A Tél öreg varázsló; bárhogy nézed,
Amit csinál, az bűbáj és igézet.
Mikor süvít s borzong a bús vadon,
Csak megjelenik ő a színpadon.
S kinek-kinek, de nyomban kitalálja,
S beteljesíti, mi a szíve vágya.
A hancúrozó, boldog és vidám,
Gyermeknépnek fehér cukrot szitál.
A küzdőnek, kinek csorog a vére,
Sok gyémántcsillagot tűz a mellére.
Jaj de szépen harangoznak
Az úzoni torony alatt!
Szegény Györbíró Áronnak,
Szegény Györbíró Áronnak.
Áron, Áron,mit gondoltál,
Mikor a vízre indulál?
Én egyebet nem gondoltam:
Négy kerekemet megmostam.
Jó barátim! kik valátok,
Kik a víz szélin állátok,
Kezem nyújtám, nem szánátok,
Életem végét várátok.
Vándorolt Mátyás király, mikor már nagy király volt, vándorolt városról falura, maga szemével látni, maga fülével hallani.
Egyszer egy vándorlásban elfárad az országúton, felkérezkedett egy szegény paraszt szekerére. Azon a szekéren a búzáját vitte őrletni a szegény parasztember. Felvette jó szívvel a vándort a szegény paraszt.
Megy a szekér csendesen, egyszer csak szembe kocog egy hatlovas fényes hintó, abban ül egy büszke báró. A kocsisa rákiabál a szegény parasztra:
- Térj ki, paraszt!
Gyermekkoromban, mivel testvéreim nem voltak, sokat időztem otthon egyedül. Megtörtént néha, hogy édesanyámnak sürgősen vidékre kellett utaznia, ahonnan éjszakára nem tudott hazajönni, s így én magamban töltöttem ilyenkor az éjszakát is.
Két dolgot nem ismertem: a félelmet és az unalmat. A gyermekeknek ez a két gyöngéje távol maradt tőlem, mert nem volt, aki megismertessen velük.
Tizenegy éves koromban kezembe került egy könyv. Mint a felsőleányiskola könyvtárnokát, igazgatónőnk, a nagyműveltségű Malvin néni, figyelmeztetett, hogy ha egy könyvet olvasni kezdünk, meg kell nézni ki írta azt.
Lenkey és Szeged
Lenkey János a szabadságharc idején többször is megfordult Szegeden. Először a máramarosszigeti vizsgálat után, amikor gyors menetben Szegedre kellett vonulniuk a szökött Württemberg huszároknak1. Lenkey Bechtold altábornagynál, az „alvidéki hadak parancsnokánál” jelentkezett beosztást kérve, aki mint vérbeli osztrák tiszt, leplezetlen ellenszenvvel fogadta az „esküszegő” kapitányt. Augusztus 22-i jelentésében viszont már így írt a szenttamási ütközetben részt vett századról:
Krisztusom, én Péter nem leszek!
Intőn a kakas hiába szólal, ám hittel vallok,
és meg nem tagadlak,
nincs börtön, bitó, kérő sóhaj.
Láttam a szemed csillogását,
az örök egy isten mosolygott rám,
míg hallgattalak,
s ki beittam szavad,
gőggel követlek a Golgotán.
Ha mindenki elhagy, én soha.
Örökre hozzád láncol, köt a hit.
S kell, hogy a harcos
valaki maradjon:
hirdetni a mester szavait!
izgága gyom-beszédbe
csótány lótás-futásba
másokkal bélelt ágyba
sűrű betű-vetésbe
öltem hiányod, drága
fájsz mint a penge éle
csontig dongó zenédre
világ öle kitárva
mosolyod védett márka
fa lettem, alszom állva
Gyors pataktól s a Naptól is kérdem:
porosz mezőkön, bús bajor éjben
meddig bolyongok számkivetésben?
Én a fájdalmak végére értem.
Megtört a varázsa minden útnak,
a Szamos, a Maros várnak engem,
itt élnek a zord hegyek szívemben.
Elindulok áldozni a múltnak.
Bujdosó fák, székelyek, magyarok
lombotok lehull, elszáll a szélben,
kihal a törzs is a Nap tüzében.
A rossz gyökérnek földet adjatok!
(Több helyezkedőnek)
Talán a hősök többet tettek,
mint a megfontolt józanok,
de akit mésszel leöntöttek,
vagy hernyótalppal összetörtek,
az évek múlva is halott.
Az ész jobban szolgál ma írnak,
mint pár cikornyás kődarab,
melyekre szép ódákat írnak,
-- hisz szakálla nő minden sírnak --
s kit aládugnak, ott marad.
Az úton menni menni
Fütyülni énekelni -
Átlépni a pocsolyákat;
Köszönni kórónak virágnak -
Kergetni tarka lepkét
Hallgatni esték csendjét
Tanítani a szeretetre -
Imádni Istent – énekelve,
Önfegyelem fényére gyúlni
És nem bosszulni. Nem bosszulni…!
Fehér kenyeret osztani
Az Életre áldást mondani -
Mikor a gőg zsilipje zúg;
Érezni, hogy senkik vagyunk -
Ma is, mint tegnap cinkék, fecskék, rigók,
és egy különleges, erdőt idéző
ibolyacsokor
Illatok, ízek és ahogy kinyílik
az üvegkannában a tearózsa.
Sajt és olivabogyó, bor és talán egy szó,
egy lassan megszülető mondat picike töredéke.
Rajtunk múlik, hogy mivé válik majd,
és tán rajta múlik, hogy megformálva
mivé alakít minket, téged és magamat,
ahogy minden alkotás maga formálja
a magaképére alkotóját.
most itt állok
ingben s a nyakkendő szorít
nem én kötöttem
bőrcipőmben egykedvűen izzadok
lélekfarkasom vonyít
hagyom már nem firtatom miért
felállok
a tömeg néz
(két ember s egy üveg az asztalon)
szemeikben könny dereng
ezen a füstködös hajnalon
harmincas nő ásít
Nyelved alatt az ízek bársonya
hiába mennél vízért máshova
szóért szomszédba sorsért halálba
létednek értelmét keresnéd hiába
idegen tájakra borért és kenyérért
kézfogást keresve jéghideg tenyérért
zsoldosnak csatába rohannál vesztedbe
csőszlelkű kertésznek távoli kertekbe
szádban a szavaknak kesernyés fűszere
lelkedben iránytű érzékeny műszere
távcső a szemnek hitednek támasz
minden kérdésre egyenes válasz
általa látod mindezt ami van
világot járó szép világtalan.
2018
valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott
én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon
valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot
Szabadság! Rólad énekelni
legszentebb ihletem,
kergetni felhőnyájakat
szép mennyeden.
Nyergelni villám-ménesednek
szikrázó, vad lovát
s vágtatni tenger csillagon
tovább, tovább!
A képzeletnek könnyű szárnya
egyetlen vigaszom,
hisz a tyrannus börtönét
oly rég lakom.
Nincs zöld mező, sem árnyas erdő,
mely lényem rejtené,
csak tört szívem üzen, ragyog
az ég felé.
Már nem ijeszt meg
a temetők éjféli csendje -
a titokzatosság
csak kíváncsivá tesz
és nem riaszt:
Ha a Teremtő üzenni akarna
valamit nekem,
éppen egy kódorgó lélek által,
vagy baglyok által üzenne?
Én nem hiszem azt.
Bárhogy is van, Uram,
jól jönne néha
egy kis biztatás:
fejbólintásnyi elismerés
(Kevés csomaggal, már tovább
sehová sem érvényes útlevelekkel
valahová, valamikor
a menet megérkezik.)
Homlokukon a hosszú út
a történelemmé korcsosult
közelmúlt nyomaival
a jelen kusza hieroglifáival
sebekkel, véglegesült
ráncokkal homlokukon
arcukon mindenféle
elmúlás jeleivel, cipelve
lejárt határidejű álmokat
célokra váltott vágyakat
fáradtan, kialvatlanul
megérkeznek az emberek
sátrat vernek az emberek
és utódokat nemzenek
hogy indulhasson új menet
(És - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Friss szép fejér póka,
Édes szűrő móka,
Porcogós Annóka,
Szerelemnek oka,
Mit haragszol?
Hogy nem játszol
Velem, kivel egy fraj szól?
Ládd-é víg, kik-ki táncol?
Nincs tavasszal, nincs se nyáron,
Mint te, olyan rózsaszál;
Még nagyobb díszt nyerne Sáron,
Csak te ott virítanál.
Rózsaszínnel játszadoznak
Két virító arcaid,
Rózsamézzel harmatoznak
Csókra termett ajkaid.
Látta kellmid Cythére.
Látta, és irigykedett,
Hogy pirosló lába vére
Képeden büszkélkedett.
Sári rózsám! hová mégy? állj meg csak egy szóra,
Be keservesen néztem szerdán az ajtóra,
Hogy gyanakodó anyád bezárta előttem,
Mikor alkonyodatkor előtted eljöttem.
Észrevette mindég is azt a lopott mézet,
Melyet ajakam kölcsön ajkadra tetézett,
Azóta, ha félszóval mondom is, hogy Sára!
Ugyan szemesen vigyáz szemem járására.
Az ördög is hozta be akkor a szobába,
Mikor titkos szerelmünk indula munkába
Valljons de mi haszon,, ha mely ékes Asszony szépségét úgy kémélli?
Hogy minden ő hasznát, kit szép termete ád, csak egy dög férje éli?
Minden az a kedves, az ki ha tétetes, javát mással is közli.
Rózsa miért kedves? Mert illata bűves, szaggal sokakot táplál,
Így az a jó kegyes, az kinek sok nemes ifjú legény udvart áll.
Mit árt azok közül ha ki melléje dűl, neki kedvére szolgál:
Phyllis, Pestnek szép csudája
Sok szerelmest megvetett,
Kit koronkint álorcája
Rabbilincsre fűzgetett.
Fittyet hányt a grófocskáknak,
Kik sok pénzzel készteték,
Görbe csókot a mátkáknak,
Kik kezekkel kérlelék.
Én is végre megszerettem,
Bátor tudtam kénnyeit,
S minden fortélyt elkövettem,
Hogy meggyőzzem gőgjeit.
Nőtt buzgásom a veszéllyel,
Szórtam vívó versemet,
Míg szerelmem rút fekéllyel
Mind belepte szívemet.
Búza közé száll a dalos pacsirta,
Hogy ha magát már odafenn kisírta,
S búzavirág, búzakalász árnyába’
Reáakad megsiratott párjára.
Én is szállok… a lelkem száll dalolva;
De leszállni nem szállhatok sehova,
Nem fogad be, hova szállnom kellene:
Búzavirág-szemű kis lány kebele!
Nótaherceg uradalma,
mesekirály birodalma,
kis falu, de szülőföldem,
ági vagyon, örököltem.
A töretlen televényen
fogant első dalélményem;
kiszöktem a kisded házból,
mint egykor a Kisded Pásztor.
Vadon erdő volt szomszédja,
nagy, szent titkok tartaléka.
Benne éppen vadgalambok
kórusa hangversenyt tartott.
Kies völgyben, a Bükk tövén,
Egy kislakban tanyázom én;
Mohos sziklák, erdők védik,
Bár lakhatnám itt mindétig!
Csendes hely, csak a patak zúg,
Erdőn csak a vadgalamb búg,
Reggel ébreszt, este ringat,
Világ zaja ide nem hat.
Oh ne is! Volt benne részem,
Kifáradtam már egészen,
Úgy szeretnék megpihenni,
Egyedül magamé lenni.
Mi vonja a fecskét keletre,
Túl a bérceken, tenger fölött?
Mit elhagyott volt, régi fészke,
És az emlék, mely véle jött.
Mi bántja ész’kon a virágot,
Mely déli tájt virulva nő?
A föld, mit hóval fedve lát ott,
S amit beszív, a levegő.
Mi az ott a távol ködébe’,
Oh mi az ott kelet felé?
A hervadó virág búm képe,
S a szálló fecske vágyamé.
1851
Sokat hányódtam, kényszeredtem…
A kék Szamos partján születtem.
Oh hány emlékem visszafáj,
Hozzád te erdős, hegyi táj!
A Maros is jól ismer engem,
Völgyében egykor sok dalt zengtem!
Honszeretet s a szerelem
Egy búvá olvadt lelkemen.
Laktam a Spree s a Szajna partján,
Hazámnak csak a hírét hallám
Oh ha ki tudnám fejezni,
Ami küzd, forr, zajong bennem:
Egy chaoszszá folyna össze
Ész és szív az emberekben,
És fölötte ott lebegne
Új teremtő hatalom;
Más nap a felhőtlen égen,
Más föld a hullámokon.
Oh ha ki tudnám fejezni
Metsző gúnyját haragomnak:
Minden víg húr megszakadna,
Hol a bűn és gőg tobzódnak
S a vad lélek, kegyetlen szív
Megátkozná önmagát
Bércek, erdők szomorú hazája,
Mi von hozzád, mi von engemet?
Könnybe lábad a szemem pillája
S ajkamon sóhaj a felelet.
Fájdalom von engemet te hozzád,
Legerősebb a láncok között;
Hadd csókoljam halovány szép orcád,
Hadd érezzek búban örömöt.
Itt születtem, bérceid növeltek,
Erdő és víz-zúgás ringatott,
Jó kedvemnek visszhangid feleltek,
Termő földed kenyeret adott.
A te völgyed, a Szamos vidéke,
Virág nyílott egykor ott nekem,
Tükrén játszik múltam szép emléke,
Zúgásában sír a szerelem.
Ha idegen: elnézheted,
Mosolyogj, ha hajlong neked,
Ha meglopod, lengyelkedik:
Hadd faljon, míg neked telik;
Ha hazudik: békén hallgass,
Tűrd, ha szolga, tűrd, ha aljas;
Ha gyaláz, ha vesztedre les:
Légy nagylelkű, lovag, nemes.
De ha tied, ha véred:
Üsd, csak üsd, ha csúfon éred;
Ha hajlong, ha tunyán terped:
Legyen szíved rá, hogy versed:
Ne légy tűrő, se irgalmas:
Verd, ha hazug, irtsd, ha aljas;
Ha fájsz, fájjon ő is szinte,
Legyen vert és űzött, mint te:
Keze kérges, válla véres:
Hasonlítson testvéréhez.
Ott ül a zongora kettős székén,
Senkisem látja, de látom még én,
Kéken
Fellegek úsznak az éjben.
Vissza se néz, de érzem, vár rám.
Vár maga mellé szótlan, árván
Ferdén
Vérszalag fut le a mellém.
Rapszódiát lapoz: „csóktól-vérig”
Remegve játszottuk, s nem volt végig.
Nem volt…
Sürgetve súgtam a tempót.
Letört a dallama, sírba tört le,
Magamat zihálva vágtam földre
Sírtam én is titkon,
Sírt más is, fennen,
Miért éppen magyarnak
Kellett itt születnem?
S ha már magyarnak is,
Miért ez esett korra,
Konkolyos kenyérre,
Penészes borra.
Félre hullt vetőmag
Sorsát sírja holtig,
De remény nélkül is
Csírája kibomlik.
Feketén gubbasztok a Fekete Rézen,
Villámjárta fenyők feketéjét nézem.
Szemfedő nagy szürke ködtenger alattam,
Köztem meg azok közt, amiket elhagytam.
Rideg betonarcát felhőfedezékkel
Tornyolja előttem a közönyös ég el.
Egyetlen egyedül mind a két világon,
Ázott kövön üldögélek
S emberségem savanyú zaboláját rágom.
Mint vers homokján a meztelen matróz,
Kit a szél játéka sodort ki a parthoz,
Amikor a tenger befalta hajóját
Dajkál a bükkfa sátra.
Mondd, mondd, mi van még hátra?
Bölcső a szénafészek.
A lelkem szinte részeg.
A fejem szinte szédül
A fenyvek fútta széltül.
Zummog a méh serényen.
Te bújj meg itt szerényen!
Egy pille parolát ad.
Fordíts a múltnak hátat.
Akarod tudni?
Nos az állatok
Megeszik egymást. Azért állatok.
Az állathúsból állathús leszen,
És hizlal és növel
Fenevadat és emberállatot.
Akarod tudni?
A szép angyalok
Eljönnek hozzánk és magukat osztják
Eledelünkül. Azért angyalok.
S az angyaleledel
Ördögfiókát angyallá teszen.
Szeretem a hívőket.
Amikor mennek a körmenetben
A méltóságos baldachin után,
És férfi, asszony, lány, gyerek
A tavaszi ég alatt egy szívvel énekli a himnuszt:
»Föltámadt Krisztus e napon!«
És a kisfiú megrázza a csengőt,
És minden fej egyszerre lehajlik
A titokzatos Szentkenyér előtt.
És köztük, köztük az Isten.
És szeretem a hitetleneket:
Amint szegény kisiklott életüknek
Arcuk verejtékével gyötrelődnek
Kőmíveskedni filozófiát,
És erőlködnek úgy tagadni,
Hogy nem-hitükben hinni tudjanak,
És tagadásukkal imádják az Istent
És hányszor nem lehet segíteni!
*
Egy vérző pár. Két egymásnak való
Szép, igaz ember. »Milyen boldogok,
Milyen igazán boldogok lehetnek!« –
Örülnék nekik, messziről ha nézem:
Közelről jajszó, sikoltás, pokol.
Jó és szép minden, csak egy kicsi pont van,
Egy szabad szemmel meg nem látható
Picike pont és abban egy fullánk,
És a fullánk szúr, a megszúrt sikolt,
A sikoltás a fullánkosba szúr,
S kétszerte maróbb és kétszerte mélyebb
A második döfés, kétszerte tépőbb
A második sikoly, s a harmadik
Megint halálosabb és gyilkosabb.
A napnak megadtad, mi a napé,
Add meg, mi övé, az éjszakának –
Alattad recseg a kanapé,
Örülsz friss vánkosod szagának,
Takaród ráhúzod füledre,
S elalszol, engem s magad feledve.
Aludj jól! Én még motozok,
Kirakom zsebeim tartalmát,
Ceruzák, kulcsok, noteszok,
Óra, zsebkendő kicsi halmát,
Ingyen cselédek, néma szolgák,
Mára mind elvégezte dolgát.
Nem tudom, mi történt velem,
Szomorú vagyok semmiért, –
Mint a malom, amely alól
Hirtelen kiszáradt az ér.
Nyitom-csukom a könyveket,
Költők dalát, bölcsek tanát,
De unalmasak a szavak,
Mint karácsony táján a mák.
A nap benéz az ablakon –
Bántja szemem a csillogás.
Az asszony szól – nem felelek
S tűröm a sértett duzzogást.
Ha unod zordon verseimet,
Köpj a papírra, kend el a rímet,
S ha prüszkölsz fény és árny arányán,
Szavaim pörköld meg a gyertya lángján –
A szavak meghalnak vagy megélnek,
De irgalmat senkitől se kérnek.
Valamikor, készülő-félben,
Egy rózsaszín kagylóban éltem,
Hallgattam a tenger zúgását,
Másvilági szelek fúvását, –
Amíg egy nagy talp meg nem gázolt,
Az életem csupa zsongás volt.
Aztán, hogy kagylómból kihulltam,
Sötét hullámokon gurultam,
Fellegeknek ütődve szálltam
Fekete téli éjszakában,
Míg magam is megfeketedtem
Párák nedves ecsetje festi sürögve a tájat,
Szerte a hegyfalakon már villog a hóvakolat,
Ködben tárul a mennybolt frissremeszelt kupolája,
Vastag üvegből metszi a tél a nagy ablakokat.
Egyszerű lészen e templom, mely nevedért emelődik,
Ám tág, mind belefér, ki dicsérni akarja Urát,
S kinek lelkén szétnyílik a szent szárnyként emelő hit
S fölszáll, látni aranybirodalmad aranykapuját.
Zsoltárt bár csak a csöpp vacogó verebek csiripolnak,
Édes zenének hallja e zajt is az isteni fül
És fanyar illata tömjénfüstül elég a borókabokornak,
Mely didereg jeges út mentében meztelenül.
Én nem tudom, mi van velem, de néha
magam elől menekülni vágyom,
hogy az a másik, titkos Énem
meg ne találjon.
Mert jaj, az egy fekete szellem,
s gonosz kínokkal rég hat át.
Ahányszor jött: rengett a lelkem,
s csatát kezdettünk: rém-csatát.
Ha félve, bújva, bajt előzve
olyankor elfutok előle,
s szívemre fény-zápor szakad,
kísérnek újra régi tervek
Csend és sötétség: boldog béke ez.
Nem látunk csak egy kurta lépést hátra,
mögöttünk egy „miért?” előttünk „hátha…”
s mikor legtöbbet látunk: vége lesz.
A fény-virág éjjel már nem terem;
s titok-lebbentő, halk szelek se járnak.
Csak mi virrasztunk némán, mint az árnyak…
Aztán elalszunk mi is csendesen.
ifj. gróf Bethlen Balázsnénak
Halljátok-e? a kékes hegygerincen
felharsant már az őszi hallali.
Úgye, nem tudtok most csapongó szívvel
rügy-pattanó Napkeltét vallani?
Pedig a sárga lom: az is virág,
és a halálban lappang már az élet,
mely összeomló múlt-romokból éled.
Higyjétek el: csak hangulat az élet.
Higyjétek el: a nyári arculat,
s az őszi fák borongó arculatja,
csak hangulat, és újabb hangulat.
S higyjétek el nekem,
hogy a halálban nincsen veszteség,
hogy a halál csak újabb fordulat:
mert minden hangulat egy élet,
és minden élet csak egy hangulat.
Hontalan vagyok,
mert vallom, hogy a gondolat szabad,
mert hazám ott van a Kárpátok alatt
és népem a magyar.
Hontalan vagyok
mert hirdetem, hogy testvér minden ember
s hogy egymásra kell, leljen végre egyszer
mindenki, aki jót akar.
Hontalan vagyok
mert hiszek jóban, igazban, szépben.
Minden vallásban és minden népben
és Istenben, kié a diadal.
Hontalan vagyok
de vallom rendületlenül, hogy Ő az út s az élet
és maradok ez úton, míg csak élek
töretlen hittel és magyar.
1947
München felé vágtat a vonat.
Surranó villanyoszlopok.
Erdők és házak váltakoznak.
Idegenek. Magam vagyok.
Rét közepén magányos fűzfa.
Megakad rajta a szemem.
Valamiképpen ismerős.
Valahonnan már ismerem.
Szalad a vonat. Ideges.
A rét s a fűzfa elmarad.
De viszem magammal a képet
mélyen a döbbenet alatt…
S már tudom is: a Szamosmentén
állanak ilyen árva fűzek
Nincs holdvilág, de csillagos
a téli éjszaka,
ragyog a nagy alföldi ég
tengersok csillaga.
Deres füvön, fagyos rögön
egyedül ballagok,
s ragyognak rám körös-körül
a téli csillagok.
Mintha tudnák, hogy mi vagyok,
fiú-e vagy leány,
az a sok-sok szép égi szem
úgy mosolyog reám,
mintha tudnák, szemükbe hogy
ki fia, apja néz,
szívében régi bánat és
Zsebében semmi pénz.
Tegnapra virrad. Ólmos fellegek
rabláncon tartják az égszín eget.
A sors folyója semerre folyik,
és mégis mindig elvisz valakit.
Kentaur-idő: az ősz felnyihog,
hátára kapja szűz holnapot.
A tél meg pislog vén szemeivel,
s már csak a ledér tavaszra figyel.
Ólomsúlyával hajlik rá szívünkre
a jégbe fagyott ágú
január.
Kémények fodros égbe vágyó füstje
széltől vörös, kisírt szemünkbe
száll.
Nehéz testét vonszolja lenn a varjú,
a karcos hangú, éjsötét
madár.
Nedves jászolban enyészik a sarjú,
s a párás csendben új csodára
vár.
A születésnek ünnepi csodája
a decemberrel múlttá vált
megint,
s a hétköznapok szürke januárja
fagyos kezével februárba
int.
Kicsal az éjbe az arany Hold:
arany, sok fagyezüst után!
Száz arca nevetve virít száz
ujszülött, éji pocsolyán.
Láthatatlan erek csörögnek,
csengőket csöppent az eresz:
nekem most szép a hó: siratja,
hogy vége lesz.
Langyos szél szántja lent a földet,
szántja a fenti Adriát:
ezüstkék párákon arany Hold,
s száz arany csillag ugrat át.
Ádáz csata dúl a magasban,
tengeré, kontinenseké…
Csengj, éj, csilingelj, olvadás a
tavasz elé!
