Babits Mihály: Június

Bámultam a dicső égen
s a dombok zöld körén
s tépődtem: ha meg kell nekem
pihennem a föld ölén
csak júniusban volna jó,
midőn friss ér üt illanó
habzajt a völgy fölén,
hogy sírért sírásó keze
a földet nékem üsse be.

Hóval lepett halotti gyöngy,
fagyott talaj fűre,
hulló kemény, jeges göröngy
koporsós mélyire: -
el, szörnyű képű téli ágy!
kék légy, te ég, s te lég, te lágy,
láb hágjon zöld fűre,
ha majd a nedves föld-elem
puhán befolyja szűk helyem.

S a hosszú, hosszú nyári nap
aranyja lengje meg,
s virág, amelynek szirma hab,
s szárán friss csepp remeg,
fészkeljen rajt aranyrigó,
szerelmi regét vijjogó,
szálljon gyors lepke meg,
s gazda méh, beszédes madár
szavától zengjen a határ.

S vidáman szálljon délbe ki
a városból a zaj,
vagy este lányok éneki
a hold felé s kacaj
s kövem előtt, a fű között,
az alkonyfénynél, gyűrűzött
pártól boldog sóhaj:
se látvány ne legyen, se hang
búsabb, hol engem rejt a hant.

Tudom, hogy már nem lesz enyém
ez évszak kelleme,
nekem már nem ragyog e fény,
és nem szól e zene,
de majd ha nyughelyem körül
nehány barátom sírni gyül
tán elmulat vele,
s fény és virág s a dal s a lég
tovább síromnál tartja még.

S lágyult szívükbe múlt idők
emléke tér megint
s lágyult hangon említik őt,
kinek hiába int
e fény, mely környezi s e nyár,
melyből csak az a része már,
amit sírjára hint -
S lelkükben mélyült vágy gyullad
hallani élő hangomat.

Flórián Tibor: Ájult bogárka élesztése

Esőszálak csüngnek két felhőcskén,
hullámhátú szél bolyong nap felé.
Füstölög a pléhfedél.
Fecske fürdik lomhán cikázva,
kemény tollát szárítja a varjú,
mélán meghajol a borostyánlevél,
ájult bogárkát itatgat tenyerén.

Reményik Sándor: Mezők virágai

„– De mondom nektek, Salamon
az ő dicsőségében nem öltözködöm
úgy, mint ezek közül egy.”
Jánosi Andornak

Színesedik a rét.
A margaréták föl-fölemelik
Szelíd, fehér fejük.
A karthausi, a hallgatag barát
Barátkozik velük.
Misére csenget a harangvirág
A bükkönynek s az árva lóherének,
A rét fölé az alkonyat terül,
Ezer virág ajkáról száll az ének
Hangtalanul: hozsánna néked Nyár!

A virágok közt Salamon bolyong.
Vállán bíborpalást.
Fején korona, bús, nehéz arany.
Hatalma van – és tudománya van.
Mit is kívánna mást?
Mégis tűnődve megy.
Ajkán egy kérdés lebeg hangtalan:
Mért nem olyan, mint ezek közül egy

Sík Sándor: Nyári eső

Megjött az eső valahára!
Hull, hull kövéren, akár az olaj.
A tikkadt földből felszakad a pára,
Mint egy megkönnyebbült sóhaj.
A bújócskázó nap sugára
Durcás-nevető, szürke-zöld.
Az ágon az alma pufókra ázik.
Hogy szürcsöl a pázsit,
Hogy csemcseg a föld!

Állok az almafa tövében
S a pajkos esőt hallgatom,
Amint susogó zeneképpen
Végigcsikland a lombokon.
Arcomon is széles kedvében
Egy huncut csepp végigcsorog.
Kacagva nyalom meg utána a számat:
A földnek, a fának
Testvére vagyok!

Zsigray Julianna: Június

A június még oly üde
És oly bohó a zöld kalász.
A rét ezer, szagos füve
Hajladozik és kacarász.
A holdsugár ezüst uszály,
S a napsugár, a vén halász,
Aranyból fon, csak egyre fon
S a háló nő, a dús varázs,
A szívek ifjak és vadak.
S az egekig dobognak ők
A száj csak csókot ad s fogad
S nyeli a rózsás levegőt.
A szél, a fák, a fellegek
Lengetnek lenge keszkenőt.
Jegykendő a rózsalevél.
Kislány, most már ne félj, ne félj,
Ha szereted, csókold meg őt!

1931

Berda József: Szentgyörgyhegy

Az ízek tüzes szentlelkének
háborgó hegye vagy.
Éljen nyári hevületed,
- téged nem győz le a fagy!

Illyés Gyula: A tihanyi Templom-hegyen

Mennyi ég! Mennyi kék! Zöld! Mennyi
Balaton, tavasz, hegyorom!
Alig tudom magamba szedni.
S egyszerre – sok nagyon!

Szeretném – azért, hogy te is nézd –
szemembe tenni szemedet.
Magányba zár, fojt, fáj a szépség,
ha nem együtt látom veled.

Nem érzed, amit én, – ez is fáj;
semmi se jó már nélküled.
Szeretném a szívembe tenni
lüktető, élő szívedet.

Mennyi szín! Nem tudok betelni.
Mekkora távlat! Mennyi fény!
Szeretném, szeretném, ha lennél
tetőtől talpig én!

Kisfaludy Atala: A Balaton

Mint egy kép a túlvilágból,
Mint egy fény a mennyországból,
Mint egy szép tündérrege:
Oly titoktelt, oly ábrándos,
Olyan égi, oly bűbájos
A Balaton kék ege.

Mint a múlt idők emléke.
Mint az alvó kisded képe,
Mint egy szent harmónia:
Oly merengő, oly borongó,
Olyan édes, oly mosolygó
A Balaton nyugalma.

Mint a fájó szív küzdelme,
Mint a jövő vész-sejtelme,
Mint egy lázphantasia:
Olyan fájó, oly gyötrelmes,
Olyan kínos, oly sejtelmes
A Balaton hulláma.

Mint az őrült őrjöngése,
Mint a haldokló nyögése,
Mint a fájdalom jaja:
Oly panaszló, oly dühöngő,
Olyan rémes, oly öldöklő
A Balaton vihara.

Kocsis László: Isten fényrendet kaszál

Az Isten ma is fényrendet kaszál,
Alkony. Balaton. Úszik a hajó.
Vidám társaság csengő kedvére
A roncs Badacsony visszareng: hahó!

Hogy Badacsonyban gránitot omlasztanak,
Őserő széthull, bástya is báván
Megjuhászod, ki is veszi észre?
Az ember ma vágóhídon bárány.

Adja az ártatlant, nyaralni jár.
Otthon panghat a kis bolt, iroda,
Kilincse szomorú, mert nincs ki keresse,
Azért gazdája kirándul Tirolba.

Vagy tán messzebb. Itthon paraszt kaszája
Kórót kaszál csak, illatos sarjú
Nem áll petrencébe. Nyomor petrencék
Ázott tetején károg a varjú.

A víg társaság talán gyári munkás
Kisded pereputtya. Badacsony, vasárnap
Idecsalta őket. Mit tudják, hogy holnap
Takarodót fújnak a behemót gyárnak.

Hajónk kereke vizet zavar, csobban
A sima víz. Gyöngyök. Mi van a gyöngy mögött,
Ki törődik vele? Úszik a hajó,
Úszó hajó alatt nincsenek göröngyök.

Balga, boldog hit. Badacsonyi nyárfák
Kérdőjelként állnak a vízben s előttem.
Kérdőjelem: mit hoz a holnap hajnala,
Hajnal lesz holnap vagy elveszünk ködben?

Balatoni hajón fergeteget látok
Tornyosulni. Bomló életünknek tornya
Minden mámor-percben, azt hiszem, belevesz
Az örök-hínáros, átkos Balatonba.

Úszik a hajó, az élet hajója
Zavarban, viharban … S a vihar felett
Nyárfás Badacsonytól dombos Fonyódig
Egyedül Isten kaszál fényrendet.

Látod-e? A hajó kereke töri
A víz esti tükrét s mindenütt vihar száll,
Tükröt tör, embert, élet-rendet rendít
S fényrendet csak Isten kaszája kaszál.

Weöres Sándor: Balaton

A habokon
visz ladikom
csillámfodor
a Balaton.
Tüzes a víz
tüzes az ég
a láthatár
forgó kerék.
Somogyi part
kis dombjai:
kék takaró
rézgombjai.
Zalai part
hegyormai:
a föld s a lég
zsinórjai.
Somogyi part
zalai part:
hol szétfeszűl
hol összetart.
A Balaton
hintáz velem
két menny között
ring életem.

Vasárnap délután

Magyar népköltés

Még vasárnap délután,
Még vasárnap délután –
Alá sétált az utcán,
Alá sétált az utcán.

Mondta neki az anyja,
Mondta neki az anyja:
«Pista fiam, gyűjj haza,
Pista fiam, gyűjj haza!»

«Édes anyám, nem mögyök,
Édes anyám, nem mögyök,
Délután megfürödök,
Délután megfürödök.

Nem a Tisza szélibe,
Nem a Duna szélibe:
A csárda közepibe,
A csárda közepibe.

De nem vízbe, ha’ vérbe,
De nem vízbe, ha’ vérbe –
A csárda közepébe,
A csárda közepébe…

Édes anyám, édesem
Édes anyám, édesem,
Van-e ruhám szennyesen,
Van-e ruhám szennyesen?

Ha nincs ruhám szennyesen,
Ha nincs ruhám szennyesen:
Hoztam egy párt véresen,
Hoztam egy párt véresen!»

Benedek Elek: Öcsike-történetek 4.

Öcsike, mint indus király


Néhány nappal Öcsike nevenapja előtt esős idő volt, a gyerekek beszorultak a szobába és meséket olvastak föl egymásnak. Egyik mese valami indus királyról szólt, s a könyven igen szépen le volt pingálva, hogyan vonult be a fővárosba ez az indus király – elefántháton.

    - Ejnye, de szeretnék Indiában király lenni! – kiáltott fel Öcsi.

    - Miért? – kérdezték a többiek.

    - Hát hogy elefánton lovagolhassak.

    A gyerekek úgyis törték a fejüket, hogy valami tréfával ünnepeljék meg Öcsi nevenapját. Ducinak eszébe jutott valami, s mikor Öcsi éppen nem volt a szobában, összehívta a többieket és suttogva előadta nekik a tervét.

    - Jó, jó remek! – ujjongtak, tapsoltak a többeiek.

    Mindjárt kisül, hogy mi volt Duci terve.

    Öcsike nevenapján kivezették az istállóból a jó öreg Timát (dédunokáját annak a tehénnek, amelynek halált valamikor régen megénekelte Nagyapóka), s ráterítettek a hátára egy cifra ágyterítőt.

szozattovabbacikkhez

Farkas Antal: Mérik a földet

Akkornap haza kellett volna vinni apót a doktorhoz, mikor a vérhányás előfogta, de a Csillag lónak szög ment a lábába, nem lehetett befogni egy hétig. A doktort meg azért nem lehet kihozni a határmenti tanyába, mert legalább is öt forinttal kell betömi a száját. Ha a maga kocsiján-lován jön, tíz forinton alul az édesapja gyerekének se tapogatja meg a pulzusát itt a határszélen. Kivált ilyen rossz úton, mikor az üres szekeret is három lóval vontatják.

    Különben is apó öreg ember, megértett a halálra. Öregségnek, halálnak se patika, se doktor nem állja útját, ha egyszer igazándi. Apó nyolcvan felé jár. Az élete nem öröm, inkább teher magának is, másnak is. Ha leül, láb alatt van; ha feláll, útban van; ha nem szól, haragszik; ha beszél, zsörtölődik. Apónak jobb lesz elmenni arra lefelé, a város alá, a temetőbe. A diákok énekelnek neki, a pap félóráig siratja, búcsúztatja, kőfejfát kap, aztán a torára három birkát levágnak. Amit a doktorra pazarolnának, jobb lesz a temetésre, a torra.

    Apó maga is így gondolkozott. Rossz néven se vette, hogy nem vitték doktorhoz. Eljött az ideje, elhozta a kegyelmes Úristen, nem lehet ellene tenni még a doktornak se.

szozattovabbacikkhez

Jókai Mór: Magyar korcsmárosok

   Az örmény korcsmáros

Kettővel találkoztam ilyennel, az egyik jó, szelíd ember; útitársaim, akik már ismerték, sokat kötekedtek vele, az egyik, minthogy az örmény arca keletiesen barna színű: „domine cigány”-nak címezé, mire az örmény mindannyiszor nyugodt, flegmatikus hangon viszonzá: – Cigány az apád. Másik pedig azt a tréfát tette vele, hogy szép fiatal felesége lévén az örménynek, azt mindig leányának címezte. Ez már nehezebben esett neki, de azért mégsem szólt érte, hanem a menyecske figyelmezteté az évődőt, hogy ő nem leánya, hanem felesége a jó embernek.

   Másik örményhez a Székelyföldön szállottunk be, ki ott régóta vendéglős volt egy faluban; háza erkélye tele volt virággal, szobái tele képekkel, köztük a nemesi címer. Mindent előhordott számunkra, amit kívántunk, még a velünk utazott delnő számára virágcserepeiről bokrétát is szedett. Mikor aztán fizetni akartunk, akkor azt mondta, hogy ő nem vesz el pénzt, mert ő már nem vendégfogadós, még tavaly lemondott róla. Igen, de mi azt hittük, hogy fogadóba jövünk, s aszerint parancsolgattunk.

   - Hát majd ha én arra járok, ahol az urak laknak – vigasztalt.

Tamási Áron: Fanyelű bicska

Gyermekkoromban nagy tolvaj voltam. Ez mostani eszemmel megmagyarázható, s ha éppen kell: menthető is többféle körülményeknél fogva. Mindenekelőtt nem kicsi dolog az, ha az ember nyugtalan, ivó és veszekedő férfiak véréből születik, mert az izgágaságnak és a rend ellen való lázadásnak már gyermekkorban meg kell mutatkoznia valahogy. Azonkívül pedig falun nem sok szórakozása van a gyermeknek, s ha nem bátorodik belé a csínytevések és apró tolvajságok örömeibe, akkor gyámoltalanra unhatja magát, és csendes mamlasz lesz egész életére.

    De voltak azért még nálamnál nagyobb tolvajok is. A gyermekek között tán nem. De csak egy volt nálamnál nagyobb, de az is a hazudozásban, amit az én természetem nem vett be soha. Hanem a felnőttek között! Bajom ezek közül többel akadt volt, de nyugodjanak ezek a gyermekkori pettyek fátyol alatt.

    Ellenben egynek nincs kegyelem!

    Ha szavam szívére hatna, s bánat lepné el emiatt őt: most százszoros vigaszt nyerhet az Úristen előtt, akinek már régecske igen nagy kedvence lett.

    Tehát legyen világosság!    

szozattovabbacikkhez

Dsida Jenő: Pünkösd

Ujjong a lelkem s telve van örömmel:
Ma érkezik a régvárt vendég!

Bár liliom-palástot
Vehetnék vállaimra
S elébe úgy mehetnék
Hogy szűzfehéren üdvözöljem Őt! –
Bár tűzrózsákat, égő szíveket
Szórhatnék szét a nagy világon,

Hogy illatot és színeket
És imákat találjon,
Amerre jár! –
Bár lenne szívem ünnepi
Zsolozsmát zengő, nagy harang,
Mely szétkiáltja örömét,
Hogy csengjen-bongjon tőle a határ!

Pedig, kit várok, csak egy kis madár,
Remegő szárnyú, hófehér galamb! –
– – De benne ég az örök Láng,
A szent tevésre ihlető nagy Isten!
Szemén pünkösdi tüzek nyelve csap ki
S így tekint le ránk!

Csak a pihegő, hófehér galamb!
De Őt imádom, amíg élek,
S előtte hullok térdre egyedül
Parányi semmiségem
Alázatos mély érzetében
Mikor felettem átrepül:
Mert ő az Ur és Ő a Lélek!

S tőle várjuk fényes újulását
A föld színének
Ő hozzá csap fel ezer ének
Ostromlón zúgva pünkösd hajnalán:
Oh jőjj el! Jőjj el! – – – –
Halld meg világ a titkot:
Ma eljön hozzánk! – – – –
Ujjong a lelkem s telve van örömmel!

1929

Lampérth Géza: Pünkösdkor

Mikor is lehetne? – nem is lehet máskor:
Tavaszi derűben, virágfakadáskor
Piros pünkösd napja –
Mikor illat, dal száll enyhe szellő szárnyán,
Mikor a csalogány rejtett csalit árnyán
Fészkét rakosgatja…

Édes emlékezet jöjj, regéld el nékem:
Hogyan ünnepeltem valamikor régen,
Ez ünnepet én meg?
- Igen, úgy van, úgy van…: mélázó kis gyermek
Kicsiny templomunkban… szeme könnyel tel’ meg,
Ahogy zeng az ének.

Nem mondja még velük, csak úgy hallgat rája,
És a buzgó hívek zengő zsolozsmája
Áhítatba ejti…
S hogy hangzik az Ige, kenetesen, hévvel:
Bárhogy akarja is, nem érti meg ésszel,
Csak érzi, sejti.

…Oh! azok az édes, áhítatos órák:
Szívemre a hitnek fényes fátylát vonták!
Most is ott van rajta,
Most is csak úgy sejtem csudás jelenésed,
S hívő gyermekszívvel ünnepellek téged:
Piros pünkösd napja!

1897

Reményik Sándor: Pünkösdi szomorúság

A Lélek ünnepén
A Lelket lesem én.
A Lelket, amely több, mint költemény.
A Lelket, amely sosem volt enyém.
A Lelket, amely sosem lesz enyém.
A Lélek ünnepén
Szomorún zendül egyetlen igém:
"Hogy születhetik újjá, aki vén?"...

1934. május 18.

Szentimrei Jenő: Pünkösdölő

Mi van ma? Mi van ma?
Piros pünkösd napja,
Annak is, annak is,
A legelső napja.
Bazsarózsa-bimbók
Fesledezésének,
Örvendj hát, örvendj hát,
Búbánatos lélek.

Ámulj el, bámulj el,
Zöld selymén a fűnek,
Kék selymén az égnek,
Vakságán a bűnnek.
S körülfog az ünnep
Zengő ragyogással,
Megszáll a Szentlélek
Galambszárnyalással.

szozattovabbacikkhez

Túrmezei Erzsébet: Pünkösd után

Pünkösd előtt - sóvárgás titkos mélye.
Pünkösd előtt - ígéretek zenéje.
Pünkösd előtt - esedezés, esengés.
Pünkösd előtt - halk hajnali derengés.
Pünkösd előtt - szent vágyak mozdulása.
Pünkösd előtt - koldusszív tárulása.
Csendesen várni - várni, hinni, kérni!
Aztán - boldog pünkösd utánba érni!

S pünkösd után - szent égi erőt-vetten,
pünkösd után - Lélekkel telítetten,
pünkösd után - bátor tanúvá lenni,
pünkösd után - szolgálni, égni, tenni,
pünkösd után - régit kárnak ítélni,
Krisztusnak élni és másoknak élni,
minden mennyei kincset elfogadni,
és pünkösd után - adni, adni, adni!

Hervay Gizella: Három hangra

Három szerelem az életem.
Semmim sincs ezenkívül.
Rád gondolok: évek rácsai közt
az emlék elfeketül…
Jaj, szívem, olyan sovány vagy,
meg ne szánjon a halál!
Homlokod mögött a világ
elfehérült szájjal kiált. –
Szótlanom, egyetlenem,
tenyered tenyeremen.
Testednek tiszta menedék:
a csók a léleknek nem elég.
Nem elég három szerelem:
három árvaság idebenn.
Három homlok is kitaszít.
Fehér a magány, mint az ing.
Fehér az ing, fehér a halál.
Csak az él, ki társra talál.
Szótlanom, egyetlenem,
tenyered tenyeremen.

Juhász Gyula: Szerelem?

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog
És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom, mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
Mint napsugár ha villan a tetőn,
Holott borongón már az este jön.

Én nem tudom, mi ez, de érezem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat!

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!

Oláh Gábor: Arany idők

Mint valami álom, úgy ragyog fel nékem
Sötét éjszakákon tündér gyermekségem…

Szőke fiú voltam, virágokért bomló,
Magam is útszéli virághoz hasonló.

Nevető nap szúrta pirosra két orcám.
Egész utcagyermek odajárt én hozzám.

Sárga sarkantyú volt a csizmámra verve,
Szörnyen illett ilyen pöttöm kis emberre.

Csaptak is a fiúk miatta nagy réját;
Némelyik csodálva pengette taréját.

Felültetett apám gyakorta lovára:
„Nagyot nőjj tavaszra, ebatta huszárja!”

Pitykés kis ujjasom vasárnap rám vettem,
Temetőbe mentünk éd’s anyámmal ketten.

Édes anyám mindig szeretett kijárni,
Nekünk is volt sírunk benne, egy parányi.

Temetőben nyílt ki szerelmem vad fája,
Egy csepp fürge lánnyal jártunk ki alája.

Iszalagból font ő koszorút fejemre,
S rózsája lehullott bolond kis szívemre.

Csiklandozta… játszott a reménység vélem:
Pár esztendő múlva ő lesz feleségem.

Tán hitet is tettünk árok partja mellett…
Lágy kenyérrel ettük a forró szerelmet.

De az álnok sors, hej, hogy ellenünk lázadt!
Város másik végén vett az apja házat.

Kis hitesem eltűnt… azóta se láttam…
Csak tudom, hogy magam a porba levágtam –

Sírtam, sírdogáltam félnapokig éhen,
Összetört kis szívem fájó szerelmében.

Salamon Ernő: Búcsú

1

Lecsendesül a lobogó vihar,
halál, halál mered az útnak alján,
boruljak Rád e hajnalok utóján,
csókolj meg: csókom és dalom kihal.
Ölellek-e még, forgatok-e könyvet?
Ugrik-e még kisgyerek a nyakamba?
Friss mosolyod, vad kacagásom romba’,
már pusztulóban s meghalnunk is könnyebb.
Fordítsd a szíved ezután magadra,
az özvegyek, hogyha zokognak: gyengék,
a mord jövendő hogyha elragadna
kis kebeledről: lesz, megél az emlék:
az élet nem, de Te két kézzel adtál:
öledben ültem, párádból itattál.

2

Sírjon, aki boldog volt,
add ide a vállad,
elakad a szívem is,
ha könnyem kifárad,
Temiattad sírok én,
veled lettem boldog,
messze élnem oly nehéz,
jaj, be távol bolygok.

3

Ne engedd, hogy a szemem
elfelejtsen Téged,
vegye körül lelkemet
halk bizalmas fényed.
Jön a halál, jön a tél,
élünk-e, ki tudja,
süss fel, egem, csillagom,
a nagy hosszú útra.

Turcsányi Elek: Emlékszik

Gyermek volt még, hát megbocsátom,
S én még bohóbb gyermek valék;
Nem tudtuk akkor, mit cselekszünk...
Emlékszik, édes, arra még?

Egy kedves nyári délutánon,
Megunva a meleg szobát,
Az árnyas, hűvös kertbe mentünk...
Emlékszik, édes? Mondja hát!

S amint víg kedvvel kergetőztünk,
S amint én kergettem magát:
Egy fordulónál átöleltem ...
Emlékszik, édes? Mondja hát!

S amint karommal átöleltem,
Váltamra hajtá szép fejét,
Keblét a keblemhez szorítám...
Emlékszik, édes, arra még?

Emlékszik, hogy csókoltam ajkát?...
Emlékszik? Gyorsan vert szive.
Emlékszik, csók zenéje közben
Mit esküdött? Emlékszik-e?

Hogy minden csókja majd enyém lesz!..
Hogy engem nem felejt soha!...
De megbocsátom!... Régi eskü...
Bevonta az idők moha…

Erdélyi Zoltán: Boldogságról…

Boldogságról tudtam egy dalt,
Elfeledtem régen én!
S tudtam egy dalt szenvedésről,
Az még most is cseng felém.

Azt egy lányka énekelte,
Ezt egy asszony, halavány…
Csak lehetnél lány még egyszer –
Boldog lány, mint hajdanán!

Gyökössy Endre: Debrecenben

Itt vagyok én itthon. Ide jár a lelkem
Dunapartról szálló, sűrű izenetben.
Itt vagyok én itthon. Én istenem, mintha
Minden fa, minden rög nevemen szólítna!

Mintha föltámadnék, mikor itt időzöm!
Nem hiába volt hát a negyedik ősöm
Hajdúság homokján talpra termett polgár!…
Debrecen, mintha csak édes anyám volnál.

Mikor megérkezem, öreg nagytemplomod
Áldó szeretettel szemembe mosolyog.
Édes anyám hangja csendülő harangja.
Édes anyám lelke fehér boltozatja.

S mint nyári fellege harmatozó égnek,
Teli van a szívem, mikor ide tér meg.
Budapest utcáin fejemet lehajtom…
Itt meg nekipirul sápadozó arcom!

Itt hevíti keblem imádságos öröm,
Itt sebeimet is virággal kötözöm…
S rám borul a bánat majd útravalóra,
Mint a csillagos ég felleg takarója.

Itt vagyok én itthon. Ide jár a lelkem
Dunapartról szálló, sűrű izenetben.
Itt vagyok én itthon. Én istenem, mintha
Minden fa, minden rög nevemen szólítna

Babits Mihály: Zrínyi Velencében

Szent Márk dicső terén, melyet mélán tapostam,
valaha régesrég egy másik bús magyar,
méltóbb költő mint én, és hős, mint senki mostan,
tiport hatalmasan, ki tudta, mit akar!

Ki tudta, mit akar, s nem tudta, hogy a rosszban
fogyhatatlan a világ, s nem tudta, hogy hamar
ide vágy vissza a földről, hol bármi sorsban
élni és halni kell: mely ápol és eltakar.

Ezt mind nem tudta még, s árva honára gondolt,
s döngött csizmája a márványon, s lelke tombolt,
látván sok harci jelt ős ívek oldalán.

Alkonyfelhő borult lagúnára, piacra,
felhőn az angyalok készültek már a harcra,
melyre a holtakat felköltő Alderán.

Vachott Sándor: Zrínyi a költő

Ki hoztad álma fölött el nem fáradva virrasztál,
Most sem akarsz veszteg porladni sírod ölén.
Gyakran szertebolyong őr-szellemed éjjeli órán,
S a nyugvó hazafit fölveri álmaiból;
Majd tova lengve megáll hű lánykák ablaka mellett,
S tündér lantjával hozza meg álmaikat.

Zrínyi Miklós: Peroratio

Véghöz vittem immár nagyhírű munkámat,
Melyet irigy üdő, sem tűz el nem bonthat,
Sem az ég haragja, sem vas el nem ronthat,
Sem az nagy ellenség, irigység nem árthat.

És mikor az a nap eljűn, melly testemen
Csak uralkodhatik, fogyjon el éltemen
Hatalma: magamnak ugyan nagyobb részem
Hordoztatik széllel az magas egeken.

S honnan Scitiábul kijütt magyar vitéz,
Merre vitézséget látta világ nagy rész,
Azokrul helyekrül minden szem reám néz,
Hírrel, böcsülettel, valamíg világ lész.

De híremet nemcsak keresem pennámmal,
Hanem rettenetes bajvívó szablyámmal:
Míg élek, harcolok az ottomán hóddal,
Vígan burittatom hazám hamujával.

1650–1651

Berzsenyi Dániel: Életfilozófia

Én is örömre születtem
Arcadia berkében,
Rózsapárnán szenderegtem
Cypris ambrás ölében.
Az aranyszázad istene
Pásztorai közé kene.

Ah, de mint az aranyvilág,
A rózsakor elrepűl!
Olympusra más isten hág,
S Dodona berke dördűl.
Elvirít a szép kikelet,
S véle a hesperi liget.

Az enyém is elvirúlt már!
Pályám vége közelít;
Hol a gigászi Örök vár,
S chaoszában elmerít,
Mint egy cseppet az óceán,
Mint egy sohajtást az orkán.

szozattovabbacikkhez

Juhász Gyula: Berzsenyi

A tikkatag magyar nyár napja barnul
Bús homlokán és bágyatag szemén,
Konok szívében csöndes zivatar dúl,
Elverve dús vetése: a remény!

Pipája füstöl és haragja lángol,
Eszébe jut bírája: Kölcsey
S felködlenek a római világbul
Komor lemondás zordon hősei.

S boldog Horácra gondol, aki bölcsen
Borral, leánnyal megelégedett
S kevély nyakán dagadnak kék erek.

Ki itt a költő és magyar, ha ő nem?
S míg döngő lépte mély homokba ful,
A szilvafán egy vén harkály gyalul.

Márai Sándor: Berzsenyi

Berzsenyi szomorú ember volt, nehezen viselte el korát, környezetét s a legnehezebben önnön jellemét. „Egyművű” író volt, „összes művei” az ódák, az episztolák s prózai dolgozatai elférnek egyetlen, nem is testes kötetben. Élete külső formája szelíd, idilli; családjának él, a földet túrja és szabad idejében „áldoz a múzsáknak”; ha messziről nézzük ezt az életet, amolyan horatiusi bölcsesség árad belőle. A valóságban szenvedett. Nem bírta a világot, az embereket, nagy fegyelemmel korlátozta vágyait, szenvedélyeit; manapság azt mondanák: neurotikus volt… Igaz, volt fegyvere a neurózis ellen, amely többet ért minden modern terápiánál; ismerte az alázatot. Soha nem politizált, a megyei életet is kerülte. Családjának élt. Nem volt boldog. Miért is boldogtalan ez a költő, kinek az istenek minden kegyet megadtak: tehetséget s „procul negotiis” élhetett, családjával, ősei földjén? Még a sikert is megadta neki kegyes végzete: kortársai, a század legkiválóbb magyar szellemei úgy ünnepelték, mint senkit azelőtt, híre és sikere elhomályosította vetélytársának, Virág Benedeknek olimposzi reagyogását. Verseskötete második és harmadik kiadásban kelt el; az első kiadás költségeit, mintegy ezer forintot, a pest, székesfejérvári és zágrábi növendékpapok adták össze; de Berzsenyi verseskönyve valóságos „bestseller”-nek számított abban az időben. Vagyonos is volt; huszonhárom éves korában nősült, tizennégy éves leányt vett feleségül, Dukai Takács Zsuzsannát; a napóleoni háborúk zavaros idejében, 1810 körül ezt írhatta apjának: „Az én szőlőm már most egy közönséges falu jövedelmét adja nékem, földem pedig annyi van, hogy én sohasem tudom felét is megszántani.” Kazinczy felkarolja, kürtöket fúj meg tiszteletére. Az írók körükbe várják Pestre, meghatódott tisztelettel.

szozattovabbacikkhez

Hangay Sándor: Az isaszegi erdőben, Dacos ének, Fohászkodás harc előtt

Hangay Sándor:

Az isaszegi erdőben

Mint haldokló ágyánál a mécses,
Ég a Nap.
Bús siratók a fák. A lombok hullanak
Sápadt arcát az erdő
Fátyollal födte be.
Sorvadva sírba hajlik
Az ágak gyermek.

Csitt! Asszonyom a csendet
Ne bontsa meg a szád.
Az erdő lelke zúg itt:
– Nyugalmas éjszakát!
Lombos tölgyek sudárán
Az őszi bánat ül
S a törzseken, mint húron
Síró szél hegedül.

Csitt! Asszonyom a csókod
Ma halkcsendesen add,
Ne keltsük fel az őszi
Bolyngó álmokat

S ha szám a csókod vissza
Nem adná most talán:
Tudd meg, – hogy itt attakra
Ment egykor nagyapám!
Tudd meg, hogy itt szívembe
A föld sajdítva üt
S az erdő róla suttog
Nekem itt mindenütt.

Csitt! Asszonyom sírok most
S a könny hegeszt talán,
Mert jaj hiába ment itt
Attakra nagyapám!

Hangay Sándor:

Dacos ének

Viharos vészek büszke hajósa,
Aki a vésszel szembe kacag,
Fejem fölött az ég dühe tombol,
Lábam alatt meg harsog a hab,
Viharos vészek büszke hajósa,
Tört lobogók diadalra vivője,
Az vagyok én!

szozattovabbacikkhez

Turcsányi Elek dr. költő, tanácsjegyző

Turcsányi ElekKi tartja még számon Turcsányi Eleket, akiről Kosztolányi Dezső azt írta a Nyugatban: „a költő, melynél nincs nagyobb”, és akit „a szavak alkimistájának” is nevezett. Az irodalomtörténészek sosem vettek róla tudomást, ezerkilencszáznegyvenöt óta még a „Hét évszázad magyar versei” több kiadásában sem szerepelt, nevét, mint az udvartartás szerény rajongójáét, leginkább Karinthyról szóló emlékezésekben lelhetők fel, és teljesen értelmetlenül a „Magyar mártír írók” antológiájában, no meg válogatott műveinek 1984-es kisszámú kiadásában. Már életében is mindössze két verses-novellás könyvét nyomtatták ki. A „Koronelli dóm”-ot 1921-ben és a „Távolodó”-t 1927-ben Budapesten. Könyvárusi forgalomba egyik kötet sem került. A szerző magánkiadásai, kevés példányban, barátainak. A nehezen megélhető, vészterhes, XX. század eleji-közepi időkben, Turcsányi Eleknek, ennek a művelt, de magányos és magában zárkózó finom agglegénynek, a nőiesen gyöngéd, félénk lelke mimózaként összezárult és eltávolodván a mindennapok hangos-botrányos szenzációitól, csupán önmagában való szemlélődései közt élt. Műveiben a képzelőerő lírai közvetlenséggel párosult, a képzőművészeti szecesszió futára volt irodalmi köntösben. Leginkább a negatívumok költője. A múltat szereti, mert már nincs, és mert jövő sincs, nosztalgiával hívogatja, mintha lenne. Gyermekkorának emlékeihez, a budai Lovas-úthoz zsoltárt énekel, a Várhegyhez, a Vérmezőhöz szerenádot. Forró szerelmet vall egy hölgynek, aki nincs, de aki karcsú lesz, szőke és szelíd. S aki van, azt arra kéri, engedje meg, hogy csókot ne adjon. Csupa disszonancia — összhangban. Csupa fájdalom — mosolyban. Csupa keserűség — daloló kedvben és egy alapjában csüggedt világszemlélet — zengő muzsikában. A költő e külön világban él. Elrekesztett álomketrecben. Itt más színe, más illata van a virágnak, más íze a csóknak, más jelentése a tragikus szavaknak, amelyekkel könnyedén és felelőtlenül dobálódzik az élet. Turcsányi Elek, aki – XXI. században sikeres és fantáziadús forgatókönyvíró lehetne – az életharcból elmenekülő Gulácsy Lajos festészetére s az ő Nakonxipánjára emlékeztetett a maga fantáziájában kiépített álomvilágával, melynek műveiben még a nevek is minden élő nyelvtől és élethelyzettől elütöttek.

szozattovabbacikkhez

Turcsányi Elek: Fekete vonat, Mint királyfi, Álom, Őszi kép, Nászinduló

Turcsányi Elek:

Fekete vonat

A reménytelenség fokán,
A végtelen nagy ég alatt,
Az összetört szivek jogán
Tilos vágányokon szalad;
Sehol nyugalmat nem talál,
Kattog, nyerít, üvölt, ugat,
– Meghalni rajta rút halál –
A tébolyult életvonat.

Ki tudja, hogy mi fűti őt?
Tán gyilkos fájdalmak heve?
Ezéi t látjuk rohanni őt
A végtelenbe így bele.
Ezért kering ilyen vadúl,
Ezért ugat. nyerít, üvölt,
Szívén a tét fájdalma dúl,
A lélek, melyet meggyűlölt.

Virágok voltak rajta tán,
Miken megindult a vonat;
Csóktól égett az ajka tán,
De csók és virág—megrohadt.
Most már csak gyászát lengeti,
Füstök komorló fellegét,
Éltét e gyásszal lengeti
S e gyászos élet kell-e még?

A reménytelenség fokán
Int állomás felé nem egy,
De ö a tört szivek jogán
Futását nem lassítja meg;
Rohan keresztül mindenütt
A tébolyult életvonat,
Amíg a végső perc nem üt
S az élettűz le nem lohad.

Addig— bár semmi célja már—
Bömböl, zihál az érctorok,
Jön őszre tél, tavaszra nyár:
A megvadult vonat robog;
Koromtól egyre feketébb,
Rozsdától egyre üszkösebb,
Ha látod őt, szivedbe lép:
Tetőtől talpig tiszta seb!

A reménytelenség fokán,
A végtelen nagy ég alatt,
Az összetört szivek jogán
A pusztulás jelé halad;
Sehol nyugalmat nem talál,
Kattog, nyerít, üvölt, ugat,
Amíg örökre meg nem áll
A tébolyult életvonat.

szozattovabbacikkhez

Nemes Nagy Ágnes: Budapesti séták

    Szerb Antalról

    Nem féltem Szerb Antaltól. Elég csodálatos volt ez, tekintve, hogy tizennyolc éves voltam, amikor megismerkedtünk, és irodalmi áhítatom minden iránt, ami könyv, ami irodalom, aki író, a zeniten delelt, irodalmi tapasztalatom viszont valahol a nadír alatt helyezkedett el, még föl sem kelt, talán föl sem kelendő csillagzatként. Ilyen szélsőségek között veckelődve valóban csodának tarthatom, hogy versküldés és levélváltás után megismerkedtünk.

    Hogy miért nem féltem tőle? Az indokok jellemzők. Azt képzeltem ugyanis, hogy az írók olyanok, mint az írásaik. És mert elragadónak találtam Magyar irodalomtörténet-ét, a Hétköznapok és csodák-at s egyáltalán minden írását, egy tapasztalatlan juh bizalmával viseltettem személye iránt. Az aztán, hogy csakugyan azonos volt írásaival, hogy hajszálra hasonlított diákelképzeléseimhez, körülbelül a legnagyobb csoda, ami efféle ismeretségek során megeshet.

    Ezt persze nem tudtam. Magától értetődőnek találtam, hogy Szerb Antal olyan, amilyen. Hogy kedves, hogy szellemes, hogy mindent tud. Hogy ötpercenként lehet nevetni azon, amit mond, és tízpercenként elcsodálkozni. De még azokat a tulajdonságait sem tudtam ritkaságként felfogni, amelyek pedig kivételes ritkaságok (sajna): a természetességét, öniróniáját, tapintatát. Bámulatra méltó mérsékletét, amellyel nem tekintette önérzeti kérdésnek, hogy másokat feszélyezzen. Mit mondanak erről a fényképei? Semmit. És mit mondanak erről a szavak? Semmit. Nem olyan arc volt, akire egy megmerevített kép, egy kisarkított mondat jellemző lehet. Csupa mozgás volt az arca, kis mozgás, árnyalatos mozgás, villogó szemüveg a pici arccsontok és a nagy homlok között, mosoly, hunyorgás, apró, ironikus szájrándulások. Egyetlen szobrot ismerek a képzőművészetben, amely emlékeztet rá, nem, nem a vonásaival, hanem a légkörével: Houdon Voltaire-jére gondolok. Ennek a hasonlatnak örülne, hiszen az ő kedves 18. századából való, aztán röstelkedne, ugyan, ugyan, ne használjon ilyen nagy hasonlatokat, hiteltelen lesz; de én nem úgy értettem, szabadkoznék, én csak az arcot szeretném, a légkört…

szozattovabbacikkhez

Szerb Antal: A Duna, a költők és a mulandóság, A toronyőr

Régi költőink kicsire nem néztek, a részletek iránt általában nem volt érzékük, az erdőtől nem látták meg a fákat. Pest s Budán általában nem énekeltek meg mást, mint a Gellérthegyet és a Rákost, az ősök dicső terét. Már a borongó Ányos Pál is így írt bizonyos Kreskay Imréhez, akiről egyebet nem tudok:

Üljünk fel Gellértnek sziklás tetejére,
S külgyünk egy bús hangot Rákos mezejére.
Mert akkoriban a költőknek ilyen jó hangjuk volt.

De legfőképpen, igen helyesen, a Dunában ismerték fel a pesti táj éltető középpontját. Gvadányi, történelmünk legrokonszenvesebb tábornoka is felujjongott, amikor meglátta:

Duna! oh te drága Neptunus magzatja!
Szépséged Európa minden vizét hatja,
Örvényidben magát hány viza nyugtatja?
Arany fövényednek drága minden latja.
A vizákat talán el is hagyhatta volna.

A Duna igen régi folyó és előreláthatólag még igen sokáig fog folyni, viszont a költők életét többé-kevésbé rövidre mérték parcai kezek, talán ezért jutott eszébe nekik a Dunáról a mulandóság. Így Virág Benedeknek is, az említett tabáni szent öregnek, aki többször megénekelte a Dunát, sőt egyszer ódai hevében azt is ráfogta, hogy visszafelé folyik, és egyszer csaknem nagy költő lett, amikor ránézett és így szólt:

Én gyakran lemegyek, hogy lássam, mint viszi hátán
A Duna ezt a vén s már régen erőtelen évet,
Ah vigye s a tenger mély örvényébe temesse!

A kép, melyet Virág Benedek itt érint, úgy látszik, sokáig lebegett megváltatlanul a Duna habjai fölött, míg végre eljött Vörösmarty, a magyar szavak csodálatos felszabadítója és néhány Gellérthegy-súlyú sorban megadta a Dunának és a pesti tájnak többé soha el nem rabolható halálos méltóságát:

A kisded patakok lassú csörgéssel erednek,
Harsog az országos Duna, tétova felszedi őket
S a folyamok vizeit s iszonyúra nevelkedik árja.
Száz ragyogó szemmel belenéz a mennyei térség,
Nem szünik ő, lemegy a tengerhez veszni, veszendő
Habjaival lemegy a nagy idő, hogy vissza ne térjen.

1935

szozattovabbacikkhez

Csanád Béla: Rekviem Pilinszky Jánosért

I.

Introitus

Felriadok éjjel
saját zokogásom
hangjaira
felriadok
a zokogásra
mintha verseid mondanád

Babilon vizeinél ültünk
Babilon kiszáradt
folyómedrei mellett
rólad emlékeztünk
Jeruzsálem
a templomból kiáradó
forrásra emlékeztünk
zokogva önmagunkra

S belül
csak az agónia zátonyai
csak az üres árkok
a könnyek forrás-sebei

Requiem aeternam
dona nobis Domine

II.

Kyrie

a lövészárkokért
amiket nem temettünk be
a hóhér idők
börtöneiért
az elcsukló nagy
zokogásokért
a virágzó olajágak
elfeledett illatáért
Uram irgalmazz

ne csak a bűnösöknek
irgalmazz Uram önmagadnak
a szögesdrót mögé zárt
kisdednek
a roskadozó halálmeneteknek
a félelem rabszolgáinak
Krisztus kegyelmezz

kiszolgáltatottságunk rongyaiért
nyakkendőtlen bűnbánatunkért
minden szívet szorító
gondolatért
s a szeretetlen szeretetért
Uram irgalmazz

Fiad miatt
ki bennünk szenved
Uram irgalmazz

szozattovabbacikkhez

Pilinszky János: A lator sóhaja, Agonia Christiana, Grűnewald, Sorok [Pupilla üres foglalatban…]

Pilinszky János:

A lator sóhaja

Együtt leszünk, együtt ma még,
ahogy együtt lógunk a kínban,
együtt a megígért hazában,
halálunkban, a paradicsomban.

 

Pilinszky János:

Agonia Christiana

Szellőivel, folyóival
oly messze még a virradat!
Felöltöm ingem és ruhám.
Begombolom halálomat.

1958

 

Pilinszky János:

Grűnewald

Az Atya lehunyta szemét.
És a teremtés tehetetlenül,
akár egy tépett függöny csüng alá.
Jézus halott. Egy pillanatra
csak a szögek vannak a helyükön.

1973; Ms 5935/4.Hátrahagyott versek

 

Pilinszky János:

Sorok [Pupilla üres foglalatban…]

Pupilla üres foglalatban.
A faragatlan gyémánt közepében
zizeg és vetkezik.
Öltözködik és vetkezik.
Egy óriás, mezítelen pupilla
zizeg és vetkezik,
a százkarú haláltusa
százlábú bogara.

Egy óriás pupilla közepében
haláltusánk öltözik-vetkezik,
Kapaszkodik és
Úgy búcsúzunk, válunk el, ahogyan csak
két egynemű lény búcsúzik.
A középpontod érdekel. Azt szúrom át.

Hol nincs idő és nincs kiter5jedés,
ott öllek én meg.
Ahogy csak két egynemű lény
teremti és emészti egymást,
évek óta

1975; Ms 5937/15. Töredék!

Bárd Oszkár: Tavaszi lecke

A rügyek most bomolnak,
vizek vígabban folynak,
csak én maradok egyedül
halálosan komolynak?

Valamit elhibáztam,
eléggé nem vigyáztam,
túl mélyen elmerültem tán
a röpke földi gyászban?

Vagy minden jobbra fordult,
s elmúlt a, jaj, komor múlt,
csak szívem észre mit se vett
s a sorsra visszamordult?

Tavaszi ízek zsongnak,
s a magába fúlt gondnak
behízelgőn, duruzsolón
ilyenféléket mondnak:

„A súlyos lélek – semmi,
vígan komolynak lenni,
ez a titok, a szent tavasz:
teremni kell, teremni!

Lásd, bennünk száz lét lendül,
gyökerünk mélyen lent ül:
nincs időnk megriadni sem
csip-csup veszedelemtül.

Teremni kell: az élet
örökké újraéled,
ha úgy érzi, hogy érdemes
csodát kezdni véled!”

A rügyek most bomolnak,
vizek vígabban folynak,
s én most növök meg igazán
mosolyosan komolynak.

Bartók Lajos: Duna partján

Fönn a tiszta ég,
Lenn a kék folyó, –
Mint két menny között
Szállsz, boldog hajó!

A szigetke mát
Vígan tűn elő,
Zöld lombok közül
Aranyozott tető.

És menny, és folyó
Úgy mosolyganak.
A fedélzeten
Egy fehér alak…

S a távol ködén
Amint összfoly
Barna füst, fehér
Fátyol, víg mosoly:

A hajó után
Úgy készt valami
A partról a mély
Vízbe ugrani!…

Dsida Jenő: Mária szobra a kertben

A kertben áll.
Bús. Széteső.
Belepi burján,
mossa eső.

A szitáló
lassú cseppek
orrahegyéről
lecsepegnek.

Az embereknek
Krisztust adott.
Az emberek közt
elhagyatott.

1934

Erdős Renée: Isten szól

Ez a mennyország földre küldött fénye
Halk és szent Izenet -
mért takarod. el a szemed?

Költő,
Ez a megtisztult vágyak édessége,
Mely Énhozzám vezet -
mért takarod el a szíved?

Költő,
Repüljön!
lelked szárnyaid el ne kösd!
Mert végtelen az Ut!

Istent akartam, hogy repülni tudj.
Most küldöm néked minden látomásod,
Azt is, mely most kísért -
e gyáva búcsúzás miért?

Költő,
Kelj föl és vedd szíved, e tiszta kelyhet
Mely vágyaddal tele -
Menj és köszöntsd az életet

Palotai Boris: A hímzőlány meghal

Mennyei angyalt hímeztem selyemre,
s százas cérnából horgoltam angyalszárnyat,
s ha néha oktalan vágyam támadt
kisurranni a sétaterekre,

vaksin hibáztam, ujjamon vércsepp serkedt.
Most itt fekszem… hátam kinyújtom végre,
nem nézek többé goblenre, dús recékre,
nyitva állnak a bűvös égi kertek,

csillagsikátorok közt lábujjhegyen lépek,
óh mennyi fény, tékozló fehér lángok!
s míg hunyorogva, botladozva járok,
érzem, szegénynek lenni súlyos vétek.

Ím itt állok, bűnökkel megrakottan:
randevúkra készültem minden évben,
de egy fiú se született meg nékem,
csak vártam… s a kombinémra néha csipkét loptam.

Férfit akartam… s lám angyalokat kaptam,
hiába lázadoznék. Ez a sorsom…
Morogva, panaszosan egyre hordom,
mint rossz ruhát, mit maradékból szabtam.

Most alszom. Fogam közt levegő zizeg.
Lent köd van, az aszfalt és az ég sötét.
Ki fogja meg egy hímzőlány kezét?
Kinek a torkát facsarják sós ízek,

ha összeszurkált ujjam leeresztem…
Senkim sem volt… néhány elrontott angyal
lebeg utánam keserű haraggal,
majd megpihen egy szürke kőkereszten.

Gizinek hívtak… serényen öltögettem,
most se nevem, se titkom, se gondom,
s míg lelkemet a végtelenbe bontom,
lyukas cipővel egy pap mormol felettem.

Szabédi László: Üdvözlégy, szabadság!

Mért áltatom magam? ha mostanáig
a szép napok kerültek, ezután
se lesz enyém minden a diófáig:
az múlt el, ki a megváltás után
sóvárgott; nem egy-két, nem huszonkét év,
hanem az életem jobbik fele,
nem évek, hanem vér, velő, a hétté
törött gerinc fiatal ereje.

Nem évek: én magam! Az, ki virággal
dobált meg, drága honvédhadsereg,
leszámolt már a múlandó világgal,
mit számára szabaddá tettetek.
Ki oly sokáig várta önmagáért,
hogy jöjjetek, most már önzetlenebb;
örvend, de tudja, – gondolkozni ráért, –
nem gyógyul, mely őt rágja, az a seb.

Sírva lengette fekete kalapját
s nem örömkönnyet sírt, de igazit;
négy éve eltemette édesapját,
ki jöttötökben holtig hiába hitt.
Ősz ősz után múlt, tavasz jött tavaszra
s hozták a jó hírt, az örvendetest;
a lélek kész volt, – s neki volt igaza, –
de fáradtan belépusztult a test.

szozattovabbacikkhez

Tamás Lajos: Hajtsd le a fejed a tenyeremre

A barack hamvát őrized szívedben
És újongsz, hogyha végigsimít a napsugár.
Az esőt se bánod, természetesek a vágyaid,
Amilyen természetes a virágzás, az álom és a május.
A kezed labdákkal játszik, a bokád táncütemre jár,
Nem szaladtál ki még a gyermekség ágyékából: nő vagy!

Így szeretlek én, így néz reád a komolyságom.
Én mázsás súlyokkal birkózom, néha
Elfelejtem, hogy mit akartam mondani neked,
Mert az egyik mondatot eltörli bennem a másik,
Az élet utcájába jutottam.
Lökdösnek… sokszor szeretnék megállni… nem lehet…
Egy koldus pénzt kér az utcán és pénzt kíván az élet.
Rád csak lopva vethetek szemet,
Ha lehajtanám egyszer a fejem és kiállanék a sorból.
Eltipornak.

Ugye látod a láthatatlan vessző nyomát homlokomon?
A te csókodat kéri.
A gyermekség nem elég, kell a karó, ahova fölkússzál
És nekem is kell a te üde vigasztalásod:
Hajtsd le fejed a tenyeremre.

Vajda János: Utóirat

Bezárom én is már a boltot.
Napomnak vége; kész a mérleg:
Nem maradok, hazám, adósod.
Mi tőlem telt, megtettem érted.

És te nekem nem adtál semmit.
Bár csak szívem minden kincsem,
De azt od’adtam kicsinyenkint,
Ott már, úgy tetszik, semmi sincsen.

Kimért, ínséges volt a kosztod,
Mint fegyencházi gazdasszonynak,
Frankfurtiakban ettem kócot,
A mellyel puskát tisztítottak.

Nem tartozom leányaidnak,
Kiket dicsőiték versekben.
E földi édenből enyim csak
Úgy festve

Ady Endre: A visszajáró Májusok

Minden úgy igaz, ahogy régen:
Vannak visszajáró Májusok
A Sohsem-Nyugvás szent nevében.

Rózsás köd az agyunkra úgy száll
S úgy fűt a megvadulás heve,
Mint a régi, szent kamasz-jussnál.

Olyanok s még szebbek a tervek,
Mint diák-vágyak bús korán,
Ám telt-begyübbek a szerelmek.

Mert a Májusok visszajárnak
S nem ifjú vágyé való ízük,
De ki túl van laktán a Nyárnak.

Berda József: Májusi mámor

1.

Végül ránk köszöntött a
részegségbe ringató álom:
május gyantája gyertyákat
gyújtott a gesztenyefákon!

 

2.

Égő lángként lobogj, ne aludj,
mindenre figyelj!
Haljon meg már a halál,
- élni kell, élni kell!

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf