Cságoly Péterfia Béla: ’Rozványi Vilmos költő, újságíró
„Az írás a lélek tükre” mondta gyermekkoromban gyakran Nagyanyám, és ez igaz – nemcsak a külalakra – hanem esetünkben Rozványi Vilmos verseinek és egyéb irodalmi alkotásainak esszenciájára. Hogy mi a magyarázata későbbi szellemi pártfordulásának – hisz a Tanácsköztársaság bukása után hirtelen szélsőbalról újra katolikus, jobboldali gondolkodású lett – okát nem biztosan tudjuk. Vélhetően – akárcsak Szabó Dezsőnek és sok társának – a vörös diktatúra terrortól és törvénytelenségektől tarkított hónapjai nyitották fel az „emberséges” szocializmus mantrájától és a kommunista „ábrándoktól” elhomályosuló szemét. Rozványi 1892. február 7-én született a magyar fővárosban, Rzepka Vilmos Mihály néven. Apja Rzepka János molnár (anyja neve: Takács Anna) hatása volt talán ez a fiatalkori elégedetlenség, forrongás, az apa, az akkortájt örökké forrongó osztrák-porosz-szláv Sziléziából emigrált a Monarchia akkori legnagyobb és legkorszerűbb hengermalmaival beépített budapesti Ferencvárosba. Gyermekéveiről eddig nem sok adatot találtam, ami biztos, a polgári után egyetemet végzett. Haraszti Zoltán író, könyvtáros írásából tudjuk, hogy „karcagi diák volt, mikor - tíz évvel ezelőtt - első versei a Nyugatban megjelentek. A Vér és Arany ezerfényű fájdalma zengett akkor a megnyílt szívekbe, - de Ady Endre mellett, s az új líra már kiforrott és beérkezett művészei között is észre kellett venni e néhány versnek a költőjét, Rozványi Vilmost. Anakreonnal kezdte, s az első soraiból valami szellős, meleg életöröm csapott az arcunkba. Az anakreoni mámor nem sokáig tartott, de Rozványinak ebben az első versében benne van már későbbi költészetének minden csírája. Az élet igenlője ő, a végtelenbe ívelő, egyetemes életé”…
Oltárom: Szép Lenóra!
Hallélujám: Az ének!
És nincs kietlen óra,
Hogy föl ne lengenének
A régi képek újból.
A vén görög se' látott
Göröghon víg egében
Ilyen tündér világot;
Ha ócska serlegében
Pironkodott az új bor.
Anákreón az ősöm,
Utódja víg Fajankó,
Ki hirdetném erősön:
„Szerelmi kéj ivandó,
Ha kín kísért a múltból!”
/A szerelmes Anekreon- Mottó/
Már első veseiben a legnagyobb feladatra készült. Természetesen, csak készült…
„Rozványi a Tompa–utcában
Nem fog butykoson tönkre menni
Rozványi a Tompa–utcában
Szentírás–patak akar lenni”
Ekkor tette le költőként a fogadalmat, de a zászlóbontások után zökkenő következett mindig. A szociális nyomor, s a saját nyomora hajtja leginkább ebben az időben, a lélek–keresés idején. Hiányzik azonban még a valódi élmények tartalmi gazdagsága. Mikor aztán egy esztendei katonáskodás után tetvesen, elkínzottan a frontról hazajött, érezni lehetett, hogy a fiatalos fogadkozásból most már vérszerződéssel lett akkor egy életre szólónak látszó elkötelezettség. Kezdeti alkotói időszakában egyre forradalmibb, egyre szélsőségesebb gondolkodásúvá vált, eltaszítva ősei katolikus vallását, a keresztvizet, Istent. Szerinte a vallások „csak” mint „probléma” van jelen az ember életében. „Azt tartom - s nem hiú enthusiasmusból - hogy olyan vallás, melyet a benne rejlő erők miatt egy fajra nézve problematikussá kell tenni, ma - úgyszólván - csak egy van: a szocializmus.”
Agyamban forró álmok nyögnek,
Sikítva nyargal künn a szél,
Nyomán halál lépési döngnek,
Agg Russziában hull a vér.
A cárok kancsukája csattog
S Russzia ökle egyre vár.
Mondom én néktek: Rongyok vagytok!
Hát mondom én: Vesszen a cár!
Egy orosz forradalmár éneke/ Vesszen a cár!/ - részlet
Az 1918-as őszirózsás forradalom alatt már szélsőséges baloldali, háborúellenes, sőt anarchisztikus figurák közt töltötte mindennapjait. Elsősorban a Kassák Lajos által összegrundolt,1915–1916 között kéthetente megjelenő irodalmi, képzőművészeti és társadalmi folyóirat, a Tett munkatársaként, a kommunista Barta Sándor és Lengyel József meg Szabó Dezső, „Az elsodort falu” írójának társaságában. Egyes vélekedések szerint Kassák a német „Die Aktion” mintájára, a magyar avantgárd előfutárának képzelte a lapot.
„Hej, korcs utód díb-dáb toprongyos,
Te koldusbotra rendelt céda,
Lányok ölébe hulló préda,
Nem tudsz te mást, léhán fütyölni!
Agyad szived és lelked lompos.
Nem tudtál lelket örökölni,
Sohasem fogsz fenntündökölni,
Hej korcs utód, díb-dáb toprongyos!
Apáid hej s bámulj te gyatra!
Apáid haj s megnyald a szádat,
Álmodni sem tudsz oly csodákat,
Mi nékik »gyerekjáték« volt csak.
Ha bajra mentek büszke hadra,
Csakis mászás fejszét csapkodtak,
Foguk közt turkkal táncot roptak...
Apáid hej, haj, hó te gyatra!...”
Apáid hej, haj!/Ajánlom a magyar históriai középosztálynak/-részlet
A Tett végleges betiltása után Rozványi máshol folytatta újságírói tevékenységét. Az új „szocialista irodalom” kibontakozását a proletárdiktatúra, a „haladó írók” fokozatos szocialistává nevelését célzó irodalompolitikai intézkedésekkel igyekezett elősegíteni. Az irodalmat egész szélességében átfogó és felülről irányított szervezeti kereteket, mindenekelőtt az írók szakszervezetét, már az első hetekben létrehozta. A szakszervezettel párhuzamosan, de mint kinevezett állami irányítószerv működött az Írói Direktórium –végrehajtó-bizottság – és az Írói Választmány. Mindkettő koordinálása azonban természetesen a kommunisták kezében, Lukács György népbiztos http://www.szozat.org/index.php/bolyongasok/tartalommutato/8392-lukacs-gyorgy-alias-georg-lowinger-filozofus-a-rombolas-apostola ellenőrzésével.
Carmen Saeculare
Emberek éneklik, akiket nem akarnak embereknek tudni
Garasokért napestig dűl a vérünk,
(Grófnak megér a cseppje száz forintot)
Csak már szabadna vérünkért megérnünk:
Emberré lenni és tudni magunkat.
Embernek lenni, Istenem, de szép az!
Ölelni egymást karral, hittel, szóval!
Egymást szeretni, be' gyönyörű kép az!
Kezet fogni s nem tudni azt, hogy gróffal.
Ha vértől mocskos a kenyerünk is már,
Csak azt szabadna: emberekké lennünk!
Mindegy most már, ha beledöglünk is már,
Csak azt szabadna: emberekké lennünk!
Embernek lenni! Az élet szívének
És úgy hívnának: "Élet szíve: Ember!"
S nem volna vége kenetes igének
S mind így kezdődnék: "Élet szíve: Ember!"
"Óh, Ember, Ember, élet szíve: Ember!"
Urak, nagy urak, nézzétek a szájunk',
Ahogy kimondja: "Élet szíve: Ember!"
Így hívjatok és mindent bir a vállunk!...
Ha jogot kértünk vérünk hullásában,
Az jog se' lett vón', csak nevezés névvel:
Hogy a nagy Élet szent forgatagában
Ne lennénk mindegy gépünk kerekével.
Fajt, múltat rúgni nem kenyerünk sója,
Csak kenyerünk s e milliónyi kar
Kiállott vóna, hahogy kaptunk vóna
Nevünk mellé egy szent jelet: magyar.
Fajunkat rúgni nem kenyerünk sója!
Vérünk nem lehet mérge önmagának,
De most is! Mi ölt? A faj rút mottója,
Hogy "Székely bánja, hahogy székely támad."
Szent gondolatunk jó lesz temetőnek,
Az idők ajka zúg: "Nunquam revertar" s
Te tovább köpöd májadat, tüdődet
S vertebbül, mint ebül, fordulsz fel, "Elvtárs."
Ha itt csók csattan Múlttól Jelen száján,
Csak a tüdővész folytatásául jó,
Megjártad itt Árpád apánk hazáján,
Oh, népek szíve, szív, bús vérehulló.
Az én szívemben véres kínok járnak,
Az én szívemet hordani - iszony,
Az én szívemből dalt sajtolt magának
Kínom s a Néppel egy forró viszony.
S e feleúton rokkant imaszárnyon
Könnyed, óh Nép, Nép, harmatul jelen
S égjen e vers is néma szempilládon
Könnyek gyanánt, ha felzokogsz velem.
Az Írói Választmány tagjává nevezték ki Rozványi Vilmost, többek közt Déry Tibor, Füst Milán, Karinthy Frigyes, Schöpflin Aladár, Szász Géza, Várnai Zseni és mások mellett. Véleményem szerint Rozványi kommunista elkötelezettsége a vörös terror előrehaladtával egyre kisebb lett, bár szociális érzékenysége megmaradt, a váltás végső döfését talán a „Lenin fiuk” tombolásának véres hírei adhatták meg.
Koldus az országúton
Hölgyem, ha látnád, rongyos a ruhám!
Hölgyem, ha tudnád, mennyit éhezem?
Porfelhős úton pille fény után
Megyek s mosolygok édesen,
Merev szemmel, bután.
Hölgyem, ha látnád, rongyos a ruhám!
"Tegnap kevély király Hispánián
Ma nincsen többé párnám s otthonom"
Ezt dúdolom don Rodrigo után,
Lépős ütemben dúdolom
Eszméletlenül, bután
"Tegnap kevély király Hispánián!"
Hölgyem, még most is elegáns vagyok!
(Nyakkendőmből alkottam övemet)
Ritkán esik meg, hogy jéggé fagyok,
Jaj csak, ha téli szél nevet
Vidámat és nagyot:
Fa mellé dőlve kissé megfagyok.
Hölgyem, ha látnád, pálinkát iszom!
S hölgyem, ha tudnád, mily jó ez nekem?
Most már nem csókjaidtól, nem bizony,
Nem attól fénylik a szemem...
Most már... bizony... bizony
Csak úgy, hölgyem, ha pálinkát iszom.
Hej hull a hó, haj hull a hó, a hó!
Aláfeküdni, óh, mily élvezet?
Füled sincs már ki, jó don Rodrigo!
A gúnyos szél nagyot nevet:
„A hó alatt be' jó
Füled sincs már kinn, édes Rodrigo!”
Kun Bélák menekülése után Rozványi Vilmos a „szegedi gondolat” nyomán szerveződött, a páter Bangha Béla irányított, katolikus értékrendet képviselő Központi Sajtóvállalat egyik lapjához, a Milotay István által alapított, egy délben megjelenő katolikus napilaphoz szegődött újságírónak, amit akkor már Cavailler József főszerkesztett. „Az Új Nemzedék saját irodalomkoncepciója egyértelműen megnyilvánult a Rákosi Jenő által 1915 októberében Ady Endre és Babits Mihály ellen indított sajtókampányban, s már ekkor pontosan érzékelhető volt a népnemzeti tradicionalizmus irodalomkritikájára nem jellemző antiszemitizmus, amely Ady későbbi jobboldali radikális recepcióját is meghatározta. Milotay ekkor úgy látta, Rákosi konzervativizmusa kompromittálja az általuk képviselt magyar nacionalizmust, amely Milotay felfogása szerint a politikában a haladást, a művészetekben pedig az új jelenségekre való nyitottságot jelenti. Ugyanakkor bírálta a zsidóságnak tulajdonított internacionalista (kozmopolita) és individualista szemléletet is.” Fontos tudnivaló, hogy az Új Nemzedék 1919. szeptember 28-ával politikai napilapként indult újra. Felelős szerkesztője továbbra is Milotay István volt, de a lap kiadója a keresztény-nemzeti szempontból „destruktív”-nak minősített sajtóval szemben a „keresztény koncentrációt” megvalósító Központi Sajtóvállalat lett. Milotay szerkesztői szabadsága jóval korlátozottabb volt, mint az indulás utáni években. A kezdetektől több konfliktusa volt a Sajtóvállalatot alapító és a lap szerkesztésére is meghatározó befolyással bíró jezsuita Bangha Bélával, aki eredetileg nem is őt szerette volna főszerkesztőnek, hanem a katolikus Szabó Lászlót. A lap publicistája volt ekkoriban Kádár Lehel és Lendvai István mellett Tormay Cécile, Szabó Dezső, valamint a „Pardon” rovatot szerkesztő Kosztolányi Dezső is, a külügyi tudósításokat és kommentárokat pedig Szekfű Gyula írta. Elképzelhető, hogy Rozványi Szabó Dezső ajánlásával került a laphoz. Megjelenik első és egyetlen verseskötete a Táltos Kiadónál, „Virrasztó” címmel, 1921-ben.
Németh Antal, később egyetemi tanár, színházigazgató így vélekedett Rozványi Vilmos megjelent verseiről:
„… Trópusokban és figurákban dús költői nyelve mindig valamilyen gondolati tartalmat old fel egy-egy versben, anélkül, hogy átlépné a líra kifejezési lehetőségeinek határait. Mondanivalói komolyak, mélyek, súlyosak. A formai megvalósítás is a legnemesebb magyar költői hagyományok korszerűen továbbfejlesztett stílusában történik. Különösen érdeme Rozványi költészetének, hogy Ady monumentális alakjának hatásárnyéka nem tompítja le egyéni színeit és a magyar poézis történetének epigonoktól hemzsegő mai korszakában is egyetemes magyar értékű individuális lírában fejezte ki tartalmas költői egyéniségét…”
A homlokon, mint régi büszke dóm
Magasivá és menny felé m utat;
Bent agyvelőmben ül egy tarka gnóm!
A templom papja; neve; Gondolat.
Ez mondja bent örökszép nagymiséit,
S megáldoz minden reggel kedvesemnek,
A vágyaim, mint szent kórus kísérik
$ víg tömjénfüst köszön a szerelemnek
Békülten egyebe forr a tiszta papban
Minden szépsége a forgó világnak
és benne is, mint minden gondolatban
Egy örök isten s egy szerelmes állat
Élik a szent fényt, melynek neve; Élet!
Nem ismer gátat és nem hord keresztet
A lét egész teljében az övé lett,
Mert élhet Halhat, ölhet és szerethet.
Örökéletű. mert kőben is tud élni
Mindenható, mert szóval is tud ölni,
Irgalmas, mert tud önmagától félni,
Szent testhagyó, ki testemet betölti;
/Gondolat dicsérete-részlet/
A Népszava recenziójában ezt írták. „Mély szubjektivitással érzi át e kor tragikumát és a magyar bánat elégikus énekekre hangolja, ám egészséges világszemlélete megóvja az elfogultságtól, és amikor az evangéliumi magyarsága mellett hitet tesz, nem tudja elhallgatni, hogy a világ minden táján fájdalomba szédül a jók szíve:
„Nincs itt most szó a mi külön nyavalyánkról,
Mert mind a világ fekete tornyain ma
A jók szíve- elszédült a fájdalomtól
S én ezt a fájdalmat építem kánjaimban.
Nem a magyar volt rossz bennük: az ember! —
Magyarnak lenni: nehéz azt elhibázni —
Csak nem tudtuk hogy úgyis könny vert kenyerünket
Nem kell mindig egymás torkába alázni...”
Ez a költő, aki hangsúlyozottan magyar a kötetében, vallottan szocialista is és verseivel igazolja, hogy ez a kettő nem zárja ki egymást. Akinek a lelkében az egész világ minden szenvedő népe számára jut hely, az a saját hazáját is igazabban szeretheti. A bús emberi sors és föld végtelen szeretete muzsikál Rozványi verseiben és legszebb költői erénye a „Szerelmes Anakreon" című ciklusban pompázik legékesebben.
Szorgalmasan dolgozott, több újságban is publikált verseket.
Gond
Hét gyermek sorsából voltál Te kirakva
Szent glóriául az anyám homlokán
S azóta lehet álczád bármi tarka ;
Oly jól mint én nem ismer senki tán.
Ismerlek én azóta száz alakban ;
Bankár körme fölött mint lila lángot,
Mint néma, zöld fényt külvárosi salakban, —
Rongyban, selyemben lelkem ezerszer látott.
S volt bennem Rólad mindig egy-két zsoltár,
Víg tömjénfüsttel üdvözölt szívem,
Mert selyemben, vagy rongyban, —de ragyogtál
Az élet tarka, szent színeiben.
De most, hogy gyerektől, aggtól, szeretőktől
Életre-halára szeded a véres sarcot
S küszöbünk húsvéti jelével nem törődöl;
Oly rútul egyforma, Gond, oly rút az arczod!
Be' megvetnélek, Gond, be megvetnélek,
Mikor vad körmöd meleg szívemre csattan;
Mert miattad rothad el száz szépség, ezer lélek,
Ha így jösz el, — szint-vesztett, egy alakban!
Be megvetnélek, a miért tiszta vágyak,
Hit, erő, s akarat ellen törsz pörül, —
Csak ne láttalak von’ egyszer glóriának
Fiatal anyám szent homloka körül.
Kisregénye jelenik meg 1921-ben „Tilalmason” címmel. Majd az elkövetkező tíz év alatt Rozványi eljutott odáig, hogy verseiben kiformálta, kifejezésre juttatta az új ember ideálját. Az élet örömeinek krisztusi élvezője az új ember, - krisztiánista, aki tudja, hogy Isten országa a földön vagyon. Az embernek ez az ideálja éppen kétezer év óta nincs hagyomány nélkül, s most ezer okon újra azokat az időket éljük, mikor megindul a lelkekben a nagy viaskodás érte. A legújabb idők vajúdó küzdelmének ad Rozványi hangot magyarul, - költészete új irodalmi megnyilatkozás. Az európai keresztény írójelenség magyar megnyilatkozása. Az eredmény, amit felhozott, nemes és eredeti érték. Évek kegyetlen vívódásával kellett fizetnie érte. Versei, novellái, bírálatai jelennek meg több folyóiratban az „Uj Idők” mellett, így „Az Est, a „Magyar Kultúra”, „Kis Ujság”, Vigília, „Magyar Kultúra” és a „Népszava” különböző számaiban.
Minden verse egy-egy szerelmes ölelkezés lesz az univerzummal, s fájdalmas ölelkezés is...: első versében benne van ez a szó, Krisztus, s azontúl nincs egy is, melyben szabadulni tudhatna tőle. Rozványi költészete egyetlen nagy erőfeszítés: egységbe foglalni, ugyanannak a pillanatnak összetevőjévé szervesíteni a hellén nevetést és a názáreti sírást. Minden verse egy-egy szerelmes ölelkezés lesz az univerzummal, s fájdalmas ölelkezés is...: első versében benne van ez a szó, Krisztus, s azontúl nincs egy is, melyben szabadulni tudhatna tőle. Újabb kisregénye 1935-ben az „Árnyak a hamufelhőn”, amit nem fogad egyértelmű kritika. Kardos(Kohn) László irodalomtörténész például ezt írja a regényről:
„ A szerző bizonyára egy könnyen olvasható, pesti miliője mellett s vidékiesen magyaros, kellemes, optimista regényt akart az olvasó kezébe adni, alighanem Csathó Kálmán derekas sikereire gondolva. Egyszer-egyszer azonban méltatlanul hígnak és símának érezhette a csathó-i mederben folydogáló meseárt, s ilyenkor egy-egy féloldalon afféle szabódezsői viharokat kavarintott, a kötelező robusztus stílromantikával, mélységgel, magassággal, tragikummal és egyéb ismerős jókkal. Így azután a regény meglehetősen hibrid, ormótlan és céljavesztett írásművé sikeredett. A szerző, akinek más írói vállalkozásokra szabott jeles kvalitásait egy pillanatra sem vonjuk kétségbe, ezúttal nem a talentuma-rendelte irányban nyújtózkodott.”
Viszont Blazovich Jákó O. S. B. szerzetes így vélekedik: „.Ilyen finom szavú könyv csak a csend várában, egy kolostorban születhetett. Ott is valószínűleg egy szélmentes, zajtalan sarokban, ahol az írót egy töviskoronás Krisztus-arc tartotta lázban, A könyv az első fejezet után kapta meg a címét. A csendről elmélkedik bevezetésképen. A csendről írt felséges sorok után a szerző megszólaltatja a manrézák orgonáját. Színes előadásban szólalnak meg a Lelkigyakorlat különböző regiszterei: felbúg a bűnös ember nyögése, égig hallatszik a misztikus ember suttogása s lelket vidít a megigazult ember allelujás diadaléneke.”
Magyar kulcs
A fiókomban árva kulcscsomó...
Tétován halászom ki és mosolygok:
ki kulcsáról tud, Istenem, de boldog!
Nálam a kulcsot belepi a hó.
Nekem nem volt bezárt fiókom.. .
Oh, bezárt ajtók és kulcsrazárt fiókok!
Nevetnek rajtam fura svábok, tótok;
kulcsrazárt lélek most az volna jó!
Nekem nincs kulcsom semmihez .. .
Nevess s nevet véled mindenki, aki rág. . .
Furcsa nép vagyok én: vak mindenes.
Vak kis cseléd. Itt él a Dunatájt.
Évezres étke rabkoszt, híg leves,
De kulcsa önmagának!.. . Egy világ!
További könyvei jelennek meg, „A végzetes baldráma” 1943; „Ég a föld” 1943; „Így kezdődik” 1944. Több színművet is írt, 1935-ben már a Képes Krónika irodalmi és színházi kritikusa. A II. világháború befejeztével 1948-ig, megszűnéséig a Kis Ujság szerkesztőségének tagja, a lap kommunista betiltása után már csak katolikus heti és havilapokban, Új Ember, Vigília publikálhatott. Budapesten, 1954. október 24-én ment el Teremtőjéhez a földi életből Budapest, józsefvárosi otthonából.
Műve:
Virrasztó, versek Budapest 1920. Táltos kiadó
Források: Arcanum, Az Est, Ellenzék, Kiss Ujság, Magyar Kultúra, MEK, Népszava, Színházi Élet Uj Idők, Vasárnapi Ujság, Vigilia különböző számaiból.
Összeállította – cspb –
