Koroda Pál: Bűvös éj

Tudtam én, hogy itt talállak
Ablakodból kihajolva,
Tudtam én, hogy te sem alhatsz
Ilyen édes éjszakán.

Csukva tartják szemüket most,
Akik máskor leskelődnek,
Nem lát minket senki, senki,
Csak a fénylő csillagok.

Je ki! A te könnyű lépted
Nem riasztja lomha álmuk,
Olyan csöndes, mint a harmat,
Mely virágos gyepre hull.

Ide lebbensz! Fény ezüstje
Tündököl be, azt hihetném,
Égi-légi jelenés vagy,
Kihez érni nem lehet:

Ha nem volna ilyen forró
Piros ajkad leheletje,
Ha ily lázas lüktetéssel
Nem dobogna a szíved.

Oh csitítsd le! Oh ne reszkess!
Jer velem! – Szűk nékünk e kert,
Kőfal őrzi, mint a börtönt,
Hadd nyitom ki ajtaját.

*

Tág ez a sík, nincs határa,
Csak a kék ég ráhajolva,
Erre járjunk, mint a szellő,
Olyan könnyen, szabadon.

Itt mellettünk haragoszöld
Nagy kalászok, köztük itt-ott
Mélázgat a búzavirág
S rikítnak a pipacsok.

Szarkalábak, napraforgók,
Árvalányhaj, össze-vissza
Lengedeznek és zizegnek
És virulnak boldogan.

Látod, ilyen tarkabarka
Sokaságba elegyedtünk,
Senkivel se kell törődnünk,
Nem ügyel ránk senkisem.

*

Mondjuk el most: mit kellett mosolygva
Elviselni nékünk, mialatt
Ránk fogyeltek, akik arra törnek,
Hogy örökre elszakítsanak.

Én mit érzek, amíg közeledben
Kell hidegnek látszanom;
S te mit érzesz, míg tűnyelvű kémek
Ostromolnak, angyalom.

És míg mindent elbeszélünk,
Ami rossz volt, jóra változik,
MI bosszantott, most kacagtat,
Ami fájt, az most már boldogít.

*

Már elértünk a patakhoz,
Lépjünk föl a keskeny hídra
S nézzünk le a csöndes víznek
Kristálytiszta tükrire.

Nézd, mint ragyog a te képed
Csillagokkal koszorúzva
És fürödve fényözönban
A mosolygó kék egen;

Lelkemben is ily csudásan,
Pazar álmok pompájában,
Szerelem fényözönében
Ringatódzik alakod.

*

Ím a rét! Ne szállj le rája!
Keskeny útját eltakarják
Füvek, indák; harmat cseppje
Csügg most minden szálukon.

Sűrű harmat, hűvös harmat
Ne érintse pici lábad,
Oh engedd, hogy óvjam tőle,
Hogy karomra vegyelek.

Tétovázol? Arcod lángol?
Oh ját, édes, szégyenelnéd
A jóságot, hogy te engem
Dússá tész most hirtelen?

Ha előttem fölpattanna
Ezeregyéj bűvlakatja
S lobotvetne az a sok kincs,
Amit a föld rejteget:

Nem lehetnék olyan gazdag,
Mint vagyok most, hogy kezemben,
Mi e széles nagyvilágon
A legdrágább kincs nekem.

*

Nézd, beh frissek ezek a virágok,
Hogy csillognak színes kelyheik?
– A kaszás már gyökerükbe vágott,
Élniök már nem lehet nekik.

S ők a nyájas, enyhe éjbe épen
Most szórják legédesb illatuk,
Haldokolnak hő szerelmi kéjben,
Oh szijjuk be végső sóhajuk!

Szerelemmel gyönyör a halál is,
Semmiség az élet nélküle.
Ne kérdjük: a szerelem hová visz?
Csak maradjunk szüntelen vele!

*

Ím az erdő! A mi gazdag,
A mi bűvös birodalmunk
Üdvözöl halk csengés-bongás,
Andalító zeneszó.

És elénkbe, mint fáklyások,
Jönnek röpke fénybogárkák;
Erre! Erre! Integetnek
Nagy sudár fák karjai;

Itt felettük diadalmi
Mennyezetté lomb szövődik,
Szórogatja nászruhája
Hófehér virágait.

Mint tündérek táncmezője
Áll előttünk a nagy tisztás,
Itt ez óriás fa tövében
Pihenjünk e gyeppadon.

Pompás kelyhű nagy virágok
Pora halkan egybe ömlik,
Az ujjongó csalogányok
Nászi dalba kezdenek.

Mint regék és hajnalálmok
Halk visszhangja, mondhatatlan
Üdv sejtelme, titkos vágya
Bennünk most életre kél.

Oh minő láng ég szemedben!
Mint sugárzik bájos arcod!
Ily csudásnak, gyönyörűnek
Még sohase láttalak.

Ez az élet legszebb perce!
Erre vártam! Erre vágytam!
Mérhetetlen öröklétben
Nincsen ennél pazarabb.

Bűbájodtól ittasodjam,
Érted éljek, érted haljak,
Hagyd lehelnem ajakadra
Forró első csókomat.

Nézd! Egyszerre, mint lehulló
Sugarak, mint omló párák
Szállanak le s közbefognak
Fényes bűvös alakok.

Ez Leander. Szól Herónak:
Ilyen csókért a hullámok
Bősz dühével én is újra
Harcra kelnék szívesen.

Szól Párishoz szép Heléna:
Más is csókol édes csókot,
De oly drágát, mint mienk volt,
Nem csókolt még senkisem.

Ott Heloiz Abelárddal,
Elzokogják: Ilyen csókért
Minket élve sírba zártak
Komor irigy emberek.

Ím Ginevra s Lancelotja
Azt susogják: Ilyen csókért
Újra mindent oda dobnánk,
Fényt, nevet, hírt, koronát.

És mögöttük hosszú sorban
Ingnak-lengnek páros árnyak,
Életüknél mindnyájuknak
Drágább volt a szerelem.

Büszke sarjak, kiknek sorsát
Hír beszéli, dal regéli
S árvák, kiknek könnye, vére
Hullott észrevétlenül.

Ím, a légi párok egymást
Átkarolva körbe lejtnek,
Fénykoszorú forg körőlünk
És dal csendül édesen:

*

A szerelemnek
Nincs nyugalma.
Nincs e halálnak
Rajta hatalma.

Nem fogja pokol,
Nem köti menny.
Nem győzheti le
Semmi, sosem.

A régi kín üldöz,
A régi gyönyörre
Szomjazva bolyongunk
Az éjben örökre.

Keltünk hideg ágyból,
Fázunk, remegünk;
Vágyunk a melegre,
Tüzet keresünk.

Ha új szerelemben
Felcsap a mi lángunk:
Táncolva, dalolva
Tüstént oda szállunk.

Élő szerelem,
Szórd ránk tüzedet.
Áradj körülünk,
Forró lehelet.

Élő piros ajkak
Lángja, lobogj!
Tombolj, zene! Élők
Szíve, dobogj!

A szerelemnek
Nincs soha vége,
Örök a kínja,
Örök a kéje!

Ím eltűntek, ahogy jöttek,
Mint a pára, mint az árnyék,
Hála nektek, üdv tinektek
Fényes, bűvös alakok!

Beh jó volna most nekünk is
Sűrű ködbe rejtőzködni
S titkon, lopva, észrevétlen
Honn teremni hirtelen.