Szabó Lőrinc: Kutyák

Rettenetesek azok a kutyák,
a kutyáitok odakint;
ugráltak, fújtak, vicsorogtak,
hogy a vendég itt van megint.
Majdnem lehúztak örömükben,
én meg gyáván s irtózva tűrtem,
hogy, míg átvergődöm a kerten,
kezemet nyalja a kicsi
s minduntalan nyakamba lépjen
a nagy, az a borjúnagy Heki.

Rettenetesek azok a kutyák,,
barátságuk is undorít.
Ha tudnák, gondoltam, mit érzek,
bezzeg nem fogadnának így!
Féltem, hazudtam, – mit tehettem?
Nevüket mondtam, hízelegtem,
hidegrázósan veregettem
a hátukat, és szomorú
szomorú volt látni, hogy a
szeretet mily vak és hiú.

Még most is, mint gonosz kalandtól,
hangosan dobog a szívem.
Mit akarnak tőlem! Miért kell
becsapnom őket becstelen!
Hogy tolakodtak, hogy örültek!
Nem tudják, hogy ami körülvett:
csak szégyenem és szégyenük lett
a meggyalázott szeretet,
a szeretet, amely nem tudta,
hogy kifelé mily szörnyeteg.

Szeretni is veszély, barátom.
Szánom, szégyellem magamat.
Rossz helyt mi is hányszor kínáltuk
szívünket tíz-húsz év alatt!
Más félt tőlünk s mi tolakodtunk,
szeretett és mi iszonyodtunk,
csaló visszhangok köt ugattunk
egymásra, mi meg a világ,
mint odaki azok a szörnyetegek,
azok a derék, jó kutyák.

1933