Földi Mihály: Zilahy Lajosról

Emberei megszerkesztésében kissé Jókaira emlékeztet. Egysíkú emberek. Jók vagy rosszak, csúnyák vagy szépek, s mindig vagy nagyon csúnyák vagy nagyon szépek, s nagyon boldogok vagy elviselhetetlenül boldogtalanok. Amivel Jókai tele van, nála ismét felbukkannak a romantikus magyaros kuriozitások: a régi, primitív világot elkeseredetten sirató magyarok, a földdel-vaddal együtt dobogó parasztok, az életbe játékosan belefáradó szép dzsentri ifjak, a vármegyei lovagok és delnők, a nagy erejű férfiak, akik ujjaik egyetlen markolásával össze tudják zúzni a bivaly gégéjét, s akiknek agyonverésére csapatostul kell összeszaladniok a többi férfiaknak.
Ez már különlegesen magyar romantika, amely sehol máshol nem volna ható érték, csak nálunk az. A valóságban nagyrészt nyomuk sincs már ezeknek az elképzeléseknek, de mindig kedveltek nálunk, ahol kissé szinte elvárják az emberek az írótól, hogy megszépítse életüket. Így szépül meg a duhajság, mely bravúrja az erőnek és elkeseredésnek, a maradiság, mely a puszták erejére emlékeztet, a rendetlenség, mely költészetté válik, a butaság, melyben bánat fuvoláz, a tehetetlen király, akinek kóborol a szíve. Titkokat ás ez a képzelet az üresség világosságába, álmokat sző a valóság fölé.
Hazugságok, de szépek.
Nem valóság, nem igazság, de egy új romantikusnak őszinte és szívesen látott költészete.
Poézis, melynek partjai az élet vágya és a halálos fájdalom sötétsége. Az élet irtózatos ösztönét kegyetlenül érzi Zilahy.