Illyés Gyula: Szegénylegény

Bozótból bozótba,
karom arcom előtt, futok szakadatlan,
árnyékom is már leszakadt rólam,
falvak fölé az esti szél
hordja sötét áldásaimat,
gazda óvatosan bezárja ajtait.

Mindenünnen kívül maradtam én, éjjeledik, mesgyék
bokámra fonódnak,
eddig és ne tovább –
megállok az első házak előtt, hallom a csap csobogását,
asszonyok kacaját, evőeszközök csengése ez, hallom, –
kuvaszok szőre felborzad szagomra.

szozattovabbacikkhez

Jankovich Ferenc: Csend a hegyen

A Szentmihály-hegyen
– két karral ölel a tó –
hosszan heveredem
viharropogtató
gyepes sziklatetőre,
hol lágy fénytől csorogva
szivárog most a béke
a hűs sziklasírokba.

Mert itt fent a halál
sziklába vetett ágyat:
s az ősi Szentmihály
ölébe csukló, bágyadt
hősöket rejt halomra,
kik csendes ünneplőben
sandítnak mosolygva
a barnagyomrú kőben.

szozattovabbacikkhez

Áprily Lajos: Novemberi esőben

Ez volt világra-szülő hónapom.
Míg ballagok, esője hűvösen ver.
Flagelláns lettem, hogy így biztatom:
Zuhogtasd sújtó záporod, november?

eso

Ferenczy Teréz: Tél kezdetén

Süvölt a szél a puszta fák felett,
Hol van virágod, nyájas kikelet?
Hol van a rét, mely harmatgyöngytől fénylett,
A színvegyület, az illat és az élet?
Minden semmivé lett!

Lelkemben is ily nagy a hervadás, –
Tavaszom után nem lőn aratás,
Virágaimhoz sugárt nem kapok;
Lassan gyilkolva ölnek a napok,
De meg nem halhatok.

Gyurkovics Tibor: Novemberi nemzet

Az én szívem színig van,
árvácska még mindig van.

Pedig itt a november,
a lókötő hóember.

Fákat hajlít, ugrándozik,
behozta az Ukrán Rozit

night-clubokba, sztriptízbe,
nem is egybe, száztízbe.

Ellepte a maffia
és a maffia fia

városunkat, Pestet, meg
vége lett a nemzetnek.

De virít az árvácska
s hajladozik pár fácska.

Reményik Sándor: Télelő

Ez télelő, - sötétedik hamar,
Mindjárt homályba hull a kis szoba...
Vajjon derültebb volna s biztatóbb,
Megnyugtatóbb és ígéretesebb,
Ha valaki mellettem ülne most
És fogná erősen a kezemet,
Fülembe suttogva varázs-igét?
 
Nem. Kettőnek is sötét a sötét.
 
Ez télelő, - sötétedik hamar...
Ha most körüllengné e kis szobát
Mindenki, akinek szívére
Csöppentettem egy csöpp melódiát, -
Ha átölelne párás zuhataggal
Egy szivárványos visszhang-vízesés,
És kórus zúgná fülembe: remélj!?
 
Nem. Országoknak is éjszaka az éj.
 
Talán, talán ha betöltene Az,
Akit most is csak hírből ismerek,
Kihez esetlen imát dadogok
És hatalmában félig sem hiszek,
Csak akarok, csak akarok...
Ha visszahozná múlt novemberek
Tengeralatti advent-illatát,
Ha megtenné a képtelen csodát,
És olyan volna ez a délután...
Akkor talán, talán, talán
Fénybeborulna most is a szobám.
 
                Pécs, 1928. november 14.

Temérdek [Jeszenszky Danó]: Borongás

temérdekkép10Életünk kertjében őszi rózsa nyit,
Elszállt már az illat, a tavaszi kéj.
Fehér dér borítja fáink lombjait,
Rövidül a nappal s mind hosszabb az éj.

Énekes fülemilénk’ régen hallgat már,
Füttyömre kacagó rigóm sem felel.
Csak a bús holló szól, kiáltva: Kár
S valahol egy szegény hattyú énekel!

De mért e borongás? Nyájas még az ég,
S ha láthatsz kék eget, ne nézd a borút.
Virágunk őszi bár, de virág az még,
Édesem! nosza fonj még egy koszorút.

szozattovabbacikkhez

Czuczor Gergely: A boros vándor

Bort ittam én, boros vagyok,
Haza mennék, de nem tudok,
Aki tudja, mért nem mondja,
Merre van az országútja.

Leányt láttam s megszerettem,
De a nyomát elvesztettem,
Aki látja, mért nem súgja,
Merre megy a szívem búbja.

Piros csizmás lelkem, húgom,
Kár sietned olyan nagyon,
Hisz én oly jó legény vagyok,
Ily hetykén csak ma ballagok.

Törjön el az út kereke,
Süllyedjen el a feneke,
Mért oly hosszú, mégis szoros,
Alig fér el rajt’ egy boros.

Csokonai Vitéz Mihály: Kancsót fiú

Az anakreoni dalokból  

Kancsót, fiú, veszendő
Ez élet és előlünk,
Mint egy palack bor elfogy.
Hát kurta napjainkból
Hányat lelopnak a búk!
Mért bokrosítsam a bajt?
Miért fogyasszam éltem,
Míg a gohér virágzik?
Iszom, ha szívem örvend,
Iszom, ha bánat éri…
S ha szíhatok borocskát,
A gondjaim csucsúlnak.

Füst Milán: A szőlőműves

füstkép5Lám, a Medve ragyog s fiát veri: csöndre tanítja.
S lejjebb lassan, valamint tavirózsa, leúszik a Hattyú.
Alant sötétül a kékség s a hűs domboldalt beborítja,
Melyre fehér házat, kicsikét, százat egy óriás parittya
Fekete, tar venyigék közt össze-vissza szórt…

szozattovabbacikkhez

Sáfáry László: Öreg vincellér halála

Megérkezett az ősz,
és a szüretelők dalolása a falvak felé vonul.
Pihennek a szőlőtövek,
de öreg gondozójuk tovatűnt a rozsdaszínű fényből.
Megvárta, míg súlyos gerezdjeikkel
utólszor felköszöntik,
és halkan gyökereikhez hajtotta fehér fejét.

Temérdek [Jeszenszky Danó]: Bor és szerelem

A bor és az édes szerelem
Két nagy földi jó,
De csak úgy, ha a szerelem új,
A bor pedig ó.

Zúg az erdő, zúg a mező…

Magyar népköltés

Zúg az erdő, zúg a mező, –
Vajon mi zúgatja?
Talán bizony Perczel Móricz
A lovát ugratja.

Szép ő maga, szép mindene,
Szép a paripája,
Vígan vágtat a honvédek
Nyalka táborába.

Perczel Mór

Mátyás király elfoglalja Jajca várát

– Heltai Gáspár krónikája nyomán –

Magas hegyen állott Jajca vára, és a hegy alatt két nagy folyóvíz folyik, mind a kettőnek erősen sziklás a partja. A hegy alatt a két folyóvíz egybeszakad, majd beleömlik a Száva folyóba.
Jajca volt a boszniai királyság fővárosa, egykor István király uralkodott benne.
Történt egyszer, hogy Mohamed császár szép szóval beszélgetésre hívta a királyt, az el is ment gyanútlanul. A török császár mindjárt elfogatta, és a bőrt róla levonatta. Így pusztult el István király, és így vette birtokába Mohamed császár Rácországot, Boszniát és Szerbia nagyobb részét.
Mátyás király pedig nagyon bánta, hogy az ő királyságának birodalma csak a Száva folyóig terjed. Ezért titkon üzengetni kezdett a jajcabelieknek, akik már nagyon neheztelték a török utalmát.
A városbeliek egyetértve a várost azonnal meghódította, de a várat ostromolni kellett.
Mátyás keményen szorongatta a várbelieket, az utakat mind elzáratta, és éjjel-nappal lövette a várat.
Végre akkora lett az ínség a várban, hogy Harám bég, a vár parancsnoka személyesen kereste fel Mátyás királyt.

szozattovabbacikkhez

A kis ködmön

ködmönNépmese

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy jómódú parasztember. Volt annak felesége, meg egy leánya. Egyszer fölkereste őket egy fiatal legény. Eljött háztűznézni.
Mindjárt kínálták őt minden jóval, tyúkkal, kaláccsal. Borért is leküldte az ember a lányát a pincébe.
Lement a leány, amint ott vizsgálódott, szemébe ötlött egy nagy káposztáskő a falhoz támasztva. Elgondolkozott a leány. Ő férjhez fog menni, lesz majd egy kis fia, annak vesz egy kis ködmönt a vásárban, a kis fiú leszökik egyszer majd a pincébe, ott ugrál a káposztakő előtt, a káposztakő eldől, a kis fiút agyonüti… kire marad akkor a kis ködmön?
Ezen a leány annyira elkeseredett, hogy leült az ászokra és ott sírt.
Alig győzték odafent várni, leküldte hát az ember a feleségét érte.
- Ugyan anyjuk, eredj már le, nézd meg, hogy mit csinál az a leány ennyi ideig abban a pincében. Talán a bort folyatta ki s nem mer feljönni?
Lement a asszony s látta, hogy leánya ott sír az ászokon.

szozattovabbacikkhez

Herczeg Ferenc: Vasárnap délután

Tavaszi vasárnap volt…

    Itt álljunk meg mindjárt egy szóra! Ti mai fiatalok, akiknek érdeklődése izgatottan lendül ide-oda a tőzsdenap és a kasszanap között, ti persze nem tudjátok, mi volt hajdan a vasárnap. Majd én megmondom!

    Ami először is a pesti égvoltot illeti, az a mi időnkben fényesebb volt, mert több látszott belőle az alacsony háztetők fölött, de nem is kormozta be a gyárak füstje. Jobb szaga is volt a régi vasárnapnak; ma benzines, – akkor friss kenyér- és ibolyaszaga volt: a jómód és az ifjúság illata. De az emberek is módosabban festettek. Most a gazdag ember hétköznap is ünneplőben jár, a szegény ember vasárnap is kopottan; a régi Pesten minden almáriumban volt egy gondosan összehajtogatott ünneplőruha, minden téglahordó tótnak volt egy szépen hímzett vasárnapi inge, és ha fölvette a gazdája, akkor külön ünneplő arcot is viselt hozzá. A polgárleányok egész héten át szürke kis házimacskák voltak, vasárnap hajnalban azonban megrázták magukat és mint pompás és gőgös spanyol infánsnők suhogtak a templomba.

szozattovabbacikkhez

Tatay Sándor: Ködös reggel

Akkor már hajnal volt és félig világos, mikor Brand a hátam mögé lépett.

    Akkor eresztett el az éjszaka az utolsó fogával. Ha nem hiszed el, hogy foga van: ülj végig ligeti padon egy éjszakát. Csendeset és meleget, amiben nincs sem álmosító zaj, sem riasztó hideg. Puha inakba ágyalva, kemény, éles fogai vannak, meglátod, amik szorítanak, de nem véreznek meg, inkább visszasüppednek az inakba. Este kezd összeharapni az éjszaka és nem ereszt el, míg utolsó cseppig rád nem leheli a lelkét. Ha elalszol, maskarát csinál belőled, ha lehagyod a világosságért, akkor ő is elhagy, ha a nappal emlékein rágódsz, akkor kiröhög és utál, mert az éjszaka, tudod, utálja a nappalt. De ha odaadod magad az éjszakának, akkor nem ereszt el, amíg rád nem leheli elejétől végig a lelkét. A sokféle színtől feketévé lett lelkét, amitől nem szabadulhatsz, amíg vissza nem bontod az összes régi színére és nem jön a hajnal.

szozattovabbacikkhez

Győry Vilmos: Csak te szeress engem

győryszerelemkép

Szólna bármit a világnak
Nyelve rólam, ellenem,
S volna bárki jóbarátom,
Volna bárki ellenem:
Mit törődöm én szavával!
Lelkem mindent elfeled,
Csak te drága kedves angyal,
Csak te szeress engemet.

Drága kincs és büszke hajlék
Lesz-e majd tulajdonom?
Vagy csupán kicsinyke kunyhó,
Hol magam megvonhatom?
Nem lesz ennek szenvedése
S amaz úgy ad örömet –
Csak te drága kedves angyal,
Csak te szeretsz engemet.

szozattovabbacikkhez

Petőfiné Szendrey Júlia: Ne higyj nekem

Ne higyj nekem, ha mosolygok,
Álarc ez csak arcomon,
Mit felöltök, ha a valót
Eltakarni akarom.

Ne higyj nekem, ha dallásra
Látod nyílni ajkamat:
Gondolatot föd e dal, mit
Kimondanom nem szabad.

Ne higyj nekem, mikor hallasz
Fölkacagni engemet:
Megsiratnál, hogyha látnád
Egy ily percben – lelkemet!

Reviczky Gyula: A te neved, a te hangod

A te neved, a te hangod
Mostan is fülembe csendül,
S édes dalok csengnek-bongnak
Még édesebb szerelemrül,
Bágyadt kezed, kicsi lábad
Múlt virányain vezérei;
Csillag-szemed ragyogása
Múlt homályát űz széjjel.

A te kerted, rózsa-kerted
Ezerszer bejárja vágyam,
Lábaidnál elmerengek
Szemed, ajkad mosolyában.
Kezem a tiédbe’ reszket,
S némaság a vallomásom;
Mintha én is rózsa volnék
És te volnál rózsa-párom.

A te szíved, gyönge szíved,
Csak tréfát űzött belőlem;
Még se foglak elfeledni,
Csak a néma temetőben.
Hozzád térek vissza mindig,
Emlékedre búm is enyhül,
S édes dalok csengnek-bongnak
Még édesebb szerelemrül.

Vári Fábián László: Hajnali virágének

Violás hajnalom,
hajlongjál csak.
– Ekképpen szólék,
hogy meglátlak. –
Legelső fényed
a holdra dermed,
ha nem lát meg engem
a te szerelmed.

Úgy szeretnék
a szemedre szállni,
miként csak te tudsz
a vizeken járni.
Lépteid simulnak
úgy a habokra,
mint a bíbor
a rózsasziromra.

Megtörhetetlen
delej óv téged,
indítom ellened
minden igémet.
Legszebb fényed
a holdra dermed,
ha nem vár meg engem
a te szerelmed.

Vida József: Szeressünk

vidaszerelemkép1Az ifjúság, a szerelem –
Ez a kettő karöltve jár:
Meleg nélkül mit érne a
Világító, szép napsugár?
Ifjúságunk nyíló virág:
A szerelem legyen napunk,
Mert nélküle, mint a virág
Őszi dértől – elhervadunk.
Szeressünk, míg ifjak vagyunk!

A szerelem bájitala
Megnemesít, égbe emel;
Nélküle a száraz kúthoz
Hasonló az ifjú kebel.
Örökös vágy marja lelkünk,
Azt sem tudjuk, mi a bajunk,
Mint a virág harmat után
Csak epedünk, csak szomjazunk.
Szeressünk, míg ifjak vagyunk!

szozattovabbacikkhez

Temérdek [Jeszenszky Danó]: A falu árvája

Selyem kendő, selyem kötény, selyem szoknya,
Nem vagyok én az ilyenhez hozzászokva;
Nem vagyok én bíró lánya, nincsen módom,
Csak úgy járok, csak úgy élek árva módon.

Sorba tart a falu engem, szegény árvát
Én őrzöm az egész helység libanyáját:
Száz a ludam, tizenhárom a gúnárom,
Azokkal én a tilalmat meg-megjárom.

Bárcsak rajta kapnának, hogy befognának,
A bíróhoz bevinnének, becsuknának,
Tán a bíró fia be-bekandikálna,
Ha nem szeret, legalább hogy megsajnálna.

Gulyás Pál: Őszi séta Debrecenben

Fent a fáknak pírja játszott,
de ez a pír hervadás volt,
mint a földről távozónak
arcán rózsák rajzolódnak.
Mentem az utcák sorában
és egy kert előtt megálltam:
egy lakó se vágyik innét,
itt a bölcs lerakja könyvét,
itt a gyors kalmár lefekszik
s hallgat hajnaltól napestig.

Mennyi lélek villanása,
mennyi szív van itt elásva!
Fent komor fatörzsek ütve,
mint a tűzvész csendes üszke.
Túl a Templom nagyharangja
zengi ércdalát a Napba:
bár a hang a régi bátor,
ködbe vész a Prédikátor.

szozattovabbacikkhez

Németh László: Balassa Bálint

A poézis: lépvessző. A gyermek azt mondja: én is megpróbálom. Az ifjú fölujjong: ni, hiszen megy. A férfi nekimelegszik, alkot s egy nap hökkenve veszi észre, hogy az életén belül egy külön, másik élet támadt, ország az országban, amely magának zsarolja az igazi élet legszebb színeit. Egykor játék volt s most magába szippantja a lélek legelrejtettebb erőit is, futó inger szülte s már az egész világ jelent futó ingert az ő állandósult, sürgető kívánalma mellett.

    Mi volt a vers az alig ifjúvá sersült Balassának? Úri passzió, mint a solymászat, a tánc vagy a lovak. Bornemissza Péter mesterével kiadja Füves kertecskéjét, egy német vallásos könyv magyar fordítását, zsoltárokat ültet át s énekeket szerez, melyekben bűnbánatos szívvel engeszteli az Istent förtelmességekért, amelyeket talán még el sem kötetett, bőbeszédűen és sok rímű versben, a kor szokása szerint. De az egyéni sors formáló lehelete még alig borzolja meg ezeket a tanulói sorokat, melyek egyelőre csak eggyel több dekórumot jelentenek a sok ígérő ifjún, aki táncával már a király előtt is bemutatta, hogy a nemes ifjúság dísze leend.

szozattovabbacikkhez

Balassi Bálint: Tánc-nóta

Egy szép táncot jó kedvemből, szép szerelmem küldek,
Mit gyakorta én magamban te rólad éneklek,
Táncolok vele, örülök,
Ugyan tetszik, hogy repülök,
    Nagy boldogan élek.

Boldog vagyok, mert hogy szeretsz, de boldogabb lennék,
Ez újonnan szerzett táncban, ha ketten mehetnénk,
Veled együtt ha lehetnék.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
    Együtt táncban mennék.

Boldog szemek, kik ezt látják, lábak, kik ezt ropják,
Fejér színű szép sarukat sarkok, kik hordozzák.
Keskeny derekát kik fogják,
Gyenge karját tapogatják.
    Úgy az mint akarják.

szozattovabbacikkhez

Vályi Nagy Géza: Balassihoz

Őseimnek őse,
Tűnt idők regöse,
Kobzos Bálint jó rokon,
Ki tollal, szablyával
Vívtál vad pogánnyal,
S dalt pengettél lantodon…
Szüntelenül látlak!
Könnyes, bús orcádat
Keblem mélyén hordozom…

Itt vagy közelemben!
Érzem, hogy eremben
Szilaj véred lángja forr…
Tarka ifjúságod
Pille-szárnyán szállok,
S kísérőm: kaland, mosoly…
Minden énekemeből
Égő szerelemtől
Vert lelked sóhaja szól…

szozattovabbacikkhez

Liszt Ferenc a zongorakirály

lisztferenc11811. október 22-én, Doborján falucskában, a Liszt házaspárnak fia született. Eszterházy herceg jószágigazgatója: Liszt Ádám és felesége nem sejthették, hogy gyermekük nevét néhány év múlva minden magyar büszkén fogja említeni s néhány évtized után nem lesz a világon művelt ember, aki nem tudná, hogy ki volt Liszt Ferenc.
    Tanítását édesatyja kezdte, aki maga is jeles zenész volt. De nemsokára Bécsbe került, ahol kiképzése folytatódott. Már 11 éves korában kész művésznek tekintették, akire nagy jövő vár. Ő is, mint a legtöbb művész bejárta egész Európát s a „zongorakirály” művészetének fejedelmek, egyházi és világi méltóságok, tudósok, művészek hódoltak. Sokáig lakott Párizsban, Olaszországban, Németországban.
Bayreuthban, leánya, Cosima lakásán halt meg 1886. július 31-én.
    Életében, mint „zongorakirályt” ünnepelték egész Európában, de zeneszerzeményeit halála után ismerték meg igazán. Ennek oda az volt, hogy abban az időben Liszt művei nagyon modernek voltak az akkori hallgatóságnak.

szozattovabbacikkhez

Liszt Ferenc: Honvágy

A zeneszerző írása, a Gazetta Musikale 1839. szeptember 2-i számában

…Az ifjú korban a fiatalember a saját gondolatainak a viharzásától bódultan, nem is él: csak élni vágyik… Az égő láznak, hasztalan pazarolt erőnek, hatalmas és bolondos élniakarásnak ezt a korszakát francia földön töltöttem. Miért ne hittem volna magamat e föld gyermekének, ahol annyit szenvedtem? Hogy juthatott volna eszemben, hogy van egy másik föl is, az: amelyen születtem, s hogy az vér, amelyik ereimben folyik, más emberfaj vére s hogy az enyéim másutt vannak?!…

    Véletlen körülmény ébresztette fel bennem azt az érzést, amiről azt hittem, hogy kialudt, pedig csak szunnyadt. Egy reggel Velencében, egy német újságban olvastam a pesti árvíz-szerencsétlenség részletes leírását. Ez szívemig hatott. Szokatlan részvétet éreztem, s ellenállhatatlan szükségét annak, hogy ennyi szerencsétlen emberen segítsek. Mit tehetek értük? – kérdeztem magamtól. Micsoda segítséget vihetek nekik?

szozattovabbacikkhez

Vajda János: Liszt Ferenchez

Kit hord örök hír a diadal,
Kiben szívünk ver s zeng a dal,
Mit idő el nem öl:
Honod, mely büszke rád s szeret –
A Hunyadiak, Zrínyiek
Hazája – üdvözöl!

Légy büszke rá és ne feledd:
E föld, mely szülte bűszered,
Hősök, csodák hona;
E népnek, mely hord néma bút,
És örömében sírni tud,
Nincs párja, rokona.

Ó jer közénk, maradj velünk,
Kik még hiszünk, még szeretünk,
Bár reményünk – titok.
Zengd te nekünk a csodadalt,
Mit nem mondhatnak el szavak,
Csak sejtnek milliók…

Vagy ám ha mégysz – hí a világ –
Vidd a haza határin át
E nép hírét tova;
A nép, melynek dalaiban
Nagy, halhatatlan búja van,
Nem halhat meg soha!

Prohászka Ottokár: Az anarchia logikája

A pünkösdi Lélek megtöltötte régente azt a házat melyen Krisztus Urunk a nagy szentséget rendelte, s eltölti azóta is azt a házat, mely az «egyház» s melyben a pünkösdi Lélek most is oly illatosan és titokzatosan száll és leng, mint az idei tavaszban a regg harmatos fuvalma. De a modern kor felfogása szerint az élet árama elhagyta már az «egyházat» s más «házak» felé jár, melyek a modern élet színtereivé, a divatos szellem szentélyeivé lettek; e házak: a kávéházak, színházak és országházak; ezekben pezseg az élet, árad a beszéd, rikácsol a szabad szó, elmélkedik a politika, táboroz az intelligencia, toboroz híveket a közvélemény; ez az a három kiváltságos ház: kávéház, színház, országház.

    A kávéházban gyenge mokkát vagy éppen kathreinert mérnek s politizálással öntenek bele egy kis erőt; a színházban komédiáznak és tragédiáznak, amint jön, vagyis inkább amint valami jobban fizet; az országházban pedig a nemzetállam színe-java mond nagyokat, sokat beszél, és sokszor félrebeszél.

szozattovabbacikkhez

Sík Sándor: A hatvanéves Prohászkának

prohászkaottokárA véres sár üvöltő tengerében
Egetkérő kolosszus módra állsz.
A századnak kiáltó Jele vagy,
Fáklyája te az Evangéliumnak,
Amelyet Isten élő ujja gyújtott,
Hogy lombnyiltú, kishitű szemünk
A titkok Arcát lássa mély tüzednél.

Széles és mély az Evangélium
És véghetetlen gazdag rejtekű,
Mint élet és teremtés, mint az Isten.
És szól egyenlőn minden századokhoz,
És mindeneknek egy Igét beszél,
S elébük szórja roppant kincseit.
És jő a század tágranyílt szemével,
Jön, jön feléje félőn, csendesen,
Szegény keblébe rettegőn takarva
Önizzadtának árva kincseit,
Hódító kézzel, amit elcsikart
A Természettől és a Rejtelemtől,
S az ismeretlen Evangéliumra
Idegenül és aggva, félve néz.

szozattovabbacikkhez

Féja Géza: Krúdy Gyula

krudy1Krúdy Gyula a századforduló idején tűnt fel, azóta haláláig, a harmincas évek elejéig teleírta a folyóiratokat s méginkább a napilapokat. Regény, tárca, karcolat s széljegyzet futott szüntelenül a tolla alól, rovatjai voltak a lapokban, könyvek és füzetek tömege jelent meg a nevével; ponyvát írt; álmoskönyvet szerkesztett. Olyan volt, mint a gyümölcsfa, mely nem törődik, hogy merre gurul a termése. Számba sem vette, hogy mit írt, egy-kettőre el is felejtette, önmaga álmélkodott volna talán legjobban, ha műveinek szétszórt tömegét valaki elébe tárja. Tömérdek írása sárgul régi napilapok hasábjain s veszett el a szerkesztőségekben, ő maga feledkezett meg róluk legelébb. A kapitalizmus korában, midőn az írók odaadó gonddal „adminisztrálták” magukat és építették érvényesülésük útját, mintha vállalati igazgatók lennének.

szozattovabbacikkhez

Jékely Zoltán: Krúdy Gyula igézése

„Aranyidők”

…Ilyen régi föld alatti zugban,
temetőből nyíló alagútban,
melyet csupán kincsásó ha bolygat,
s mély árnyéka van a lábnyomoknak,
megláthatni:
                    nemcsak ember, állat
hagy szemetet fent a napvilágnak
sávjai közt, város-téren, utcán:
maga az Idő is vetkezik tán,
hulladékká, porrá változtatja
éveinket… az Idő kacatja
halmozódik, doha és penésze
foszforeszkál itt buján tenyészve,
hogy lidércként űzze s elriassza,
ki elásott kincs után kutatna…

Az Idő is megkopik, öregszik –
a haláltól mégis megmenekszik.

Krúdy Gyula: Szindbád és a csók

Szindbád karcsú, nyúlánk, de elég izmos férfiú volt, már gyermekkorában megtanulta a valcert és a polkát, és a nyeregben is megállotta helyét, ha rókát kellett űzni a dércsípte, rőtbarna mezőkön. Mindazonáltal nagyon kevés szerencséje volt a nőknél. Szindbád ugyanis hirtelen ellustult, ha arra került a sor, hogy valamely csipkés szoknyafodrocska után Budáról Pestre menjen. Valamint nem volt kedvelője a hosszadalmas ácsorgásoknak sem utcasarkokon, kapumélyedésekben, a Halász­bástyán vagy a kis budai cukrászboltban, ahol a nőket várni szokták. Türelmetlen volt, ideges volt, és csodálkozó komolysággal kérdezte a kis kalaposleánytól: „Szívgyönyörűség, most van öt óra?” Máskor egészen egyszerűen elmellőzte a kitűzött találkát, és nyújtózkodva, ásítozva hevert a szőnyegen, amíg valahol messze, egy görbe kis budai utcácskában, midőn már leereszkedőben volt a téli köd, titokzatosan, csöndesen állott egy kocsi, és a kocsifüggönyök minden percben készen voltak arra, hogy nyomban leereszkedjenek.

szozattovabbacikkhez

Gulyás Pál tanonciskolai tanár, költő, író, műfordító

gulyás1Mára szinte csak szülővárosában-Debrecenben ismerik a „vájtfülü” versszeretők, talán itt még tanítják Gulyás Pál költő és tanár munkásságát, aki ott, a cívisvárosban [itt kollégium örökíti meg a nevét] jött napvilágra 1899. október 27-én. Élete tele van váratlan fordulatokkal, az ebben az időszakban egyébként is különcnek számító irodalmárok között is kiemelkedően „nehéz, ember” volt. Egy kiemelkedő műveltségű, ugyanakkor végtelenül provinciális figura, aki fiatalkori, kommunista attitűdjei után egyforma távolságot tartott a jobboldali keresztény kurzustól valamint a szervezett munkásmozgalomtól és a polgári baloldaltól is az ebben a korszakban [de napjainkban is] megvalósíthatatlan közéleti és kultúrpolitikai hipotéziseivel. Voltaképpen még a körében sem volt senki, aki mindenben egyetértett vele, de aki ismerte, okvetlenül a varázsa alá került.  Ha egy egész kicsit más, mint amilyen volt, a harmincas évek egyik irodalmi főalakja lehetett volna, így nem lett több mint érdekes színfolt, egy izgalmas mítosz a magyar irodalomtörténetben. Már édesapja, Gulyás István is, szegényparaszti sorból Tiszadobról, rendhagyó módon emelkedett ki családjából.

szozattovabbacikkhez

Gulyás Pál: A kakukk, A Múzsához, A vak ló, Apám, Rímkovács

Gulyás Pál:

A kakukk

Fent a felhő szállt, futott,
játszottak a kakukkok,
messziről hallottam őket,
a szöllő közt kergetőztek.
Egyik felszállt a meggyfára,
másik meg a szilvafára,
míg a harmadik madár
hirtelen hintánkra szállt.
Csöndes volt a kert, eső
utáni friss levegő,
a fűszál csöpp tornya épült,
reszketett a csendességtől.
A hintán egy pillanatra
nézett a lenyugvó Napra,
hosszú farka billegett,
futottak a fellegek.
Úgy repült elő egy fából,
mint szobánkban az órából,
a hangja is ugyanaz volt,
csak olyan tündéri-nagy volt!
Csak egy pillanatra láttam,
az ilyen nem tart soká,
júniusi délután volt,
szállt a fény a föld alá…
Kétfelé nyílt szürke szárnya,
és visszarepült egy fába.

szozattovabbacikkhez

Harsányi Lajos: A bíboros

  – Pázmány Péter emlékének –

220px PazmanyA nemzet sápadt homlokán
Felbíborlott a jegy,
Hogy ő az, aki eljövend,
Igaz s egyetlen Egy.

Körötte égő temető,
Reményvesztette had,
A pusztulásnak angyala
A földön áthaladt.

És akkor jött ő. Csontkemény
Volt éveinek tele,
De lázas, forró homloka
Vad tűzvésszel tele.

Száján az éles, tiszta szó
Úgy szállt ki, mint a kard,
De nem ölni, nem sebezni:
Gyógyítani akart.

szozattovabbacikkhez

Nadányi Zoltán: Gyertek, énekeljünk!

Kettéroppant a hajó,
senki élő és haló
nem menekül innen!
Asszonyok, kár értetek,
gömbölyű szép térdetek
reszket a szál ingben.

Hol a hajónk árboca?
hova lett kormányosa?
hol a kapitánya?
Most dobta el a sötét
fergetegbe szócsövét.
Most ugrik utána.

Már ezentúl a vihar
a parancsnok. Ő rivall
szörnyű szócsövébe.
Idegyertek, mind ide,
akinek még van hite!
Tört árboc tövébe!

A vad tenger elkapott
minden mentőcsónakot!
Gyertek, énekeljünk!
Testünk már a tengeré,
énekszóval ég felé
menekül a lelkünk!

Dsida Jenő: Öreg október

Be jó lenne még azt mondani mindig:
Szívem fürösztik tavaszi kegyek,
a napsugár is éget,
virágosak a rétek,
és holnap kirándulásra megyek.
 
Be jó lenne egy szép kézlegyintéssel
elintézni az egész őszi dolgot:
- Eh, nem fél, aki bátor,
csak rövid nyári zápor,
és boldog marad mindig, aki boldog.
 
De hiába, már nincs levél a fákon,
halk tűz robogja be a tűzhelyet,
felhők - mint soha régen -
bóbiskolnak az égen,
s már nem lehet, már nem lehet...
 
                Szatmár, 1925. október 19-én

Fáy Ferenc: Őszi vers

Őszi kiutakban ősz vize árad;
mustos egekben dünnyög a szél,
hajtja a csendet, tépi a fákat,
itt van az ágyad sárga levél.

Ősz-puha tested íze a számban;
ágas-öledben száraz a Hold.
S halk suhogással száll fel a bánat
ujjaid őszi lombja alól.

Néznek a rétek… lenge lidércfény:
szép hajad száll az éjbe, puhán.
Vágyam dérvert, kék legelőjén
vágyom a tested akolja után.

Hívlak… s csak váza szürkül a szónak…
Füstös egekben ballag a szél;
köd szövi pelyhes, lágy takarónkat;
vetve az ágyunk sárga levél.

Radnóti Miklós: Vénasszonyok nyara

/Estei mosolygás./
Farkával csöndesen mozog
tóban a hal s aludni kész,
orrát iszapba dugja, és
napjának múltán mosolyog;

totyog vidámka sorban ott
tizenhárom kicsi kacsa,
s arany farán viszi haza
billegve a mai napot.

Sötétül lassan a piros
s ami soká maradt fehér,
az is már látod, feketéll,
mint e verstől a papiros.

/Altató./
Göndöríti fodrászó szél
felhőink így estefele
s a kacsanyom vízzel tele,
csipke a tócsa szélinél.

Minden göndör lesz és arany,
lomb s a lomb közt a zöld dió,
szundi madárka tolla; s jó
hogy nemsokára este van.

Az asszonyod már szendereg,
sötétség üt körül tanyát
s a fán telihold ugrik át,
mint egy riadt, pufók gyerek.

Reményik Sándor: A nagy piktor

Október, a piktorok Piktora
Már teljes lendülettel festeget.
Ecsetjét arany-tengerekbe mártva
Húzza hervadó világok felett.
 
Nézzétek, milyen biztos mozdulat!
Milyen könnyed és mily könyörtelen:
Szépséget s halált egyben osztogat.
 
A bágyadt lombra ahogy rálehel,
Irtóztató és hízelgő a hangja:
Meghalsz, - de utoljára szép leszel.

                                         1925

Virágh József: szemem a kilincsen

dérharmatos
az éjszaka
október van
Mérleg hava

ezüstösül
a nyugalom
a kisöpört
holdudvaron

szelek járnak
lesikálják
fényesre a
Göncöl rúdját

s holnapra tán
hoznak havat
terítsd reám
a hajadat

szozattovabbacikkhez

Bunyovszky Gyula: Bordal-író

A mértékletes életnek példánya Daláry:
    Dalt ha ír a borról, humora – megvizezi.

IMG 20180917 185125

Csokonai Vitéz Mihály: Bacchushoz

     Kar

Evoe!
Bacche Evan, Evoe!
Evoe!
Bacche, töltsd lelkünket bé!
Itt van a zúzos december:
Bor van-é?
Bort igyon ma minden ember:
Evoe!

    Egyes

Idvez légy,
Bacche áldott istenség!
Hol te mégy,
Vigad ott a föld s az ég.
Szívünk úgy felrajzik véled,
Mint a méh;
Életünk csak tőled éled…
Evoe!

    Kar

Evoe!
Bacche Evan, Evoe!
Evoe!
Bacche, töltsd lelkünket bé!
Itt van a zúzos december:
Bor van-é?
Bort igyon ma minden ember:
Evoe!

szozattovabbacikkhez

Szemere Miklós: Szüreten

Nem ezüst serleg s Tokaj tündér
Nedve áll lakom asztalán,
Amaz ős bércnek agg tetője
Csak távolból mosolyg reám.
Borom szegényebb, de forr lángja,
Te napsütötte domb amott!
szüretenkép6Öblös kádamba fürteidnek
Aranylevét te csorgatod.

Halmom bora! mi összeillünk:
Tanyám is kisded halmon áll,
Fakoporsó lesz végső ágyam,
Tied e régi fapohár,
Rajt vidám ábrák domborulnak.
Te napsütötte domb amott!
Öblös kádamba fürteidnek
Aranylevét te csorgatod.

Tűzhabja honom bércsorának!
Tiszted most oly szent, oly dicső:
Derítsd föl a vad éjt mit küzdő
Keblünkre a sors átka sző.
Lobogjon lánggal szemben, szívben!
Te napsütötte domb amott!
Öblös kádamba fürteidnek
Aranylevét te csorgatod.

szozattovabbacikkhez

Szentjóbi Szabó László: A bús Puttonos

Jó Puttonos! hol a puttonod?
Hiszen szőlőt ké'k most hordanod,
Most az igazándi szüretnél
Bakatort ugyan csak ehetnél.
Jaj nincs putton; hát mit csinálunk?
Most a jó szürettől meg válunk.
 
Pedig én, a puttont szerettem
A Vállamra szépen fel vettem
És a midőn meg volt már telve
A kádhoz vittem énekelve.
A szedőket is én bíztattam
S víg szível dólgoztak alattam.
De szedők hogy legyen kedvetek
Most más puttonost keressetek.

 puttonyoskép

szozattovabbacikkhez

Takáts Gyula: Ha majd jönnek

Új lugasban öreg padon
kint ülök az őszi napon.
Mint keleti álmos fajta
hunyorgok az őszi napba.
Ha megúnom, kedves munka
hordót mosok a sarokba.
Nézegetem a hegyeket,
kék erdőket, embereket.

Így élek az őszi csendben
szüret előtt kint a hegyben
s mint fiát az édesanyja,
dédelget az árvák napja.
Nem pirongat, mint a nyáron.
A fák között véka, vászon,
csórag, dió, csípős alma.
Csupa illat a hegy alja.

Lányok jönnek, felbatyuzva.
Nézem őket, mosolyogva.
Ők bandában, én egyedül,
de szívemben már hegedűl
az a cigány, ki szüretre
születik meg a szívembe.
S ha majd jönnek, a zsúp alatt
úgy rázendít, majd megszakad.

A rab legény

népimotMagyar népköltés

Véremmel írattam
E kis cédulácskám,
De nincs oly követem,
Kitől elküdhessem.
Méhemtől küldeném,
Félek, mezőre száll,
Kedve szerint való
Virágjára talál.
Szarkától küldeném,
De igen cserregő,
Titkos bánatimat
Félek, kicserregi.
Készülj édes fecském!
Vidd el levelecském:
Se nem olyan közel,
Se nem olyan messze
Csak túl a tengeren
Harminc mérfődnyire,
A hol nevekedik
Egy kerek dombocska.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang konferencia 20190921 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf