Babits Mihály: Az erdélyi költő

Erdély Reményik Sándort ünnepli, egy családias évforduló alkalmából; de ennek a költőnek ünnepe nem pusztán családi és erdélyi ünnep. Vagy ha az, mi is jelentkezünk, mint a családhoz tartozók. Reményik magyar költő. A magyar költő mind egy család. Akár innen, akár túl a Királyhágón, szelleme egyazon családfáról szakadt. Ismerem rokonságát, meg tudom állapítani leszármazását. Minden magyar költő egy kicsit erdélyi is, mert a szellemi családfa gyökerei Erdélybe is elágaznak. De viszont mindenki, aki Erdélyben magyarul versel, ha igazi költő, több mint csak erdélyi.

    Reményik Sándor is több mint erdélyi. Mondják, ő az aki «Erdély legsajátosabb érzéseit» fejezte ki; de ezek a legsajátosabb erdélyi érzések akkor minden magyar érzései voltak. S ma is azok. Ahogy kevés lenne «erdélyi költőnek» nevezni őt, ép úgy nem lehet csupán egy időpont vagy egy helyzet költőjét látni benne, s átutalni a történelembe vagy politikába.

Reményik Sándor: Holdnak is rossz voltam

Nekem nincsen már mondanivalóm.
Úgy érzem: aki általam is szólott,
Elmondta, amit mondani akart.
Ami belőlem "istenarcú lény" volt,
Az a kevés kizengett, elsugárzott.
Az "őrült sár" kering még s bújdokol.
Csillagrendszernek tagja voltam én is,
Csillagrendszernek tagja lenni mégis,
Kis, vak bolygóul is: nagy kegyelem.
Sütöttek rám csodálatos Napok,
A Fény fölségét csak felszínem fogta,
És mégis napnak hittek engemet,
Napnak - holott én holdnak is rossz voltam.
Kialszik most kölcsönkért kicsi fényem.
Nem baj, a csillagrendszer rendületlen,
Nem baj, a tejút meg nem fogyatkozik,
Nem baj, szeg se hull ki a végtelenből,
Nem baj, valahol élnek és forognak
S ragyogva zengnek a Napok tovább.

Segítsetek, segítsetek nekem most!
Nagy-nagy munkára adtam magamat,
Két tenyerembe fogtam a Napot, -
A Napot, az én lement Napomat
Akarom a tengerből kiemelni.
Fénye csak rólam permetezett rátok,
Most azt akarom, hogy látva-lássátok!
Segítsetek a Napot kiemelni,
A Napot, az én lement Napomat
Az elmúlás viola tengeréből.

Nekem nincsen már mondanivalóm.
Csak Téged szeretnélek mondani,
Mutatni, hirdetni és zengeni
Egyre.
Téged mondani a Te szavaiddal,
Téged másolni lassan, levelenkint,
Mint ó-kódexből hajdani barátok
Másolgatták a szentek szavait.
Nap-lelked kódexe fölé hajolva
Találjon engem is a pirkadat,
Alázatos és szent örömben égve, -
Míg másnak is nyilvánvaló leszesz
S fölkelsz sokaknak teljes ragyogással.

1932. október 16.

Reményik Sándor: Kereszteletlenül

Ketten születtek ugyanegy napon,
Szép őszi hajnalon.
Két összefüggéstelen esemény - -
Egy gyermek - és egy költemény.

A gyermek lett.
Mert hónapokkal azelőtt két ember,
Két buzgó, mély hitű
Eggyé olvadva forrón szeretett.
S a hitből és a szeretetből
Reménység, - gyermek - jövő született.

S a költő is ölelkezett.
Ki tudja hol, és ki tudja mikor -
S ki tudja, milyen rettentő erőkkel,
Tűzhányókkal és havas hegytetőkkel.
A porszemekkel és a csillagokkal,
Minden égi s pokoli hatalommal, -
A szivárványos, hűtlen Hangulattal.
Fűvel, fával, virággal, napsugárral,
Harmattal, dérrel, - déllel, éjszakával,
Egy kicsit a Halállal -
S az Istennel is néha,
A Hangulat esti páráin által.
Ó, a költőnek sok kedvese volt
Egyetlenegy helyett.
Örök térrel és végtelen idővel,
Az egész mindenséggel
Ölelkezett.
S a számlálatlan sok-sok ölelésből
A költemény is lett.

A gyermeket most megkeresztelik
Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében -
Fejére víz csorog,
Piciny vállára galamb települ -
A költemény
Repül
Tovább
Hollószárnyon, kereszteletlenül.

1934. október 6.

Reményik Sándor: Szeresd az Istent s tégy, amit akarsz

Fölény - de nem bánt.
Nem héjázik fent.
Derű - de égi.
Józanság - de szent.
Bent a világban,
Mégis kívül rajt:
Hódítni lelket
Jézusnak óhajt.
De tapintattal
Tágasságot ád -
Lélek ne hordjon
Semmilyen igát.
Mikor búcsúzik:
Nincs szemébe könny -

Varró Dezső: Dohányvirág

Reményik Sándornak

Csillagfejecskéje nappal lecsuklik,
hosszú nyakán,
pipacsporzóról álmodik a méh.

Hásztalan költögeti napsugár,
hiába nyit rá szárnyat pávaszem,
kis kelyhe csak estharmatra nyit.

Pilléje a nyugtalan fagyal.
Koromsötétben zúg el felette
a bársonyszárnyú halálfejes lepke.

1935

Berda József: 1955. Augusztus

Kövér körték, almák, barackok, szőlőfürtök
pompáznak, nevetnek mindenütt eme esztendőben reánk.
Duzzadj a bőségtől hosszú évekig fukar föld;
legyen lakodalmas kedvű már sokat sóvárgó hazánk.

Gyarmati Erzsébet: Augusztus

Itt az erdőn hívatlanok vagyunk,
az éveket kérdezzük, nem felelnek.
Figyelünk, aztán elakad szavunk,
hogy ég és rét nem készítnek szerelmet.

Sajnállak? A magunk szeretete
az, mit az estben súlyos szívvel hordunk,
de a gyengédség kisgyermek-keze
félős lágyan összeszorítja torkunk.

Engem se sajnál, legfeljebb a lomb,
s a fű, melyen most arcra bukva fekszem,
mint gyermeket a karjaiba vont
a föld, s porával elvegyül a testem.

Jelek köz élünk, csillagok tövében,
de Te elárulsz, feladsz egy napon,
az erdővel a vers szól át az éjen,
és tudnod kell, hogy hozzátartozom.

1944

József Attila: Nyár

Aranyos lapály, gólyahír,
áramló könnyűségű rét.
Ezüst derűvel ráz a nyír
egy szellőcskét és leng az ég.

Jön a darázs, jön, megszagol,
dörmög s a vadrózsára száll.
A mérges rózsa meghajol -
vörös, de karcsú még a nyár.

Ám egyre több lágy buggyanás.
Vérbő eper a homokon,
bóbiskol, zizzen a kalász.
Vihar gubbaszt a lombokon.

Ily gyorsan betelik nyaram.
Ördögszekéren hord a szél -
csattan a menny és megvillan
kék, tünde fénnyel fönn a tél.

1929 nyara

Reményik Sándor: Augusztus, nyárutó

Augusztus, nyárutó...
A Göncöl tengelye,
Mint roppant égi óramutató,
Némán, merőn mutat már ősz fele
Kigyúlt hajók
Suhannak át az égbolt tengerén,

Némán, szorongó szívvel nézem én
Ott fenn egy fagyos, zúzmarás ajak
A forró csillagokra rálehel, -
S hullnak, mint itt lenn a falevelek.
A csillagok hamarabb kezdik el...
Mi jön? Mi megy?
Mi hull le még?
Nem volt a csillaghullásból elég?

Kigyúlt hajók
Suhannak át az égbolt tengerén,
Jelek, csodák...
Némán, szorongó szívvel nézem én.
Egy új teremtés reggele előtt
Ez tán az Isten vajúdó, szent láza
És itt lenn nincs, aki megmagyarázza.

1920

Varró Dezső: Augusztus

Jöttünk, zengtek a fák,
mosolyodra kinyílt a barackfa,
csókom: felpattant tulipán.
Öleltelek: s rengett a barack,
búgtam: jégkezed szívemet verte,
a kertre vén levelek kacagtak.

De egyszer lesz gyönyörű idő,
nagy villámló fellegek leszünk.

S a nyári égről holtan leesünk.

1931

Berda József: Siófok

Lőwy Sándornak

Mily tündöklő látvány ez a
tömeg, sokezer test!...
Mind meztelen, s úgy csillog mind,
mint dús szöllőgerezd.
Egyik rózsaszín, a másik fehér,
a harmadik barna - mind ragyog.
Fiúk és lányok virgonc hada ez:
Csupa ördögök és angyalok!

Csiklandós az idő... Napcsókolta bőrünk
edzi a forró homok.
A levegő szaggal ízesit most:
áradnak meleg illatok. -
Mily szép ez így; úgy látni büszke testünk,
ahogy világra jöttünk hajdan!
Istenre hasonlítunk itt egytől-egyig,
s ékszerként ragyogunk a napban.

Gyurkovics Tibor: Balatoni nyár

Agyamban ég a balatoni nyár
piros-fekete pillangómadár
zümmög Zamárdi régi zugain
ó mennyire szerettem uraim!

Itt fekszem infarktusban bénamód
rúgnám magamról le a takarót
olyan meleg van végig testemen
még most is, uraim, mennyire szeretem!

Havas István: A Balaton dicsérete

A Balatont az Úristen
Jókedvében teremtette,
Kicsipkézte arany-partját,
Gyönggyel szórta tele habját,
S közepébe Tihanyt tette.

Vizének megparancsolta,
Hogy játékos legyen, kedves,
Háboroghat, küzdhet széllel,
De ha csöndes, égre nézzen,
Abba legyen csak szerelmes!

Színpompából adott neki
Többet, mint a tengereknek;
Szivárványos nyári fodra
Égjen lángba és bíborba’,
Mosolyogjon, mint a gyermek!

Szathmáry István: Balatoni emlék

Eveztem rajtad csöndes alkonyórán,
Ezer bíbor láng gyúlt ki kebleden,
Mint férficsók a hamvas asszony-rózsán.
(A Nap búcsúzott épp szerelmesen.)

Úgy láttalak, ahogy senkise látott,
Ellesve titkon szűzi bájadat
S meglopva kedvesed, a Holdvilágot,
Mely ott cikázott fodraid alatt.

S úsztam smaragdszín, haragos vizedben,
Tajtékot verve zúgtak a habok,
Miként, ha szörnyű titkok fátyla lebben,
S megcsalt szívek örvénye kavarog.

A lelkünk tükre vagy te, ősmagyar tó,
Úgy bájolóbb, de így fenségesebb:
Zúgj, háborogj csak, légy vadul viharzó,
S fájjon tovább az átokverte seb!...

1924

Sík Sándor: Alkonyat a Balatonon

Csillog az alkony, ég a tó,
Szállj rajta, ringó halk hajó.

Szállj, halk hajó, halk sóhajom,
Hűvös habon, hangos habon.

Hangos habon suhog a szél.
Az éj lassan nyomomba ér.

Már bontogatja szárnyait,
Már suhogtatja árnyait.

Már hűlnek lassan a habok.
Én nézem a húnyó napot.

Nézem a napot, míg lehet,
Míg ott úszik a hegy felett.

Míg hű hozzám hab és hajó,
Míg arany arccal ég a tó.

Míg szállhatok, míg hajthatom
Feszült inakkal csónakom,

A tűzben égő hegy felé,
A tűz felé, a nap felé.

Egy perc talán, egy pillanat:
De addig az enyém a nap.

Enyém a nap, enyém a fény,
A tó tündöklő tükörén.

Szállj lelkem, szállj te halk hajó.
Csillog az alkony, ég a tó.

Szabó Lőrinc: Tihany

Fejedet ölem, csókunk a Bakony,
rejtettük egymást, gyönyör s fájdalom.
Én? Hogy nem látok a szívedbe. Te?
Azt, hogy már nem gondolsz valamire.
Bolond éj jött; őr hold, sötét Bakony;
s másnap Tihany és boldog Balaton.
Tihany igaz szeretőknek való.
Égbe ölelt kék karjával a tó,
s jártuk a vetést, szedtünk pipacsot,
sirály suhant, a tündér álmodott,
s hogy már elnémult az éji tücsök,
szemedben még hét csillag tündökölt...
S ma is... Mért vagy hát megint szomorú?
Nem boldog így ez a túlboldog fiú!
Új alkony gyúl... Sírsz? S ne tudnád, miért?
Nézd: sellő úszik a könnyeidért!
Hogy csókolsz! Vége? Vagy talán szeretsz?
Még a boldogság is rettenetes.

A hegyi tolvaj

Magyar népköltés

Odvas fenyőfának vagyon három ága,
A legelső ága hajlott Moldovára,
A második ága hajlott Kolozsvárra,
A harmadik ága Kis-Magyaroszágra.
Annak tetejében egy kis flegoria*,
Kiben növekedik egy nagy hegyi tolvaj.
«Szolgám, édes szolgám, menj le udvaromra,
Húzd elő félgyászos hintómat,
Fogd eleibe négy szürke csitkómat;
Én is hadd menjek el szerencse-próbálni
Király udvarára, királykisasszonyhoz.»
Ő is elment,
Felöltözött akkor, mint egy császárúrfi,
Beszállott királynak udvarába
Félgyászos hintóval,
Négy szürke csitkóval.

Mátyás király és a gyomorbajos püspök

– Szeged vidéki népmonda nyomán –

Egy püspök panaszkodott Mátyás királynak, hogy nincsen étvágya, nem bír enni: gyomorbajos.
- Segítek én rajta, ha akarja – mondta Mátyás király –, kigyógyítom!
A püspök beleegyezett.
Mátyás elvitte oda, ahol a szegény emberek kubikolnak, adott neki talicskát, szerszámot, és azt mondta, hogy csak kubikoljon a többi emberrel, majd visszajön ő akkor, mikor megjön az étvágya.
Otthagyta Mátyás király egy hónapig, mikor aztán elment hozzá, megkérdezte:
- Van-e étvágya?
- Az étvágyam megjött, csak az a baj, nincs mit enni!
Mátyás visszaadta neki a hivatalát – az sem panaszkodott többet, hogy nincs étvágya!

Benedek Elek: Habakuk

Volt egyszer egy király, s annak egy igen kedves udvarmestere: Habakuk a neve. Valahányszor a királynak tanácsra volt szüksége, Habakukhoz fordult, s Habakuk adott is tanácsot, de nem az ő fejében termett az. A hamis Habakuk mindig egy kevés haladékot kért, hogy el ne siesse a tanácsadást, aztán hirtelen összehívta a soktudó embereket, akik a király udvarában laktak, azok aztán meghányták-vetették a dolgot, Habakuk meg szaladt a királyhoz a jó tanáccsal, s úgy adta elő, mintha az ő fejéből pattant volna ki. Hanem a tudósok megsokallották Habakuk csalafintaságát, s panaszra mentek a királyhoz.
- Felséges királyom – mondta a szónokuk –, panaszunk van Habakukra. Mi fundáljuk ki a jó tanácsokat felséged részére, s mégis Habakuké a tisztesség. Márpedig, higgye meg ,felséged, hogy ez a Habakuk hatökör. Soha még egy jó tanács nem született az agyában. Tessék csak próbára tenni.
- Jól van – mondotta a király –, majd próbára teszem. – S kegyelemben elbocsátotta a tudósokat.

Ásgúthy Erzsébet: A bicska

- Ne döngesd mán, te! – szólt rá fáradtan az anyja –, hátha nincs is nála.
- Dehogy nincs, láttam amikor belenyúlt a lájbimba –, erősködött a nagyobbik fiú, és újra ütésre lendült a keze.
De a másik csak tűrte pisszenés nélkül, szorosan odalapulva a kemencepadkára.
- Adod elő rögtön! – kiabált a bátyja, s megint gyomrozni kezdte –, adod elő, vagy menten agyonváglak!…
- Nyughassatok mán, mit marakodtok annyit azon a nyomorult vásárfián – kászálódott fel nehézkesen az anyjuk a zsámolyról, s vizet merített a krumplira.
- De mikor nekem hozta keresztapám, e meg ellopta tülem – védte igazát a nagyobb.
- Nálad van-e csakugyan? … Igaz-e, hogy elloptad? – vallatta az anyja a fiatalabbat, de az konokul hallgatott, s egy óvatlan pillanatban jól kiszámított oldalugrással utat vágva magának, hirtelen szökéssel kint termett az ajtón.

Muskátli - 2020. július

Melléklet
jó gyermekeknek

2020. július
VI. évfolyam / 11. szám

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.

Berda József: Szeretőm ötvenéves asszony

(Enyelgő ének)

Vén vagy már, asszony; én teli tűzzel,
mégis ráncos arcodat csókolom-simogatom.
Hiába öregszel, nékem fiatal vagy még!
Őszülő hajaddal játszik most kigyulladt
kezem, fonnyadt testedbe harapok, ízlelni téged
cserepes számmal! Beteg lettem, - mondd,
mit tegyek ellene, árva siheder?

Enyém vagy, Asszony! - Mintha jó anyám
volnál: fiatal szívvel úgy borulok most eléd!
Csúf lehetsz másnak, de
csupa szüzesség maradtál nékem; -
gőgös undorral sose törődj már többé!
Szomorú véred szomjazza csak a férfit: én
nem szégyenlem, hű szeretőd vagyok;
s ím, lásd! meztelenre vetkőzöm előtted -
idd ki, idd ki fiatal testem egyre csírázó melegét!

Flórián Tibor: Libbenő hinta ölén

Szöges hátú palánk őrködött,
lepke pihent el a káposzta mögött,
öregek ültek ölnyi lugasban.
Leányka lengett libbenő hinta ölén,
habozva hajolt el a portula,
amint parányi cipője szirmához ért,
a nap arany ujjal cirókált kebelén.

Illyés Gyula: Szerelem

Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam
szerelmedbe és úgy sodortatom magam.
Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten
rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.

Lépek mint részeges, kit egy dallam visz és
aki köré a bor egy régi nyárt igéz,
nem állanék meg, ha tekintetemtől e
hófedte harsfasor rügyezni kezdene.

Járok habok gyanánt futó finom havon,
mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom
egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát,
két kezemen maradt szerelmed illatát.

Imre Flóra: Változatok

1.

az ujjaidra gondolok
csak dalok tűnékeny dalok
egy kevés emlék szerelem
nem is kell ige ugye nem

csak dallam gyöngéd mormolás
kis herceg ugye semmi láz
az ujjaid az ujjaim
bolyongva egymás tájain

csak játék könnyű szédület
csak futólag ösztönileg
ha emlék is nem fájdalom
nem mondhatom csak dúdolom

Kosztolányi Angéla: Te hallod…

Te hallod, szívek mit énekelnek,
s Szíved zenéje ad dalt az Égnek.
Dalolsz a tengermorajba mélyen,
s esőcseppekbe dalolsz az éjen.
Pacsirta titkon minisztrál Néked,
hajnalmisédbe trillázva csenget.
A színnek, fénynek dalát, Ki érted,
s ölelve tartod a mindenséget,
szent dalban égve, ragyogva térj be
a lelkem őrző adventi éjbe!
Hadd énekeljek, szeressek, égjek,
- szerelmes árnyad, rabja a Fénynek!

Ah, adj egy dalt ma nékem, Istenem,
mely égig ér s nem hal majd meg sosem!
Örökre zengve dicsőségedet,
Hogy, míg egy szív ver, lesz dal s szeretet!

1936

Endrődi Béla: Anna-bál

Forró a báli hangulat,
Szépasszonyok, nádszál urak,
Tülldísz, kivágva mélyen…
Hajló derék, habkönnyű váll,
A cigány valcert muzsikál
A holdas, nyári éjben.

Hajló derék, habkönnyű váll…
Balatonfüredi Anna-bál!
Mosolygó, ifjú párok!
Első szerelmem Anna volt,
Tanúim rá az ég, a hold,
A csillagok s platánok.

A tó, a part a régi még,
A víz, az ég a régi kék,
És húzza még a banda,
A platánsor dús zöldben áll,
Még friss a kedv, még zeng a bál, -
De hol van már az Anna!

1948

Jókai Mór: Szent Anna tava

Erdély legköltőibb helyét láttam.

    Vannak nagyszerűbb, pompásabb, elragadóbb látványok Erdély tájai közt, de oly magasztos alig lehet több, mint a Szent Anna tava. A legrégibb időktől a legújabbig szüntelen vallásos eszmék Sion-köde lebegett e táj fölött, ez volt a rajongók, az ihlettek Libanonja, ami Izráelnek az Olajfák hegye, a hindunak a gangeszi szent völgy, az északi skandinávnak az Igdrazill árnyéka alatti magány, s a hellén költészet arany árnyképeinek a Tempe: az Erdélynek a Szent Anna tava.

    Amint a tusnádi regényes fürdők jóltevő nimfájától búcsút veszünk, balra napkelet felé óriási bércek birodalma terjeszkedik elénk, melynek utolsó pontjai messze Kézdivásárhelynél végződnek. A térkép nem mutat e helyen sem falvat, sem majort, ősrengeteggel koszorúzott hegyek feküsznek egymáson, miket mindkét felől elkerül az országút, vadászösvényeknek hagyva az ősvadont, mely most járatlanabb, mint volt azelőtt kilencszáz évvel, mikor még azoknak a váraknak urai éltek, miken most az a vad fa terem, melyet a vihar vet és a vihar tép le.

    Egyikén e vadon ösvényeknek megindulva két meredek bérc között haladunk szüntelen felfelé, miknek aljában tajtékozó hegyi folyam tombol; szédület letekinteni rá.

Krúdy Gyula: A cigány bíró emlékére

Vigasztalhatatlanul szomorú lennék, ha az Ilonák, Irmák, Irének, Idák, akik a Nők Ábécéjében ugyanazon az első oldalon foglalnak helyet, mint az i betűs első könyvünkben, hálátlansággal vádolnának, mert Annát dicsérem, aki névnapjával, nyári, telt keblű gyümölcseivel, virágban pompázó kertjével, legkiadósabb évszakával, csillagos éjszakájával, beszédes lombjával, felejthetetlen báli zenéjével a férfiéletnek egy olyan napját jelképezi, amikor eredményeket lehet elérni a nők körül való forgolódás révén; a szenvedésen kívül azokban az élvekben is lehet részünk, amelyekért, sajnos, annyiszor hiába ostromoljuk a Johannákat, Jucikat, Julisokat, Jolánokat, akik közeli rokonai az i betűnek.

    Az Annák, ha névnapjukat komoly ceremóniával megtartanánk – mint ahogy a komolyság mindig gondolkozóba ejti a nőket: az Annák a férfiak önfeláldozó tevékenységét azzal is honorálják, hogy engedelmesebbek, szelídebbek, simulékonyabbak, mint más napokon.

Szabó Jenő: De…

– Visszhang Szabolcska Mihály egy versére –

Igazad van, jó hegedős:
Nem kell ide gyászdal!…
Telesteli a barázda
Jégverte kalásszal –
Letiporva, sárba verve
Álmok dús verése,
Lelketvesztő siránkozás
Nem kell ide mégse!

Én sem vagyok nagy barátja
A siránkozásnak!
Az Isten, ha földhöz vágott,
Felemelhet másnap!
De az olyan gyászmagyartól
Ezt a népet ójja
Akinek még ma sincs semmi
Siratnivalója!…

Juhász Gyula: Máramarossziget

Magyar Kelet bazárja volt e város,
Fajok tanyája, ódon és kies,
Közel az éghez s a magyar határhoz
S a vándorló költőhöz is szíves.

Kegyes atyáknál öreg iskolában
Magyart, latint oktattam itten én,
Páris felé szállt akkor ifjú vágyam.
Fiatalságom ódon Szigetén.

Párist kerestem és könyvekbe bújtam
Míg az idő szállt – ó én drága múltam –
Örökre meddőn és mulasztva múlt.

Egy fiatal lány szeme átvilágol
Felém e fényből, mint a másvilágból
És vissza, vissza nem visz oda út.

Csata Ernő: Költői harmóniák (Kompozició tíz tételből)

… Liszt Ferenc születésének 200-ik évfordulójára

(Liszt Ferenc: Harmonies poétiques et religieuses –
Költői és áhítatos harmóniák ihlette sorok)

1. Feleségemnek

(Liszt Ferenc: Invocation – Invokáció)

Fény és árnyék lennék, ha
te néma csönd lennél, ma
én szétszóródhatnék, mint
az apró könnycseppekben
szivárvány, a teljesség
mégsem lehetnék, mi a
vég nélkül rezgő térben
vibrál, sugárzó űrben,
csupán az rezzen bennem,
az omlik törmeléknek,
mint Szaharában porszem,
ha dűnébe csapódnék.

Füst Milán: A jegesmedve

    - Semmit se csinálhattam – ismételte a kisebbik katona szomorúan s ide-oda repdesett tekintete a sötétben. Nyugtalan természet lehetett: az a fajta, aki sose készül el az élete pereivel. Társa viszont épp ellenkezőleg olyan ember volt, aki még a sötétben is sokáig hagyta egy tárgyon függeni a szemét.

    - No és? mi volt aztán? – unszolta szóra megint.

    - Semmise volt – felelte a kis ember dühösen. Hogy őtőle ilyet kérdezhessen valaki! Hogy mi volt aztán. Hát nem az egész világnak tudnia kellene az ilyesmit?

    - Öt évi várfogság – mondta ki a nagy szót. Úgy szokta volt ezt mindig odavetni, mint a testamentomi igéket. – S még utánszolgálat is – tette hozzá s most már szinte diadallal. (Minthogy van ember, aki még büszkélkedik is a szenvedéseivel.) Igaz viszont, hogy erre már fel is állt – muszáj volt, minthogy az agyát mégiscsak elborította kicsit ez az öt év, de úgy lehet, még jobban az, hogy még mindig itt szolgál. Békétlenül csóválta hát a fejét.

Füst Milán: A pásztor

Tört szívvel, melyből fájdalom csordul,
Lejti táncát a szél s közben búskormor…
Felhők szállnak el felette zordul
S már az alkony éjszakába fordul.

S barna hegyről rég lejött a nyáj,
(Mint barna fejről göndör fürt lehull),
S a nedves réten sír a vízmadár
S a pásztor botra támaszkodva vár,

Míg az éji falura a barna ősz
Kietlen csöndje ült; s már hűs verem
Az égnek boltja Melyre nesztelen
Szállong a sötét föld alól a gőz.

Kunyhójának akkor lángja éled
S míg nem egy félszeg gondján bíbelődik,
Magános asztalán hosszú időkig
Még a hűvös gyertyalángba réved.

S míg éji úton lándzsás éji csősz
Korhol duhajt, ki csendjét felveré,
A kövér, sötét föld alól a gőz
Békésen száll a csillagok felé.

Kosztolányi Dezső: Füst Milánról

Az író-művész két irányban fejlődhetett: a stíl csillogó gazdagsága, a goncourt-izmus felé, mely mesteri futamokat hoz ki a nyelv billentyűzetén, jelzőkkel zsongítja képzeletünket, és az egyszerűség felé, mely majdnem semmivel teremt csodásan egész benyomást. Füst Milán az utóbbit, a nehezebbet választotta, elfinomult északi és német mesterei után az orosz módszert… Keze biztos. Az egykori lírikus kerül minden alkalmat, mely színezésre csábíthatná, kiküzdötte magának az elbeszélés nyugalmát. Külön kell ezt hangsúlyoznom, mert az út, melyet végig megtett, nagy volt. Nem egyszerű a stílje, hanem egyszerűsített. Egy művész diadala.
Hogy milyen harcok vannak emögött, és a művészet mögött, mely könyveiben megnyilatkozik, arról dolgozószobája tudna beszélni, a műhely, melyben állandóan gőzöl a munka. Álmatlan búvár, kinek szenvedélye az írás, köteteket jegyez össze tanulmányul, mielőtt munkába fog, s egy megírt lapot gyakran sok széttépett füzet előz meg. Aranyfedezete van szavainak. Úgy él, ahogy művészhez illik, mindig elégedetlenül, a tökéletesség felé feszülve.

Féja Géza: Török Gyula író

Török Gyula sokáig az irodalom külsőbb vidékein élt. Novellái napilapok hasábjain, regényei jelentéktelen folyóiratokban jeletek meg, s ha az 1914-es világháború folyamán nem alakul meg a „Táltos” nevű, bevallottan magyar kiadó, akkor talán rövid ideig sem süt reá a szerencse napja. A kor magyar konzervatizmusának felemás, főként magyarkodó asszimilánsokból összeverődött tábora idegenséget szimatolt középnemességünknek ebben a tiszta utolsó sarjában. A „Nyugat” nem látott benne alkalmas eszközt a maga éles ízlésbeli harca számára. A „Táltos” dobta fel a nevét s hozta egymásután döntő könyveit: „A Porban” s a „Zöldköves gyűrű” c. regényét, „Fehér Virág” c. novelláskönyvét. Török Gyula azonban csak néhány esztendeig élvezhette a népszerűség verőfényét, szervezetét megőrölte az újságírói munka és a nagyváros; szívszélhűdésben halt meg, 1918-ban.

    Török Gyulát erdélyi „fertálymágnásnak” nevezi életrajzírója, Harsányi Zsolt. Abban az időben, midőn mindenki „kinőtt” valamiből. Török benne maradt osztályának lelki, ízlésbeli és biológiai légkörében. A közéletben a dzsentri grasszált, nyomában az ál-dzsentrik beláthatatlan sereget tülekedett és gyanús hagyományokba öltözve tódult a közéletbe egy nagyon bizonytalan társadalom, melyet általában középosztálynak neveztek.  A szellemi „ellenzéken” vérig sértett, meghasonlott magyarok és vezetőszerepre tülekvő idegenek kongatták a halálharangot a múlt felett. Török Gyula görcsösen szorongatta mindazt, amit örökölt, írói állásfoglalása tiltakozás volt tehát minden irányban: azok ellen, akik a hajdani nemesség hulló rétegéből, a dzsentriből csináltak eszményt, de a forradalmi vonal ellen is, mely az ezer esztendős nemességre sommásan rá akarta borítani a szellemi halál leplét.

Csata Ernő: Néma küzdelem

… Nyirő József emlékére

Itt még zajlik a néma küzdelem,
az ősi vér segélykiáltása zúg ma
fájón a harangokban, egy megrugdalt
göröngyéért a székely sorsnak.
Csillagösvényeink kusza nyomdokain
jövünk egy vízözön előtti időből
– Nimród küzdő unokái –,
lépteinket a fénylő Nap vigyázza
s az éjben az ezüstös Hold világa.
Nyugtalan lelkünk
ha visszaszáll a fénybe,
hamvait odatesszük
a földanya ölébe.
Az idegen földből ma kiveszünk végre,
s új másvilágot varázsolunk köréd:
fehéren villámló nyíresekből
és büszkén magasló Hargitából.
Az égig érő fa tetejéből, talán,
most látod, amint az apadó
jézusfaragók és konok őszsándorok
még féltik a harangokat itt Székelyföldön.
A Mezőségen már elcsitult
a megmaradásért dúló küzdelem,
az ezredéves magyar lét feladta önmagát,
ott már véget ért a magyar történelem.
Valahol az égi mezőkön
gyújtsatok lármafákat
s az eljövendő lelkekben
fénylő, nagy-nagy tüzet,
mert itt lenn vész van.
Az élet lángja ma gyengébben pislákol
s a tűzhely egyre szűkül,
gyújtsatok fényt a jövendő lelkekben,
mert itt lenn vész van.

2012

Nagy Méda költő, ifjúsági író

Hogy a II. világháború előtt magyar irodalom emancipációt követelő nő tagjai nemcsak botrányhősök, hanem Tormay Cecile mellet családanyaként hazafias, vallásos, ugyanakkor modern szellemiségű írónőink is voltak, arra jó példa Nagy Méda.  Mind a katolikus, mind a református fiatalok körében egyformán kedvelt volt ifjúsági tárgyú regényei, versei. E mellet – mint Czóbel Minka, R.Berde Mária, Ölbey Irén –  felnőtteknek is írt szépen formált verseket, érdekes történeteket. Erdős Renée és talán Kaffka Margit óta nem volt tán ily bátor asszony a magyar irodalomban, mint Nagy Méda. Ha természetes szemérmessége nem tartotta volna vissza őt attól, hogy valamennyi érzését, meglátását, ösztönös vágyait és szenvedélyét maradéktalanul visszaadja, most a legőszintébb asszonyköltő nevével kellene megemlékeznem róla.

Zas Lóránt: Oroszlánüvöltésről

(In memoriam Ernest Hemingway)

Oroszlánüvöltésről álmodott az
éjszaka, reggelre harci színekben
lépett ki kunyhójából, lándzsája
a fának támasztva, Dzsomo Kenyatta
indulhatott így az angolok ellen.
Az Amboseli felől füstöl a
bozót, antilopokat riasztott a
rinocérosz, majmok kurjongatnak a
pocsolya mellett, a Kilimandzsáró
teteje felhőben, szóval ismét a
megszokott reggel, de harci dobok
nélkül. Délután turisták érkeznek
fényképezőgépekkel, táncot kell
majd lejteni és lemezteleníteni
leányaink felsőtestét. Libeg
a háncs-szoknya, csattannak a férfi-
talpak az agyagföldön, vörös por-
gomolyagban izzad a néző és
az, aki néz. Ki itt a fekete
és ki itt a fehér?

– Masai-Mara –

Agyagfalvi Hegyi István: Sóhajtás

Uram, szeretnék élni
s ezért
az életemet elcserélni!

Fűre, virágra, fára:
mindegy,
csak ne legyen ilyen nagy ára!

Ne tudjak, halljak, lássak
s féljek:
mit hoz a perc, mit rejt a másnap!

Be jó is lenne bízni
s mindig
friss hit gyümölcsét reggelizni!

Fürödni fényben, dalban
s aztán
egyszer elmúlni szépen, halkan…

Uram, szeretnék élni
s ezért
az életemet elcserélni!

1943

Kozma Andor: A Bükkben

Lévay József 90-ik születésnapjára

Kanyargós utat szab embernek az élet,
Az enyém is egyszer a nagy Bükkbe tévedt.
Már az ősz ott bujkált lomb és cserje közte,
S a ritkuló zöldet pirossal színezte.

Bájos hervadásban oly egyedül bolygék,
Mintha e világon csupán magam volnék.
Halk nótákba kezdtem álmodón, merengve,
S szinte beolvadtam a szép rengetegbe.

Vándor vadmadárnak csapatát rebbentém,
Nyúl meg róka surrant mohos törzsek mentén.
Fényes szemű őzek szökkentek odábbat –
De fátyolozta szívemet a bánat.

Csüggedt érzelgésnek hullajtgatva könnyét,
Lapoztam s nem értém Isten képeskönyvét,
Mígnem a fülembe, mélyiben a Bükknek –
Hallga! hallga! – érces férfihangok ütnek.

Lendvai István: Északfényben

Vörös fény lobbant fenn a messze űrben,
elömlött falvak, városok felett.
A világ rémület pincéje lett,
hol döbbenettől ájulásbagyűrten
szorongtak dermedt, didergő szívek:
– »Ó, jaj, minő jel ez, ki fejti meg?«

Oly vészes volt tüneménye az égnek,
olyan haragvó, oly bajbahirdető, –
tűzvészt hirdetett, hol fal és tető
zuhan, s anyák, csecsemők élve égnek,
vad robbanást, halálos kártevést,
sokaknak háborús emlékezést.

Mindent idézett, mit ember csiholhat,
ha ördög lakja lelke rejtekét.
De gyors, tudós hír vitte szerteszét,
hogy északfény csak, mely semmivé olvad,
s mind felocsúdtak a bénult szívek.
Hogy égi intés: ki hinné s minek?

1938. január

Lenkei Henrik: Petőfi velünk van

Petőfi velünk van! Velünk lesz örökké!
Itt közöttünk jár-kel! Lelke itten lángol!
Nem válhatok soha silány földi röggé!
Soha el nem tűnhet az élő világból.

Ha köddé szétfoszlik álmunk délibábja,
Fojtott sóhajunkat ő velünk sóhajtja,
Ha sorsharag ránk tör s körmit belénk vágja,
Velünk lázad, tombol s jajra fakad ajka!

Ha gőg buta győztén szégyenpírban égünk,
Véresre sarkantyúz míg nyakára hágunk,
S ha hazafikínban sorvad büszkeségünk,
Vele újra vívjuk tiprott szabadságunk!

Ha gond elől szállunk álomszőtte tájra,
Sasszárnyával kísér a csillagok közé,
Nincs földünknek zúgja, rozzant kalibája,
Minek varázsszínét ő fel nem födözné.

Vályi Nagy Géza: Rőzseszedő

Öreg anyó – fázós, töpörödött –
Rőzsét szedni erdőbe tötyögött, -
Dermedt kezével – ahol elhaladt –
Tördelgette a zúzos gallyakat…

Hátán cipelte s örült jóelőre:
Hogy könnyen tett szert ennyi tüzelőre. –
Már este újra melegedni fog,
A száraz rőzse ég, ripeg-ropog…

Hűs szél suhant… tengernyi hó esett, -
Alázuhant egy omlós görgeteg,
S a vén anyó nem ért meg több napot:
Rőzséjén fekve – megfagyott.

1927

Babits Mihály: Július

Mint az ölyv két bús madárra
vigyázatlan gyenge párra
úgy jött ránk e szerelem
mint a zápor a határra
mint a nyári zivatar
oly borúsan és hamar.

Most a felhők alatt állunk
csillagokra nem találunk:
minden csillag elaludt.
Vigyázz! most az éjben járunk:
sillanó síkos az út -
ki tudhatja, hova jut?

Láttam amint szeme retten -
ó a boldogság kegyetlen,
nem valami víg dolog -
láttam amint sír ijedten
s mint veszélytől aki buj
finom feje rám borul.

Hallottam hogy hangja csuklott
láttam lelkében a poklot:
szeme fényes ablakán
félős lelke majd kiugrott
óriási ablakán,
amint fölvetette rám!

Gyökössy Endre: Júliusi óda

Megért a meggy, aranybőrű barack pirul a fákon,
A föld, az ég, az ember, állat csupa láng,
Kalapomat fiús örömmel balszememre vágom:
Adieu város! A falu lesz hat hétig ölelő tanyánk.

A búza dűl, omló veríték fürdeti pirosra
Testvéremet, a holdsütésig görnyedőt,
Arat, behord, csépel és zsákol; hetykén kilúgozza
Izmából az erőt az Új Kenyér szent öröme előtt.

A búza dűl, szalmája bő, szeme kövér-acélos,
Fehér a liszt, a tészta jól kel s a kenyér
Foszlósra sül, bele-haja rokkant testet acéloz,
Mindenkihez benéz, nem rejti el magát és nem henyél.

Alig pihen: indul áldásnak drága Budapestre
És kéri Bécs, mert benne bő erő az íz,
Magyar arany: vasat, sót, fát ígérő vándorfecske,
Repülj belőle majd haza és juss el a falukba is!

Pete László Miklós: Júliusi partok felett

Júliusi partok felett
Alszanak a szürke egek.

Idő hallgatag hajója
Nyár csendes vizeit rója.

Távoli gonosz viharok
Csalódott visszhangja morog.

Júliusi partok felett
Ócska, bágyatag fellegek.

Pasztellszínt ken világ-ecset;
“Nemzetközi” felszín fecseg.

Ó eresztékek inognak,
Gyilkos tanok vicsorognak.

Júliusi partok felett
Lebeg a félénk Szeretet.

Napsugaras hétköznapok
Ígérete – bennünk mozog.

Van kérdés,
De van Felelet –
Júliusi partok felett.

2018

Imre Flóra: Júliusban már az őszi tücsök

júliusban már az őszi tücsök
vajon mért van az idő így előre
vörheny levelek szétmálló rögök
a vállad szeplős aranyszínű bőre

a nyár s az ősz az ősz s a nyár között
egy pillantás a megszaladt időre
izmos csuklódon a fém karkötőd
még férfiasabbnak láttalak tőle

de hát ez a történet nem erről szól
nem te meg én és nem a karperec
egy könnyű árny a percnyi csillogásból

csak a nevenincs előérzeted
csak az akármikor és az akárhol
nem rólunk szólnak a történetek

Szabó Lőrinc: Kánikulában

Rummal keverte sárga lakktüzét
a nap; rummal a felforrt agyakat,
az egész város asztfaltingovány,
aszfaltfolyó lapul a paloták
partjához, áttüzesedett lovak
vörösréz-teste fénylik, ötvenöt
szájjal liheg a szomszéd ház, a fal
bőre kipersen, égő szakadék
a nagykörút s az inasok fején
kigyullad az újságpapírsisak.

Rummal itat most bennünket a nap,
rummal a várost, felrobban, aki
cigarettára gyújt, vörös bikák
bömbölnek az égen, sercegve sül
zöld zsírjában a park, puhul a hang,
guta kerülget munkást, papot és
bárókisasszonyt: megizzadt kövek
tüdeje pörkölt gumikat lehell
s az autók benzinfüstje a nehéz
levegőbe már reggel beragadt.

Rummal itatja a várost a nap.
De én
olyan vidéken jártam, hogy szegény
csontjaimban ma is fázik a fagy,
és esőkben, hogy szárnyas éveim,
lehulltak, sárbapaskolt madarak, –
kiülök hát egy padra, hol a tűz
körülhízeleg s nyalja arcomat:
próbálj, didergő, ázott életem,
szárítkozni e roppant fény alatt!

1927

Bárd Miklós: A Balaton

Csacsog, fecseg, de nem tör csendet,
Szellők alusznak a habon.
Csak néha-néha loccsan egyet,
Szelíden, lágyan, altatón.
Nem mímel szilajkodva Tengert,
Felül került, mi benne jó;
Az éj csendjében gőgje szenderg,
S igaz valóját adja: - tó.

Elsimult, hogy a hold sugára
Tajtékon meg ne botlanék,
Baj vón' az alvó halacskákra,
Ha háborogna a fenék.
Ha fölszáguldna rajt' a hullám,
A halász nem fogna halat,
Enyelg a hab s a sásba bújván
Csókolgatja a partokat.

1934.