A horizont ma ködökbe vesző,
s a nagy világ egyetlen
csöndes hómező.
Pelyhet kavarva dudorász a szél
és nagy titokról halkan
meséket mesél.
...Merő szemekkel nézek lefele,
mert énbennem talán
most minden fekete,
s reszkető térdem csöndben földet ér
és megcsókolom a havat
csak azért, - mert fehér.
1925
Nagy csoda történt!
Boszorka-varázs! tündérigézet!
Isten világa tegnapról mára
Tiszta fehér lett.
Szűztiszta hótól az utcák, házak
Szinte ragyognak!
Csak az csúnyaság, hogy ez a szép hó
Estig elolvad.
Alighogy láttuk:
Eltűnik újra, vége legottan -
És szomorúan járunk megint a
Régi - piszokban...
Már tegnap ősz volt, tiszta és napos;
a virágkóró dértől harmatos;
a fák kopaszak, de zöld a vár-halom.
S én sütkéreztem künn a szép napon.
Ma reggel, ahogy ablakomhoz állok,
fehér várost látok.
Fehér a hegy, völgy, az egész világ,
és hótól lombosak a kerti fák.
Ünnepi pompa s mégis szomorít.
Mintha az ősznek tarka szineit
megunták volna odafenn,
s így szólt volna az Úr az éjjelen:
- "Legyen a világ ezentul fehér!"
...És lett a világ tündöklő fehér.
Brueghel egész éjszaka festett
Így marad minden az emlékezet
verőfénye sem tudja
fölengesztelni többé a dérverte
sarjúrendeket sem az ágak
merev-madárláb szigorát
Ezek a varjak
már sohasem repülnek a
szakállas huzalokról
Egy elsuhanó peronon
még láttam a borostás képű
parasztok s a kubikgödör jegén a
csicsonkázó gyermekek megfagyó
leheletét Aztán egy kéz - talán
a mesteré éppen - befüggönyözte
az ablakot
1969
Füstöl a téli táj. Az élet lángjai
fanyar kis rőzsefüsttel ellobognak.
Didergő könnyeket ejtenek a faágak
s fehér töviseket. A megfeszített
mennybolt sebeiből még szivárog a vér.
Tócsába gyűlik és lassan megalvad.
Dermedt madár bukik a hóba.
Később fölkel a hold.
1969. december
«Isten jó nap, bíró gazda, kelmed házában!»
«Hozott Isten szép Ilona az én házamban!
Mért sírsz, mért sírsz szép Ilona az én házamban?»
,Én elhajtám lúdaimat szép zöld pázsitra,
Oda jöve bíró fia, lúdam behajtsa,
Agyon üté kelmed fia szép gúnáromat!’
«Ne sírj, ne sírj szép Ilona szép gúnárodért,
Megfizetem szép gúnárod, mondsza: mennyit ért?»
,Minden legkisebb tolláért egy–egy aranyat,
Hátul legyező farkáért arany legyezőt,
A szárnyáért, két szárnyáért két arany tányért,
A lábáért, két lábáért két arany kalászt,
A nyakáért, szép nyakáért hat sing pántlikát
Mert a csizmadiát nem mindig hítták csizmadiának, nem ám: annak világ teremtése óta csizmamester volt a neve. Világ teremtése óta Mátyás királyunk idejéig. Mátyás királyunk uralkodása alatt kapta a csizmamester a csizmadia nevet, akár a csizma a fejelést.
Ennek a névcserének pedig az a históriája, hogy volt Mátyás királyunk idejében valamerre az országban egy csizmamester a többi közt, az azt hallotta, hogy Mátyás király annak, aki ajándékot viszen néki, százszor többet érőt ad az ajándék fejében.
No, gondolta a csizmamester, éppen ilyen király való nékem. Kapta-fogta, csinált egy pár parádés piros csizmát a királynak.
Gyermekkoromban, mivel testvéreim nem voltak, sokat időztem otthon egyedül. Megtörtént néha, hogy édesanyámnak sürgősen vidékre kellett utaznia, ahonnan éjszakára nem tudott hazajönni, s így én magamban töltöttem ilyenkor az éjszakát is.
Két dolgot nem ismertem: a félelmet és az unalmat. A gyermekeknek ez a két gyöngéje távol maradt tőlem, mert nem volt, aki megismertessen velük.
Tizenegy éves koromban kezembe került egy könyv. Mint a felsőleányiskola könyvtárnokát, igazgatónőnk, a nagyműveltségű Malvin néni, figyelmeztetett, hogy ha egy könyvet olvasni kezdünk, meg kell nézni ki írta azt. A kezembe levő könyv írója Jókai Mór volt.
- Esik a hó – mondták odakint Förgetegék, – mikor legelsőbb hullani kezdett a pihe az égből a tanyákon.
- Hát esik, bátya.
No jó. Így szokás ez már télen, s bolond ember az, aki a természet megszokott rendjében kivetni valót talál. A hó esett, vékonyan beteríté a tarlót, megakadt az elszáradt bogáncsok tetején, a kútgémen gubbasztó varjú hátán, a szalmaboglyákon.
Bizonyos fokú megnyugvást támaszt odakint mindig az, ha a hó leesik. Mert tudnivaló, hogy a hó a legjobb polícia a világon.
Jézus próbakő.
Jézusra mindenkinek választ kell adnia.
Az üveges váróteremben állva
erre felel az utazó, a pap, a bandita.
Jézus próbakő.
Nagy, csillogó teher,
amit elvisz az ember,
vagy nem visz el.
Megkettőzött bizonytalanság,
emberszabású ábra,
felírat a szeretetről
s a zsidók királya.
Szép az alföld gazdag rónatája,
Még az ég is leborul reája,
S éjenkint, ha a síkságon
Pásztortüzek ezre ág,
Azt sem tudni: meddig a föld,
S hol kezdődik túl az ég?
Szép a felföld: hegyvölgyes vidéke
Közvetítő lépcsőzet az égbe;
Bérceire lepihennek
Lassan úszó fellegek,
Odahagyva hűtelenül
A föld végett az eget.
„Fehér Körös” megmondom én neked,
Honnan vetted „Fehér” nevezeted? : -
Onnan; hogy a rózsám benned fördik,
Hótestétül vized megfehérszik.
„Sebes Körös!” megmondom én neked,
Honnan a te „sebes” nevezeted? :
Onnan; - mert vagy a rózsám postája,
„Sebesen járj” meghagyta kis szája.
Te „Fekete Körös!” keresztneved
Megmondom én azt is honnan vetted?
Nem partjaid fekete földétül
Fajomnak, az emberfajtának
Árulója: a Hegy pártján vagyok.
Akarom, hogy az utolsó orom
Szűz jegét ne tapodja lábatok.
Maradjatok egy csúcs a világ felett
Érintetlen, mint holdbeli hegyek.
Fajomnak, az emberfajtának
Árulója, – bár szánom azokat,
Akik tetemeikkel töltik be
A vért szomjazó szakadékokat:
Kívánom, bár az ember hősnél hősebb –
A Hegy maradjon mindig az erősebb.
Az semmi, hogy én meghalok!
Csak ne tudnám, hogy fiam nyomába is kocog a Halál.
Félszemmel olykor felénéz,
Úgyis tudja, hogy egyszer rátalál.
Gyermekem aranyhaja szikrázva csillog a napon,
Töretlen lába táncol a gyenge füvön,
A bogár neki hintázik a rezgő levelen,
Neki imbolyog az égen a hold aranytányérja,
A virágok neki bólintanak az utak mellett,
Az erdő mély zöldje neki integet.
Szemében csillogva tükrözik az egész világ,
Nem látja, hogy messzi-messzi már üget felé a Halál
Volt még ez előtt egy haza,
Kit minden jó oltalmaza;
Volt egy idő, hol mindenek
A’ köz haszonra éltenek,
Míg az arany szabadságért
Kiki szívesen ontott vért.
De most minden, ha dolgozik,
Csak magáról gondolkozik.
A’ mely érdem hajdanába
Vitézt csinált, valójába,
Ha most magad úgy viseled,
Egy bolonddal több lesz veled.
Nagy hegyek hátán, hová sose téved
emberfia már, hol komor magukban
csak felhők kavarognak s viharok
járnak néha sötéten látogatni,
s esőáztatta halmokon, ahol
a föld alatt a víz sziszegve kúszik
s lapályokon, hol gyilkol a mocsárláz
és síkokon, hol áldott búza reng
s folyamok partján, hol örök habok
éjjel-nappal egyhangún menetelnek,
mindenfelé most:
Európa közepében végtelen
dekkungok állnak árván.
Ti vagytok gárdám. Nem az öregek
Nekik elmentem. Jövök veletek,
Sorsomat törve. Fejemet szegve
Szívemet küldöm ifjú szívetekbe.
Van benne sok jaj. Seb is. Sebre ír.
Sok fanyar könnycsepp. Közte tán víz is.
De semmi hajsza. Pénzre bősz klavir
És semmi, semmi vén analízis!
Ha valaha kételkednél
Hűségemben, szerelmemben,
Nézz a csillagokba, édes,
Melyik ragyog fényesebben?
Úgy-e az a hulló csillag?
Legvakítóbb annak fénye:
Nagyot lobban s aztán nyomban
Szertehull a semmiségbe.
S nézd csak, milyen haloványan,
Szendén ragyog az a másik,
Nyári estén rózsa kelyhén
Ringó’ fénybogárnak látszik.
A párolgó, langyos esők
belebarnulnak napjaimba.
Fénylenek bűvös temetők
karod a lengő hinta.
Mert szétzúznának a hegyek,
fejemen táltos átnyargalna,
ha napsütötte tenyered
óvón be nem takarna.
Beregi föld. Elomló tájak,
felbukkanó emlékvilágok.
Sereg gyermek toppan ím elém.
Ott állok közöttük, csak állok,
újjáéledt bolyhos virágok
bódító illata száll felém.
Enyém e táj, a fű, a virág.
Játszom agyagos föld sarában,
bikacsököt gömbölyít lábam,
hogy egyszercsak pukkanva szóljon,
s fröcsögve csapjon legott szájon
E földről én el nem futhatok,
s meg sem halhatok készakarva.
Feszül rajtam a bánat inge
kikeményítve, kivasalva.
Égrengés moraja hömpölyög,
dobhártyám vérzik beszakadva,
és e magos mennybéli fényben
alig ösmerek önmagamra.
Rám mered sok oktalan állat,
kik inni keresztvízre gyűlnek
Számolni kezded a napot
az éjszakák felét már ismered
kilóg belőled itt meg ott
a kóc a drót a liszt pereg
s míg egyfelől a kompozíciót
ki honnan jön és hova megy
látod látod már mint a boldogok
a láthatatlan mérleget
s mint újszülöttét vakítja szemed
mert végetért a hűvös alagút
a fény hol csupa csont bőr alakok
hordják a Lényeget
A lámpám alatt megaludt az élet,
ha felrázzák, kocsonyásan remeg,
mióta nem mesélek s nem mesélnek
a gyerekek.
Szilaj vizekre leltek, csörtető
szarvas-vizekre, ágas-bogas fővel,
nem bajlódnak faragott evezővel,
csak vállukat feszítik s szele nő
az égtájaknak. Egyre távolódnak
- fehéren még, dacos, csapkodó vászon,
de már nem minden szél az én szabásom -
háttért keresve új körvonaluknak.
a szavak
nem jelentenek semmit
az igazi értelem
a szavak mögött ólálkodik
már annyira leszoktunk az igazmondásról
hogy a feketére is ráfogjuk
nyugodt lélekkel
hogy fehér
állandóan résen kell lennünk
hogy elkapjuk
barátaink beszédében
a rejtőzkődő gondolatot
Mit bánom, mint mondja más:
nekem csobolyócsobbanás…
Másnak csak táj és sík világ,
nekem akác és hársvirág.
Másnak most kapott otthona,
nekem édesszép mostoha…
Olykor jégszívű jégverem,
ahol tőkén is jég terem;
máskor ribiszke gyöngyei,
pipiske szőke könnyei,
Tisza-könyökben altató,
lányvállra hulló barka-hó…
Krisztus a kereszten,
Két karja madárszárny.
Nem a királyi Dávid,
Dédalosz törzséből való.
Repülni próbált ő is
Emberként az ember felett,
Nem a Nap hevén múlott,
Hitetlenségem húzta alá.
Ha galambot etetek rágondolok:
Láttam szálni és mégsem hittem,
Akik nem látták, ma mind röpülnek.
Szemem kincset őriz;
Legragyogóbb ékkőt,
mit valaha láttam,
amely már messze tűnik
a rám boruló félhomályban.
E drágaság te vagy;
Szerethető gyémánt
tükröződő árnya,
tenyeremre vetülő
múlandóság apró dísz-szilánkja.
2008
Lelked terhét hordozom
lánctalp túrta dombokon
délre húzó madárcsőrben
célra tartott puskacsőben
olajággá változom
szemed színét keresem
kékbe fordult egeken
kapaszkodom Fiastyúkba
türelmem fűzöm a lyukba
tűpárna a tenyerem
gyűrött inged vasalom
rád izzadt a hatalom
elszennyedő fehérségben
hazanéző reménységben
marasztalna két karom
semleges vizek mélyén
embertelenül
atomhajtású tengeralattjárón
embertelenül
elektronikus-agyak számítják ki
embertelenül
a pontos és igaz jövendőt
embertelenül
hogy milyen lesz majd a föld
embertelenül
1975
A jó Kolumbusz Kristóf egykor hajóra szállt,
Hogy végre fölfedezze a szép Amerikát.
Szántott a fürge passzát az óceán felett,
De meg se rezdült Kristóf, ez a fene gyerek!
Dagadtak a vitorlák, zengett vidám „hahó!”
S mint könnyű hab, suhant a nagy vízen a hajó.
Gitár szavára táncolt a hű matróz nép,
S az önfeledt hullámok locsogtak szerte-szét.
Sevilla jó borától gyúlt tűzre mind ahány,
Aki csak itt tanyázott a „Santa Marián”.
Hetek lobogtak így el, mint múló képzetek,
Hordók apadtak szörnyen, kiadva lelküket.
Van úgy, hogy méltán háborog a lelked,
És találgatod, hogy mi volna jó.
Olyankor poharat emelsz fel,
Mert azt hiszed, jó a bor, ha jó.
Akárhogy is van,
Egyszer csak kidől a pohár.
Kidől,
S a drága lötty,
Amelytől mindent vörösben látsz már,
Azt a szép fehér abroszt festi meg.
Aztán a lelkiismeretfurdalás jön
Mint önmagammal, élek már veled
már életemre épült életed
De koszorúnak közben odahordott
gondból az idő akkora tornyot
hogy már szerelmünk ki se látszik
hogy már életünk ki se látszik
S míg év rakódik évre (vagy csak napra nap)
már órák óta nem csókoltalak!
*
Királyném, kigyúltak a lángok,
Aranyos hintónk, íme, száll,
Ma a nép közé vegyülünk el,
Te a királyné s én a király.
Lásd, ez a fényes kocsitenger,
A villámfényes fák alatt
Mi érettünk hullámzik, fénylik,
Hogy téged s engem lássanak.
Királyném, bocsásd le a fátylad:
Ma este kegyosztók leszünk.
(Döcög, döcög az ócska konflis
És mi sápadtan reszketünk.)
Királyném, megölnek a vágyak.
Sohse vágyott, mint te meg én,
Földi pár úgy az élet-csúcsra
És sohse volt még ily szegény.
Ama fehér nyárfák alatt,
A part felé,
Sűrű rekettye közt vezet
egy róna bé.
Óh! mert ez a hely énnekem
irtóztató;
Ott egy vityilló, abba’ nyög
A szép Kató.
Hiszen no csendes este van,
Nincs semmi szél:
Mégis hogyan, hogyan rezeg
A nyárfalevél.
Oh szép Katóm! nem reszket úgy
A nyárfalevél,
Mint én teérted reszketek:
Hová levél.
Férj, feleség nagy fűrészt rángat,
lovagok így párbajoznának.
Bevág a férfi –, hátradől, de
lendül is a kis nő előre.
Nincs pissze se köztük haragnak,
deresén csak az ágfa jajgat.
Szisszen ahogy lehull a mélybe
a feje, válla, törzse, térde.
Megy fönt a munka küzdve-kérve
a szerelem friss ütemére.
S bár a fa-halmot csecsemőknek,
látom a kis párt ős-szülőknek.
Vívás és harc, halál a munka
s lám a világot szüli újra.
Óh, hogy ha mint ők, párba állva
a nemzet is mind így csatázna.
Jő-megy a fűrész könnyű kedvvel,
noha vasból van, noha fegyver.
Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem vad
dörgedelemmel,
kékje lehervad
lenn a tavaknak
s tükre megárad,
jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szívünket.
Szép szemek! bárhol ragyogva,
Kérdésemre szóljatok,
Pillantással, szűz kegyessel,
Mert pillantás szavatok;
Én ki már egyet vesztettem,
Mást keresni menjek-e?
Mást keresnem nincs-e tiltva?
Válogatnom szabad-e?
A szem, melyet én szerettem,
Mely szívembe tőrt vete,
Nem volt sem világos égszín,
Sem borongó fekete.
Sírjon, ríjjon a hegedű,
Bánatomat sírja,
Míg a hajnal az ablakot
Be nem pirosítja.
Húzd rá, cigány! Ne is állj meg!
Sötét még az éjjel…
Muzsikánál majd az idő
Tán hamarabb mén el.
Hosszú nekem az éjszaka,
Úgy szenvedem végig…
Tán a hajnal az én rózsám
Szép orcáján késik.
Az aradi városháza…
Az aradi városháza de sárga –
Holnap visznek, babám, vizitálásra.
Ráültetnek valamely zöld lócára,
Levágják a göndör hajam simára.
Kiugrom a mérték alól begyesen,
Összeütöm a sarkantyúm kényesen.
Még a kapitány úr is azt kiáltja:
Nincsen a bácskai legénynek párja!
A katonaénekek egy része – mint a fenti is – siratóének, a női hozzátartozó lelki fájdalmának rögtönzött, dalbeli megfogalmazása a bakának állt férfi időszakos vagy végleges elvesztéséről.
Be jó is volna elbolyongani
A Nyitra partján, künn a Szigeten,
Selymes gyepágyon verset mondani
Horácisból úgy, mint egykoron…
(Holnap feleltet jó professzorom,
S egy szép ódával sokra vihetem.)
Be jó is volna elbolyongani
A Nyitra partján, künn a Szigeten!
Be jó is volna elbolyongani
A vadvirágos, szép hegyoldalon,
Hol várnak szőke múzsám csókjai
S a vén Zobornak gyöngyöző bora;
Hol bús magyar dal zengő mámora
Kísér hazáig nyári hajnalon…
Be jó is volna elbolyongani
A vadvirágos, szép hegyoldalon!
Ha most nem édes énekem
S nem ég poéta-tűzzel:
Ne bántsd! legyen borom nekem
Egy szív-szerette szűzzel:
Gyúl nékem is tüzem, hevem,
Poéta lesz az én nevem,
S myrtust fejemre fonnak,
Miként Anákreonnak.
Ti élet édesét lehellő leányok!
A szépség tüzénél olvasztott bálványok!
Kiket imád sok szív, áhítva reszketvén,
Füstölgő oltárán a tömjént égetvén,
Óldjátok le rólam hitvány kötésteket,
Félre! nem imádlak többé benneteket,
Mert minden szépséget, mellyel hódítátok,
Már az én szépembe egy summába látok.
Jer, szépem, mutasd meg azt kevély nemednek
Együtt, amivel ők egyenként kérkednek:
Hadd mondják, akiknek vagyon tisztább ízek,
Te vagy a remekkép, amazok csak skízek.
Léda gyermekinek hűljön meg a vérek,
Szégyeljék a görögországi vezérek
Azt, hogy Helénáért harcoltak Trójánál,
Holott, ímé, van szebb asszony Helénánál!
1
Egyszer, amikor Debrecenben jártam, s egy kora júniusi éjszakán cél nélkül kószáltam, megállapodtam szobra előtt. A szobor a kis méreteivel, a meghitten-törékeny arányaival oly puhán helyezkedett belé a térbe, a sötétkék, bársonyos égboltba, hogy percekig szemléltem. Mögötte a kollégium épülettömbje komorlott, századok elkondult harangzenéjével. A háttér, az égbolt élő díszlete, a világítás és csönd, távolban pedig az ősi város lefekvő zaja szinte emberivé tette az alakot, aki a halhatatlanság őrhelyén várakozott. Úgy éreztem, hogy „négyszemközt” vagyok vele.
Lásd, ez itt az Ipoly.
Rétek zöld selymén ezüstszín szalag,
Keskeny, lassú víz, álmos hallgatag.
Két partján fűzfák állnak álmodón,
Árnyékuk nyúltan reszket a folyón
S a két nagy árnyék majdnem összeér.
A víztükör most ezüstszín-fehér
S az árnyékok még egymást keresik;
De jön majd hajnal, pírban lángolón:
A két bús árnyék átölelkezik
És hidat ver a vérszínű folyón;
Jön majd a Dél s a hídon átrobog,
Északra bődül száz ágyútorok
S ujjongni fognak völgyek és hegyek…
Add, Istenem, hogy én is ott legyek!
Költő vagyok, az biz’ ám!
Álmok álmodója;
Csókjait a múzsa rám
Mosolyogva szórja.
Nagy titokba látogat
Éjnek csöndje mellett,
Eszme, érzés, gondolat
Fényes szárnyra kelnek.
Szívem mélyén dalt terem
Az öröm, a bánat;
A barátság, szerelem
Hangot kér magának.
Megvert már az Isten engem:
Megteremtett bús magyarnak,
Vigadók közt síró jajnak,
Nyarat nem élt kora ősznek,
Későn zengő hegedősnek,
Tarolt pusztán bujdosónak,
Nemzetek közt utolsónak;
Rég ver már az Isten engem,
De csak most ver igazán:
Fajom tépett erdejébül
Szél süvölt a puszta éjbül
S azt süvölti: nincs hazám!
Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.
Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon,
De háborús éjjel.
És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.
Szigorú szeme meg se rebben,
Falu még nem várt kegyesebben
Városi bujdosóra.
Titkos hálóit értem szőtte
S hogyha leborulok előtte,
Bűneim elfelejti.
Vagyok tékozló és eretnek,
De ott engem szánnak, szeretnek.
Engem az én falum vár.
I
Vér és arany!… A reneszánsz véres és aranyos kora ragyog szemembe, Benvenuto Cellinit, a kacagó, tőrön, véren és aranyon keresztül szeretkező és alkotó reneszánsz művészt látom, a túlfeszített, izmos élet diadalmas, dagadó teljességét. Arról van szó, hogy Ady Endre versekben ugyanezt az életet éli, a vér és arany életét. A mi izgatott sietségű modern korunkban ő valósággal fürdik, s tárt kebellel, nekiszegzett, dacos fővel megy neki mindennek, ami szép, ami új, ami élet. Ebben és nem holmi furcsa külsőségekben s bizarr eredetiségben van az új kötet súlya, s ez az út jelzi Ady Endre mindig följebb kanyarodó hegyi pályájának magas céljait és meg-megújuló fejlődését.
Ez után a nagy becsi nyár után,
már háborúban, állandó tanyám
a könyvtár lett, a kollégiumi
anyakönyvtár. Boltos ablakai
az udvarra nyíltak, hol, évekig,
annyit játszottam, jobbfelől pedig,
a belső szentélyből, vén tornyai
látszottak a Nagytemplomnak. Öreg
Károly bácsi rakta a könyveket
az asztalra, s: „Mi baja?”, kérdezett
dörmögve, mikor a kérőlapon
ősszel hirtelen olyan változást
tapasztalt a címekben. „Mi bajom?” -
„Hát hogy Adyt kér!” Gyújtotta a gázt
s: „Züllött alak, valaha ide járt”,
nyújtotta a könyvet a pulton át...
Züllött alak? Hm. Érdekes lehet.
Olvasni kezdtem az Új Verseket.
