Ahogy mentél,
ahogy álltál,
ahogy néztél,
ahogy szóltál,
ahogy sírtál,
ahogy hívtál,
ahogy lestél,
ahogy kértél,
ahogy adtál
és szerettél,
vagy gyűlöltél,
öleltél és
megtagadtál -
úgy voltál jó,
ahogy voltál,
csak még lennél,
csak még volnál...
Régi szeretőm vagy! Már mi régen
Megöleltük egymást számtalanszor,
Egyszer élünk minden ezer évben
Férfi vagyok én s te mindig asszony.
Te enyém vagy, én tied vagyok,
S ha te meghalsz, én is meghalok.
S ha aludni tértünk, sírba dőlve,
Akkor is találkozunk mi újra.
(Áldott az a szél, áldott örökre,
Mely a mi porunkat összefújja!)
Ott is szerelemrül álmodunk,
Ott is együvé kerül porunk.
Egymásé vagyunk örökre, bárha
Száz alakot, száz helyet cseréltünk.
Suttogunk forró szerelmi lázba’:
Hol bolyongtunk, mik voltunk, hogy éltünk!
Változandó minden idelenn,
Csak a mi szerelmünk végtelen.
És ha újra kezdjük a bolyongást,
S szél, vihar, hab és felhő ragadnak;
Hamvainkat száz alakba’ folyvást
Együtt viszi, söpri szél, vihar, hab.
Legyen élet vagy legyen halál:
Minket örök hűségben talál.
Így töltöttünk már mi miljon évet.
Ha te rózsa voltál, én a harmat.
Gerlicének én voltam a fészked;
Hullám voltál s én a hattyú rajtad.
A szivárvány egyik fele én
S te a másik, fent az ég ívén!
Nem vénül a szív mely szeret,
Habár virági hullnak;
Egy-két szál még mindig marad
Megfonni koszorúnak.
Emlékezet kedves virága,
Te koszorúzd meg fejemet,
A múltból egy: mi szent, mi drága –
Nem vénül a szív, mely szeret!
Nem vénül a szív mely szeret:
Ki hű volt a kevésen.
Tett el még a kevésből is,
Hogy higyjen és reméljen.
Futó mosoly: kövült kínokra,
A szívnek: méltó élvezet,
Mely fényt lövel mohos sírokra –
Nem vénül a szív mely szeret!
Nem vénül a szív mely szeret.
Szent zálog a jövőre:
Múlt és jelen, hogy nem hagy el
A hű szívek hű őre.
Bár engem is el ne hagyjon,
Én istenem, áldó kezed.
Úgy zengem ihletett, buzgó hangon:
Nem vénül a szív mely szeret!
Laktam már a magány monostorát,
Viseltem már a bús lemondás szürke
Kámzsáját s homlokom megadva tűrte
A gondok ráncrepesztő ostorát.
Istenem! lesz-e sorsom mostohább?
Szívem mélyén, mint odvából az ürge,
Könnyem vizétől milyen új és fürge
Bánat riad fel? hogy lesz most tovább?
Bús az élet, de balga, aki gyászol;
Bozótok közt, csendes és árva pásztor,
Vágyaim csengős nyáját vigyázva terelem.
Olyan jó hinni, hinni: túl sötét tereken
Üdvöm rejti egy óra, mint Megváltót a jászol;
Mutasd az utat, csillag! óh messzi Szerelem!
Egykoron Barcsay, hajszolva, kergetve
Maroknyi hadával megszorult Szebenbe
Sugaras, virágos tavaszi est vala –
Várbáli hadaknak fölzendült a dala.
Vitézi ajkakról száll a virágének
Fújták, dúdolták az ostromlott legények:
„Ha kérdik hol vagyok, mondd meg hogy rab vagyok
Császár udvarában térdig vasban vagyok.”
Odalenn a völgyben, hol a rét virágos,
Ahol táborozik bátor Kemény János,
Tábortűz fénynél, bujkáló ég mellett
Ostromló vitézek nótával felelnek:
„Megunta két kezem már a láncot húzni,
Megunta két lábam már a követ nyomni,
Megunta két fülem tenger mormogását,
Futó szél zúgását, vadgalamb búgását.”
Fenn, Szebenvár ormán sírva fakad Bethlen:
„Haj, ez a mi átkunk, a nagy, a kegyetlen,
Kik egymást veszítik, marják, lövik holnap
Máma még egy szívből, egy nótát dalolnak.”
A Tiszaparton halkan ballagok
És hallgatom, mit sírnak a habok?
E partok méla fordulóinál
Állt egyszer gőgös Attila király.
E tájon, hol a két víz összeér,
Áldozott egykor dús Ajtony vezér.
Ott fönn, ahol most vén harang dalol,
Dugonics András búsult valahol.
Mert búsulásra volt itt mindig ok,
Ugye bajtársak, ugye magyarok?
Itt Tömörkény, ott Gárdonyi lakott,
Petőfi Zoltán erre ballagott.
Megállok felhős tavaszég alatt
S míg megy a víz és az idő szalad,
Érzem, hogy az öreg Tisza felett
Az örök élet csillaga remeg.
Holdmeresztő Szent György éjén,
Mikor fölsír a csöpp gyermek,
Szibéria temetőjén
Kriptabontó Szent György éjén
Gyász-dobokat halkan vernek.
Magyar fejfák fölneszelnek.
Süppedt sírok szája nyílik.
Holdas éjben fehér leplek:
Csont-vitézek kelnek, kelnek,
S fölvonulnak, ahogy illik.
Száll a dobszó sírtól sírig.
Futó szél se zördít gallyat.
Sort a sorhoz némán intik,
S elindulnak, ahogy illik:
Szélen káplár, élén hadnagy...
Hótemetők elmaradnak.
Már az Ural feketéllik.
Volga és Don ködhidat rak;
S alvó puszták, alvó falvak
Álmot látnak Vereckéig...
Szent György lovag a sárkányt győzte le,
A sárkánynak volt tizenkét feje,
A sárkány, mely bennünket porba fú,
Ezerfejű és millió karú.
Dalokkal őt hiába áltatod,
Dologgal őt hiába áltatod,
Ő mindig többet követel: Szíved.
Agyad, véred, mind, mind hozzáviszed!
Szent György lovagja a jövőnek az,
Ki nemcsak vallja, hogy vesszen e gaz,
De harcol is kitartón ellene,
Mert küldi az Igazság szelleme!
Áldott, akit nem bódít e fene
Baziliszkusznak bűvölő szeme,
Ki tudja, hogy ős ellensége ez
S feléje eszmét és erőt szegez.
Igazságdárdák, vígan szálljatok,
Vén szörny szívébe eltaláljatok,
Romlott szívébe, amely szívtelen:
A kegyetlennek nincsen kegyelem!
Nagy László emlékének, aki Szigligeten,
az Alkotóház egyik szobájának a falára
festette a lovas Szent Györgyöt.
Szent Györgyöt, a sárkányölőt,
ábrázolja ez a festmény,
akit tisztel bármily rangú
hívő lélek, jó keresztyén.
Sugárzik a feje körül
a glória koszorúja,
előtte az angyalkórus
a harsonát egyre fújja.
Szilaj ménje ágaskodik,
szinte hallik, ahogy horkan.
Holdvilágos az éjszaka,
Dávid muzsikál a holdban.
Észak-Erdélyben született a haza, természet és családi szeretet meleg magasztalója Nagy-Debrekben, az egykori Szolnok-Doboka vármegyében [németül: Sollnok-Dobeschdorf] 1819. április 19. Édesapja gazdatiszt volt, érdekesség, hogy katolikusként középiskolai tanulmányait a híres nagyenyedi református Bethlen kollégiumban kezdte, amely 1841-ig tartott. Ennek is tudható részben, hogy később áttért az evangélikus vallásra. Az itt töltött utolsó négy év alatt jogi és bölcsészeti tanulmányokat folytatott, miközben idősebb Szász Károly államtudós és matematikus Károly fiát nevelte és tanította. A tudós, művészeket kedvelő Szász család otthonában töltött négy év élményei meghatározó lett az életében, hisz innen töretlenül vezetett útja az erdélyi demokratikus költők társaságába. Mentovich költői pályafutása a református lelkész és költő Medgyes Lajoséhoz [*1817–†1894] a neves székely primor, a Remény szerkesztőjének Szentiványi Mihály kezdeményezte demokratikus költői társaság „karnagyáéhoz” hasonlítható. Itt jelent meg bíztatására a Virágkosár című ifjúsági zsebkönyvben „ A Busongó” című költeménye, Szentiványi József irodalomkedvelő nagybirtokos újságjában, 1840-ben, a „Kolozsvári Remény” -ben Alpár álnéven első versei.
Ezelőtt éppen egy esztendővel, a legtörténelmibb magyar izgalmak idején, a remegő várakozás hangulatában, s azután is, az egyik szemünkkel síró, a másikkal kacagó napokban, ki ne vette volna számba azokat, kik mindezt már nem érhették meg?...
Én azokban a napokban sokat gondoltam egy nagyon régi erdélyi emberre, elképzeltem porszívének nyugtalan motoszkálását valami távoli sírban, s hittem, ha teheti, égő lélek módjára szálldos mostan az Úr felé, és sikító szóval esedez hazájának könyörületet.
Egyszer már átélt ilyesfajta időket. Az ismétlődő történelem rezgései most is bizonnyal elhatoltak porrészeihez. S ha tehette volna, ismét lantot ragadott volna, hogy a második Unióért is énekeljen.
Mondd Mentovitch Ferenc s rávágom: Unió-dalok. S az Unió dalokról viszont Mentovich Ferenc jut eszedbe. Az Unió, mely 1848-ban Erdély és Magyarország frigyét kimondá, Mentovichot is örökre eljegyezte. Nem is tudunk máást felőle. S ha elolvastuk az Unió dalokat, csapzott hajú véres homlokú ifjút képzeltünk dalolójuknak, kinek szava csakhamar ágyúdörgésbe, tüzek rettentő ropogásába vész el s őt magát is elnyeli nemsokára a fergeteg. Petőfi-, Vasvári-féle sorsot tulajdonítottunk neki: alája képzeltük az Illés szekerét.
Mentovich Ferenc:
Emlékezem...a múltba nézek,
Holott még nem borítja gyász:
Holott még nem volt puszta fészek:
De víg zajtól zengett - a ház.
Emlékszem éltem hajnalára,
Midőn a kisded csemetét
Szerető kebeledre zárva,
Könyűiddel melengetéd...
Eljött az éj csillagszegetten...
S korán lepihenék ugyan:
Te mégis dalt mondtál felettem
Hogy édesebben aluggyam.
Mily változás...most mélyen alván
Te vagy, ki csendben nyugoszol,
S álmod felett, sírodnak halmán
Fiadnak fájó hangja szól.
Ím eljövék...sírodhoz léptem
S itt halkkal megzendűl szívem:
Hogy ott alant a sír ölében
Mosolygóbb álmok közt pihenj.
Mentovich Ferenc:
XIX.
Lejt a Maros, fáradt vándor gyanánt
Mindig előbbre és előbbre kél;
Hulláma zúg: hangos vándordal az,
Tudjátok-é, dalában mit beszél?
Írták Arany János és Szász Károly, Nagykőrösön, 1851., az 12 351-ik szerdán.
Kedves jó barátunk, Francisce Mentovich!
Búban, fájdalomban te sohase voníccs,
Sőt a gondok felé még csak ne is konyíccs,
Minket bús pofával sohase szomoríccs.
Hanem legyen élted az üdvtől otromba.
Nőjjön örömöd, mint esőtől a gomba.
Gyönyöreid háza sose düljön romba.
Az ég hozzád soha ne legyen goromba.
Miképen Aeneás bujdosott Trójából:
Bujdossék a balsors szíved kunyhójából;
Legyen élted szép fa, mit nap s szellő ápol,
Sokakra árny készül lomb-koronájából.
Fa, melynek gyökerén nem rágódik féreg,
Életnedvét meg nem keseríti méreg,
Mert a barátság és szerelem testvérek,
A csizma sarkába szükséges a kéreg.
Sose törjön félre kedved csizmasarka,
Legyen örömödnek bugyogója tarka,
Ne legyen életed rövid, mint nyúl farka,
A sorsnak irántad ne legyen szűk marka.
Boldogságod fénye legyen szép szivárvány,
Rajta, mint egy hídon, szép tündérek járván,
Ne bántson a métely, sem másféle járvány,
Hanem oly erős légy, valamint a márvány.
Élj soká, barátom, becses kontentumod
Szerinti napokat, míg e pályát futod,
S ha végtére elér emberi fátumod,
Milliókról szóljon a testamentumod.
Ezeket szörzötték egy hideg szobában,
János mester egyik, Arany mostanában,
Továbbá Szász Karli, gondolván magában,
Hogy jót kívánni is jobb kadenciában.
1854.
Talán egyetlen magyar íróban sem jelentkeztek olyan tökéletesen társadalmi szervezetünk belső ellentétei és ellentmondásai, mint Reviczky Gyulában. Könnyelmű dzsentri és szlovák cselédleány fia volt, édesapja már „boldog házaséletet” élt, midőn a fiú született. Atyjának első felesége azonban úgy szerette, mintha saját fia lett volna és örökösévé tette. Reviczky Gyulára igen szép birtok maradt, de könnyelmű édesapja csakhamar elherdálta, tehát a mostohaanya halálával valóban árván maradt a kis Gyula s rokonok kegyére szorult; előbb Alsó-Kubinban majd Léván nevelkedett. Atyja esztendőkön keresztül meg sem látogatta, csak tízéves korában vette magához, midőn másodszor megnősült. A fiú azonban ismét „útban volt” s nemsokára újra rokonokhoz került, Pozsonyba. Atyja halála után a rokoni támogatások is megszűntek, s Reviczky nevelőséget vállalt vidéken. A sors később sem simogatta: Pesten nyomorgott, majd vidékre ment újságírónak, azután újra Pesten találjuk, de csak közvetlenül halála előtt élvezett viszonylagos anyagi nyugalmat.
Reviczky Gyula:
Zi-zi, zü-zü! Zörög-zireg
Egy kis szúnyog-csipet.
Vért szívni, szúrni szállt ide.
Nem értem a kis mérgesét,
No, mert szúnyogbeszéd
Nem hallik messzire.
Zi-zi! zü-zü! Rám szálla, ni!
Hogy vérem' szívja ki.
Morzsoljam össze?... Nem teszem.
Szúnyog-csípés nem fájdalom,
Ha nem babrálgatom.
Lakjék jól, engedem.
Zi-zi! zü-zü! Szemem előtt
Száll, egyre vakmerőbb,
S zizije hátha káröröm?
No mit tegyek?... No mit tegyek?...
Azt, hogy szivart veszek
S szépen kifüstölöm.
A nagyváradi Holnappal indult Ady Endre mellett. A holnaposok aztán Kirepültek a fészekből, Budapest felé vették útjukat. Juhász is velük tartott, de el kellett kanyarodnia, a végzet másfelé sodorta, Budapest helyett kisvárosok lettek az állomásai: Léva, Máramarossziget, Szakolca, Makó, végül már Budapestre nem is gondolt, csupán szülőföldjére, Szegedre vágyott, de szerény vágya csak jósokára teljesült. A félszeg, félénk, bájosan csúnya költő, az „Életet” szomjúhozta, melynek teljes végigélvezéséről annyit énekeltek a kor magyar s európai költői. De csak álmos vidéki kisvárosok száműzetése jutott neki: rideg hónapos szobák, néptelen utcák, füstös-homályos kocsmák, magány és meditáció. Juhász Gyula eleinte parnasszistának indult, finom esztétikai világot teremtett a sivárságban, a parnasszista világ azonban nemsokára gyenge vigasznak bizonyult, mélyebb és átfogóbb mámor kellett, csakhamar meg is találta: az álmodásba.
/Juhász Gyula emlékének/
Lefagy a szürke, keserű vidéken
Minden nagy álom tavasza.
Elcsendesül a szív. A hangja fájó,
Mint a fuvola panasza.
Ó, városok! Ó, tengereknek kékje!
Hiába minden vágyad!
A Pantheon helyett a Tisza mentén
Vetik halotti ágyad.
De szép lehet Rómában a tavasz!
Itt odvas fűzek állnak.
A vízen bús halászok hallgatóznak:
Jó szerencsére várnak.
Salzburgban nyáron ünnepi játékon
Corelli hegedűje lángol.
Itt kis tücsök szól, s zűrös a határ
A kicsorbult kaszáktól.
Bátyám, ki bortól mámoros éneket
Zengsz húrodon, Te, nézd a magyar hazát,
Csitítsd el Anna-kérő szíved,
S öntsd az erőd a reménytelenbe.
Hangod legyen az őszi vihar sötét
Zúgása, melyben tompa a jajgatás,
De a harangszó messze hangzik,
S tornya fehérlik az éjszakában.
Ha sújt a villám, s retten a gyönge szív,
Ó ösztökéld a tétova honfiút:
Üzend, hogy nincsen Isten, Ember,
Csak magyarok letiport hazája.
És hogyha kell, ó csak könyörögj nekik,
Hogy dolgozó nép karja erős marad,
És vagdald föl meleg nagy szíved.
S oszd ki közöttük az éheseknek.
Csak így lehet célt érni magyarral el,
Szidj, kérj, dörögj és hozd a reményt nekünk,
Más ki remélne az új hazában.
Juhász Gyula:
Benned születtem, édesbús, szeszélyes
Tavaszi hónap, felleges derűs,
Mikor a rétek lelke már fölérez,
S brekeg a vízben száz bús hegedűs.
A Tisza partján ringatott a bölcsőm,
Holdtölte volt- tavaszi anda hold-,
S a szőke fényben az éjet betöltőn
A vizek népe mind nászdalt dalolt.
Én hallgattam e furcsán bánatos dalt,
Mely egyhangún szép, és gyönyörbe olvad,
És sírva vigad, mint a honi ének.
Mások világgá zengő zongoráját
Én nem irigylem. A magad cigányát
Lásd bennem, ó, magyar, ki neked élek!
I.
Gyógyíthatatlan elintézettség-érzés: ezzel hökkentenek meg már az első versei. A huszonkét éves Tóth Árpád nemcsak hogy kikapott az élettől, de összeszokott a vereségivel. A leégett élete romjai közt kezd berendezkedni: szétsétál a falak közt, itt is, ott is fölemel valamit: egy összeolvadt ékszert, egy füstös faragást, hozzátartozója csontjait, nézi az oszlopmaradványokat, rájuk épít és elvesz belőlük, persze csak képzeletben; ott egy csorba karimájú nyílás, a nyíláson túl fák, madár, kékség; föl-lecselleng, csüggedten és céltalanul; rosszul érzi magát, de nem tűrhetetlenül: hisz a rom is lakás, ha megszokod; emlékezni, tűnődni és ábrándozni mindenesetre fesztelenül lehet benne.
Ez a félig figyelő, félig álmodozó lézengés a Hajnali szerenád című kötet. A vers itt nem cél felé kilőtt nyíl, az utolsó, elpattanó szóig feszített szappanbuborék, inkább alkonyi liget, amelyben fölfelé is lehet sétálni, visszafelé is, körbe rézsút, mindenhogyan, csak a lábunk legyen lankadt, a derekunk törött s az útnak nem szabad megoldódnia. „Sok fáradt, furcsa utam Iszonyú tömkeleggé, mint bogzódik rútan, S csüggedt csavarodással mily bús hurokba görbült, Hol édes ifjúságom ájuldoz szűnő szívvel S elhal…”
Az arcodat, a szelíd, hű barátot
már egyre jobban mintázzák az évek,
a „költő vigasz” jól ketyegett, látod,
a halk rímek: a rímeid zenélnek.
A szépség örök: azt zenélik bátran
e zordon korban, a hazai kertben,
s míg új háború csattog a világban,
a te rímed zeng, egyre melegebben.
Pedig bomba és iszonyat dalol ma
a nagy világban, Nyugat büszke földjén,
s a te szelíd és törékeny dalodba
él az arany, a mirha és a tömjén.
És él a lélek, bizakodva, bátran,
hogy szépség, jóság nem hervadó rózsa,
mert minden kemény harcban és tusában
az ember végül: az egek adósa.
Te jól tudtad ezt: Csokonai-módon
ekként pengett a tanítás, a dallam
a csellódon, mely ázsiai-ódon
hangokban sírt méla csatazajban.
Isten csellója, te győztél a sorson,
s az ember is, ha egykor győzni vágyik,
megérzi majd, hogy nem győzhet az ostor:
csupán a szellem épít itt halálig.
Az útszél: csupa pitypang,
A bokrok: csupa füttyhang.
Rigó fuvoláz; rája tíz
Zugból is felcsivog a csíz.
Hallgatja még a rest éj
Félálmában a kastély,
Emelve tornyát álmatag,
Mint nyujtózó kart, bár a nap
Elönti friss arannyal.
A parkban - rőt aranyhal, -
Kövér úr sétál lebegő
Hassal az édes levegő
Árjában, sportruhája
Most szelídség csuhája,
Mert még nem kezdi üzletét
És tőzsdetippektől setét
Agyában a mohóság
Helyett valami jóság
Zsendül, mint egy kis korai
Tavaszi virág szirmai,
vitéz Somogyvári Gyula:
„Nézz le a földre uram, vezérem,
Csaba királyfi! Nézz le hát!
Hozzád sikoltoz legázolt néped,
nyergeljenek a csillag-vitézek,
én – megfújom a trombitát!”
– Megállj! Nem mozdulsz. S nem mozdul a had.
Nyöszörgő népnek nem terem csoda.
Ha majd a karddal hördül föl az égre,
vérben, tűzben és harci lángban égve:
akkor… igen – levágtatunk oda! –
1918. december
vitéz Somogyvári Gyula:
Eljött ma hozzám a szülőfalum.
Éj volt és búsan sütött be a hold
s fölsírtak bennem kis dajkamesék,
szent gügyögések, ringó beszéd,
minden mi régen, régente volt.
Márai Sándor:
Az érkezést követő órákban városokat nemcsak földrajzi helyzetük, és építészeti vagy gazdasági jellegük szerint értékel az utas. Minden városnak van valamilyen csalhatatlan ismertető jele és sajátsága, amiről nem ad hírt az útikönyv. Egyik arról híres, hogy jókedvű, másiknak levegőjén érzik, hogy itt szeretnek politizálni, harmadiknak a könyvtáránál és templománál híresebb jellegzetessége, hogy kitűnő füstöltoldalast lehet kapni. Marosvásárhelyen az utast más érdekli. Főtere után alföldies, környéke szerint felvidékies. De ami jellemzi, hogy
Marosvásárhelynek lelke van
s ez a lélek sugárzik. Egyszer meg kellene már írni azt a másik várostörténetet, mely nem flekkenekben, kultúrpalotákban, csatornázásban és török hódoltságkori emlékekben gondolkozik, hanem egyszerűen elmondja, mi az, ami végzetesen és jellemzően meghatároz egy városfalak között tömörült emberi közösséget a világban? Mert a város kezdetben mindig lelki szükségesség volt: a nomádok összegyűltek egy téren, az agorán, vagy fórumon, hogy megbeszéljék az emberi közösség időszerű ügyeit, s a tér körül felépült az időben a város.
Éjszaka hallom néha a megáradt tavaszi folyókat.
Sietnek ablakom alatt az öreg hidakon keresztül.
Az olasz hegyekből és kertekből áprilisi levegőt hoznak magukkal,
Mimózafák és babérfák sűrű szagát hozzák el magukkal,
Kis olasz városok exerementumait görgetik magukkal.
Úgy mondják, a tengerbe sietnek ők. De mi hajt titeket, drága barátaim,
Ti hangos, okos, erős folyók, mi hajt a végtelen felé?
Hallgatózom és állok az éjszakában az öreg hidakon.
Sötét szél csapkodja arcomat.
Merre a tenger? Szabadság? Egyesülés? Értelmes csönd?
Idegen, illatos virág? Szépség méltóságos szigetei?
Ó, értem, öreg folyók, ezt az áradt vágyat értem én!
Áradni a szűk tájból a tavaszban, biztos akarattal a semmibe!
Vale, barátaim! Vigyétek egy megáradt vágyódás üdvözletét
Kis olasz város öreg hídjairól, egy vágynak, ami felétek egyedül
Árad még, megáradt tavaszi folyók! Megáradt, haragos, bölcs tengerek!
1924. május 4.
József Attila:
Te a lelkek összessége
Fönn az égbe
Lenn az égbe, mindenségbe -
Meghallgatsz-e, Istenem?
Itt feküszöm elhagyottan,
Krisztus voltam,
Beteg nárcisz eldobottan
Halhat így magában el.
Már utamról visszatértem,
Sose kértem,
Port sose nyalt izzadt térdem,
Meghallgatsz-e, Istenem!
Most se mondom, hogy harangozz,
Bár a ranghoz,
Bocsánat bátor bitanghoz,
Megcsudálva illenék.
S messziről jön a vonat már,
Ünnep-naptár
Piros szeme s virradatnál
Fénye szebb-enyhén dereng.
Nem gőz, keserűség hajtja,
Enyim fajta
S mindegy, hogy ki tüzel rajta,
Hogy ki lesz a gyilkosom.
82 nap, Attila, most el kell
számoljak veled.
82 nap. Én a kín időnek
nevezett dimenziójában
lehagytalak. A tér nem
változik. Nem írtam
anya-verset. Szenet is
másnak loptam. És sírtam csak
alamizsnás ölekben.
82 nap, Attila, egyedül
vagyok, Akire /
csak / a... engem
osztályom lehagyott.
82 nap. Szerettem
- és el kell számoljak veled -
osztálya elragadta.
82 nap, Attila, ma ennyivel
vagyok idősebb.
82 nap. Ennyivel szegényebb
nálad. A tér nem
változik. A kín nem.
Nyolcvankét nap.
Szárszóra minden út.
Énekelni fogunk majd nemes lelkedről,
Mennyi érdemlettél édes nemzetedről,
Hogy késő onokánk emlékezetedről
Hallván, tisztelettel szóljon nagy nevedről.
Felfedezvén nyelvünk fényes méltóságát,
Te űzted el népünk elébbi vakságát,
Ki másnak koldulván rongyollott jószágát,
Nem látta hazája saját gazdagságát!
Elveti hályogát ugyancsak végtére,
Melyet az idegen maszlag vont szemére;
Teként íróinak immár érdemére,
Könyveket szentelvén Báróczi nevére.
Csudálja szavának ritka édességét,
S neveti szomszédink bolond irigységét,
Kik régen orrolván hazánk dicsőségét,
Nyelvével akarnák alázni felségét! –
Báróczi Sándor Marmontel-fordítása elé
Barátim!* Ti, kiket bölcs Minerva szível,
Kiket paizsával védelmez, és kedvel;
Kik elhagyván hazánk termékeny mezeit,
Velem őriztétek császár küszöbeit:
Itt, hol a zuhogó Duna partjaira
Új erő, új város épült habjaira;
Hol egy birodalom, midőn más enyészett,
Annak árnyékától nevet kölcsönezett:
Nem jöttetek ennek tündér-piacára,
Hogy itt hívság venne kárhozott karjára;
Hanem ifjúságtok arany esztendeit
Jóra fordítátok elmétek zsengéit.
Ím eljött, Barátim, az idő, az áldás,
Gazdag mezeinken vár a bőv aratás.
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
Oh! Szép tudományok, kikről gondolkozom,
Tirólatok szólok, most néktek áldozom!
Mely setétes ködök között tartottátok
Kedves nemzetemet, meddig elhagytátok!
Idegen nyelveken szólottatok hozzánk,
Gyönyörűségteket nem esmérte hazánk:
De múljanak immár ilyen panaszaim!
Többé nem halljátok kesergő szavaim.
Miolta beszélvén nyájos Sztatirával,
Eufrátnak partján valék Kasszandrával;
Ez ékesen szóló titkos erejével,
És szíveket rabló vitéz erkölcsével,
Mint a tiszta forrás, mely szomjú réteket
Öntözget, ellepte örömmel szívemet.
Elvitt nagy lelkeknek szentelt rejtekéhez,
S nemes indulatok dicső kútfejéhez.
Határ Veronikának
más nap ez.
gyönyörű savak gyűlnek
gyümölcsfák asszonyderekában
és ledér szirmokat csikland
zsíros fény
ágak hegyére.
más nap ez.
megcsillanak még
idővéveszett lencsibabák
százezercsókos szemei
és bőrödhöz közelébbsímulnak
opál sóhajok.
más nap ez,
hiszen szobaszegekben
összébbtörpedtek félszek
és violahuzat kihengergette
őket bezárt állomások
rozsdaett vasai alá.
más nap ez.
csöndek gyűlnek
szappanhabos égbe
mikor fonálon tavaszszél inog
és ezüstsörényű csikók
izzadnak hűvös rorátét.
ez sem más nap.
árnyékbasokultak éjek
és sercegő haladékot nyíltak
elköszönő csillagnyájak
megsüppedt szemhatáron…
bimbólj csudaszépet…
Szemétdombon visz át az út
sohasem vívtál háborút
az élet lába sárba ért
gyűlöltek tisztaságodért
mocsok üvegcserepek
a házak előtt szétszórtan fejszenek
viharfelhők fekete szeme
– ha nem futnál – szemedbe tekintene
Építés menekülés lázadás
mind haszontalan
a földön ez a törvény
mindent belep a szenny a gyom
fehér virágaidra száll a korom
a falak leomlanak
elszáradnak a bokrok és a fák
a levelek színe – mint csontodé –
sárga lesz
besüpped és megnyílik a föld
de tavasszal
– a romokon –
valaki újra építeni kezd
Istennevű Főcsillag, Jupiter,
több holdvilág nagytörvényes ura,
s ti többi mind, kiket nevezni mer
az ember: Kassiopeia, Kutya
Neptunus, Vénus, Arcturus, Iker,
Mezartym, Líra és Aldebaran –
a roppant névtelenségből, hideg
fenségetekből nézzetek le rám:
az éjszakában álmodó csövek
előtt remeg törékeny koponyám.
Jól nézzetek meg: nagy hatalmatok
még senkit így meg nem félemlített;
jaj, milyen egysejtű parány vagyok,
rejtegetnek a poshadó vizek,
lárva vagyok, hal vagyok – hol vagyok?
Pogányok közt töltött éjet, napot,
A farkasok közt járt Gellért, a pásztor,
És kimerülve harctól, virrasztástól,
Pihenni tért tornyos Csanádba most.
A Megfeszített képén elborong,
És a zsolozsmát egyhangúan mormolja.
Az alkonyat gyászleple száll a dómra,
Künn vakkantanak a komondorok.
De ím a mélyből hangos nóta szól,
Egy szolgálólány malmot hajt, s dalol,
Valami pogány nóta, de mi szép!
Gellért dobogni érzi szívét:
Tüzes varázzsal, hűvös áradattal
Vérét pezsdíti a szilaj magyar dal!
Sok rege szendergett köveinkbe’: te bűvös erővel
Mózesként megütéd, – s omlik az édes ital.
Mikor egy-egy fehér galamb
Száll a levegőbe:
A szívem is, a lelkem is
Úgy megrezzen tőle.
Hátha nem is galamb az ott?
Tán az anyám lelke.
Házunk fölött el-elkering
S visszaszáll a mennybe.
Egy híres poétához
Bátor csudájok vagy magyar poétáknak,
És boldog az, kit megdicsér kegyes tollad,
S büdös annak híre, kit gyaláz kemény tollad,
Mégis csak ímmel-ámmal emleget téged,
S költött neveknek mondja Faludit s Darellt
Ama szapora szavú, kevés-szavú Péter*,
Kit tő-helyekkel űznek a szelíd múzsák;
S nem fél? De nincs is, nincs bizony miért félne:
Mert noha csudájok vagy magyar poétáknak,
Ámbár akarnád, nincsen oly tehetséged,
Hogy magadat, amint illenék, dicsérhetnéd,
Vagy pedig, hogy, amint illenék, gyalázhatnád
Ama szapora szavú, kevés-szavú Pétert,
Kit tő-helyekkel űznek a szelíd múzsák.
* Bod Péter a Magyar Athenásban
Szerkesztőm, édesapám a betűben,
Hadd köszöntsön e dadogó levél,
Bár óda járna néked, nagyszerűen
Csillogó homlokú ének, kevély;
De mindegy: az sem zenghetné ki hűbben,
Ki vagy nekünk, s képed bennünk hogy él,
Mert minden toll erőtlen és lapos toll
Méltón dicsérni Téged, jó apostol!
Mégis, szemedben – hadd hirdessem én –
Mélységes és komoly lánggal világol
Valami makacs, égi, tiszta fény,
Valami a Betlehem csillagából,
Mely akkor gyúlt ki az egek ívén,
Mikor kincset szült lenn a földi jászol,
S nem tudta a vak éjben senki még,
A barmok között mily csoda lelke ég.
Igen, szemedben csillant meg először
Mindig a magyar öröm csillaga,
Ha észrevetted, hogy halkan előtör
Egy-egy új érték színe, illata:
Fényedben látták meg, és figyelő kör
Így gyűlt köré s többé nem volt maga,
Győzött a Fény, a bús homály levásott,
S indulhattak a magyar Messiások!
Dr. Buzády Tiboréknak
Én így látlak
zöld izzással robbansz elő a teljes
sötétségből fénybe borulsz és borítasz mindeneket
remek teremtés vulgárisan szólva nem e világból való
nyugtalan tenger törvényen kívüli látóhatár
keserű magányunkat körülleheli tervektől zsongó
szellemed te álmodsz gondoltam sokszor
de nem mertem szemedbe mondani pedig előre meg-
fogalmaztam kétségeimet elvi szinten haladtam
amit a tapasztalat kellően alátámasztott eleve
kizártam a sikert a babérkoszorút
a Wagner-i
birodalomból jöttél elő emberfölötti akarással
mint a tengerből kilépő félistenek csak szem-
üveged jelezte hogy egy vagy velünk álltam
tekinteted aztán leültél a zongorához s egy operett-
dallamot vertél ki rajta játékos szellem vagy
nyugodtam meg míg kint az udvaron szép fehér kuvaszod
Csigó csörgette hosszú láncát s a stockholmi öböl
sötét vize fölött feljött az esti csillag
Hallám, barátom, tárogatód szavát,
Szent harsogását, melyet ama vitéz
Szabolcs dicsőséggel virágzó
Vérei tiszteletére fújtál.
Mely tűzbe hoztad szívemet, óh magyar
Hazánk szerencsés bárdusa, nemzetünk
Díszére termett Ossziánuk,
Mennyei hangzatú poétánk!
Megért korodnak napjaiban, mikor
Lankadni szoktunk, olyan az éneked,
Mint a dagadt felhő nyögése,
Mely mikoron kifakad magából
Széjjel halálos mennykövet lövell:
S így a puhultság karjai közt magok
Vesztekre nyugvóknak szemekből
Elvert a veszedelmes álmot.
Óh, sok vitézek s címeres éremű
Nagy embereknek gyászt okozó gonosz
Álom! Repülj el messze tőlünk,
S vissza se jöjj soha nemzetünkre!
Most is pirulunk sebhelyeink miatt,
Melyekre nézvén könnybe borul szemünk.
Mi haszna! Térj Múzsám magadba,
S közös koszorút szeretett Szabómnak!
Szívemhez szeretet kötötte földim,
Hazánk jó fia, Verseghym, nagy érzés,
Vidulás, sok öröm tetézi mellem,
Mohón várt neved-ünnepén s e gyenge
Verslángom, noha már aludni indult
A csúf pörtudományba: hirtelen fel-
Fellobbanni; lekapám csekély kobozkám,
S megtört érzeletimbe: jó időket,
Egészséget, erőt sok áldomással
Kívántam dalolás között fejedre,
S hevültömbe dicsérni kezdtelek. De
Legottan, valamint tavaszkor a fák
Lengéded suhogása, oly édes
Szózat nyájasan ért fülembe, s így szólt;
„Ne fáraszd magadat kicsiny poéta.
Híres Verseghyt, akiben Pegaz lelt
Fő kedvet, ki gyalázta eddig?” – Erre
Ijedtség s öröm elfogott, s letettem
Éreted dalra fakadt csekély kobozkám, –
Én, meghitted, ama kicsiny poéta.
Néha meggondolja magát a tél
és havazni kezd,
sűrűn, kétségbeesve havazik, mintha csak attól félne,
nem éri meg a holnapot.
Legjobb ilyenkor kikapcsolni telefont, ajtócsengőt,
bort forralni a kályhán,
belelapozni elmúlt levelekbe
s úgy nézni vissza az életemre is,
mintha nem történt volna meg.
Mintha nem nézett volna rám ágyú se, parázna szem se,
elrongyolódott kézfejek nem nyúltak volna kezemért,
és minden, ami politika volt, szerelem, harangzúgás,
óceáni távlatban újra várna –
Legjobb ilyenkor elképzelni,
hogy sírhatok még elveszett fejem után,
ágyak, féltestek s borzas vánkosok fölé
szél hajt be orgonákat
s az utolsó földi ítélkezésen
ott állhatok majd jó társak oldalán
könnyű ingben, könnyű kabátban,
túl füstön, kocsmákon, temetőkön,
egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve,
fejemben hó emléke,
hó, hó, mintha egy katedrális vakolata
hullna csöndben.
A nap letette arany-koronáját,
s tüzet rakott a Mátra tetején.
Ott piheni ki égi fáradalmát
az erdős Mátra kéklő közepén.
A lomb nem mozdul. A fűszál is áll.
Kertemben ér az estéli homály.
Alant a völgyben csöndbe halt a lárma.
Érzem az álmot, mint száll fűre fára.
S tengerként árad, nő a lágy homály.
Fölötte csak az Esti-csillag áll.
Az tartja az ég barna fátyolát,
a földnek éji árnyéksátorát.
Álmodom-e, hogy itt van a tavasz?
A kályha mellett róla álmodunk,
pedig a tél künn csendesen havaz,
s pelyhes a hótól minden ablakunk.
Éneklem a tavaszt, a fényt,
Bimbózó ifjú zöld reményt,
Szerelmes szívem sóhaját
S csitítgatom szegényt,
Nekem nyilik minden berek
- A vérem játékos gyerek -
S a Nap elém hajol
És rám kacag, milyen ravasz
- Ó pompa, szín, ó dús Tavasz! -
Csak Márta nincs sehol.
Havas telekre zsenge fű,
A szellő nádi hegedű,
Rügyeznek ifjú lányszivek,
Az arcokon derű!
Csikó nyerít szerelmi vészt
S a torkom fölkiáltni készt:
- Vén Földünk hogy forog!
S a kék ég is milyen magas,
- Ó pompa, szín, ó dús Tavasz!
- Reá ha gondolok.
Itt ékes, hímes szőnyegek,
Ott északon a bús hegyek,
Hol nem gondolnék rá soha -
De arra nem megyek...
- Rikolts, dalolj szegény torok:
- Ihaj, a Földünk hogy forog!
Ihaj szerelmi láz!
Mig jő a Tél, ki béhavaz
- Ó, pompa, szín, ó dús Tavasz! -
S a halál citeráz.
1922. június 18.
A kikelet hová lett!
Én Uram, én teremtőm.
Maholnap itt a május,
S még egy fa sem virágos,
Még egy levélke sincs az erdőn!
Hol késhet a tavasz, hol?
- Bolondos jókedvében
Valahol ott rekedt tán,
Egy tündér szerecsen lány
Szerelmetes, bűvös körében.
S ott érthetetlenül, most
A fák virágosabbak.
Alattuk öntudatlan:
Csók kétszer annyi csattan,
S a vadvirágok bokrosabbak!
Nem nézem én az ibolyát
Kakukra én nem hallgatok,
S nem jóslom ebből a tavaszt,
- Ez már igen kopott dolog.
Falunkban a zsidógyerek
Rongykérő sípja hangozik,
Ez legbizonyosabb jele,
Hogy az idő tavaszodik.
Nem szedek én kikericset,
A gólyákat sem bámulom,
Én a tavaszt egészen új
Költői pontról jósolom.
Fölöstökömre a bíró
Már nem pálinkát, bort iszik,
Ez legbizonyosabb jele,
Hogy az idő tavaszodik.
Fecskékre és a zöld mező
Virágira nem ügyelek,
A legelőre kimenő
Tehéncsordának nem hiszek.
Itáliából a gróf
Magyar honába költözik:
Ez legbizonyosabb jele,
Hogy nálunk is tavaszodik.
Magyar népköltés
Esik eső, szép csöndesen csepereg,
Konkoly János bitófánál kesereg.
Kesereghet már a szegény bújába,
Mer’ közeleg utolsó végórája.
Új-Szögedön most faragják azt a fát,
Kire szegény Konkoly Jánost akasztják,
Esztendeje, mikor a fát kivágták,
A Jancsinak a számára möghagyták.
Fujja a szél pamuk ingit, gatyáját,
Most gyalulják a koporsó deszkáját.
– Ezt a csúfos halálomat nem bánom,
Feleségöm, két gyerököm sajnálom!
– Galeotto Marzio nyomán –
Mátyás királynak csodálatos természete volt.
Mert az bizony csodálatos, hogy a király ágyúdörgés mellett a táborban nyugodtan álomba merült, otthon pedig a legnagyobb kényelemben is lekerülte az álom, ha a kamarások suttogtak, vagy halkan beszélgettek.
Amikor Szabács várát ostromolta és bevette, hajítógépekből szórt kövekkel törette a falat, a föld rengett és zajlott, a király pedig elaludt, de a legcsekélyebb suttogásra felébredt. Így tehát a suttogás felriasztotta azt, akit a harcolók zaja és az ágyúdörgés elaltatott. Ne tulajdonítsa ezt senki a király gyanakvásának vagy óvatosságának, mert hiszen mindenütt ilyen volt a természete, háborúban és békében egyaránt.
Egyszer a királynak fülébe jutott, hogy a szolgák közül néhányan mérget kevertek számára – ez a hír eleinte valószínűnek is látszott.
A király azonban így szólt:
- Aki igazságosan és törvény szerint uralkodik, annak nem kell félnie, hogy környezte megmérgezi vagy leszúrja. Különben is, ami valószínű, az még nem bizonyos.
Ilyen szavakkal tette nevetségessé a besúgókat, mert arcukon és viselkedésükön észrevette, hogy csak áskálódnak a szolgák ellen.
Mátyás király szívesen hallgatta azokat a történeteket, amelyek királyok tetteiről szóltak, és mindig okos megjegyzéseket fűzött hozzájuk.
Egyszer az egyik udvari ember, aki mindig érdekes történeteket szokott elbeszélni, a következő históriát adta elő.
Alfonzo nápolyi király, aki egy időben Tiburban lakott, gyakran rendezett fényűző lakomát. Kitűnő főszakácsot tartott, aki a közeli római piacon vásárolta az élelmiszereket.
Borús őszi nap van, hideg szél csapja az esőt a járókelők arcába. De az emberek nem törődnek a széllel, esővel, sietnek seregestül ugyanabba az irányba: a temető felé. Halottak napja van. Mindenkinél bokréta, koszorú. Viszik a kertek utolsó virágait kedves sírhalmokra.
Gergely édesanyja is ott megy a temető útján. Fehér krizantémokból font koszorú a karján. Ó, amikor még a kisfia is mellette lépkedett! Mintha hallaná csengő, vidám hangját! Egész úton azokra az utolsó napokra gondol, azokra a felejthetetlen utolsó emlékekre.
Hogy is volt csak? A vasárnapi iskola után még elment az erdőbe a testvéreivel, s kankalinbokrétát hozott haza. Azóta sem hozott az édesanyjának több virágot. Este kilelte a hideg. Reggelre jobban lett, de ágyban kellett maradnia. Úgyis tartott még a húsvéti vakáció.
- Édes Anyukám! – szólalt meg – úgy örülök, hogy mindent megbocsátottam Mariskának.
Elmesélte, hogy az egyik kis osztálytársa vétett ellene, s barátai megmondták a tanító bácsinak. Mariskának aztán bocsánatot kellett kérnie tőle.
- Tudod, Anyukám, én nem is akartam megmondani.
Odakérte minden könyvét az ágyba, aztán bíztatta az édesanyját:
- Anyukám, csak tedd a dolgodat, most már nem fogok unatkozni.
Az édesanyának el kellett mennie hazulról, de úgy sietett haza, olyan nyugtalan volt.A kisfiú másnap is bíztatta, hogy szívesen egyedül marad.
- Tudod, Anyukám, most már soha többé nem akarok engedetlen lenni, nem akarlak megszomorítani téged. A Megváltó megbocsátotta minden bűnömet. Ugye, te is megbocsátasz?
I.
Kint zúgott a tenger.
Az idén hosszú lesz s a rodostói dombokra hetek óta ezüstzuhatagba szakadt le a búcsúzkodó napfény. Köröskörül pedig, a szemhatár szunnyadó vonaláig, aranyszínben égtek a szőlőskertek.
Mikes Kelemen hatvannyolc éves múlt ebben az időtájban.
Daliás alakja a réginek maradt még, csak kicsit meghajolt vállban, a szakálla kender lett s legutóbb, ha valami után magánosan keresgélt a szobában, különösen úgy szürkület felé, már az ujjaival is tapogatóznia kellett. Mert azóta,hogy 22-ik Octobris Zay urat is kivette Isten a hosszas bujdosásból, a szeme rohamosan nehezült a zágoni deáknak…
A kétszázhatodik levelét másolgatta Mikes úr. A toll akadozva járt a kezében, le is tette nemsokára, aztán az ablak mellé botorkált s kinézett a tengerre…
A tenger hánykolódott s a tenger messzi távolában, a habok mögött, egyszer eltűnt a Márvány-sziget, másszor visszabukkant fehérben villogó partszegélye. Az ég kupolája ibolyakékben mosolygott le az emeletes parti házakra és a nyugtalan vízre. Mikes egy darabig eltűnődött a habok játékán s megint eszébe jutott az emberi sorsok forgandósága. Ó, hányadszor már a hasztalan bujdosás negyven s egynéhány esztendeje óta!
Phryné az égi hónál,
Fejérbb ajakkal igéz
Corinna barna bőrét...
A nyár szeplőji jegyzik.
Piros kis ajkin a'nak
A Grátiák mulatnak:
Corinna színe halvány,
S komoly tekéntet űli.
Az barna két szeméből
Szerelmeket lövöldöz:
Ez kék apró szemével
Tsak gyenge lángot húnyorg.
Phryné szemet varázol
Nem főldi termetével:
Corinna kis szabású,
S nints termetébe kellem.
Az pajkos, és enyelgős:
Ez tsendes, és magános.
Mind ketten érttem égnek:
S engem Corinna bádjaszt.
1791
