Csőke Mári

faragasMagyar népköltés

Csőke Boris fehér háza,
Cégére sincs, mégis csárda,
Arany ablak, réz karika:
«Mári lányom, nézz ki rajta.

Ugyan Mári, nézz ki rajta,
Ki sétál az udvarodba?»
«Nagymihály Ferdi, angyalom. –
Gyűjjön hát be, megcsókolom!»

Nagymihály Ferdi lajbija
Ezüst gombra van kivarrva,
Harminchárom rózsa rajta,
Csőke Mári neve rajta.

szozattovabbacikkhez

A Les-hegy

– Orbán Balázs elbeszélése nyomán –

Amikor a tatárok a Székelyföldet elözönlötték, mindenütt kigyúltak az őrtüzek, mindenütt megszólaltak a harangok:
- Itt a veszedelem, jő a tatár!
Megszólalt a harang Máréfalván is, és a bíró mindjárt riasztotta a népet. A vigyázókat felküldte a Les-hegy tetejére, hogy onnan figyeljék, adnak-e jelt az udvarhelyi Budvárból, az asszonyokat meg a gyerekeket a Les-hegy derekán levő felső szikla-barlangba indította, mert veszedelemben mindig oda húzódott a község népe.
A tatárra sokat várni nem kellett, mert egyszerre futva jöttek a vigyázók:
- Emberek, jő a tatár!
Akkor a bíró vezetésével a férfiak bevonultak az alsó barlangba, mert onnan jó kilövés esett, harcba lehetett szállni az ellenséggel.
 A tatárok pedig nagy kiáltozással, ostorpattogtatással bevágtattak a községbe. Keresték a magyarokat a házakban, keresték a templomban is, végre nyomot kaptak, és levágtattak a Les-hegy aljába. Onnan meglátták a két barlangot, leugráltak a lóról, és kezdtek felkapaszkodni a sziklán.

szozattovabbacikkhez

Gaál Mózes: Hunor és Magyar

hunorésmagyarMessze… messze napkeleten, a kékes-zöld vizű Meotis partjának rónaságán élt egy hatalmas vitéz. Ménrótnak hívták. A vadászat volt kedvenc foglalkozása. Annál jobban csak két fiát szerette: a szélesvállú Hunort és a szilaj Magyart.

    Tüzes és bátor volt a két gyerek. Együtt mentek tüzes paripáikon apjukkal vadászatra. Mire fiatal legényekké növekedtek, éppen olyan szenvedélyes vadászokká váltak, mint édesapjuk.

    Egyszer így szólt Hunor az öccséhez:

    - Kedvem szottyant vadat hajtani. Ha a te kedved is úgy tartja, induljunk naptámadat előtt.

    - Naptámadat előtt készen találsz bátya, mert a pihenéssel kifogy inainkból az erő.

    - Lehet, hogy hosszan tart a hajtás, – mondá Hunor – azért ötvened magammal indulok.

    - Magam is úgy teszek – felelte Magyar.

    Másnap korán reggel talpon volt a száz vitéz és a két testvér.

    - Hajrá legények, indulunk! – kiáltá harsány hangon Hunor.

    És elindult víg kedvtelésre, vadűzésre a délceg csapat.

    Alig, hogy feltűnt a koronás nap első sugara, egy hatalmas szarvasgím állott velük szemben. Olyan csodálatosan szép volt az állat, amilyet még soha életükben sem láttak. Hunor íziben kapta az ívét. Repült a nyíl, de a nyílnál sebesebb volt a szarvasgím iramodása.

szozattovabbacikkhez

Gyallay Domokos: Az apa

Az őrmester sorba állította a hadi fuvarosokat.

    - Demeter János, lépjen csak ki…! Ide, ide, a főhadnagy úr elé! – mondotta.

    Egy öregrendű jólöltözött gazda lépett ki a sorból.

    - Ez az ember nem akar maradni további szolgálatra, pedig ugyancsak jó lovai vannak! – jelentette az őrmester a főhadnagynak.

    - Miért nem akar maradni? – kérdezte a főhadnagy Demeter Jánostól.

    - Jaj, kérem, nekem éppen elég hátramaradást okoz ez a párheti távollét. A fiam már az első napokban bevonult, férfi nélkül van a gazdaságom, nekem haza kell sietnem! Tessék főhadnagy úr, meg is bizonyítom: ez a fiam utolsó levele, – nyújtotta át egy tábori lapot a főhadnagynak.

    - Demeter József, 32-es vadász – olvasta a főhadnagy. – Nini, harminckettes vadász? Hiszen azok is itt vannak a mi hadosztályunk kötelékében. Látja öreg, ha itt marad, alkalomadtán a fiával is találkozhatott volna... De méltányolom a helyzetét, magára csakugyan szükség van otthon. Menjen haza békével.

    Az öreg Demeter János azonban nemsokára visszatért és az őrmester elé állott.

    - Őrmester úr, meggondoltam a dolgot, itt maradok, ha felvesznek.

    - Mi szállta meg magát? – kérdezte az őrmester barátságtalanul.

szozattovabbacikkhez

L. Kiss Ibolya: Pásztortűz mellett

A hold rőt fénnyel bukkant fel a hegyek mögül, lapos korongja olyan volt, mint egy rézből öntött óriási tányér, melyet most vettek ki a vörös izzás kohójából, most kihűlni feldobták a nyárutói, hideg éjszakába. De amint feljebb kúszott boltozatán az égnek, úgy halványult, színtelenedett az ábrázatja, s lassanként szelíden fénylő aranyhoz vált hasonlóvá.

   - Szép idő marad az idő – mondta a juhász, és felbámult az égre.

   - Az – felelte kurtán a bojtár, s egy nyaláb rőzsét dobott a pislákoló tűzre.

   - Pedig az eső mán elférne – vitte a szót tovább az öreg.

   - Nem ártana – felelt vontatva a másik, és subájára dűlve bebámult a felszökkenő, pattogó lángba.

   Az erdő tisztásán állott a kaliba, mellette léccel bekerített férőhelyen szunnyadta a juhok. Szorosan egymáshoz bújtak göndör gyapjas testükkel, s ahogy mozdulatlanul feküdtek maguk alá húzott lábaikkal, úgy néztek ki a holdfényben, mint gömbölyű, apró kövek, melyeket varázsló keze hajított az akol kerítése mögé… A tájra ezüst fátyol borult, csak a szemközti hegy rajzolódott ki sötéten a megvilágított háttérből. A hegy, mely határt jelentett a két ország között.

   Az öreg gomolyát majszolt fogatlan szájában. Lassan, meggondoltan forgatta a nyelvével, mintha először érezné az ízét.

szozattovabbacikkhez

Szabó Dezső: Aratás

Még a lennső világban volt a nap, mikor Bodor Benedek odakurjantott Pistának:

    - Hé! Te Pista hé!

    Pista felugrott, megdörgölte szemeit, szétnézett. Aztán kilökte két karját a hajnali levegőbe s nagyot kiáltott:

    - Aratás! Aratás!

    Kiment a kútra, mert egy veder vizet, belemártotta fejét a vízbe. Aztán úgy köpte szét a vizet, mint egy játékos kis macska. Nagy ugrásokkal a konyhába ment, s durva, meleg vászonba dörzsölte magát. Aztán meztelen mellét kidomborította a levegőbe s megint kurjantott:

    - Aratás! Aratás!

    Mert nyár volt, reggel volt, aratás volt, és ő gyermek volt. Szegény Pista nem tehetett róla, hogy nagy, tágas boldogságot érzett magában. A nap marta már az ég alját, s gyenge kékeszöldjét felvérezte. Leültek a konyhában és szalonnát ettek. És milyen jó, amikor a szalonna bekopogtat az emberfiába: hipp, hopp, én csak disznó vagyok, de emberi izom, emberi munka, emberi jóság szeretnék lenni. Aztán ellátták az állatokat s megindultak a tisztelendő úr földje felé.

szozattovabbacikkhez

Balassi Bálint: Kiben örül, hogy megszabadult az szerelemtűl

Szabadsága vagyon már én szegény fejemnek,
Szerelemtűl nincsen bántása én lelkemnek,
Vagyok békességes,
Én elmém is csendes,
Nincs gyötrelme lelkemnek.

Megszabadult rabhoz hasonló állapotom,
Mint szinte annak, nekem sem volt szabadságom,
Én nagy szerelmemben
Mint gonosz tömlecben
Éjjel nappal volt gondom.

Szabadon örülök minden mulatságoknak,
Búlultát sem gyakran látják vidám orcámnak,
Azért mert köteles
Nem vagyok szerelmes
Senki ékes voltának.

Bálint Balassi

szozattovabbacikkhez

 

Illyés Gyula: Menedék

Hiába csábítasz, vigasztalsz,
hogy tűrjem, hogy nem nagy dolog,
beteg vagyok s áltatni azzal
te sem mersz, hogy meggyógyulok.
Halálos nyavalyába estem,
nem tegnap s nem tegnapelőtt
és nincs rá mód, hogy kiheverjem,
öröklött baj, mitől nyögök,
és gyógyszer sincs, hogy csillapítsa
kínját, pedig be nagy, be sok –
ki ebben van, arról előre
lemondanak az orvosok;
egy napra bár elhessegetni
rémképét, nincs arra se szer;
nincs hátra csak a szembenézés,
a belenyugvás: veszni kell.
       Mert ez az ősbaj az öregség.
Annak lepnek tünetei,
olyan riasztón, szinte félek
tükör felé tekinteni,
így érezhet, akinek arcát
sárgítani kezdi a rák,
így, akinek vérbaj-fekély üt
homlokára szentenciát;

szozattovabbacikkhez

József Attila: Klárisok

Klárisok a nyakadon,
békafejek a tavon.
Báránygané,
bárányganéj a havon.

Rózsa a holdudvaron,
aranyöv derekadon.
Kenderkötél.
Kenderkötél nyakamon.

Szoknyás lábad mozgása
harangnyelvek ingása,
folyóvízben
két jegenye hajlása.

Szoknyás lábad mozgása
harangnyelvek kongása,
folyóvízben
néma lombok hullása.

Reviczky Gyula: A szerelem árvája

Szeretkeznek az emberek,
Boldog, akit szép lány szeret.
S akinek nincs párja,
Az árvák árvája.
Beh sok szép lány van a nagyvilágon,
Csak az enyém hervadt el a nyáron.
 
Az utcákon szertejártok,
Jönnek-mennek ifjú lányok;
De mit ér, egy sincsen,
Aki rám tekintsen.
Csak nekem nincs, csak nekem nincs párom;
Csak az enyém hervadt el a nyáron.
 
Ha valaki megszeretne,
Beh meg volna az szeretve!
Istenem, beh gyakran
Gondolom magamban,
Hogy nekem már sohse lesz virágom,
Mert aki volt, elhervadt a nyáron.

Vörösmarty Mihály: Laurához

Rád nézek, mert szeretlek,
Rád nézek, mert gyűlölsz;
Míg bájaid veszélyes
Dacával meg nem ölsz.

Rád nézek, mert gyönyörűt ád
Szemlélnem arcodat;
Rád nézek, mert öröm lesz
Meghalnom általad.

Rád nézek, mert talán még,
Egy kisded percre bár,
Gyűlölség és szerelmünk
Cserében visszajár.

Még akkor érzenéd csak
Mi a szívgyötrelem,
A mostohán viszonzott,
A gyűlölt szerelem.

Még akkor sínlenéd csak
Kegyetlenségedet,
S nem hagynád ennyi kín közt
Elveszni lelkemet.

Arady Zsolt: Munkáskezek

Reggel még állt a gép előtt,
olajos volt az arca, a ruhája.
Feszítő izommal csavarta előre
és akaratot parancsolt reája.

Estére ledobta a munkaköpenyt,
egyenes vállal beállt a sorba,
s míg zengett a nóta: „Ránk vár a világ”,
a kezemet tartotta büszkén összeforrva.

A tenyért néztem és mondani akartam:
Testvér, te vagy ma a legnagyobb király,
dolgos kezed a világ pálcája
s a szemed, az röpülő sirály.

A kezed kérges, durva, munka-vágta,
ütni tudó, titkos, erős vasököl,
de láttam testvér, egyszer lestem rája:
könnyet a gyárban – az szárította föl.

szozattovabbacikkhez

Bodor Aladár: Édesanyám

Kinek szeme ragyogott fönn
Bölcsőm felett égi fényben?
Kinek hangja védett, kísért
Át a félős sötétségen?
Csókjával ki ébresztette
Szívemet, mint tavaszi fán
A rügyet a nap melegje, –
    Édesanyám, édesanyám.

Ki vezette első léptem?
Ki csókolta első könnyem?
Kinek szeme kísért messze
Iskolába télidőben?
Kezemet ki melengette?
Ingecskémet ki varrta rám?
KI csent cukrot kis zsebembe?
    Édesanyám, édesanyám!

Betegágyam őrizője
Ki volt lázas éjszakákon?
Ki hajolt rám mosolyogva,
Hogy szíve csak titkon fájjon?
Két kezemet összefogva
S puha karját fonva alám,
Ki tanított „Isten” szóra?
    Édesanyám, édesanyám!

szozattovabbacikkhez

Gyóni Géza: Anyám

I.

S hogy jött az est, ott álltam én is
A sírok közt, a temetőbe.
Ezer kihamvadt életláng felett
Egykedvűn gyújtott gyertyát, mécseket
A sírok vén, mogorva őre.

Aztán rózsával és babérral
Jöttek az élők, gyászba, csendbe:
Kis árva, özvegy támolyogva,
Letérdepeltek a sírokra -
Imában vigaszért esengve.

S üres szívvel hogy meghúzódtam
Bús, fénytelen hant fája mellett -
Egy lány suhant - kezébe' csokra -
S fölírva a kék szalagokra:
»Anyámnak, a feledhetlennek...«

szozattovabbacikkhez

Gyurkovics Tibor: Kórház

Anyám egy ágon ül madártörésű lábbal
nehézkes mint a pára oly könnyű mint a hab
az égbe kékbe néz a szempilláimon
figyeli verdeső gondolataimat
röpülni nem akar de ülni hősies még
mondjátok meg mi lesz ha az ág leszakad?

Mécs László: A királyfi három bánata

Amikor születtem nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.

A többiek láttak egy síró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.

Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer a földnek bennem kedve teljék.

Isten tudja honnan, palástot kerített,
aranyos palástot vállamra terített,
fejem fölé égszín mosolygást derített.

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.

szozattovabbacikkhez

Szőnyi Benjámin: Szülő asszony kiáltása

Jézus! ki asszonyi állattól lettél,
Fájdalmas édes Anyától születtél,
Sőt magad is lől fájdalmakkal tellyes,
Hogy más fájdalmasakon könyörülhess:
Megsokasúlt fájdalmim kevesítsed,
Bűnös szolgálód szülésre segítsed.

Halld meg kínos szolgálód kiáltását,
Töltsd bé saját szent szájadnak mondását:
Te tégy engemet erőddel szülővé,
Sok fájdalmaim után örülővé,
Láttasd meg hamar magzatját méhemnek,
És hálát adok néked Istenemnek.

Bényei József: Nyírfa

Megérintem a nyírfaágat.
Hűvös és tiszta.
Él a kéreg.
Vezess fehér fa, kinyújtott szemem - -
Mintha fönn a beszegett egen
anyám ráncai intenének.

nyírfa

Endrődi Sándor: Pacsirta

Kis pacsirta szánt odafent magába.
Egy vén gúnár föl-fölgágog utána:
„No, ha ez a cérna-hang is nóta már,
Akkor minden légy madár!”

Kis pacsirta kék magasból lecsattog,
Fölpislog rá egy hempergő vakondok:
„A nótáját még valahogy kiállom,
De a szárnyát utálom!”

Kis pacsirta mind fölebb száll vidáman,
Ringatózik kék levegő habjában,
Fénybe, dalba szinte-szinte megmerül,
S csak fütyürész, csak repül…

Rónai György: Hárs

Elnézem, milyen óriási hársfa,
Mennyi méhe van, mennyi virága.

Nekem is volt levelem, méhem,
Én is virágoztam valaha régen.

Ősz van. Leveleim lassan leesnek.
Most, amikor a legszínesebbek.

                          1962

Virágh József: a fűz takar

a parton minden szomorú
a fűz feje alább esik
- de jó hogy itt van ez a fűz
van ki betakar reggelig

felhők mögé elbújt a hold
ketten vagyunk a fűz meg én
- de jó te fűz, hogy itt vagyunk
a bolygó sötétlő felén

jó hogy most éj van éjszaka
s a világ erre fekete
- azt hiszem a hajad takar
de csak a fűzfa levele

Vályi Nagy Géza: Kócsag

Tóparti trónon halkan csobbanó hab
Tükrén merengve áll a néma kócsag…

Áll s vizsga szemmel néz a messzi tájra:
Sötét vizeknek hófehér királya…

Ékes nyakát búsongva nyújtogatja:
Szűz tisztaságnak szeplőtlen lovagja…

Testét sugárzó díszköntös takarja:
Halálra szánt: bús, ritka, úri fajta…

Vonagló lelke húrjain keresztül
Egy fájó sejtés, borzongás rezdül:

Pusztul a nád, sás rejtelmes világa,
Jövendő sorsát érzi, tudja, látja…

Pusztul a láp és közeleg az óra,
És búg a kákakórus siratója…

Tóparti trónon: … Lágyan csillanó hab
Tükrét vigyázva áll a néma kócsag…

Dacos fejét a végtelenbe fúrja:
Magyar szépségek utolsó tanúja.

                             1935

Kovács János: Pünkösdkor

punkosdirozsaPiros Pünkösd hajnalán
Kinyílik a rózsa,
Minden költő ajakán
Cseng-bong a dal róla.
Bűvös-bájos tündérvilág
Kedvelt királynéja,
Hódolva kér minden virág:
Mosolyogj rá néha.

Piros Pünkösd hajnalán
Kinyílik a rózsa,
Szerelem száll illatán,
Szerelem néz róla.
Virulj, virulj szerelmesek
Jelképe, hű társa,
Te voltál az Édenkertnek
Szerelemforrása.

Piros Pünkösd hajnalán
Kinyílik a rózsa,
Szedjen minden szőke lány
Gyöngyharmatot róla,
Rejtse bele barna legény
Ivóserlegébe;
Azt tartja róla a remény:
Lagzi lesz a vége!

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor: Pünkösdi szomorúság

A Lélek ünnepén
A Lelket lesem én.
A Lelket, amely több, mint költemény.
A Lelket, amely sosem volt enyém.
A Lelket, amely sosem lesz enyém.
A Lélek ünnepén
Szomorún zendül egyetlen igém:
„Hogy születhetik újjá, aki vén?”…

1934. május 18.

remenyik sandor

Túrmezei Erzsébet: Pünkösdi kérés

Ismeretlen szerző után németből

Jöjj el, teremtő Szentlélek,
töltsd be téged váró néped,
hogy – mint akiket tüzed hevít,
hirdessük Isten nagy tetteit!
Jézus Krisztus! Halleluja!

Nyisd láthatóvá vak szemünket,
hallóvá süket fülünket!
Hadd érje el az ige bennünk,
hogy hitben együtt énekeljünk!
Jézus Krisztus! Halleluja!

Hasíts az ige kardjával!
Gyógyíts az ige balzsamával!
Fegyverezz fel fegyverzetével,
és jogarával te vezérelj!
Jézus Krisztus! Halleluja!

Lobogjanak fel szent lángjaid!
Tedd eggyé egyházad tagjait,
míg egy Fő egy testévé válnak
dicsőségére az Atyának!
Jézus Krisztus! Halleluja!

Juhász Gyula: Az ismeretlen katona

Én nem ünneplem őt, én gyászolom
Fekete posztós dob nélkül, magamban,
De milliók nevében, akik élnek
És föltámadnak majd egy szép napon
A sírból, mit ma országnak neveznek.

Én nem ünneplem őt, én átkozom
Vezéreit, kik vérmezőre vitték
Fiatal testét, ifjú álmait,
Szabad jövőjét, boldog büszkeségét
Idegen célért, idegen pokolba.

Én nem ünneplem őt, én siratom
A vértanút, ki mások vakhitéért
Az Antikrisztus lovasát követve
Az embertelen, gyilkos kötelesség
Parancsszavára az árokba fordult.

szozattovabbacikkhez

Méliusz József: Hősök temetője

Bevonultatok.
Sírt anyátok, gyermeketek, asszonyotok, szeretőtök.
Rohantatok, féltetek, menekültetek, támadtatok.
Elestetek
királyért, hazáért, dicsőségért, vaskeresztért.
Hadiszállítókért.
Hősök voltatok!
Most megérdemelten pihentek.
Átlőtt, sárgult csontjaitokon a férgek már meg nem élnek.
Izom, ruha, koporsótok puha fája földdé rohadt.
Elrozsdásodtak a bakancsszegek.
Nyakatokon pléhbe karcolt nevetek rozsda lepte.
Névtelenek vagytok.
De ti ismeritek egymást.
És ismeritek immár a bűnösöket.
Tizenkét milliós új nép vagytok a televény alatt;
kezet fogó, kemény barátok.
Ismeretlen országotok egyetlen koporsó: Európa.

szozattovabbacikkhez

Nagy Gáspár: Félni magunktól

„Az Isten azzal sújtott minket,
hogy hagyja, tenyésszék lelkeinkben a félelem.
Hogy elaltatta a magunk erejébe vetett hitet.”
                              /Szilágyi István: Hollóidő/
 
Éjjel hajnalban lódobogás
ködzászlókkal megérkeznek
a vértől csatakos katonák
 
nem tudni honnan
melyik vesztett csatában
harcoltak éppen
s kinek az oldalán
 
nem kérnek enni sem
kulacsuk mélyéről
egy kortyot ha isznak

már álltukban elalusznak
s eldőlnek mint a zsák

szozattovabbacikkhez

Ave salutis hostia

   Nádor KódexA »Nádor Codex«-ből

Idvöz légy idvösséges hostya,
Istennek tiszta anyjának fia,
Mert tégedet hitben látlak,
Tisztán és teljességgel hiszlek.

Mert te vagy én üdvözítőm
Mind ez velágnak megváltója,
Bizony Istennek szent fia,
Ki a keresztfán feszülteték.

Mikor a pap az igét elvégezi,
Nem állhat kinyérnek állatja.
Hanem leszön Krisztus teste,
Ki a keresztfán áldoztaték.

Én Istenöm téged dicsérlek,
Lelkömmel én felmagasztallak,
Szent háromság dicsértessék
És ez ige miá áldoztassék.

Szabó Endre: Agglegény-nóta

Azt se tudom, mit csinálok,
Úgy meguntam a világot;
A világon senkim sincsen énnekem,
Dehogy ér egy fakovát az életem!

Be-beülök a kocsmába,
Lekönyöklök asztalára.
Iszom, iszom, míg pityókos nem vagyok,
Pityókosan aztán haza ballagok.

Szomorú a házam tája,
Nincsen, a ki jöttöm várja,
Nem vár reám se vetett ágy, se asszony,
Keservemben mint a bunda úgy alszom.

Berzsenyi Dániel: Horváth Ádámhoz

Mely a maeoni bölcs lelkét levezette az Orkus
Tornácába, hogy ott Ithakának lássa királyát,
Lássa, ki hozza erős Achillest és Agamemnont
A feledékeny idő torkából bajnoki kürttel,
Múzsa, te Horváthod hajdan szárnyadra emelted,
Amikoron Hunyadit lantján hirdette, s az Árpád
Vére dicsőségét magyarul harsogta közöttünk.
Oh te hevítsd lelkét, hangját régóta sóhajtjuk.
Vidd el karjaidon lobogó fáklyákkal az elzárt
Régi sötétségnek titkos küszöbére, atyáink
Szentelt hamvaihoz, te fedezd fel előtte hazánknak
Hajdani héróit, kik bölcs intézetek által
A levegő kormányt csendes révpartra vezetvén,
Spártai erkölccsel s törvénnyel örökre lerakták
A magyar alkotmány bérctalpait a maradéknak.
S kik, mikor a haragos villongó Visszavonásnak
Lelke kitörte acél závárát a fene hadnak,
Mint hajdan Marathon nagy bajnoki vívtak ezerrel,
S nagy diadalmi öröm közt tértek vissza Budára,
Vagy pedig a haza szent oltárán áldoza vérek.
Mennyi nemes hamvak vagynak még néma homályba
Zárva, kiket méltán lantjára vehetne Homéros!
Múzsa! Hevítsd Horváth lelkét, ne felejtse hazáját,
Szent Kötelességét, szép híre arany koronáját.

Weöres Sándor: Berzsenyis

Általánosság, amiről beszélek
általánossal: hisz a szók sövénye
önmagát s rendjét mutogatja tisztán,
     elridegülve.

Tarkaságot nem sodor ily magányban,
fellegek tükrét sem, a tó-mederben?
együtt a földdel meg az emberekkel
     nagy szövevényben.

Régi értelmét s ütemét feledte,
most a mozgóhoz soha vissza nem tér,
egy marék fürjet, nyüzsögőt, ha lel még,
     bár nem akarja.

Ady Endre: Május

Tündéri május, lombot fakasztó,
Könnyű felöltőt szegre akasztó,
Légy üdvözölve:
Szívet fakasztó, emlék-marasztó...
 
Járok a korzón, szívembe' mámor:
Kacagva libben leányka-tábor.
De szép az élet...
Fél óra múlva - zuhog a zápor...

ady endre varad1908

Dsida Jenő: Tavaszi ujjongás

Dsida JenőTarka virágnak
Illata kábít, -
Édes a méz mit
Kelyhe kínál;
Lebben a lepke,
Röppen a méh -
Sok kicsi vándor
Kedvese ajkán
Csókra talál.
 
Nincs ma halál,
Él ma a földön
Mit csak az Isten
Élni teremtett; -
Harsog a himnusz,
Hangos a táj! -
Semmi se fáj,
Minden örömre,
Tűzlobogásra
Szítja a lelket...

szozattovabbacikkhez

József Attila: Májusi ének

Örök reménység istenajka csókol
Keserű számra, Ember, égi dalt:
Nagy, szűz virág a roskadozó lombból
S Világbékesség szívedből kihajt
És szeretettel, illatával hódol
Világszabadság, tavasz, téli rajt,
Undok lélek-fagyot feledve, Ember
Rácsókolom magam kezedre rajt,
Kérgén lihegjek Világszerelemmel,
Mert a Békesség egyszer csak kihajt.
Ó halleluja, Május a szívekben,
Hozsánna, nékem ezt kell énekelnem:
Az Isten legszebb gondolata lelkem!
 
                                                        1923. május

Jókai Mór: Első május

Óh be szép vagy első Május!
Zöld a mező, a fű között
Ezer millió pimpimpáré
S rajta ezer millió bogár.

Óh be szép vagy első Május!
Fák belepve virághóval,
Piros hóval a baraczkfák,
Az orgonafák lilával.

Óh be szép vagy első Május!
Lánykák szednek gyöngyvirágot
S osztogatják az ifjaknak,
Egy-egy csomót tiz krajczárért.

Óh be szép vagy első Május!
Gazda alkuszik zsidóval
Repczéjére, mely virágzik,
S gyapjujára, mely legel még.

szozattovabbacikkhez

Ölbey Irén: Tavaszi séta

Jöjj, sétáljunk egyet s szemléljük Istent a tavaszban,
ki borzos bokrok s fáklyás fák közt jár a kertben halkan,
ott lépeget a pázsiton s virágot gyújtogat,
tulipánt, árvácskát, nárciszt és gyöngyvirágokat.

S ott jár a hegyormokon ibolya-fellegekben,
hajnal, dél, alkonyat ragyog, ha mozdulata rebben,
a nap a bérese s szórja szerteszét
a termő élet magvait és kivirul a rét.

A dombokra Isten bársony mentét terít s ha kába,
jókedvű szél dalol, Ő fú arany sípjába.
Őt zengik a folyók, s nézd a tó gyémánt tükör,
oly mozdulatlan s benne az Ő képe tündököl.

Csízek, sármányok s fülemülék forró füttye zeng fel
madarak hangversenyeznek és Ő a nagy karmester.
A látható s láthatatlan világegység felett
az Ő oszthatatlan s bonthatatlan Lelke lebeg.

Magyarósi Tamás

Magyar népballada

Honnét házasodol Magyarósi Tamás?
«Én is házasodom, aj bé-Barassóból
Vén Vajda Jánosné felnőtt szép leányát,
Vajda Ilonáját!»
Hindógál a hintó, sírdogál a leány,
Vissza-visszatekint Magyarósi Tamás:
«Mért sírsz, mért keseregsz jegybeli szép mátkám?
Te tán azt gondolod, hogy nincsen én nekem
Jó tizenkét ökröm, jó vasas szekerem.»
«Én azt nem gondolom, jól tudom, hogy vagyon.»
– Szóval fölfeleli nagyobbik nyoszolyó:
add ide, add ide Magyarósi Tamás,
Gyönge gyolcs ingedet al-póka-ruhának!
«Nem adom, nem adom gyönge gyolcs ingemet
Al-póka-ruhának a beste kurának!»
Hindogál a hintó, sírdogál a leány,
Vissza-visszatekint Magyarósi Tamás:
«Mért sírsz, mért keseregsz jegybeli szép mátkám?
Te tán azt gondolod, hogy énnekem nincsen
Jó csata ménesem, jó esztena juhom.»
«Én azt nem gondolom, jól tudom, hogy vagyon!»
– Szóval fölfeleli kisebbik nyoszolyó:
«Add ide, add ide Magyarósi Tamás
Selyem sinór öved al-póka-kötőnek.»
«Nem adom, nem adom selyem sinór övem
Al-póka-kötőnek a beste kurának!
«Kocsisom, kocsisom, fordítsd meg a hintót,
Mondd meg az anyjának, az ördög adtának,
Ha így nevelt leányt, így is vegye hasznát!»

A lietavai csoda

lietvaicsodaMednyánszky László elbeszélése nyomán –

A Sajó menti győzelem után már semmitől sem féltek a tatárok. Dzsingisz kán, a fővezérük négy sereget formált belőlük, és ezeket a világ négy tája felé elküldte, hogy Magyarországot teljesen elpusztítsák.

    A virágzó országból néhány nap alatt üres pusztaság lett. A tatárok elhamvasztották a városokat és a falvakat, rabszíjra fűzték a férfiakat és az asszonyokat, meggyilkolták az öregeket és a gyerekeket.

    A Duna bal partján néhány falu mégis békességben élt, mert a tatárok a folyón és az erdős hegyeken nem tudtak átkelni. De télen, amikor a Duna befagyott, ezekre a falvakra is sor került. Ekkor támadták meg a tatárok Lietava községet is.

    A falusiakat nem lepték meg, mert a figyelők előre jelentették:

    - Fussatok, fussatok, itt a tatár!

    Futott is mindenki, amerre a szeme látott. A munkabíró férfiak és asszonyok az erdőbe menekültek, az öregek és a gyerekek a templomban kerestek oltalmat. Ott volt a templom nyolcvanesztendős papja is, aki egyre vigasztalta, bátorította az ijedt híveket.

    Nagy kiáltozással, hatalmas ostorpattogtatással érkeztek a tatárok a faluba. Minden házba benéztek, mert ki akarták hajtani az embereket, s hát sehol egy élő lelket sem találtak. Ezen annyira feldühödtek, hogy a falut porrá égették. Ezután rátaláltak azokra, akik a templomban rejtőztek el. Döngetni kezdték a templom ajtaját, de betörni nem tudták, mert az ajtót gerendákkal és kövekkel jól megerősítették a menekülők.

szozattovabbacikkhez

Túrmezei Erzsébet: Első szolgálat

Attól kezdve, hogy az iskolában naphosszat nyitva maradhatnak az ablakok, a tanító bácsi el lehet készülve rá, hogy a növendékei nem figyelnek úgy, mint télen. Télen csak akkor volt baj, ha hópihék táncoltak künt a szélben. De tavasszal! Tavasszal se szeri, se száma a figyelni akaró, jámbor iskolásgyerekek kísértésének. Például elkezd a rigó fütyülni, és például behozza a szél a virágok illatát, és előfordul, hogy beröpül egy eltévedt lepke. És a napsugár ragyog a kertre, a fára, a bokorra, az erdőre, mezőre. És nehezebben megy az egyszeregy, mint máskor, mert a kis szívekből titkos sóhajok törnek föl: „De jó lenne már a réten kergetőzni, labdát rúgni, virágot szedni!”

    Az a jó, hogy a tanító bácsi olyan megértő. Engedi csodálni a betévedt lepkéket, s amikor tele van az osztály az udvaron virágzó akácok édes illatával, még sokkal nehezebben ad ötötst, mint máskor. Tudja, mi az, amikor a tárt ablakon át üzeneteket küld a tavasz, a nyár, az édes szabadság.

    Bodzás Misi nagy fekete szeme is de sokszor a kinti fákra téved! Neki még jó, mert olyan az esze, mint a beretva, s akkor is meg tudja mondani, miről beszélt a tanító bácsi, amikor öt perce nézi, hogyan szaladt fel az akácfára a fekete cica. S amíg a többiek akadozva, nagy lélegzetvételekkel felelik a leckét, Misi haditerveket sző az édes nyárra, mint egy előrelátó hadvezér. Eltervezi a pandúrjátékot az erdőn, a várostromot a kis szigeten… Fekete szeme ragyog, arca kipirul. Ó, édes szabadság! De ha a tanító bácsi megszólal: „Folytasd Bodzás Misi” – a mi fiúnk nem ijed meg, folytatja szépen. Azzal a ritka tehetséggel áldotta meg Isten, hogy egyszerre többfelé is tud figyelni.

szozattovabbacikkhez

Jankó Zoltán: A pogánynak keresztelt gyerek

Ha idősebb testvéreim nevére gondolok, mintha magyar ruhás falusi szentek vonulnának el előttem. Legidősebb fiútestvérem természetesen apja, Ágoston nevét viseli, után két nénémet Mária és Erzsébet névre keresztelték. Meghonosodott, egyszerű, derék falusi nevek, olyanok, mint a viselőik: szinte rá vannak szabva úgynevezett jobb gazdacsaládok gyermekeire, amilyenek mi volt voltunk.

    Az esperes urunk olyan nagy tisztelője volt ezeknek a, mondhatnám, falunkbeli szenteknek, hogy csak az ő nevükre keresztelt, és hallani sem akart más „divatos” vagy „úri” nevekről. Ha mégis ilyen különleges nevet választott valaki a gyereknek, az esperes úr nem sokat teketóriázott, hanem beírta az anyakönyvbe a maga gusztusa szerint a Rozália vagy József nevet, vagy mit éppen alkalmasnak talált. Csak a keresztelőről hazajövő komaasszony vitte meg a hírt, hogyan hívják az újszülöttet.

    Így aztán szokásba jött, hogy előbb szépen megtanácskozták a szülők vagy a keresztanyák az esperessel, hogy mi legyen a gyerek neve.

    Nem is bánta meg senki, mert ilyenkor az esperes úr igen gavallérosan viselkedett. Kiterítette a szentek nevét az asztalra, és mindegyikről tudott a keresztanyának valami szépet mondani.

    Persze, aki nem követte a tanácsát, és mégis valami különös, szokatlan névvel küldte a gyerekét kereszteltetni, az azután magára vethetett.

szozattovabbacikkhez

Rozványi Vilmos: Emberisten

Már harmadnapja magányosan csatangol lefelé a kanyargó víz partján. Ennyi időt még egyszer sem volt oda a törzstől. Lova, ha eltévedtek is hajnalra, napközben felvetette vidám kis fejét, kiorrontotta a levegőből az irányt s még aznap szálltára visszaporoszkált vele a szekéren elmaradozó, összebújt családokhoz. Ilyenkor, mikor biztonságos vándorúton voltak, a szekereken csak az asszonyok, gyermekek és az öregek maradtak. A férfiak kalandhajszoló kedvükben bizony előrekavarogtak s nem egyszer már győzelmes ütközet után várták be magukra a családokat. Víg dolog volt az ilyesmi! Micsoda sápítozást csaptak az asszonyok, ha a lomha szekereken utolérték férjeiket.

    - Héj, Előd, jó uram! – sikoltott az Előd négygyerekes asszonya. – Vér csorog ím a balorcáján, édes jó uram!

    - Csordították! – bökte oda három család alig huszonöt nyakas védője gőgösen s már tovább beszélt a férfikörben arról, hogy az íj új húrját jobb-e mindjárt faggyúval kenni, vagy előbb el kell áztatni, felszárítani, s csak azután kenni meg. «Csordították…» Így mondta, hogy tudhassák az asszonyok: nem ágtövissel csatázott, hanem emberekkel, akik vagy halottak itt a közelben valahol, vagy futnak amott messze valahol.

    - Csak nézd ezt a furi bálványt, akit még eddig minden csapatnál leltünk, ha összeakaszkodtunk vélük… Valami ember van erre felszegezve.

    A férfiak – voltak vagy harmincan – mind ezt a különös bálványt nézték.

szozattovabbacikkhez

Berzsenyi Dániel: Búcsúzás

Elszakadsz tőlem, szeretett barátném!
Hasztalan zárlak kebelembe: eltűnsz,
S mint az álomkép, örömim, reményim,
                    Véled enyésznek.

Jaj! sem a sérült szerelem nyögése,
Sem kegyességem, sem az ég hatalma
Téged énnékem soha vissza többé,
                    Vissza nem adnak.

Élj szerencsésen, valamerre fordulsz!
Légyen áldásom veled és vezérljen!
Légyen a Végzés utain szerelmünk
                    Angyala társad!

Élj szerencsésen, s ne felejts el engem!
Menj az égtartó Pyrenéken által,
Menj az északnak havasin keresztül,
                    Csak ne felejts el!

Ott is, óh ott is tied e sebes szív,
Mindenütt kísér, veled él, veled hal,
S sárga képemnek halavány vonásin
                    Festve neved lesz.

                                             1804

Madách Imre: Szerelmem

Lány, velem ne játsszál, hogyha hízelegni
Látsz, mint lanyha szellőt! - a szellő csevegni
Rózsák közt szokott csak, rózsa a szerelmed.
Hogyha megcsalsz, a szél vad viharrá éled,
S rettegj, rettegj szörnyű bosszújától!
 
Lány, velem ne játsszál, hogyha tünde kedvvel
Fényleni, ragyogni látsz - óh tudd, a tenger
Holdfénynél ragyog csak, holdfény a szerelmed.
Hogyha megcsalsz, éj lesz, mélye az enyészet.
S rettegj, rettegj szörnyű bosszújától!
 
Lány, velem ne játsszál, látván álmodozva!
Ezt az álmot rám csak tündérének hozta,
És e tündérének, lányka, a szerelmed,
Hogyha megcsalsz - majd a vad oroszlán ébred,
S rettegj, rettegj szörnyű bosszújától!

arc1

Petőfi Sándor: Első szerelem

Szép a rózsa hajnal-ébredése,
A leányka arculatja szebb volt.
Messze bércek kékellő homályán
Bájjal ég az arany esti csillag;
A leányka nefelejcs-szemében
Tündérfénnyel szebb csillagzat égett.
Csattogánynak zengeménye nyájas
Csendes éjjel, viruló berekben;
Nyájasabban kelt a lányka hangja
Ajkai paradicsom-kertéből.
És ha tiszta a liget virágit
Gyémánt-cseppel éltető patakcsa:
Tiszta volt a lyányka keble szinte,
Tiszta szíve, tiszták érzeményi.
A leánykát hévvel én szerettem,
Őt szerettem első szerelemmel,
Érte gyúltam őrült gerjelemben,
S haj, a végzet elszakaszta durván,
Elszakaszta mindörökre tőle!
Hagyjatok, ha néha álmim őtet
Elragadtan a dicsőet festik,
Oh barátim, hagyjatok zokogni:
Veszteségem szörnyű, mondhatatlan! 

Sopron, 1839 őszén

Sajó Sándor: Kérő

Ki vagyok, jól tudod: milyen vagyok, látod:
Megleled-e nálam földi boldogságod,
Hogy’ tudhatnám, édes!
Szívemet föltártam igaz vallomásra,
Jössz e hozzám? Kérdem: úgy felelj reája,
Amint szíved érez.

Ellenem szórt vádak gyorsan szárnyra kelnek.
S fennen hirdetik, hogy meg nem érdemellek.
Mert nem lennék híved;
Ha nem tudod, mit tégy ennyi gonosz vádra,
Vonulj vissza, édes, a te kis szobádba,
S kérdezd meg a szíved!

Mert csak a szív adhat őszinte tanácsot,
Rajta kívül nincsen egy igaz barátod, –
Látszatra: tömérdek;
Cifra, mézes szóval hajh! ügyesen bánnak,
De a lelkük mélyén rút kígyók tanyáznak:
Irigység, önérdek.

szozattovabbacikkhez

Vörösmarty Mihály: Melyik jobb?

Tán annak is igaza van,
Ki szőke lányt szeret,
De százszorta inkább, ha ki
Barnával fog kezet.

Milyen dicső egy alkotmány
Ily barna lány, ha szép
Azt már csak látni kell: az egy
Valódi bűvös kép.

Hajának gyásza, mint az éj,
Fehér kebelre száll,
Szemének villanásira
A szív s az ész eláll.

Hát még ha jó, hát még ha hív!
Az ám az isteni;
Azt bírni annyi, mint az ég
Üdvét megízleni.

Ily barna nemde tetszenék,
Ily szép, jó, hű? Mi kár!
Ilyennel nem szolgálhatunk:
A barna csapodár.
 
                                       1836

Pósa Lajos: Sír a Tisza, sír a Duna…

Sír a Tisza, sír a Duna,
Hegyen völgyön zokog a szél,
Sír az erdő, sír a mező,
Reszket minden kis falevél,
Eke mellett sír a magyar,
A barázda gyöngyharmatos,
Sír az egész Magyarország,
Téged sirat Kossuth Lajos.

Kossuth Lajos szent sírjára,
Kisütött a napsugára,
Tetejébe nyiladozik
A szabadság rózsafája.
Könny áztatja a rózsafát,
Minden reggel gyöngyharmatos,
Az ő lelke sír az égben,
Minket sirat Kossuth Lajos.

Rudnyánszky Gyula: Visegrád

Neved’ Visegrád, telve ősi fénnyel,
Hányszor rebegtem, múltról álmodón!
Hányszor suhantam el kék nyári éjjel
Alattad, lágyan ringató hajón!
Mint képzelet ködképe, úgy tűntél el,
Mint hogyha rajzod lelkem álma vón’;
Míg rengve himbált habja a Dunának:
Olyan valál, minőnek álmodálak!

Locsogtak a márvány szökő-kutak
Sziklákba ültetett virág-ligetben;
Kígyóznak a fehér kagylós utak,
S kőoszlopok, borostyánnal fedetlen;
Ezüst gyöngyökké törve habjukat,
Halas medencék zsongtak hűs berekben
És illatos bokrok zöld sűrűjén át
A hattyúval láttam villogni Lédát.

S fenn állt a vár, a büszke szikla csúcsán,
A csodaszép királyi palota;
Kápráztatott, pazar fényárban úszván,
Merészen ívlő ablakok sora;
Figyelve csüggött kedves koszorúsán
Az udvarnép, míg folyt a lakoma;
Sürgő csoportok, telt kupák a kézben,
S a hollós címer tündökölt középen.

visegrad castle hungary

szozattovabbacikkhez

Baja Mihály: Pósa Lajos ébresztése

Pósa Lajos, édesapánk,
Költögetünk, hallod?
Itt a tavasz, kivirágzik
Megint a sírhalmod.
Ébredj, ébredj! A magyar szív
A virradatát várja:
Bekiáltok a sírodba,
A nagy éjtszakába.

Amióta te meghaltál,
Árva lett a nóta.
Ez a nép már, a te néped,
Nem jár a fonóba.
Darumadár panaszolja,
A pacsirta sírja:
Pósa Lajos, édesapánk,
Jobb neked a sírba.

Hej, ha mégis fölébrednél,
Ha köztünk lehetnél!
Tudom, hogy fölmelegednénk
Megint a szívednél,
Odaállnál rendet vágni
Harcos csatasorba,
S a magyar nép kesergője
Újra felzokogna.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf