Sík Sándor: A galileai asszony

Ráchel, a betlehemi Simon fazekas fiatal felesége, ott ült a kis ház lapos tetején a szövőszék előtt és csendesen dolgozott. Alkonyodott. A háztetőn kellemes szellő fújdogált. A fazekas egy csomó edényt szállított el a megrendelőnek és még nem érkezett haza.

    Ráchel szorgalmasan dolgozott. Néha egy-egy percre ölbeeresztette a kezét és a lábainál játszogató két kisfiára nézett. A szeme ragyogott és fölvillant benne az anyai büszkeség. A két kicsi – az egyik egyéves lehetett, a másik kettő – valóban méltó is volt a büszkeségre. Gyönyörű gyermekek voltak; mindenki rajtuk felejtette a szemét, aki elment a ház előtt. Ráchel mosolygott ilyenkor és látszott rajta, hogy természetesnek találja az emberek bámulatát.

    - Mariamne, a Heródes felesége is büszke lehetne, ha ilyen két szép gyermeke volna! – gondolta és újra a munkájához fogott.

    - Jó estét, Ráchel! – szólította meg a szomszéd ház tetejéről Szalóme, a szomszéd takács felesége. – Kedves hírt hozok, örülni fogsz, ha elmondom.

    Ráchel csak úgy félvállról viszonozta a köszöntést. Lenézte a szomszédasszonyt, nemcsak azért, mert az ura a megvetett takácsmesterséget folytatta, hanem főleg azért, mert nem volt gyermeke.

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor: „Cherchez la femme”

Keressétek a nőt.
Keressétek, igen,
De ne csak ott, ahol eddigelé:
Szerelmi lázban, apró intrikákban,
S ne állítsátok minden rossz mögé,
Eltévedt, kisiklott, korommá égett,
Tört életek mögé.
Mindez igaz. Ő ott van mindenütt.
Kígyózó karját királyokra fonja
S országperzselő láng csap ki szeméből,
Ha nem tűzhely a gondja.
Igaz: ő a nagyban a kicsinyesség
S mégis méltó reá,
Hogy a nagyban mint nagyot megkeressék.
Keressétek tehát.

Cherchez la femme

szozattovabbacikkhez

Sajó Sándor: Olyan a szerelem…

Olyan a szerelem,
Mint a nap sugára,
Szép tavasztól átcsap
A hervasztó nyárba.

Fakadó virágot
Új életre hozza.
S hajh! A virulónak
Halálát okozza…
Költő vagyok.
Költő vagyok, az bíz’ ám!
Álmok álmodója;
Csókjait a múzsa rám
Mosolyogva szórja.

Nagy titok látogat,
Éjnek csöndje mellett,
Eszme, érzés, gondolat
Fényes szárnyra kelnek.

szozattovabbacikkhez

Szabó Lőrinc: Szerelem

Már oly édes, oly vonzó, zsongató
volt egy-egy lány, oly szívszorongató,
s bár vágyam repült a legszebbekig,
úgy kellett a csók – adná bármelyik! –
hogy megijedtem: szerelmes vagyok?
Mindenesetre tagadtam, nehogy
csúfoljanak; és közben nagyosan
bölcselkedtem (azt hittem: okosan),
ahogy a többi diák, akiben
szintén mozdult a hiú értelem.
A szerelem, mondtuk, sötét verem.
A szerelem, mondtuk – nincs szerelem!
Mondtuk, hogy gyönyör. Mondtuk: bűvölet.
S betegség, faj csapdája, őrület.
Kardos Pali költőkkel remekelt,
Béber kéthátú állattal felelt:
szégyelltük még, fölényes gyerekek,
az egyszerű szót, az igaz szívet.

Szervác József: Volt

Volt szép. Mikor remegtél,
holdtölte vette véred,
remegtem, ostromoltam
volna fogoly bibédet,

égett a csönd, sötét,
és véred szaga izzott,
és fájt neked, és fájt nekem
a közénk szorult égbolt -

Szép volt. Szerettelek.
Szerettél. És ott volt a muszáj.
Szeretkeztünk. Pedig csak
két mell voltál és száj.

Virágh József: kettős pánttal

éjjelek fehér éjszakák
süt a fény arcom süt le rád

tágul a szoba nincs tető
a hasad holdsütött mező

rajta aprócska csillagok
ezer harmatcsepp ragyog

veríték bőröd csillaga
világít egész éjszaka

nézlek – arcod tőlem ragyog –
én meg tetőled pirkadok

kettős pánttal karod átfog
fújod arcomba a lángot

aztán virrad hozzám bújva
alszol sötét minden újra

Lisznyay Kálmán: A Matóczky udvarában

A Matóczky udvarában
Nagy természet van a lányban,
De mi haszna, ha nem szeret,
Ha mást szeret, nem engemet.

Imádkoztam istenemnek,
Adna nyugtot már szívemnek;
Azt felelte: nem tehetem,
Hatalmasabb a szerelem!

Farkas Imre: Késmárk

A Lomnini-csúcs csillagokig ér,
De lenn a tavasz virágot ígér.

A felhő völgybe jár, mélyen alant,
Mohos boltíven sír a vadgalamb.

Szél suhogásán kísértetes ének,
Mintha kuruc-sarkantyúk pengenének.

Késmárk

Arany János: Beállottam…

Beállottam a Bocskai-csapatba,
Ez az igaz magyar hajdúk csapatja,
Ez az ősi vitézségnek virága:
Ide, kinek a szabadság derága!

Rezes kardom szépapámról maradt rám,
Derék készség, két tinóért nem adnám,
Német, labanc bevagdalta, berótta -
Foga van a vén jószágnak azóta.

Gyere kardom, gyere velem csatába;
Minek állasz a fogason hiába?
Oldaladon ez van írva: szabadság,
Elszenvednéd, hogy a magyart tapossák?

Eb szenvedi, ebnek ura a német.
Ide, anyám, azt az öreg mentémet,
Kiporozom, veres zsinórt veszek rá,
Hogy a világ minden lyánya nevet rá.

                                                  1849

Arany János: Vörös rébék

vorosrebek4„Vörös Rébék általment a
   Keskeny pallón s elrepült” *
Tollászkodni, már mint varju,
   Egy jegenyefára űlt.
      Akinek azt mondja: kár!
      Nagy baj éri és nagy kár:
         Hess, madár!

Ő volt az, ki addig főzte
   Pörge Dani bocskorát,
Míg elvette a Sinkóék
   Cifra lányát, a Terát.
      De most bezzeg bánja már,
      Váltig hajtja: kár volt, kár!
         Hess, madár!

Pörgé Dani most őbenne
   Ha elbotlik se köszön,
S ha ott kapja, kibuktatja
   Orrával a küszöbön.
      Pedig titkon oda jár,
      Szép asszonynak mondja: kár!
         Hess, madár!

szozattovabbacikkhez

József Attila: Arany

Lombozott a por még, ám elült a zaj,
elfúlt a homokban a sziklamoraj.
Köt a karcsú füst is, e szelíd virág
s gond érleli termőn a puszta fiát.

Édes burgonyát föd darabos talaj -
Téged is födött így a gond meg a baj.
S gondoltad, mit gondolt csendjében a táj -
a hős el van vetve, teremni muszáj.

S míg szél nyalta, tépte a rét bokrait,
lassan lépve hoztad komoly ökreid.
Verseidre raktál szép cseréptetőt
s homokot kötöttél, a futó időt.

Hadd csellengünk hozzád, vagyonos Atyánk!
Házhelyünk a puszta, kóbor a kutyánk.
Hadar a szárazság, pusztít az egér
s gőggel fortyog kásánk, de hát az mit ér?

                                                1929 ősze

Petőfi Sándor: Arany Jánosnál

Csendes magányból a mézeshetek után
Újra belépek a nagyvilág zajába,
Hol annyi sáros láb gonoszul vagy bután
Kedélyemnek fejér köntösére hága.
Mielőtt ott lennék a nagy kőhalomban,
A fővárosban, hol oly hűsen fúj a szél,
Egyet pihenek még kicsiny hajlékodban,
Leülök, barátom, meleg tűzhelyednél.

Üdvez légy másodszor!... a tavasz tarkállott,
Amidőn először látogattalak meg,
Most bús egyformaság födi a világot,
Bús egyformasága a mogorva ősznek;
De e ború, ámbár eddig egyetérzék
A természettel, most nem sérti kedvemet,
Hisz magammal hordom a tavasz egy részét,
És a legszebbik részt, kis feleségemet.

szozattovabbacikkhez

Sinka István: Ahol a költő élt

Valami halk, szent áhítat
az, ami itt
     a csendben ragyogva tovaleng,
és metszett kancsóból fényt itat
a szívemmel… A fák is úgy
állanak a
kék reggelben, mint hű, jó tanúk,
akik még látták a költőt, mint parasztfiút,
ha erre ment… S a porba lent,
ahova csak nézek,
     szinte-szinte látom ragyogó nevének
betűit a föld felett….
Köröttem idők és ágak rengenek –
alattuk némán, hangtalan lépek
s hallom: szent magyar lanton
halhatatlan, örök balladák zenélnek.
     Nagyszalonta.

Féja Géza: Zilahy Lajos

Irodalmi sorsa a legérdekesebbek közé való: a közönség senkiért sem rajongott jobban, mint „Nyugat” és az Ady utáni nemzedék kritikája pedig senkihez sem volt mostohább. Zilahy műveinek kritikai sorsa fölötte jellemző irodalmi életünk légkörére. Az irodalmi életet újabban elöntötte az egyoldalú és öncélú intellektualizmus, e furcsa zsidó-urbánus termék s az írók jelentékeny része az irodalmároknak írt furcsa, zagyva tolvajnyelven, a műfajok kivetkőztek eredeti jellegükből és bonyolult, túlzottan intellektuális alakot nyertek. Az írói érdem azonosodott az irodalmároknak tetsző ingerekkel, a meglepő bonyolultsággal, a csöndes oszlásnak induló polgári kultúra nosztalgiáival. Némi balkánizmussal vegyült alexandrinizmus lett úrrá irodalmi életünkön, – az alexandrinizmus egy vékonyka álintellektuális rétegre épült, az ő kegyeit kereste s az ő lelkét tekintette mértéknek. Zilahy Lajos művészete ezzel az irányzatossággal szemben naivnak tetszik és valójában naiv is, azt a hagyományos epikai naivságot találjuk meg venne, mely nélkül nagyszabású regény nehezen képzelhető. Naivsága minden bizonnyal írói erény, de alexandriai alkatú irodalmi életünkben gyengeségnek számított. E naivság alázat és áhítat, az élet tényeinek elfogadása, boncolgatás helyett ábrázolás, elemzés helyett a lüktetésnek, a folytonos levésnek és változásnak örökítése.

szozattovabbacikkhez

Zilahy Lajos jogász, író, szerkesztő

zilahy12A II. világháború előtti neves irodalmárok egyik érdekes, munkásságában nagyon jelentős, ugyanakkor eszmei ellentmondásokkal teli figurája Zilahy Lajos, aki 1891. március 27-én született Nagyszalontán. Apai ágon művelt, régi, református dzsentricsaládból származott. Az apai ház egyetlen öröksége a deáki liberalizmust, a humánus szemléletet, mert miután apja 1905-ben meghalt, a család vagyontalanná vált. De még maradjunk a családnál. A bihari nemesség más volt, mint az ország többi dzsentricsaládjaié. Demokratikusak, olvasottak, kulturáltak. Híján annak a kevélységnek, sőt gőgnek, ami pszichológiájában, életformájában, „kivagyiságában” a megmerevedésig jellemezte a móriczi magyar dzsentrit. Segítségül, hogy iskoláit tovább tudja folytatni, szülővárosa elöljárói fordultak Bihar vármegye bizottsági tagjaihoz, támogassák a Száraz-alapítványhoz benyújtott ösztöndíj kérelmét. A pályázat sikere tette lehetővé, hogy befejezhesse tanulmányait előbb a máramarosszigeti gimnáziumban, majd a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán, ahol jogi doktori oklevelet szerzett.

szozattovabbacikkhez

Zilahy Lajos: A király, Az Eiffel torony tetejében, Ének a vak katonáért, Levelek édesanyámhoz, Üzenet a sógoromnak Taskentbe

Zilahy Lajos:

A király

Cédrus az ágyasház, ahova hálni jár,
Arany paplan alatt alszik az ősz király.
Cédrusfa ágyában habos, fehér párnák, –
Ezüst szúnyogháló őrzi az álmát.

Zilahy Lajos 1925Százéves szolgája kelti minden reggel:
«– Ötöt vert az óra, – kelj fel uram, kelj fel!»
Hát amint keltené iszonyodva látja:
Csupa vér a király selyem nyoszolyája.

Szaladt a palota százfelé doktorér.
«– Jaj, az arany paplan csupa vér, csupa vér!»
Jöttek a felcserek, tudós kirurgosok,
Úgy szaladt mindenik, ahogyan csak tudott.

szozattovabbacikkhez

Csorba Győző: Pietà

- Michelangelo szobra a firenzei Akadémián -

Egész lett a hiánnyal. E kócos
ziláltság a végső rend
záróköve, e világraszóló
sötétség az utolsó, föl nem gyulladt
láng ragyogása. –

Bebújt a tündöklő tagokba is,
sírhat a testet-adó.
A has, az ágyék, combtő tája,
a zátonyos medence kiszögellő
partszélei közt
elcsöndesült hullám-mező:
maga a pusztulás. –
Sírhat a test-adó,
az alázat lánya
lázonghat keserű szerepében:
meggyengült öle csak ravatal.

szozattovabbacikkhez

Gárdonyi Géza: A lengyel határon

– Kik vagytok, ti halvány, rongyos emberek?
– Magyarok vagyunk.
– Édes véreim, honnan, merről jöttetek?
– Hazánkból futunk.
– Hazátokból? Ki üldöz el belőle?
– Az átkozott német.
– Lipót király? az ország megmentője?
– Rablója a népnek.
– Rabol? Tán tinektek nincsen kardotok?
– Zászlónk nincs hozzája.
– Hová mentek hát, ti szegény magyarok?
– Bujdosunk világba.
– Vissza! Vissza! Én is megyek honomba!
Pusztuljon onnan a német a pokolba!
Dobjátok a koldusbotot szemétre!
Kard való a magyar ember kezébe!
Vissza! Velem! Fegyvert fogjunk magyarok!
– Ki vagy mondd, te Isten legszebb vitéze?
– Én Rákóczi vagyok!

                                              /1903/

József Attila: Kosztolányi

A kínba még csak most fogunk, mi restek,
de te már aláírtad művedet.

Mint gondolatjel, vízszintes a tested,
Téged már csak a féreg fal, szeret,

mint mi a csirkét, bort… Senkim, barátom!
Testvérünk voltál, és lettél apánk.

Gyémánt szavaid nem méred karáton:
nincs egyéb súly, ha föld zuhog reánk.

Ezt onnan tudom, hogy letörtem vágyva,
ahogy letört a halál tégedet.

Reméltél; én is. Tudtuk, hogy hiába,
mint tudja, ki halottat költöget.

Simonyi Imre: Bartók

zenéket hallasz

                            muzsikát

              ember zokog
              farkas üvölt
              vihar bőg

vagy mégiscsak az ég
szakadt volna le
              vagy csupán
              egy pentatonra hajlamos
              hörgéssel – ahogy rendje van –
              megszakadt az a harmados
vagy utoljára még
így konganak a hangok
ha meghúzzák a legutolsó harangot
mivel
most temetkezik az emberiség

vagy talán
mégis muzsikát hallanál
                                       zenéket

szozattovabbacikkhez

Ady Endre: Márciusban

A poézis hónapjáról
Csengő rímmel verselek,
Márciusnak krónikája
Csengő-bongó vers lehet.
Márciusnak krónikáját
Meghatottan írom én,
Márciusban minden zöldül,
Fű, fa, virág, rét, remény.

Márciusban kikelet hoz
Fényt, sugárt, hevet, gyönyört,
Márciusban gyártják a jó,
Dupla márciusi sört.
Márciusban öröm és kedv
Árad szét a földtekén,
Márciusban minden zöldül,
Fű, fa, virág, rét, remény.

Márciusban meggyengülnek
Okos, józan emberek
S nyakra-főre gyártják, írják
A tavaszi verseket.
Márciusban mindent megszáll
A poézis és remény,
Márciusban minden zöldül,
Fű, fa, virág - költemény.

Czipott György: Alsórákosi éj

        (Tavaszigéző)

Duzzad, árad tintasetét már,
minden nyugszik, pirkadatot vár,
múltból szőnek fátylat a voltak,
semmi tükrén lengik a holdat.

Gyémánt por száll, útra szitál most,
csillagfénnyel mossa a várost,
indás ködben áznak a házak,
köztük kushad kormos alázat.

Csöndlik minden, nincs aki még fél,
földből kúszik égbe az éjfél,
fűzfa barkát álmodik ágra,
lombot, hajtást, tiszta világra.

Széltől sorvad, árvul a jégcsap,
surran, cseppen deszka közén csak,
vízér szálak szerte erednek,
éltén éled hitre eretnek.

szozattovabbacikkhez

Gárdonyi Géza: Tél és tavasz

Künn a hóvihar csatáz;
szél rázza ablakom;
s én a kályha mellett
májusról álmodom.
Gyöngyvirágot szedünk
a zugliget ölén.
«Uram» – így szólít ő;
«Kisasszony» – mondom én.

Furulyáz a rigó;
méhek hegedülnek;
kék plüss kalapjára
pillangók repülnek.
Gyöngyvirág, ibolya, –
szédít az illata.
Én mondom: «Irénke».
Ő azt mondja: «Maga».

Szállton száll a nap is.
Aludni menőbe’
aranyfátyolt terít
a lombos erdőre.
És mint egy sóhajtás
jön a halk fuvalom…
Ő mondja: «Kedvesem».
Én mondom: «Angyalom».

József Attila: Március

A föld alól a gyors csirák,
kidugják fejüket,
a fák, mint boltos áruját,
kirakják a rügyet,
kamaszok arcán pattanás,
férfiajkon a csók,
mind egy repeső kapkodás,
a szoknyák lobogók,
s már itt és ott fölhangzanak,
elűzve kínt, fagyot,
a szívbe húzódott szavak,
eszmék és kardalok.

                            1935 vége

Juhász Gyula: Tavasz előtt

Már sejtem őt, ha a lágy alkonyatban
A felhőt nézem, mely violaszínben
Valami távol muzsikára ballag
Egy ismeretlen rétre, messze innen.

Már sejtem őt, a kedves, ifjú szépet,
Ki eljövendő, de még szunnyad egyet,
Most készül bársony és smaragd zekéje
S a barna föld ölén dús haja serked.

Már néha sóhajtása száll s nyomába
Fölneszel avar ágyáról az erdő
S a jegenye, a komoly, ősi strázsa
Már tiszteleg felé, ki eljövendő.

Reviczky Gyula: Tavasz-vágy

Messze még a tavaszig?...
Alig várom, óh alig.
Hogy már egyszer valahára
Megfürödjem langy sugárba'.

Nem kivánok én sokat.
Szellőt, mely megsímogat;
Egy darabkát fényes égbül,
S duzzogásom ujra békül.

Csak azt kérem, ha a nap
Szobám fölött elhalad:
Pillantson be sugarával.
S leljen dallal, ibolyával.

Három tolvaj legény

Magyar népköltés

népimotMind menyen, mind menyen
Három tolvaj legén,
Mind menyen, mind menyen
Rengeteg erdőkön.
Rengeteg erdőkön
Görögöt érének,
Görögöt megölék,
Szekerét fölverék.

Mind menyen, mind menyen
Három tolvaj legén.
Korcsomát érének,
Oda betérének.

szozattovabbacikkhez

Mátyás király meg Markóp

Mohácsi népmonda nyomán –

Markóp Mátyás király udvari bolondja volt.

    Egyszer Mátyás király lóháton elment Markóp háza előtt. Az ablak nyitva volt, odament és beszólt:

    - Ki van odabenn?

    Markóp volt a szobában, ő visszaszólt:

    - Egy ember, egy fél ember meg egy lófej.

    Mátyás megismerte Markóp szavát, és tovább kérdezte:

    - Mit csinálsz?

    - Főzök.

    - Mit?

    - Amennyit alá, annyit föl!

    - Hát a bátyád hol van?

    - Egy kárból kettőt csinál!

    - Hát az anyád?

    - Azt műveli a szomszédasszonnyal, amit még nem művelt, de nem is művel soha!

    - Hát az apád mit csinál?

    - Az meg a kiskertben van vadászni. Amit megfoghat, otthagyja, amit nem, azt meg behozza!

    - Hát a nénéddel mi van?

    - Az a szomszéd szobában siratja a tavalyi örömét!

szozattovabbacikkhez

Túrmezei Erzsébet: Ó, mit tehet kicsiny kéz!

Emlékeztek, milyen csodálatosan meghallgatta a Megváltó a kis Gergely kérését, amikor cipőért imádkozott. Volt már miben iskolába menni, vasárnapi iskolába járni. Oda már óvodás korában is elkéredzkedett Gergő a testvéreivel. Szülei aggódtak, hogy nem lesz majd csendben, de a kisfiú könyörgött:

    - Majd megtanulok csendben lenni! – s boldogan tipegett a nagyobbakkal, vitte a missziói perselybe a fillérkét. Később kevesellte már a fillérkét, és egyre azon töprengett, gondolkozott, hogyan takaríthatna meg, vagy kereshetne többet.

    Ha valamit talált, boldogan vitte haza, s megkérdezte, ér-e egy fillért! Otthon pedig minden rongydarabkát a zsákjába gyűjtött. Néha dugót, sztaniolt, rugókat talált…

    Amikor nagyobb lett, rendszeresen elkezdett gyűjteni: ócska vas, cink, ólom, csont, rongydarab, minden jó volt, csak pénzzé tehesse. Az első pincében volt a raktára, a lépcső alatt. Néha egész tekintélyes összeget kapott.

    Kedves betegei is voltak, akiket gyakran meglepett egy bokréta virággal. Ha megajándékozták, az ajándék a perselybe vándorolt. Karácsonyra egy minden jóval felszerelt kis játékkereskedést kapott Gergő. Más gyerek elkezdett volna nyalakodni. Ő eladott mindent, s az árát a perselybe tette. Régi, elhasználta postai lapokból keskeny csíkokat vágott, hogy kevesebb gyufára legyen szükség. 50-et adott 10 fillérért.

szozattovabbacikkhez

Gál László: Baráth István lekésik

Néhány levél még volt a fákon. Sápadt, elhulló levelek és a meztelen ágak között csöndes, kis őszi szél szaladgált.

    Baráth István feltűrte zöldes trencskotján a gallért, – fejét behúzta és megindult az iroda felé.

    Néhol, az utcán, kelletlen köszönésre emelte kalapját, néhol megbiccentette fejét csupán és egy gyorsan elillanó autó előtt mélyen meghajolt:

    - Az igazgató úr…

    Baráth István harmincéves volt, sápadt, kicsit tüdőbajos segédkönyvelő, ezerkétszáz dinár fizetéssel, ideges főnökkel és… eddig csak batisztfehérneműbe öltözött lányokat csókolt.

    Cukrászlányokat, pincérlányokat, varrólányokat.

    Pedig selyemre vágyott. Habos, testszínű selyemcsodákat álmodott, pirora festett körmöket, Worth és Paquin ruha költeményeit és nagy-nagy utazásokat csodakék tengerek, szikrázó havasok mentén.

    Baráth István még sohase mozdult ki Szabadkáról.

    A Pasicseva utca szürke házai közül indult el minden reggel. Négy évig az elemibe, nyolc évig gimnáziumba és tíz évig irodába.

    A korzó ritka lámpái jelentették a nagyvárosok fénycsodáit, a mozik lepedőszagú látványosságai az utazásokat és savanyú borok, a mellékutcák kis kocsmáiban, a savanyú borok hozták el az álmokat, vagy – néha – az öntudatlan elfeledkezéseket. A boldogságot.

szozattovabbacikkhez

Risnyovszky Endre: A vadgalamb

Máig sem értem, hogy mindezideig miért nem írtam meg életem egyik szomorúan kimagasló eseményét, mely kitörölhetetlenül belevéste magát lelkembe. A szomorú történetek megörökítésétől irtózik az ember, kerüli őket és csak néha-néha állapodik meg az emlékezet fáradt lova egy ilyen történetnél.

    Negyedikes gimnazista voltam akkor, mikor két társammal a szülői parancs ellenére elhatároztuk, hogy csónakkirándulást rendezünk a szeszélyesen kanyargó Nyitra folyón. A csónakot elkötöttük a parttól és most már dagadt vitorlákkal, színes fantáziával repültünk a kékes-zöld vízfelületen. Hallgattunk, azt hiszem mindhárman a legképtelenebb gondolatokat forgattuk az agyunkban, amelyeket a különféle kalandos olvasmánnyal szíttunk magunkba. Talán feltettük azt a kérdést, mi volna, ha ezen a csónakon elszöknénk a családi háztól, mely számunkra kezd elviselhetetlenné válni. Unjuk már a szülők féltő aggódását, a szigorú felügyeletet. A szülők rendszerint elfelejtik, hogy egyszer ők is fiatalok voltak, telve csapongó vágyakkal és vágyódással minden iránt, ami egy gyerek életét alkotja. Az volna a leghelyesebb, kikötni valamelyik eldugott szigeten és élni vademberek módjára. Madártojást szedni, parittyázni, hisz a természet olyan gazdag, mindig terített asztallal várja a hozzá menekülőket.

szozattovabbacikkhez

Czipott György: Psalmus

Szeress, mintha nem jönne holnap!
Szeress, ahogyan nem tudna más!
Az idő lombjai föléd hajolnak,
a végtelen megtorpan... a rohanás.

Szeress, mintha ma volna minden!
Szeress, míg üszökké hamvaszt a vágy!
A van, volt, lesz semmivé billen,
csillagködökké nyílik... az ágy.

psalmus

szozattovabbacikkhez

Dalmady Győző: Az első csók

csókJár a szellő édesen susogva,
Vágy, szerelem rosszket ajakán;
Le-lehajtja szép fejét a rózsa,
Sok neki a boldogság talán.

Szerelemnek lágy ölében oly jó
A mi bántott, elfeledni mind!
Lelkünk, mint a habon úszó bimbó,
Letörve is élni kezd megint.

Mellettünk ül a kedves leányka,
Titkait kitárja a magány;
…Mintha száz szív boldogsága verne
Égő szívünk egy mozdulatán!

szozattovabbacikkhez

Hámory Várnagy Dalma: Boldogság

Hogyha távol voltam,
s otthonomba térek,
vizsgálódó szemmel
családomra nézek.
Kémlelem arcukat,
- mi érte a házat -,
amíg távol voltam,
rend volt, avagy bánat?
- - - - - - - - - - - - - - - - -
De jó is ilyenkor,
küszöb előtt állva,
megbotlani Párom
boldog mosolyába.

Pozsonyi Anna: Kozmikus pillanat

Sötét semmiből, időtlenségből
látásra, fényre
kerültél ide, időbe, térbe.
Mint pici porszem csillogtatott a nap,
ámultál, éltél, számoltál holdakat
s szíved megremegtette talán a vágy.
És ez elég volt. Lágy
árnyékával jő a végtelen
s befed – hogy újra ölébe vegyen.

                                   1981

Reviczky Gyula: Lányok, lányok, magyar lányok!

Lányok, lányok, magyar lányok!
Nem is merek nézni rátok.
Ha csak látlak, megigéztek,
S elolvadok, ha rám néztek.

Ha ölelget gyönge karja,
Azt gondolom szebb a barna,
És ha szőke mosolyog rám,
Mintha mennyről álmodoznám.

Hogyha bogár szembe nézek,
Meggyúladok majd elégek,
S kökényszempár mosolygása
Szelíd álom álmodása.

Néha pajkos, néha szende,
Néha lángoló a kedve;
Szép ha csélcsap, szép ha pajzán;
Gyönyörű mind a magyar lány.

szozattovabbacikkhez

Sajó Sándor: Éva

Csalogatsz csalfán – egy pillantással,
Hívogatsz halkan – egy sóhajtással,
Szememnek: szép vagy, szívemnek: jó vagy
Úgy tetszik: éppen hozzám való vagy.

Épp hogy egy kissé kisebb vagy nálam:
Fürtös fejednek vánkos a vállam;
Épp hogy egy kissé lehajlok hozzád:
Csókommal érem harmatos orcád.

Harmatos orcád hogy csókkal érem,
Láng gyullad rajta s szűzi szemérem;
Pirulva bújsz el: elföd a vállam, –
Jó, hogy egy kissé kisebb vagy nálam.

éva

Dalmady Győző: A magyar nóta

ciganyhegedusHogy is volt csak az a nóta?
Óh, húzzátok, húzzátok még!
Ne ezt, ne ezt… azt a búsat!
Szebbet annál sohse hallék.

Sír a lelkem, mikor hallom,
Oly ismerős minden hangja!
Hajh, ez az a százados bú,
Mely a magyart el nem hagyja.

Óh, húzzátok! a gyönyörtől
Úgy is részeg már a lelkem,
Vigadok is, kesergek is,
Az érzés oly nevezhetlen.

Szól a nóta, azt gondolom,
Drága gyöngyök hullanak rám,
Drága gyöngyök sokasága…
Pedig könnytől ázik orcám.

Mennyi fény és gyász egyszerre!
A nagy napok felcsillognak.
Sohse voltam ilyen gazdag,
Sohse voltam elhagyottabb.

Tudja Isten, mi szorítja
Egyszerre a szívem össze:
Elég, elég… hagyjátok el,
Az a nóta meg ne ölje.

Sajó Sándor: Nóták

I.

Nyári este… muzsikálnak valahol,
Szőke kis lány az ablakán kihajol;
Leragyog a hold az égrül
Mosolyogva, meleg, –
Nyári este, muzsikaszó
Csupa-csupa szerelem.

Kikönyöklök magam is az ablakon,
Én is, én is azt a nótát hallgatom:
Szőke kislány tündérképe
Itt reszket a lelkemen,
Nyári este, muzsikaszó –
Csupa-csupa szerelem.

II.

Bodon Julis minden este
Vízért ment a nagykútra;
Gál Pistának minden este
Arra vitt el az útja;

szozattovabbacikkhez

Juhász Gyula: Csáktornya

Nem voltam itt, de a rozsdás avarban
Lelkem bejárta százszor a helyet,
Hol Zrinyi élt, ki a búsult magyarba
Tüzes igével hitet égetett.
Az erdő áll még, ősi koronáján
Hárfáz a szél és vihar orgonál,
De földdel egyek már az ősi bástyák
S reményeinknek földje oly kopár.
Ma már düledék vára lőn Szigetnek
Egész hazánk s a késő énekesnek
Bús lelke sírva járja az avart
És néma daccal, fojtott fájdalommal
Idézi ősét, aki porba rogyva
Vérével írta: Ne bántsd a magyart!

Jókai Mór: Anna keserve

»A Szigetvári vértanúk« című drámából

Minden bánatnak van oltogató könnye,
Csak enyimnak nincsen!
Minden búnak adott vigaszt, csupán engem
Feledt el az Isten.
Nem boldogtalan az, ki mondhatja másnak,
Milyen nagyon szenved;
Megfagyott fájdalom, meleg részvevésnek
Napfényén kienged.
Boldogok, kik félnek, a kik kedvesükért
Imádkozni bírnak;
És a kik gyászolnak, kik szerelmesüket
Átadták a sírnak,
A kik búcsút vesznek, hogy halni menjenek
Kik készülnek hozzá,
Hogy együtt haljanak, ajkaikon rebeg
Végső istenhozzád!

szozattovabbacikkhez

Petőfi Sándor: Jókai Mórhoz

Miért szeretsz te engemet,
Kit annyian gyűlölnek?
S én, aki annyit gyűlölök,
Téged miért szeretlek?
Szeretlek téged, oh barátom...
Nem, nem barátom!... megbocsáss,
Hogy e gúnynévvel illetélek;
Mert a jelenkor gyermekének
E szó „barát” csak gúnyolás.

Percenként jobban-jobban el-
Sötétül láthatárom,
De én éltemnek éjjelét
Nem rettegem, sőt várom...
Hisz annál fényesebb a csillag,
Minél sötétb az éjszaka.
Tudom, mert a szív mondja nékem:
Te lész sötét, kietlen éjem
Hamvadhatatlan csillaga.

szozattovabbacikkhez

Vályi Nagy Géza: Jókai sírjánál

                I.

Míg élt is, álmodott –
Merengő, kék szeme
Éjbe, csillagba révedt,
S csodákkal volt tele…

És most is álmodik. –
Ábrándja tarka, szép
Fátylából sző varázsos,
Örök tündérmesét…

                II.

Vigyázva lépjetek
E drága sír felett!
A csöndet – durva zaj
Ne háborítsa meg!...

szozattovabbacikkhez

Dalmady Győző magyar jogász, költő,

Dalmady Győző 1897 23Dalmady Győző (bori és dalmadi), megyei árvaszéki elnök, a Kisfaludy-társaság tagja, * 1836. febr. 11. Koltán Komárom megyében, hol atyja Sámuel gazdatiszt volt a báró Nyáry-családnál s utóbb a 40-es években Ó-Gyallán lakott saját kis birtokán; a gimnáziumi osztályát Komáromban a bencéseknél járta 1846-ban, a II-IV. osztályokat Tatán a piaristáknál végezte 1847-1849-ben; Ekkor Klapka kitörése után haza menekült szüleihez Kurtabeszire, hol atyja gazdatiszt volt. A szabadságharc leveretése után Esztergomban 1850-ben a bencéseknél folytatta az V. osztályt, a többit 1852-54-ben Pesten a piaristák gimnáziumában fejezte be, hol Horváth Cirill nagy befolyással volt költészete fejlődésére; itt kötött benső barátságot Szokoly Viktorral és Győry Vilmossal, törekvéseik közösek voltak azután is.

szozattovabbacikkhez

Dalmady Győző: A kivándorlók, A szellem kardja, A vén harcos, Hazafias eszmény, Nem vagyok már büszke magyar…

Dalmady Győző:

A kivándorlók

Panaszom van az országra,
Elfedi gyermekit,
Hagyja őket szertemenni
A világ legvégeig.
Egy szavával nem magasztalja,
Vissza sohse csalogatja,
Bajaikon nem segít.

Szegény vándor; sokszor, sokszor
Visszanéz ha nincs-e jel?
Kósza szellő beszédjére
Meg-megáll és úgy figyel.
Végtelenné válik útja,
Nyomdokát a szél befúja…
Isten tudja, hol vesz el?

szozattovabbacikkhez

Zsolt Béla újságíró, költő, színműíró

A kor zsidó származású, irodalommal foglalkozó tehetséges értelmiségiének tipikus, ellentmondásokkal teli alakja. „Valaha metaforákban fejezte ki, hogy a világot elhibázottnak tartja, most anekdotákban. Nem mintha ördögi gonoszságot látna az emberekben. Nem, Zsolt még a rosszaságban való nagyságot sem ajándékozza nekik. Az ő hősei csak ordenárék. Alapvető felfedezése az emberekről, hogy a W. C.-n újságot olvasnak. Alakjai komisz, hangos polgárok, talán nem sokkal rosszabbak, de sokkal közönségesebbek az elviselhetőnél; csupa egyforma gyári áru, a személyiséghez megkívántató képzelet, önállóság és erő nélkül, egész érdeklődési körük a pénz és a társadalmi állás. Azt hiszem, szájszaguk van. Az írók közül, akik – tárgykörében – elődei: Bródy még ismert szép és erős embereket, Kóbor Tamás még látott jóságot és bensőséget a gettóban, Zsolt már nem lát semmi jót maga körül. A »bűnös Budapest« jelszavának hirdetői senkinél sem találhatnának annyi érvet a maguk igaza mellett, mint épp nála, aki publicisztikai írásaiban e jelszó legtalentumosabb ellenfele – igaz, hogy a jámbor vidékről még sötétebb képet fest. Pedig Zsolt nem gyűlölködik a régi naturalisták prófétai haragjával. Ő csak utálkozik, vesébe látó, száraz, hideg utálattal. Móricz erkölcsi felháborodásból, Szabó Dezső személyi megbántottságból rajzolja visszataszítónak alakjait, ő esztétikai meghasonlottságból”, írta róla Komlós Aladár.

szozattovabbacikkhez

Zsolt Béla: Ezüst cigarettatárca

Negyedik éve, hogy a fiatal Lázár otthon lopta a napot, a díványon hason fekve, régi kölcsönkönyvek fölött, vagy az ablakban, ahonnan nem látszott semmi, csak a közönyös ég és néha a másik háztetőn a kéményseprő, aki következetesen nem hozott neki szerencsét. Lázár elektrotechnikus volt és az elektromosság századában négy éve nem kapott munkát, dacból tehát nem javította meg a lakás villanycsengőjét sem, hogy Lázár postafőtiszték ajtaján állandóan kinn volt a „tessék kopogni” felírású cédula. Most is kopogtak és Lázár beeresztette az apját. Már régen nem köszöntek, csak alig hallható morgás jelezte, hogy tudomásul vették egymás jelenlétét. Az öreg felcsavarta a villanyt és agresszíven ránézett a fiára:

    - Mikor akarsz végre megborotválkozni? – kérdezte dühösen.

    - Amikor majd ráérek! – felelt gúnyosan a fiú.

    Az öreg nem szólt többet, ledobta a kabátját, a sarokba perdítette a botját. Letelepedett az asztalhoz és elővette az újságot. Így ültek, időnkint megvető és kutató pillantásokat váltva egymással. Egyetlen szó sem esett, amíg újabb kopogás fel nem verte őket. Karolin kopogott, ifjabb Lázár húga, tisztviselőnő egy külteleki postahivatalban.

szozattovabbacikkhez

Zsolt Béla: Őszi szonett, Vén férfiak nyara

Zsolt Béla:

Őszi szonett

Szonett, ma újra kedvtelőn faraglak,
Bár köd kísér és nem csal zöld csalit.
Lélekszalónom márványasztalára
Ráállítlak, te furcsa, drága nipp.

A dal kihűlt a nyár parázna ajkán,
Az ősz szíve örömtől puszta lett.
Csak te szökellsz még, te szerény, te halvány,
Kandallók lelke, dúdoló szonett.

A ritmusod a szív kábult ütése,
Csak vágypókhálós szívekben zenélsz te
S lángod lelkemből lánglelkekbe átég.

szozattovabbacikkhez

Bacsányi János: Barcsai Ábrahámhoz

Szomorú a lelkem, még alig derüle
Víg napunk, már újra homályba merüle,
Iszonyú jövendő! Rémítő képzések!
Ah! Mit hoznak reánk a bús végezések,
Mit szülhetnek e sok kínos küszködések,
Tüzes villongások, dühös vérengzések?
Felébred a világ halásos álmából?
Avagy századunknak örökös csúfjára
Ledől a szabadság most emelt oltára?
Ily bizonytalanság kétes örvényében
Hányattatik elmém méltó félelmében.
Kebelembe folynak könnyeim árjai,
S önként zengni kezdnek lantomnak húrjai,

Dicsőül Orczynak lelki jóbarátja,
Kinek még gyámolát múzsát élni látja,
Őtet, ki mint hazánk egyik főreménye
S egész költő karunk vigasztaló fénye,
Úgy nékem még imént barátság angyala
S nékem atyám helyett édesatyám vala!

szozattovabbacikkhez

Berda József: Szomorú szavak

Egyre elviselhetetlenebb
egyedülléted.
Bunkózzon el a halál,
legyen már végre véged.

[Visszavágás valakifélének]

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 09 20 Sinka István megemlékezés sajosandorest szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf