József Attila: Furcsa fohász a sínek között, Balga költő

József Attila:

Furcsa fohász a sínek között 


Te a lelkek összessége
Fönn az égbe
Lenn az égbe, mindenségbe -
Meghallgatsz-e, Istenem?
 
Itt feküszöm elhagyottan,
Krisztus voltam,
Beteg nárcisz eldobottan
Halhat így magában el.
 
Már utamról visszatértem,
Sose kértem,
Port sose nyalt izzadt térdem,
Meghallgatsz-e, Istenem!
 
Most se mondom, hogy harangozz,
Bár a ranghoz,
Bocsánat bátor bitanghoz,
Megcsudálva illenék.
 
S messziről jön a vonat már,
Ünnep-naptár
Piros szeme s virradatnál
Fénye szebb-enyhén dereng.
Nem gőz, keserűség hajtja,
Enyim fajta
S mindegy, hogy ki tüzel rajta,
Hogy ki lesz a gyilkosom.
 

szozattovabbacikkhez

Szervác József: 1985. március 27., a költő József Attilára gondol

82 nap, Attila, most el kell
számoljak veled.
82 nap. Én a kín időnek
nevezett dimenziójában
lehagytalak. A tér nem
változik. Nem írtam
anya-verset. Szenet is
másnak loptam. És sírtam csak
alamizsnás ölekben.

82 nap, Attila, egyedül
vagyok, Akire /
csak / a... engem
osztályom lehagyott.
82 nap. Szerettem
- és el kell számoljak veled -
osztálya elragadta.

82 nap, Attila, ma ennyivel
vagyok idősebb.
82 nap. Ennyivel szegényebb
nálad. A tér nem
változik. A kín nem.
Nyolcvankét nap.

Szárszóra minden út.

Batsányi János: Báróczi Sándorhoz

Énekelni fogunk majd nemes lelkedről,
Mennyi érdemlettél édes nemzetedről,
Hogy késő onokánk emlékezetedről
Hallván, tisztelettel szóljon nagy nevedről.

Felfedezvén nyelvünk fényes méltóságát,
Te űzted el népünk elébbi vakságát,
Ki másnak koldulván rongyollott jószágát,
Nem látta hazája saját gazdagságát!

Elveti hályogát ugyancsak végtére,
Melyet az idegen maszlag vont szemére;
Teként íróinak immár érdemére,
Könyveket szentelvén Báróczi nevére.

Csudálja szavának ritka édességét,
S neveti szomszédink bolond irigységét,
Kik régen orrolván hazánk dicsőségét,
Nyelvével akarnák alázni felségét! –

Barcsai Ábrahám: A fordítóhoz

Báróczi Sándor Marmontel-fordítása elé

Barátim!* Ti, kiket bölcs Minerva szível,
Kiket paizsával védelmez, és kedvel;
Kik elhagyván hazánk termékeny mezeit,
Velem őriztétek császár küszöbeit:
Itt, hol a zuhogó Duna partjaira
Új erő, új város épült habjaira;
Hol egy birodalom, midőn más enyészett,
Annak árnyékától nevet kölcsönezett:
Nem jöttetek ennek tündér-piacára,
Hogy itt hívság venne kárhozott karjára;
Hanem ifjúságtok arany esztendeit
Jóra fordítátok elmétek zsengéit.
Ím eljött, Barátim, az idő, az áldás,
Gazdag mezeinken vár a bőv aratás.
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

Oh! Szép tudományok, kikről gondolkozom,
Tirólatok szólok, most néktek áldozom!
Mely setétes ködök között tartottátok
Kedves nemzetemet, meddig elhagytátok!
Idegen nyelveken szólottatok hozzánk,
Gyönyörűségteket nem esmérte hazánk:
De múljanak immár ilyen panaszaim!
Többé nem halljátok kesergő szavaim.
Miolta beszélvén nyájos Sztatirával,
Eufrátnak partján valék Kasszandrával;
Ez ékesen szóló titkos erejével,
És szíveket rabló vitéz erkölcsével,
Mint a tiszta forrás, mely szomjú réteket
Öntözget, ellepte örömmel szívemet.
Elvitt nagy lelkeknek szentelt rejtekéhez,
S nemes indulatok dicső kútfejéhez.

szozattovabbacikkhez

Czipott György: Sakuraköszöntő féle…

    Határ Veronikának

más nap ez.
gyönyörű savak gyűlnek
gyümölcsfák asszonyderekában
és ledér szirmokat csikland
zsíros fény
ágak hegyére.

más nap ez.
megcsillanak még
idővéveszett lencsibabák
százezercsókos szemei
és bőrödhöz közelébbsímulnak
opál sóhajok.

más nap ez,
hiszen szobaszegekben
összébbtörpedtek félszek
és violahuzat kihengergette
őket bezárt állomások
rozsdaett vasai alá.

más nap ez.
csöndek gyűlnek
szappanhabos égbe
mikor fonálon tavaszszél inog
és ezüstsörényű csikók
izzadnak hűvös rorátét.

ez sem más nap.
árnyékbasokultak éjek
és sercegő haladékot nyíltak
elköszönő csillagnyájak
megsüppedt szemhatáron…
bimbólj csudaszépet…

Flórián Tibor: Valaki újra építeni kezd

Szemétdombon visz át az út
sohasem vívtál háborút
az élet lába sárba ért
gyűlöltek tisztaságodért
mocsok üvegcserepek
a házak előtt szétszórtan fejszenek
viharfelhők fekete szeme
– ha nem futnál – szemedbe tekintene

Építés menekülés lázadás
mind haszontalan
a földön ez a törvény
mindent belep a szenny a gyom
fehér virágaidra száll a korom
a falak leomlanak
elszáradnak a bokrok és a fák
a levelek színe – mint csontodé –
sárga lesz
besüpped és megnyílik a föld
de tavasszal
– a romokon –
valaki újra építeni kezd

Jékely Zoltán: Csillagtoronyban

Istennevű Főcsillag, Jupiter,
több holdvilág nagytörvényes ura,
s ti többi mind, kiket nevezni mer
az ember: Kassiopeia, Kutya
Neptunus, Vénus, Arcturus, Iker,

Mezartym, Líra és Aldebaran –
a roppant névtelenségből, hideg
fenségetekből nézzetek le rám:
az éjszakában álmodó csövek
előtt remeg törékeny koponyám.

Jól nézzetek meg: nagy hatalmatok
még senkit így meg nem félemlített;
jaj, milyen egysejtű parány vagyok,
rejtegetnek a poshadó vizek,
lárva vagyok, hal vagyok – hol vagyok?

szozattovabbacikkhez

Juhász Gyula: Gellért püspök

Pogányok közt töltött éjet, napot,
A farkasok közt járt Gellért, a pásztor,
És kimerülve harctól, virrasztástól,
Pihenni tért tornyos Csanádba most.

A Megfeszített képén elborong,
És a zsolozsmát egyhangúan mormolja.
Az alkonyat gyászleple száll a dómra,
Künn vakkantanak a komondorok.

De ím a mélyből hangos nóta szól,
Egy szolgálólány malmot hajt, s dalol,
Valami pogány nóta, de mi szép!

Gellért dobogni érzi szívét:
Tüzes varázzsal, hűvös áradattal
Vérét pezsdíti a szilaj magyar dal!

Kriza János: Báró Jósika Miklóshoz

Sok rege szendergett köveinkbe’: te bűvös erővel
Mózesként megütéd, – s omlik az édes ital.

Pósa Lajos: Fehér galamb

Mikor egy-egy fehér galamb
Száll a levegőbe:
A szívem is, a lelkem is
Úgy megrezzen tőle.

Hátha nem is galamb az ott?
Tán az anyám lelke.
Házunk fölött el-elkering
S visszaszáll a mennybe.

Rájnis József: Faludi Ferenchez

Egy híres poétához

Bátor csudájok vagy magyar poétáknak,
És boldog az, kit megdicsér kegyes tollad,
S büdös annak híre, kit gyaláz kemény tollad,
Mégis csak ímmel-ámmal emleget téged,
S költött neveknek mondja Faludit s Darellt
Ama szapora szavú, kevés-szavú Péter*,
Kit tő-helyekkel űznek a szelíd múzsák;
S nem fél? De nincs is, nincs bizony miért félne:
Mert noha csudájok vagy magyar poétáknak,
Ámbár akarnád, nincsen oly tehetséged,
Hogy magadat, amint illenék, dicsérhetnéd,
Vagy pedig, hogy, amint illenék, gyalázhatnád
Ama szapora szavú, kevés-szavú Pétert,
Kit tő-helyekkel űznek a szelíd múzsák.

* Bod Péter a Magyar Athenásban

Tóth Árpád: Levél Osvát Ernőhöz

Szerkesztőm, édesapám a betűben,
Hadd köszöntsön e dadogó levél,
Bár óda járna néked, nagyszerűen
Csillogó homlokú ének, kevély;
De mindegy: az sem zenghetné ki hűbben,
Ki vagy nekünk, s képed bennünk hogy él,
Mert minden toll erőtlen és lapos toll
Méltón dicsérni Téged, jó apostol!

Mégis, szemedben – hadd hirdessem én –
Mélységes és komoly lánggal világol
Valami makacs, égi, tiszta fény,
Valami a Betlehem csillagából,
Mely akkor gyúlt ki az egek ívén,
Mikor kincset szült lenn a földi jászol,
S nem tudta a vak éjben senki még,
A barmok között mily csoda lelke ég.

Igen, szemedben csillant meg először
Mindig a magyar öröm csillaga,
Ha észrevetted, hogy halkan előtör
Egy-egy új érték színe, illata:
Fényedben látták meg, és figyelő kör
Így gyűlt köré s többé nem volt maga,
Győzött a Fény, a bús homály levásott,
S indulhattak a magyar Messiások!

szozattovabbacikkhez

Tűz Tamás: A boldogság rostjai

Dr. Buzády Tiboréknak

Én így látlak
                     zöld izzással robbansz elő a teljes
sötétségből              fénybe borulsz és borítasz mindeneket
remek teremtés vulgárisan szólva nem e világból való
nyugtalan tenger              törvényen kívüli látóhatár
keserű magányunkat körülleheli tervektől zsongó
szellemed              te álmodsz               gondoltam sokszor
de nem mertem szemedbe mondani pedig előre meg-
fogalmaztam kétségeimet               elvi szinten haladtam
amit a tapasztalat kellően alátámasztott                 eleve
kizártam a sikert a babérkoszorút
                                                     a Wagner-i
birodalomból jöttél elő emberfölötti akarással
mint a tengerből kilépő félistenek               csak szem-
üveged jelezte hogy egy vagy velünk               álltam
tekinteted aztán leültél a zongorához s egy operett-
dallamot vertél ki rajta                játékos szellem vagy
nyugodtam meg míg kint az udvaron szép fehér kuvaszod
Csigó csörgette hosszú láncát s a stockholmi öböl
sötét vize fölött feljött az esti csillag

szozattovabbacikkhez

Virág Benedek: Baróti Szabó Dávidhoz

Hallám, barátom, tárogatód szavát,
Szent harsogását, melyet ama vitéz
Szabolcs dicsőséggel virágzó
Vérei tiszteletére fújtál.

Mely tűzbe hoztad szívemet, óh magyar
Hazánk szerencsés bárdusa, nemzetünk
Díszére termett Ossziánuk,
Mennyei hangzatú poétánk!

Megért korodnak napjaiban, mikor
Lankadni szoktunk, olyan az éneked,
Mint a dagadt felhő nyögése,
Mely mikoron kifakad magából

Széjjel halálos mennykövet lövell:
S így a puhultság karjai közt magok
Vesztekre nyugvóknak szemekből
Elvert a veszedelmes álmot.

Óh, sok vitézek s címeres éremű
Nagy embereknek gyászt okozó gonosz
Álom! Repülj el messze tőlünk,
S vissza se jöjj soha nemzetünkre!

Most is pirulunk sebhelyeink miatt,
Melyekre nézvén könnybe borul szemünk.
Mi haszna! Térj Múzsám magadba,
S közös koszorút szeretett Szabómnak!

Vitkovics Mihály: Verseghy Ferenchez

Szívemhez szeretet kötötte földim,
Hazánk jó fia, Verseghym, nagy érzés,
Vidulás, sok öröm tetézi mellem,
Mohón várt neved-ünnepén s e gyenge
Verslángom, noha már aludni indult
A csúf pörtudományba: hirtelen fel-
Fellobbanni; lekapám csekély kobozkám,
S megtört érzeletimbe: jó időket,
Egészséget, erőt sok áldomással
Kívántam dalolás között fejedre,
S hevültömbe dicsérni kezdtelek. De
Legottan, valamint tavaszkor a fák
Lengéded suhogása, oly édes
Szózat nyájasan ért fülembe, s így szólt;
„Ne fáraszd magadat kicsiny poéta.
Híres Verseghyt, akiben Pegaz lelt
Fő kedvet, ki gyalázta eddig?” – Erre
Ijedtség s öröm elfogott, s letettem
Éreted dalra fakadt csekély kobozkám, –
Én, meghitted, ama kicsiny poéta.

Csoóri Sándor: Hó emléke

Néha meggondolja magát a tél
és havazni kezd,
sűrűn, kétségbeesve havazik, mintha csak attól félne,
nem éri meg a holnapot.
Legjobb ilyenkor kikapcsolni telefont, ajtócsengőt,
bort forralni a kályhán,
belelapozni elmúlt levelekbe
s úgy nézni vissza az életemre is,
mintha nem történt volna meg.
Mintha nem nézett volna rám ágyú se, parázna szem se,
elrongyolódott kézfejek nem nyúltak volna kezemért,
és minden, ami politika volt, szerelem, harangzúgás,
óceáni távlatban újra várna –
Legjobb ilyenkor elképzelni,
hogy sírhatok még elveszett fejem után,
ágyak, féltestek s borzas vánkosok fölé
szél hajt be orgonákat
s az utolsó földi ítélkezésen
ott állhatok majd jó társak oldalán
könnyű ingben, könnyű kabátban,
túl füstön, kocsmákon, temetőkön,
egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve,
fejemben hó emléke,
hó, hó, mintha egy katedrális vakolata
hullna csöndben.

Gárdonyi Géza: Április végén

A nap letette arany-koronáját,
s tüzet rakott a Mátra tetején.
Ott piheni ki égi fáradalmát
az erdős Mátra kéklő közepén.

A lomb nem mozdul. A fűszál is áll.
Kertemben ér az estéli homály.
Alant a völgyben csöndbe halt a lárma.
Érzem az álmot, mint száll fűre fára.

S tengerként árad, nő a lágy homály.
Fölötte csak az Esti-csillag áll.
Az tartja az ég barna fátyolát,
a földnek éji árnyéksátorát.

Álmodom-e, hogy itt van a tavasz?
A kályha mellett róla álmodunk,
pedig a tél künn csendesen havaz,
s pelyhes a hótól minden ablakunk.

szozattovabbacikkhez

József Attila: Tavaszi ének

Éneklem a tavaszt, a fényt,
Bimbózó ifjú zöld reményt,
Szerelmes szívem sóhaját
S csitítgatom szegényt,
Nekem nyilik minden berek
- A vérem játékos gyerek -
S a Nap elém hajol
És rám kacag, milyen ravasz
- Ó pompa, szín, ó dús Tavasz! -
Csak Márta nincs sehol.

Havas telekre zsenge fű,
A szellő nádi hegedű,
Rügyeznek ifjú lányszivek,
Az arcokon derű!
Csikó nyerít szerelmi vészt
S a torkom fölkiáltni készt:
- Vén Földünk hogy forog!
S a kék ég is milyen magas,
- Ó pompa, szín, ó dús Tavasz!
- Reá ha gondolok.

Itt ékes, hímes szőnyegek,
Ott északon a bús hegyek,
Hol nem gondolnék rá soha -
De arra nem megyek...
- Rikolts, dalolj szegény torok:
- Ihaj, a Földünk hogy forog!
Ihaj szerelmi láz!
Mig jő a Tél, ki béhavaz
- Ó, pompa, szín, ó dús Tavasz! -
S a halál citeráz.

                1922. június 18.

Szabolcska Mihály: Késő tavasz

A kikelet hová lett!
Én Uram, én teremtőm.
Maholnap itt a május,
S még egy fa sem virágos,
Még egy levélke sincs az erdőn!

Hol késhet a tavasz, hol?
- Bolondos jókedvében
Valahol ott rekedt tán,
Egy tündér szerecsen lány
Szerelmetes, bűvös körében.

S ott érthetetlenül, most
A fák virágosabbak.
Alattuk öntudatlan:
Csók kétszer annyi csattan,
S a vadvirágok bokrosabbak!

szozattovabbacikkhez

Vajda János: A tavasz jelei

Nem nézem én az ibolyát
Kakukra én nem hallgatok,
S nem jóslom ebből a tavaszt,
- Ez már igen kopott dolog.
Falunkban a zsidógyerek
Rongykérő sípja hangozik,
Ez legbizonyosabb jele,
Hogy az idő tavaszodik.
 
Nem szedek én kikericset,
A gólyákat sem bámulom,
Én a tavaszt egészen új
Költői pontról jósolom.
Fölöstökömre a bíró
Már nem pálinkát, bort iszik,
Ez legbizonyosabb jele,
Hogy az idő tavaszodik.
 
Fecskékre és a zöld mező
Virágira nem ügyelek,
A legelőre kimenő
Tehéncsordának nem hiszek.
Itáliából a gróf
Magyar honába költözik:
Ez legbizonyosabb jele,
Hogy nálunk is tavaszodik.

Konkoly János

Magyar népköltés

Esik eső, szép csöndesen csepereg,
Konkoly János bitófánál kesereg.
Kesereghet már a szegény bújába,
Mer’ közeleg utolsó végórája.

Új-Szögedön most faragják azt a fát,
Kire szegény Konkoly Jánost akasztják,
Esztendeje, mikor a fát kivágták,
A Jancsinak a számára möghagyták.

Fujja a szél pamuk ingit, gatyáját,
Most gyalulják a koporsó deszkáját.
– Ezt a csúfos halálomat nem bánom,
Feleségöm, két gyerököm sajnálom!

Mátyás király természetéről

– Galeotto Marzio nyomán –

Mátyás királynak csodálatos természete volt.
Mert az bizony csodálatos, hogy a király ágyúdörgés mellett a táborban nyugodtan álomba merült, otthon pedig a legnagyobb kényelemben is lekerülte az álom, ha a kamarások suttogtak, vagy halkan beszélgettek.
Amikor Szabács várát ostromolta és bevette, hajítógépekből szórt kövekkel törette a falat, a föld rengett és zajlott, a király pedig elaludt, de a legcsekélyebb suttogásra felébredt. Így tehát a suttogás felriasztotta azt, akit a harcolók zaja és az ágyúdörgés elaltatott. Ne tulajdonítsa ezt senki a király gyanakvásának vagy óvatosságának, mert hiszen mindenütt ilyen volt a természete, háborúban és békében egyaránt.
Egyszer a királynak fülébe jutott, hogy a szolgák közül néhányan mérget kevertek számára – ez a hír eleinte valószínűnek is látszott.
A király azonban így szólt:
- Aki igazságosan és törvény szerint uralkodik, annak nem kell félnie, hogy környezte megmérgezi vagy leszúrja. Különben is, ami valószínű, az még nem bizonyos.
Ilyen szavakkal tette nevetségessé a besúgókat, mert arcukon és viselkedésükön észrevette, hogy csak áskálódnak a szolgák ellen.
Mátyás király szívesen hallgatta azokat a történeteket, amelyek királyok tetteiről szóltak, és mindig okos megjegyzéseket fűzött hozzájuk.
Egyszer az egyik udvari ember, aki mindig érdekes történeteket szokott elbeszélni, a következő históriát adta elő.
Alfonzo nápolyi király, aki egy időben Tiburban lakott, gyakran rendezett fényűző lakomát. Kitűnő főszakácsot tartott, aki a közeli római piacon vásárolta az élelmiszereket.

szozattovabbacikkhez

Túrmezei Erzsébet: A kis sírhalom

Borús őszi nap van, hideg szél csapja az esőt a járókelők arcába. De az emberek nem törődnek a széllel, esővel, sietnek seregestül ugyanabba az irányba: a temető felé. Halottak napja van. Mindenkinél bokréta, koszorú. Viszik a kertek utolsó virágait kedves sírhalmokra.
Gergely édesanyja is ott megy a temető útján. Fehér krizantémokból font koszorú a karján. Ó, amikor még a kisfia is mellette lépkedett! Mintha hallaná csengő, vidám hangját! Egész úton azokra az utolsó napokra gondol, azokra a felejthetetlen utolsó emlékekre.
Hogy is volt csak? A vasárnapi iskola után még elment az erdőbe a testvéreivel, s kankalinbokrétát hozott haza. Azóta sem hozott az édesanyjának több virágot. Este kilelte a hideg. Reggelre jobban lett, de ágyban kellett maradnia. Úgyis tartott még a húsvéti vakáció.
- Édes Anyukám! – szólalt meg – úgy örülök, hogy mindent megbocsátottam Mariskának.
Elmesélte, hogy az egyik kis osztálytársa vétett ellene, s barátai megmondták a tanító bácsinak. Mariskának aztán bocsánatot kellett kérnie tőle.
- Tudod, Anyukám, én nem is akartam megmondani.
Odakérte minden könyvét az ágyba, aztán bíztatta az édesanyját:
- Anyukám, csak tedd a dolgodat, most már nem fogok unatkozni.
Az édesanyának el kellett mennie hazulról, de úgy sietett haza, olyan nyugtalan volt.A kisfiú másnap is bíztatta, hogy szívesen egyedül marad.
- Tudod, Anyukám, most már soha többé nem akarok engedetlen lenni, nem akarlak megszomorítani téged. A Megváltó megbocsátotta minden bűnömet. Ugye, te is megbocsátasz?

szozattovabbacikkhez

Komáromi János: Mikes egyedül marad

Mikes Kelemen olajkép    I.

    Kint zúgott a tenger.

    Az idén hosszú lesz s a rodostói dombokra hetek óta ezüstzuhatagba szakadt le a búcsúzkodó napfény. Köröskörül pedig, a szemhatár szunnyadó vonaláig, aranyszínben égtek a szőlőskertek.

    Mikes Kelemen hatvannyolc éves múlt ebben az időtájban.

    Daliás alakja a réginek maradt még, csak kicsit meghajolt vállban, a szakálla kender lett s legutóbb, ha valami után magánosan keresgélt a szobában, különösen úgy szürkület felé, már az ujjaival is tapogatóznia kellett. Mert azóta,hogy 22-ik Octobris Zay urat is kivette Isten a hosszas bujdosásból, a szeme rohamosan nehezült a zágoni deáknak…

    A kétszázhatodik levelét másolgatta Mikes úr. A toll akadozva járt a kezében, le is tette nemsokára, aztán az ablak mellé botorkált s kinézett a tengerre…

    A tenger hánykolódott s a tenger messzi távolában, a habok mögött, egyszer eltűnt a Márvány-sziget, másszor visszabukkant fehérben villogó partszegélye. Az ég kupolája ibolyakékben mosolygott le az emeletes parti házakra és a nyugtalan vízre. Mikes egy darabig eltűnődött a habok játékán s megint eszébe jutott az emberi sorsok forgandósága. Ó, hányadszor már a hasztalan bujdosás negyven s egynéhány esztendeje óta!

szozattovabbacikkhez

Dayka Gábor: Vak szerelem

Phryné az égi hónál,
Fejérbb ajakkal igéz
Corinna barna bőrét...
A nyár szeplőji jegyzik. 
Piros kis ajkin  a'nak
A Grátiák mulatnak:
Corinna  színe halvány,
S komoly tekéntet űli.
Az  barna két szeméből
Szerelmeket lövöldöz:
Ez  kék apró szemével
Tsak gyenge lángot húnyorg.
Phryné  szemet varázol
Nem főldi termetével:
Corinna  kis szabású,
S nints termetébe kellem.
Az  pajkos, és enyelgős:
Ez  tsendes, és magános.
Mind ketten érttem égnek:
S engem  Corinna  bádjaszt.

                                                       1791

Komócsy József: Nászdal

  Négy évszak – Ősz ciklusból

/IV./

Készen vár a menyasszonyágy,
Virágból vetve, kedvesem!
Majd én egy dalt mondok neked,
Hogy álmod édesebb legyen.

«Szedjük, szedjük a virágot!
    KJszerelemkép1Úgyis elveszi a tél.
,Siess, siess!’ ezt suttogja
    Köröttünk az őszi szél.

Szedjük, szedjük a virágot!
    Úgyis hervad mihamar.
Szerte nézünk, s a mit látunk:
    Holnap már csak bús avar.

Szedjük, szedjük a virágot,
    A mit az ősz meghagyott!
Mire újra visszatérnénk:
    Kert, mező, berek halott.

Hol ma fényes harmat csillog,
    Ott maholnap dér leszen…
Szedjük, szedjük a virágot –
    – Tán sírunkra kedvesem!»

szozattovabbacikkhez

Koroda Pál: Magunk csalása

Mikor sugaras nyári hajnalon
Erdőt-mezőt bebolygunk kedvesünkkel,
Beh édes hinnünk, hogy most a derűs ég
A mi szívünk örömét tükrözi,
A mi szerelmünk suttogják a lombok,
És a madár is csak nekünk dalol.

Mikor borongó ősz alkonyon
Kifosztott szívvel állunk a berekben,
Beh édes hinnünk, hogy most a rokonszenv
Teszi sápadttá a természetet,
Hogy a sárgulva hulló levelek
Reményeinknek hű jelképei
S a szélben a mi sóhajunk beszél.

Eszünkbe nem jut: hányszor volt az ég
Vidám mosolya fájdalmunkra gúny
S hányszor zajongott kedvünk, míg a föld
Fehér halotti fátyolát viselte –

Kosztolányi Dezső: Hajnali csók

Mikor a gyertyánk üszkösen ég már
s sóhajba halnak az éjjeli szók,
vacogva vonaglik egybe az ajkunk
s fáradt remegéssel újra sóhajtunk,
leszáll a csók,
a hajnali csók.
 
Oly édes e jégcsók. Álomba didergő
fázó derű, hajnali kósza titok.
Bús ködbe nyíló jégharmatú rózsa,
fáradt gyönyöröknek lángraszítója
a csók, a csók,
a hajnali csók.
 
               1908

Szabó Lőrinc: Szerelem

Már oly édes, oly vonzó, zsongató
volt egy-egy lány, oly szívszorongató,
s bár vágyam repült a legszebbekig,
úgy kellett a csók – adná bármelyik! –
hogy megijedtem: szerelmes vagyok?
Mindenesetre tagadtam, nehogy
csúfoljanak; és közben nagyosan
bölcselkedtem (azt hittem: okosan),
ahogy a többi diák, akiben
szintén mozdult a hiú értelem.
A szerelem, mondtuk, sötét verem.
A szerelem, mondtuk – nincs szerelem!
Mondtuk, hogy gyönyör. Mondtuk: bűvölet.
S betegség, faj csapdája, őrület.
Kardos Pali költőkkel remekelt,
Béber kéthátú állattal felelt:
szégyelltük még, fölényes gyerekek,
az egyszerű szót, az igaz szívet.

SzLszerelemkép2

Dalmady Győző: Petőfi szobra*

petőfiszoborMintha most is azt mondaná:
Talpra magyar!
Lába szinte előre láp,
Mozdul a kar.
Messze néző szemeivel
Jövőbe lát,
Keresi ott a szép s dicső
Magyar hazát.

Ajka most még szózatosabb
Mint valaha,
Még távolabb határokig
Zeng a szava.
Meghallják a messze lakó
Népek is azt,
S ott is minden szent érzeményt
Talpra riaszt.

Egymás után felelgetik:
Igen, igen!
Megértettük a szavadat,
Nem idegen.
A szabadság érzelmiben
Egyek vagyunk,
Rabok lenni soha soha
Nem akarunk!

szozattovabbacikkhez

Fábián Lajos: Március 15-ikére

Hatvanhárom évnek ragyogó hajnala,
Hatvanhárom évnek március idusa.
Március 15, de gyönyörű nap vagy,
Örömmel töltöd be szívét a magyarnak.
Virággal adózik minden érző kebel,
Aki rokonszenvez drága nemzetünkkel!
Jertek kertésztársak, virágot hozzatok,
Petőfi Sándornak ti is hódoljatok.
Koszorús nagy költőnk megmozdul sírjában,
Virágkoszorúkkal a kertész mind itt van,
De ha nem lehetünk melletted e napon,
Én, és kartársaim érted imádkozunk.
Úttörője voltál a szent szabadságnak,
Élteddel áldoztál szegény bús hazánknak.
Magyar kertésztársak velem érezzetek,
Március idusán virágot hintsetek.
S kegyelet jeléül rebegjünk egy imát:
Óvja meg az Isten sok bajtól a hazát.
Mert a hű magyarnak az legyen jelszava:
Éljen, éljen soká, éljen a szent haza!
A szent szabadságnak egypár szál virágát
Nyújtom én is; áldja az ég soká e szép hazát.

1911. március 15.

A kertészeti szaklapok profiljuknál fogva általában nem közölnek verseket, és ez bő száz évvel ezelőtt is így volt.
A ritka kivételek egyike „A Kert” című lapban jelent meg 1911 márciusának idusán,
Fábián Lajos műkertész szépirodalmi próbálkozásának sikerült megenyhítenie
Mauthner  Ödön /1848-1934/  főszerkesztő és lapkiadó szigorát. V. F.

Jagos István Róbert: Hol vannak a márciusi ifjak?

Hol vannak a márciusi ifjak?
Mára meggörnyedt hátú emlékek csupán.
Húsz éve új szelek fújnak - mondják -
elfeledett eszme siratja egyfiát.

Hol vannak a márciusi hősök,
Kik szembeszálltak a törékeny jövőért
Ma színészet a hazaszeretet,
Szinte senki sem maradt, aki engem ért.

Merre vagytok, jelennek fiai,
ezért a földért ma ki mond el egy imát?
Ki emeli magasba a zászlót
s ki lesz az ember, ki mindnyájunkért kiáll?

kisgazdakis

szozattovabbacikkhez

Jókai Mór: Az 1848-iki kokárda

Keblemre tűzlek ismét drága jelvény,
Szivemnek rég alvó szerelmese.
Ki a nagy éjben úgy tüntél elém föl,
Miként egy álom, mint tündérmese.
Virrad. Felébredénk. Im ujra látlak:
Jobb égnek három szinű csillaga!
Szivem dobogva lejt alattad ismét,
S büszkébb reád, miként volt valaha.
- Üdvözöllek nemzetiszín csillag!

Te benned egy a nemzet! Föltünésed
Egész nemzetté tette a magyart;
Czimer helyett vagy pórnak és nemesnek:
Egymásra ismer rólad, s összetart.
Szabaddá létét áldja benned a nép,
S a főnemes - nemes tett zálogát;
Midőn testvérével hiven megosztá
A honszerelem édes szent jogát.
- Üdvözöllek nemzetiszín csillag!

Midőn a föld szabaddá lett, a lélek
Maradhatott-e rabnak még tovább?

szozattovabbacikkhez

Sinka István: Március idusán

A szót,
mely tűzként lobogva
s viharzó erővel
elröppent egykor,
örök, messzi fények
szent papjai előtt
kimondom most én is:
Március!... Szabadság!
Ezt zengik az örök,
messzi kék hegyek,
a róna, az éther,
s a költő nevével
ezt zúgja a vérem;
mert rút a járom
és rút a szolgaság!
Felködlő arcukat
az érkező századok
mossák meg majd fénnyel,
hogyha ideérnek,
hol Petőfi emléke
- magyar föld csudája -
soha ki nem hunyó
csillagként világol
minden árnyakon át,
gyötrött hazám egén.
S amit most tűzszívem
a napba lobogtat,
bámulják akkor is
s zúgják túl az Időn:
Március!... Szabadság!

Magyar Falu, 1931. március 15.

Temérdek [Jeszenszky Danó]: Dínom-dánom

Bölcs az, a ki él vidámon,
Vidámság a dínom-dánom;
És így kérdést nem is szenved!
Legbölcsebb a magyar nemezt.
Mert nincs annyi dínom-dánom
Sehol széles e világon,
Ámde nincs is – hidd el, pajtás –
Sehol annyi végrehajtás.

Garay János: Budapest

Érdekes, ékes kép! mely a komoly ősz hajú hajdant
    S a víg arcú jelent vásznodon egybeszövöd,
Ott fejedelmi Budát, a polgár Pestet emitten;
    Abban régi dicsünk, ebben egy ifjú világ.
S mégis testvérek? »vérek« visszhangzik az echó,
    S a tetemes Gellért rá »Budapest«-et üvölt.


budapest1919

Endrődi Sándor: A bujdosó Rákócziról

Amerre bujdokol
Erdőn, hegyen át:
Ne mossa le zápor
A lába nyomát,
Avarba ne rejtse
Levéltakaró,
Szél el ne söpörje,
Ne födje be hó.

Őrizze meg épen
A sűrű vadon,
Maradjon sugaras
Mindig az a nyom,
Minden kis porszeme
Sértetlen álljon -
Hogy jóságos Urunk
Visszataláljon!

Gellért Sándor: A csöbörcsöki csángó

Vizet újszülöttre,
könnyet a halottra.
Most hát indulok a
felsőbb csillagokra.

Mit bámultok?! Fogadni kell
Rákóczi úr papját.
Felültetem a falu
száz derék lovasát.
Megannyi leányka
jóború-magdolna,
kitükrözi magát a
kékszínű folyóba.

Eperfátok alól
csődöröm lebolygott.
Vérrel írom be a
fekete mennyboltot.

Kivágták a nyelvemet a számból,
én vagyok a csöbörcsöki csángó.

                       Mikola, 1943

Kölcsey Ferenc: Rebellis vers

Zrínyi vére mosta Bécset,
S senki bosszút nem állt;
Rákóczi küzdött hazánkért,
S töröknél lelt halált.
Páris ígért szabadságot,
Ti nem fogadtátok,
Járom rátok, gyáva népek,
S maradéktól átok.

Csata Ernő: Nagyságos fejedelem

Ma friss szénaillat leng a szélben felém
s régi kaszasuhintások kimért ritmusa.
A fű ma is úgy nő, mint annak idején,
a történelem fűnyírói fordulnak másként
kiszáradt, harcos izmusok fölé.
Elmaradnak letarolt, hős világok,
itt folyton, valami rég elcsattant,
nagy pofonok varas sebein járok,
ahol a trencséni csata fájó emlék,
ahol százpengős paripán ülni
én is szeretnék, bízva,
hogy vélem nem bukik fel,
ha Trencsén várából a gátra
Bercsényivel kinyargalnék.
Itt a tőke rabságában vonyít
a fagyos, keleti szellő,
vágyak húrjain nyöszörög
néha egy régi kesergő.
Látod: a vár üresen tátong,
kihalt innen minden védő,
a szabadság fényét is rég ellopták,
falra akasztva árulják a múltat  
s honfoglaló remények
kezdenek lassú táncba,
ha a toronyból néha, a tárogató
hangja leszáll fáradtan a tájra.

                           2002.

Petőfi Sándor: Rákóczi

Hazánk szentje, szabadság vezére,
Sötét éjben fényes csillagunk,
Oh, Rákóczi, kinek emlékére
Lángolunk és sírva fakadunk!
 
Az ügy, melynek katonája voltál,
Nemsokára diadalmat űl,
De te nem lész itt a diadalnál,
Nem jöhetsz el a sír mélyibűl.
 
Hamvaidnak elhozása végett
Elzarándokolnánk szívesen,
De hol tettek le a földbe téged,
Hol sírod? nem tudja senki sem!
 
Számkiűztek nemzeted körébül,
Számkiűzve volt még neved is,
S bedőlt sírod a század terhétül,
Mely fölötte fekszik, mint paizs.

szozattovabbacikkhez

Marék Antal: A losonci Kármán József

               Minél műveltebb egy nép, annál boldogabb. A tudatlanság, a nyomor és az erkölcstelenség szülőanyja.

kármánjózsiKármán József élete magános csúcs, amelynek tetejét nem érte még el a kutató kíváncsi tekintete. Rövid élete ma is a kutatás előterében áll. Huszonhat évet élt, korán távozott, mint Csokonai, Dayka, Ányos, Szentjóbi Szabó László, Reviczky, Komjáthy, Petőfi. Irodalmi munkássága jóformán egy-két évig gyümölcsözött a magyar irodalom számára. Fellépése nemcsak azért jelentős, mert az első magyar világfájdalmas beszélyt, a »Fanni hagyományai«-t megírta, hanem azért is, mert hite szerint a nemzetet a nemzeti irodalom által kell a műveltség és a jólét polcára emelni.

    Ezidőben, tehát a 18. század végén, a magyar irodalom újjászületése körül, két kiváló ember munkálkodott: Kazinczy és Kármán. Kazinczy egész könyvtárra valót írt, Kármán alig néhány művet. Mégis egymás mellé helyezte őket az irodalomtörténet. Mindkettő egyet akart, új magyar nemzeti műveltséget, de mindegyik más módszerrel.

szozattovabbacikkhez

Arany János: Szibinyáni Jank

Ritka vendég Rácországban
Zsigmond a király, a császár:
Jól fogadja István vajda,
István, kinek apja Lázár:
Hét egész nap látja dúsan,
Becsülettel, emberséggel;
Nem felejti, ki a gazda,
S nem felejti, kit vendégel.

Majd vigasság: zene, tánc, bor
Tartja ébren a földházat,
Majd ujudvar, öklelés áll, -
Hangos erdőn nagy vadászat:
Száz tülök szól, hajt az eb s pór,
Nyomja össze a vad berket,
Szorul a rés, a lovag lés,
Íja pendül, ménje kerget.

szibiny

szozattovabbacikkhez

Babits Mihály: Arany Jánoshoz

Hunyt mesterünk! Tehozzád száll az ének.
Ládd, néha gáncsom lantom elborítják,
s mint gyermek, hogyha idegenbe szidják,
édes apjához panaszkodni tér meg:

úgy hozzád én. E nemzedék szemének
gyenge e láng, bár új olajak szítják:
cintányérral mulatnak már a szittyák,
s rejtett kincset sejteni rá nem érnek.

S kiáltanak: Nincs benne tűz, sem érzés!
Nem takart seb kell, inkább festett vérzés!
És jönnek az új lantosok sereggel,

sebes szavakkal és hangos sebekkel:
egy sem tudja mit mond, de szóra bátor,
magát mutatni hősi gladiátor.

Féja Géza: Az ős-Toldi

Ilosvai Selymes Péter költeményét „A híres neves Tholdi Miklósnak jeles cselekedeteiről és bajnokságáról” csak formája köti a históriás ének műfajához, amely tiszta népmonda, írója is annak vallja. Kutatói műfaji tévedésbe estek, históriás éneknek tartották, történelmi alapját kutatták. Kiderült, hogy a múltban nem egy Toldi Miklós élt; egyik derék méltóságokat is viselt Nagy Lajos korában, előkelő úr volt, de alig van köze a monda Toldijához, kinek végül is „szeméten tengődött a lova” a népi példabeszéd szerint. A kutatók később külföldi mondák lecsapódását keresték Ilosvai Selymes Péter költeményében, s nem gondoltak arra, hogy a különböző népmondák hőseinek rokonságából nem szükséges azonnal filológiai kérdést csinálnunk, hanem a hasonlóság okát minden kultúrában föllelhető közös emberi jegyekben is keresetjük. A Toldi-mondát tehát joggal visszaperelhetjük a magyarságnak.
    Ilosvai Selymes Péter énekében a monda költői hajlama jut szerephez. Félig érett mű; Ilosvai a mondát eléggé szárazon beszéli el, a monda elemeit olyan kezdetlegesen illeszti egymás mellé, mint a históriás ének az időrendben lefolyt eseményeket. Néha azonban csodálatosan átmelegszik a hangja, s magasrendű alakító és kifejező erő váltja fel az egyhangú, szürke sorokat. Költői ereje azonban többnyire csak sorokban és képekben nyilatkozik meg.

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor: Zavart hangok az ének mesteréhez

Halála 50 éves évfordulójára

1.

Ódát nem tudok én most, elégiát sem, ditirambot sem
Zengeni Hozzád.
Egyszerű, tiszta, lebegő kicsi dalt se tudok.
Mely szállna szívemből, szállna, mint békés tűzhelyi füst száll
Kéken az őszi azúrba.
Lelkem levegője tisztátalan s zavart,
Úsznak benne mikrobák milliói,
Nem látom boltozatját jaj, arany-egednek, Arany,
Csak egy-két emlék, egy-két sejtelem csak,
Rezzenve réveteg,
Ködlene, indulna, tapogatóznak félszegen feléd,
Hogy ne maradnék végleg adósod, ki költő voltam egy kicsit mégis.
Körül a földet ingatják ordító vad viharok,
Míg sírod ormán zajtalan suhanással siklik az idő,
Testi halálod óta félszázad fordul ím komoran,
Az ötvenedik év suhan át –
S kísértetesen gyönyörű pillanatban
Fogadd el ezt a fáradt hangzavart,
Belédfogózó disszonanciát.

szozattovabbacikkhez

Reviczky Gyula: Arany János

Irodalmi hagyatékának megjelenése alkalmából

Alszol már, pihensz már, mestere a dalnak.
Végre megleléd a »független nyugalmat«.
Kivittünk, elsírtunk érted könnyeinek;
De egészen még se hagytál oda minket.

Mert az a dús forrás, az a gazdag bánya,
Melyből arany és gyöngy került napvilágra,
Kincseit még folyvást adja, csak oly bőven,
Mint amikor napod még állt delelőben.

Halott voltál s mégis élsz, a hogy ma senki.
A dalt szellemajkad zengi, egyre zengi,
Szellem-hagyatékod, dús örökünk’ látva,
Kérdjük, hát lehetsz-e még jobban csodálva?…

Óh, de minő hang ez?… mily rikácsolások?…
Tudákos legények, nyegle rímkovácsok;
Éretlen gyerkőcök, nagyszájú vitézek,
Költőnek s tartnak s – nem tréfa – lenéznek.

szozattovabbacikkhez

Komócsy József újságíró, költő

komócsy józsefAz irodalmi élet és a budapesti kávéházak XIX. századi fénykorának volt közismert figurája a mindenekor nagy kalapot viselő [pásztovai] Komócsy József újságíró, költő, aki Krúdy Gyula Álmoskönyve szerint arról volt még híres, hogy: „ ha fél esztendőnél tovább megmaradhatott volna bármelyik lakásában; a pesti háziurak akkoriban sem jártak a Petőfi Társaság üléseire, ahol ő alelnök volt, ellenben fertálykor követelőztek a lakbér miatt. Élte a múlt századvégi boldogtalan magyar írók és költők egyhangú, szegény életét. Örömnapja volt Karikás Mihály szakácsmester-vendéglős neve napja a Kispipában, vagy a »petőfisták« lakomája az »István főherceg« szállodában, amikor mindig akadt valaki, aki felköszöntötte a költőt”. Édesapja Komócsy János egykori 48-as honvéd végig küzdötte a szabadságharcot, Budavár ostrománál megsebesült. Komócsy József 1863. március 25-én született a Szabolcs vármegyei Vencsellőn. Apját korán elveszítette, innentől nevelése francia származású anyjára maradt öt testvérével egyetemben.

szozattovabbacikkhez

Komócsy József: Mámoros dal, Mert szerettél, Te szereted a mámort…

Komócsy József:

Mámoros dal

             Dithyrambok ciklusból

/1/

Mámoros dal
Részegíti lelkemet!
Szívem százszor
Visszhangozza nevedet!

Nappal az égő
Rózsákat kérdezem,
S a szikrázó
Csillagokat éjjelen:

Mondjátok meg
Ti rózsák, ti csillagok:
Honnét jönnek,
Hogy támadnak e dalok?

Rózsa mondja:
A lány testvérem nekem!
Csillag mondja:
Én szépségét hirdetem!

szozattovabbacikkhez

Féja Géza: Thury Zoltán

Thury ZoltanThury Zoltán írói végzete azonos Petelei Istvánéval, ő sem tudott kitörni a novellákból, pedig nagy álmok feszegették, írói alkata azonban merőben elütött a tragikus marosvásárhelyi alkatától. Petelei a tragikus béke, a komor megértés írója volt, Thury Zoltán azonban forradalmi lélek, de rendszertelen forradalmár. Talán minden kortársánál különbül érezte, hogy a magyar társadalmat mérhetetlen izgalmak futják át és magasfokú lázak gyötrik, de társadalmi tudata ugyanolyan fejletlen volt, mint Peteleié. Egy-egy társadalmi mellékösvényt nagyszerűen meglátott és kifejezett, így a századvég paraszti lázadását, de megelégedett az esemény külső ábrázolásával, nem tudott, vagy nem merészelt mélyebbre merülni. A népsors Thury Zoltánnak csak epizód volt, igazi otthonát a középosztályban lelte meg, ennek a rétegnek apró-cseprő kérdéseivel bíbelődött. Regényt ő sem tudott írni, mert magasabbrendű írói igényei voltak és ezeknek az igényeknek a középréteg élete nagyon vékonypénzű élményeket adott.

Pentelei vidéken s magányban élt. Thury már fővárosi író, aki sűrűn folyamodott a vadonatúj, de veszedelmes írói eszközhöz, az ötlethez. Az ötlet nála nem az esemény lendítője vagy fűszere, hanem élmény-szegénységének pótléka. Írói modorát bizonyos kapkodás jellemzi, belevetette magát Budapest kezdődő nagyvárosiasodásába, mohón kereste a frisset, az újat, akár Bródy Sándor.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang dedik2019 POLGI könyvbemutató 2019 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf