Fazekas Mihály: Ajánló vers

Gyakran sírnak, akik írnak,
Hogy kajánok gúnyolódnak;
A bölcsebbek s merészebbek
Vélek nem bajlódnak.
Én meg, elmém bimbócskáját
Im ajánlom a kajánnak,
Mint ki szentelt gyertyácskáját
Gyújtá a Sátánnak.

 

alarc

Gulyás Pál: Mozart idézése

A G-MOLL SZIMFÓNIA ELÉ

1.

Egy kis királyfiról mesélek,
aki a földön megfagyott,
egy fejedelemről beszélek,
akit mindenki elhagyott.
A csillagok fénye söpörte,
s bedobták a meszesgödörbe.
Ott fekszik most is egymagán,
s virraszt fölötte a magány.

De nem! Tizenöt társa várta,
tizenöttel ölelkezett,
tizenöt holt koldus-barátja
nyújtott feléje csontkezet:
tizenöt meztelen kísértet
vak, béna, koldus és süket…
Így dobta a földbe a végzet,
aki szent érc volt, szent üveg.

szozattovabbacikkhez

Gyulai Pál: A székelyek

Vitéz s furcsa nép valának
Régentén a székelyek,
Most is furcsák és vitézek,
Isten őket áldja meg.

Nem magas a székely ember,
Inkább kardja jó darab,
De kezétől hull az ellen,
Bár két fővel magasabb.

Hegyi nép a székely ember,
S még szegény is e felett,
Ágyuja nincs, no de se baj,
Hoz a labanc eleget.

Nyugtalan a székely ember,
Hosszu harctól nem remél.
«Hadd vágjon le kiki százat,
Aztán haza!» - így beszél.

szozattovabbacikkhez

Mécs László: Egyszerű krónikácska egy nagyon jó emberről

Menj világgá krónikácska, csermelyecske, csöndes ének,
míg megsemmisülsz ölén a minden-szívek-tengerének…
Tükrözd egy jó ember képét, úgy, amint most rádhajítom:
mind szeresse, a ki átlép rímeden, mint karcsú hídon.

Lángolj, jóság, pásztortűzként: ég a múlt, mint gyatra rőzse.
Régen úri passzióknak hőse volt a kobzok hőse:
Salamon, kit ötszáz ágyas várt, mint kéjek tündérkertje
s nagy Napóleon, ki ezrek, népek vérét csapraverte.

De a Tenger, mely szent hátán hordja létünk ős hajóit:
Istent, munkát és családot: hegedősök tűzvonóit
nem mártotta mámorokba, nem ihlette szent zenére!
Várt a Tenger, várt a Nép új igricek új énekére.

szozattovabbacikkhez

Nil.[Dapsy Gizella]: Vihar előtt

Zivataros, nagy fellegek borulnak
A régi puha kis fészek felett.
Villám cikázik a távoli égen,
Sebes szél söpri a falevelet.

Vihar készül-e, nem tudom, csak érzem,
Hogy két karomnak fogy az ereje.
Hogy a szívemben bús remegés támad
S valami bánat nyom a földre is…

Ha fergeteg, – úgy fekete felhőjét
A lelkemen már régtől hordozom.
Villáma is csak néha-néha gyújt már
Egy-két halvány sugárt a romokon.

Rom… porladó rom minden, ami ép volt
Az ifjúság, a bízó, büszke hit!…
Az élet vas igája összezúzta
Dalos lelkem pacsirta szárnyait.

szozattovabbacikkhez

Oláh Gábor: Üzenet

Álmaimnak álmait
Mind tehozzád küldöm,
Aki csillag egymagad
Jársz e puszta földön.
Hintse százezer virág
Szőnyegét elébed,
És fakasszon új csodát
Minden gyönge lépted.

Álmodozva lelkemet
Én reád bocsátom,
És nevedre eltemet
Édes, édes álom.
Szép arany híd összeköt
Angyalom, tevéled,
Rajta őrséget cserél:
Élet, álom, élet.

Majd ha kinn az almafák
Mind virágba hullnak,
Majd ha fenn a rózsaszín
Felhők éjbe múlnak:
Halkan, mint az esti szél,
Elsóhajtok hozzád,
Csókolom szerelmesen
Gyönge, hamvas orcád.

Akkor minden száraz ág
Új virágzást játszik,
Akkor minden fájdalom
Szent örömnek látszik.
Fenn a kéklő boltozat
Reszket csillagával;
S mint az üdvösségemet:
Úgy karollak által.

Reményik Sándor: Predesztináció

Mécs Lászlónak

Ez így rendeltetett:
Hogy ne lehessek soha senkié,
És ne lehessen enyém senki se,
És legyek mégis a mindenkié,
És legyen enyém az egész világ.

Ó, árvasággá szűkült végtelen,
Ó, végtelenné tágult árvaság!

agbog

Sárközi György: Úgy unod zordon verseimet…

Ha unod zordon verseimet,
Köpj a papírra, kend el a rímet,
S ha prüszkölsz fény és árnyék arányán,
Szavaim pörköld meg gyertya lángján –
A szavak meghalnak vagy megélnek,
De irgalmat senkitől se kérnek.

Valamikor, készülő-félben,
Egy rózsaszín kagylóban éltem,
Másvilági szelek fúvását, –
Amíg egy nagy talp meg nem gázolt,
Az életem csupa zsongás volt.

Aztán, hogy kagylómból kihulltam,
Sötét hullámokon gurultam,
Fellegeknek ütődve szálltam
Fekete téli éjszakában,
Míg magam is megfeketedtem,
Feketenyelvű ördög lettem.

szozattovabbacikkhez

Sík Sándor: A néma miatyánk

Hozzád, Veled, Neked,
Mondani egy utolsó éneket,
Imában ömleni Eléd,
Legutolsó, de hűséges cseléd...!
De jaj! ha nem igaz!
Szobám csupa por,
Kertem csupa gaz,
Csupa lelógó tört faág,
A templom messze, a könyv nehéz,
Ólomcsizmában toporog az ész.
És mégis, mégis, Ő van itt,
Immár tőlem el nem veszik.
Nap nap után, éj éj után
Én Téged hívlak, Miatyánk.

De mire jó
Egy lámpástalan rádió?
Hogyan szólítsam az ég Urát
Egy siketnéma Miatyánkon át,
Ha szói közül minden második
Alattomosan elrejtőzködik!
Bénult napokon, izzadt éjeken
Az értelem is értelemtelen,
Értelemtelen és imátalan, -
Magam vagyok, egészen egymagam.

szozattovabbacikkhez

Szombati Szabó István: Professzor Hatvani István

A szép hajdan regés korában
Élt egy professzor hajdanában,
Kiről az ének szól ma is.
Ördögnek hitte őt a népe
S nevét övezve száz mesébe,
Beszélnek róla még ma is.

Mondják: a föld rengett ropogva
S hullott a csillag záporozva
Az-éjjel, melyen született.
Medrükből nagy-vizek kicsaptak
S a földön rémek táboroztak,
Midőn világra született.

Egy szűk, poros padlás-szobában
Lakott halálig egymagában,
A vén kollégiumba' fenn.
Nem látta volna soha senki
Imádkozván templomba menni.
Ott élt az iskolába' fenn.

szozattovabbacikkhez

Füzesi Magda: Január

Tegnapra virrad. Ólmos fellegek
rabláncon tartják az égszín eget.
A sors folyója semerre folyik,
és mégis mindig elvisz valakit.
Kentaur-idő: az ősz felnyihog,
hátára kapja szűz holnapot.
A tél meg pislog vén szemeivel,
s már csak a ledér tavaszra figyel.

Gyóni Géza: A zúzmarás fák…

A zúzmarás fák dideregtek;
süppedt a hó a láb alatt...
A hótól fényes, néma úton
egy fiú és egy lány haladt.

A lány beszélt gyorsan, vidáman:
- tavasz fecskéje a havon -
A fiú egyszer, egyszer szólt csak:
„Kit szeret?...tudni akarom!”

A zúzmarás fák dideregtek;
süppedt a hó a láb alatt...
S a lány ajakán elhallgattak
a bohókás, vidám szavak.

Tavasz fecskéje messze rebbent,
s a fiú úgy sajnálta már -
Kihaltabb lett a tovaszálltán
a hófödött, fagyos határ...

szozattovabbacikkhez

Kapui Ágota: Fagykeringő

Ajkainkat tél rajzolja kékre,
körmünk fénye régen megkopott,
ruhánkra a zúzmara fehérje
jégcsap tűvel fagyot foltozott.
Tovasiklunk január jegében
- sors-keringő, töretlen varázs -
körbe-körbe forgatnak az évek...
Szédült táncunk majd folytatja más.

hozivatar

Sértő Kálmán: Az én bundám

            Gyimesi János csárdásomnak

Az én bundám a bor,
Az melegít télen,
Öt liternyi bundám,.
Megóv minden szélben.
Kiskabátban járok,
Belől van a bundám,
Soha megtagadni,
Hűtlenül nem tudnám…

Forró nyáron, ha nincs,
A kék égen felhő
Ráfogom a borra,
Hogy áldott napernyő.
Iszom a napsugár
Böködése ellen,
Akár komisz télen,
Kutyahideg ellen.

Napernyő, borbunda,
Be szeretlek téged,
Jobban mint a csókos,
Hamis fehérnépet.
Te nem tudsz ígérni,
De azt be is tartod,
Testemet belől kell
Kortyokkal takarnod…

Takáts Gyula: Téli készülődés

A tél kék szeme pislog a magtár nagyürü résén
s kinn a gyepen a tökök kupacokba rakva pihennek,
sült húsuk illata szálldos, ahol a gereblye szemetje
és a szaladni-igyekvő tökszár serceg a tűzben.

Julcsa elásta a szép tulipán hagymáit a földbe.
Hó-liliom mellett kipirult gyökerekkel alusznak.
Vén egerek szava cincog álmukhoz szerenádot,
s macska nem éri el őket. Földben a téli tanyájuk.

Mint lehelet gőzöl haloványan a trágya melegje.
Vérszínű tengeriről zsírosodnak az ólban a disznók.
Itt-ott csóka kering és játszi csapatba verődnek.

A violák szeme könnyes. Térdel a földön a szöllő.
Kútba zuhant a heves nyár, s rája az ősz vígan ült föl.
S ott heverészik a kút tetején ködfüstű pipával.

A mindenit…

Magyar népköltés

A mindenit ennek a rongy világnak!
Mért sorozott engem be katonának?
Huszár vagyok, szeretem a lányokat,
Megölelem, megcsókolom azokat.

Barna kis lány, eszem azt a szentedet,
Isten áldja meg a te szép lelkedet!
Köszönöm az eddig való hűséged,
Áldja meg az Isten minden lépésed!

Mátyás király Szendrő vára ellen vonul

matyas kiraly Page 008 nagykep– Szerémi György krónikája nyomán –

Erősen fájlalta Mátyás király, hogy Szendrő vára a török császár hatalmába került, s mind azon törte a fejét, miképpen szerezhetné meg azt az erős várat.
Addig törte a fejét, míg egyszer magához hívatott egy tisztet a nándorfehérvári várból, és azt mondta neki:
- Fiam, tudd meg, ki a parancsnok a szendrői várban, és iparkodj barátságot kötni vele.
Nem kellett ezt kétszer mondani, a tiszt eljárt a dologban, s nemsokára jelentette a királynak:
- Uram királyom, barátságot kötöttem a basával.
- Jól van, fiam. Most már mondd meg neki, hogy Mátyás király mindig jóakarója volt, s az is marad.
Így üzengetett Mátyás, míg egyszer azt üzente a basának:
- Mátyás király megfogadja, és szavát meg sem másolja, ha a basa Szendrő várát átadja, három várost és három várat ad érte cserébe. A basának nincsen egyéb dolga, mint hogy átadja Szendrőt, amikor Mátyás ostrom alá vette.
Jól van, a basa megfontolja az ajánlatot, aztán ezt üzeni:
- Ha Mátyás király nekem ad három várost és három várat, én is átadom Szendrő várát. De az ajándékozás írásban álljon, és a király hite legyen rajta!

szozattovabbacikkhez

Mikszáth Kálmán: Csalafinta a diák

Három jókedvű diákember, kószálás közben, az országút mellett egy parasztot vett észre, amint kordélya mellett aludt a füvön. Hamar készen voltak valami diákcsíny kitalálásával.
   Míg a gazda aludt, a szamarat kifogták a kordélyból, az egyik diák a szerszámot magára vette és beállt a szamár helyére. A másik kettő pedig a szamárral odébbállt.
   Észrevette ám a diák, hogy ébredezik a gazda. Erre nagy szomorúan fejét, kezét előre lógatta.
   - Hát téged milyen ördög hozott ide? – rémült rá a gazda.
   - Dehogy az ördög, kedves gazdám, – mondja szomorúan a diák. – Az apám haragudott meg rám s minthogy bűbájos ember, szamárrá változtatott. Most kitelt az időm s várom, kedves gazdám, hogy mit tesz velem.
   - Mit tegyek hát? – háborodott fel a gazda. – Nem vagyok én pogány! Menj Isten hírével haza. Hanem azt mondom, hogy az apáddal összeférj ám, mert megint szamárrá változtat!
   A diák nagy örömmel elfüstölt. A másik kettő pedig másnapa közeli vásárra vitte a szamarat s ott árulgatták. Oda tartott a paraszt is, hogy magának az elvarázsolt szamár helyébe egy másikat vegyen. Egyszer csak mit látott? Felismerte a maga szamarát a vásáron. Odament s fejcsóválva így szólt a jámbor füleshez:
   - Hát mégis újra összevesztél az apáddal? Na, én nem veszlek meg többször…!

Ásgúthy Erzsébet: Történet a Petrezselyem utcából

A keskeny Petrezselyem utca beugró szögletében állt egy zöld zsalus kicsiny hát. Magas tetején szélkakas forgott, az ablakokat hasas vasrostélyok védték, s még két árva juharfa is meglombosodott tavasz táján az apró udvaron. Igazán olyan volt az egész, mintha csak azért felejtették volna itt, hogy illő helyen húzódhassék meg benne a három Váczy kisasszony.

    Elhagyott, csendes volt ez a kis zsákutca. Szinte ájtatos hangulatot lehelt magából, mintha kívül esett volna a közeli valóságon. A város vérkeringésének lüktetése ide már nem ért el.

    De ha duhaj jókedv nem verte is fel a macskaköves utca halk magányát, azért csendes derű melegített benne. A sárga falú házak között délelőttönként Gavallér, a sánta verklis tartotta körsétáját, délutánonként pedig a virágos ablakok mögül kiszűrődő zongoraszó tette vidorabbá a környéket. Itt még „klavéroztak” a műveltséget ambicionáló kisasszonykák, s vasárnaponként recsegő hangú gramofonok terjesztették a romantikus slágereket.

szozattovabbacikkhez

D. Eperjessy Margit: Az én adventom

Sokáig éltem bánat-kenyerén,
Már úgy hittem lelkem is halott;
Éltem fája – mint kipergett kalász –
Panaszos szívvel fel-felzokogott.

És amint múlott a fájó idő,
S pók szőtte hálóját lelkemen,
Csodásan szállt az égi manna rám:
A megígért megváltás, kegyelem.

Most papír előttem, kezemben toll,
És én rovom rajta e sorokat:
Jóakarat vezesse éltedet,
S legyen Istené minden gondolat!

Ölbey Irén: Advent

Testvéreim, már itt az óra, keljetek fel!
Forduljatok az Úr felé hívő lélekkel.

Már a kakas rikolt s a pirkadat, a hajnal
homlokotokon ragyog bíbor sugarakkal.

Most, most tárjátok ki szíveteket egészen,
ne éljetek gyáván, kishitűségben.

Közel az üdvösség. A vétket vessétek le,
öltözzetek világosságba, erényekbe.

Az Úr Jézus Krisztust öltsétek magatokra,
mint tavasszal a fényt a kertek rózsabokra.

Mint égbolt s tengerszem, őt tükrözzétek,
mert Ő a Szépség, Ő az Eszme s Ő a Lényeg.

Reményik Sándor: A mi adventünk

A békejobb még vissza-visszarándul,
Rángatja görcs: gőg, szégyen, gyűlölet,
Engedne az ököl, de megkeményszik.

Ezer anyaszív ezer sebből vérzik,
Ezer lelket mar vasfoggal a kétely:
A borzalom vajjon a csúcsra ért fel?
S reszketve éled a reménység: hátha,
Hátha van a rémségnek netovábbja.

A békejobb még vissza-visszarándul,
Még lőporfüsttől fekete a völgy
S kaszáját gúnnyal feni a halál,
De már valami köztünk s közte áll,
De hegyormokon csendes rőzseláng,
De a lélekben béketüzek égnek
S ezer haranggal harangoz az Élet!

advent

Baráti Huszár Mária: Magyarok karácsonyi imája

Mindenható Isten, irgalmas jó Urunk,
Alázatos szívvel lábadhoz borulunk.
Kegyelmedet kérjük, tekints le ránk végre,
A sokat szenvedett szegény magyar népre.

Gyötörték, kínozták, rabigába törték,
Elrabolták tőle véráztatta földjét,
Amit Árpád apánk ezer éve szerzett,
Bitorolja azt most vad, idegen szerzet.

Szép Erdélyországot pusztítja oláh had,
Elnyomott székely nép rabigában lázad.
Amerre követjük a Duna folyását,
Hallhatjuk magyarok segélykiáltását.

Északon a csehek, délen a vad szerbek
Szegény magyarokra bilincseket vernek.
Csapásidat Uram, könyörgünk, már szüntesd,
Jaj, mit is véthettünk, hogy ennyire büntetsz.

Hallgasd meg imánkat, mindenható Isten,
Elvették a kardunk, más, mint Hitünk, nincsen.
Magyar karácsonyfán gyújtsd a legszebb lángot:
Adjad vissza nekünk NAGY MAGYARORSZÁGOT.

1925

Dalmady Győző: A karácsonyi harangok

              – Longfellow –

Hallgattam a harangokat,
Zengték régi dalaikat,
Harsány szavuk
Messzire zúg:
Békesség és jóakarat!

Miért van az – töprenkedém,
Hogy karácsony szent ünnepén
A torony így
Fohászkodik:
Békesség és jóakarat!

A míg zengi a hő imát,
S átváltozik egész világ,
S egy hang leszen,
Dal, tiszta szent:
Békesség és jóakarat!

Azalatt az ágyútorok
A világba belemorog
Elhangzik a
Buzgó ima:
Békesség és jóakarat!

szozattovabbacikkhez

József Attila: Betlehem

A gyolcs ködökben puha varjak ülnek,
csüggedt borókán fészkel a homály.
Tömpe szobácska vert földjére dülnek
két botos pásztor és három király.
Az asszony leszáll a kamrai létrán, -
Mennyből az angyal! - zeng öt atyafi.
Az öreg kapás az ólban ganét hány,
kántálnak sírva lompos tyúkjai.
Fagyos szalmában sáros krumpli gubbaszt,
borostás állal komorul a zsupp
s fodor leveske szaga áraszt vígaszt,
mely a danával mennyezetre fut.
Jézus, kinek szállása sárga irka,
heverő papírbarmok közt örül
s a tűz fényénél a jámborok mintha
ugrándoznának a jászol körül.
De ez nem igaz. Részes-szalmát hajszol
az úri szél és gőzlik a magyar
s a két pásztor fonott kalácsot majszol
s a három király pálinkát nyakal.
 
                    1929. december

Kersék János: Az orosz fogoly karácsonya

Dicsőség a magasságban,
Békesség a földön…
Bús rabságban már harmadik
Karácsonyom töltöm.
Hideg, sötét itt az orosz
Betlehemi jászol,
Mikor mások ünnepelnek,
Az orosz rab gyászol.

Szibéria zord ködén át
Hazafelé nézek:
Van-e ott még ünnepelő,
Puha, meleg fészek?
Minden népnek megszületett
Ma a Jézus Krisztus,
Koldusgyermek az ablaknál:
Szegény magyar virtus!

szozattovabbacikkhez

Sajó Sándor: Karácsonyi ének

Akkoron csillag gyúlt az égre
És rásugárzott a vidékre,
És Betlehem fölött megállván,
Egy rongyos istálló homályán
Tündöklött már a Glória:
Ott ingecskében, szép fehérben,
Feküdt a jászol szent ölében
Az Isten egyszülött Fia…

A hír bejárta a világot,
És jöttek bölcsek és királyok
És együgyűk és pásztorok:
Ott minden lélek egyetérzett
És sírt és álmélkodva nézett
És boldogan fohászkodott:
Örömöt hozván az embernek,
Dicsőség légyen az Istennek!

szozattovabbacikkhez

Budai Kulcsár János: Szilveszter éjjelén

Szilveszter éjjelén
Petőfit olvasom.
Agyam poharába
óborként folyatom.

Tiszta gondolatok,
csudás költemények:
szabadok, színesek,
néha kőkemények.

Dicső szellem, ma is
élsz, átszövöd dalom.
Lobogsz sejtjeimben
mint a forradalom.

                  2003

Dudás Kálmán: Búcsú

E parttalan mélykék éjjelen
a csillagok a tavat telehintik
gyönggyel, –

ha elmész: kirabolt két szemem
és lelkem lesz ily csendbe tele mindig
könnyel.

szerelemkép1

Kosztolányi Dezső: Kedves

Te meghalsz kedves s nem tudod, ki voltál,
álarcodat magadra szorítod
s nem tudja senki, hogy voltál titok,
hogy voltál nékem ismeretlen oltár.
Úgy mégysz el innen csöndbe, lopakodva,
élő titok egy még nagyobb titokba.
Mert jönni fog egy egész-kicsi ősz,
napos, ártatlan, fáradt, graciőz,
kis fákkal és kis bárányfellegekkel
és végtelen és bús, akár a tenger
és megkuszálja hullámos hajad,
szemed alá rak szarkalábakat.
S egy délután, ha ülsz az ablakodnál,
ijedve kérded: micsoda zenél?
És este búgni, bőgni fog a kályha
és künn az utcán fújni fog a szél.
Te sírva szólítod a Véghetetlent
s felelni fog a föld és a göröngy.
Megütsz egy billentyűt s a hangja elzeng
és összetörsz, mint gyönge-gyönge gyöngy. 

1912

Londesz Elek: Róza emléke

Itt legszomorúbb az ősz arcának hervadása:
Levelet könnyező, megvénült fák alatt.
Utánad száll a szélben a hervadt lomb sírása
És közöttük haladva, lelked mélyére ássa
Érzést felszaggató körmét a hangulat –
És meg-megállsz merengve és vissza-visszanézel,
Hogy búcsút integethess egy sírnak árva kézzel,
Mert félsz: talán utólszor lehettél még ma itt,
Hogy ráhintsed porára az ősz virágait?

Mert nem hiszel az élet kecsegtető szavának,
Ha láttad csalfaságát: hogy’ szegte meg szavát,
S mikor reményeid már a szép jövőbe szállnak,
Titokban cinkosává szegődve a halálnak:
A kincsedet kezére hogyan játszotta át!
Ha búslakodtok is most, ti fák, de még reméltek,
Mert visszatér a szép nyár s ti újra vígan éltek!
De én előre látom a télben vesztemet –
Mert rám hulló havával örökre eltemet.

szozattovabbacikkhez

Szemlér Ferenc: A kedves elalszik

Éjszaka van már, éjszaka van, a kedves az ágyra lefekszik,
izmaiban, lágy izmaiban ólomsúly ülte meg estig.
Szürke szemén, szép szürke szemén lassan lecsukódnak a pillák,
bántja a fény, úgy bántja a fény, néz engem, ámde alig lát.

Simogatom, megsimogatom, kis teste már alig érez,
lassúdadon, oly lassúdadon tér vissza a vére szívéhez,
elhidegül, már úgy elhidegül a melle, a karja, a bőre,
mint ha fagy ül, vaskérgű fagy ül a törtfüvű béna mezőre.

szozattovabbacikkhez

Vörösmarty Mihály: Rózsa voltál

Rózsa voltál, rózsa,
     De csak elfonnyadtál.
Aggott vőlegénynek
     Kebelén hervadtál.
Piros kis orcáid
     Lettek liliommá.
Beestek szemeid
     Szomorú sírommá.
Ha tudnám, galambom,
     Hogy Isten meg nem ver,
Ölembe vennélek,
     Mikor urad hever.
Tán ifjúságodban
     Ismét megujulnál,
Meleg karjaim közt
     Piros rózsa volnál.
Tán azt is mondaná,
     Ha nem unná magát,
Hej pajtás, nevetem
     Világ bolondságát.
No de így is megvan,
     Amúgy is elhagytál,
Tömött erszény után
     Nagyon szomjuhoztál.
Kidől a redves fa,
     Rajta gomba terem,
Ne remélj, galambom,
     Nincs már több szerelem.


1828. július

Szász Gerő: Ah, e percnek…

Ah, e percnek nincsen ára:
Olyan édes, olyan drága.

Lelkem, szívem majd megszakad:
Ajkamon van hő ajakad.

Álom ez tán, nem is való;
A gyönyörtül elhal a szó…

– Ám, a patak néz s mond: »megyek,
Elbeszélem a tengernek!«

A madarak beleszólnak:
»Mi elmondjuk völgynek, dombnak!«

A fák, lombok is beszélnek:
»Elregéljük, mi az égnek!«

Nyári szellők jőnek, szállnak:
»Hírül adjuk a világnak!«

            *   *   *
Hervadt virág áll és zokog:
»Soká tartson még álmotok!«

Lendvai István: Szegedi éjszaka

A Tisza partján kószál valaki
derengő Hold ezüstjén, némaárván.
Eltűnődik egy komor, ósdi bárkán,
Lendvai Istvánhol búját harmonikán sírja ki

valami ábrándos halászlegény.
Át-átsóhajtoz olykor Újszegedre,
hol egykor néki lángolt rózsák ezre,
majd megpihen Stefánia ligetén,

hol Dankó Pista halkan hegedül
magyarok fehér királyasszonyának.
Majd azon rágja szívét csöndes bánat,
hogy nem jő cimbora a Kass felül,

immár Tömörkény úr is elmaradt,
nem hívja poharazni az ivóba,
hol szép a csaplárosné, vad a nóta
s magyar gond felhőz piros poharat.

szozattovabbacikkhez

Vargha Gyula: Vörösmarty

Zendüljön diadalmi ének,
A nagynak a halál nem árt;
Dicsőség a költő nevének,
Mely századokra vet sugárt.
Üdv aki szózatos dalával
Megbűvöli földet és eget,
S fölverte ajka érc-szavával
A riadó mélységeket.

Ég s föld, a táj dús völgye, halma,
Erdők, mezők és nádasok,
Mind az ő tündér-birodalma;
A lomb, amint lobbal susog,
Sokhangú füttye száz madárnak,
A szél, mely úgy zeng, mint a húr,
Hangok, színek sugarad, árnyak, –
Felettük ő korlátlan úr.

Hányszor bejárta méla lelke
A déli tájak völgyeit;
E szöghajú, sugár Etelke,
Mint kelő hajnal várta itt.
Az ég szülötte, nem a földé;
Gyöngy perg, amerre áthalad,
S a költő álmait betölté
E rózsás ködből szőtt alak…

szozattovabbacikkhez

Vörösmarty Mihály: A havazó télnek szele, Árpád Zalán ellen

Vörösmarty Mihály:

A havazó télnek szele

A havazó télnek szele kezdi lezárni folyóink
     Árjait, és jegesűl a hegyek ormin hava.
Már a címeres Híd nem rengeti annyi utasnak
     Tagjait, hol kocsizott Pest s Buda kénye szerént.
A Duna szőke vizén nem eveznek el annyi hajósok,
     Őket is a télnek mord szele rettegeti.
Partra tolatnak hajók, csikorogva körűltök haladnak
     A jegek, és ropogó zajjal omolnak alá.
Még egyedűl járják a víz esméretes útját
     A kész révészek, bátran evezve hajón.
Amikor esztendőnk nagy üdőnek tágas ölébe
     Visszakerűl s más év kezd leforogni során,
Ő halad! és mi heves zengéssel verseket írunk!
     Nem tudjuk, miket hoz majd lefolyása nekünk.

szozattovabbacikkhez

Londesz Elek: Borsos József festőművész

Portrait of József BorsosA múlt század első felének magyar festői között igen kiváló és igen népszerű volt Borsos József. Tehetségének megnyilatkozása gyermekkorába nyúlik vissza; már kilenc esztendős korában megjósolták az ismerősei, hogy valaha híres festő lesz belőle. Veszprémben, a hol 1821 december 20-án született, városszerte bámulták gyermekkori rajzait, a melyek között különösen a "Három grácia" keltett nagy feltűnést a rajz szabatossága miatt. Műterme a padláson volt, s alig várta, hogy hazakerüljön az iskolából és kedvére rajzolgasson a padlás ablaka alatt, szénnel és ceruzával.

    Tizenöt esztendős korában semmi módon sem lehetett rá venni, hogy iskoláit folytassa s majdan prókátor legyen belőle. Festő akart lenni minden áron, s addig mesterkedett, a míg apja meg nem engedte neki, hogy Bécsbe menjen a képzőművészeti akadémiára, mely akkor Európaszerte híres volt.

szozattovabbacikkhez

Gárdonyi Géza: Petőfi Sándor nászútja

Horváthné Szendrey Júlia beszélte el ezt egy női barátjának, az meg egy bizalmas pillanatban a saját urának:
Mikor már Szendrey Júlia kezét adta Petőfinek, az utolsó feltétele az volt, hogy Petőfi ne káromkodjék.
Mert a poéta, mint afféle tüzes, indulatos ember úgy elördögadtázta néha a teremtésit a világnak, hogy a franciául nevelt és zongora mellett finomodott Júlia ki-kirémült minden poézisból s aggódva gondolt arra, hogy ezeket az ebattázásokat egész életén át kell hallania.
És ez volt az egyik oka, hogy Júlia szívesen beleegyezett az esküvő eltolásába. Megfogadtatta Petőfivel, hogy ezen idő alatt leszokik az ördögadtázásról.
Elérkezik az esküvő napja. Viszi őket a négylovas hintó Koltó felé. Az esső esik. Az út zökkenőit a kerékvágásban csordogáló víz befolyja. Egy ilyen zökkenőben Misztót falu táján eltörik a kocsikerék. Petőfi persze irtóztatóan ördögadtázik.

szozattovabbacikkhez

Petőfi Sándor: A magyarok istene

Félre, kislekűek, akik mostan is még
Kételkedni tudtok a jövő felett,
Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség
Őrzi gondosan a magyar nemzetet!

Él az a magyarok istene, hazánkat
Átölelve tartja atyai keze;
Midőn mindet annyi ellenséges század
Ostromolt vak dühhel; ő védelmeze.

Az idők, a népek éktelen viharja
Elfújt volna minket, mint egy porszemet,
De ő szent palástja szárnyát ránk takarta,
S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.

Nézzetek belé a történet könyvébe,
Mindenütt meglátni vezérnyomdokát,
Mint a folyóvízen által a nap képe,
Áthúzódik rajta aranyhíd gyanánt.

Íszozattovabbacikkhez

Reményik Sándor: Petőfihez

Az ország elvétetett tőlünk,
Elvétetett a hatalom,
És a dicsőség is elvétetett,
Felbontatott és eltöröltetett
Közöttünk minden földi kötelék.
Térdig porban és övig hamuban
Mi mégis a te nemzeted maradtunk:
Petőfi nemzete!
Mert megmaradtál Te!
És Benned megmaradt az ország,
És megmaradt a hatalom,
S a dicsőség is, a mi dicsőségünk,
Most és mindörökké.

Az ország megmaradt,
Ó nem a földi ország,
A szemfedős, a könnyei áztatott.
Nem az, nem az!

szozattovabbacikkhez

Féja Géza: Tömörkény István

Tömörkény IstvánKerényi Károly vezette fel a harmincas évek elején a „sziget” eszméjét, a hűvös, körön bévül sarjadzó nyugalmat, az elvonulás termékeny méltóságát. Gondolata a német intellektualizmus hatása nyomán keletkezett s erősen hasonlít Stefan George hasonló törekvéseihez. Szigetet alapított Tömörkény István is, de egészen más értelemben.

    Tömörkény asszimilált magyar; apai s anyai ágon német származású volt. Anyja kocsmároskodott, az író tehát a kocsmában asszimilálódott, a legjobb helyen. A vidéki kocsma ugyanis, melynek nevét újabban vendéglőre és nagyvendéglőre előkelősítik, nemcsak nagyszerű gyűjtőedény volt, minden rendű s rangú magyarok befogadóhelye, hanem komoly emberi szertartás színhelye is. A néma nép itt nyílt ki, a bor s a társaság vigasza következtében. A mélybe szorult dolgok kikívánkoztak, az elfojtott mondatok megrázták bozontos sörényüket és nagybátran előbújtak. Tömörkényt ez a népi kinyilatkoztatás kapta meg, olvasztotta magába és tartotta melegen, míg a halál hidege ki nem fogott rajta. Tömörkény később is, midőn már előkelő kultúrtényező volt Szegeden, hű maradt a kocsmához, szeretett darvadozni, bor mellett figyelni, kétkezi emberek asztalához ülni. Így ismerte meg a szegedi és szeged-vidéki népet, s megható, szemérmes szeretet fűzte hozzá, akár az édesanyához. Édesanyja is volt ez a nép: ölébe fogadta, emberségre nevelte, becsületes életanyaggal tölötte meg.

szozattovabbacikkhez

Tömörkény István: A Mitlátsz kutya és Kucsora Mihály

Kisebb szőlőben kapást szokás tartani. Ez ugyanaz az ember, akit más vidéken vincellérnek neveznek. Nappal munkás, vezetője a napszámosoknak, éjjel pedig csősz, aki őrzi a szőlőt. Éjszaka a tanya udvarán alszik, és puskával a kezében többször bejárja a földet.

    De nagyobb szőlőnél már ezt a kétféle mesterséget nem bírja el egy ember válla. Vagy a nappali munkája lesz hiányos, vagy az éjszakai őrzés. Már nagyobb szőlőre csősz kell, akinek más hivatala nincsen, mint hogy vigyáz a vagyonra. Őrzi szigorú figyelemmel, lopni nem enged, legfeljebb magának lop egy kis csőszszőlőt, amit azután elfélkézkalmárkodik, ez azonban nem baj, mert a nyomtató lónak sem szokás bekötni a száját, továbbá sóra, paprikára, apróra, csöprőre neki is szüksége van igazság szerint. Éjjel-nappal járja a határt, s mikor az olykori szőlőmunkák ideje elmúlik, szép simára gereblyézi a szőlőutakat, hogy azoknak a homokján az idegen lábnyomot megismerje. A cipős lábnyomról még azt is meg tudja mondani, hogy a városból, a gazda családja köréből ki érkezett ki a tanyába.

    A kapás a tanyaudvarban lakik, s tart kutyát. Néha kettőt, de hármat is, azonban azok láncon vannak. Míg a csősz bent lakik egy kis házban, a szőlő gyomrában, s nem szeretik, ha kutyát tart. Mert a csősz nem tartja kötve a kutyát, hanem az mint szabad állat, vele jár az útjain. De a szabad kutya nem jó a szőlőben, mert nagyon szereti az érő gyümölcsöt, és lelegeli a szüret hasznát. Pedig nyilvánvaló, hogy elég, ha a csősz lop, de ne még a kutyája is.

szozattovabbacikkhez

Londesz Elek hírlapíró, költő

elet londeszA széles látókörű, [de a XXI. században itthon már szinte ismeretlen] az irodalom és a művészetek világában oly jártas Londesz Elek, a magyar hagyományőrző költők csoportjának volt jellegzetes figurája. Ő és társai voltak azok, akik a XX. század első harmadában is híven ragaszkodtak az előbbi emberöltők nemes eszményeihez.

A tündérmadár

              Egy sorsüldözött költőnek

Zúg a sötét erdő felettem
És hallgatom felejtkezetten,
Mint orgona búgását áhítat,
Mely szikkadt medrű lelket
Érzéssel átitat.

Láttam, göröngyről kőre hágó
Gondülte lelkű, ősz favágó
A szűk örvényen lassacskán haladt,
Munkától görnyedetten,
A szálas fák alatt.

szozattovabbacikkhez

Londesz Elek: A lámpás ember, Egyéniség, Vajda János agyveleje

Londesz Elek:

A lámpás ember

Gyerünk a lámpa nappalából
Oda az éjszakába,
Hol az erkélyről a sötétbe
Lóg a csend lusta lába.

Mi bántana, talán dohányom.
Bizony csípős a füstje!
Azért csillog szemgödreimben
A lámpafény ezüstje.

Majd egy mesét ott elmesélek.
Amelyben megjelennek
Borús és tarka képei
A múltnak és a jelennek.

Mesének mondom el, pedig
Talán valónak érted:
Hogy ragadott meg valakit
Útonálló kísértet.

szozattovabbacikkhez

Németh László: Erdélyi József

Erdélyi József1Mint a telített oldatok, a lírikus is egy kristályosodási pont körül képzi ki költészete újtüzű kristályait. Tárgy kell neki, melyre az első igaz hang kicsapódjék. Zúg, amelyből a világot meghódítsa. Olykor a szerelem, olykor egy táj, olykor a szenvedés, elragadtatás pattantja ki az emberből a költőt. Egy vers s adva az archimedesi pont, amelyből az universumot kiforgatja.

    Erdélyi József lírájának egyik cselédház volt a kristályképző magja. A cselédház, amelyben született, a tanya, a földek, a gyermekkor. Nem felejti el, hol s mivé jött világra. Nem felejti el, sőt kiaknázza. Ébredő lírájának a legszebb darabjai a gyermekkor emlékeit forgatják, foltozgatják. Az ég magányos csillagáról a kora szürkület jut eszébe s a tanya fölött világló hajdani csillag, melynek fényinél anyja teknőhöz kelt s apja sorra zörgette az alvó béresnépeket.

szozattovabbacikkhez

Erdélyi József: Álmomban, Hajnalcsillag, Komlószáraztó, Piros levél, Táltos

Erdélyi József:

Álmomban

Álmomban ismét arra jártam,
a Gyepes alján valahol,
felette gyászos felhők lógtak,
köröttem tanya, ól meg ól.
Mintha a Kőházi tanyája…
de más, egészen más tanya,
embertelen, elátkozott hely,
kárhozott lelkek otthona.

Nyilván, hogy nem az égben jártam
lenn a pocsék sárban gyalog,
kövér kandisznók őgyelegtek
köröskörül, nem angyalok.
Féltem az agyargó kanoktól,
Igyekeztem hát kifele,
néztem az utat a tanyából, –
ott egye őket a fene…

szozattovabbacikkhez

Ölbey Irén tanítónő, költő és műfordító

olbey irenKülönösen nehéz sorsa volt annak az Ölbey Irénnek, akinek irodalmi munkássága és egyéni példamutatása még napjainkban sem válhatott széles körben ismertté, miközben a XX. századi magyar szépirodalmának-katolikus költészetének egyik jelentős alakja, művei több tízezer példányszámban kerültek kiadásra. Munkássága lassan feledésbe merült, határozott és rendíthetetlen keresztény hite miatt nem kapta meg azt az elismerést, amely őt megilletné, a kommunizmus áldozata. A vörös-sztálinista diktatúra kiépítésének időszakában, majd az 1956-os forradalom idején is egyértelműen, nagy nyilvánosság előtt tett hitet a szabadság és a demokratikus értékek mellett, igyekezett fellépni a kommunista hatalom túlkapásaival szemben. A kommunista diktatúra időszakában megbélyegezték, „irodalmi hullának”, „hírhedt alaknak”, „Horthy-bérencnek”, „Mindszenty-tollnoknak” nevezték, állásától, szinte minden jövedelmétől megfosztották.

szozattovabbacikkhez

Ölbey Irén: Az lenne szép, Gyermek-kórus, Hajnali harmat, Számvetés, Szótár

Ölbey Irén:

Az lenne szép

Utazni majd, az lenne szép,
utazni messze teveled,
megnézni Capri szigetét,
a kék barlangot. S tengerek
fölött suhanni álmatag,
a jacht, mint sirály, szállana
s arcunkba loccsanna a hab
csípős, fanyar-sós illata.
Utazni majd, az lenne jó,
megcsodálni az alkonyat
gyöngy-fellegeit Kairó
bársony egén. S a fjordokat.
Aztán Velence, Génua,
Piza ölében kötni ki,
Páduában az orgona
nyitna. Majd Nizza s Rimini
lázát ízlelni boldogan,

szozattovabbacikkhez

Áprily Lajos: Magányos aktor Kecskeméten

„Az ifjak meggyújtottak egyet az égbe nyúló, magánosan álló fenyvek közül…
hajnalban ott állt előttünk az óriási fa, mint egy fekete obeliszk, leégett ágaival.”
                                                                                                 Déryné Naplója

deryne szeppataki rozaSzekérsorral, cigányosan,
echót verő vidám zenével
barangoltak Erdélyen át:
vándorszínészek Dérynével.
Zörögtek zengő fák alatt,
mély völgyeken végigporoztak.
Itattak csurgó kőközön,
havasi réten táboroztak.
Idéztek zúgó tapsokat,
a gondoknak fittyet vetettek,
hevültek múlt kalandokon,
csiklandó tréfákon nevettek.
Vár lett a gyékényes szekér,
s fenyőfa gyúlt, ahol kifogtak.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang Hungarovox 11 15 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf