Csendesen, botfülű vonat!
A szakrális lepel alatt
Piheg a téli Balaton.
Fehér áhitattal köszöntsük,
Mint a csilingelő ezüst kösöntyűk
A felnyújtott jegenyegallyakon.
Csak ez, csak ez van, - nincs se vér, se bomba,
Nincs katakomba,
Csak a szépség van, ez a hófehér.
Vonat, egy percre tűrtőztesd a lángod,
Hadd sírok el egy sajgó Miatyánkot
A szépséggyilkos emberért!
A föld csonttá fagyott,
Zord keble a magot
Már nem fogadja be,
S a csíra lent, szegény,
A föld fagyán-jegén
Áttörhet-e?
Mi lesz velünk, mi lesz?
Éhség, ínség ijeszt,
Én nemzetem.
Az Isten megaláz,
Nem nő rengő kalász
Dús földeden.
Óh kínos a nyomor…
Az éhező gyomor
Kínos kivált,
Az ember kebliből
Midőn a meggyötört
Állat kiált.
S nemcsak a harcteren,
Itt is könyörtelen
Dúl a halál;
Érett kalász helyett
A nyár gyermekfejet
Sárgít kasza alá.
1915
Lelkem pusztaságos éjjelén keresztül
Kétes ködvilággal egy sugárka rezdül.
Csillag-é vajon, mely, mint vezérszövétnek,
Üdvözitőt hirdet az emberiségnek?
Vagy csak földi hitvány pára, mely föllángol
S éji táncaikhoz rémeknek világol?
Akár csillag legyen, biztos éji lámpa,
Akár bujdosó láng - én megyek utánal!
Mért féljek követni, ha lidérc is? hiszen
Akkor is jó helyre - temetőbe viszen.
1849 dec. 25
Dicsőség a magasságban Istennek
és a földön békesség a jóakaratú embereknek.
/Szent Lukács evang. 2 , 14./
Karácsony-éj… Fönn az égen
Holdsugárban, csillagfényben
Angyaloknak népe rajzik,
Boldog ajkak dala hangzik.
Amerre csak szemük láthat,
Nem talál egy lombos ágat,
Csak a fenyők zöldek épen
Amottan az erdőszélen.
Oda szállnak hát hozzájuk,
Le is törik gyönge száruk;
A szegénykék sóhajtoznak,
Panaszkodnak, siránkoznak.
Az angyalok vigasztalják:
Ne sírjatok, szegény kis fák,
Nem haltok meg búsan, árván
Szent karácsony éjszakáján…
Jézus, te is születtél,
Milyen fiú lehettél?
Verekedni szerettél?
Hát mosdani? … Vagy jobb voltál
minden földi gyereknél?
Hát zöld egrest ettél-e
egészséged vesztére?
Fáról sokszor estél-e?
Kék foltokkal rakva hányszor
értél haza estére?
Panasz is volt néha rád?
Ne szomorítson a vád:
ha elszakadt a ruhád,
vagy valamit összetörtél,
kiporolt-e jó anyád?
Ó, te égi, tiszta fény,
követni mernélek én,
szakadékok peremén,
ha tudnám: te is így kezdted,
gyermekként, akárcsak én.
Most, hogy a földön minden költemény bús,
csapongó szárnyon Hozzád repülök,
s Neked dalolok, karácsonyi Jézus!
Repülök szánkán, csörgő hit-batáron
és úgy hódolok jászlod előtt,
kicsi Mesterem, jóságos Tanárom!
Nagy hittel vetek bízó szemeket Rád
és szent iskolád rossz kis nebulója;
megáldom szalmás, szegényes katedrád.
Te nem bántottál soha-soha engem,
nem vágtál arcul nagy-ártatlanul,
ha fehér álmot hordtam a szívemben.
Te nem taszítál el magadtól távol,
ha verseltelek Édesanyám nyelvén
s nem tiltottál ki soha iskolából.
Csókkal kérdezted: nem vagy-e beteg?
Könnyet töröltél, ha könnyet facsartak
karácsony-rontó sötét emberek.
Hát ne legyen most ez a költemény bús.
Legyen himnuszos, mint a téli táj,
s csókoljon vissza Téged, kicsi Jézus!
Legyen üdvözlő, ujjongó kiáltás,
a hópihéknek gyermekded öröm,
az embereknek szelíd megbocsájtás.
Sok-sok bajomért kit sem okolok.
Minden szavam szép karácsonyi áldás,
szentjánoskenyér, cukros dobozok,
selyem-papíron arany betűk – –
– és kegyelmedből, drága kicsi Jézus:
békesség velem, békesség velük!
Hogyha karácsony estje közelgett:
Édesanyám az ágyba takart,
S fújt a fülembe, míg elaludtam
Egy elavultas templomi dalt.
- „Mennybe’ dicsőség, béke a földön!” –
És a fiúcska szenderegett; -
Kint csúnya felhők búgtak az égen,
S rázta a szél a házfedelet.
- „Lelketek ím ma ünnepet öltsön!” –
S már a fiúcska mélyen aludt; -
Túlnan egy ember verte az asszonyt,
S koldus előtt zárt sok be kaput.
… Trombita, csengő verte föl álmom,
És az ölébe vett az anyám; -
Cifra fenyőfa állt a szobában
S rajta egy ékes ló, kocsi, hám.
- Csúf hazugan így kezdtem az éltet.
Visszafelé volt minden igaz!
- Trombita, csengő verte fel álmom, -
Máma az élet forgatag az!
Hát a fenyőfa? ló, kocsi, hámmal!
- Azt sem az angyal hozta nekem!
Mert paripám – ördögi élet –
Poklok ölébe szállt le velem.
S én vagyok immár ló, kocsi, szerszám –
Ösztöke vérez, oldalam ég;
Gazda urára ült fel a jószág!
- Csúnya az élet, csúnya a vég… !
1920
„Anyácskám, ki hozza a karácsonyfát?”
kérdezte a szomszéd négyéves gyermeke
„Angyal hozza”
– felelt anyja szelíd mosollyal –,
„angyal hozza karácsony estéjén,
mikor feljönnek az égre
– ott a mennynek kapuja –,
apró csillagok, ajándékosztó
Isten szemei.”
Örömtől kacagott kis ajka
és tiszta szemei az ablakból
az égre néztek.
A karácsonyfa a másik szobában
készen állt gyertyák égtek az ágakon
és csiling-giling- csengetett az angyal,
de a gyermek éjfélig az ablaknál
maradt, mert azon nap este
nem jöttek fel a csillagok.
Legalább húsz fok hideg van,
Szelek és emberek énekelnek,
A lombok meghaltak, de született egy ember,
Meleg magvető hitünkről
Komolyan gondolkodnak a földek,
Az uccák biztos szerelemmel
Siető szíveket vezetnek,
Csak a szomorú szeretet latolgatja,
Hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,
Fa nélkül is befűl az emberektől;
De hová teszik majd a muskátlikat?
Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég
S az újszülött rügyező ágakkal
Lángot rak a fázó homlokok mögé.
1923. december
Megannyi harsogó száj
most csituljon mindenütt!
Hó is úgy szálljon földre,
a csendre fény szór derűt.
Subás pásztorok jönnek,
kucsmájuk égtől párás.
Médföldlépő csizmában,
köszöntenek a Földnek.
- Adjon Isten, emberek!
- Fogadj Isten, pásztorok!
Szülessen akkora hit,
mozduljanak a hegyek!
Mer’ Kisjézus itt közeleg,
jászolkája csupa fény,
kicsi istálló fölött
látni a csillagjelet.
Megérzi még a vak is
bús szemén a ragyogást.
A süket is meghallja,
mert a béke nem hamis.
A Kisdeddé vált Ige
nem hiú pompával jön.
Mégis de hatalmas, szép
az Isten áldott szíve!
Dobogjon hát minden szív,
jön az imádságos éj…!
Aki bűnös vagy, te se félj,
bánatod elébe vidd!
Mert mindenki jó lehet,
aki látja a jelet,
- Aki hinni akar, hisz
s láthatja a Kisdedet!
Garfield, 1977. december. Karácsonyvárás
Gyóni Géza ismeretlen karácsonyi verse az Erdélyi Szemlében
A 20. századi erdélyi magyar irodalom megkerülhetetlen forrásainak egyike az Erdélyi Szemle szépirodalmi folyóirat, mely 1915 és 1944 között különböző neveken, de végig Sütő-Nagy László (1894-1978) szerkesztésében került az olvasókhoz. A kolozsvári születésű szerkesztő kiváló érzékkel ismerte fel a szép és maradandó értékkel bíró írásokat, de feljegyezték jó szervező és integráló készségét is. Így a nehéz években munkatársai között tudhatta az erdélyi írók, költők legjobbjait, mint például Reményik Sándort, Bárd Oszkárt, Ligeti Ernőt, Berde Máriát, Áprily Lajost, Nyírő Józsefet, Makkai Sándort és Kós Károlyt. 1940-ben Magyarországra települt, de addig minden jelentősebb erdélyi irodalmi vállalkozásnak részese volt. Munkásságával kiérdemelte, hogy az irodalom verbunkosának, az erdélyi szellemi élet örök vállalkozójának nevezzék.
A szegény
földtekén
kalapálást hallok én.
Sírást-rívást, kiabálást,
fizetjük az éji szállást
a beszálló fogadóban,
ha lovunkat viszik, jól van.
Egy király,
két király,
három király sorban áll,
szalmabábu a halál.
Addig-addig kalapálnak,
míg végtére táncot járnak,
mirrha, tömjén, arany-kincs,
a kolduson koszos tincs.
Itt a hullaház, toloncház,
a bolondház, fogház, kórház,
egy beteg,
sok beteg,
a jászolban kisgyerek.
Magyar népköltés
Hej, páva, hej páva, császárné pávája!
Szegény legény volta, gazdag leányt vettem,
S a gazdag leánynak kedvit nem lelhettem,
A vásárba mentem, piros csizmát vettem,
Avval haza mentem, az asztalra tettem.
– Kincsem feleségem, mondj uradnak engem!
– Én bizony sohasem, teljes életembe!
Mert apám háznál nagyobb urak jártak,
Őket sem uraltam, téged sem urallak.
Hej, páva, hej páva, császárné pávája!
Szegény legény volta, gazdag leányt vettem,
S a gazdag leánynak kedvit nem lelhettem.
A vásárba mentem, rojtos ruhát vettem,
Avval haza mentem, az asztalra tettem.
– Kincsem feleségem, mondj uradnak engem!
– Én bizony sohasem, teljes életembe!
Mert apám házánál nagyobb urak jártak,
Őket sem uraltam, téged sem urallak!
Hej, páva, hej páva, császárné pávája!
Szegény legény volta, gazdag leányt vettem,
S a gazdag leánynak kedvit nem lelhettem,
Az erdőre mentem, somfabotot szeltem,
Avval haza mentem, a pad alá tettem.
– Kincsem feleségem, mondj uradnak engem!
– Én bizony sohasem, teljes életembe!
Botom elé kapám, hátára vagdalám.
– Uram vagy, uram vagy, halálig, uracskám!
– Bonfini krónikája nyomán –
Minden dolgában szerencsés volt Mátyás király, s szerencse mindig a tenyerén hordozta. Háborúban golyó nem találta, kalandon baj nem érte, ármány egy hajaszálát sem görbítette meg. De legszerencsésebb a kockajátékban volt.
A cseh hadjárat idején történt, hogy a királynak elfogyott a pénze. Hiszen írt a kincstartójának, sürgette is a pénzt, de hiába, csak nem érkezett meg, a katonák pedig erősen zúgolódtak, mert nem kapták meg a zsoldjukat.
Mátyás azt mondta a zúgolódó katonáknak.
- No, fiaim, még csak egy napot adjatok! Holnapra meglesz a pénz.
Hiszen szép szó az ígéret, hanem azt meg is kell tartani!
Aznap este a tisztek kockajátékba kezdtek, és erősen harcot vívtak egymással. Nagy volt a tét: a tiszt urak aranypénzben játszottak.
Egy bátrabb tiszt azt mondta a királynak:
- Ne csak a csatamezőn, itt is felséged vezesse a sereget! Álljon közénk, hadd lássuk, kinek szolgál a szerencse!
A király nem kérette magát: leült a tisztek közé, és elkezdett kockázni.
Egész éjjel folyt a játék. A királynak olyan jól szolgált a szerencse, hogy reggelre tízezer arany állott előtte. Éppen annyi kellett a katonák zsoldjára.
Mátyás király a zsoldot mindjárt kifizette.
Attól kezdve mindenki látta, hogy a szerencse a királyt a tenyerén hordozza, és sehol cserben nem hagyja.
I.
Marcika minden este imádkozott apjáért, anyjáért. Imáját így végezte be:
Édes jó Istenem, küldjél nekem egy falovacskát, icinkét-picinkét, olyat, amilyet Pistának hoztak a vásárból! Csak most az egyszer hallgasd meg kérésemet, s én mindig jó leszek.
II.
Ezüstös holdsugarak csókolták a csillogó havat. Fehér angyalszárnyak lebbentek a fagyos éjszakában. Az ablakok gyémántvirágai között be-bekukkantottak minden ablakon. Amikor senki sem vette észre, beloptak egy-egy ajándékot, bevittek egy-egy aranyezüstbe öltözött karácsonyfát. Hova mi illett, ki mit érdemelt.
Csend volt az iskolában. Ilyen csend csak a templomban szokott lenni, vagy a temetésen, amikor a koporsót az udvarra viszik. Az alacsony iskolaszoba ablakai halvány délutáni világosságot leheltek magukból. A padok merev sorokban árnyékolódtak és bennük ültek a kis parasztgyerekek. Fiúk és leányok. Kedvesek, okosak, tiszták. Kívül is, belül is. Pontosan negyvenheten voltak.
A tanító, fáradtszemű, magashomlokú fiatal férfi, ott állt az első padsornál és mesélt a gyerekeknek. Hangja mint halkuló orgonaszó csendül az apró fülekbe és benne volt a lelke, szomorúsága és egész élete. Emlékezések, fájdalmasak és szépek, egy régen élt gyerekkor, melyből hirtelen áttört az emberréválás keserű megpróbáltatása, ifjúkori börtön, ifjúkori háború, a harc a hatalmasokkal és ismeretlen ellenséggel.
A vizsgálóbíró – egy szelíd szemű, sugár ifjú ember – felhozatta Madár Márton favágót a tömlöcből, s így szólt:
- Mondja el, Márton, igazán, szép renddel, amint történt az a szerencsétlen eset!
- Igaz, tekintetes bíró úr, szerencsétlen volt az! Én nem vagyok gonosz ember, én nem bántottam az öreg boltost. Én sohase bántok mást… Soha életemben sem volt dolgom a törvénnyel, pedig negyven felé járok, s csak azóta őszülök, hogy itt benn vagyok. Azelőtt, ha egy-egy szerencse fehér szálat kaptak a hajamban a gyerekek… odahaza. Odahaza… a gyermekek, mert két leánykám van, tekintetes bíró úr és egy fiam! Már a barátokhoz jár betűre. Úgy hívják, mint engemet. Az Isten nevelje becsületre, s ne engedje, hogy ilyen szerencsétlenségbe essék, mint az apja.
Lefelé megyek a hegyoldalon,
Nehezen, fáradtan, ingatagon,
Aludni de jó lesz a völgy ölén,
Nem bánom, ha fel sem ébredek én.
Ég felé törtettem a hegyeken,
Kitárult előttem a végtelen,
Mehetek aludni, éppen elég,
Hogy rólad álmodjam, végtelen ég.
1903
A csillag és a tenger
a legszebb a világon…
De náluk is szebb vagy Te,
szerelmes boldogságom.
Ragyogó csillagoknál,
mély tengereknél szebben
világít rám a jóság
egyetlen két szemedben.
A tenger elapadhat
és kihunyhat a csillag…
De Te az én szívemben
az örök, tiszta hit vagy;
Mélyebb a tengereknél,
ragyogóbb, mint a csillag…
1925
Dithyrambok ciklusból
/10/
Jön majd idő, hol átkarollak,
Fejem szíveden nyugtatom,
S bűnvallomást teszek előtted,
Óh, én egyetlen angyalom!
Légy akkor is kegyelmes hozzám:
Szívemnek bűne volt elég;
De szenvedtem is érte szörnyen:
Azt hittem, lelkem összeég.
Lásd: ma szíved édes lángjában
Phönixként újra éledek,
Míg «mea culpával» kiáltom,
Hogy szánom-bánom vétkemet!
Tekintetemmel égő ajka
Mosolyát vágyva keresem;
Egy csókod oldhat, köthet engem:
Óh, légy irgalmas, kedvesem!
De légy kegyelmes ma is hozzám,
És így ítélj meg engemet:
Az égben egy megtérő bűnös
Száz igaznál is kedvesebb!…
Létem ha végleg lemerült
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a szerelmet a túlsó partra!
De kijutott nekem
Ezen a világon;
Csak már vége lenne
Egyre azt kívánom.
Mit annak az élet,
Kinek nincs jövője
Kinek a jelen csak
A múlt szemfedője!
Szegény virágok, mik
Holttestet takarnak:
Szegény örömeim
Koporsóra hullnak!
Múlt idő, oh mért nem
Tudlak elfeledni,
Mért jársz egyre vissza
Engem kísérteni.
Hogyha már tudtalak
Koporsóba tenni,
Mért nem tudlak immár
Végképp eltemetni!…
Azon pillanatban,
Melyben felednélek,
Utánad repülve
Hagyna el a lélek.
Veled temetném el
Hozzád forrott éltem,
Sírodon halna el
Végső lélegzésem!
I.
Négy kereke van a Göncöl szekérnek,
Gondolatim egész oda felérnek,
Négy tűzcsillag, Göncölszekér kereke,
Szebben ragyog náluk babám két szeme.
Göncölszekér tudja maga járását,
Isten szabta neki örök futását.
Isten szavát én is híven követem:
Kedvesemet holtomiglan szeretem.
II.
Hórihorgas jegenyefa,
Csekély árnyék van alatta,
Véknyan vagyunk, édes rózsám,
Rég biztatgatsz, nem jössz hozzám.
Terebélyes nagy diófa,
Özönnel a dió rajta:
Sok a kérőd, úgy-e rózsám?
Azért vagy oly büszke hozzám.
Kis kocsma, ócskái, bánatos,
Pislog a lámpa, a csapos.
Svábul beszél egy lócsiszárral,
A szókat öblögetve mondják,
A svájci óra mélán kong rá
És ráfelel kívül kilencet
A holdvilág alatt a templom . ..
Oh, búbarogyva ültem akkor
Repedt pohárral, csempe szívvel . . .
— Kívül a holdra udvar ível,
És mély és bús az élet kívül,
Mint elnyűvött reménytelenség. —
A hold alatt, torony tövében,
A sülyedt csapszék asztalánál
Fiatal, szép szívem verésén
Hallottam ezt a tétovázó
Keserű-édes dallamot.
Kívül a város álmodott,
Meleg vizekre húztak,
húztak
A vadludak s a távolok
Párás ködökben nyúltak el. ..
Belül a dallam énekelt
Gyöngén, szelíden, elveszőn.
S a végtelen magyar mezőn,
A Rókus elsüllyedt ugarján
Lidércek keltek táncra akkor . . .
Perzselni kezdett már az agg bor,
De jaj. szememre szender ült.
Valahol messze és belül
Üres lett minden. Egyedül,
Magamban ültem szótalan,
Magamra hagyva, itt alant
És hirtelen fölvert a szívem
És tudtam, hogy örökre végem,
És átkozott az ócska csapszék:
Élet. dal. mámor és dicsőség.
A nyitrai temető jobb oldali falának tövében van a nyitrai piaristák sírboltja. Az első pap-tanárt, Dezső Jánost 1878-ban helyezték itt örök nyugalomra, az utolsót, Ludovit Simončicot 1984-ben. Van a közös sírbolt közös névtábláján egy név: JIRDOSI IMRE. Megfejtése a temető látogatóinak és főként a mai nemzedéknek gondot okoz. Ez ERDŐSI IMRE, a branyiszkói hős örök nyughelye. A Branyiszkói-hágónál, a hegység legmagasabb pontjának közelében, 1849 telén nyertek csatát Guyon Richárd vörössapkásai, alaposan megleckéztetve a császári sereget.
Erdősi Imre tábori lelkész Selmecbányán csatlakozott Guyon honvédjeihez, és egészen Branyiszkóig kísérte őket. Guyon tábornok elbeszélése szerint a tábori papnak köszönhető az 1949. február 6-án lezajlott győzelem.
Fekete, komor árnyát
Láttam a Hortobágyon, az Égen.
Száz tornyú Köd-város előtt
Strázsált vad-kevélyen.
Vész-álmú, gyönge Isten,
Ki könnyes gőggel mered a Napba.
Olyan volt, mint én. Esküszöm:
Atyáimnak atyja.
»Atyám, a cifra ködben,
Megállj.« Ő álmodik. »Megállj.« Esengek
S ő szállt sötéten, álmodón,
Mint csoda-felleg.
Köd-város ingott-ringott.
»Jaj, szétszakad mindjárt ezer rongyra,
Atyám.« Rám néz s lép bátoran
Toronyról toronyra.
…A lelkek temetője
Ez a föld, melyről gesztáink
dicső históriákat mesélnek,
a lelkek temetője ma is,
hol bús édesanyák mára,
hatmillió magzatot
boldogan elvetéltek.
Ez a föld, mely vérben ázott
a szabadság szent zászlaja alatt,
a megölt lelkek sikolyától
hangos ma, és megátkozott
magvának eljövendő
termése is por maradt.
Ez a föld, melyen azok a
boldogok ma is, akik nem élnek,
pityókaföld, mely felett mérges
bogyók teremnek s szapora
bogarak, melyek éhes
uzsorásként, kárt tesznek.
Ez a föld, melyen azok a
boldogok ma is, akik hallgatva
ártanak. Semmit sem teremve,
mit ér egy nép a föld felett,
ha nemzeti létének
nagyja ott a hant alatt?
2014
Hitviták a Három Hollóban
Zuboly kezdte ilyen alattomosan, amilyen alattomosak az erdélyrészi emberek szoktak lenni.
- A New Yorkban, a női szalonban azt mondják, hogy még mindig Kiss József versei tetszenek legjobban a közönségnek.
Reinitz nekiugrott a meglobogtatott vörös rongynak és felordított:
- A New Yorkban? Hiszen ott már annyi az analfabéta, hogy Harsányi tulajdonos úrék legutóbb a pincéreknek megtiltották, hogy tintát és tollat adjanak az íróknak.
- Igen, mert Karinthy leöntötte tintával a szürke kanapét. Teljesen igaz van a kávésnak, hogy a „vadaknak” nem ad tintát – szólt közbe kezét dörzsölve a vörös Grajna, aki meggyőződése ellenére is szeretett megjegyzést tenni, ha azzal ingerelhette a társaságot.
*
Reinitz óvatos volt, nem gyújtotta fel rögtön a Három Hollót a vörös Grajna csintalanságára, csak magában pöfögött, mint egy fazék, hogy kellő időben ledobhassa a fedelet magáról.
Bár a XX. század második felében hunyt el, az iskolai irodalmi tananyagok még szőrmentén sem emlékeznek meg az 1890. november 2-án Szegeden született Terescsényi György hagyományőrző elbeszélőről, aki százada első harmadának valós életét, költői ábrázolását tűzte ki alkotói céljául. Óvakodott a romanticizmus lázas nyugtalanságától, gondos alakrajzolással vezette hőseit az olvasók elé. A szerelmi összeütközések szálaiba nem egyszer beleszőtte a korszak társadalmának bírálatát is. Persze nem ő volt az egyetlen ilyen irodalmi alkotó, miközben az évszázad elején még ott ragyogtak az olvasók előtt a tizenkilencedik század ismert, idősebb írói is. Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Rákosi Viktor, Bársony István, Benedek Elek, Eötvös Károly, Tóth Béla munkáit feszült érdeklődéssel várta a közönség, de mellettük már egyre jobban előre nyomult – élén a közismert Herczeg Ferenccel és Gárdonyi Gézával – az új nemzedék. A népies iránynak, a szalon-elbeszélésnek, a lélekelemző aprólékosságnak, a társadalmi alakrajzolásnak és a történeti regénynek jeles művelői Móra Ferenc és László, Tömörkény István, Fekete István, Veres Péter és mások mellett Terescsényi György. Az alföldi gazdanép és színes világa az érdeklődés állandó tárgya volt. Mindig akadtak írók, akik történeteiket olyan módon mondták el földmívelő-hőseikről, hogy problémakörük, társadalmi felfogásuk és előadó művészetük újnak-forradalminak tetszett. Terescsényi az I. világháború utáni magyar élet egyik legfájdalmasabb sebéről, a földtelenségről, a paraszt és zsellérkérdésről több megszívlelendő dolgot vetett föl elbeszélő munkáiban, mint például a Parasztpárt számos hangadó vezérszónoka.
Terescsényi György:
Lám, ujra ősz van…
A platánsorok
Fáradt glédái szegik a fasort.
A gyep füvében pitypang haldokol
S két lucfenyőcske ott az út alatt
Egymásbafont kezekkel állanak.
Két reszkető, elvesztett kisgyerek
Kopott ruhában. Testük megremeg.
Kipirult, gyönge arcocskájuk ég.
"Anyuska!" - mondják - "oh ne menj! Ne még!"
Lám, ujra ősz van,
A nap fölbukott
És vére hull a földre és a fákra
Utolsó csókok a szegény világra…
Szegény világon alélt vándorok
Felé bólintgat délibábliget -
S míg szürcsölöm a végső csöpp vizet,
Ujult reménnyel szivem földobog.
Lám, ujra ősz van,
Ujra lantolok.
Szegény szívem: Ni, hogy dobog, dobog…
Egy ócska lócán, rőt lombok alatt…
Elhúz előttem víg leánycsapat
S a játszótéren a gyermeksereg
Valami tarka sárkányt ereget.
Illyés Gyula lírikusnak indult és kitűnő prózaíró lett belőle. Megállapításunk nem azt jelenti, hogy lírája végképpen elakadt, Illyés titokzatos egyéniség, tanyai származása ellenére annyi gátlás meredezik benne, amennyi régi városlakó család túlfinomodott sarjának is elegendő lenne. Jellegzetes polgári lélek, hiába érez olthatatlan nosztalgiát a népi világ iránt, hiába menekül folytonosan szülőföldjére. Míg gátlásait el nem söpri egy szenvedélyes vihar, vagy föl nem olvasztja a szenvedés forrósága, várakoznunk kell. Sohasem tudjuk, hogy milyen gátak szakadnak még el Illyésben s milyen tiszta, szabad lírai hullámok csapnak föl. Utolsó versei azonban egyelőre érzelmi életének vészes hervadásáról, a líra haláláról beszélnek.
Illyés a „Nehéz földdel” köszöntött a magyar irodalomba. A honi forradalmak bukása után gyermekfővel került Párizsba és érett költőként tért haza; első kötete, a hazatérés lírája, mindmáig legnyugodtabb hangú verseskönyve. Illyés nem a népiségből szakadt ki, mint Erdélyi vagy Sinka, hanem úgy tért vissza hozzá, – a szakadás korábban történt nála, fiatalon Budapestre került, felsőkereskedelmi iskolát végzett s a fordulónál, midőn elszakadunk a serdülőkortól, már városi élmények grasszáltak és döntöttek benne; ezután pedig a párizsi évek következtek. „Hazatérése” szertartásszerű volt, újra fölfedezte a honi tájat, a szülőföldet s a bukolikát. Első könyve merőben bukolikus ízű; a fegyelmezett, de széleshullámzású latin bukolikának édes testvéröccse. Egyik versében el is árulja, hogy két érzés küzd benne: a társadalmi indulat s a paraszti életforma vigasztaló, ősi bukolikája.
Illyés Gyula:
Rázkódik, mint az üzekvő bika
az új kazán. Fú, bőg a cséplőgépre;
a tiprott tarlón, mint egy ittrekedt
ős állatfaj mord hímje és nősténye:
vitáznak naphosszat, durrognak ott
a folyó asztag előtt szembeállva.
Túrnak habként nagy polyvafelleget,
s nehéz füstöt a könnyű nyári tájba.
A dombon arrébb rokonaik, a
gőzekék állnak, köztük láncra kötve
kúszik a fogas, emeli fejét,
akasztja farkát a sziszegő földbe.
Mint óriás szöcskék szállanak
a karcsú, csillogó lovasgereblyék.
Bármerre nézel: gép és újra gép,
csordaként az egész határt belepték.
Meghódították… Otthonát, fejét
vesztve menekül róla régi népe.
Dohogva tűnik velük a vonat
az éjszakába, az idegenségbe.
A gépek, gépek, ottmaradnak és
fogva-nemzve úgy megsokasodnak,
akár a tenger szörnyei… Leszen
idő, hogy ők is egymásnak rohannak;
üvöltve, bőgve, mint az emberek,
uralma alól akiknek kitörtek. –
Kik nem tudták sem visszaűzni, sem
igába törni mind a kártevőket.
Trágyaterítgető, töretlen nyugalomban
lombvesztő fáink közé az ősz ismét beloppan.
Enyésző levelek közt úgy elkékült a szilva,
mint asszony szemealja, ha bánatát kisírta,
s az árkos könnycsatornán leejtve minden terhet,
mozdítatlan dereng, örül, hogy megpihenhet.
E tárva hagyott szárnyú, nagy nyugalom az őszé,
de vaskörmét növeszti az ágakat verő szél,
s hiába látszik így ez, ahogyan van, öröknek,
eszelős-fekete óramutatók pörögnek,
s életed selyemszálát vert-konok kötelemmel
együtt orsózza föl egy forgó óratengely.
Könyökök, térdkalácsok kövülnek, hegyesednek,
sértetlen-szép vizek páncéllá hegesednek,
s ifjúságom a földbe ivódik, mint a hólé.
Csak tenyerem tarthatom fölibénk háztetővé,
összenőtt lélekkel véled életre-halálra,
gerendás ujjaimat fejeden összezárva,
s mert csillagvonzás húzott egymás szívére minket,
a rossz rólunk lefoszlik, mint Napról a tekintet,
s bár lelkünk megperzselődött lepkeszárny a lángban,
fogjuk egymás kezét e homloktalan világban,
s testedben kivirágzik, amit beléd leheltem,
a vérillatos vessző, könyörtelen szerelmem.
Buda Ferencnek
Három nap volt, három éjjel,
hogy hallgattam földijeid,
diftongusaik zenéltek;
míg én, a megátalkodott,
csak sírtam egyre nyüszítve:
mi jön még! Mi mindent vesznek
tőlünk el? Mennyi áldást von
vissza még az Úr? Egyszer, hogy
járni megtanultunk. Egyszer
a látást, hallást. Ahogyan
fogyatkozó társainkra
nézek, egyre több s több a jel:
mennyi mindenről mondunk le
önként egy csepp lélegzetért,
s amennyit percnyi élet ér.
Csak azt ne kívánja az Ég,
hogy képzeteink od’adjuk!
Három nap volt, három éjjel,
hogy hallgattam földijeid,
s diftongusaik zenéltek…
2016
Isten éltessen, Buda Ferkó!
Költőnek lenni: gályarabság.
Robot egy képzelt tengeren!
Nem fúj a szél, a drága passzát,
a zátony is csak sejtelem.
Zöldfülűként vonzott a nagyság
meg a hírnév, a szertelen.
Addig ámultam egy havas fát,
véremet fagyöngy szívta el.
Telente rámtört a tavaszvágy:
- ó, Március, egyetlenem! -
Ki sem fakadtak a barackfák,
már lombjukat sirattam el.
Tudtam, ha pávák remekítik
a délutáni dombtetőt:
ott Isten is jelen van mindig.
És féltem őt, rettegtem őt.
De csak tarka tollat találtam,
s rebegő, rezgő levegőt.
1996
Ha rossz szíved hiába altatod,
s a halál árnyékot vet rád, sötétet,
a teleholdra nyisd ki ablakod
s hallgasd a zokogó fülemüléket.
Úgy szakadt ide ez az ember
egy pusztavégről, mint apám,
könnyeden ül, mint egy fatörzsön,
a villamospad hajlatán,
cserzett arca, mint a fakérge
sötétedik barnára égve,
két szeme két örök folyás,
álla alá szorítja botját,
így is megvallván, hogy gulyás.
De a puhánynép körülötte
húzódozik és fintorog,
félre fordulnak tüntetőleg
a márványarcú asszonyok,
feltartja orrát a silány
monoklis huszárkapitány
s félszemmel nézi, mint a strucc,
egy kisgyerek ijedten hátrál
és fölényes a kalauz.
Ám az öreg foltos gubáján
közöny, nagy botján messzeség.
Mint aki bikától tanulta
borongó nagy tekintetét,
elnéz felettünk, lázban égett
bozontos szeme ránk se téved,
orrában mérges kunkorok,
szeretnék ráköszönni, de…
de attól félek, hogy rám morog.
Nézz rám, sudár öreg, ne vess meg,
fiad lehetnék én neked,
hogy fölkaroljam szikes tested,
hisz fáradt vagy már, csüggeteg:
Nagy kezedből kihull az ostor,
maholnap megválsz nagy botodtól,
már rád se fittyent a világ –
sírodra járnak éjfelenként
nyüszíteni a hű kutyák.
Lásd, akkor én villámló daccal
felölteném fegyverzeted,
hogy amit elkezdtél, folytassam
és megvíjjam: az életet –
hogy botod hördülve süvöltsön
világgá s ostorod üvöltsön
csördülvén, mint a gyászkorong,
hogy elcsördítsen valahára
ami bús szemeden borong.
Tűz, szeretlek,
ha szikra-magból lángszárba szököl,
ha fényed az éjbe messze tündököl;
ha csillag-magasból
nagy merész ívvel a földre-szállsz
és megremegsz büszkéllő tornyokon;
és fénysugárba fürdeted bús homlokom’,
ha gondos útból havas úton hazatartok.
Szeretlek, ha sápadt holdról visszaszállón
nyugalommal betekintesz
apró házak ablakán
és sugárral telehintesz
alvó arcot, hunyt szemet,
hogy rózsakertté gyönyörüljön
élet-terhek napi gondja,
kis küzdelmek nagy porondja
s fáradt lelket öröm üljön.
Tűz, szeretlek,
ha átvonulsz sötét temetőn
és ezüstre ötvözöd
a fakeresztet,
min ifjú özvegy jaja reszket;
mit árva gyermek szürkületkor könnyeivel öntözött.
Tűz, szeretlek,
ha bátorítasz dúvadat;
ha alvó éjjel őzhadat
rejtekéből erdőszélre csalogat
lágysugarad, hogy nyihogjon,
vad-szívében az öröm
és echózza dalodat.
Szeretlek, néma hideg, éji tűz,
ha hallgatod a trubadúrt,
vasvár tövében hogy lírázik,
s húrjain hogy sír a múlt.
Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
Játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész.
Bár néha félek, hátha eltemet
a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem,
mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?
A házatok egy alvó éjszakán,
mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
kiket szerettél! Együtt vesszetek.
Előbb örökre megnézném szobád,
elüldögélnék benn egy délutánt,
agyamba venném, ágyad merre van,
a képeket a fal mintáival,
a lépcsőt, mely az ajtóig vezet,
hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,
a tűzvész honnan támad és hova
szorít be majd a lázadó szoba?
Mert égni fogsz. Alant az udvaron
a tátott szájjal síró fájdalom
megnyílik érted, nyeldeklő torok.
Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.
A túlsó járdán állok és falom:
gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,
gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,
vérző gubanc a szűk tető alatt!
Mi engem ölt, a forró gyötrelem,
most végigömlik rajtad, mint a genny,
sötét leszel, behorpadt néma seb,
akár az éj, s az arcom odalent.
Így kellene. De nem lesz semmi sem.
A poklokban is meglazult hitem.
Vigasztalást a játék sem szerez,
az éjszakának legmélyebbje ez.
Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
s ha értenéd is átkaim, – ne félj.
Járt itt a földön, osztogatva bőven
Kegyes lelkének drága kincseit;
Testvérét látta minden szenvedőben
S egy vágya volt: hogy mindenkin segít.
Ha volt mit adni: adta nyájas-szépen,
Ha nem volt: néki fájt legjobban az;
Sírt a sírókkal, ám nem volt szívében
Istent megbántó, lázadó panasz.
Viszonzást nem kért és nem várt soha;
Csupán szívének halk szavát figyelte
És Istenét, kiben nyugalmát lelte.
Az élet hozzá rossz volt, mostoha;
S midőn a lelke itt tovább nem bírta:
Felszállt az égbe, mint dalos pacsirta.
Az árnyékom hatalmas néger legény,
akivel egynek érzem magamat.
Sok zsákot hordtam a kikötőben,
jó lesz elnyúlni a fák alatt.
A nap lehajlik,
rágondolok a kedvesemre,
ki messze túl van a hegyeken.
Most indul a hold nagy szalmakalapban.
És kettőnk közé piros fonalat sző a szerelem.
Mindenkinek azt kívánom,
Vígan éljen e világon,
S ha betölté földi sorsát,
Része legyen a mennyország.
Adjon Isten mindent másnak,
Jó vásárt az árulásnak,
Sok sikert a hízelgőnek,
Haszon szagát kergetőknek.
Ki-ki tudja, hogy él meg,
Sok ember van, aki féreg;
Nem rossz lélek, szemre: férfi,
Csak gerince nincsen néki.
Ha már itt van e világon,
Holtig éljen, azt kívánom,
S ha betölté földi sorsát,
Része legyen a mennyország.
Vitézem, oh te nem voltál a zordság
Vitéze, vén diák csak, kálvinista,
Ki kósza farsang víg kulacsát itta,
S a gráciák kezébe tette sorsát.
Ám bús homok szent venyigéje, hordád
Lelked szelíd fürtjét, és drága, ritka
Borából új fájdalmak méla titka
Halk verseinkbe dús ízekkel forrt át.
Oh látlak: lomha árnya nőtt a fáknak,
Már láz gyötört, s a rózsás gráciáknak
Lárvája hullt, és párka-arca lett,
S még görnyedtél egy édes rím felett,
Szemedben végső fény gyúlt, hunyó csillám,
S kezed lassan, reszketve írta: Lillám!
Ki leőrölt hetven évet,
Sokat az már nem remélhet.
A szíves szó, kézszorítás,
Jókívánat, bátorítás
Nem szól már, csak búcsúzóra,
Menni kell, ha itt az óra.
Leborult a téli este*,
Maradnánk még örömest, de
Nyugtalanok künn a lovak,
Kaparják a jeges havat;
Hogy’ maradna hát a vendég?
Bár marasztják: „jaj, ne menj még”.
Jól esik, hogy meg nem unják,
De fölvette már a bundát,
Ott kezet fog, itt ölelget,
S a Rákóczi hangja mellett
Beleül a deszka-szánba
S indul a vak éjszakába.
1923. nov. 4.
Tudod-e jó pajtás! miben áll boldogság?
Vagy hol találtatik a kedves mulatság?
Nincs a cifra várban, nincs a nagyságoknál,
Sok cselédű, pompás főméltóságoknál.
Ott nincs, hanem vagyon hol kicsiny zörgéssel
Élnek az emberek egy szeretett széppel.
Mi kell ehhez egyéb, ha nem egy jó barát,
Ki víg kedvvel reám köszönje poharát.
Hát ha hunyorított szemtül távol esvén,
Cicáma oldalom mellé leültetvén,
Mézesmáli mustot tölt mázos kupában:
Nemde boldog vagyok, mint császár Kínában!
Esküszöm az égre, babuskám! szeretlek,
És mérd meg szívemet, hív leszek, míg élek.
Bár messék el Párkák életem fonalát,
Addsza kacsót, íme tartsuk a parolát.
Nem akarom, éltem hosszúra terjedjen.
Mit használ, hogy hajam ősszel keveredjen.
Szerelem s jó barát nélkül az öregség
Unalmas, szomorú, keseredett vénség;
E kettő érdemli úgy-e az életet?
Adjál, pajtás, adjál igaz feleletet!
Mondják: borban az igazság!
Nyissátok ki hát a csapját
Annak a hordónak…
Hadd folyjon az igazság itt,
Hol annyi sok csal és ámít,
Tartva magát jónak.
Hazugság az, mit a népnek
Komoly képpel elmesélnek,
Hogy ezen a földön
Egy embernek rossz szeszélye,
Dönthet mindent lángba, vérbe…
Többi sírjon, nyögjön.
Hazugság az, hogy erényed
Jutalmat hoz itt tenéked,
Vagy a másvilágon…
Az erénynek kő itt díja,
S könnyeit, ha mind elsírja,
Lenn az örök álom.
Hazugság az, hogy az érdem
- Ha nem csúsz-mász is itt térden –
Ülhet magas polcon…
Lenn marad az, meg se látva
Eltakaró köd- s homályba’
S úszik fenn a poltron.
Hazugság az, hogy itt bölcsnek
Homlokára babért kötnek,
S híre, neve terjed…
Bölcs eszével éhen halhat,
A tömegnél kelt unalmat,
Bolond nyer figyelmet.
Hazugság az, hogy szeretnek
Kik körében jó szívednek
Élnek boldogítva…
Álnapoknak csalfa fénye
Ejt itt téged tévedésbe,
S kísér a sírba.
Ott alant egy kicsi féreg,
Az szeret csak híven téged
Egész a halálig…
Húsodat, ha mind lerágta –
Összetör két apró szárnya,
S veled porrá válik.
1890
Babits Mihálynak
Szüret után, - szüret után
üres a szöllőhegy,
sorban áll a szedett tőke,
mint megannyi özvegy,
állnak a fák megszedetten,
minden levél sárga, -
állok én is eltűnődve
az őszi világba.
Itt hagyta az üres kunyhót
a csősz is végtére,
magam járok a szöllők közt,
gondolok az évre,
a múlt évre, a múlt őszre...
Jaj be hosszú év volt!
Mégis elmúlt, mégis-mégis:
szép az ami szép volt...
Rendben van már, mint a szöllő:
nem kell már kapálni,
permetezni, őriztetni,
esőt-napot várni;
lehet menni, ballagdálni,
megmegállni közbe,
révedni a levélejtő,
ágasbogas őszbe.
Ha derül is, ha borul is:
mindegy már a haszna, -
a bánatot, a reményt is
tegyük el tavaszra,
tán megérjük szerencsésen,
nem fagy meg a lelkünk,
kitelelünk megint ahogy
tavaly kiteleltünk.
Forr az újbor... Ami elmúlt:
kisajtolt szöllőszem,
erjed a lé, míg belőle
tüzes bor nem lészen.
Így lesz bánat az örömből
s a bánatból újra
halhatatlan öröm, mámor,
a halálos útra...
1933
Őszi eső, őszi köd, őszi szél.
A fáradt nap lenyugszik, alig kél.
Vert vezérként bujdos az égen át,
A tél ellen veszté el a csatát.
Összevonva zászlaja, a sugár,
Nyomon űzi ellene, űzi már.
Győzedelmet harsogó vad szelek
Táncot járnak a kopár táj felett.
A határt nagy károgva lepi be
Varjú, holló martalóc-serege.
S az akácot, mely pusztán ott borong,
Elborítják, mint sűrű lomb.
Majd megárad fellegek tábora,
Az utolsó napsugár is oda.
Vízözön hull feketén, szaporán,
Farkas-ének zeng a zord éjszakán.
Puszta-partú folyóvíz lesz az út,
A sötétség mossa el a falut.
Bolygótűz is sírokból, temető
Fejfái közt, kihalni gyúl elő.
Nem ver a föld, a nagy szív már elállt,
Hideg-némán szenvedi a halált,
Sirató könny, búcsúdal, szemfedél:
Őszi eső, őszi köd, őszi szél!
szétkorhad jövő
nincsnek dombja nő
s mi már elsimult
nem nő rajta múlt
más rend furcsa vad
s torzóban marad
rácsbahűlt öröm
véghetlenkörön
újmagát termi
szétfeszült semmi
akarat kövül
fényben legbelül
dúl szél s messzehord
emberszürke port
Szalonka jő, elment a fecske,
Lassú a hajnal, gyors az este,
Lomb több a földön, mint a fán…
Ah, ősz van, ősz van igazán.
Rád is az élet ősze szálla,
Már az őszbe fordul hajad szála,
S ott benn, a lélek rejtekén,
Az emlék több, mint a remény.
Szíved szegény akárhogy fél is,
Majd beköszönt a néma tél is…
Oh! várjad ismét a tavaszt,
Mely lombot és reményt fakaszt.
