Reményik Sándor /Végvári/: Nehéz homályba...

Tormay Cécile-nek ajánlom

Nehéz homályba kúszik a jövő,
Mint szürkületkor erdőben az út...
Aki bemegy, nem tudja, merre jut
S nem tudja, ki lesz, aki szembe jő.

Tán a Balsors lesz, tán a Jószerencse,
Talán törpe lesz, talán óriás,
Talán lidérc, ki tőrt vet, vermet ás,
Talán angyal, hogy lelkünk égbe mentse.

Megyünk, eltévedt gyermekek: vakon,
Előttünk fel-felmordul a vadon,
A szélben száraz levél kavarog.

Legyen az erdő akármily setét,
Csak el ne engedjük egymás kezét,
Kitett, anyátlan árvák: magyarok.

1919. augusztus

Krúdy Gyula: A vadember

    A vademberre gyermekkoromból emlékszem, és még ma is mosolygok, ha eszembe jut Pouó, a barna hindu.

*

    Történt, hogy Ödön nagybátyám tíz esztendei távollét után Indiából hazajött.

    Nagybátyám még kisfiú korában hagyta el a szülei házát. A sok kalandos regény és elbeszélés, amit olvasott, megzavarta a fejét, és egy szép napon búcsú nélkül eltűnt otthonról.

    Tizenhat éves volt akkor Ödön. Sok viszontagság után eljutott Svájcba, Zürich városába. Amint ott teng-leng az idegen városban, egyszer csak egy hirdetést vesz észre a falakon. A hirdetés ökölnyi betűkkel hirdette, hogy Hollandiának zürichi követe bátor és elszánt fiatalokat keres, akik új életpályát választhatnak.

    Ödön egy pillanatig sem gondolkodott.

    - Hohó! – mondta – Ha csak bátorság kell, az van elég nekem is.

    Indult megkeresni a hollandus követet.

    A követ egy nagy sárga házban lakott a város főterén. Tolongtak a ház körül a vállalkozó fiatalemberek. Mindőn Ödön végre a követ elé jutott, ez azt kérdezte tőle:

    - Van-e kedve az Indiákra menni?

    - Hogyne volna kedvem! – felelte sugárzó arccal Ödön.

    - Gondolja meg, fiatalember, hogy mi várja. Katona lesz, a hollandus kormány katonája és a gyarmatokon őrzi a békét és a nyugalmat. A fekete bennszülöttek örökösen harcban állnak a fehérekkel. A katona élete az Indiákon örökös harc és háború. Azonkívül a gyilkos sárgaláz is leselkedik a fehér emberre. Ebből a betegségből kevesen gyógyultak még ki.

szozattovabbacikkhez

Balázs Ferenc: Az Erő és Okosság

Társai között Miklós volt a legerősebb, igazi kis vasgyúró volt. Mindenki félt tőle, s ha az embertől félnek, büszkébbé teszik ezzel, mintha szeretnék. Miklós nagyon büszke volt.
Ha valaki megpróbálta szemébe mondani az igazat, vagy meg akarta leckéztetni azért, amiért olyan nagyon büszke, gőgös volt, fölkapta a fejét, és azt mondta:
- Ki meri nekem azt mondani, hogy gőgös vagyok?
De ezt is olyan gőgösem dobta oda a többi fiú elé, hogy azok csak éppen azért hallgattak el, mert megijedtek tőle.
Egyszer azonban mégis akadt valaki, aki meg merte neki mondani:
- Én mondom azt, hogy te fennebb hordod az orrodat, mint amilyen magasra a fejeddel érsz!
Ezt a fiút Sanyinak hívták és a leggyengébb volt a társai között. De arról volt nevezetes, hogy többet tudott akárkinél.
Miklós elébe állott, és ezt kiáltotta:
- Én vagyok a legerősebb! Én rúgom a legmesszebb a labdát! Én tudok a leggyorsabban szaladni. Három magatokfajta legényt is földhöz vágok a fél kezemmel! Mit akartok még?

szozattovabbacikkhez

Dalmady Győző: Zilahy Károly

Láttuk lelked szilaj hatalmát,
S elszántan vívott harcait,
Bámulattal pillantottak rád,
A kemény tölgy, a durva szirt.
Jeligéd volt: föl a magasba!
Oda, hol nem járt senki még!
Mélység, örvény vissza nem tarta,
Mit bántad, ha dörgött az ég!

Láttuk! de bár nem láttuk volna!
Nem volna most betörve főd,
A zászló még most is lobogna,
Bíztatva a csüggedezőt,
Nem tudtad, hogy a halhatatlanság
A halálhoz mily közel áll:
Egyszerre kell! szólt benned a vágy,
És sorsod ím kora halál.

szozattovabbacikkhez

Gulyás Pál: Inasok

Ahogy az eb rágja a csontot,
úgy feküsznek neki a könyvnek;
ruhájuk piszkos, szertebontott,
szemükben mégse látni könnyet.
Inasok ők, a mostoha
utcák vidám gyermekei,
szívüket ütheti a sors
kegyetlen ostora,
ügyet se vetnek ők neki!

Az egyik rézvörös hajával
olyan, mint égő szalmaboglya:
a másik néz a légen által
mágikus szemekkel lobogva.

Az egyiknek az apja ment el,
a másikat otthagyta anyja,
de nem törődnek ők ilyennel:
kalandra vágynak ők, kalandra!

szozattovabbacikkhez

Havas István: Széphalom

– Langyos zefír és ti fényülte lombok,
Kazinczy él? Szépséggel áradó
szava, ahogy egykor szívekbe omlott,
a napsütésben újra hallható?

A dalversenyben ércszavú szonettek
új nyelvén hárfáz mint tavaszi hő?
S a kertben ő vall Sophienek szerelmet,
nem a csalogányajk s a rózsatő?

– Bányácska most is ajnározza őt,
mint amidőn száz bajba hullva látta:
töpregni hajdan a gondéjszakákba’.

Szellemalakja nem ismer időt,
örök hamvában is lantot ragad,
az égigérő ciprus-fák alatt.

Nadányi Zoltán: Aranypiros pillangó

Szép pillangó, aranypiros csoda.
Ide-oda lebeg. Be szívesen
lebegnék én is így ide-oda.
Ilyen ártatlanul és színesen.

Nem úgy, mint a madár, a repdeső
vadász. Akármily szép és kedves ő,
csak gyilkos ő. Vígan cikáz le-föl
s azalatt apró életeket öl.

De a pillangó, szép, aranypiros
pillangó, ő senkit se bánt soha.
És őt se bántják, bántani tilos.
Egész világon nincs haragosa.

Nem falja föl, pedig talál sokat,
a nála is kisebb szárnyasokat.
Nem rágja el, kárt tenni nem szeret,
a kertben a káposztalevelet.

szozattovabbacikkhez

Dsida Jenő: Öreg október

Be jó lenne még azt mondani mindig:
Szívem fürösztik tavaszi kegyek,
a napsugár is éget,
virágosak a rétek,
és holnap kirándulásra megyek.
 
Be jó lenne egy szép kézlegyintéssel
elintézni az egész őszi dolgot:
- Eh, nem fél, aki bátor,
csak rövid nyári zápor,
és boldog marad mindig, aki boldog.
 
De hiába, már nincs levél a fákon,
halk tűz robogja be a tűzhelyet,
felhők - mint soha régen -
bóbiskolnak az égen,
s már nem lehet, már nem lehet... 


Szatmár,
1925. október 19-én

Fáy Ferenc: Őszi áhítat

Ülj le a márványhűvös ég alá,
honnan a nyár még visszanyúl utánad.
Madarak jaját kergeti a szél
s térdedre hajtja hű fejét a bánat.

Zárd el szemedbe ezt a ragyogást,
ez az utolsó tél-előtti órát.
Dió koppan már, hamvas szilva hull
s himnuszt dobál egy megkésett rigó rád.

szozattovabbacikkhez

Jékely Aladár: Őszi tájon

Hova, hova, szálló madárka?
– Túl a tengeren, szebbik hazámba!
Kéklőbb a fény, zöldebb az árnyék,
Jövel te is, javadra válnék.

Igazad van, szálló madárka,
Mehetnék én is jobb hazába,
Tengert se kéne átröpülni,
Úgy csendesen csak elmerülni…

Rónay György: Sárgul lassan

Sárgul lassan a part. Berzsenyi Dániel
útján bandukolok. Fönt a fejem fölött
felhők közt süt az esthajnali csillag. Egy
árva kis fuvalom se leng.

Ólomszürke a tó tükre. A stégeket
fölszedték. Buzogány barnul a ritkuló
nád közt. Őszi madár pittyeg, amint elül,
és Szárszóra leszáll az est.

Csillagfény-koszorú gyullad odaát; Szepezd,
Zánka, majd emidébb Dörgicse, Udvari.
Kandalláberok a nagy ravatal körül.
Hallik, messze, Szemes felől,

jön csattogva a gyors. Hangja, akár a bús
koporsószögelés. Hallgatagon sudár
virrasztók, jegenyék állnak a nagy halott
mellett s könnyeket ejtenek.

Wass Albert: Darvak

...Fent ék alakban vonulnak a darvak…
Nem is tudom miért  fáj úgy nekem
ez az éles, tragikus ék alak…
Érzem talán: ez lesz a végzetem.

Ha egyszer ősz lesz,
és értem küldenek a csillagok,
mint Lohengrinért: csoda-táltoson,
amikor meghalok:
daruvá változom.
És jönnek majd a többi darvak,
körüllebegnek, szárnyra kapnak,
s amíg lent elsirat az ének,
a végtelenbe elkísérnek.

Valaki akkor feltekint az égre,
Nem tudja mért, de könny szökik szemébe:

…fent ék alakba vonulnak a darvak.

Finta Zoltán: Bort, búzát, békességet!

Szántás, vetés, aratás, cséplés
robotjában kínoz a kérdés:
reánk még mi vár?
Örvendezzünk, vagy fölhördülve
átkozzuk meg, hogy ördögűzve
vérünk mit csinál?

Virágos völgyben s hegynek púpján
meddig kerget már kerge útján
minket a végzet?
Hová érünk és merre térünk,
milyen csillag világít nékünk
völgyet és bércet?

S ahol most a sápadt gond henyél,
apám, anyám – lesz-e bor s kenyér,
lesz-e már béke?
Ölünk-e még, vagy megbékélve
kifestheti arcunkat szépre
mosolygás éke?

Aki néz is a messzeségbe,
ebbe a vemhes anyaméhbe,
mit lát s mit mondhat?
Ne jósoljon csak vígságot,
Bíró legyen, ki igazságot
nekünk is oszthat.

szozattovabbacikkhez

Gesztelyi Nagy Zoltán: Szüret

Levetkezik a rózsa,
Piroslanak a levelek.
Hűvös, kék szemmel bámul
az ősz a szőlőhegy felett.

A must buggyan. Daloktól
zengnek a meredek utak.
Víg ízek futkároznak
szomjas nyelvünk alatt.

Szelíd hajlású dombok
hátán megolvad az opál.
A borháznál vidáman
megkoccan két pohár.

                1942

Sinka István: Szüretelők vacsoráznak…

Láng és parázs, fölötte bogrács,
illatok között fő a hús.
Most nem a juhász, nem a kondás
osztja szét: a szöllőmíves
kínálgatja: emberi juss.
Ragyognak a szöllőfürtök,
szép nagy édes ünnep van ma,
mit a rózsaszín ősz küldött.
Szüretelők vacsoráznak.
Utána a kék estében
körül táncolják a lángot,
s nagy csizmájuk betapossa
a földbe a holdvilágot.

                       1966

Tóth Bálint: Sír-vers

A szőlő termő tőkéjét szerettem,
ha őszbe fordult már a nyári alkony.
Ha meghalok, szőlőt ültess felettem,
borával hosszú éjem átvirrasztom.

                         1975

szőlőfürt

Vasadyné Nagy Szeréna: Szüreti este

A fürtök édes méze még a számon.
Még szinte hallom, mint csepeg, csobog
a rőt nektár a hordó mély ölében.
Bacchus ma ismét szépet álmodott!

Nyugvásra int a csillag pisla fénye,
az ősz szél még enyhe jó barát,
szelíd szárnyával álomba becézi
a szőlőtőkék megtépett karát.

A pince él. Erjedés szaga árad,
ujjongva kerget illat illatot,
s a must ölén titokzatos gitáron
életre kelnek pengő, lágy dalok.

Nem is dal ez: ének, hozsánna, zsoltár,
mely útra kél s a szirtfalig hatol.
A must-anya hálája ez a hegynek,
hogy megmozdult a pajkos, csacska gyermek,
a várva-várt, az áldott, drága bor.

                          1933

Ha én rózsa volnék…

Magyar népköltés

Ha én rózsa volnék,
Hamar elhervadnék,
Senki rám nem nézne,
Senki nem szeretne.

Ne mondj hát rózsának,
Engem violának,
Egy viola-szegfűt
A nyári nap elsüt.

Bizony, ha lehetnék,
Én csak galamb lennék;
Oh, hová nem mennék,
Ha most repülhetnék!

Sem rózsa nem leszek,
Sem galamb nem leszek,
Mert én, édes rózsám,
Csak a tied leszek.

Giskra

– Heltai Gáspár krónikája nyomán –

Mátyás király erős kézzel ragadta meg az ország gyeplőjét, nem sokáig tűrte a cseh urak kóborlásait, akik a Felvidéket háborgatták. A kisebb urak ellen erős sereget küldött, és a sereg élére Szapolyai Imrét, az ország kincstartóját állította. A kóborlók fejedelme, a híres Giskra vezér ellen maga a király akart fellépni.
Szapolyai Imre először Sáros várát hódította meg, azután Bicsét, Szepest és Késmárkot vette be. Visszanyerte a felvidéki kastélyokat is, kit fizetéssel, kit feladással.
Most már csak Giskra volt hátra, a kóborlók fejedelme.
Giskrát nemhiába nevezték fejedelemnek, mert ő magától belátta, hogy Mátyás király ellen semmit se tehet, ezrét hosszú levelet írt a királynak, ebben előszámlálta a dicsőséges csatákat, amelyeket vívott, megírta a viszálykodás történetét is. Végül elmondta, hogy ő Mátyás királyságát Isten dolgának tartja, ezért nem is akar győzedelmes jobbja ellen tusakodni, avagy vívni, inkább kezébe adja minden várát és erősségét.
Mátyás nagyon megörült Giskra levelének. Mindjárt követeket küldött hozzá, és kérte, adja azoknak kezébe a várakat és az erősségeket.
A követek pedig hiteles levelet adtak Giskrának, és annak védelme alatt elvezették Mátyás királyhoz.
A király vidám orcával fogadta Giskrát, és azt mondta neki:
- Tudd meg, hogy engem jótételekkel soha le nem győzöl.

szozattovabbacikkhez

Ásguthy Erzsébet: Kakuk Finci meséje

Egy zöld erdő sűrű közepén lakott Kakuk Finci egy magas juharfán. Minden reggel és este felrepült a tetejére, onnan kakukkolt jobbra-balra. Különben keveset ült otthon, mindég a szomszédokat járta, mert nagyon kíváncsi természetű volt. Benézett ide is, oda is, kinek mit főznek a konyhájában, mi történik a fészkében. Kitudakolta mindenki dolgát, baját, aztán sebbel-lobbal elmesélte egyik fészekben, amit a másikban látott. Ezért kerülték is a szomszédai, de ez nem nagyon bántotta, ő bizony betolakodott akkor is az ajtón, amikor nem szívesen látták. Egyáltalán nem tudott titkot tartani, mindent kibeszélt, akár kérdezték, akár nem. Naponta harsányan telekiabálta Kakuk Finci az erdőt, hogy csak úgy zúgott bele.
Szedett-vedett volt Kakuk Finci fészke. Miután sosem ült otthon, bizony rendetlen maradt a házatája. Sose mosott, sose takarított, másokhoz járt kölcsönkérni mindent és még a tojáskáit is más fészkébe rakta.
Szóvá is tette ezt néhányszor a többi rendes anyamadár, mert mégsem járta, hogy mások fiókáit is ők költsék ki. De Kakuk Finci oly ügyesen leste ki, hogy mikor nincsen odahaza senki, amíg becsempészte egy-két tojáskáját a többi közé, hogy akkor vették csak észre, amikor a kikelt fiókák között mindig akadt egy-két kis kakukk is, amelyik éhesen tátogatta a csőrét.
De Kakuk Finci csak tovább házalt és csatangolt erre-arra s nem ért rá velük törődni. Bejáratos volt ő az emberekhez is, velük is elcsevegett, s ezzel igen büszkélkedett mindig a többiek előtt.

szozattovabbacikkhez

Mikszáth Kálmán: Fili

Még állnak a kúriák a falvakban, már amelyek még le nem dőltek. Azokon bizony már csak a meredező kémény kormos lyuka beszél értelmesen, mintegy panaszkodva, hogy több ment ki rajta, mint amennyi a csűr felőli kapun bejött. Hja, a trakták… a trakták!

    Amelyik kúria azonban megmaradt, az most sokkal csinosabb, mint ezelőtt. A fényűzés nagyobb hódító Napóleonnál. Amit az emberiség célszerűt, szépet vagy kényelmeset kigondol, abból belopja magát lassan-lassan valamicske mindenűvé. Ma már a hajdú is villával eszik, Mátyás király az ujjaival cselekedte. A falusi jegyző olyan pamlagon heverész, aminőről Gara nádornak fogalma se volt. Egyszóval, a pompa növekszik, egyre növekszik.

    A kúriák kéménye most is füstöl, vendég is van elég. Körülüli a szépen megterített asztalt. Az ezüst kandeláberekben négyszer annyi gyertya ég, mint hajdanta. A régi búbos kemence helyén finom majolika kandalló terjeszt meleget; szürke bekecses, torzonborz alakok nem ülnek az asztalnál, minden elegáns és egyöntetű. A bútorok, a ruhák, a porcelánok, a kristályok. Minden az előkelő jólétet leheli. A férfiak frakkot viselnek, mert ez már nem afféle régimódi összeröffenés, hanem díner, melyre meghívók mentek ki; a hölgyek nyaka és fél melle csupasz, és a suhogó selyemderék csak ott kezdődik, ahol már muszáj neki. Ez az egyetlen takarékossági jel. De menjünk tovább. Nem érdemes sok szót vesztegetni egy-két tenyérnyi helyecskéért.

szozattovabbacikkhez

Falu Tamás: Szépséges szerelem

Szépséges szerelem,
Gyönyörű szerelem,
Ott vagy te nyugaton,
Ott vagy te keleten.
Ott vagy te délen, és
Ott vagy te északon,
Megteremsz mindenütt
Szelíden és vadon.
Látható vagy vakon,
Hallható siketen,
Ott vagy a tengeren
És minden szigeten.
Te vagy a kék hullám,
Te vagy a zöld mező,
Te vagy a csónak, és
Te vagy az evező.
Te vagy az aratás,
Te vagy a friss vetés,
Te vagy a búcsúnál
A kendőlengetés.
Te vagy a felhő, és
Te vagy a tiszta ég,
Te vagy a sok s kevés,
A soha-nem-elég.
Te vagy a föld fölött,
Te vagy a föld alatt,
Te vagy az öröklét,
Te vagy a pillanat.
Te vagy az ellipszis,
Melyben a föld forog,
Kik rajtad szédülnek,
Azok a boldogok.

             1950

Feleki Sándor: Rejtett sebek

Ki téged igazán szeret
Ne zárd szívedbe a panaszt!
Előtte bármit rejtegetsz,
Előbb-utóbb megtudja azt.

Élted borongó fellegét
Hiába is titkolgatod:
Mint madár a közel vihart,
Megérzi a búbánatot.

Szemedben egy bágyadt sugár,
Egy kis redő a homlokon,
Egy fojtott sóhaj – s tudja már,
Hogy néked mi esett zokon.

Lelked, ha hord nagy szenvedést,
Nem ez a legnagyobb csapás.
De jaj neked, boldogtalan,
Ha kívüled nem tudja más.

Ki mondja meg, hány porladoz,
Kit bánat terhe sírba vitt,
Mert nem talált rokon szívet,
Ki megsejté bús titkait.

Kisfaludy Károly: Késő szerelem

A késő szerelem kétes láng, téli virágként
Védő kézre szorul s fázik az, a ki szedi.

öreg csavargó

Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szívembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le
S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,
és percek mentek, ezredévek jöttek, –
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!

Verseghy Ferenc: Klárikához

Amott a hegynek zöld tövén
Egy domb ül a völgy kezdetén,
    S ezen parányi kis tanyán:
    Jer, nézd meg Klárikám!
Mellette csörg a friss patak,
Melynél bárányok játszanak,
    Nem bő, de nékünk, Klárikám
    Elég lesz kis tanyám.

Előtte nagy tölgy gallyazik,
Hol sok madárszó hangozik.
    Körülte szép gyümölcsös fák,
    S víg rózsabokrocskák;
A nap nem éri ajtaját,
A szél nem rázza oszlopát;
    Hő ahhoz vagy hűs át nem fér,
    Ki kis tanyámba tér.

A víznél, mely lent folydogál,
Egy fülmilécske sírdogál,
    S a szirt felfogván daljait,
    Megnyújtja jajjait.
Itt lelvén eddig kedvemet,
Magam töltöttem éltemet;
    De tiszta szívbűl osztozok,
    Ha véled lakhatok.

E kis tanyámban úr vagyok,
Napestig bátran vigadok,
    S mihelyt az alkony ágyba vet,
    Az álom rám nevet.
Ha megvizsgálod, kedvesem!
Tudom, megtetszik rejtekem:
    Csak nő hiával van tanyám:
    Jer, térj be Klárikám.

Számadó Ernő: Szent Mihály-napi nóta

kuldusKitőtt hát az üdőm,
Rakodom a bérem,
Amennyit kerestem,
Annyival kell érjem.

Ennyit a tisztáért,
Ennyit a vásárra,
Ennyiért kalárist
Galambom nyakába.

Ezért meg koszorút
A Szent Anna-kertbe,
Szegény édesanyám
Se lesz elfelejtve.

Telik takarosan
Újig, ha beosztom…
Számolom, míg rúgjuk
A port a haraszton.

Így volt valamikor,
Régi jó üdőmben,
Dolgot, szolgálatot
Amíg megbecsültem.

szozattovabbacikkhez

Rudnyánszky Gyula: Visegrád

Neved’ Visegrád, telve ősi fénnyel,
Hányszor rebegtem, múltról álmodón!
Hányszor suhantam el kék nyári éjjel
Alattad, lágyan ringató hajón!
Mint képzelet ködképe, úgy tűntél el,
Mint hogyha rajzod lelkem álma vón’;
Míg rengve himbált habja a Dunának:
Olyan valál, minőnek álmodálak!

Locsogtak a márvány szökő-kutak
Sziklákba ültetett virág-ligetben;
Kígyóznak a fehér kagylós utak,
S kőoszlopok, borostyánnal fedetlen;
Ezüst gyöngyökké törve habjukat,
Halas medencék zsongtak hűs berekben
És illatos bokrok zöld sűrűjén át
A hattyúval láttam villogni Lédát.

S fenn állt a vár, a büszke szikla csúcsán,
A csodaszép királyi palota;
Kápráztatott, pazar fényárban úszván,
Merészen ívlő ablakok sora;
Figyelve csüggött kedves koszorúsán
Az udvarnép, míg folyt a lakoma;
Sürgő csoportok, telt kupák a kézben,
S a hollós címer tündökölt középen.

szozattovabbacikkhez

Berzsenyi Dániel: Kisfaludy Sándorhoz

Mi kellemes hang reszket, ezüsthúron
Koncerteket zeng! Aeoli hárfa ez
A Rába partján. Ó mi tündér!
Álom-e vagy csalatás ragadt el?

Nem; nem csalódtam. Honom alakjai!
Balzsamlehelő hyblai fürtöket
Hószín kezekkel homlokára!
Kisfaludynk koszorúkra méltó.

Pengesd szerencsés lesbosi lantodat!
Édes keserved mennyei hangzati
Petrarca, Sapphó hervadatlan
Érdemeit tereád ruházták.

Ó, hogy mosolyogjon rád Amathusia
S pályádon Eros myrtusi lengjenek!
Ó énekelj még nemzetednek:
Mézajkad dalait kívánja.

Ó énekeld még gyenge szerelmidet:
Sírhalmodon majd zöld amaranth fakad,
S hangját kegyesebb zengedéssel
Hamvaidon nyögi philoméle.

Pósa Lajos: Kossuth-nóták

        I.

Sír a Tisza, sír a Duna,
Hegyen, völgyön zokog a szél,
Sír az erdő, sír a mező,
Reszket minden kis falevél,
Eke mellett sír a magyar,
A barázda gyöngyharmatos,
Sír az egész Magyarország,
Téged sirat Kossuth Lajos!

Kossuth Lajos szent sírjára
Kisütött a nap sugára,
Tetejébe nyiladozik
A szabadság rózsafája.
Könny áztatja a rózsafát,
Minden reggel gyöngyharmatos.
Az ő lelke sír az égben,
Minket sirat Kossuth Lajos!

szozattovabbacikkhez

Tóth Kálmán: Kossuthnak

A harcba mentem akkor én is el,
Bár okát sem tudtam, hogy mi lehet.
Tizenhatéves gyermek voltam én,
Csak mentem és – éltettem nevedet.

Attakra fújtak… és én neveték,
Tréfának tetszett ez a művelet…
De a huszárok közbe vettek és
Rohantunk mind – éltetve nevedet.

Elveszett minden – haza mentem én,
Atyám szeméből a könny peregett…
És sírtam én is, nem tudám miért,
De sírva is – éltettük nevedet.

Azóta mennyi sok év elhaladt,
A sejtelem előttem eszme lett…
Most értek mindent, mi volt akkor az!...
És éltetem én most is nevedet.

Zsoldos István: Vén cimbalmos

Öreg cigány – vén cimbalmos.
A ruhája tépett, rongyos.
Fehér haja leér vállig.
Száraz fáját a verőkkel
Kopogtatja sűrűn, váltig.

Ott az udvar szegletébe’
Körül állja a ház népe.
Ki nevet rajt, ki meg szánja,
Hogyha gúnyolódnak véle,
A vén cigány azt sem bánja.

Ócska, kopott a cimbalom.
Pár rozsdás húr, mi rajt vagyon.
Kevés nóta akad abba…
Tudja Isten… azért mégis
Hullik a pénz a kalapba.

Mintha régi dicső árnyak
A sírból visszajárnának.
Rajtuk honvédcsákó, mente:
Azt veri a vén cimbalmos:
„Kossuth Lajos azt izente”.

                      1927

Féja Géza: Petelei István

petelei2Életének nagyobbik felét Marosvásárhelyen töltötte, négy fal között a kertjében, súlyos betegsége nem engedte meg a mozgást, csak fürdőhelyre ment olykor. Utolsó éveiben elméje elborult, a tragédia tehát szüntelenül közelében settenkedett. Petelei egészségi állapota magyarázza fanyar, kiábrándult életérzését, talán azt is, hogy a kitűnő novellista nem tudott nevét megérdemlő regényt írni, csak hosszabb lélegzetű novellákat. Nagyfokú feszültséggel és lázzal dolgozott, de hamar kifulladt. Ösztönösen érezte, talán tudta is ezt s mindvégig az elbeszélés mestere maradt, mondanivalója legfennebb beszéllyé szélesedett.

szozattovabbacikkhez

Jánosi Andor: Petelei István

A mélabús, bánatos novellák, szomorú rajzok költője, – akinek legszomorúbb novellája saját élete volt kedves barátja, a történetíró Márki Sándor szerint – Marosvásárhelyt született 1852. szeptember 13-án, Petelei István jómódú kereskedő és felesége Istvánffy Mária gyermekáldásban gazdag, boldog házasságából. Tragikus élete az akkor még egészen kisvárosjellegű városkában hangulatosan, érzékenyen vidám gyermekkorral kezdődött. Tizenkét testvére mellett különlegesen jó helyzete volt. A népes házban édesanyja kedves vénlánybarátnőjének nevelő hatása alá került. A jókedélyű öreg Petelei s az utcaszerte jóságáról ismert édesanya szeretetteljes gondoskodása mellett Rebi néni volt a gyermek jóangyala, s jó szellem maradt is örökre. Élete utolsó heteiben is sokszor sóhajtott fel a Rebi néni ajándékozta gyűrű láttán: „A Rebi mama gyűrűje, óh az édes drága asszony, hogy szeretett engem.” A később menyasszonyának adott gyűrű jelentős szerepet játszott Petelei jellemének kiformálódásában. Mikor az ötödik gimnáziumba idegenbe, Kolozsvárra menő fiú elbúcsúzott jóangyalától, az fogadalmi ajándékul húzta fel kis neveltjének ujjára a gyűrűt Szűz Mária oltalmába ajánlva őt, s kérve a kis messzitávozót, hogy „mindig tisztán éljen, legyen jó, ne beszéljen rosszat senkiről, hogy mindenki szeresse s az Ég szeretettel nézzen reá.” A melegszívű, érzékeny vénlány finom alakját senki szeretőbb szívvel és édesebb színekkel nem rajzolta meg irodalmunkban melankóliára hajló, s művészetében a múlt emlékeiből, érzéstengeréből élő költőnknél.

    A gyermekemlékeket megőrző első életrajzíró, a költő s közíró Petelei tanítványa, később bizalmasa és jó barátja Gyalui Farkas jegyez föl még néhány bájos apróságot Rebi mamáról és a kis Istvánról. Rebi néni bátyja színész volt, s így a fiúcska színdarabok dramatikus meséinél aludt el, s bizonyára nappal is a szép, nemes történeteknek a valóságnál is inkább élő világában élt. Kicsiny élete legszebb valósága bizonyára a gyermekkori karácsonyok voltak, amelyeken a legnagyobb valóságnak, a szeretetnek életmegszépítő erejét érezte. Az angyal is másképp járt nála, mint minden más gyermeknél. Az éjféli mise harangszavával egyszerre szólalt meg a Rebi néni édes szava és az angyal csengője. Ezek a karácsonyok, melyekben a valóság álom, hit, hála és szeretet ölelkeztek össze, forrása voltak a jóság és hűség, megértő gyöngédség mély érzéseinek. Petelei erőteljes férfi alakja mélyérzésű, érzékeny szívet takart. Ilyen szívnek a világa egész költészete.

szozattovabbacikkhez

Petelei István: Egy „kacsa” története

    T. KÖZÖNSÉG! Kíváncsi-e kegyed egy újságbeli kövér „kacsa” születésének a történetére? Figyeljen ide. Elmondok egyet.

    Egy ocsmány meleg júliusi napon a legyektől és szedőinasoktól teljesen agyongyötrötten, amint fáradt szemeimet a lapok hírein jártattam, tekintetem egy indus kacika* nyiláról szóló igen gyászos történetre esett, melyből (a nyílból ti.) egy kígyóméreggel bekent vessző rárepült egy misszionáriusra. Persze, az se dicsérte hangos szóval többet az urat. Meleg volt; igen sajnáltam. A kígyót bestiának neveztem, és a kacikát azonképpen. Eszembe jutott, hogy vagy hallottam, vagy olvastam, vagy álmodtam, de valami mérges kígyóról tudok, aki megmart (vagy meg akart marni?) egy mérnököt vagy egy katonát itt nálunk, a szomszéd faluban, vagy tán valamivel tovább, aki vagy kigyógyult e marásból, vagy belepusztult. Én bizony ne mtudom…

    De ott volt Brehmnek a természetrajza. Felütöttem. Miféle kígyó marós errefelénk? Ah, itt van. Egyetlenegy. Neve Pelias Berus. Nedves, berkes helyt lakik, tarkabarka, hol kicsiny, hol nagy…

    Nosza, elé a pennát. És született egy hír; mely szólt így:

    „Mérges kígyó Erdélyben. Országrészünk mocsaras völgyeiben mind sűrűbben üti fel fejét egy tarkabarka, hol kicsiny, hol nagy kígyó, név szerint a Pelias Berus, melynek marása halált hozó. E hüllő nehány év előtt egy bánffyhunyadi mérnök lába szárán mutatta meg rettenetes erejét, megmarván Albionnak a vasútépítésnél foglalkozó derék fiát. A szomorú eset részletei bizonyosan még élénk emlékezetében lesznek olvasóinknak. Mi szükségesnek tartjuk figyelmeztetni e mérges állatra a közönséget, s legkivált a katonai hatóságokat. A hadsereg, melyben fiaink szolgálnak, minduntalan »nieder«-re vezényeltetik a nedves mezőkön, alsó testrészei a legintenzívebb veszélynek tétetvén ki, ha netalán egy Pelias Berussal jönnének jönnének érintkezésbe. Ez okon a katonaság stb. stb.”

szozattovabbacikkhez

Herczeg Ferenc: Csobánci asszonyok

Rabutin de Bussy gróf hadserege kemény télen a befagyott Balaton partjáról Győr felé masírozott, hogy Starhemberg Guido seregével egyesüljön. A marsallt mérhetetlenül felbőszítette a dunántúli nép „makacs gonoszsága”. A parasztság ugyanis mindenütt kifutott előle a nádasokba és erdőkbe, előbb azonban elásta gabonáját és elégette takarmányát, nehogy elrekvirálja a német.

    Midőn tépett serege elvonult Csobánc hegye alatt, odafent a régi lovagvár ormán, Rákóczi piros zászlóját csattogtatta a fagyos szél.

    - Harminc hajdú őrzi csak ezt az ócska bagolyfészket, – mondta Kreutz tábornok, ugyanaz a Kreutz, akit csak nemrégiben váltottak ki magyar hadifogságból. – Azt jelentik a fürkészők, hogy sok kuruc tiszt felesége van a várban. Odamentették a pénzüket és értékes holmijukat. Talán érdemes volna ennek a végére járni. Ha excellenciád adna nekem ötszáz embert…

    - Adok ezret! – mondta Rabutin de Bussy.

    - Ötszáz is elég lenne. Az erődítmény teljesen elavult, még várárkai sincsenek.

    - Vigyen ezret!

    Ezer, prédára éhes katona megmászta a meredek hegyet. Odafent hangos szóval ráparancsoltak a várőrségre, hogy azonnal nyisson kaput. Azonnal! A falról puskázni kezdték őket! Katonát alig lehetett látni odafönt, csak izgatottan sikoltozó asszonyokat.

    - Létrákat a falnak! Petárdát a kapunak! – vezényelte Kreutz.

    Felülről hatalmas fatörzseket hengerítettek és lesöpörték az embereket a lábtókról. Kreutz méregbe jött.

    - Miféle ostoba népség ez? Hiszen ez nem is komoly vár, tíz perc alatt szét kell rúgnunk! Tiszt urak előre!

    Megint a létrákhoz kergette az embereket, ezúttal karddal a kezében. Felülről patakokban csobogott a forró víz és jégverésként hullottak a kődarabok. A legénység megint visszahőkölt.

szozattovabbacikkhez

Herczeg Ferenc: Egy kard-affér

Van egy Hellebrand nevű barátom. Egy stíriai mágnáscsaládból szakadt közibénk huszártisztnek. Az alföldi állomáshelyeken tíz év alatt ráfanyalodott a magyar szóra is – már annyira, amennyire. Tőle hallottam ezt a dolgot. Úgy tudom, amint ő mondta…

*

    …A szép zsidóasszony pedig idegesen hátracsapta uszályát, aztán kitárta a nyaraló erkélyére vezető ajtót. Odakünn vak éj volt.

    - Tíz óra – most már pakoljanak!

    A gyöngéd figyelmeztetés nekünk szólt, hármunknak. Trnowski élhetetlenkedni kezdett.

    - Nézze, olyan sötét van, én félek – mondta furcsa, lengyeles kiejtésével.

    A szép asszony hátraszegte a fejét, és mint egy elkényeztetett gyermek, hajtogatta:

    - Menjenek, menjenek már a pokolba.

    Ennek a kérésnek nem lehetett ellenállni. Fölkeltünk, búcsúztunk, mentünk. Mikor a sötét hegyi útra értünk, a nyaralóból utánunk szólt egy női hang:

    - Hallják? Holnapután megint eljöhetnek. Vagy eljönnek holnap? De mind a hárman!

    A polyákból kicsattant a méreg.

    Mind a hárman – ostobaság! Egy embernek kellene ide eljönnie…

    Persze, egy embernek – de melyikünknek? Egyikünkben sem volt annyi lemondás, hogy vetélytársát rászabadítsa erre a csinos barokk nyaralóra. Még a kis kadétban sem, pedig ő nem számított az asszony előtt. Denique1: Goldstein úr nyugopdtan alhatott a marienbadi fürdővendéglőben, a felesége jobb őrizet alatt állott itt Budapesten, mintha Bölcs Salamon tízezer égi fegyverese táborozott volna svábhegyi nyaralója kertjében…

    Az úton fogtunk egy elkésett bérkocsit. A kis Schmidtet közibénk ültettük, aztán sebes zökkenésekben, mint a városligeti siklón, szaladtunk le a lejtőn. A kocsis alkalmasint részeg volt, különben nem hajtott volna olyan pompásan.

szozattovabbacikkhez

Farkas Antal újságíró, költő, novellista

Farkas Antal (költő)Az élet országútjának rögös oldala jutott részben a sors kegyetlensége, részben hitbéli eltévelyedése miatt az 1875. szeptember 13 –án Szentesen született Farkas Antal  újságírónak, költőnek, novellistának. Neves nemesi, de teljesen elszegényedett értelmiségiként élő szentesi családban született. Az ifjúkori nélkülözések, a vagyontalan és hátrányos helyzetből való indulás, az ezzel kapcsolatos igazságtalanságok alapozta meg teljesen érthetően elégedetlenségét. S vélhetően kóros kisebbrendűsége és szociális túlérzékenysége vezette végig ezt a szánalmat keltő fiatalembert a feudalista- neokapitalista világszemléletet értelmezhetetlennek, a dualizmust gyűlöletesnek tartó, későbbi, az ateista- szocialista- kommunista vörös métellyel fertőzött és belső vívódásokkal teli életútján. Nem tagadja meg ugyan teljesen az Egyházát, hite azonban ingadozó, végig pörlekedik az Égiekkel.

Öreg Isten, de haragszik rám kegyelmed,
De megvonta éntőlem a segedelmet;
Úgy állok itt, mint az ujjam,
Árvaságban, bajban-búban,
Mint aki most mindörökre messze elmegy.

/Koldusnóták, részlet/

 Hogy itt a Szózat hasábjain részleteiben foglalkozunk személyével, az az oka, hogy akárcsak Ady Endre, halála előtt lelke mélyén újra megtért Istenhez. Balszerencséjére Farkas Antal reformátusként valószínűleg nem hallott XIII. Leo pápa 1891-ben kiadott, a szegények és az elesettek érdekében állást foglaló szociális enciklikájáról a”Rerum novarum”-ról, ezért a kirívó társadalmi egyenlőtlenségért, sanyarú helyzetéért egyre inkább az Egyházat, a papságot és Isten hibáztatta. [Hazánkban Prohászka Ottokár püspök fordította le és terjesztette XIII. Leó pápa szociális eszméit, egyúttal előszavában bírálva a történelmi materializmust és a marxista ateizmust, a szociáldemokrácia keresztény-ellenességét, miként a túlhaladott magyar egyházi és világi feudalizmust.]

„Nem vagy nekünk lélek,
 Nem vagy se szent, se nagy:
 Sötét uralomnak
Rozsdás fegyvere vagy”,

 /Jövel szentlélek! részlet/.

szozattovabbacikkhez

Farkas Antal: A két Jézus, Álmaink, Bujdosók éneke, Hej, Rákóczi, haj, Bercsényi…, Vadvirágok élete a hó alatt

Farkas Antal:

A két Jézus

És láttam Jézust…

Nem azt, akit megköpve, összeverve
Szögeztek a keresztre,
Akinek ajkán bocsánat fakadt
Vércsöppeket izzadó kín alatt,
Aki szelíd volt, mint a bárány,
S csak áldozat a papok dús oltárán,
Kinek kezében nem csördült soha
A gyűlölet paskoló ostora,
Aki ha látta a nyomort, igát,
Mennyei jussról, üdvről prédikált,
Aki szemével az eget kutatta,
Nem azt, mi ott volt körötte, alatta.

Ki csak fájdalomkönnyeket törölt le,
De nem mutatott utat a gyönyörre,
De nem vezetett élvek kútfejéhez,
Ember-méltóság forrása tövéhez,
És a nyomor sikoltó jajszavát
A tűrés lágy karjával fogta át,
Takargatta, ringatta, altatá,
Mert ha a bőség azt meghallaná,
Rossz néven venné, fölriadna,
És durva kézzel odacsapna…

Én láttam Jézust…

Nem azt, aki bárányszelíden
Uralkodott a lelken, szíven,
S rongyost ruházott, éhest csillapított,
Hunyászkodást, alázatot tanított,
Kinek országa üdv-kincsekkel bőven
Ott lebeg fenn az üres levegőben,
Hová koporsón át jut csak a lélek,
Kit megszédítnek túlvilági képek,
S álomvilága költeménybe olvad,
Kinek mindene az az égi holnap,
Melyért eladja ezta földi mát,
Ki rendet tisztel, hagyományt imád,
S meghal szelíden. Igéje, keresztje
Ránehezedik hagyományra, rendre,
Takarja, védi ezredeken át,
Föltartja a guruló lavinát,
Lenyomja a feltörő réteget
A szállni nem tudó köd, lehelet…

szozattovabbacikkhez

Sinka István: Ha úgy tetszik: virág, [Nagyanyáim s a szépanyáim…], Végy karjaidra, idő

Sinka István:

Ha úgy tetszik: virág

Életem - a földem. Megkaptam.
És vele a búm is.
Ez az örömöm s ez a bánatom.
S leng vele sorsom erre-arra.

Nékem: szabad út. Másnak: tilalom.
Anyám szűkölte, apám megkereste,
drága, drága föld ez. Dúl érte annyi sarc.
Nemléte: halálom. A léte: vad viszály.

Termése: kenyér, élet és falomb.
Sarkaiból soha kivetni nem lehet:
egy a világgal. Megmarad.

S ez a lelkem bölcsőringatója;
ha úgy tetszik: virág apám kalapjáról.
Síkján olykor magyar tragédia pereg.  

                             1931


Sinka István:

[Nagyanyáim s a szépanyáim…]

Nagyanyáim s a szépanyáim
lelke dalolt nekem a pusztán,
hogy keljek fel a virágok közül,
s induljak el e dalok jussán,
hagyjam magára a nyájat,
mert felőlem az rendeltetett,
hogy vihar fújja meg a számat…            


Sinka István:

Végy karjaidra, idő

Be jó lesz megbékülni
s megbékülten megszépülni.
Úgy, mint a pusztán a messzi
s hanyatló viola, esti.
Mint ég alján őszi kékség,
mint a kunnyói szegénység.
Megbékülni majd a tájban
s megszépülni a halálban …
Végy hát karjaidra, idő!
S míg az estém árnyéka nő,
ringass, mintha fiad lennék,
mintha már békülni mennék.

Németh László: Tamási Áron

Tamasi Aron Radio 1935    I.

    Hiszem, hogy a magyar irodalom rendeltetése az irodalom visszaköltőitése lesz. Tőmondatokban írt drámák, természettudományosan lapos vagy esztétásan egyrétű regények korában, mikor a vers absztrakciók összevellázásába, vagy egy régen-holt ritmus bűvészmutatványaiba hal, a nyelv, a szív, az élő ütem a költés szépítő bódulata, mint száműzött lelkek settenkednek az írás legalján, szinte reménytelenül, hogy valamikor is visszanyerhessék uralkodó helyüket. Öröm látni, hogy a magyar irodalom akárhogy dörgölőzik is ehhez a kimerült korszellemhez, mely az irodalmat is angolos simára gyalulná, akár a bútorait, műfajait mégis csak a költészet irányában tudja kifejleszteni. Pipiskedhetnek a próza szép lelkei, a magyar regény éposz lesz, a magyar novella elbeszélő költemény, a magyar líra új ritmusok honfoglalása s mindmáig egy magyar modern dráma íratott: a Bánk bán. Nagyon is hatalmas nyelvtradícióink vannak, nagyon is nagy költői lehetőségek csillantak meg titán-eleinkben, semhogy a műfajok európai megoldásaiba belenyugodhassunk. Még a becsületrend pántlikái sem kötözhetnek bennünket vissza a Heltai Jenő–Molnár Ferenc-féle egyetemes stílművészet mellé. Vörösmarty és Arany nemzete vagyunk.

    Tamási Áron novelláiból is ez a magyar rendeltetés világol. Író, aki újra megcsinálja a műfajt, amelyben megnyilatkozik. Lélekindulás című kötetében csodálatos szomszédságban találhatók az induló író első hebegései: patetikus tirádák és fölényes költő nagyvonalú s mégis sokízű remekei. A novellák alá jegyzett számokból megtudjuk, hogy alig három év alatt bontakozott ki itt egy sokat ígérő elbeszélőnk, kinek kettős érdeme, hogy a novellán belül olyan alkatot revelált, mely az apró, megfigyelt valóságok köré a mesék légkörét teremti, mert egyszerre gigászi s egyszerre gyermeki.

szozattovabbacikkhez

Nagy László: Búcsú Tamási Árontól

Te, aki a gyöngyvirágot
kitűzted minden tavasszal,
mellkasodba őrlő fényű
csillag-telep ver gyökeret.

Te, akinek magasra hágni
anyatej adott erőt,
fekvő fekete fenség,
anyád hamva lesz lepedőd.

Őrülten hitted: feloldja
törvényes fényed az átkot.
Trónra-törő herceg, mi lettél?
Megtépett álom-király!

Páva-palástod vállamon,
glóriás poharad enyém,
mind csupa gyászlevél immár,
torok-maró keserűség.

Kárvallás lesz minden évszak,
hasztalan a szilaj szüret,
megerjedt záport szürcsöl
kövesedő táltos-fogad.

Sírodon gigász-délibáb
– teremtett tündéreid
meresztik a teleholdig
méz-csepegő melleiket –

Valld be: a gyönyör csalatás,
nem múlik el soha a gond,
rághatod a megoldásért
kezed fejét ítéletig.

Sírodra, tudom, hívsz majd
csupa-dér magányos ordast,
golyó-verte szüggyel szétdúl
szivárványt, mesét, idillt,

illőn felgyöngyöz könnyel,
az anyaföld fagyát bevérzi,
s felvonítja égig a kínt,
amit nem lehet kimondani!

Tamási Áron: Teremtett világ

Megszomorította Ádámot és Évát az Isten, de az emberek vigasztalásául nekik adták azt a napot, amelyik karácsony előtt van. S ha már az övék lett, nem törődtek semmi bajjal ezen a napon, hanem összebújtak a szegények, s szerelmükben úgy megnyújtották az éjszakát, hogy a hajnal reggel is tartott. Pihegve szenderegtek még akkor is, amikor a tekintetes úr felesége mellől árdörmögött a műhelybe:

    - Lőrinc, fölkeltél-e?!

    Mint amikor távoli dörgésre két hímes lepke felröppen, abban a pillanatban úgy kapott szárnyra a Lőrinc két szeme.

    - Föl, föl! – mondta gyorsan.

    Utána szélesen és urasan terület el újból a csend; csak azt lehetett hallani, hogy Ádám és Éva valahol pihegnek; a majd a tekintetes asszony puhán a másik oldalára fordul, s azt mondja:

    - Samu, szundítsunk még…

    Kettőt vagy hármat rebbent még a Lőrinc szeme; s azután vidáman felült a szalmazsákon, mely a földre volt nyújtóztatva az asztalosműhelyben. A feje könnyedén körülfordult, de a műhelyben még a hajnal uralkodott. Némi derengést csak a hópelyhek okoztak, a két ablakon keresztül. Valahol a szobában, mint a szarkák királya, úgy ketyegett egy óra; majd megroppant egy frissen ragasztott bútordarab, mintha az órát akarta volna ijeszteni.

    - Működnek… – mondta Lőrinc.

    Aztán meggyújtotta a lámpát, egykettőre felöltözött, s a vaskályhában tüzet rakott. Lobbanásokkal égett a forgács, majd pattogni kezdett a fenyőfa, s a kályhacsőben kanyarogva sikamlott fölfelé a láng.

    Virradni kezdett.

szozattovabbacikkhez

Gombos Gyula: Sértő Kálmán

sertokalman01    Nagyobbacska diák lehettem, amikor először láttuk a nevét egy nagy napilapban, talán a Pesti Naplóban. Valami hűhós felfedező cikk tetejében állt nagybetűkkel szedve ez a nyers, de szép, virágos magyar név, minthacsak valami régi románcból, vagy balladából lopták volna ki: Sértő Kálmán. A cikkben egy-két strófa, vagy talán teljes vers is be volt ékelve mutatóban, azok is ilyen nyers, vadhajtásízű, de friss nedveket hagytak a szájban, mint a neve. Azóta bárhol bukkantam rá e virágos névre, mindig kedvvel kaptam a fölötte lévő versen. Közvetlen, bájosan hetyke, legénykedő prózáját, amit nem nagy igényekkel írt, épp úgy szerettem, mint verseit. Magamban mindig számontartottam őt, s egyre jobban csodálkoztam, hogy az irodalom nem tartja számon.

    Sértő Kálmánt is a magyar falu adta. Az ő népi volta olyan mint Sinkáé, spontán, magától adódó, nem visszatérés, hanem út alulról fölfelé. Sértő Kálmánnak nemcsak a neve emlékeztet a balladák és románcok hőseire, ő ma is egy megíratlan ballada hőse. Ő a mesék, a balladák, a románcok, a népdalok egyik örök figurája: a szegénylegény. A falu szűk, az élet kevés, a lelket hívják a messzi tornyok, tarisznyát vet a nyakába, útnak indul világot látni maga előtt terelve a világi vásárra könnyű verseit, s örökkön útonlevő lesz, vándor, szegénylegény, örökre hontalan: ez Sértő Kálmán.

szozattovabbacikkhez

Sértő Kálmán: Kémények, Ősz felé, Üzenet messzire, Zsidótemetés

Sértő Kálmán:

Kémények

Reszkető kék füstrajzokat
Lélegzenek a kémények.,
Úgy mozognak az ég felé,
Mint földön az élőlények.
Minden ki füst fehér cigány,
Alakos, göndör szakállas,
Kémények bő torka alatt
Zsírral sír a forró lábas.

Nem kell falun szagolódva
Háromszáz házba bemenni,
Megmutatja a magasság,
Hol fognak ma levest enni.
A kémények füsttérképe
Eligazít levegőben,
Hol rotyog piros pecsenye,
Kormos falú serpenyőben.

Jó ott, hol a kéményfüstben
Liliomszín gólya krákog,
Étel alól, parázs közül
Libbennek a füstvirágok.
Rossz ott, hol a kémény torka
Nem fúj selymes bárányfelhőt,
Kopott küszöb emel asszonyt,
Hűtlen, távolba merengőt.

szozattovabbacikkhez

Benedek Elek: A vén templom

Áll még a templom megszürkült falával,
Szép karcsú tornyán megfakult cserép.
Ilyennek láttam őt egy élten átal,
Öreg volt, vén volt; szürke volt, de szép.

Kötötte épült sok-sok ház, mióta
Áll a vén templom, kicsik és nagyok.
Épült, pusztult, ki tudja, hány azóta,
Oh, hány, amely még nyomot sem hagyott!

De ő megállott és megáll szilárdan,
Meg nem remeg, ég, föld rendülne bár,
Magát a nép érezte sziklavárban,
Ha mifelénk dúlt török és tatár.

Kik építék, már régen porladoznak,
De a munkájuk mestermunka ám,
A cifra házak, lám, hogy omladoznak,
Pedig egy éve sem állnak talán.

szozattovabbacikkhez

Gyulai Pál: Krisztus és a madarak

Krisztus urunk futott, bujkált,
Hideg földön, az erdőn hált;
Üldözői ott sem hagyták,
Ott is meg-megriasztották.
Kis pacsirta pártját fogta,
Merre bujkál, meg nem mondta,
Sőt hítta az üldözőket,
Hogy vezesse félre őket.
De a fürj, ahogy meglátja:
»Itt szalad!« mind azt kiáltja;
A bibic meg mindjárt pedzi,
»Búvik, búvik!« reá kezdi;
A galamb is búgja sorba:
»A bukorba, a bukorba!«

szozattovabbacikkhez

Pap Endre: Eötvös „Karthauzi”-jára

Bánatnak könyve; kár, hogy nem regény,
De nincsen benne egy szó költemény.
Ez századunknak életírása,
A társadalom jajkiáltása,

Nagy míveltségünk kétségbeesése;
Itt van korunknak egész szenvedése,
Melynek számára nincsen boldogság,
Mert fáj nekünk a fennálló világ.

Szabolcska Mihály: Üzenet

- egy harctérre küldött bibliában -

Magyar honvéd vagy, ehhez tartsd magad,
Csak győznötök, vagy halnotok szabad.
Ki orvul fente fegyverét hazánkra:
Lakoljon a gaz Isten igazába!
Irtsd, ne kíméld, - hogy a honvéd nevet
Unokája is emlegesse meg!

De harc után, vagy fegyvertelenül,
Árván ha egy is kezedre kerül:
Hajolj le hozzá érező szíveddel,
S sebét kötözd be gyöngéd szeretettel,
Testvér gyanánt, - hogy a honvéd nevet
Unokája is emlegesse meg!

                       1916

Tompa Mihály: Hűvös szél fú…

Hüvös szél fú kelet felől,
Szegény Erdélyország felől,
Jegyben járt már régen vélünk,
Lakodalmat még nem értünk.
  Magyarhaza menyasszonya
    Szép kis ország,
  Jegygyürűnket, koszorúnkat
    Hogy elorzák!

Meleg szellő fú dél felől,
Távol Törökország felől.
Meleg szellő honfi bánat
Forró sóhajából támadt.
  Édes hazám, Magyarország
    Árva népe!
  Hogy jutottál a bujdosók
    Kenyerére!

Lanyha szél fú nyugat felől,
Nyugati országok felől.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf