Fáy Ferenc: Nyári tó csillagokkal

…az csillagfény… s ez lámpák lángja itt…
– a tó mellém pár rozsdás, földi rendjel –.
Fekszünk a parton s csendünk megtelik
rubin szavakkal, síkos félelemmel.

Hajó sikolt. A hang velünk marad
és kézenfogja vágyunk nyurga árnyát;
s a mély-vizek közt surranó halak
rejtik iszapba perceink halálát.

Lábunk előtt egy pitypang üszke kap
nagy, sárga lángra s ballag lent, a fűben.
Mit szólhatnék? A rádnyíló nyarat
hogy’ mondhatnám el ennél egyszerűbben?

szozattovabbacikkhez

Kosztolányi Dezső: A nyár

A nyár az én szerelmem, érte égek,
halálthozó csókjára szomjazom,
erdőket áldozok szilaj tüzének,
bár ajkam is hervadna el azon.
 
Görnyedve várom télen a szobámba,
a tűz körül álmodva csüggeteg,
lángóceánját képzeletbe látva,
mely semmivé hamvasztja a telet.
 
S ha lángszerelme sápadt őszbe vénül
s zöld pártadísze hullong a fejérül,
virrasztom árva, bús menyasszonyom.
 
Zokogva már hűlő keblére fekszem
s elsírva ottan legnagyobb szerelmem,
sápadt, aszú haját megcsókolom...
 
                          1904

Petőfi Sándor: Meleg dél van…

Meleg dél van itt kinn a mezőben,
Rakja a nap a tüzet erősen,
Meleg dél van, meglippen a madár,
A fáradt eb kiöltött nyelvvel jár.
 
Két lyány gyűjti ott a széna rendét,
Két siheder hordja a petrencét,
Hej de nem telik nagy kedvök benne,
Mert ilyenkor súlyos a petrence.
 
Legjobb dolga van most a királynak,
Vagy ott annak a gulyásbojtárnak;
Király pihen aranyos karszéken,
Gulyásbojtár kedvese ölében.
 
          Beregszász, 1847. július 12.

Radnóti Miklós: Július

Düh csikarja fenn a felhőt,
fintorog.
Nedves hajjal futkároznak
meztélábas záporok.
Elfáradnak, földbe búnak,
este lett.
Tisztatestű hőség ül a
fényesarcú fák felett.

1940

Benedek Elek: A Balaton partján

Balatoni halászlegény,
Egésznap halászgat szegény.
Hálót hányszor kiemeli,
Százszor üres, egyszer teli.

Hej, hogyha ez rajtam állna,
A szerencse hozzá szállna:
Hálót hányszor kiemelne,
Hallal mindég tele lenne.

balahal

Borsi Darázs József: Badacsonyi nyárfák alatt

Hajdanvolt őszi, mustszagú esték.
Midőn mámoros csillagok lesték
Az elrejtőző páros árnyakat
Ti juttok ez alkonynál eszembe
S a nyárfák rám hajló, hűs levele
Mintha vállamra tűzne szárnyakat.

Az emlékezés térein szállok
S a tegnapot, a köddé vált álmot
Valóságként érzem, szinte élem!
Aranyos tarisznyát akaszt a múlt
A koldus nyakába, pedig avult
Bugyorral jártam akkor e réten.

Fekete fák mások dús szőlejét
Vigyázták! S ha leszállt már a setét
Felleg ült az égen s a szívemen.
Valami azt súgja: még megérem
És egyszer majd ezen a vidéken
Leszek más is, mint jött-ment idegen.

Kerek tarisznyámban lesz szép cipó,
Bor, szalonna, sok más minden, mi jó!
És dalolva megyek a hegy felé –
Kaszámon a kelő Nap fénye ég
S a jószagú, kakukkfüves nagy rét
Odafekszik majd a lábam elé.

                      1943

Gyurkovics Tibor: Lugas Keszthelyen

Tompa, kisvárosi este.
Keserű fény.
Nem így gondoltam
én.

Leüllepedtek a nap szemcséi,
mint az iszap.
Megvárom, amíg fölszáll,
ami igaz.

                  *

Rárakódott a székekre
az este.
Mellemre a bánat
rá van tekeredve.

Madonna jön.
Miért ne jönne.
Otthon rendben a ház,
a kölke.

szozattovabbacikkhez

Harsányi Lajos: A Tihanyi visszhang

Fáradtan és gyötörten
Vetődtem el Tihanyba.
Ó jaj, ha a visszhang is
Mint szívem: már – kihagyna!

Megkérdeztem borúsan:
Lehet-e élni így?
Ő halkan mondta: - higgy!

Nem jobb-e e rossz korból
Elmenni, hogy ne élj?
Ő ráfelelt: - remélj!

Élet ez, hol a baj
S a kín ezerszeres?
Ő mennydörgött: - szeress!

Köszönet néked, visszhang
A röpke szavakért,
A béke szép galambja
Szívembe hazatért.

                1943

Sinka István: Csokonai így írta volna

Tihanynál

Az ég alatt néha
délben és a fényben kinn fekszem itt
Tihanynál a köveken
és dalolok a halaknak
és a virágoknak elmesélem, hogy a zord hegyek
levegője már halálszagú
s hogy már
nem
építek a tó felett se aranyhidat,
csak összerakom még
szép magyar ravatalom
s a tetejére hullok mint dombba a villám…
Ma még: rímek
és vágyak fia vagyok.
Estére: fehér a palástom – besző a hold.
S reggel: millió csengő – hull a harmat, s én: meghalok ó, Lillám.

                                             1935

Kató

Magyar népköltés

«Sok jó estét, Kató fiam!»
«Adjon Isten, szívem uram!»

«Magas az ágy, Kató fiam.»
«Fölvetettem, szívem uram.»

«Mozog az ágy, Kató fiam.»
«Egér van benn, szívem uram.»

Elvágta a Kató nyakát,
Árván hagyta Jancsi fiát.

4 103a

Mátyás király és a tanító

Nógrádi népmonda nyomán –

Mikor Mátyás király uralkodott, tudjuk, hogy járta az országot. Egyik este bekerült egy faluba. Bemegy a kocsmába, s ott érdeklődik, hogy hol kaphatna ő szállást egy kicsit olyan jobb helyen.

    Azt mondja a kocsmáros:

    - Hát itt csak egyedül a tanító van, nagy családdal, szegény ember, de nagyon jószívű. Próbálja meg, hátha adna szállást.

    Elmegy Mátyás király a tanítóhoz, szívesen is fogadja, és megígéri neki a szállást is. Kérdi a tanító, hogy nem éhes-e.

    Mire Mátyás azt mondja:

    - Hát bizony nem vagyok jóllakva!

    Akkor a tanító engedelmet kér, hogy egy kis időre kimehessen. Elszalad a kocsmába, vesz keserű túrót, kolbászt, paprikás szalonnát és egy kis puha kenyeret. Azzal megy vissza, tányérra rakja, egy kis savanyúságot is tesz mellé, viszi be a vendégnek. Ők ketten hozzáfognak a vacsorához, jól befalatoznak. Vacsora után elbeszélgetnek egy kicsit a község sorsáról, a gyenge tanítói fizetésről, aztán pihenőre térnek.

    Mátyás korán szokott kelni. A legelső útja a kocsmába vezetett. Ahogy ott szétnéz, látja, a söntés oldalán a kántor kabátja felakasztva, ami este rajta volt, mikor ő odaérkezett. Kérdezi Mátyás a kocsmárost, hogy nem eladó-e a kabát.

szozattovabbacikkhez

Ásguthy Erzsébet: A sánta ördögöcske

Hol volt, hol nem volt, hegyeken túl, vizeken túl, mélyen bent a föld gyomrában, a pokol tornácának kapuin belül volt egy szer egy kis ördögöcske.

    Fürge, gonosz kis ördög volt ez. Még hozzá sánta is volt, ami az ördögöknél igen kiváló fajnak a jele.

    Naphosszat fel-alá szaladgált a poklok folyosóin, rendetlenkedett, garázdálkodott, szóval, mint ördög nagyon jól viselkedett. Bosszantotta a pokolra került lelkeket, ahogy csak tehette. Ha szomjasak voltak a nagy melegtől, eldugta előlük a vezet; amikor mozdulatlanul kellett állniok, szárnyatlan legyeket dugdosott a fülükbe és szalmaszállal csiklandozta az orrukat. Ha éhesek voltak, étel helyett paprikát és sót szórt a nyelvükre. Hogy ne tudjanak aludni, hosszú hegyes fogpiszkálóval támasztotta fel a szempillájukat s nekik mindezt tűrni kellett, hogy megszenvedjenek az életükben elkövetett rosszaságokért.

    Nagyon leleményes volt a sánta ördögöcske a különböző kínzások kitalálásában, s a pokol tüzét is mindig igen szorgalmasan élesztgette, nehogy egy percre is kialudjon, vagy gyengébben égjen. Mindez nagy érdemnek számított odalenn, s ezért az ördögök nagymamája, aki a háztartást vezette a pokolban, elhatározta, hogy meg fogja jutalmazni az ördögöcskét. Maga elé hívatta hát és így szólt:

    - Kedves fiókám! Miután eddig mindig jól viselkedtél idelenn, megjutalmazlak érte s adok neked egy heti szabadságot. Tehetsz vele, ami jól esik, s ott töltheted, ahol akarod.

    - Jaj öreganyám, de jó lesz, de jó lesz! – sivalkodott a kis ördög s örömében nagyobb vágott egy csomó csalánnal az egyik szenet lapátoló bűnös hátára. – Csak azt engedd meg nekem, hogy azt az egy hetet odakinn tölthessem a földön. Mát az összes bátyáim fellátogattak az emberekhez, csak én nem láttam még, milyen fölöttünk a világ.

szozattovabbacikkhez

Herczeg Ferenc: Az avatott ember

Fénypont csillámlik a nagy sötétségben… Csillag, vagy pásztortűz? Inkább pásztortűz. Egy öreg nyárfa tövében ég, a Tisza partján.

    A tűz mellett fekszik Kuruc Botka Péter, a fürtös subájába takarózva. Ő a gróf Károlyi Sándor uraság számadó gulyása. Nem alszik, hanem pipázva nézi az izzó zsarátnokot. Ha felcsap a láng, akkor látni a régi sebforradást, amelyik a jobb vakszemétől az álláig húzódik. A vágást még    

    Krems alatt szerezte az öreg, amikor Béri Balogh Ádám huszárjaival járta Ausztriát.

    Szapora lódobogás közeledett. Botka fel se nézett; nem volt kíváncsi természete. Egy cifraszűrös legény ugrott le a nyeregből. Leszedte pejkójáról a nyerget és szerszámot, tenyerével rácsapott a ló farára és békó nélkül nekieresztette a buja fűtengernek.

    Betyárféle ember lehetett, balta volt a kezében, mordály és hosszú török kés a tüszőjében. Több ilyesféle járta a pusztákat, amióta megint kötéllel fogták a katonákat.

    Valamit morgott, ami köszönés is lehetett, aztán maga is odaheveredett a tűz mellé. Később szó nélkül fapalackot nyújtott az öreg felé. Az nagyot húzott belőle és visszaadta, miközben ő is morgott valamit. A palackban volt az árenda az éjjeli fekvőhelyért.

    Jóideig egyikük sem beszélt. Nem kedvelik a pusztán a fecsegő embert. Végül mégis megszólalt a cifraszűrös:

    - Azt beszélik a nagykunok, hogy meghalt Rákóczi.

szozattovabbacikkhez

Makkai Sándor: A cirkusz

Nyolcéves voltak és a szülővárosomban csak két nagy dolog volt: a kálvinista torony és a kollégium. Minden ezek körül forgott. Nem csoda tehát, ha a cirkusz megjelenése alapjában rázta meg az életemet. Már maga a bevonulás örökre felejthetetlen marad. Pirosruhás lovasok vezették be a menetet trombitálva. Mögöttük egy valódi elefánt lépkedett, a hátán sátorka volt és benne két majom, amelyek folyton grimászkodtak. Hát még a cirkusz felépítése! Éppen a házunk előtti téren állították föl, olyan gyorsan és csodálatosan, hogy szinte hihetetlen. Hatalmas alkotmány volt, én legalább sohse láttam különbet, a köröndje fölött legkevesebb nyolc sor padot vertek s a fedőponyvát akkora árbocra húzták föl, hogy szédültem, ha a tetejére néztem. A cirkuszt egy átjáró kötötte össze a deszkából vert istállóval. Hát az az istálló!… Én azt hiszem, húsz gyönyörű ló is volt benne, a legszebbet Gidránnak hívták, fehér volt a farka a földig ért. Ahogy beszélek róla, ma is érzem a paripák pompás illatát.

    Azok a hetek, amiket a cirkusz nálunk töltött, életem első nagy válságát hozták magukkal. Először is súlyos összeütközést teremtettek az édesanyám és közöttem, mert a napnak minden lehetséges percét a cirkusz körüli csavargás foglalta le s a házi-rend fölborult. Másodszor, mert szó sem lehetett semmiféle tanulásról. Ami volt a fejemben, az mind elpárolgott, aminek bele kellett volna költöznie, az mind kívül rekedt, mert az egész területet az utolsó zugocskáig varázslatos hatalma alá hajtotta Jenő úr, a műlovar, Johanna kisasszony, a műlovarnő, Maxi, a bohóc és főképpen és mindenekfelett Pepita kisasszony, a nálam alig idősebb csodalény, úgyis mint trapézművész, úgyis mint a kutyák és majmok megfoghatatlan hatalmú idomítója. Emiatt az iskolában, mint egy hullócsillag zuhantam alá szemkápráztató gyorsasággal az első tanuló zenitjéről az utolsó padban kuksoló Buffa Zsiga nadirjáig, aki még hozzá cigányfiú is volt. A zuhanás még hagyján! De a tanító úr rettenetes ember volt, lilaszínű biborcsókok gyúltak ki az arcán, ezúttal a haragtól és nemcsak a szesztől.

szozattovabbacikkhez

Dsida Jenő: Oly kedves, tiszta, szép vagy...

Oly kedves, tiszta, szép vagy,
Mint egy fehér virág,
De hogy szívem ne fájna,
Nem bírok nézni rád.
 
Kezem fejedre téve
Kérem jó Istenem:
Tartson meg mindig ilyen
Szép tisztán, kedvesen.

Enyingi Sándor: Neved

A Te neved is mint annyi más
egy puszta szó csak. Nekem varázs.
Betűje mind szerelmes ihlet,
mégis gyakran felékesítlek

szebb nevekkel. Angyalomnak és
Királynőmnek hívlak s mily kevés
ez, csak annyi mint a szürke por
a csillogó drágakőn. S mikor

egyedül vagyunk, két hallgatag
szív – arcod, hajad s az ajkadat
tágranyílt szemekkel bámulom. –
Ó, hogy hívjalak? … nem is tudom.

                        1939

Gyóni Géza: Gyűlölet – szeretet

Gyűlöltem igen – szerettem jobban
Fiatal, vétkes, édes koromban –
Gyűlöltek engem, szerettek engem –
Azt kinevettem –
S csupa szeretet maradt szívemben.

                     1906

agbog

Nagy László: Szerelem, csonttörő élet

Csillagdobáló szemeink
iszonyúan beszakadtak.
Szelíden s dologtalanul
susogunk puszta falaknak.
Túlságosan is jók vagyunk:
félünk a végső hazától,
végetnemérő homálytól,
ahol csak a nyüvek laknak.

Zaklatott, zsúfolt fejünknél
váza áll, virágszál bókol,
tündéri bibe-csipesszel
gyötrelemnek mélyire csókol.
Most orvosodnak, virágnak,
vallhatsz haramia, költő,
s te is, ki rózsákra lőttél
pisztolyoddal passzióból!

szozattovabbacikkhez

Pósa Lajosné: Ha sugárból…

Ha sugárból, rózsaszálból
Vón az írópennám,
A szívembe, szerelmembe
Belé mártogatnám.
S úgy szállanék föl az égre,
A kék ég boltjára,
Hogy felírjam rózsám nevét
Lángbetűvel rája.

Hadd ragyogna, mint a csillag,
Esti rezgő fénnyel,
Hadd lenne az egész égbolt
Tele a nevével.
Repülj lelkem, te kis levél,
Szállj a galambomhoz.
Borulj rája szerelemmel,
Ő is majd elhalmoz.

Mondd meg néki, hogy ami szép,
Jó van a világon,
Kísérgesse az utain
Fehér galambszárnyon.
Mondd, hogy Istent arra kérem,
Ölyv, vihar ne tépje.
Ne szórja szét egy kelyhét se
A kavargó szélbe.

Azt is súgd meg, ha rám gondol,
Öleljen át lágyan!
Engem lásson a hófehér
Piros rózsaszálban.
De legfőképp azt bízzad rá,
Soha ne feledjen,
Sem a dalban, sem a borban,
Sem a szerelemben!

                                     1919

Gyulai Pál: Külföldön

Jaj mit hallok, magyar nótát, Istenem!
Könnybe borul, könnybe lábad a szemem.
Nem hallottam a mióta bujdosom,
A mióta idegen föld a honom.
 
Beh szomorú, beh jól esik, Istenem!
Úgy elbúsul, úgy megkönnyűl a szivem
Újra enyém minden, amit szerettem,
Elsiratom újra, amit vesztettem.
 
Sírva vigad szegény magyar bujában,
Éljen otthon vagy idegen hazában,
Sírva vigad, míg világ ily sorja tart . . .
Szánd meg, Isten, szánd meg immár a magyart .
 
                               1856

Toldalaghy Pál: Nagyváradi emlékek

    A ház

Kéménye füstöl. Tárt kapu
fogad és meg se bámul.
Nem kérdezi: e szűk hasú,
kopott ruhás, sovány úr,
ki volna? Ismerősen int
s a szél behúz utánam.
Itt volnék hűtlen ház megint,
koldus-barát csuhában.

Megcsap a bor nehéz szaga,
mit a pincénk kapzsin őriz.
Tíz évig tartó éjszaka
lapul a kontos kőris
borzas hajában és kutyám
kezembe fúrja orrát.
A levegőn a délután,
arany parázsa forr át.

Pörög a szárnyas kút-kerék.
Vízét a csend meríti.
Tárt ablakon a szép cseléd,
a szép Maris tekint ki.
Dúdolva várja kedvesét.
Nagy Kőmíves Ferencet
s a háztetőn kis fecske kék,
ezüstös árnya reszket.

Dús délután. Gesztenyefák,
csillagvirága párol
hűs illatot. A kerten át,
kísérve holt fiától,
anyám jön. Arca, mint a vaj
s elbúsult számra csókol.
A hajdanában szőke haj,
már hófehér a gondtól.

szozattovabbacikkhez

Lipcsey Ádám újságíró, élclapszerkesztő, író

Lipcsey ÁdámEgy ősi nemesi család sarja volt [bilkei] Lipcsey Ádám újságíró, élclapszerkesztő, író, parlamenti képviselő   [*Tiszafüred, Heves vármegye 1864. június 16.] , az első okiratban említett felmenője az a Lipcsey Szaniszló, aki ez írás szerint 1463-ban Hunyadi Mátyás kedvelt embere. Apja, Lipcsey Péter Tiszafüred főbírája, majd alispánja volt, s mint köztiszteletnek örvendő egri közjegyző halt meg. Lipcsey Ádám személyét elsődlegesen nem irodalmi vagy költői tevékenysége miatt mutatjuk be, bár számos novellát, verset és költői elbeszélést írt. Hanem, hogy rávilágítsunk arra, közismert vicclapszerkesztőként, epével töltött pennájú újságíróként milyen nagy hatással volt a parlamenti politikacsinálás boszorkánykonyhájára, akárcsak a Szózat havilapban szintén bemutatott Bartók Lajos. A visszaemlékezések szerint művelt, okos és érdeklődő, de e mellet kolerikus, igen „nehéz ember” volt. Vélhetőleg génjeiben hordozta nemes őseinek több évszázados harcos és erőszakos természetét, neve kezdetben romantikus hangvételű verseivel és gyakran szatirikus, durva hangvételű újságcikkeivel vált ismertté, azonban néha lírájában sem tudta önmagát megtagadni.

Éhomra

Bolondos hely,
Délben muzsikálnak,
Rossz kedve van
Az egész világnak.

Pufók német
Fújja a fagótot,
Cseh trombitás
Bumberdója hortyog.

Elhallgatom,
Nincs örömöm benne,
Mintha egy nagy
Halálhörgés lenne.

szozattovabbacikkhez

Lipcsey Ádám: Áloműzés, A páston, Stella Maris

Lipcsey Ádám:

A páston

Apró diákgyerekek,
Kint labdáztunk a páston.
Libuskákat legeltetett
Kis szöszke libapásztor.

Csitri, befont haja len,
A szeme kékes szürke.
A lábacskája meztelen,
Paraszti anya szülte.

Hogy is vetnék rá én ügyet,
A rangos diák-úrfi?
A vér még nem bontott rügyet,
Csak a játék-kedv űz ki.

A libapásztor babonás
Vonzással tarta hozzánk,
A merre tért a rohanás,
Libácskáival ott járt.

Valamelyik vásott kölyök
Elunta a szomszédkát.
– Megállj csak, most majd én ütök,
Csinálok egy jó tréfát.

És szállt a labda, kirepül,
Halk sikoly jelzi: talált.
A lányka roskad, elterül,
Arcán sejtem a halált.

szozattovabbacikkhez

Zempléni Árpád levéltáros, költő, műfordító

zempléni árpádZempléni Árpád [családi néven Imrey] a tokajhegyaljai Tállyán született Zemplén vármegyében 1865. június 11-én. Különös, szinte érthetetlen sors jutott ki Zempléni Árpád költészetének a magyar irodalomban. Egy igazán tehetséges, kitűnően felkészült költő, aki élete néhány évében      
igen népszerű volt az olvasók körében, ugyanakkor halálától kezdve úgy kiesik az irodalmi köztudatból, hogy szerintem a XXI: században a szakembereken kívül talán pár tucat ember ismeri munkásságát. Legtöbben azt sem tudják, hogy élt, és költeményeit – amelyek nemcsak  
irodalomszakmailag jól alkotódtak, hanem az irodalom szerelmeseinek számára is nagyon érdekes olvasmányok – egy évszázada nem adták ki újra, nem olvassa szinte senki. Költészete keretében Zempléni a magyar fajhoz tartozó, forrongó lelkű költőt mutatja, aki kora hatásainak hódolva, szellemében megfürödve juttatta kifejezésre erotikába tévedő érzéseit, háborgó szíve lázongó, sötét indulatait. Ezért a magáraébredés pillanatában elfordult múltjától és egy vélt vagy valós eszméért küzdjön hittel, erővel, ábránddal és termelje a hazaszeretet gyöngyét az új irány forradalmi mozgolódásai közepette, melyben a keleti nap sugara tükröződik, amely valónak álom, álomnak bűbájos mese. Költészetének fénykora egybeesik a Nyugat nagy kezdeti korszakával, de semmi közük egymáshoz, holott törekvései nem egy ponton találkoznak. A Nyugathoz képest azonban Zempléni Árpád hazaszerető, konzervatív. Olyan magányos jelenség volt, hogy senki se vállalta fel egészen: a magyar faj, az ősök és rokonai dicsőítése elválasztotta a baloldaltól, szociális hajlama a jobboldaltól, epikája a modern költőktől, modernsége a megújulni nem képesektől. Így hullott ki a magyar irodalomból, a magyar lírából az, aki egyéni arculatú jelentékeny költője volt.

szozattovabbacikkhez

Zempléni Árpád: A zseni, Az órás végrendelete, Az újságírók, Játék, Szonett a "karthágó" emlékkönyvéből

Zempléni Árpád:

A zseni

A koplalásban is van isteni,
Akkor tud a zseni - teremteni.
E koplalást úgy szokták menteni:
Zseni, mert koplal; koplal, mert zseni.

Zseni, mert koplal? Böjt még észt nem ád.
Koplal, mert zseni? Büntetés tehát.
Szemes a bölcs s a tál körül tolong.
Bolond, hogy koplal; koplal, mert bolond.


Zempléni Árpád:

Az órás végrendelete

Az idő pénz. Ha meghalok,
Örökül egy órát hagyok,
És időt hozzá eleget:
Fiacskám, –méregetheted.

szozattovabbacikkhez

Féja Géza: Szabó Dezső

Szabó Dezső íróA mai nemzedékek előtt a Próféta áll, az élet mestere, a nagy tanító, a magával ragadó előadó, a magányos száműzött, a „tiszta áldozat”. Szabó Dezsőnek sikerült bálványt csinálnia önmagából, a bálvány azonban egyszer úgyis összedől s rajongói visszakényszerülnek műveihez, a művekben pedig majd egészen más Szabó Dezsőt ismernek meg. Sejti ezt az író is, ezért agitátora önmagának, ezért próbálja kiegészíteni és magyarázni a képet, mely műveiből adódik. A bálványrombolás azonban sohasem hálás föladat, de nélkülözhetetlen, a mi bálványrombolásunk pedig az összetört faragott kép mögött megmutatja e század egyik legérdekesebb és legjelentősebb magyar íróját. Arról természetesen nem tehetünk, hogy a hiteles arckép merőben más, mint amelyet az író olyan buzgón terjeszt magáról.

    Szabó Dezsőnek az ártott legtöbbet, hogy mindenben jelenlévő s azonnal ható tényező akart lenni. Mohó hirtelenséggel és a leghálásabb módon akart a tömegekbe építkezni s nem válogatta az eszközöket, hogy célját elérje, ez biztosította tagadhatatlanul óriási hatását és népszerűségét. Gyors kurucos nyargalásokat végez, szokványos pihenői után hol termékeny, hol pedig felesleges, de mindenképpen feltűnő zajt üt és zűrzavart csinál, közben pedig megfeledkezik örökebb föladatairól: regényei és elbeszélései egyre töredékesebben és nyersebben kerülnek ki keze alól, tanulmányainak hajdani fegyelmével pedig már régóta szakított. Újabban vészesen csökken művészi igényessége, mert egyre kielégíthetetlenebbül izgatja egyéni elhelyezetlensége.

szozattovabbacikkhez

Libisch Győző: A versíró Szabó Dezső

Amikor Szabó Dezső költészetére terelődik a szó, még munkásságának alapos ismerői is gyakorta legyintenek, és finoman figyelmeztetik a tájékozatlan rajongóit: ilyenről nem érdemes beszélni, ez méltatlan a nagy író és gondolkodó egész életművéhez, csak lejáratja azt. És ilyenkor szinte mindenki „A bölcsőtől Budapestig” [később: Életeim] című önéletírás kamaszkori zsengéire hivatkozik, amelyek valóban zöldecskék,vagy a regényeiben, tanulmányaiban itt-ott elhelyezett meghökkentő versparódiáira, - önállóan ezek tényleg nem sok szót érdemelnek. Van azonban az életműnek egy olyan, eddig nem túl sokra becsült, pedig attól elválaszthatatlan ütőere: a líra, a költészet, mely szépirodalmi műveit és még politikai esszéit is átszövi, - ritmikus prózában, vagy csak költői képek sorozatában, de ha kell, a kötött forma abroncsaiba szorítva, - és amely nélkül a Szabó Dezső-i mű éppen egyéni varázsát veszítené el, azt a jellegzetes hangot, aminek hiányában szépirodalmi munkássága az lenne, aminek a kortárs és mai ellenségei igyekeznek elhitetni: olvashatatlan. Önálló versei egybegyűjtve sohasem jelentek meg, szerzőjük nyilván nem tartotta azt fontosnak. Nekünk, amellett, hogy ezt a hiányt előbb-utóbb pótoljuk, meg kell kísérelnünk e költői életmű-epizód feltárását és elhelyezését az egészben, mégpedig nem az irodalmi boncnokok hűvös tárgyilagosságával, sem a tudománykodás unalmával, hanem a Mester iránt érzett szeretettel közelítve a témához.

szozattovabbacikkhez

Czóbel Minka: A boszorkány és a medve

Mikor már ember közt
Nem volt maradása,
Rengeteg erdő lett
Boszorkány lakása.

Félelmet nem ismer
Aki arra járhat,
Csak világkerülő
Vad erdei állat.

Erdei állatnak
Érti titkos szavát,
Madárral, bogárral
Megérteti magát.

Medve jött útjába,
Mondta a medvének:
„Nem bántlak!” A medve
Felelte: „Megvédlek!”

Azóta ott alszik
Küszöbe tövében,
Nyári langyos estén,
Fehér havas éjben.

Sokszor a leánynak
Fehér habos karja
Medve kócos nyakát
Ölelve takarja.

Fejük felett pedig
Zöld fenyőfák ága
Ide-oda inog
Arany holdvilágba.

Pilinszky János: Piéta

Ferenczy Béninek

Cserbenhagyott tulajdon tested,
a rádzúduló tetemet
már nem bírták és szakadozva
elengedték az idegek.

Mint ágaskodó riadt csorda,
ha pusztulásba kergetik,
fenyegetőn utadat állták
visszahőkőlt érzékeid.

Már csak az eszeveszett csókok
vak folyosóin vágta át
egy-egy menekvő szívverésed
a halott szívéig magát.

Nem érdemelhetett kegyelmet,
mint elvaduló idegent,
le kellett csontjaidról marjad
lázadozó elevened,

hogy méltó lehess a halálhoz,
ki öledben fészket rakott.
Időtlen gyásszá csupaszodtál.
S ő harmadnap föltámadott.

Weöres Sándor: A mai emberről

Azért szánom én a mai embert,
mert a szíve nem bír öregedni.
Homo sapiens, kétlábú testvér,
de szerény, de koldus lett a vágyad:
hajdanában a tökélyre vágytál,
ma a boldogsággal is beérnéd –
és még ezt se képzeled nagyobbnak,
mint hogy bendőd bírja Marcsa főztjét
és ágyékod bizseregni tudjon
s legyen életedben holmi lim-lom
mit tiédnek, birtoknak becézhess. –
Isten vendége vagy e világon!
mért nem hagyod, hogy a házigazda
minden termét sorra nyitogassa,
minden kincsét rendre megmutassa?

Gárdonyi Géza: A Balaton

Csakhogy újra látlak, égnek ezüst tükre,
égnek ezüst tükre, szép csöndes Balaton!
Arcát a hold benned elmélázva nézi,
s csillagos fátyolát átvonja Tihanyon.

Leülök egy kőre s elmerengek hosszan
az éjjeli csendben az alvó fa alatt.
Nem is vagyok tán itt, csupán csak álmodom:
Balatont álmodom s melléje magamat.

                          1894

balaton0

Karafiáth Jenő: Vihar előtt

Apró kis fészkek lakójukra várnak,
a partok mentén, sok-sok tarka pont…
Még itt vagyok, bús alkonyán a nyárnak,
nézem a szürke, habzó Balatont…
A kotró néma. Ünnepel vasárnap.

Az égbolt széle megfürdik a tóban.
Tarajos hullám zúgja: jöjj velem!
Egy felhő sincs az égen mutatóban,
szellő se fúj, s még nem tudjuk, valóban
a hullámoké lesz a győzelem?

Tihanyi erdők itt maradt dryádja
tarajt tarajra karjával kavart,
s csodákra várva idébb jött a part…
A nap égően tűz a parti fákra,
de Helka lelke nyugtalan, zavart.

Csak egy vitorlás jár künn. Messze tévedt.
A kis pillangó majdnem semmivé lett,
úgy nőtt a tér, a tűnő csónakig…
- Még néhány perc, és itt a Végítélet,
s kit ott talál, majd imádkozhatik!

                             1939

Kempelen Farkas: Balaton parton

Melegség, csönd. Szellő se lendül,
A parti nád sem imbolyog.
A nyugodt tó vizén keresztül
Átfénylik az aranyhomok.

S váratlanul, egyszerre halkan
Megmozdul a nagy víztükör…
És már a másik pillanatban
Zúgó hullám hullámra tör.

Halálra rémült, vad futással
Rohan a part felé a hab,
Fehér sirály sikoltva szárnyal,
Félőn megbújnak a halak.

Zizegő nád hajlong s ijedten
Lemerül a hullám alá,
Vízibogár jön gyors ütemben,
Mintha valaki hajtaná.

Egy névtelen, nagy rémületnek,
Balsejtelme mindent betölt,
S miként a lázbeteg, ha reszket,
Lüktetve megmozdul a föld…

Én itt ülök a partfövényen
S megszáll mélységes áhítat –
Rejtelmes, nagy természet! Érzem
Csodás, örök hatalmadat.

                       1899

Pósa Lajos: Balatoni nóták

                  I.

Nyisd ki, anyám, a virágos ablakot,
Jön a babám, látom már a csónakot.
Fölveszem a legszebb ruhát magamra,
Egy rózsát is oda tűzök hajamba.

Hallom is már a furulya szólását,
Eldalolom én is az ő nótáját.
Lobogj, kendőm, selyemkendőm, feléje…
Édesanyám, kiszaladok eléje.

               II.

Elragadta galambomat
A Balaton tőlem,
Éjjel-nappal siratgatom,
Jaj, mi lesz belőlem!
Kérdezgetem a habokat:
Merre fekszik, hol van?
Egy se tudja, csak azt mondja:
Itt a Balatonban!

szozattovabbacikkhez

Hozd föl Isten én rám is a napot…

Magyar népköltés

Hozd föl Isten én rám is a napot,
Hét országra ragyogó csillagot,
Hozd fel Isten a fényes csillagot,
Azután meg a szép holdvilágot,
Hadd csinálunk egy kuruc világot,
Rabolhassuk mink is Rácországot.

Perczel Móricz magyarok vezére,
Áldja meg az egek teremtője,
Mert bevette a római sáncot,
Kihajtotta belőle a rácot,
Kihajtotta Titel határába,
Maga rakodott bele a sáncba.

Perczel Móricz fölizent Kossuthnak:
Küldje le a magyar huszárokat!
Az ellenség hétezer és hatszáz,
De mégis több a magyar mint a rác.
Hozz fel Isten fényes holdvilágot,
Hadd csináljunk egy kuruc világot!

A béreslegény megtanítja Mátyás húgát dolgozni

matyas– Szeged vidéki népmonda nyomán –

Volt a világon egy szegény béreslegény, hat ökrön szántott. Az első két ökör nem bírta szólítani, nem bírt szántani. Még akkor divatban volt a hosszú végű fatészla, az eketoldalék rúdja. Másnap ráakasztotta a tézslára a porció szénát. A két első ment a széna után, a többi a két első után.
Arra ment Mátyás király.
- Adjon Isten jó napot, szántogatsz? Miért tetted oda azt a porció szénát?
- Tegnap sehogy sem bírtam boldogulni, de így haladok szépen.
- Ha te ezt a két ökröt tudod tanítani úgy, hogy dolgozik, van nekem egy húgom, tanítsd meg dolgozni. Neked adom, a te feleséged lesz!
- Megtanítom én azt is!
Mátyás király elvitte a húgát a kis béreslegényhez.
A lány, amint odament, mindjárt felült a padkára, egész nap ott ült.
Azt mondja a kisbéres:
- Édesanyám, készítsen már frustukot, mert már éhes vagyok!
Az anyja készített frustukot, terített is, de csak kettőre.
A lány csak ült a padkán.

szozattovabbacikkhez

Ásguthy Erzsébet: Az üres bölcső

Messze, messze bent egy sűrű erdő mélyén élt egyszer egy szegény asszony. Nagyon szegény volt, a szobája is egészen üresen állott, csak egy kis szalmaágy volt benne, azon ült a szegény asszony s egész nap és egész éjjel egy üres bölcsőt ringatott.

    Néha-néha elvetődött arra egy-egy vándor, vagy távoli falvakból tévedt oda valaki eper- vagy gombaszedés közben s ilyenkor benéztek a kis szoba ablakán:

    - Mit csinálsz itt magadban te szegény asszony? – kérdezték tőle.

    - Mért ringatod azt az üres bölcsőt?

    - Jaj lelkecskéim – felelte az asszony – ringatom, hogy ki nem hűljön, mert hátha visszaadja a jó Isten a kis gyermekemet, akit a múltkor kölcsönkért tőlem s elvitték az angyalok.

    - No ha elvitték, nem is hozzák azt többé vissza, jó asszony! – mondták neki a vándorok s azzal fejcsóválva tovább mentek.

    Addig-addig mondogatták, míg egyszer a szegény asszony is észbe kapott, hogy hátha ráfeledkezett a jó Isten s elhatározta, hogy alázatosan megkéri, adná vissza már a kis fiát, mert nehéz így egyedül élni az erdőben, kéne valaki, akit álomba ringathasson este s imádkozni tanítana reggel.

szozattovabbacikkhez

Zágoni István: Tűz

Előtte a messzireszaladó, őszi esőben barnára ázott országút, mögötte az egyformajárású két szuronyos csendőr. A frissen puhult úti sárba kerékpár nyoma vágódott be mélyen és hosszadalmas, végeláthatatlan párhuzamban. Bennük meggyűlt az esővíz és fénylett is a bizonytalanul derengő, hűs délelőtti napon, mintha abroncspántot húztak volna rá a bomladozó világ földgolyójára. Vagy mintha csak az ő útját rajzolta volna bele a sorsa ebbe a sötét sáros földbe, hogy kitérése és megállása ne lehessen. Ment. Ő haladt a középen a két vonal között, mögötte a két csendőr a két kerékvágást taposta. Nem kényesek a rendőrcsizmák, zavartalan együtemben csapkodták a sarat. Ha elgondolkozva, elfáradtan, vagy inkább talán elszédülten meglankadt a járása, a csendőrök kemény parancsolással szóltak rá:

    - Menjünk, menjünk! Nincsen időnk a ténfergésre.

    Így nógatták az öreg, ezüstös szakállú görnyedt embert, és ne mondták neki: „nagyságos úr”. Ha szólították, csak így mordultak rá: „no öreg; hé öreg.” Pedig eddig kijárt neki a nagyságos titulus. Csak most veszítette el, éppen akkor, amikor kituszkolták a házából és elindították a faluból. Hol, mikor szerezte, kitől örökölte, mi címen viselte? Nem is tudja talán senki.

szozattovabbacikkhez

Kosáryné Réz Lola: Kép anyámról

Fénylő színekkel őt ma este én
Áhítattal üvegre festeném…
…Kapuban áll. Bent tűzhely fénye látszik,
A küszöbön vén koldus lakomázik.

Messzire néz a ködben és homályban,
Szemében is most fájdalmas homály van.
Figyel. Mire? Halk sírásra a szélben,
S a kamrakulcsok vannak a kezében.

Asszonyi bohóság. Az fáj neki,
Hogy minden kincsét nem oszthatja ki.
Szívében az övé minden szegény…

Láttam, amint hulltak a könnyei,
És minden könnye emlék. Mind enyém,
Áhítattal üvegre festeném.

Ölbey Irén: Az én anyám

Az én anyám csak tekintetes asszony,
Még nem is nagyságos. De a szíve
Napként ragyog. S családja kis körét
Arany szíve arannyal hinti be.

Reggeltől estig megállása sincs,
Mindig dolgozik. Olykor egyszerű,
Évek óta nem vett már új ruhát.
Ámde a szíve drága hegedű.

Szíve szépszavú, szelíd hegedű,
A szíve meleg napfényt muzsikál:
Szívéből egyre zeng a szeretet,
Szívéből egyre zeng a napsugár.

Nincs annál szebb, s mélyebb muzsika,
Mint az ő forró, nagy szeretete:
Aggodalommal, gonddal, gyötrelemmel,
Könnyel van minden akkordja tele.

szozattovabbacikkhez

Kunszentmártoni Molnár István: Anyám varrogat…

Elnéztem fürge,
fehér ujjait,
amint a tű elé
vásznat igazít;
szent meleg érzés
szívemben a hála
ó, szebb foltot
nem vet
senkise nála!
mindenik öltés
apró gyöngyszem tán,
sokat foltozott
már az én Anyám.

Gyermekkorunkban
apró ruhácskánkat,
aztán szívünket,
ha megtépte a bánat…
most ingemet varrja
s arca csupa béke…
jaj, hogy tegyem oda
meghajszolt életem
rongyosan elébe…?

               1943

T. Csörgey Éva: Nagymamácska

Haja fehér volt. Hófehér,
és mindig sima, mindig rendes,
arca kerek volt, szava csendes,
ajka piros volt, mint a vér.

Sötét ruháján csipke díszlett.
És nem volt nála szebb anyóka.
Üres az asztal azóta.
Ó, míg velem volt, minden ízlett.

Én tíz voltam – ó hetvenöt.
És könnyes szemmel ma is látom,
hogy soha nem volt jobb barátom,
sem azután… sem azelőtt.

Pedig csapás rá sok szakadt;
dolgozott, s közben temetett
férjet, rokont és gyereket,
de lágy mosolya megmaradt.

szozattovabbacikkhez

Vörösmarty Mihály: Az elhagyott anya

Ismerek egy édes, ah, árva, anyát,
Mely búnak eredten emészti magát,
Elhagyva, kerülve leányaitól,
Bár értök epedve a hív anya szól:
„Ó jertek ölembe,
Szép gyermekeim!
Áldásra emelten
Várnak kezeim.
Ó jertek, ó jertek,
Az édes anyához,
Itt ül lekötötten
A szörnyű magányhoz!
Ó jertek ölembe,
Gyermekeim,
Míg el nem apadnak
Hév könnyeim.
Én szültelek, álltam
Bölcsőtök előtt;
Emlőim adának
Új életerőt!

szozattovabbacikkhez

K. Tóth Lenke: Ballag már a vén diák…

A sapka mellett szép virág és ballag már a vén diák,
Vállán tarisznya, nála bot, - már férfiúi állapot!
Szíve most mindent megbocsát, - búcsúztatja az iskolát,
Dalt zeng, akár a harsona, - óh, tele van a tarsolya!
Van benne sok-sok tudomány, - és ökle, mint a buzogány,
Szíve remél és lelke hisz, - hát ennyi szárny csak messze visz!!

S mellette csupa cimbora! Barátság, hűség hímpora,
Nem hullhat az le, nem soha! Nem lehet a sors mostoha!

szozattovabbacikkhez

Dsida Jenő: Az újszülött

Újszülött békém oly piciny.
Bölcsője aranyozott dióhéj.
Fenyőgallyak sóhaja legyezi arcát.
Porszemnyi szíve alig dobog.
 
Te vagy mosolygó anyja, szerelmem.
A béke anyja vagy: ó képekről
révedező szelíd leány,
viola-fénnyel fejed körül.
 
Olykor sír a gyermek.
Olykor fázik, éhes a gyermek.
Meg ne haljon a gyermek!...
Tápláld őt kicsi, lányos melleden!

Mécs László: A gyermek játszani akart

A vonat futott. A kupé-dobozok
szűkek voltak. A gyermek unatkozott.
Tavaszi csermely-életnek szűk volt a part.
A csermely áradt. A gyermek játszani akart.

A gyermek szeme tükröt keresett:
anyjára mosolygott és várt egy keveset,
az anya arc nem tükrözte vissza,
szomorú volt. A tükör nem volt tiszta.

A gyermek szeme tükröt keresett:
a bankárra mosolygott és várt egy keveset,
a bankár arca nem tükrözte vissza,
börzét böngészett. A tükör nem volt tiszta.

szozattovabbacikkhez

Rónay György: A kisfiú, akivel senki se játszik

Lecsüggesztett karral ácsorog
nyirkosfalú magánya kietlen
folyosóján, hideg szürkületben,
s könnye súlyos csöppekben csorog

végig arcán, míg a vad dobok
tam-tamjára messzi dzsungelekben
skalpok esnek, és rettenthetetlen
hősök kúsznak, mint a párducok,

őrhelyükre… ő csüggedten áll csak,
majd, elunva pince-éjjelét,
vállat von, kőpárnájára fáradt

mozdulattal ejti le fejét
s aludni próbál, hogy végre szép
hajnalt álmodjék, de csak magának.

Benedek Elek: Szeresd a fát

Szeresd a fát, hisz ő is érez,
Szép gyengén nyúlj a leveléhez.
Ágát ne törd, lombját ne tépjed,
Hagyd annak, ami, épnek, szépnek.

Ő is anya, minden levele
Egy-egy gyermek, gonddal nevelve;
és gyermek minden ágacskája,
Szeretettel tekint föl rája-
Szeresd a fát!

Édes gyümölcsét várva-várod,
s mégis letépnéd a virágot?
Szegény virág, gyorsan elszárad,
s te bánkódol majd - késő bánat! -
Ne bántsd a fát!

szozattovabbacikkhez

Gyökössy Endre: Virágok virága

Virágok virága,
Akácfa virága,
Nekem mindig kedves,
Nekem mindig drága.
Borulj friss-fehéren
Az egész világra.

Szórd be illatoddal
A sok magyar házat,
Honnan az örömet
Elűzte a bánat,
Hol már a tűrésben
Fáradt az alázat.

Nevesd tele hittel
Szomorú szívünket,
Hadd érezzük újra,
Hogy az élet lüktet…
S boldog magyarokká
Gyógyíts meg bennünket!

Szemlér Ferenc: Nyugtalan madarak

Reggel nyugtalan madarak
nyüzsögnek ablakom alatt.

Ébredj! Ugorj fel! Nyisd ki! - peng
csőrük a hűvös üvegen.

Felhős az ég, havas a táj:
morzsát keress, magot dobálj!

Szívedet tárd, törd, szórd nekünk! -
kopogják egyre odakünt.

szozattv


szozat a tiszta hang Hungarovox 11 15 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf