Koroda Pál: Az árral szemben

A lét tusája, melyet lázasan
Vínak körültem, meg nem kapta lelkem,
Ki elbukott, azt én nem szánhatnám,
S kit győzni láttam, azt ne mirigyeltem.

Kicsinyes célért csapnak össze ők
Oly fegyverekkel, miket fogni szégyen,
A tusa bármint dúl, bármerre dől,
Nekem csak látvány, miben semmi részem.

De hittem: minden alkotó erő,
Nemes vágy, a mi most forrong elnyomva
Egyszerre törhet lávaként elő,
Hogy a felület szennyét elsodorja.

S lesz ekkor bősz, de dicső küzdelem!
Lelkem kibontja szárnyait hevében,
Erőimet én megfeszíthetem
S eszméim büszke győzelmét megérem.

– De most lankadni érzem e hitet,
Az a jel, mire én várok, nem jő meg,
Tikkadt a lelkem, fulladozni kezd,
Mintha elzárták volna levegőmet.

Oh hát jobb részem, mi nem engedi,
Hogy alászálljak a förtelmes árba,
Mellyel haladnak léhák sergei,
Örök szomjával emésszen hiába?

Azért sarkainak vágyak szüntelen
Kiküzdeni a szebb kort, jobb világot,
Hogy nem találva tápot, végtelen
Gyötörjenek, mint a pokoli lángok?

Oh hát erőmnek ép’ a legjava
Ne is juthasson el küzdő terére,
S bár érzem: győzni tudnék általa
Csak vesztegeljen önmagát emésztve?

Ti, kik gúnyból megadtátok nekem
Legfőbbjeit a legbecsesb javaknak,
De gátoljátok, hogy hasznuk vegyem,
Magasabb, titkos, démoni hatalmak!

Ha vak szeszélyből ti könyörtelen
Már eltörtétek a pálcát felettem:
Oh adjatok méltó halált nekem,
Ez életért, mi hozzám érdemetlen.

Rivalljon harcom harsonája végre!
Szilaj kedvtől, bősz vágytól lángolón
Elsőre törjek s ömöljön ki vérem,
Mikor kitűzöm győztes lobogóm.