Farkas Antal újságíró, költő, novellista

Farkas Antal (költő)Az élet országútjának rögös oldala jutott részben a sors kegyetlensége, részben hitbéli eltévelyedése miatt az 1875. szeptember 13 –án Szentesen született Farkas Antal  újságírónak, költőnek, novellistának. Neves nemesi, de teljesen elszegényedett értelmiségiként élő szentesi családban született. Az ifjúkori nélkülözések, a vagyontalan és hátrányos helyzetből való indulás, az ezzel kapcsolatos igazságtalanságok alapozta meg teljesen érthetően elégedetlenségét. S vélhetően kóros kisebbrendűsége és szociális túlérzékenysége vezette végig ezt a szánalmat keltő fiatalembert a feudalista- neokapitalista világszemléletet értelmezhetetlennek, a dualizmust gyűlöletesnek tartó, későbbi, az ateista- szocialista- kommunista vörös métellyel fertőzött és belső vívódásokkal teli életútján. Nem tagadja meg ugyan teljesen az Egyházát, hite azonban ingadozó, végig pörlekedik az Égiekkel.

Öreg Isten, de haragszik rám kegyelmed,
De megvonta éntőlem a segedelmet;
Úgy állok itt, mint az ujjam,
Árvaságban, bajban-búban,
Mint aki most mindörökre messze elmegy.

/Koldusnóták, részlet/

 Hogy itt a Szózat hasábjain részleteiben foglalkozunk személyével, az az oka, hogy akárcsak Ady Endre, halála előtt lelke mélyén újra megtért Istenhez. Balszerencséjére Farkas Antal reformátusként valószínűleg nem hallott XIII. Leo pápa 1891-ben kiadott, a szegények és az elesettek érdekében állást foglaló szociális enciklikájáról a”Rerum novarum”-ról, ezért a kirívó társadalmi egyenlőtlenségért, sanyarú helyzetéért egyre inkább az Egyházat, a papságot és Isten hibáztatta. [Hazánkban Prohászka Ottokár püspök fordította le és terjesztette XIII. Leó pápa szociális eszméit, egyúttal előszavában bírálva a történelmi materializmust és a marxista ateizmust, a szociáldemokrácia keresztény-ellenességét, miként a túlhaladott magyar egyházi és világi feudalizmust.]

„Nem vagy nekünk lélek,
 Nem vagy se szent, se nagy:
 Sötét uralomnak
Rozsdás fegyvere vagy”,

 /Jövel szentlélek! részlet/.

szozattovabbacikkhez

Farkas Antal: A két Jézus, Álmaink, Bujdosók éneke, Hej, Rákóczi, haj, Bercsényi…, Vadvirágok élete a hó alatt

Farkas Antal:

A két Jézus

És láttam Jézust…

Nem azt, akit megköpve, összeverve
Szögeztek a keresztre,
Akinek ajkán bocsánat fakadt
Vércsöppeket izzadó kín alatt,
Aki szelíd volt, mint a bárány,
S csak áldozat a papok dús oltárán,
Kinek kezében nem csördült soha
A gyűlölet paskoló ostora,
Aki ha látta a nyomort, igát,
Mennyei jussról, üdvről prédikált,
Aki szemével az eget kutatta,
Nem azt, mi ott volt körötte, alatta.

Ki csak fájdalomkönnyeket törölt le,
De nem mutatott utat a gyönyörre,
De nem vezetett élvek kútfejéhez,
Ember-méltóság forrása tövéhez,
És a nyomor sikoltó jajszavát
A tűrés lágy karjával fogta át,
Takargatta, ringatta, altatá,
Mert ha a bőség azt meghallaná,
Rossz néven venné, fölriadna,
És durva kézzel odacsapna…

Én láttam Jézust…

Nem azt, aki bárányszelíden
Uralkodott a lelken, szíven,
S rongyost ruházott, éhest csillapított,
Hunyászkodást, alázatot tanított,
Kinek országa üdv-kincsekkel bőven
Ott lebeg fenn az üres levegőben,
Hová koporsón át jut csak a lélek,
Kit megszédítnek túlvilági képek,
S álomvilága költeménybe olvad,
Kinek mindene az az égi holnap,
Melyért eladja ezta földi mát,
Ki rendet tisztel, hagyományt imád,
S meghal szelíden. Igéje, keresztje
Ránehezedik hagyományra, rendre,
Takarja, védi ezredeken át,
Föltartja a guruló lavinát,
Lenyomja a feltörő réteget
A szállni nem tudó köd, lehelet…

szozattovabbacikkhez

Sinka István: Ha úgy tetszik: virág, [Nagyanyáim s a szépanyáim…], Végy karjaidra, idő

Sinka István:

Ha úgy tetszik: virág

Életem - a földem. Megkaptam.
És vele a búm is.
Ez az örömöm s ez a bánatom.
S leng vele sorsom erre-arra.

Nékem: szabad út. Másnak: tilalom.
Anyám szűkölte, apám megkereste,
drága, drága föld ez. Dúl érte annyi sarc.
Nemléte: halálom. A léte: vad viszály.

Termése: kenyér, élet és falomb.
Sarkaiból soha kivetni nem lehet:
egy a világgal. Megmarad.

S ez a lelkem bölcsőringatója;
ha úgy tetszik: virág apám kalapjáról.
Síkján olykor magyar tragédia pereg.  

                             1931


Sinka István:

[Nagyanyáim s a szépanyáim…]

Nagyanyáim s a szépanyáim
lelke dalolt nekem a pusztán,
hogy keljek fel a virágok közül,
s induljak el e dalok jussán,
hagyjam magára a nyájat,
mert felőlem az rendeltetett,
hogy vihar fújja meg a számat…            


Sinka István:

Végy karjaidra, idő

Be jó lesz megbékülni
s megbékülten megszépülni.
Úgy, mint a pusztán a messzi
s hanyatló viola, esti.
Mint ég alján őszi kékség,
mint a kunnyói szegénység.
Megbékülni majd a tájban
s megszépülni a halálban …
Végy hát karjaidra, idő!
S míg az estém árnyéka nő,
ringass, mintha fiad lennék,
mintha már békülni mennék.

Németh László: Tamási Áron

Tamasi Aron Radio 1935    I.

    Hiszem, hogy a magyar irodalom rendeltetése az irodalom visszaköltőitése lesz. Tőmondatokban írt drámák, természettudományosan lapos vagy esztétásan egyrétű regények korában, mikor a vers absztrakciók összevellázásába, vagy egy régen-holt ritmus bűvészmutatványaiba hal, a nyelv, a szív, az élő ütem a költés szépítő bódulata, mint száműzött lelkek settenkednek az írás legalján, szinte reménytelenül, hogy valamikor is visszanyerhessék uralkodó helyüket. Öröm látni, hogy a magyar irodalom akárhogy dörgölőzik is ehhez a kimerült korszellemhez, mely az irodalmat is angolos simára gyalulná, akár a bútorait, műfajait mégis csak a költészet irányában tudja kifejleszteni. Pipiskedhetnek a próza szép lelkei, a magyar regény éposz lesz, a magyar novella elbeszélő költemény, a magyar líra új ritmusok honfoglalása s mindmáig egy magyar modern dráma íratott: a Bánk bán. Nagyon is hatalmas nyelvtradícióink vannak, nagyon is nagy költői lehetőségek csillantak meg titán-eleinkben, semhogy a műfajok európai megoldásaiba belenyugodhassunk. Még a becsületrend pántlikái sem kötözhetnek bennünket vissza a Heltai Jenő–Molnár Ferenc-féle egyetemes stílművészet mellé. Vörösmarty és Arany nemzete vagyunk.

    Tamási Áron novelláiból is ez a magyar rendeltetés világol. Író, aki újra megcsinálja a műfajt, amelyben megnyilatkozik. Lélekindulás című kötetében csodálatos szomszédságban találhatók az induló író első hebegései: patetikus tirádák és fölényes költő nagyvonalú s mégis sokízű remekei. A novellák alá jegyzett számokból megtudjuk, hogy alig három év alatt bontakozott ki itt egy sokat ígérő elbeszélőnk, kinek kettős érdeme, hogy a novellán belül olyan alkatot revelált, mely az apró, megfigyelt valóságok köré a mesék légkörét teremti, mert egyszerre gigászi s egyszerre gyermeki.

szozattovabbacikkhez

Nagy László: Búcsú Tamási Árontól

Te, aki a gyöngyvirágot
kitűzted minden tavasszal,
mellkasodba őrlő fényű
csillag-telep ver gyökeret.

Te, akinek magasra hágni
anyatej adott erőt,
fekvő fekete fenség,
anyád hamva lesz lepedőd.

Őrülten hitted: feloldja
törvényes fényed az átkot.
Trónra-törő herceg, mi lettél?
Megtépett álom-király!

Páva-palástod vállamon,
glóriás poharad enyém,
mind csupa gyászlevél immár,
torok-maró keserűség.

Kárvallás lesz minden évszak,
hasztalan a szilaj szüret,
megerjedt záport szürcsöl
kövesedő táltos-fogad.

Sírodon gigász-délibáb
– teremtett tündéreid
meresztik a teleholdig
méz-csepegő melleiket –

Valld be: a gyönyör csalatás,
nem múlik el soha a gond,
rághatod a megoldásért
kezed fejét ítéletig.

Sírodra, tudom, hívsz majd
csupa-dér magányos ordast,
golyó-verte szüggyel szétdúl
szivárványt, mesét, idillt,

illőn felgyöngyöz könnyel,
az anyaföld fagyát bevérzi,
s felvonítja égig a kínt,
amit nem lehet kimondani!

Tamási Áron: Teremtett világ

Megszomorította Ádámot és Évát az Isten, de az emberek vigasztalásául nekik adták azt a napot, amelyik karácsony előtt van. S ha már az övék lett, nem törődtek semmi bajjal ezen a napon, hanem összebújtak a szegények, s szerelmükben úgy megnyújtották az éjszakát, hogy a hajnal reggel is tartott. Pihegve szenderegtek még akkor is, amikor a tekintetes úr felesége mellől árdörmögött a műhelybe:

    - Lőrinc, fölkeltél-e?!

    Mint amikor távoli dörgésre két hímes lepke felröppen, abban a pillanatban úgy kapott szárnyra a Lőrinc két szeme.

    - Föl, föl! – mondta gyorsan.

    Utána szélesen és urasan terület el újból a csend; csak azt lehetett hallani, hogy Ádám és Éva valahol pihegnek; a majd a tekintetes asszony puhán a másik oldalára fordul, s azt mondja:

    - Samu, szundítsunk még…

    Kettőt vagy hármat rebbent még a Lőrinc szeme; s azután vidáman felült a szalmazsákon, mely a földre volt nyújtóztatva az asztalosműhelyben. A feje könnyedén körülfordult, de a műhelyben még a hajnal uralkodott. Némi derengést csak a hópelyhek okoztak, a két ablakon keresztül. Valahol a szobában, mint a szarkák királya, úgy ketyegett egy óra; majd megroppant egy frissen ragasztott bútordarab, mintha az órát akarta volna ijeszteni.

    - Működnek… – mondta Lőrinc.

    Aztán meggyújtotta a lámpát, egykettőre felöltözött, s a vaskályhában tüzet rakott. Lobbanásokkal égett a forgács, majd pattogni kezdett a fenyőfa, s a kályhacsőben kanyarogva sikamlott fölfelé a láng.

    Virradni kezdett.

szozattovabbacikkhez

Gombos Gyula: Sértő Kálmán

sertokalman01    Nagyobbacska diák lehettem, amikor először láttuk a nevét egy nagy napilapban, talán a Pesti Naplóban. Valami hűhós felfedező cikk tetejében állt nagybetűkkel szedve ez a nyers, de szép, virágos magyar név, minthacsak valami régi románcból, vagy balladából lopták volna ki: Sértő Kálmán. A cikkben egy-két strófa, vagy talán teljes vers is be volt ékelve mutatóban, azok is ilyen nyers, vadhajtásízű, de friss nedveket hagytak a szájban, mint a neve. Azóta bárhol bukkantam rá e virágos névre, mindig kedvvel kaptam a fölötte lévő versen. Közvetlen, bájosan hetyke, legénykedő prózáját, amit nem nagy igényekkel írt, épp úgy szerettem, mint verseit. Magamban mindig számontartottam őt, s egyre jobban csodálkoztam, hogy az irodalom nem tartja számon.

    Sértő Kálmánt is a magyar falu adta. Az ő népi volta olyan mint Sinkáé, spontán, magától adódó, nem visszatérés, hanem út alulról fölfelé. Sértő Kálmánnak nemcsak a neve emlékeztet a balladák és románcok hőseire, ő ma is egy megíratlan ballada hőse. Ő a mesék, a balladák, a románcok, a népdalok egyik örök figurája: a szegénylegény. A falu szűk, az élet kevés, a lelket hívják a messzi tornyok, tarisznyát vet a nyakába, útnak indul világot látni maga előtt terelve a világi vásárra könnyű verseit, s örökkön útonlevő lesz, vándor, szegénylegény, örökre hontalan: ez Sértő Kálmán.

szozattovabbacikkhez

Sértő Kálmán: Kémények, Ősz felé, Üzenet messzire, Zsidótemetés

Sértő Kálmán:

Kémények

Reszkető kék füstrajzokat
Lélegzenek a kémények.,
Úgy mozognak az ég felé,
Mint földön az élőlények.
Minden ki füst fehér cigány,
Alakos, göndör szakállas,
Kémények bő torka alatt
Zsírral sír a forró lábas.

Nem kell falun szagolódva
Háromszáz házba bemenni,
Megmutatja a magasság,
Hol fognak ma levest enni.
A kémények füsttérképe
Eligazít levegőben,
Hol rotyog piros pecsenye,
Kormos falú serpenyőben.

Jó ott, hol a kéményfüstben
Liliomszín gólya krákog,
Étel alól, parázs közül
Libbennek a füstvirágok.
Rossz ott, hol a kémény torka
Nem fúj selymes bárányfelhőt,
Kopott küszöb emel asszonyt,
Hűtlen, távolba merengőt.

szozattovabbacikkhez

Benedek Elek: A vén templom

Áll még a templom megszürkült falával,
Szép karcsú tornyán megfakult cserép.
Ilyennek láttam őt egy élten átal,
Öreg volt, vén volt; szürke volt, de szép.

Kötötte épült sok-sok ház, mióta
Áll a vén templom, kicsik és nagyok.
Épült, pusztult, ki tudja, hány azóta,
Oh, hány, amely még nyomot sem hagyott!

De ő megállott és megáll szilárdan,
Meg nem remeg, ég, föld rendülne bár,
Magát a nép érezte sziklavárban,
Ha mifelénk dúlt török és tatár.

Kik építék, már régen porladoznak,
De a munkájuk mestermunka ám,
A cifra házak, lám, hogy omladoznak,
Pedig egy éve sem állnak talán.

szozattovabbacikkhez

Gyulai Pál: Krisztus és a madarak

Krisztus urunk futott, bujkált,
Hideg földön, az erdőn hált;
Üldözői ott sem hagyták,
Ott is meg-megriasztották.
Kis pacsirta pártját fogta,
Merre bujkál, meg nem mondta,
Sőt hítta az üldözőket,
Hogy vezesse félre őket.
De a fürj, ahogy meglátja:
»Itt szalad!« mind azt kiáltja;
A bibic meg mindjárt pedzi,
»Búvik, búvik!« reá kezdi;
A galamb is búgja sorba:
»A bukorba, a bukorba!«

szozattovabbacikkhez

Pap Endre: Eötvös „Karthauzi”-jára

Bánatnak könyve; kár, hogy nem regény,
De nincsen benne egy szó költemény.
Ez századunknak életírása,
A társadalom jajkiáltása,

Nagy míveltségünk kétségbeesése;
Itt van korunknak egész szenvedése,
Melynek számára nincsen boldogság,
Mert fáj nekünk a fennálló világ.

Szabolcska Mihály: Üzenet

- egy harctérre küldött bibliában -

Magyar honvéd vagy, ehhez tartsd magad,
Csak győznötök, vagy halnotok szabad.
Ki orvul fente fegyverét hazánkra:
Lakoljon a gaz Isten igazába!
Irtsd, ne kíméld, - hogy a honvéd nevet
Unokája is emlegesse meg!

De harc után, vagy fegyvertelenül,
Árván ha egy is kezedre kerül:
Hajolj le hozzá érező szíveddel,
S sebét kötözd be gyöngéd szeretettel,
Testvér gyanánt, - hogy a honvéd nevet
Unokája is emlegesse meg!

                       1916

Tompa Mihály: Hűvös szél fú…

Hüvös szél fú kelet felől,
Szegény Erdélyország felől,
Jegyben járt már régen vélünk,
Lakodalmat még nem értünk.
  Magyarhaza menyasszonya
    Szép kis ország,
  Jegygyürűnket, koszorúnkat
    Hogy elorzák!

Meleg szellő fú dél felől,
Távol Törökország felől.
Meleg szellő honfi bánat
Forró sóhajából támadt.
  Édes hazám, Magyarország
    Árva népe!
  Hogy jutottál a bujdosók
    Kenyerére!

Lanyha szél fú nyugat felől,
Nyugati országok felől.

szozattovabbacikkhez

Dsida Jenő: Szeptember

Pirosodik a vadszőlő-levél.
Most megint régi leveleket olvasok.
Délután hideget fúnak a völgyre
a halaványkék havasok.
A hunytszemű, kisanyás békességet
most újra meglelem,
a békét, melyet úgy megédesít
krizantém-illatával a végső sejtelem.
 
Ha most jönnél, kezem csak így maradna,
ahogyan itt a térdemen henyél.
S azt mondanám:
Pirosodik a vadszőlő-levél.
 
                     1934

Kapui Ágota: Nyárutó

A napraforgók épp az égig érnek
ha csenddé törpül veled a világ
és kórók zizzennek a száraz szélben
és szomjas lombjuk zörgetik a fák
a föld tenyerén felszakad a kéreg
és repedésbe surran a bogár
a napraforgók magvai peregnek
és száraz szemmel búcsúzik a nyár

                              2016

napraforgó

Reviczky Gyula: Szeptember végén

Ősz járja megint, hervadt levelek
Röpködnek a légben szerte a fákrul.
Elvitte a gólya a fényt, meleget.
Búsuló szívem újra bezárul.
 
Itt vagy szomorúság! lomha ködöd
Elfödjön-e minden kék egü tájat?...
Csüggedve a gyász érzési között,
Ne reméljek-e, fényre ne várjak?
 
Fojtsd vissza, kebel, bús érzetidet!
Költő, a lemondást verd ki szívedből!
Sárguljon a lomb! Míg hullva zizeg:
Te dalolj a jövő kikeletről!

Rónay György: Szeptemberi csönd Szárszón

A teljes csönd! ahogy az idegek
huzalán átsuhan, mint telefondrót-
huzalokon a szél, s a víz felett
hozzá ez a valószínűtlen, oldott

kékség, és a tó rezzenéstelen,
ezüst tükre a kora délutánban:
ez már szinte a végtelen
az örökkévaló az elmúlásban.

Mert az elmúlás ez: mikor a forgás
mintha megállna, s kitárul a pompás
látóhatár. Úgy érzed, óriás

lettél benne. – Ám egy perc, és riadtan
hanyatt dőlsz. De ebben a pillanatban
csak boldog voltál, semmi más.

            1958. szeptember

Zalár József: Őszi rózsa, fehér őszi-rózsa

Rég voltam e házban, nagyon régen,
Rég eltűnt már az én gyermekségem.
Akkor laktam én itt s boldog voltam,
Örömem telt fákban, virágokban,
E kert őszi rózsákkal volt telve,
Nem tudom már, mit szerettem benne,
De sírhatnék, ha emlékeszem róla…
Őszi rózsa, fehér őszi rózsa!

Oh a világ! mit láttam én abban!
Elkérték a lelkem és én odaadtam,
Mosolygó szép virág volt e lélek,
Illatában angyalok fürdének;
Visszaadták már… de összetépve,
Nincs rajta egy sértetlen levélek;
Mért hallgattam a baráti szóra?…
Őszi rózsa, fehér őszi rózsa!

Dobog a szív, majd hogy meg nem reped,
Bágyadoznak a ragyogó szemek,
Lassan piheg már a fáradt kebel,
Sóhajtozva, de alig hogy lehel.

szozattovabbacikkhez

Csokonai Vitéz Mihály: Bacchushoz

    Kar

Evoe!
Bacche Evan, Evoe!
Evoe!
Bacche, töltsd lelkünket bé!
Itt van a zúzos december:
Bor van-é?
Bort igyon ma minden ember:
Evoe!

    Egyes

Idvez légy,
Bacche áldott istenség!
Hol te mégy,
Vigad ott a föld s az ég.
Szívünk úgy felrajzik véled,
Mint a méh;
Életünk csak tőled éled…
Evoe!

szozattovabbacikkhez

Gyulai Pál: Szüreti lakomán

Hegyen a köd fehér-kéken
Napsugár csókjába vész,
Diófán, a hegy tövében,
Víg madárka fütyörész.
Csak visszhang a víg madárdal,
Nincs virág, a lomb lehull;
De bár minden hervad, elhal,
Szüret zajlik, kedv virul.
 
Vajha őszén napjainknak,
Midőn talló, száraz ág,
Mit legtöbbször hátra hagynak,
Szerelem és ifjúság:
Hangzanék egy-egy víg ének,
Sütne nyájas napsugár,
S termésén a kedv tövének
Megcsendülne a pohár!
 
                    1850

Kisfaludy Károly: 18. A bimbóbul virág lesz

A bimbóbul virág lesz,
Kincsem mondta, hogy elvesz,
Hogy piros kendős lován,
Értem jön szüret után.
 
De vége a szüretnek,
Leánytársim nevetnek:
Volt hetyke szép szeretőm,
Haj de még sincs fejkötőm.
 
Az ágon szarka csörög,
Az ablakhoz röpülök,
Kinézek az utczára,
Nem jön-e valahára?
 
De csak halad az idő,
Elmarad a szerető.
Oh leányok! higyjétek,
Hamisak a legények.

Petőfi Sándor: Őszi reggel járok…

Őszi reggel járok a szabadban,
De hiába nézek szerteszét;
Sűrű ködnek fátyolában a táj,
A toronynak látni csak hegyét.
 
A természet elhagyott szentegyház;
Nincsen benne buzgó népe már:
A virágok... s hallgat orgonája,
Hallgat a sok énekesmadár.
 
A természet néma szentegyháza
Fölzajlik még egyszer az idén
- A tavasznak mintegy visszhangjául -
A szüretnek megjövetelén.
 
A szüret víg, kellemes mulatság.
Gyakran ekképp sóhajtott szívem:
Be szeretnék én is szüretelni,
Mért nincs nekem is szőlőhegyem?...
 
Most beérném egyetlen gerezddel,
Egy egész szőlőhegy nem epeszt;
Hej, beérném én veled, leányka,
Te legszebb, legédesebb gerezd!
 
Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. - szept. 8. között

Telekes Béla: Szüreti nóta

Félre, őszi ködös álom!
Víg zaj kél a dombokon.
Van még szüret a világon,
Ha más is, mint egykoron.
Jó bor, jó kedv, ha kevés is,
Akad most is valami.
S máris tán jobb kor felé visz
Ez a gyarló mostani.
Félre hát bú, félre gond!
Jobb remélni jobbat.
Többet a baj úgy se ront,
Mint amennyit ronthat.

Mámortermő hegyek, dombok,
Hány szüretet láttatok?!
Volt-e kor, oly csuda-boldog,
Hogy nem sírtunk rajtatok.
S volt-e kor, oly zord-keserves,
Hogy nem csaptunk vigadást?
Jer, ős mámor, jer, kecsegtess!
Sírunkat ős gond, ne ásd!
A mi tőkénk fiatal,
Él bár ezer éve!
Sohse féltsük, hogy kihal
Jövő ezredévre!

szozattovabbacikkhez

Bíróné Váró Éva: Vénasszonyok nyara

Ezer megőszült napsugár
A légben szálló pókfonál.

Bogár repül, madár zenél –
S nem gondol rá, hogy jön a tél.

Bíbor- s aranyszín mindenütt…
A nap éppen szívemre süt.

Köröttem gyermekkacagás –
S arany, arany, egész rakás!

Ölömbe kincset hordanak
Kicsi serény gyermekkezek…

Én Istenem, hogy higyjem el,
Hogy egyszer majd öreg leszek…?

                      1939

nostalgia 2805581 960 720

Kacsmári Imre: Vénasszonyok nyara van most…

Vénasszonyok nyara van most,
olyan szép, hogy nem is értem,
hogy ragyoghat, miként süthet
ilyen ifjú nap az égen, -
mint amilyen mireánk tűz –
kukoricaszedő népre
- naptár szerint, immár ősszel –
ifjú-lányra, vén-legényre.

Szép ez a nyár, de szebb volna,
ha a lányok nem sírnának.
Mert a legények legjavát
elvitték most katonának.
Alighanem mégis igaz,
hogy a szerelem a legszebb,
amit a felséges Isten
a javunkra megteremtett…

Ne sírjatok kis húgáim:
lesz még tavasz, lesz még új nyár.
Még a vénasszonyok nyara
is szebb lesz a mostaninál.
Jó az Isten, bölcs az Isten, -
kiméri majd azt a percet,
amelyben már nem kell vinni
vállatokon a keresztet…

                   1941

Ölbey Irén: Vénasszonyok nyara

A nap arany fényt perget,
izzók, sárgák a kertek.
Legyek keringnek körbe.
Érett, hasas a körte.
Mint Vénusz keble halma,
kerek, duzzadt az alma,
szép, hamvas bőrén nyíló,
mély ragyogás, Murilló
angyal-orcáin ég még
hasonló hozzá. Kék ég
feszül fenn, mint a sátor,
kigyullad mosolyától
a szilva a nyugalmas
ágakon. Levélhalmaz
a földön, mint bús, bomló,
rőt szőnyeg, szörnyű olló
nyírta le: a kegyetlen
szél. Krepdesin-szál lebben
kuszán: ökörnyál úszik
felém. Cseppet se búsít
ez a hervadás engem.
Ülök a fényben csendben
s arcom a napra tárom.
Bódíts el, forró mákony,
mérgezz meg, édes méreg!
Kortyingatok a részeg
vénasszonyok nyarából
s a vérem csupa mámor.

                   1937

El kell mennem

El kell mennem, nincs mit tennem, édesem,
Kin úgy búsul, csak meg nem hasad szívem.
Vajon s mikor leszen hozzád térésem?
Isten hozzád legyen immár, édesem.

Nem tom, mikor látnak immár szemeim,
Vajon s mikor ölelgetnek karjaim?
Ha csókolják piros orcád ajakim?
Ha virradnak reám ilyen napjaim?

Írd fel kérlek, szívem, az én nevemet,
Íme nálad hagyom én bús szívemet;
Senki pedig nem látja víg kedvemet
Mindaddig, míg nem látom személyedet.

Számon leszek mind járásom, kelésem.
Semmi nyájas mulatság nem kell nékem,
Nem szakad le orcámról sűrű könyvem,
Míg nem látlak vagy csókollak, édesem.

Azért kérlek, említsd meg hűségemet,
Hozzád való állandó szerelmemet,
Ne utálj meg, kérlek, senki kedvejért,
Félj Istentől számos fogadásodért.

Isten hozzád, már fékelőm kezemben.
Lábamat is majdan teszem kengyelben.
Legyen Isten oltalmazód éltedben,
Isten legyen immár hozzád, édesem.

A fakard

Baranyai népmonda –

Egyszer Mátyás király álruhát vett magára, és körüljárta a tábort. Kíváncsi volt, hogyan bánnak a tiszt urak a legénységgel.

    Látja, hogy egy legény nagyon szomorkodik ott a többi között. Odament, megkérdezte, hogy mi a baja.

    A legény azt mondta, hogy ő a sorsát nem akarja tudatni senkivel, mert az ő sorsa nagyon titkos, az ő bánatos sorsa.

    Akkor aztán Mátyás király összecsapott vele, hordatta a bort, lekezdtek poharazni.

    Már a legénynek a zsebe kiürült, előbb, mint Mátyás királyé. De közben elmesélte a sorsát, hogy mi a bánata, miért bánkódik annyira. Az ő legkedvesebb barátja halálra van ítélve, mert a följebbvalójának ellenszegült, másnap lesz a kivégzése, azért búsul.

    Akkor Mátyás király annál bővebben hordatta a bort, de a legénynek nem volt már pénze, mégse akarta magát hagyni. Van neki egy fakardja, az igazit itt szokta hagyni zálogba, a fakardot teszi helyébe, amíg le nem fizetheti az adósságát.

    Másnap reggel, amikor a kivégzésnek meg kellett történni, hát nincs hóhér, aki a legényt kivégezze.

szozattovabbacikkhez

Ásguthy Erzsébet: Ákom-Bákom herceg csodálatos kalandja

Ákom-Bákom herceg egyszer vadászat közben sűrű nagy erdő közepébe tévedt, amerre addig még sosem járt.

    Úttalan-utakon vágtatott. Lovának gyémántos patkói alatt ropogva töredeztek a cserjék. Arany haja kuszáltan lobogott utána. Drágaköves mentéjét megszaggatták a tüskék, de ő csak törtetett egyre messzebbre, egyre mélyebbre a sárá rengetegben.

    Csatlósai és szolgái lassan elmaradoztak mellőle. S mikor végre egy pázsitos tisztáson lihegve megállt, ámulva vette észre, hogy egyedül van. Ez még eddig soha sem történt meg vele. Csodálkozva nézett körül. Egyszeribe igen jó kedve kerekedett, hogy ilyen véletlenül teljesült legfőbb vágya, s életében először magára maradt.

    Már régen szeretett volna egy kicsit egyedül lenni, de ez soha sem sikerült neki. Testőrei és szolgái gondosan őrizték, s egy percre se mozdultak mellőle. Felfogták előle a szelet, hogy meg ne fújja, a napot, hogy meg ne süsse, megszűrték a hangot, mielőtt a füléhez jutott, hajlott vállukkal támogatták, hogy kényelmesebben lépjen, s még az orrára is rózsaszínű szemüveget raktak, hogy minél szebbnek lássa a világot.

    De Ákom-Bákom herceg már nagyon unta ezeket a dolgokat. Unta a szolgákat, udvaroncokat és csatlósokat, s most nagyon boldog volt, hogy nem látott közülük egyet sem. Vidáman nézett körül az árnyas rengetegben. Lováról leszállva, ezer gyönyörű dolgot vett észre, amelyek eddig elkerülték figyelmét.

szozattovabbacikkhez

Farkas Antal: Eperfa

Azért még most se hibáztatom Szűcs Pétert. Olyan ember volt, aki nem tudott parancsolni a természetének. Aki olyan nagyon tud parancsolni,az tanuljon ki papnak, álljon be barátnak, de ne lakjék a tanyán, ahol fűtől-fától, madártól, négylábas jószágtól szabadságot tanul az ember, ahol még a megbéklyózott ló is belegázol a más kukoricájába, ahol fináncolatlan bort isznak, és szűzdohányt pipálnak az emberek. Végre is Szűcs Péter nem akart igazságtalanságot, csak a jussát nem hagyta. Az atyaúristenre megesküdött volna, hogy neki van igaza, hogy mások akarnak vele elbánni, hogy huncut a törvény, hamis a bíró, hogy gazember az egész világ.

    Miért kellett azért Szűcs Pétert a bíró elé citáltatni, hogy az aprójószágai át-átkószáltak a mezsgyén, a szomszéd tarlójára mentek bogarászni, elhullajtott szemet szedni? A szomszédé a bogár, a gazdátlan szem? Miért nem bánt el a szomszéd éppen úgy a maga földjén a Szűcs Péter jószágaival, ahogy Szűcs Péter elbánt? Szűcs Péter nem szaladt a mezőrendőrhöz, a bíróhoz, hogy tegyen igazságot. Fogta a puskát, és beledurrantott a pulyka falkába, a liba nyájba, és a döglötteket átdobálta a mezsgyén, hogy máskor jobban vigyázzanak rájuk. A tarlójára tévedt őrizetlen disznónak is leütette a derekát, de nem járt a bíró nyakára, hogy fizettessék meg a szomszédot, kárt tett a jószága. Szűcs Péter az ilyen pénzt röstellte volna felszedni a bíró asztaláról. Még ha bort vett volna is rajta, az is megakadt volna a torkán.

szozattovabbacikkhez

Komáromi János: Talpas-üvöltés

    I.

    Még nem alkonyodott végképp, de túl, a Bodrogközön, lenge fátyol ereszkedett már a hegyaljai dombsorra s csak messze, északfelé ütköztek ki némire a sátorhegyek kupolái. De ez is csak látszott talán.

    Augusztus vége felé volt s a Tisza alacsonyan állt ebben az időtájban. Híre járt, hogy Montecuccoli Kassa alól ereszkedik lefelé a síkságra, Glöckelsperg tábornok pedig a Tiszahátról igyekszik szemközt, hogy egy ügyesen kombinált sakkhúzással agyonüssék ezt azt az útonálló csőcseléket, mely a nagyszájú Esze Tamás, meg a zsivány Bige László keze alatt gyújtogatott ezalatt az urak birtokain. S hívatta magát az egyik rabló a Csaták Pajzsának, a másik lator meg a Harcok Buzogánya jelzőt nyerte el a gyülevész parasztok táborában.

    Jól tudta a két generális, hogy e hordával szemben mely piszkolódó versekkel sem átallja illetni a császár személyét, ésszerű stratégiával csődbe jut a legmesteribb katonaagyvelő is és ez oknál fogva gyors menetre parancsolták Szolnok felől a Jászberényi László kettős kompániáját, hogy ilyen módon oldalba szorítván a megtévelyedett fiatal herceg kóborlóit, belefojthassák őket a Tisza és a Bodrog mocsaraiba.

szozattovabbacikkhez

Dutka Ákos: Az asszony szobra

Két ezredév bús távolába
A Nílus mentén félve nézek; –
Ott ül a szomjas, vén homokban
Az örök titok, a szent igézet…

Ott ül a Sphinx: a karmos asszony…
Fagyott kőarca néma mélység,
Ki tudja mit rejt, mire gondol?
A szent folyóra néz a kétség…

Ez az asszony örökegy szobra!
Ki kőbe vésted, te vézna Ember,
Sokat vergődtél, verekedtél
A vérrel, asszonnyal, szerelemmel.

Formáját végre megtaláltad,
Oh, ez a titkos Örökasszony!
Élet forrása. Örök örvény,
Ki vagy, hogy vért s könnyet fakasszon…

Kiről mintáztad, vérivó lány:
Látom, amint előtted ülve,
Szíved kitépte s véres karmát,
Hajadba, nevetve megtörülte.

Kölcsey Ferenc: Édeskedő

Óhajtozva, szívepedve
Röpűl híved ellenedbe,
Kérvén szerelmecskét;
Vess reá kökényszemecskét.
Istenem, úgy áldd meg a barna hölgyecskét.
 
Rózsa kell a méhecskének,
Harmat a rózsa kelyhének,
Nekem szerelmecske;
Pillants rám kökényszemecske,
Istenem, ó be szép a barna hölgyecske!
 
                             1823

Mentovich Ferenc: Körűltekintek…

Körűltekintek…és te nem vagy itt,
Nem hallom ajkod édes szavait.
Utánad szállnék mint a gyors szelek:
De merre járjak, hol keresselek? -
Elnézek a jövendő térein,
Tán megtalálnak rajta szemeim.
Ott vársz talán virágos halmokon,
Hogy zöld lombbal körűlfűzd homlokom.
Ott vársz tán hogy karöltve, boldogan
Nézzük egünknek mily szép fénye van. -
Oh hasztalan tekintek szerteszét:
Kevés, mit láthatok…nagy a setét.
Föltűnik néha egy-egy égi tűz
- tán a remény csalárd játékot űz -
Hullócsillag, súgáros sarki fény,
Vonul el a sötétes bolt ívén:
S a rózsaszínben égő fény alatt
Egy pillanatra téged felmutat:
Majd ismét elborúl, sötét leszen
S többé nem láthatlak jóm, édesem! -
Továbbmegyek…meglellek egyebütt,
Hová a hold tartósb világa süt.
Meglellek én a csendes táj felett,
Melynek holdfénye szép emlékezet.
Utánad én oh szépem, kedvesem.

Némethy Géza: Egy szép asszonynak

Szép asszony! Régen volt bizony már,
Midőn először láttalak;
Akkor még gyermekasszony voltál:
 Szépségedért csodáltalak.

Megejtett első pillanatra
 A zsenge báj igézete:
Derűnek képe s ifjúságé
Éltél tovább lelkembe te.

De eltűntél látókörömből
 S az évekből gyűlt nagy halom.
Míg újra összehozott a jó sors:
Egy nékünk kedves alkalom.

Bámultam, hogy te a régi vagy még;
Nem lettél hervadó virág,
Mert ott ragyog ma is szemedben
A szép derű s az ifjúság.

Nem éltél hát, mint más halandó.
E siralom honában itt?
Nem kellett tűrnöd a durva élet
 Kemény ostorcsapásait?

Vitkovics Mihály: Szerelem és barátság

A szerelem, Lidikém! olyan mint reggel az árnyék:
    Mindig kisebb lesz, s végre kitűnni szokott;
Ámde barátságunk olyan, mint estvéli árnyék:
    Nőttön nő, éltünk míg le nem alkonyodik.

Osváth Kálmán: Tudja a jó Isten…

ciganyzenekar1Tudja a jó Isten,
Mi lehet a bajom;
De érzem: maholnap
Beföd a sírhalom…

- Ha meghalok, kincsem,
Eltemetsz-e engem,
Puszta, hideg sírba
A temető-kertben?

- Eltemetlek, gyöngyöm,
Nem temető-kertbe;
Kis ablakom alá,
Virágos kertembe.
 
- Ültetsz-e egy rózsát
Síromnak halmára?
- Ültetek, ültetek
Rózsa-erdőt rája.
 
- Meg is öntözöd-e
Patak hűs vízével?
- Megis megöntözöm
Könyűm özönével.

                1903

Rónay György: Budai nénik

1

Kis kerteket ápolnak ablakokban,
párkányokon, budai nénikék.
Szűk vaságyban alusznak, röpke, gyorsan
múló álommal. A nap fénye még

a háztetőre épp csak odalobban,
s ők indulnak már, korai misét
hallgatni hűs, homályos templomokban,
valakiért. Gyászruhájuk színét

kiszítta az idő s a sok mosás már.
Nyugdíjuk szűkös. Ebédjük sovány tál
babfőzelék, vacsora egy kevés

kávé. De halottak napján egész
krizantém-erdőt cipelnek ki sírva
a temetőbe, egy-egy régi sírra.

szozattovabbacikkhez

Janus Pannonius: Galeotto Marzióhoz, Könyörgés az Istenekhez a török had ellen hadba induló Mátyás királyért, Nagybátyjának, Vitéz Jánosnak esztergomi érsekké tételéről

Janus Pannonius:

Galeotto Marzióhoz

A többi pajtás orrol majd e nótán,
mely rólad szól ma, drága Marzió;
mert van barátom itt ugyancsak jócskán,
de nincsen egy se hozzád fogható.
Hogy költő lettem és nem fűzpoéta,
neked köszönhetem, csupán neked:
Te adtad nékem Pegazus vizét s a
Parnasszus útján intésed vezet.
És völgyén a harmatos Helikonnak
vezérem voltál szintén, mesterem. –
Mit adtál nékem: vedd e dalt adónak,
fáradságod gyümölcse ez legyen.
Méltó a magvető kalászát szedni
s a vincellér a szőllőtő borát…

Dicséreted ha ajkam sorra zengi,
legelsőbb is hadd mondom el hazád:
Itáliában senki sem tagadja,
nincs áldottabb vidék, mint Umbria.
Propertius is méltán büszke arra,
hogy ily serény, vitézlő nép fia.

szozattovabbacikkhez

Gyöngyösi István, a XVII. századi Gömör vármegye népszerű költője

Gyöngyösi IstvánZrínyi Miklós halála évében jelentette meg elbeszélő költeményét a „Márssal társalkodó Murányi Venus” címen a régi Magyarország legnépszerűbb költője Gyöngyösi István. Míg Zrínyi Miklós hőskölteménye minden feltűnés nélkül tűnt el kortársainak és a következő nemzedéknek   érdeklődése elől, Gyöngyösi István elbeszélő költeményeit örömmel forgatták a XVII. és XVIII. század olvasói. Az országos hírű gömöri poéta nemcsak lelkes elbeszélő volt, hanem termékeny költő is. Munkái számos kéziratban és kiadásban forogtak közkézen, és nagy lelkesedéssel fogadták, olvassák, olvastatja magát Gyöngyösi könnyeden gördülő sorai, szójátékos bravúrral csengő rímei, erotikus fordulatai, gyönyörűséggel tölti el olvasóit a töméntelen ókori kép és hasonlat halmozása. A barokk kor, amelynek nem kellett Zrínyi reneszánsz férfiassága, egyszeriben meghódol Gyöngyösi csiszoltan semmitmondó barokkosságának.

szozattovabbacikkhez

Ányos Pál: Gyöngyösi árnyékához

Állj meg, te nagy lélek, tűnő szárnyaiddal,
Melyek Parnasszusra visznek múzsáiddal.
Közölj egy pillantást hív onokáiddal,
Kiket már utánad emelsz tollaiddal.
Nézz le, hogy repdesnek Duna mellyékéről?
Hogy füstöl tömjénjek múzsák tűzhelyéről?
Hogy szól furuglyájok őseik lelkéről?
Hogy nyög, hogy mosolyog Gellért tetejéről?
Szebben ragyog Fébus köztök sugarával,
Hangosb a pacsirta pihegő torkával,
Flóra többet festi rétjét virágjával,
Többet játszik Zefír rózsák illetjával,
Miólta eljöttünk Tánais partjáról,
S nyilak nem csüggenek magyarok válláról,
Nem keltek ily napok Világunk sarkáról,
S nem törött annyi ág Apolló fájáról.
Ha ezt mind megláttad, menj repülésedben,
Könyveztesd murányi Kalipszót versedben;
De magad mosolyogj érzékeny szívedben,
Hogy még van, ki örül versszerző tüzedben,
Mi pedig elmegyünk Gömör vármegyébe,
Hol egy borostyánnak enyészel tövébe,
Ott áldjuk lelkedet polgárink nevébe,
Rózsát s ciprust hintvén sírod tetejébe!

Gyöngyösi István: Rózsakoszorú

A Boldogasszony rózsakoszorús képe, Modorfalu

/RÓZSAKOSZORÚ, azmely az Testté lett Ige
JÉZUS KRISZTUSNAK és az ő édes Anyjának, az
szeplőtelen Szűz MÁRIÁNAK ötrendbéli kiváltképpen
való örömének, keserűségének és dücsőségének
fejír és piros Rózsáibúl köttetett/

              ELSŐ RÓZSA
Az JÉZUS fogantatásának Titka

250. Az első ember vétkének
        Reánk terjedett mérgének
            Halálos mirigyétűl
        Azki megmentvén bennünköt,
        Szabadította lelkünköt
            Örök veszedelmétűl,

szozattovabbacikkhez

Arany János: A rodostói temető

Vess lángot előttem, éjjeli szövétnek,
Képzelet! s világits éjek éjjelébe;
Messze, határin túl sok rabszolga népnek,
Hozd a kis temetőt lelkemnek elébe:
Hogy lássam az éjet, mely ottan feketűl,
Halljam a csöndet, mely szent hamvak felett űl.
 
Hol a kéz, hol a kéz, aki fölemelje
Sírjokról a követ: egy nehéz századot?
Hol van a szellem, ki életre lehelje
A szivet, ha régen, régen elhamvadott?
Ah! Midőn a hű szív porrá vagyon válva,
Feltámasztja-e más, mint a költő álma?
 
Éjfél van. Az eget, néhány csillagával,
A Mármora tenger kebelén ringatja;
Egyhangu morajjal dalt susog magában,
Mint bölcső felett a szunnyadozó dajka;
És az ég szemei, az a néhány csillag,
Az álommal ők is alig-alig birnak.
 
szozattovabbacikkhez

Juhász Gyula: Mikes

Erdélyt siratta és az égre gondolt,
Nyájas panaszt, jámbor vigaszt koholt,
Nagy fejedelme már régen halott volt
És gúnyája és kedve is kopott.
 
Mint rege rémlett már a tűnt dicsőség,
Kuruc harcok rézdobja hallgatott,
Tárogatóknak fája eltörött rég,
Rög és virág lett a sok hős halott!
 
Ő írt magának éjnek évadán,
Gubbasztott híven csöndes bánatán,
A mulandóság ült szemben vele.
 
S míg egyre-másra gyűlt a levele,
Erdélyt siratta és az égre gondolt,
A halottak közt maga is halott volt.

Mikes Kelemen levele – Kőszeghy Zsuzsiról

II. Rákóczi Ferenc mellet bujdosásában is hűségesen kitartott Mikes Kelemen. A „fejedelem íródeákja” a rodostói magányban beleszeretett Kőszeghy Zsuzsiba, aki azonban nem őt, hanem az öreg Bercsényi Miklóst választotta.

 

   Rodostó, 1726. május 24.

   Tegnaptól fogvást táborba szállottunk, és sátorok alatt lakunk, a szokott helyre, a város szélyire. Az ellenségtől nem gondolom, hogy sokat kellene tartanunk; mivel vagyon vagy háromszáz mélyföld közöttünk, azért csendesen alhatunk, és csak a fülbemászótól, a szúnyogtól tarthatunk. Édes néném, szeretném tudni, hogy mint vagyon a ked egészsége, a ked karja, és ujjai; mert egy holnaptól fogvást egy levelet írni, a nagy fáradtság, és igen bánom, hogy annyira fárasztja ked magát érettem, és annyira erőlteti. Mindazonáltal nem kellene azt az úri asszonyt követni, aki soha sem olvasott könyvet azért, hogy mikor levelet kell fordítani, az szelet hajt, és hogy az a szél náthát ne okozzon neki. Eztet bé lehet venni egy kényességnek. De a ked tiszteletes kényessége megbocsásson, és mindenkor ne tartson; mert az atyafiságot félre tévén, a bosszúálláshoz fogok, és akkor mindenikünk fog suhajtani.

szozattovabbacikkhez

Kosztolányi Dezső: Mikes szól

A éjszakába fellobog a máglya,
gyászsátorába tart a nagy vezér,
halotti ének búg a pusztaságba.
 
A kósza szél sejtelmesen beszél,
a Marmorán kialszik mind a csillag,
a régi seb sír, sír s a könnye vér.
 
A gyászdal, az örömzaj síromig hat,
s ma kétszeresen nyom a szűk verem,
a szivárványos éj száz árnyat ingat.
 
És látok... A homályos éjjelen
rohan Rodostó sok bús számüzöttje,
kik százakig pihentek itt velem.
 
Vágtatnak a koporsók dübörögve,
csupa seb és sír a föld, rét, bozót
s sápadt halottvivők állnak körötte.
 
És látok... És a lázas ég zokog.
És jönnek a mélységből zúgva, forrva
halotti arccal sírva bujdosók.
 
szozattovabbacikkhez

Sinka István: Mikes sír

Csak azt a napot, csak azt a fát,
csak azt a házat,
csak azt az arcot
hozhatnám hát ide e végtelen napkeletbe,
onnan, pihenő öledből, te szent falum.
    És azt a hangot, csak azt a szót,
    mely fényesre nőtt
    hallgató napjaimban,
    s hív még ma is felétek, ó
    szerelmes szép utaim s zümmögő ünnepim.
Mert hiába kék
és hiába nagy a tenger vize
itt: nem lepheti be mégsem
roppant magányom csendjét,
hogy tűntre mossa,
mi bennem él: a hegyeim, ó, a gyönyörű fáim s a csillagaim.

Gárdonyi Géza: Guy de Maupassant

Maupassant kedvese

/Malonyay Dezső beszélte el/


Egy nyári estén szoarén voltam Daudetnál. Maupassant is ott volt. Együtt mentünk hazafelé.
Az úton egy rút fiatal asszony válik elő két cilinderes férfinak a társaságából. Lámpafénynél is rút, afféle utcalány arc. Elnyűtt test, szemtelen arc, kellemetlen lúdhang. Int Maupassantnak.
Maupassant néhány szót vált vele.
De feltűnően bizalmas volt a mozdulatuk, hangjuk. Kezet szorítottak. A nő tovább haladt a két cilinderes úrral. Mink is tovább sétáltunk a Szajna partján.
- Szabad talán kérdeznem, hogy ki volt ez a hölgy?
Maupassant rámtekint:
- A szeretőm.
- Lehetetlen!
- Miért volna lehetetlen?
- Bocsásson meg, de ez a hölgy... Nem értem... Őszintén szólva: azt kell kérdeznem, hogy mit szeret benne?
Maupassant vállat vont:
- A bűnt.

Gárdonyi Géza: Ha meghalok, Kamuti Balázs

Gárdonyi Géza:

Ha meghalok

Ne nézzetek rám borzalommal,
ha meghalok:
az a halott a koporsóban
nem én vagyok.
Csak hamu az, elomló televény.
A láng eltűnt. A láng, – az voltam én.

Sorsomnak gyászán se könnyezzetek,
s ne mondja a pap: „Íme, porba hullt!”
Sirassátok az árva gyermeket,
s ne a rabot, aki megszabadult.

S mikor a szónok a sírnál beszél,
és végül kiált: „Hát Isten veled!”
ne le a sírba integessetek nékem,
fölfelé nyújtson búcsúzó kezet!

szozattovabbacikkhez

Némethy Géza klasszika-filológus, irodalomtörténész, műfordító, költő

250px Némethy GézaElfelejtett költőinket bemutató sorozatunknak egy különleges alakját mutatjuk most be, akinek tudása és érdeklődése háromszázhatvan fokos körű bölcsészeti palettán mozgott. Némethy Géza klasszika-filológus, irodalomtörténész, műfordító, költő 1865. augusztus 17-én, a Szabolcs vármegyei Tiszapolgárban született [Némethy Imre bérlő és Szűcs Erzsébet fiaként]. Klasszikus ókori latin nyelvű irodalommal, elsősorban Cicero, Tacitus, Vergilius, Persius, Tibullus és Ovidius munkásságával foglalkozott, kutatta az ókori bölcselők műveit, fordította és elemezte azokat, szótárt szerkesztett, e mellet filológiát tanított és verseket is szerzett. Magyarra fordította – többek között – Cicero Laelius, De finibus, Xenophon Emlékiratok Szókratészről című műveit. Filozófiai lírája az ókori panteista világnézet visszatükröződése. „… Nemesebb értelemben vett ókori pogány költészet ez, a sztoikusoknak és más hellén bölcselő irányoknak életszemléletével. A költő az emberiség történetét és az élet játékait a pesszimista filozófus szemével nézi. Vallomásaiból nyilvánvaló, hogy az ógörög eszményeket a kereszténység fölé helyezi. Csodálatának Hellasz és Róma a tárgya, ünnepelt hősei a bölcselők és művészek. Költészete nemcsak azért értékes, mert egy bátorszellemű gondolkodó világtörténeti szemlélődéseit tárja az olvasó elé, hanem azért is, mert föllebbenti a fátyolt a tudóslélek izgalmairól és vívódásairól” írta egykor recenziójában Pintér Jenő újságíró Némethy Géza verseiről.

szozattovabbacikkhez

szozattv

 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf