Darkó István: Áll a bál

ciganyzenekar1I.

Éjfél már jól elmúlt, a két nagy zöld cserépkályha a Három Rózsa nagytermében bőségesen termelte a meleget. A bál kezdésekor még mindenki a közelükbe állított székekhez igyekezett, de ahogy a kipróbált fűtőmonstrumok hőhullámokat kezdtek ontani magukból, lassan az idősebbek is elhúzódtak tőlük.

    Nagyobb társaságban a sárosiak a cigány emelvénye köré húzódtak. A cigányt a térre néző szárnyas ablakok elé állította a rendezőség, a pódium közepére, háttal a nagy erkélyre vezető üvegajtónak. A nagy hőség a deszkaemelvény egyik oldalába, a cigány mellé kergette a sárosiak.

    - Itt húz, – mondta Bilóczy Isti, az utolsó magyar árvaszéki elnök – itt behúz a hideg a térdemre. Itt én visszakapom a hasogatásomat. Itt temetés lesz a bálból az én számomra.

    - Üljön fel a kályhára, vén morgó! – felelt neki a nyolcvanéves Selmer bárónő, aki változatlan élénkséggel figyelte s általában mindent, ami körülötte történt.

    Az örökösen mozgó, vörösképű Gálfy Tutyu közéjük dugta a fejét:

    - Veszekednek a szerelmesek, natürlich.

    - Elmenj, széllelbélelt – mosolygott jóindulatúan a bárónő.

    - Itt húz, kérlek átosan – morgott Bilóczy tovább –, éppen nekem való hely ez, na moj’ dusu! Ez hiányzott nekem egyedül a földi létben, veru. Mert otthon Sópatakon nincs nekem ilyen cugom, meg elől ilyen kazánom, hogy a hasam ropogósra süljön s a hátsó felemből meg fagylalt legyen.

szozattovabbacikkhez

Ady Endre: A Szerelem eposzából

/Töredékes bevezetője egy soha meg nem írandó s meg nem írható hőskölteménynek./

Szokásos hívással hadd hívjam Múzsámat,
Szegény, bús testemet, mely vívott csatákat,
Mely ma is annyi bajt és Sátán-dalt érlel
A benne lakozó Múzsa kegyelmével.

Múzsám: Szilágyságban határzott vén testem,
Ki miatt tömérdek bűnbe s dalba estem
S kinek ereszkedett inakkal sincs másod,
Dalold le utolsó, nagy dal-tartozásod.

Sorsomnak, titkomnak hetedik lakatja
Lehullhat: nem vagyok gyermekeknek atyja.
Fiaim, lányaim paripák taposták
S a nagy csatatéren vérfolyók elmosták.

Dalolj nekem, Múzsám, ne a hét vezérről,
Dalolj nekem, Múzsám, a nagy csatatérről,
Hol, ahogy először ember nézett Napba,
Embernek sorsáról jegyződött bús mappa.

szozattovabbacikkhez

Sajó Sándor: Tanulom a boldogságot

sajószerelemkép4Tanulom a boldogságot,
Kedvesemnek mondalak;
És szemedbe könny szivárog,
S rám tekintesz hallgatag.

Mért e könnyű szép szemedben,
Szíved, mondd, mért remeg?
Hogy kimondtam önfeledten,
Fáj talán e szó neked?

A múltakról álmodóan
Tán bús emlék száll feléd,
S mert csalódtál már e szóban,
Többé meg sem értenéd?

Óh vagy tán üdv szállt szívedre,
A boldogság könnye ez:
S édes vágytól megremegve
Így vallod meg, hogy szeretsz?

Szabó Lőrinc: Nők titka

A lányok, nők – nem tudtam, mi lehet,
de titkuk volt. Másféle emberek?
Jobban bántak velük, s mégis csak úgy,
hogy lenézhettük őket, mi, fiúk.
Valami seb (sugdosták torz szavak)
rejlik – nem is a ruhájuk alatt,
hisz ott, mondták, szépek, gyönyörűek
(de szép akár egy bogár is lehet!),
hanem beljebb, mélyebben, bent, a bőr
alatt, a húsban, hiba (amiről
nem szólunk, vagy csak kíméletesen),
sőt annál is több: bűn, veszedelem,
valami rémség… Ahogy kés, golyó
és tűz, a lány is kerülnivaló,
véltem, és sajnáltam szegényeket,
hogy oly idegenek, törékenyek,
s csattanjon bár belőlük az öröm,
titkos ítélet van a fejükön.

Tóth Árpád: Amíg a csókot megtaláltam

tóthszerelemkép1Forró és száraz volt az este,
Zengő üvegből volt a teste,

S a törleszkedő, illatos fák
Lágy lombja csupa villamosság.

Ideges, szikrás alkonyatban
Állottam ifjan és riadtan.

És hallgattam, mintha zuhogva
Valami vak malom zokogna.

Égő agyam alatt a mélyben
A szívem zakatolt az éjben.

A vérem titokzatos árja
Hajtotta bennem muzsikára

A vágyakat, forgatva resten.
...Ó, mennyi álom, fény meg isten

szozattovabbacikkhez

Wass Albert: Nem Te vagy a hibás

Nem Te vagy a hibás,
csak egyedül az Isten:
mert nekem adott.
Nem Te vagy a hibás,
csak egyedül az Isten:
mert a szerelemnek is határt szabott.

Sőt tán nem is hibás
sem Ő, sem más,
Véletlen tette csak, hogy így legyen:
hogy ami fa, ne nőjjön fel az égig,
és elenyésszen, ami szerelem.

wassszerelemkép2

Farkas Imre: A magyar nóta

Kihalt magyar falu. Üszkös, kormos falak,
Üres fecskefészek bedőlt eresz alatt.
Puszta gerendázat üres fészek felett…
Visszavonulóban van az orosz sereg.

Fáradt a lovasság, ma tovább nem mégyen.
Korcsmába beszállnak muszkatisztek négyen
Borozgatás közben hangos kedvük támad:
Hej zsidó, muzsikát! Az öregapádat. –

Füstös vályogvető. Nincs több lába egynél,
Ott veszett a másik nemrég Isaszegnél.
Rozoga szerszámát állához illeszti
És a toldott-foldott húrt ríkatni kezdi.

Összenéz a négy tiszt némán, halaványan:
Micsoda fájdalom sír a muzsikában?
Eltemetett könnyek, fel-feltörő vágyak,
Szilaj, szívettépő, egetverő bánat….

szozattovabbacikkhez

Dutka Ákos: Váradi esték

Ti nyugtalan vidám májusi esték,
Ti muzsikás, gonosz alkonyatok.
Tornyok, ti házak… Váradi esték,
Ilyenkor érzem: hogy itthon vagyok.

Az utca álmatlan, nóta visongat, –
Muzsikás bolond víg városom…
Régi kis utcák ismerős útján,
Egy régi fiúval találkozom.

Húsz éves álmok, boldog vidámság,
Világos dalos alkonyatok,
Régi kis utcák. Tornyok, ti házak
Hej az a fiú – ez én vagyok.

Sokat temettem, sokat is sírtam
Azóta sorsom sokat ütött
Tornyok, ti házak ilyenkor mégis
Könnyes szemmel is, – fütyülök.

Ady Endre: Harcos Gyulai Pál

Jó, hű csatárok szégyenkezve halnak,
Vitéz kis úr, Gyulai Pál úr,
Azt üzeni, hogy nincs vége a dalnak:
Nem halt meg ő, csak befordult a falnak.

Kis Erdélyország, kis sorsunk vidéke,
Küldte ide, hogy háborogjon,
Mert az apróknak harc a menedéke,
S vérbeli magyart megölne a béke.

Hát ő verekszik, bevágtat a bajba,
S végtelenül sok a magyar baj,
Ő belevág, nem gyáván töpreng rajta,
Hajh, kivesző, de legjobb magyar fajta.

szozattovabbacikkhez

Féja Géza: Gyulai Pál

Gyulai Pál R. HirschGyulai Pál 1854-től 1909-ig a magyar kritika pápája volt. Óriási tekintélyt élvezett, írók és irodalmi irányok sorsa függött ítéletétől s magatartásától. Az irodalomtörténet hervadhatatlan érdemeire hivatkozik és követendő példának állítja az utókor elé. Alakja dicsőítő szólamok körébe burkolva él, jellegzetes honi tekintély lett belőle, akinek erényeire, értékeire és „igazságaira” hivatkoznak, anélkül, hogy mibenlétüket közelebbről megvilágítanák.

szozattovabbacikkhez

Gyulai Pál: Költő és kritikus

Fel-felkiált sok költő és művész:
A kritikához nem kell semmi ész,
Rossz szív csupán vagy megromlott kedély;
Alkoss előbb, hadd lássuk, úgy beszélj,
Ki másra képtelen, gáncsol, dohog:
A kritika haszontalan dolog.
   Oh jó urak, mindezt én nem hiszem,
Bár mit beszéltek, érzem, van szivem,
Mely lángol, ég, örűl, fáj, szenved, érez,
S azért gyűlöl, mivel szeretni képes;
Eszem is van annyi, hogy hamar belátja,
A kritikusnak költő nem barátja,
Csak úgy, ha dicsér és hibát fedez,
S bírája helyett udvaronca lesz.

Nagy László: Föltámadt piros csizma

Petőfi Sándor születésnapjára

Lélekzendítő asszonylábon
sólyomideg-varrottasan
föltámadt piros csizma kísért
megostorozott délibáb

orra vasának újhold a minta
szögeinek csillagmező
úgy szikrázik egyetemes télben
hogy tébolyog itt legalul
ahol mi fekszünk behavazva
sebzetten, csonkán éktelenül

üres a bölcső, a harctér teljes:
balsors-csinálta babákkal néma

s föltámadt piros csizma a síkon
szívünk dombjának dúvadja már
végzet-igézte agyunkon táncol
sarkantyúzza a dögöket is
mit akar, mit akar, azt akarja
szeresse ez a nagy havú ország
kövesse holt és eleven

szozattovabbacikkhez

Reviczky Gyula: Petőfi él

/Arra az álhírre, hogy Petőfi a szibériai ólombányákban raboskodik. /

Petőfi él! De nem mint hiszitek,
Nem mint bágyadt tekintetű öreg.
A kor arczára nem vésett redőt,
Fehér hajjal ne képzeljétek őt.
Fejét fenhordja most is; szeme fényes;
Oly fiatal még: csak huszonhat éves!

Petőfi él! De nem volt soha rab.
Ne higyjétek, nem hord ő lánczokat!
Kard van kezében, ajkán harczi dal;
Előre száguld mint a bősz vihar,
És túlharsogja az ágyúk morajját
Szent himnusza, egy szó: Világszabadság!

Petőfi él! Lánglelke fenviraszt.
Vénség, halál sohasem érik azt.
Lázas szivével, ifjan, szabadon
Él és fog élni, édes magyarom.
Lesz trónok és országok pusztulása; -
De az ő sírja még se lesz megásva!

                                                        1877

vitéz Somogyvári Gyula: Petőfi földjén

Óh, még mindig itt jár, réten és barázdán
estéli ködökben, szárnyain a szélnek,
mindörökké itt jár: harangkondulásban,
tücsökcirpelésben, madárcsipogásban
az egykori költő, az egykori ének.

Fehéren nyújtózik a falu a síkon,
alkonyi párában álmodik a tornya.
Halkan lép s köszönget erre minden ember,
tele van a tájék titkos értelemmel
s messze mintha váltig furulyaszó szólna.

Szél suhog. Zúgása talán dajkanóta.
Régi itt az ének, régi itt az álom…
Fürdik a holdvilág az ég tengerében
s hallgat az a kis lak nagy Duna mentében,
ezen az alföldi, szép, nagy rónaságon…

szozattovabbacikkhez

Féja Géza: Veres Péter

Veres Péterről a legszélsőségesebb ítéletek kavarognak. A baloldal mindaddig zászlóként lobogtatta, míg a faji kérdésben olyan megállapításokat nem tett, melyek az átható fajiságú s éppen ezért a fajiság szerepét elkeseredetten tagadó zsidó szellemiségnek kellemetlenek. Azóta inkább az „áruló” szerepét szánják Veres Péternek, anélkül, hogy a vád megokolására kísérletet tennének. A baloldal bizalmatlankodásával párhuzamosan hevesen Veres Péter mellé állott a haladó fiatal értelmiség, melynek radikálisabb része nevét és személyiségét Messiásként hordozta. Odaadó hívének tekintheti a parasztság, főként a paraszti fiatalság öntudatra ébredező elemeit és az ipari munkásifjúságot Veres Péter egyénisége szervesen összefügg a magyar szocializmus jövőjével.

szozattovabbacikkhez

Gellért Sándor: Veres Péternek

Veres Péter
hajdúsági ember,
úgy szeretnék
találkozni kenddel.

Közelében megülni, megállni,
– tudja Isten, hogy miért?! –
Csak nézni a fordulását, szemét.

Szótlanul.

Mint pásztor a csillagokat,
a csillag a pásztorokat.

verespeter

Csokonai Vitéz Mihály: Főhadnagy Fazekas úrhoz

Kerek hajnal! Sugároddal
Küllőzd meg a fél eget,
S múlólagszín sáfrányoddal
Szegd bé a kék felleget.
Én, ki téged napszálltával
Legtöbbször áldottalak,
Most a kelet harmatjával
Mely nagyon óhajtalak.
Menj, s fogd szürke paripádhoz
Fél-ébredt zaphyreket
Tégy kakast a hintócskádhoz,
S kettőzd a lépéseket.
Süss druszámnak, barátomnak
Két szemére édesen,
S babonázd le az álomnak
Mákját rólok csendesen.
Vagy ha már ő, mint kedvelőd,
Ébren szívja lelkedet,
Mondd meg néki, hogy egy szellőd
Mellemből kerekedett;

szozattovabbacikkhez

Juhász Gyula: Endrődi Sándor

„Halott társak üdvözlése”-ből

Hogy az őskertben
Mélázva jártam,
Egy szelíd, csöndes
Sírra találtam.

Tücsökdaloknak
Szunnyad itt a lelke
S kuruc-nótáknak
Örök keserve.

Magyar virág nő
Hű szív porából,
Itt álmodik már
Endrődi Sándor!

Liszt Nándor: Mécs László beköszönt

Kedves Lacim, hát mégis beköszöntél,
Hogy énhozzám is elküldjed hangod,
Hogy megkongassad piros szívedet,
A te ujjongó szent magyar harangod.

Templommá nőtt az egylámpás faláda;
Nagy lélek gyújtott szentélyébe mécset.
S hogy beköszöntél, megdobbant szívem:
„Ki hitte volna?… Visszakaptuk Mécset!”

Szavad mindennap áthullt a határon,
Mienk volt így is… Mégiscsak a másé.
Könnyes felhőkön villámlott felénk.
Kié volt hát?… A véres bujdosásé!

szozattovabbacikkhez

Nemes Nagy Ágnes: Patak

Én Istenem, te szép, híves patak,
Hová futottál, szökdeltél előlem?
Hol csillapítsam buzgó szomjamat?
S hogy bocsássak meg néked eltűnőben?
Zegzúgos csermely! Éppen ott apadsz,
Ahol a szomj legperzselőbb a hőben,
S idegen-légiónyi kín fakaszt
Új kínt csupán, de nem forrást a kőben.

Három vadkacsa úszik a vízen,
A part hosszát a király fia járja.
A feketékre céloz – úgy hiszem,
Már itt a szél – s a fehéret találja.
A víz egyetlen vadkacsát viszen,
– Már itt a szél! – habszínfehér a szárnya.
De iszonyúbb – itt a szél, úgy hiszem –
Ha néhanap a feketét találja.

Legalább biztosan repülj, golyó!
Húszezer éve szoktatunk rendre.
– A takaró szegélyén indigó –
Színű betűkkel állt nyomtatva: „elme”.

szozattovabbacikkhez

Viz Zoltán: Boldog szűz Margit

sztmargitSzigeted a szőke Duna
Legszebb éke, koronája,
Te meg lettél e hazában
Szűzi lelkek szűzi álma.

Királyné lehettél volna,
Karját tárva várt az élet,
De te nem hagytad darócod
S tiszta, szűzi szenvedésed.

Szent Domonkos mesterednek
Nyomdokában híven járva
A nyomornak, szegénységnek
Szíved mindig ki volt tárva.

Te, aki trónra születtél,
Semmi voltál önszemedben;
A szegényeknek szolgáltál,
Mint egy bűnös, érdemetlen.

szozattovabbacikkhez

Wass Albert: Sóhaj

Én Istenem, az idő hogy szalad!
Ma még vagyunk, holnap már nem leszünk,
múlt és emlék: minden elmarad.

Nyomunkat rendre belepi
rőt lombjával az őszi szél.
S hogy kik voltunk:
maholnap az sem tudja,
aki rólunk beszél.

Zölden remeg a nyírfa lombja,
a bajor erdőn szellő támad.
Lőpor-szagú ködök lepik
a jövendőt és a hazámat.

Fehér itt is a nyírfa kérge,
pillangó jár a gyöngyvirághoz.
S mégis: minden virágharanggal,
illattal, színnel, fénnyel, hanggal
a régi erdő húz magához.

szozattovabbacikkhez

Zalár József: Bajza József

Borongva néztél vészfelhős egére
S gyászán kesergve zenged a hazát;
De a szabadság rég várt csillagát
Szemed az éjben biztatón kísérte.

Az örök szépet s szent művészetét te
Hívatlanoktól úgy oltalmazád,
Mintha az Isten bízta volna rád;
Az eszmény volt szívednek bölcsessége.

S jön a szabadság… majd a vész rivall…
Te őrül állsz ki egyik szirttetőre,
S állsz rendületlen, mint a sziklafal.

De a szabadság véres szemfedője
Szemedből minden lángot kitörölt,
S a haza romján szíved összetört.

Czóbel Minka: Hó

A hó kifárasztott, vihar utam állta,
Pihenőt tartottam havas pusztaságba’,
Hullnak, egyre hullnak a fehér hópelyhek,
Elfedtek már mindent, mezőt, erdőt, kertet.

          *

Csodálatos összhang sohsem hallott mása:
Mámorító dallam, fehér hóomlásba’,
Csöndes várakozás bódító nyugalma,
Meg nem látott képbe’, meg nem hallott dalba’.

Mintha most egy alak fényesen kiválna:
Fehér égi angyal földig érő szárnya.
Halál, vagy szeretet? Vagy semmi? – vagy béke?

          *

Sűrűn hulló fehér hópelyhek a légbe’!

Rakovszky József: Téli üzenet

Nincs rózsa a berekben,
nincs árnyas lombú erdő,
csak emlék él a szívedben,
fájdalmas és kesergő.

A téli éj leszállott,
havat szitál a tájra.
– Oh, légy ezerszer áldott!
Szíved bárcsak ne fájna!

torottpohar

Szabó Lőrinc: Januáréji olvadás

Kicsal az éjbe az arany Hold:
arany, sok fagyezüst után!
Száz arca nevetve virít száz
ujszülött, éji pocsolyán.
Láthatatlan erek csörögnek,
csengőket csöppent az eresz:
nekem most szép a hó: siratja,
hogy vége lesz.

Langyos szél szántja lent a földet,
szántja a fenti Adriát:
ezüstkék párákon arany Hold,
s száz arany csillag ugrat át.
Ádáz csata dúl a magasban,
tengeré, kontinenseké…
Csengj, éj, csilingelj, olvadás a
tavasz elé!

Szervác József: Hajnali öt, január

          A reggel bomba, ha az éjszakával
párzottál, cigarettával, levelet
írtál valaki idegennek, tegnap-
előtt fölírt a rendőr, lejárt
igazolvánnyal járkálsz, de ma ki-
váltod, émelygés van
gyomrodban és agyadban, gyötör
szellemi hasmenés, macskát
tartasz, újsütetű avantgarde pózod,
nem élsz együtt a szeretőddel, de
rendesen aludni csak vele, de ma
délután együtt lesztek, gyereket
álmodsz és harangokkal álmodsz,
tíz éve már, hogy eljöttek nagyon, akárha
érted, január volt, mindennél januárabb,
sírtál és veszekedtél, aztán eljött
az a fedetlen fejű február, a kocsmát
odahagytad, egyedül
voltál, egyedül,

szozattovabbacikkhez

Tisza Domokos: A tél királya

Északi szél paripája
A pusztákon nyargal végig;
Végéjszaktól indulván el
Meg sem is áll végső délig.
Hólapályon visz az útja,
Egyenes, de néha görbe,
És mindegyik fordulásnál
Fagyos havat szór a körme.

Földig ér le hosszú farka,
Dombbá söpri lent a havat,
Fent repülő sörényébe
Kánya, varjú belé akad.
Fut, és rajta ül nyergetlen
Hátán a tél zord királya,
Csapzott jégcsap a szakálla,
Éjszaki fény koronája.

szozattovabbacikkhez

Agyagfalvi Hegyi István: Újév

templomrajzEgy lépése egy esztendő,
más lépése más esztendő,
más-más titkú, ködjövendő…

Egy lépése ezer élet,
más lépése még több élet…
Lába alatt nyüzsgő-bolygó
emberhangyák, hogy nem féltek?

Egy lépése lucskos éjbe,
más lépése fehér télbe,
a harmadik piros vérbe…

Napkalapot ritkán visel,
szél játszadoz hófürtjivel,
ház köszönti bő füstjivel,
bérc köszönti kőkürtjivel…

szozattovabbacikkhez

Csorba Győző: Szilveszter délutánján

Az utcákon és tereken
s egyéb nyilvános helyeken,
kül- és belterületeken
hirdetni kéne nyakra-főre:
hogy még idén van, nem jövőre.

Volt gödör és kilábalás.
Jövő ilyenkor
mi lesz?
Belábalás? gödörlakás?

Ezt így a kozmikus jelenségek nyomán
az ész osztotta még be hajdanán.
Aztán törvény lett, súlyos lett, s ma már a
szívig elér, s arra is rárogy árnya.

Gellérd Imre: Újévi köszöntő

Az idő dajkája ma éjjel egyik kezével újévet ringat,
miközben a másikban bús ravatalon óévet takargat.
Virrasszuk ugyan a régit, de inkább az újat köszöntjük,
s a telt élmény-poharat ma éjfélkor mind kiöntjük.
Újesztendő, állj elébünk, hadd lássunk a velődig ma éjjel!
Lám veled is vénebb lett minden létező egy évvel.
Újesztendő, áldott hajnala újabb vágynak, tettnek,
termő méhe légy emberséges tiszta becsületnek!
Újesztendő, előlegezz feleletet sok-sok kérdő szóra,
lám, sír a harang már, s minden házban búcsút ver az óra.
Újesztendő, hozz békét, jót, boldogat, termőt,
oszlass el egünkről minden vészt; poklot-rejtő felhőt.

szozattovabbacikkhez

Lajossy Sándor: Újesztendő hajnalán

Boros, mámoros, piros nyakú
és véres szemű az Újév!
Az emlékezés és újrakezdés
lüktet benne ember-módon;
Isten ujjával írt szent végzet,
mely azért szép, mert az Élet
mindig győz a Halál felett,
s míg az ó eliramlik,
ez alig ballag… Ifjú még:
dalol, dorombol és muzsikál
a boros, mámoros, piros nyakú
és véres szemű embereknek.
Amíg azok mély álomba zuhannak,
a megifjuló öreg Nap szemével
mosolyog, örül, mulat a boldog Isten!

Virágh József: szilveszter

kövek a mellemen
köd ül a lapályon
most kell szeretkezni
havon vagy parázson
tűzbe békát vetni
leomlani térdre
megfagyott madárra
oltáriszentségre
göcsörtös koronás
széllel kötözködő
fák ágán hintázik
a fennakadt jövő

Gyulai Pál: Bálteremben

Mélázva állok a teremben,
Szép ifju párok serge lebben
Körülem, táncot táncra lejtve,
Az élet gondját nem is sejtve.
A víg zene s vidám kedv árja,
Mely szívöket úgy általjárja,
Reám is hat s játszik velem
Vesztett ifjúság, szerelem!

Örűltem én is fényes éjnek,
Víg kedvü zajnak, víg zenének
Csillárok, reszkető világa,
Bokréták illatos virága,
A nők mosolyja, hangja, arca,
És szívem titkos, néma harca
Mind rég elmult... játszik velem
Vesztett ifjúság, szerelem!

Akit oly hőn s hiven szerettem,
Mi sokszor vártam, láttam itten,
Mi szép volt és mi bájjal lejtett,
De értem fényt és zajt felejtett.

szozattovabbacikkhez

Márai Sándor: A bál

TabánR.-be éjfél után értünk; apám hajtotta a lovakat. A szán fekete fák és holdfénytől kékes, vakító és villogó, havas tisztások között siklott le a völgybe s a piactéren állott meg, a fogadó előtt, melynek cégére, – fehér bádogszarvas és a hideg szélben libegő-lobogó, vékonyra gyalult forgács-pántlikák, – különös nyikorgással fogadott, mintha e cinkosi hangon figyelmeztetne valamilyen veszélyre. A lovak megtorpantak, a szán csusszant és megakadt a jeges hórögökben; apám leugrott az ülésről, s vastag pokrócokkal takarta be a didergő, forró és fülledt gőzfelhőkkel párázó, áthevült állatokat. Azután egyedül hagyott a szánban, s eltűnt a fogadó üvegajtaja mögött.

    A piactéren, az éles és valószínűtlen éjszakai fényben, oly érzékelhető volt a csend, mintha üvegharang borítaná le a házakat, tereket és az emberi sorsokat is.

szozattovabbacikkhez

Bács Jancsi

– Székely ballada –

Csütörtökön jó hajnalba,
Készülék fel a havasra.
Befogám a jó négy ökröt,
Jó négy ökröt, jó szekérbe
S elindulék az erdőre,
Ki Firicsko tetejére.
    Hogy kiértem az erdőre,
Egy cserefát vevék szemre.
Gondolám, hogy azt levágom
S az ökrök után felrakom.
    Jó gazdámnak kicsi fija
Jöve velem – halálomra,
Ő vala a segítségem,
Ő egyedül ott mindenem.
    A hogy vágni kezdém a fát,
Nem es gondolám a halált,
Pedig a mán hátomnál állt
S várá, hogy levágjam a fát.

szozattovabbacikkhez

Mátyást királlyá koronázzák

Benczédi Székely István és Thuróczi János krónikája nyomán –

Amikor László király meghalt, erősen megijedtek azok az urak, akik Hunyadi László halálát okozták. Hogyne ijedtek volna meg, amikor Szilágyi Mihály nagy sereggel közeledett Buda felé.

Pedig Szilágyi Mihályt nem a bosszúállás szándéka vezette, ő ennél többre vágyott: a trónt akarta megszerezni unokaöccsének, Hunyadi Mátyásnak.

Amikor Szilágyi Mihály a fegyveres sokasággal Pest városába érkezett, az isteni akarat csodálatos jelet mutatott. Az első éjszakán, abban a hideg télben minden csillag fényesen ragyogott az égen, a Duna vize pedig olyan erősen befagyott, hogy a jég hátán úgy járhattak, mint a sík mezőn.

Reszkettek is az urak a budai várban, mert Pest felől minden baj nélkül fel lehetett vonulni a várba. Ha most Szilágyi Mihály bosszút forral, vége az életüknek…

De Szilágyi Mihály megüzente az uraknak, hogy nem áll bosszút Hunyadi László haláláért.

Ekkor az urak felbátorodtak, levonultak Pest városába, hogy a király megválasztásáról tárgyaljanak. Ott sokat tárgyalni nem kellett, mert a köznemesség sokasága, negyvenezer ember állott a Duna jegén, és mind Hunyadi Mátyást éltette. A gyerekek pedig ezt a dalt énekelték a pesti utcákon:

Mátyást mostan választotta
Mind ez ország királyságra,
Mert ezt Isten adta nékünk
Mennyországból oltalmunkra.

Ezen a napon is csoda történt: a választás híre még ki sem szivárgott, de a pesti nagytemplomban már felhangzott a hálaadó ének.

szozattovabbacikkhez

Túrmezei Erzsébet: A vándorember kis szolgája

VándorEgyszer volt, hol nem volt, élet valahol egy szegény ember. Volt egy kicsi háza, négy fia, három lánya. Földet nem adott neki Isten, favágással kereste a kenyerét. De annak is vége lett, amikor ágynak esett egy szomorú napon, és olyan gyöngének érezte magát, mint egy esztendős gyermek. No, volt sírás-rívás a szegény ember házában. Mi lesz most velük? Odahívatta a szegény ember legöregebb fiát.

- Eredj, fiam Péter, keress valamilyen szolgálatot, ne pusztuljatok éhen! Majd csak megsegít az Isten.

Péternek se kellett kétszer mondani. Édesanyja tett a tarisznyájába egy karéj kenyeret, s nagy könnyhullatások közt útnak bocsátotta.

Ment, mendegélt a fiú hegyen, völgyön. Estére kelve nagy falu tornyát pillantotta meg messziről. S a faluszéli domboldalon ott pihent egy kopott öltözetű vándor.

- Adj’ Isten, bátyám uram! – köszönt tisztességtudóan Péter.

- Fogadj Isten, fiam! Mi járatban errefelé?

Szóból szó lett. Mire továbbindultak, Péter már a vándorember szolgája volt. A nagy faluban kértek éjszakai szállást. Először egy hatökrös gaza házánál, de az nem adott. Aztán egy özvegyasszony házánál. Az szíves szeretettel vendégelte meg őket azzal, ami szegénységéből tellett. A vándorember elbeszélgetett vele a falu sorsáról, Péter meg eljátszott az apró gyerekekkel. Aztán nyugovóra tértek. De csak eláll Péter szeme-szája, amikor a vándorember a holdvilágnál egy marék aranyat tesz ki az asztalra.

szozattovabbacikkhez

Komáromi János: Harangszó Volhiniában

Az ősz közeledett felénk, mert a Hármashatárhegy irányából elvétve hűvösebb légáram húzott el a pesti Duna-parton. A nap lecsúszott már, a Svábhegy fölött két apró felhő mendegélt valamerre. Odafent szél játszhatott.

    Esteledett.

    Oszonnánál ültünk hárman a dunai kávéház teraszán: festőbarátom, a felesége és magam. Mivel alkonyati színek kezdtek összeverődni a folyam fölött, feltűrtem kabátom gallérját s cigarettára gyújtottam. A fiatalasszony szintén. Férje ugyanakkor előkotorta zsebéből a fapipáját, megtömte s rágyújtott ugyancsak.

    Hallgattunk egy darabkát.

    Hallgattunk, mivel mintha megtaláltunk volna illetődni mind a hárman. Ez a kis meghatottságunk a miatt való lehetett, mert megéreztük: ősz lesz s megint egy esztendő merül a hátunk mögé. Folyik a Duna vize szünet nélkül; Vándorolnak a felhők, hullnak a levelek és sem a Duna vize, sem a mostani felhők, sem a mostani falevelek soha-soha nem fognak visszatérni hozzánk.

    Mindez az elfogódottságunk azonban alig tartott néhány futó pillanatig. Akkor rám emelte vonzó arcát a fiatalasszony:

    - Hát arra emlékszik-e, mikor a hóból mentett ki egyszer a kertek alatt?

    - Emlékszem – bólintottam jóleső érzéssel.

    Mert ugyanegy faluban valók voltunk, csakhogy ő elemista kislány volt mindössze, amikor én a főgimnázium legfelső osztályát végeztem már. És míg a fiatalasszony csillogó szemmel, hálásan tekintett rám, eszembe jutott egy régi-régi alkonyat falunk kertjei alatt…

szozattovabbacikkhez

Szenczei László: Málékalács és főtt tojás

Nem volt elég pénzem, hogy kiköltözködjem a kaszárnyából, s így önkéntes sorsom alig különbözött az egyszerű közlegényétől. Velük súroltam a század hálótermét, sepertem az udvart, pucoltam a lovakat, szóval végeztem a napi robotot, amit a kaszárnyai élet ró az egyszerű bakára. Csak éppen pénzem volt jóval több, mint a parasztfiúknak, akik hónapokig nem láttak hazulról egy árva krajcárt és szegényes zsoldjukból még a napi dohányra sem telt.

    A jobbindulatú parasztfiúkkal hamar összebarátkoztam és jóban-rosszban együtt voltunk. Különösen egy Ionica nevű, értelmes, jószívű legényt kedveltem, aki nehéz sorsa miatt is megérdemelte a rokonszenvet. Ionica nem akart tisztiszolgának menni s ezért büntetésből sohasem kapott szabadságot. A többi legény annál bővebben kapott, karácsonykor két hetet, húsvétkor megint kettőt, nyáron egy egész hónapot s aki a szomszéd falvakban lakott, az minden szombat este hazamehetett, ha hétfőn reggel hat órakor pontosan jelentkezett a századirodában. Ionica egyszerű, jó lélek volt, semmiért sem tudott haragudni, megadással viselte sanyarú sorsát, még engem is vígasztalt olykor, ha nagyon elkeseredtem. Az Isten is tisztiszolgának teremtette s hiába lázadt fel a végzet ellen, csak beteljesült rajta, ha nem egyszerre, hát apránként. Az őrmestertől kezdve az őrnagyig mindenki a Ionica nyakába varrta az alkalmi munkákat. Alig múlt nap, hogy ne robotolt volna valakinél. Hol az őrmester vágatta fel vele a fáját, hol a hadnagy rendelte a lakására, hogy segítsen a háziasszonyának, hol az őrnagy ásatta fel vele a kertjét. Többnyire vasárnaponként is dolgozott. Jóval vacsora után tért vissza a kaszárnyába, fáradtan, gyűrötten, s éhes mosollyal esett neki a kihűlt levesnek meg puliszkának, amit a napos félretett számára.

szozattovabbacikkhez

József Attila: Mikor az uccán átment a kedves

Mikor az uccán átment a kedves,
galambok ültek a verebekhez.

Mikor gyöngéden járdára lépett,
édes bokája derengve fénylett.

Mikor a válla picikét rándult,
egy kis fiúcska utána bámult.

Lebegve lépett – már gyúlt a villany
s kedvükre nézték, csodálták vígan.

És ránevettek, senki se bánta,
hogy ő a szívem gyökere-ága.

Akit ringattam vigyázva, ölben,
óh hogy aggódtam – leveszik tőlem!

De begyes kedvük szívemre rászállt,
letörte ott az irigy virágszált.

És ment a kedves, szépen, derűsen,
karcsú szél hajlott utána hűsen!

Petőfi Sándor: Itt benn vagyok a férfikor nyarában…

Itt benn vagyok a férfikor nyarában,
Az ifjúságnak eltűnt tavasza,
Magával vitte a sok szép virágot,
A sok szép álmot, amelyet hoza,
Magával vitte a zengő pacsirtát,
Mely fel-felköltött piros hajnalon…
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

Elszállt az égről a piros sugár és
Elszállt a földről a dalos madár,
Üres fészkébe énekelni a bús
Szellő vagy a haragos vihar jár;
Ábrándaimnak száraz erdejében
Csörög, csörög már s nem susog a lomb…
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

szozattovabbacikkhez

Szabó Lőrinc: Omló szirtről

De voltál légyen bármi s bármilyen,
most, hogy nem vagy, s mert hinni lehetetlen,
hogy a csillagkavaró egyetemben
még egy zátonyon találkozz velem,
s újra megadhasd mindazt, kedvesem,
amit huszonöt éven át szívedben
s ifjú lelkedben annyira szerettem,
s mert bennem is fogy az élő jelen:
szirtemről (omló szirt! halálod éve!)
érzékeink és tudatunk cseréje
szűntén csak nézek az örök időbe
s elnémít látni, hogy a végtelen
zajlásban minden, ami volt, milyen
tökéletesen jelentéktelen.

szerelemkép3szabó

Toldalagi Pál: Fiatal lány

Társnőjét hívja és a hangja
madárszerű: félig sikoly,
félig ének. Az őstermészet
csodálatos dalaiból

valami, ami be nem végzett,
félig kész s örökkévaló;
valami nyers és csillogó.
Érezni a gyönyörűséget,

ami ezen a fiatal
női testen átfut. A dallam
hív, csábít, eped és akar
és mindenképpen halhatatlan.

szerelemkép2toldalagi

Tóth Eszter: Holló-ábra

szerelemkép1tóthTársaságban egy szép este, sorsomtól nyugalmat esdve,
reméltem, majd pohár szesz elzsongít, s a rózsa nyár
étereiben s a táncdal-csattogásban szívem áthall
oly derűbe, hogy nem átall gyásztól könnyebbedni már,
csak egy kissé, csak egy semmi percre könnyebbedni már,
véglegesen úgyse bár.

Ám a könnyedség színében koccintásra kelve éppen,
mint nagyított moziképen, a fölemelt víg pohár
kinagyítva s megállítva, – hirtelen sokk: hogyha itt ma
nem én, hanem ki a sírba zárva por vagy, hamu, sár,
nem én innék, hanem míg én volnék por és hamu, sár,
itt ma te koccintanál?

Váratlan e fordulatba gyors erővel elragadva,
mintha nem is képzeletben, rivalltam rád: Csapodár!

szozattovabbacikkhez

Pósa Lajos: Vásárhelyi sétatéren

Vásárhelyi sétatéren
Béla cigány muzsikál,
Hajlik ide, hajlik oda
Liliomszál, rózsaszál.
Én felém is hajladozott,
Mosolygott egy rózsa,
Bár ne hajlott, hajladozott,
Ne mosolygott volna!

Béla cigány, jó barátom,
Ne kíméld a hegedűt;
Szerelemről, mennyországról
Húzz neki egy gyönyörűt!
Hegedüld a szívét hozzám
Ennek a kis lánynak!
Hej, galambom ide hallgass!
Neked muzsikálnak.

ciganyhegedus

Weöres Sándor: Buda, Ferenchegy

Nagyvároson, mégis falun lakunk,
hol mindenki mindenkit ismer,
a láthatatlan eb hangjáról
tudjuk, hogy Bodri vagy Bagó,

hol elveszett kosár ezernyi szemmel
kérlel, segítsük vissza otthonába,
mivel rózsák közt lakni nem való,
nem is egészséges, ha köd közelget,

a gerlék illendőn köszönnek,
lyukas kulcs barátsággal ránk fütyül,
a hegy az ösvényt összegöngyölítve
kihengeríti lépteink elé,

minden éjfélkor lesben áll a postás
a nagyszakállú sarki fűszeressel,
szögletből hirtelen kiugranak,
hogy jó egészséget kívánjanak,

csak az a baj: hét végén, szombaton
az egész mindenség a semmibe
ugrik fejest, vasárnap ott időzik,
hétfőn fárasztó újra helyre-rakni.

Gombos Gyula: Erdélyi József

Erdélyi JózsefValami nagy és végső harcra készülődik az álom, mert az égiek soha nem látott gonddal és szívósággal toboroznak. Ady Endre és Szabó Dezső a nehéz vértesek, őket a múlt fegyverezte fel és küldte a zászló alá. Nem sokkal azután, hogy Kun Béla és társai elmondták hazug és kenetes búcsúztatóikat Ady Endre fölött és Szabó Dezső a forrongó országon át poggyászában az Elsodort falu kéziratával Budapestre utazik, egy új, másfajta vitéz érkezik a táborba: Erdélyi József, a mezei hadak tüzes és gyermeki kapitánya.

    Ezidőtájt az irodalom igen zavarosan habzik. Az idősebb írónemzedékből akik átvészelték a háborút, formálgatják az új és egészen más akusztikájú helyzethez a hangjukat. Az új nemzedék meg, helyesebben, akik akkor új nemzedéknek látszottak, az új európai bazár sípjait próbálgatják, az új lármás, sokféle izmusokat. Hangjuk így messziről hallgatva vársári móka, de akkor s közelről fülsiketítő lehetett.

szozattovabbacikkhez

Erdélyi József: Isten kardja, Magányos csillag

Erdélyi József:

Isten kardja

Isten-hegyen van az én lakásom,
lakni máshol nincs is óhajtásom.
Jó magasan a főváros felett.
Első piros sugarait
hozzám küldi Kelet.

Minden úttól, forgalomtól távol,
szép kilátás nyílik ablakából.
Rozzant kis ház, ablaka se tágos,
befér rajta mégis-mégis
az egész főváros.

Milyen szép is messziről Budapest,
kivált, ha kél a nap, vagy száll az est.
Szép nappal is, de még szebb éjszaka:
csillagtalan lehet az ég,
ég Budapest fényeinek soka.

szozattovabbacikkhez

Ábrányi Emil: Zsoltár

 – Énekli egy rebellis koldus –

Királyok, királyok, tündöklő királyok,
Akiket a világ trónusain látok:
Nem vagytok másoknál se jobbak, se szebbek,
Csak hatalmasabbak s tán szívtelenebbek!

Jól van, helyesen van, ingyen is megértem,
Hogy elől ragyogjon a valódi érdem!
De mikor köztetek annyi gyenge, rossz van,
Mégis csak ti ültök a fénylő magosban!

Pedig hogyha érdem és nem véletlenség
Szabná ki az osztályt: hol lenne a fenség?
Kevesen volnátok istenek e földön!
Véletek vón tömve pince, fegyház, börtön!

Aki most legelső, lenne legutolsó!
Minden bárgyú mondat, minden dadogott szó
Nem hozná a népek millióit lázba,
Nem röpítené sürgöny szerte a világba!

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang MEGHÍVÓ Radnai Illés 20180427 kitelepitettek éljszívbőlfesztivál 2018. 04. 07. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK 04 lourdes trianon 768x432 életmese pályázat 2018
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf