Szabó Lőrinc: Virágok közt
Csupa virág a hegyoldal,
csupa virág a hegy,
a nyár csillagszemű népe
csókolja a térdemet.
Szöcskék rebbennek; a lepke
lila szirmon kis lila láng,
száraz kóró a kezemben,
nyakazok a csalánt.
A virágok törpe népe
oly gyönge, alázatos:
bókol, ha nem éri a lábam,
törik, ha rátapos.
Ugye, óriás vagyok én itt?
– mondjátok, gyerekek!
És mégis én, az ember,
búcsúzom tőletek.
Ti vagytok az örök élet,
ti vagytok a föld szemei,
melyekkel a fekete isten
a napot nézegeti.
A vak isten a fekete mélyből
maga fölé kiált,
látja, hogy elszakadtam
s lettem külön világ.
Virágok, az én világom:
be magányos, be kicsi!
Még itt vagyok, de jön egy nyár
s kibújtok, föld szemei,
kinéz veletek a vad föld,
az élő, isteni por,
s megviszitek ősszel a hírt, hogy
már nem vagyok sehol.