Szabó Lőrinc:
Fák, csillagok, állatok és kövek,
szeressétek a gyermekeimet.
Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.
Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.
Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.
Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.
Csókold helyette, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.
A híd karfájához dűlve karban énekeltek a lányok. A másik oldalon apró legénykék titkosan sóhajtozva hallgatták őket. Nyári este felé tartó szürkület vette körül a lányokat. Az út felől permetező por és az apadt vízről gyengén csobogó hűsség. A gyarapodottabb legények ilyen látszó nappalon még másfelé jártak társaságosan. A lányok ezért virítottak keveretlen bokrétában a keskenyhosszú, faluközépi hídon.
Lejjebb a vízparton, látatlanul, bent a kertek alatt Lépő Jani régtől hallgatta őket. Kilesett hozzájuk és meglátta, hogy egyszerre hazament a többje. Rá hamar majd az egész csapat. Jani ekkor közelebb vonult a hídhoz. Alóla fel is látott és a kettőt látta meg a híd fájához támaszkodva.
Már éppen régen állott nagyobb határozat előtt. Ahogy gyakrabban előszámolta magában, hárman voltak olyanok, akikből egyre, de bármelyikre, rátudta volna mondani, hogy: „Téged kérlek!”
Melyikre hát?
Otthon a módos udvarban már halaszthatatlanul hiányzott a fiatalasszony.
Tibetben a léptek súlyától meggörnyedt hegyek
dacos ormai már csak a végtelent óvták.
Lábaink mérik le a végtelen utat;
sem a hangsebesség, sem a fénysebesség, sem az idő
nem az az eszköz, amivel a végtelen legyőzhető.
Hát maradnak lépteink, és a dacos ormok
árnyékában pihegő tüdőre feszülő testek
leszünk, míg csontjaink kővé merednek.
Lépünk, lépünk, lépünk, hogy újra lépjünk,
míg kopog a hajlotthátú cipő, meztelen
tarkónkon a jövő, hát kell, hogy odaérjünk.
Mert Tibetben a léptek súlyától meggörnyedt hegyek
dacos ormai már csak a végtelent óvták.
Annya a szép szerelemnek!
O enyhítsd hevét tüzemnek!
S meg-fagylalva szívemet:
Thyrsisemnek kebelébe,
Ha! mert más borúl ölébe,
Gyújts erántam illy tüzet.
1792
/töredék/
- Ily kora hajnalban hová, édes férjem?
- Felnézek a bércre, hites feleségem!
Valamely vén mackó zavarja a nyájat,
Elhozom a talpát izes kocsonyának.
Ha vissza nem térnék delelő ebédre,
Megjövök bizonnyal vacsora-estére,
Ha késném, nem késem göncöl-szekerin túl -
- Bodolai Márton vadászatra indul.
Pihen a madár még szunnyadó lomb alatt,
Lomha, nedves ködtől szürke a pitymallatt;
Csak ritkán ha lebben egy-egy szellő szárnya,
Rá felsír a fenyves, mintha szíve fájna,
S távol siráma míg átzokog a tájon,
Mintha így beszélne: Bodolai Márton!
Tégedet siratlak, egyedül csak téged,
Siratom elsülyedt lelki üdvösséged;
Mikor hitet adtál, hiteszegő voltál,
Megtagad a kereszt, kiátkoz az oltár,
A földön, az égben jaj neked, jaj neked -
Nem a feleséged, - azt a lányt szereted!
Oh Város, nézd a sápadt Száműzöttet,
Ki hozzád visszajött!
Kietlen Tomi, vad Fekete-tenger
Eltűnt a köd mögött.
Fogadd, oh Város, összetört fiad,
Ki nem ítél, nem vádol.
Sokat tanult a barbár messzeségben
A hallgatag magánytól.
Az élet jó, de a halál se rossz már.
A fenség hallgatag.
Jajt karmolnak a nyugtalan szívekbe
A nagy griffmadarak.
Nem kéri vissza költőd semmijét már,
Még Júlia sem kell neki.
Díszkertjeid, márványaid között csak
A békességet keresi.
De fórumodon bábeli zűr harsog,
Napod zuhan. Vörös a táj
S e fáradt szív e barbár révületben
Egy titkos új istenre fáj.
Vonat röpít a tájon át, a réten át s a vízen át
még nem jártam erre soha s minden ismerős.
Ki átaludtam pár századot, most ámulok ijedten,
íme a nyáj a réten s a tó a kert alatt.
Óh, gyermekkoromnak földje, varázslatos világ, ahol
éltem és összekuszáltam egész életem.
Milyen messziről emlékszem rátok, derék, jó cimborák,
drága fiúk s még drágább leánykák, akiket
szerettem s fájó, kis szívemen topogtatok kevélyen.
Míg vonatom fekete zászlaját lengetem
rátok gondolok, akik elváltatok tőlem s viharban
s tán épp e füvek burjánzanak fölöttetek.
Karvezető
Bíborhabokból kelt elő a rózsás
Afrodité, bíborhaboknál
Daloljuk el szerelmi bánatát,
Gyászoljunk, amért szép Adonisz
Hádeszbe száll, hol Perzefóne
S nem rózsás Afrodité várja őt.
Első félkar
Az istennő, a rózsás Afrodite
Adoniszát, az ifjat, szűzieset
Hogy költögette!
Fehér keblével, az ambróziással
Szilaj vágyaktól reszketőn reá dőlt,
De szíve nem vert!
Hangján, ezüstös, csengő, tiszta hangján
Az üdvösségre hívogatta esdőn;
S ő nem felelt rá!
I.
A szerelem
Minden kacag, ujjong, dalol,
A lombtalan fák új díszt öltenek,
Virág sarjad a föld alól
És lila színben úsznak a hegyek.
Napfényt keres állat s bogár:
Én – tág tüdővel s hajadonfőt megyek
S madárfütty, földszag, illatár
Segít, emel, hogy boldoggá legyek…
Lelkem derűs, zengő csoda:
Nem búsult és nem sírt soha!
Hűvös melegség árad véremen
S ha rámnevetnek lányszemek
Teremtő Istenné leszek
Örök varázskörödben, szerelem.
Plein-air képek tündöklő sora!…
Szépség! így még nem láttalak soha!…
Nem is tudom, hogy merre nézzek:
a földre, – vagy az égre?!
Most nem tudom, hogy melyik szín szebb:
a zöld-e, – vagy a kék-e?…
És nem tudom, hogy szálló lelkem
melyik irányba megy!…
És nem tudom, melyik a drágább:
az illat, vagy a fény?
S ki álmodja az Isten álmát:
a természet? – vagy én?!…
Ó, gyönyörű tavaszidő,
ifjúságban idvezítő,
erdőt-mezőt ki vidítasz,
mért hogy embert szomorítasz?…
Ó, teremtésre bíztató
s unalomra kárhoztató,
mért indulsz e gyászos tájra,
eszméltetni bús osztályra!
Indulód de szép is lehet
annak ki világgá mehet;
hej, de béklyós kézzel-lábbal
megbolondít e világdal.
Asszony és hívó tágasság –
mért is kell hogy megbolygassák,
képei kívánt pokolnak
álmát egy szegény fogolynak?!…
De csak verjed rajta-rajtád,
szívembe napfényberetvád,
csak azt tedd, hogy megbékéljek
s legalább dalokban éljek.
1921
A misén ott volt Ida is,
A szép, halvány jegyzőleány,
S álmodozó éjszemével
Édesdeden nézett reám.
Körültünk az ének zengett,
S beáradt a tavaszi fény.
A doktor súg, és megnyomint:
»Egy év múlva meghal szegény.«
Az erdőn át haza kísértem.
Oly halvány volt, hogyan fehér,
Mint a gyönge kis hóvirág,
Mely nyarat, őszt soha nem ér.
És vidám volt, és oly boldog,
Mint maga a szép kikelet,
Mely friss lombok koszorúit
Bontogatta fejünk felett.
Négy évszak – Tavasz ciklusból
/II./
Jöjj kedvesem, ki a szabadba,
Fürösszük arcunk tiszta légbe!
Pompás idő! Hitem, szavamra,
Rég nem mosolygott így az ég le:
Élvezzük a dicső tavaszt,
Az új életnek ébredése –
Szívünkben is új dalt fakaszt!
Oh mennyi fény! Óh mennyi pompa!
Ezer nyelven szól a természet.
Szedjük az ibolyát halomba:
Édes illata csókra késztet…
Kart karba öltve, jöjj velem:
Legyen életünk ma költészet!…
Ma édesebb a szerelem!
Elment a hó, erdő, mező zöldül,
A napfény a kis ibolyát
Kicsalta a földbül.
Szegény bohó, hitt a csalárd fénynek;
S feláldozta kelyhecskéjét
A kegyetlen dérnek.
Kacagva, kéken int a távol
S ki tudnánk futni a világból…
Az ibolya még fönn az égen.
De holnap loppal, észrevétlen
Leszáll a játszi napsugáron
S életre kél az árva tájon.
Jöttén bolondos, furcsa láznak,
Veréb-leányok áriáznak.
Tűz-dárdákat feszít az élet
A föld konok, kemény szívének.
Új, termő nász van készülőben
S áll a föld, fénypalástba szőtten…
1933
Magyar népköltés
Trombitálnak, trombitálnak,
A huszárok sorba állanak,
A Nagy Sándor ármádája
Az ellenséget bevárja.
A Nagy Sándor legelöl áll
Jobb feléről meg egy pap áll,
Kereszt vagyon a kezében,
Szent ostya meg az ölében.
Édes fiaim, huszárok!
Futnak-e már a kozákok?
Hej, Nagy Sándor, genyerális,
Oda van a huszárod is!
Édes fiaim, honvédek!
Futnak-e már a németek?
Hej, Nagy Sándor genyerális,
Oda van a honvéded is!
Lehajtja a fejét ő is,
A Nagy Sándor, genyerális,
Hullik a könny két szemébül,
A magyar ég elsötétül.
– Délszláv történeti ének –
Magyar urak jó Budába, egybegyűlnek nagy tanácsba,
Magyar urak, bánok:
Hányja-veti a tanácsuk, hogy ki légyen a királyuk.
Misics István uraságra esik ekkor választásuk,
Úri választásuk.
A dolognak hírét hallja, mindent megtud János vajda,
Nyomban készül gyors útjára, pattan nyergelt paripára
Híres János vajda.
Vágtat méne jó urával, egyenesen Buda várnak.
Elkísérte gyors útjában édes fia, kis Mátyása,
Fia, kis Mátyása.
Paripája gyorsan ére a budai erősségbe,
Hol az urak lakomára egybegyűltek, ott leszálla,
Úri lakomára.
Adj’istennel jő hozzájuk jó vajdájuk, Magyar János,
És az urak valahányan tisztelettel felállának,
Magyar urak, bánok.
– Vasi népmese –
Volt egyszer egy szegény halász. Egész nap halászott és nem fogott semmit. Estefelé szomorúan fordította künek1 a csónikot. A csónikban ült a halász fia, Károly is. Kenyeret eszegetett az apja késével.
Odament hozzájuk egy nagy fekete gálás2 ember. Így szólt:
- Add oda, szegény halász, a fiadat, mert ha nem adod, akkor is elviszem! Ideadhatod nyugodtan, nem lesz semmi baja, meg aztán egy zsák pénzt is adok néked. Hét év múlva megláthatod, milyen nagy úr lesz belőle.
A szegény halász egy szót sem tudott szólni, már vitte is a nagy fekete gálás ember Károlyt, a szegény halász fiát. Olyan nagy zsák pénzt dobott a csónikba a fekete ember, hogy az rögtön elmerült. Károlyt egy elátkozott várba vitte a fekete ember. Egy királykisasszony volt ott, az fogadta őket.
Könnytől ázik, sűrű könnytől az orcám.
Nincs tenéked igaz szíved énhozzám.
Csak hitegetsz, csalogatsz a reménnyel,
Játszol velem, mint a szél a levéllel.
Maros vize csöndesen foly előre,
Hej, csak ne is ittam volna belőle!
Maros vize úgy csalogat engemet,
A rózsámtól búcsút venni nem lehet.
Félni, vágyni leskelődni,
Multon és jövőn tünődni,
Mig a jelen elillant;
S ha szép álmod el is éred,
Hőn várt s vajmi könnyű béred
Nem más, csak egy kopott lant;
Egy kisértő ijesztő váz,
Szépen festett omladó ház:
Egy dörmögő agg tündér,
Ki bár csak ismertet áldoz
S kegyével is unalmat hoz,
Még is mind uj adót kér.
A szerelem e csalfa szer,
Előbb czirógat, aztán ver;
A midőn táplál, emészt,
Mosolygva eget igér,
De ha meghül egyszer a vér,
Késő bánatot tenyészt.
Ó, mi gyönyörnek a lángja hevít!
Nosza fölajzom a lant idegit
Zengeni téged, o szent Szerelem,
Úr az időkön, a szellemeken,
Úr a világon, a lángon, a vészen,
Jársz diadalmas erőbe, merészen!
Te vagy az életi cél, te az üdv!
Boldog az óra, ha lángszived üt!
Boldog az ember, kit lángod emel,
Boldog a test is, a tiszta kebel,
Ha bele isteni csöppjei esnek
Mennyei tűznek, örök Szerelemnek!
Te vagy a fény, az erő: Szerelem!
Ujjaidon forog az Egyetem,
Ami betölti a szomju teret,
Te vagy a lélek, o szent Szeretet!
Téged imádanak mindenek itten,
Te vagy a Végtelen Elve, az Isten!
Se hang, se fény, már minden elsötétül,
Kietlen, gőgös lelkem is kibékül.
A megtépett bolondnak
A rengő fák merengő dalt susognak.
Találkozunk és sírunk mindaketten:
Óh, hogy mi lettél? Oh, hogy én mi lettem?
Se hang, se fény semerre;
Nincs, akit sorsa véresebbre verne!
Körültünk álom és árnyatlan éjjel
S mi szenvedünk a csók tilos tüzével.
A régi bűnbe estünk:
Áhítja egymást forró vérü testünk.
Jön a kacsinda hold. Megyek, virágom!
Ma túlleszek még tizenkét határon.
Se hang, se fény semerre:
Van-é, kit sorsa véresebbre verne?
Üdvözlöm őket, akik elraboltak,
Üdvözlöm őket és ne jöjj ki holnap!
Ilyen futó bolondnak
A fák mindennap másfelé susognak.
Alföldi lyány az én rózsám,
Takaros,
Se nem szőke, se nem barna,
Magyaros,
Én magam is magyar vagyok,
Igazi,
Három Körözs látott engem
Játszani.
Hajh! a játék már oda van,
Elmaradt;
Mert szívemben egy tűz-forrás
Fölfakadt.
Értted lángol ez öröktűz,
Angyalom!
Úgy szeretlek: hogy azt kisem
Mondhatom.
Három a tánc! Mindig az volt Pest-Budán,
Jaj beh szépen járja ez a kis leány!
Mint a rózsát, ha a szellő lengeti –
Táncra termett kis lábait úgy szedi.
Tél az idő, hordja a szél a havat,
Elröpítik ezt a kis lányt maholnap;
Ha röpítik, nem volna baj magába,
Csak ne fájna majd annyi szív utána.
Kéménye füstöl. Tárt kapu
fogad és meg se bámul.
Nem kérdezi: e szűk hasú,
kopott ruhás, sovány úr,
ki volna? Ismerősen int
s a szél behúz utánam.
Itt volnék hűtlen ház megint,
koldus-barát csuhában.
Megcsap a bor nehéz szaga,
mit a pincénk kapzsin őriz.
Tíz évig tartó éjszaka
lapul a kontos kőris
borzas hajában és kutyám
kezembe fúrja orrát.
A levegőn a délután,
arany parázsa forr át.
Pörög a szárnyas kút-kerék.
Vízét a csend meríti.
Tárt ablakon a szép cseléd,
a szép Maris tekint ki.
Dúdolva várja kedvesét.
Nagy Kőmíves Ferencet
s a háztetőn kis fecske kék,
ezüstös árnya reszket.
- Munkácsy Mihály-
Az ünneplők zajába
Csak én nem vegyülök;
Jobb szeretném helyébe,
Ha a tett volna több.
Híres lelkesedésünk
Összeszedi magát,
Kínál halhatatlansággal…
De kenyeret nem ád.
Óh művész, ki megjöttél,
S a mienk vagy megint,
Hírneved él örökké,
Dicsekszünk vele mind.
Adnánk inkább hajlékot,
Nevedhez érdemest,
És mondanók: az otthont
Ezentúl itt keresd.
Ki nem gyönyörködött még
Felséges műveden?
Ki nem sóhajtott így fel:
Mienk, mienk legyen!
Jobb szeretném, ne volnánk
A sóhajnál csupán!
Ne kéne zörgetnünk az
Idegen ajtaján.
Vigyázz kondás a csürhédre,
Jobban a feleségedre,
Mert tudom
Élned kell,
A nélkül nem lehetsz el.
Multkor estve arra mentem
A házadnál észrevettem,
Így bizony,
Úgy bizony,
Feleséged rossz asszony.
1861
/A vers forrása a Békés Megyei Múzeumok 1994. évi „Munkácsy Békés megyében”
című kiadványa, mely Czeglédy Imre történész muzeológus munkája.
„Az asztaloslegény Aradon ” fejezet 87. oldalán a szerző Munkácsy irodalmi
próbálkozásait ismerteti, benne pozitív példaként a fenti strófákkal. V. F./
/Munkácsy képe/
Állok merengve, hosszan, áhítattal:
Ez ő! Ilyen volt! Így képzeltem én;
Álmomban éjjel, elmélkedve nappal
Kerestem arczát; végre föllelém.
Mit a halandó gyönge ismerettel,
Töprengve, könyvekből meg nem tanul:
Az a te nagy lelkedbe rejtezett el,
Lángelméd érzi öntudatlanul.
Az örök eszmét sejtem itt, e vásznon,
S világrendünk hány bús kérdőjelét!
A két kezet, mely áld, kötözve látom,
Hallom a csőcselek «feszítsd meg»-ét.
És hallom azt is, százszor hangosabban,
De nem a trón, a vádlott hirdeti,
Hogy a mi nem veszendő, halhatatlan:
Halandó ember meg nem ölheti!
A Borsod megyei Felsőábrányban 1851. február 23-án született [Erdélyi] Indali Gyula jogászdoktor, akinek költő énjét tán legjobban Krúdy Gyula jellemezte Álmoskönyvében. „…ebben az időben az egyik vacsorától a másik vacsoráig terjedt a Magyar Költők időszámítása. Az ebédelést az uraknak találták ki, napközben denevérré dermedt a költő. Mint Beöthy Laci, Lauka Guszti, Balázs Sándor vagy Indali Gyula szelleme; – a kontók még álltak a »Vérynél«, ahol a Nagyok hitelbe megittak »sok drága bort«, a Kecskeméti utcában a boltok megrongált cégtáblái mutatták az útirányt, amelyben a nyolcvanas években hazafelé vonult a költők társasága, miután jól kibúsulták magukat a Szőlővesszőnél. A modernebb költő sem akart hátrább maradni őseinél, élte azok boldogtalan, gyötrelmes életét, mert mást nem tehetett.” Indali Gyula a Petőfit követő korszak különösen csapongó lírájának egyik lobbanékony és tehetséges képviselője volt. Jó barátja volt Reviczky Gyula, miközben Tompa, Eötvös, Madách Imre mellet elsősorban Petőfiért rajongott s nem egy költeményében emlékezik meg róla. A „szent ügy” elveszetését, az 1848-49. szabadságharc bukásának szomorú, sivár idejére visszagondolva fájdalmasan idézi fel a forradalmárköltő alakját „Kard és lant” című versében.
Indali Gyula:
Száraz fa áll a rét közepen,
Pusztán mered föl minden ága.
Nincs rajta semmi zöld, oly régen
Lehulla már lombja, virága,
Vén törzsökén mély forradása
Be van borítva lágy mohával;
Mint szív, melynek sebét befödte
A sors feledség fátyolával.
És panaszol a fa: »Óh, hol van
Az élet bája, ékessége?
Egy percig tartott a virulás
S ím: mindörökre vége, vége!
Jön a tavasz bő mosolyával,
De rajtam ez semmit sem enyhít.
Hiába hull a harmat én rám,
S a nap csak éget, lombot nem nyit.
Óh sors, ha már így megaláztál,
Tombolva rajtam vad szeszéllyel,
Végezd be munkád, vedd villámod,
Hogy törzsöm is repessze széjjel!«
Justh Zsigmond jelentőségét csak félig mutatják művei, naplóját is olvasnunk kell, hogy a századvég legnagyobb magyar torzójával tisztába jöjjünk. Naplói csak néhány esztendeje jelentek meg, két részre oszlanak: párizsi és honi följegyzéseire. Justh Párizsból és a természettudományból jött haza, Párizsból az elemzés lázát hozta, a természettudományból közelebbről: a darwinizmusból a biológiai optimizmus mámorát, – ám harmadik lázról is gondoskodtak a tuberkolózis-baktériumok.
Párizsban mindenesetre megszerezte a távlatot a magyar glóbushoz. Nem keseredett, nem is savanyodott bele, inkább fölötte állott, nagyvonalú epikai tárgyilagossággal szemlélte osztályait, figuráit, eseményeit és válságait. Bírta az élményeket, nem ragadták ki szigorú tartásából, nem sodorták egyoldalúságba. Első könyvének a „Párizs elemei” címét adat, naplóját nyugodtan „Magyarország elemeinek” nevezhetjük, mert öntudatos gyűjtő válogatta minden adatát s az elemek naplószerű egymásmellettiségéből is látszanak a tervezett nagy művek körvonalai.
A természettudományos gondolkodás háttérbe szorította Justh Zsigmondban a társadalmi gondolkozást. Fogalma sem volt arról az elkeseredett birkózásból, melyet a modern társadalomtudomány osztályharcnak nevez.
Papp Dániel Ómoravicán született, Zomborban nőtt fel, döntő élményeit Dél-Magyarországon szerezte, onnét érkezett, ahonnét Herczeg Ferenc. Papp Dániel azonban éppen olyan fiatalon pusztult el, mint Justh Zsigmond, a magyar írók betegségében, tüdővészben, s annyira sem vitte, hogy a „mindenre kiterjedő irodalomtörténetek a nevét följegyezték. Herczeg Ferenc Dél-Magyarországból Gyurkovicsékat hozta s egyik legfőbb táplálója lett a dzsentri-délibábnak. Papp Dániel mélyebbről merített, természetesen Budapest immár „vegyes” szellem nem is fogadta olyan hevesen kegyeibe, mint Herczeget, akinek minden sora rikoltó hűségeskü volt a korszellem mellett. Papp Dániel ama kevesek közé tartozott, akik vajmi keveset törődtek a korszellemmel és az irodalmi élet zavaros hullámaival s meg is bűnhődtek érte. Az „asszimilánsok”, a félig-meddig beolvadók farsangja következett; csoda-e, hogy ez a réteg csak külsőséges magyarságot tákolt, türelmetlen és szószátyár, tehát nékünk mindenképpen idegen sovinizmus alakjában? Rákosi Jenő szavalt a harminc millió magyarról, miközben a valódi magyarok tömegesen kivándoroltak s Herczeg Ferenc talpalt Jókai és Mikszáth örökébe. A magyarokban pedig konok dac gyülekezett, mely néha iránytalanul és „csakazértis” dörgött, szikrázott. Papp Dánielben a dac teremtő erővé nemesedett.
– Im.: 1934. február 12.- 1986. szeptember 20. –
Egy kifakult ballonkabátot
és egy viharvert svájcisapkát
hagyott… Na, kire is? A jussért
nem jelentkeznek, akik kapnák,
összekuszált utak gubanca
s könnyen felfejthető tekintet
maradt utána még –se jussért
sem jelentkezik, akit illet.
Ki hát az örökös? Ki gázol
eztán az álom-törmelékben?
/Benne – s azért nem rajta, hogyhát
véledenségből rá ne lépjen…/
Ki marad arra kapható, hogy
ami eltört – tovább ne törje?
Lesz még, ki nem tiporja összébb,
amit már nem illeszthet össze?
Jelentkezzen, aki merészen
nem vállal részt a rombolásból
s kímélő híve marad annak,
amibe fájva belegázol!
Hiába fintorogsz, hiába vagy kaján kárörvendő:
nem vagyok a pipogyák prédája én! Ha nem
tudnád még, tudd meg: a valóságot;
inkább az ördögnek adom el magam,
sem hogy a hazug butaság bárgyú szolgája
legyek valaha is!Mert egész embert kíván
a Mű, mely az örök napot vallja szülőjének,
szemben a sötéttel, melyet te istenedül
fogadtál abban a pillanatban, mikor
agyadnak beborult.
Sokat ér e porhüvely.
Lehetsz erős, mint egy bivaly,
a víz alá, hol a hal él,
taszít le a hülye halál;
vagy föld alá, hol féreg ás.
Lehetsz centerhalf, vagy regés
király és császár, pápa bár,
számodra nem nő több babér.
Több hajnal nem dereng neked,
és nem simítja már nyakad
több gyöngéd kéz. Elszáll az én
valahol az álmok taván.
És nincs több lángzó alkonyat.
Nem szól a hárfa, kasztanyett.
Azaz van is, szól is; de te
hol vagy? Nem ér el hangzata.
Mert nem távol vagy s nem közel;
de mint a negatív kazal
a nagy nincs-aratás után
megbújsz a nemlét szegletén.
Ki vagyok én? te vagy a gazdag
tőled kaptam, akármit adjak
csontjaimat ha visszaadtam
máig mindig adósod maradtam
visszaadjam neked a lelkem?
ki vagyok én hogy neked kelljem?
mert jó volt csontban, bőrben, húsban
mert lázban, kötöttségben, gúzsban
hogyan ugrottam! hogy bomoltam
virgonc erős egy fruska voltam …
jó neked ha semmiben lengek?
meztelen szelekben kerengek?
én lennék a sírás a szélben
a sápadás a falevélben,
lázas ősz, vérszínű szömörcés
vád volnék, suttogó könyörgés
én nem szűnnék meg kérni! várni:
lehessek! legyek bár akármi!
hadd legyek némán vagy kiáltva
létednek porszem része, társa
Te úr vagy a földön, és én halott
A föld alatt; por, csöndes és szegény.
Nincs különbség a porok között,
Minden sötét a sírok éjjelén.
Te fölkutatsz, s földedre fölviszesz,
A mindenen ott úrrá leszek én –
Te meg helyembe fekszel, s por leszesz
A föld alatt; por, csöndes és szegény.
Nem mondok én ódát dicséretedre,
Mint a magyar költészet nagyjai,
Furulyaszó az én versem, merengve
És andalogva hódol, Jókai!
A régi gyermek hálás szíve áldoz
Mesemondó, nagy gyermekünk, neked,
Ki földeríted a magyar családot,
Ha sorsunk egén beesteledett.
Száz éve jöttél, vigasznak, csodának
És dicsőségnek, Komárom fia,
E kis hazának és a nagy világnak
Száz könyved egy új magyar biblia.
Mindig meséltél, hogy a bús valóság,
A földi rabság tűrhető legyen,
Hogy a szegény magyarság méla sorsát
Feledje, rajtad csüggve szüntelen.
Összezavart hangok, nap, hold, láng, fergeteg, ég-föld,
Bú, panasz és új szók a költőt nem teszik ám még;
Benned, hogyha nem él a nagy s szép érzete, hagyj fel,
Sasnak szárnyaival, ha erőd nincs, szinte alant jársz.
Álmatlan, hosszu éjszakákon
Neved susogja lázas ajkam,
Gyötörve édes izgalomtól
S ha tombol vágyak vésze rajtam.
Ha rettegek, sírok, sohajtok,
Ha szívem dobban: mind csak érted;
S szivem viharló lüktetését
Te látod, érzed és megérted.
Ha lelkem mély gyönyörbe szédül,
És magamat istennek érzem:
Ha szaggató, forró, kegyetlen
Kinoktól roskad porba térdem:
Ha üdvösség, csodák varázsa
Vagy sorsverés ragad magával:
Neved kiáltom lelkesedve,
Versenyt a lelkek szent karával.
Neved kiáltom esdekelve,
Ujongva, sírva; alva, ébren;
S neved fog élni túl időkön,
Túl minden véges szenvedélyen.
És gyönyöröktől haldokolva
Ha fejemet a sírba hajtom:
Szerelmes lelkem kilehelve,
Éloa! Szép neved sohajtom.
1881. május 7
Ringy-rongy élet, be' szép rongy...
Szép lyány, Rózsa, mesét mondj,
Bort is tölts a kupámba:
Úgyse' tetted hiába!
Csit-csat, csit-csat be' szép csat...
Csókot szép lyány kevés ad.
Szállj, Rózsám, az ölembe:
Igy esik az, úgy esik az kedvemre!
Gimb-gomb, gimb-gomb aranygomb,
A vén fákon aranylomb...
Rózsikát köszöntöm,
Össze-vissza csókolgatom a gyöngyöm!
Kicsi vagy, kicsi vagy, de szép vagy!
Rózsikám, kicsikém, enyém vagy!
Az én ágyam virágos:
Ráfeküdni, ölelkezni nem káros!
Bús hold, vén hold, ha feljő;
Búsan ling-leng a szellő...
Hűvös a hold sugára;
Hadd takarlak a királyi palástba!
Ringy-rongy, ringy-rongy az élet...
Hagyd el tündér-mesédet,
Simulj hozzám virágom,
Úgyis kevés a gyönyör a világon!
ez lenne az a perc amelyre
,mondanád hogy ez megérte
hogy végre itt a vers! .. , az égre
esküdnél tündérek szívére
hogy semmi több .. , csak ennyi a világ
a néhány sor., ... , ..
•.... " s a többi már időbe mártva
az éles toll szívtépő grafíkája?
Áldott vagy Te az asszonyok között,
kinek szívét szaggatva járja át
a fájdalom, hogy elveszik, akit
imádsz, a férfit, az ácsnak fiát,
a teremtőt, a csodákat tevőt,
halások és pásztorok mesterét,
ki a pusztába ment, árva tanyák
népe közé, nyírségi sivatag
kísérőivel szembeszállani,
kenyérré változtatni a sziket,
ki felkereste a szántó-vetőt,
szelíd barmai közt jászolra ült,
bölcsek és öregek jöttek köré,
hallgatták mezítlábas kisdedek,
– s visszaadta a vakoknak a fényt,
süketeket tanított hallani,
szavára a bénák fagyott keze
felemelkedett s ökölbe szorult,
akit a nép várt és akitől új
országot vártak, új törvényeket,
csodákat, nagy-nagy megvendégelést.
Mosolygó arc, fényes tekintet
Selyem uszályok halk nesze.
Örömzsivaly, mézes beszédek,
Fölcsengő s elhaló zene:
Hókézben hervadó virágok,
Piros virág az arc haván;
Illat-lehellő lágy fuvalmak,
Kacér-enyelgőn szállva rám:
Mindez nekem úgy visszatetszik,
Úgy sért e zaj körülem itt,
Miként ha hallnám titkos bánat
Túlharsogott nyögéseit.
A zeneszóban mintha fájó
Szívek siralmát hallanám,
S édes szavak virága közül
Mérges kígyó sziszegne rám!
Némi borzalommal
Nézek farsang elé,
Ó frakkom, ó frakkom,
Szakadnál száz felé.
Jótékony nőegylet,
Bazár és tombola.
Ó frakkom, ó frakkom,
Hová legyünk, hova!
Első-krajcár-egylet,
Hadastyán táncestély,
Ó frakkom, ó frakkom,
Nyakig beleestél.
900 bosztonra
Vagyunk angazsálva,
Ó frakkom, ó frakkom,
Eb aki megállja.
Szomorúságom dús virágait
- báli csokromat – híven ölelem.
/Ezüst cipellőm alig ért a földre,
s a ruhám fehér, gyöngyszínű selyem./
Tudom, most mindent el kéne feledni,
az irgalmatlan igazság szavát,
a kint hallgató néma éjszakában
nyomorgók könnyét, betegek jaját,
s amit a bánat, s szeretet virágzott
… kívül kellene hagynom a virágot.
Ide mosoly kell, víg szó, könnyű szív,
kábító, vak farsangi fények,
- s ma nincs szavam és nincsen mosolyom,
nem száll bennem zengőn az ének.
Bent áll a bál. – Hangos zajától,
mint lágy, finom virágszirom,
daloló ajkam összezárul.
Félek! – Cseng pogány, vad örömdal:
„A mámor, a mámor, az édes mámor…”
… Hippia dala! … zeng ijesztőn.
Óh, jaj, halálsikolyba hal
most…
… kong az éjfél tizenkettőn.
1932
Maholnap eltűnsz, kedves hó-alap,
mely – hogyha nem kúszott a köd reád –
beintettél hozzám az ablakon,
mihelyt széthúztam könnyű függönyét.
Mutattad a víg szajkó mese-kék
s a bús pirókok vér-szín tollait,
a megriadt nyúl szökkenéseit,
őzek futását, büszke szarvasét,
s ha jártam süppedős ösvényeden,
a csodaszarvú muflon lábnyomát.
Elűztél gondot, téli mélabút
s ajándékodtól vissza-visszatért
az életemtől elfutott öröm.
Eltűnsz s fényes fehérséged helyén
csak bokros, barna domboldal marad,
mely rejti majd az illanó vadat
s meg nem mutatja járásuk nyomát
mohos gyeppel benőtt ösvényeden.
S szegényedem. Megint szegényedem.
Szűzfehér hó lepi be a magyar tájat,
hulldogál az Égből nagy-nagy, szürke bánat.
Hahogy kitekintünk a bús, téli tájra,
szegény, magyar szívünk, jaj, hogy is ne fájna!
Árva magyarok, kik e hazában élnek,
vad hidegét nyögik trianoni Télnek…
Meggyötrött fejükre bú-felhők havaznak,
s várva-várják jöttét ama szent Tavasznak,
amelytől elhamvad éltük minden rossza,
s mely a vágyott, áldott feltámadást hozza.
Ma még makacs lakó a téli baj nálunk, -
de vidám Tavaszunk, szikla-hittel várunk!
1933
É-nek/es/
Boldog látomás
Szélvédő üvegünk karácsonyi égbolt,
csillagzó pelyhekkel. Árnyékfolt és fényfolt
pereg perceinkben, mint egy filmsor: újra
Éva nap világlik – holott már utolja
kopik februárnak, s éjfél is közeleg.
Fehér szarvasok a kilométerkövek.
Szánunk északra tart. Sűrűbb a hó körül.
S mint növő legenda utunk kifényesül.
2001. március 3
rideg ónt fial az ég
fekete virágot
hegyél sörényén
suhog
a februári átok
nyihognak sötét csillagok
tölgyek dereka vérzik
hangtalan nyűszít a kín
s az árnyas félelem
itt a hiány se fénylik
ne gondold tovább magad
