Zilahy Lajos: Napfelkelte a Hűvösvölgyben

Egy átsétált megvirradt éjszakában
Én arra jártam, csendesen megálltam.
A völgybe’ lenn egy fának könyököltem,
Keletre néztem és a napot vártam.

Fejem felett a juharfák lombjában
Verebek csaptak kísérteti lármát,
Oly izgatottak, beszédesek voltak –
Szegények ők is mind a napot várták.

A bokrok és fák halkan öltözködtek.
Keltő órák voltak a madarak, –
Hogy el ne késsen, lenn a híd alatt
Sietve mosdott egy kis víg patak.

A tölgyek borzas hajukat fésülték.
A nyírek fenn fehér ingvállban álltak
S a Jánoshegy már dús kontyába szúrta
Aranytűjét az első napsugárnak.

És jött a nap s amerre elhaladt
Hogy harsonált a hajnalok zenéje!
A hegyeken, a nagy hegyeken végig
Bíbor szőnyegek gurultak eléje.

Hegedű-hangok, barna oboák,
Piros füttyök és halk üvegszavak
Sírtak, kacagtak, zengtek és trilláztak, –
A madarak, ó mind a madarak!

A fűben apró meztelen tündérek
(– Olyan fehérek, olyan szüzek voltak –)
Körbe fogództak, füzértáncba kezdtek
S egy ismeretlen éneket daloltak.

Kis fejüket a táncba hátra dobták
S hajuk a hátuk közepéig ért.
A levegőben halk gitárok pengtek –
Én nem tudom, talán a szél zenélt.

Fények, madárkák, szellők és zenék,
Ezer kis tündér, ezer kis kobold
Lihegő vágyban kerengtek a táncban
S egyszerre ó, mindennek vége volt!

Halk sikollyal futottak, menekültek
És tolongtak az égbe vissza most, –
Hallották messzi dübörögve jönni
Buda felől az első villanyost.