Ábrányi Emil: Cyrano de Bergerac
I. felvonásának 4. jelenetéből
CYRANO
Azt mondja, hogy nagy orrom van?… No lássa
Ez szimplán hangzik… Így nincsen hatása!
Mondhatta volna szebben, kis lovag,
Más-más hangnemből… Így ni, hallja csak:
Kihívón: «Én nem járnék ám vele!
Sebészt hívatnék, hogy metélje le!»
Barátilag: «Hisz findzsájába ér!
Igyék vederből, abba belefér!»
Leírón: «Csúcs, mely veri az eget!
Hegyfok! Mit hegyfok? Roppant félsziget!»
Kíváncsian: «Mit rejt e hosszú tok?
Tollszár van benne, vagy gyaníthatok
Papírvágó kést, ollót is talán?»
A második térkép, melyet ez évtizedekben a lelkek őriztek, most, mikor a városok, hegyek és folyók megindulnak az ősi otthon felé, élni kezd. Ez a másik térkép is a valóságot ábrázolja: az örök Felvidék szellemi és művészi tájainak rajzát. Az ismerős tájak fölé hajolunk, s mint ezer éven át annyiszor, e történelmi napokban átjárja a magyar lelkeket a felvidéki szellem áramlása. Ez az áramlás üdít és gyógyít, mint a hazatérő fenyvesek lehelete.
A századforduló legbecsültebb prózaírói közé tartozott, a „Nyugat” folyóirat egyedül őt tartotta méltónak arra, hogy a közvetlen elődök még élő sorából főmunkatársai közé fogadja. Ambrus tekintélye később sem fogyatkozott s bár halála után a közönség érdeklődése csaknem teljes mértékben megszűnt iránta, az irodalmi közvélemény továbbra is a fegyelmezett stílus és a magasrendű ízlés fejedelmének tartja. Ambrusra sűrűn hivatkoznak, de alig olvassák, „életrekeltése” nehezen is sikerülhet, bármilyen erőfeszítéseket végzünk érdekében. Ambrus mindenesetre legigényesebb íróink közé tartozik, a „Nyugatot” megelőzve mindenképpen európai ízlésű szépprózát próbált csinálni. A franciák tanítványa volt és tömérdek francia szérumot oltott szépprózánk testébe. A nehézkes, bozontos, szétfolyó magyar összetett mondatból ő teremtett kristálytiszta, áttekinthető szerkezetet. Az ösztönösen kanyargó, élettől kicsattanó magyar prózát ő házasította össze az intellektualizmussal. 
Bár a XIX. századi történelmi Magyarország utolsó polihisztorának Brassai Sámuelt tartották, mellette több reneszánsz szellemiségű, többféle tudományban is jártas, így ezt a megtisztelő címet ugyancsak kiérdemlő alkotó élt e korban. Ilyen közismert figura volt a breznóbányai születésű Hermann Ottó, vagy a napjainkban már szinte elfeledett Versényi György tanár, aki a költészet, a felnőtt és gyermekirodalom mellett etnográfiával és dalszöveggyűjtéssel is foglalkozott, amely a Régi Magyar Könyvtár 35. köteteként 1914-ben jelent meg, a „Sziveket ujitó bokréta” (XVIII. évszázbeli dalgyűjtemény) című kiadvány. A könyv egy 1770-ben, feltehetően Erdélyben összeállított dalcsokrot tartalmaz; a kiadvány ma már nehezen hozzáférhető. Nem véletlenül volt sikeres gyűjtő Versényi György, maga írta naplójába: „Meggyőződésem, hogy jövendőnk alapja a magyar néppel való lelki kapcsolat keresése, annak feltétlen megteremtése”. 
– Galeotto Marzio nyomán –
