Karafiáth Jenő: Farsang a Sashegyen

A februári havazásra
megjöttek végre már a cinkék.
Egy hónapig vártam hiába,
csak kerülték a terasz szintjét.
Még veréb se szállt erre egy se,
pedig néki is volna jussa
kis lakodalmi eledelre;
farsangi kendermag – faggyúsra.
De ma reggel a rigófőnök
sült almaszeletet kapott.
Dióbelet a cinkehősök
s a magtörőpinty – tökmagot!
És jött a tánc és tova rebbent
egymásután sok lenge árnyék;
zöldeskék, sárga toalettben
a farsangvégi bálkirálynék…

1942

Krúdy Gyula: Farsang

A hóesés kering az ablakom előtt, messze, a városon kívül tán hófúvás van, a tél ünnepélyesen és lelkesen végzi tennivalóit, mintha a kalendáriumban mit sem tudnának a megváltozott földi viszonyokról – február a farsang hónapja, a tél tehát eleget tesz kötelességének, mintha jókedvű maszkák emelnék csipkés szoknyájukat az alkonyatban, és a vigalom piros lámpásai tündökölnének a Duna-parti Redut ablakaiból; Almaviva grófnak öltözik a borbély, százesztendős jövendőmondónak a fiatal tanuló, Eszmeralda cigányos szoknyáját ölti fel a szobaleány – de a grófnők és az előkelő gavallérok sem tartózkodnak a jelmez megválasztásától, amely egyéniségüknek leginkább megfelel; ah, Navarrai Margit két kézzel ette a pástétomot és X. kisasszony, az első négyes tagja a velencei úrnő ruhájában stílszerűség céljából mérget akart inni egy régi farsangi hajnalon…

szozattovabbacikkhez

Farkas Imre: Debrecenben voltam

Debrecenben voltam,
Nagyerdőben jártam,
A régi padunkon
Ifjú párt találtam.

Feléjük repesett
Örömmel a lelkem.
Azt, hogy csókolóztak,
Nagyon helyeseltem.

Lábujjhegyen léptem
A zörgő avarban,
Dehogy is zörögtem,
Dehogy is zavartam.

Nékem is volt itt egy csók,
Akácvirágzás is.
Söpörtem eleget,
Söpörjön most más is!

Juhász Gyula: Szabadka

Ó régi nyár, mikor a vén verandán
Két új poéta régi verseken
Elbíbelődött s a hold arca sandán
Két nyárfa közt bukkant ki az egen.

Ó régi nyár, az ébenóra halkan
Elmuzsikálta már az éjfelet,
Az árnyak óriása várt a parkban
S a denevér szállt rózsáink felett.

Ó régi nyár, a zongorán egy akkord
Fölsírt és mélyen a szívünkbe markolt,
Künn a kutyák szűköltek elhalóan.

Valami nagy bú olvadt föl a borban,
Fájón figyeltünk vén magyar szavakra
S álmában olykor sóhajtott Szabadka!

Csata Ernő: Orbán Balázs sírjánál, Székelykapuk alatt

Csata Ernő:

Orbán Balázs sírjánál

Kapuk alatt botorkál a kegyelet
egy vissza-visszarángatott lélek
sírkövéhez, hol érezni akarjuk
az elrabolt örökségünk,
ahol sokszor temettünk,
hogy tiszta legyen a lelkiismeretünk.
Szejkén, az apai örökség porán
egy betűrengeteg suhog körül,
s a föld gyomrából a Borvízoldalban
egy régmúlt bugyborékol még felénk.
Könnycseppek a talpalatnyi földért,
mit egy nagy akarat bejárt és leírt,
a székely Szentföldért,
ami ránk maradt, hogy őrizzük,
el ne hagyjuk soha.

szozattovabbacikkhez

Orbán Balázs: Marosvásárhely fekvése és keletkezése

    /részlet/

    A délkeleti irányból lefolyó Poklos patakának Marosba szakadásánál egy lomberdők által koszorúzott hegyfok szögellik ki. – Ez Nagyerdő nevét a tetejét koronázó s oldalait borító több száz hold kiterjedésű azon csereerdőről veszi, mely itt ezen erdőszegény vidéken a Nagyerdő elnevezést jogosan kiérdemli. Ezen hegységnek vég előfokát Somostetőnek nevezik: ott vannak Vásárhelynek szép nyaralókkal, borházakkal és csinos gloriettekkel tarkázott szőlői. Maga a báros e hegyfoknak térbe enyésző legalsó lépcsőzetén és annak a Maros által körülkanyargott észak-nyugati alján igen regényesen és festőileg fekszik, s főként az alulról jövő előtt egy tekintélyes nagy városnak tűnik fel. Ha a távolból költött várakozásnak nem is felel meg, azért mégis a Székelyföld legnagyobb és legszebb városa, melynek közel 12.000 lelkes és szorgalmas magyar lakosa van, mi az 1873-iki népszámláláskor talált 7348 lélekhez viszonyítva igen kedvező népszaporodást mutat. Ezen lakosság kivétel nélkül székely, mert úgy a kevés számú keleti vallásúak, mint a lutheránusok, zsidók és letelepült idegenek teljesen el vannak magyarosodva.

szozattovabbacikkhez

Féja Géza: Ambrus Zoltán

Ambrus ZoltánA századforduló legbecsültebb prózaírói közé tartozott, a „Nyugat” folyóirat egyedül őt tartotta méltónak arra, hogy a közvetlen elődök még élő sorából főmunkatársai közé fogadja. Ambrus tekintélye később sem fogyatkozott s bár halála után a közönség érdeklődése csaknem teljes mértékben megszűnt iránta, az irodalmi közvélemény továbbra is a fegyelmezett stílus és a magasrendű ízlés fejedelmének tartja. Ambrusra sűrűn hivatkoznak, de alig olvassák, „életrekeltése” nehezen is sikerülhet, bármilyen erőfeszítéseket végzünk érdekében. Ambrus mindenesetre legigényesebb íróink közé tartozik, a „Nyugatot” megelőzve mindenképpen európai ízlésű szépprózát próbált csinálni. A franciák tanítványa volt és tömérdek francia szérumot oltott szépprózánk testébe. A nehézkes, bozontos, szétfolyó magyar összetett mondatból ő teremtett kristálytiszta, áttekinthető szerkezetet. Az ösztönösen kanyargó, élettől kicsattanó magyar prózát ő házasította össze az intellektualizmussal.

szozattovabbacikkhez

Bárd Miklós költő, alias leveledi Kozma Ferenc huszártiszt, nyugalmazott honvédtábornok

Az 1867-es kiegyezést követő általános gazdasági fellendüléssel párhuzamosan újabb és újabb alapítású sajtótermékek jelentek meg, amely a magyar irodalom, de elsősorban a költészet fellendülésének motorja is volt egyben. Ugyancsak ebben az időszakban Tisza Kálmán miniszterelnök felhívására, egyre több magyar nemes család gyermeke jelentkezett a monarchia hadseregének és haditengerészetének tisztképző intézményeibe. Ezek egy jelentős része érdeklődött az otthonról hozott kulturális igények miatt a humán tudományok, többek közt a versek és nótaírás iránt. A kard és az írótoll szövetsége gyakori a mi történelmünkben: Tinódi, Balassa, Zrínyi, Gvadányi, Bessenyei, Kisfaludy Sándor a példák; vitézség és költészet egyformán nemzetfenntartók nálunk.
Bárd Miklós is a magyar eszmény katonája volt; költészetében pedig lépten-nyomon föltetszik másik hivatása képekben, jelzőkben, hasonlatokban.

szozattovabbacikkhez

Versényi György tanár, költő, író

Versényi GyörgyBár a XIX. századi történelmi Magyarország utolsó polihisztorának Brassai Sámuelt tartották, mellette több reneszánsz szellemiségű, többféle tudományban is jártas, így ezt a megtisztelő címet ugyancsak kiérdemlő alkotó élt e korban. Ilyen közismert figura volt a breznóbányai születésű Hermann Ottó, vagy a napjainkban már szinte elfeledett Versényi György tanár, aki a költészet, a felnőtt és gyermekirodalom mellett etnográfiával és dalszöveggyűjtéssel is foglalkozott, amely a Régi Magyar Könyvtár 35. köteteként 1914-ben ​jelent meg, a „Sziveket ujitó bokréta” (XVIII. évszázbeli dalgyűjtemény) című kiadvány. A könyv egy 1770-ben, feltehetően Erdélyben összeállított dalcsokrot tartalmaz; a kiadvány ma már nehezen hozzáférhető. Nem véletlenül volt sikeres gyűjtő Versényi György, maga írta naplójába: „Meggyőződésem, hogy jövendőnk alapja a magyar néppel való lelki kapcsolat keresése, annak feltétlen megteremtése”.

szozattovabbacikkhez

Versényi György: Ez a szív volt nem rég, Hajtsd lelkem, Panaszol, panaszol, Szívem most is úgy megrezdül!; Úgy reszketett kezem kezedben

Versényi György:

Ez a szív volt nem rég

27.

Ez a szív volt nem rég
Oly fájó, beteg?
A kétségbeesés
Ezt támadta meg?

S ez most olyan boldog,
Megelégedett?
S érez mondhatatlan
Édes kéjeket?

Meg van vetve ágyam,
Megvette már.
Lefekszem, de lelkem
Most is nála jár.

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor: Berde Mária

Sokat gondolkoztam azon, hogy miért szokás, és miért is kell egy írónak, ha véletlenül nő, hangsúlyozni, azt, hogy nő-író. Lehetséges-e, szabad-e, hogy ez a szempont befolyásolja, módosítsa értékelésünket, vagy akár egészen lényegtelenül is színezze, árnyalja azt, amit mondani, megállapítani akarunk? Megengedett dolog-e, hogy művészi alkotással egyáltalában bármilyen, szabadon és öntudatosan vállalt munkával szemben kétféle mértéket alkalmazzunk, a szerint, hogy alkotója milyen nemű, – hogy elnézőbbek vagy követelőbbek lehessünk a nővel szemben? Kétségtelen, hogy nem szabad, nem lehet ilyen szempontoknak döntő befolyása a megállapításokra, az értékelésre. Ezt minden komolyabb kritikus el is ismeri – elvben. Miért szokás hát mégis kivétel nélkül alázúzni az író nőiségét?

    Ennek a kérdésnek felvetésénél látok egy bizonyos férfi-mosolyt, amelyet – nem tehetek róla – én soha sem szenvedhettem. Szkeptikus, cinikus, gúnyos, néha éppen gonosz mosoly ez, az örök férfi-elfogultság mosolya.

szozattovabbacikkhez

Berda József: Harmadik osztály: négy apáca utazik

Mily szelíd kép: itt ülnek szelíden
mind a négyen. Nem büszkék, nincs mit
szégyelniök: Isten mátkái ők. Oly alázatosak
mint ez az egyszerű paraszti kupé, melyben
a szegénység olcsó pipafüstje s jó falusi
konyhák ételszaga csikland az orrod alá.

De ők a kedvesek, Isten parfümjét
érzik itt is, mint templomban a tömjén
illatát. Lelkük nyugalmát nem zavarja
semmi; tudják, velük a Béke kegyelme,
melynek szava nincs e földön, csak lángja
a lélek mélyén, mely most gyúlt ki éppen
ajkuk beszédes némaságán.

Ó, élnek ők! Istent szeretik, téged szeretnek,
Oly igazak, mint egymást szerető nővérek,
kik szeretik egymást testvéri módon. Nem
tudják, mi a rossz, – s csak ülnek s hallgatnak
teli hittel, míg el nem mosolyodnak halkan
egy gyámoltalan néni tréfás mozdulatán…

Dalmady Győző: Mátyás szülőháza

Te ócska ház, te adtad
Nekünk a nagy királyt,
Nem született bíborban,
És mégis hogy kivált!

A koronát viselte
Büszkén és szabadon,
A föld minden királya
Irigyelte, tudom.

A kardot jól forgatta,
Vitéz volt, igazi,
Itt-ott most is fájnak még
Kemény csapásai.

Nagy urakkal jól elbánt,
Látták: engedni jobb!
Mikor neki szolgáltak,
Akkor voltak nagyok.

szozattovabbacikkhez

 

Indali Gyula: Szivaromhoz

Égj, füstölögj vigan, te jó szivar!
Kék füstödön még hadd merengjek el,
Röptét ha látom, tán lelkemnek is
Magasba szállni újra vágya kel.

Óh, jó barátom vagy te, elvonod
A föld- rögétől lelkem, és ami
Szememből már-már végképp kiapadt: 
Egy pár könyűt is tudsz fakasztani!

Ah, a mi sorsunk oly hasonlatos!
Hisz mindkettőnknek folyton égni kell!
Még egy utolsó füst — egy végsohaj,
S aztán örökre elfelednek, el!

De ellentétek is vagyunk: tüzed,
Bár holt anyag vagy, égre szállni készt;
Mig engemet, az embert, földre sujt
A láng, mi bennem titkon dúl, emészt!

szozattovabbacikkhez

 

Sipos Pál: Barcsay Ábrahám epitáfiuma

Tisztelve látjuk Barcsai! képedet
Fennen ragyogni, nem lobogó, de szép,
De tiszta fénnyel, mint nagy álló
Csillagot egy gyönyörű csoportban.

Meglátogat majd, Barcsai! téged is
Hív almafádnál egy valaki s reá
Felmetszi: „minket a ki
Költe fel, itt feküszik porában.”

Takáts Gyula: Hajnal és a bivalyos

1.
Sárberekből csigaháton ringatózik a nap,
mint lápba fúlt cigány dala a nádból, ha kesereg.
Halász les a tótükörbe nyurga bottal kézbe,
s lenn a vízben horga végin réti kukac tekereg.

Béreslányok halkan jöttek s fűzfa mögött csendbe
szoknyát levetettek, inget fűre tettek,
berekvízbe belementek, vízitököt szedtek.

Halász szedte ruhájukat, – langyos volt még ráncuk, –
s maga alá rakta puha ülő helynek,
zsíros pontyok kék iszapban most hiába lesnek.

Piros kárász ehetne… Nincs ki horgát vesse,
szittyó között villódzik béreslányok teste.

szozattovabbacikkhez

Bodnár Éva: Február

Gyertyaszentelő Boldogasszony,
mutasd, a tavasz eljön-e?
Felébred végre, vagy árnyékát látva
hideget jósol a medve?
Gyertyaszentelő Boldogasszony,
Vigyázd a csecsemők álmát!
Űzd el házunkból a gonoszt, a rosszat,
áldd meg az élőt, s halottainkat!

Dóczi Székely Gábor: Tél, tél, tél

hozna havat és jeget:
január se lenne beteg.
Tél, tél, tél…
klímakrachról ne regélj!
 
Szikrázna Napon jégvirág.
Tejfölöntet a világ.
Tél, tél, tél…
szapora hő tán elvetél!
 
Hópelyhekről álmodtál.
Álnok nyár, hogy távol száll. 
Tél, tél, tél…
hideg-leléstől kékültél.
  
Jönne szánon Szent Miklós,
ajándéka száz kilós!
Tél, tél, tél…
De szívünkben csak tavasz él!

Harsányi Kálmán: Februárban

Havas pólyában szunnyad még az ágon
Az alvó rügy… nincs csókja még a napnak,
Nem zsendül élet még e holt világon,
A bimbók még csak énbennem fakadnak.

Még jégvirágos, pálmafás az ablak,
Még rajt a télnek szürke délibábja,
Nem érzi más még csókját a tavasznak,
Csak bennem olvad hét tél jégvirága.

Csak bennem olvad minden, ami jég volt,
Csak én éledtem még a kikeletre,
De ki tudja, - ha fölragyog az égbolt, -
Nem köszöntöm-e májust dideregve?

1906

Szentessy Gyula: Tél

Unalmas, szürke, lucskos téli este,
A halk eső szitálva permetez.
A kémény füstje lenn bolyong az utcán,ház
Csorogva sir a rongyos eresz.

Itt vagy megint én hervadó virágom,
Beh jó, hogy u.jra megtaláltalak!
Lásd, odakinn mogorva tél-idő van,
De itt szivünkben lánggal ég a nap.

Beh jó azoknak, kiknek a szivükben
Örök szerelem, fényes nap ragyog,
Hervadhat kinn a bus világ, minálunk
Örök tavaszról zengnek a dalok!

Tóth Árpád: Februárius

Februáriusban alighanem tél lesz,
Még a sóhaja is arccsippentő szél lesz,
Édesebb piros színt adva minden rúzsnál,
Békebelibb színt már sápadt háborúsnál.

Acélkorcsolyáknak finom zaja ha von,
Láthatsz boldog népet a ligeti tavon,
S láthatsz úri nyüzsgést lokálban és bárban,
S felkurjanthatsz vígan: Be jó február van!

Csak aztán, ha jégről s bálakból kilépnek,
Megmaradjon kedve a mulató népnek,
S ne lenne példájuk olvadó hóember,
Hanem igaz szívű, hűséges jóember...

1928

Állj előmbe rózsám…

Állj előmbe rózsám, hadd búcsúzzam tőled,
Ha el nem búcsúzom: bujdossunk el ketten!
Vagy meghalok érted,
Vagy enyimmé tészlek,
     Édes szívem!

Fekete két szemed mire csalt meg engem?
Gyenge szép termeted mire hozott engem!
Vagy meghalok érted,
Vagy enyimmé tészlek,
     Édes szívem!

Ne menj el galambom, ne röpülj el tőlem,
Jöjj vissza madaram, szállj bé ablakomban!
Vagy meghalok érted,
Vagy enyimmé tészlek,
     Édes szívem!

Ha elmégy is szívem, csak hozzám igaz légy!
Igaz szereteted hamisra ne fordítsd!
Vagy meghalok érted,
Vagy enyimmé tészlek,
     Édes szívem!

/Virágének a XVII–XVIII. század népi költészetéből/

Mátyás király lakomája

matyaskiraly– Galeotto Marzio nyomán –

Magyarországon az a szokás, hogy négyszegletű asztalnál étkeznek, és mindent lében szolgálnak fel, a mártások pedig az ételek minősége szerint különböznek egymástól. A libát, a kacsát, a kappant, a fácánt, a foglyot és a seregélyt, ami az országban bőven található, éppen úgy, mint a marha, a bárány, a sertés vagy a vaddisznó húsát, más- és másféle lében, kirántva és becsinálva szolgálják fel.
A magyarok valamennyien egy tálból esznek. A falatok kiszedésénél és a húsevésnél villát nem használnak, nem úgy, mint Itáliában szokásos. Minden magyar egy-egy szelet kenyeret tart a kezében, és arra veszi ki a közös tálból a megkívánt falatot. Ezt aztán darabokra szedi, és ujjával emeli a szájához.
A magyaroknál rendesen nem osztják szét előre az ételt. Ezért aztán alig akad vendég, aki a gazdagon megterített asztal mellett kezét vagy ruháját tisztán tudná megőrizni. Ugyanis a sáfrányos mártás le szokott csöpögni, és bepiszkítja a vendéget.
A magyarok sáfrányt, szegfűszeget, fahéjat, borsot és a sok más fűszert használnak.
A mártástól és a sáfrányos létől a vendégek ujja valósággal csepeg, de Mátyás király, aki ugyancsak kézzel nyúl mindenhez, sohasem csepegteti le magát, pedig nagyon figyel a társalgásra.

szozattovabbacikkhez

Ásguthy Erzsébet: A beszédes király

Túl a nagy hegyeken, a legmélyebb tengereken is túl, messze Álomországban élt egyszer egy hatalmas király. Nagyon lelkiismeretesen uralkodott és reggeltől estig nem csinált egyebet, csak kormányozta a népét.

    Igen gazdag volt ez a király – azért is volt olyan hatalmas – s nagyon büszke volt a kincseire. De minden kincse között legbüszkébb a hangjára. Külön udvartartása volt a hangjának, miniszterrel, szertartásmesterrel és udvari orvossal. Ezek húzták a legnagyobb fizetést és nagy tekintélynek örvendtek az országban. Mert bizony nehéz és felelősségteljes feladat volt akkoriban a király hangjára gondot viselni.

    Igen szerette a hangját a király, s ezért fölötte szívesen és sokat beszélt, mert legnagyobb gyönyörűsége volt, ha saját magát hallgathatta. Nem is szeretett mások fecsegésére figyelni s rendesen meg sem értette, amit a többiek beszéltek.

    Igen jó és kegyes uralkodó volt különben ez a büszke király, s néhanapján még a völgybe is leereszkedett magas kastélyából. Aranyos hintajával megállva a falvak határában beszédet mondott, hogy a pórok is hallhassák hangját.

    Hatvanadik születésnapjának reggelén különösen meg akarta örvendeztetni alattvalóit. Végtelen jóságában elhatározta, hogy még a legutolsó teremtményt is boldoggá teszi ezen a napon s azért palotája kertjében énekelni fog és beszédet mond a madaraknak és virágoknak is.

szozattovabbacikkhez

 

Egri Viktor: Átkelés a Tagliamentón

A falu nevére már nem emlékeszem. Valahol a Tagliamentó mentén volt, a codripói hídfő táján. Palmanova felől jöttünk, rommá lőtt falvakon s a velencei síkság szomorú őszi esőben ázó rizsföldjein át. Vagy két hete tartott az előnyomulás; akkoriban már a harmadik pár új bakancs törte fel bakáink lábát és az új fehérneműnek sem volt ingere; – friss, fiatalos lendület hajtott előre és jöttek a félig lakott falvak az ottmaradt szegénynéppel és az alázatos „buona sera”-kal, melyeket gyűlölet és félelem parancsolt a megsápadt ajkakra.

    Kora délután vonultunk be a faluba, nyomban az ezred elővédje után. Elszállásolás alatt néhány gránát csapódott az üres házak közé; a templom-bejárat fölött vöröskeresztes zászló lengett és benne, a sivár főhajóban, sebesültek hörögtek hordágyakon. Az egyikben felismertem a szomszéd század kadétját. Már nem volt eszméletén, az agónia rebbent mozdulataival kaszált csonka karral a feje felé, melynek véres kötése alatt látszott a halál sápadása. Az orvos éppen csak hogy meglebbentette a ráborított köpenyt.

    - Talán estig elhúzza, – mondta fásultan és tovább ment. Mi még álltunk körüle, közönnyel és hitehagyottan, a templomban, borzongva a meztelen feszület alatt, melynek istenfiát letépte és magával vitte menekülő papja.

szozattovabbacikkhez

Szombathy Viktor: Beretválkozódás

Andris, Csépe Andris a kaszárnyaszobában unatkozva, végigsimította borostás képét s hogy túlkellemetlennek találta tenyerére nézve a simítást, kitárta az ablakot, ide-oda billegette forgójában és belehunyorított az így kitárult tükörbe. Szájaszélét felhúzta, jobbról-balról megtekintette az ábrázatát és bólintott.

    - Akár a kecske! – adta le a véleményt önmagáról. Tudniillik, hogy a kecskének sincs nagyobb szakálla, mint neki, ezen a vasárnapon.

    Így született meg az elhatározás. Biztonság okából még végighuzigálta kezefejével a sörtét, de, hogy mindenképpen viszketett már és megérett kaszálásra az emberi ábrázat veteménye, megmásíthatatlan lett az akarat. Leült a lócára, félrebillentette a fejét s közhírré adta:

    - Most pedig szappanyozok!

    Hogy a kijelentés a borotválkozás ily előretörő stádiumára vonatkozik, mutatja, hogy Andris gondolatát, szándékait már régen beigazította e műveletre s nem ilyesmit mondott: „borotválkozni kéne”, avagy „ma kifenem a borotvát”, hanem egyszeribe a dolgok közepébe vágott s a belső viharzásnak immár higgadó eredményét hirdette ki, ami már majdnem egyforma értékű a cselekvéssel: a szappanyozást.

szozattovabbacikkhez

Muskátli - 2020. február

muskatli

muskatli

Melléklet
jó gyermekeknek

2020. február
VI. évfolyam / 6. szám

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.

szozattovabbacikkhez

 

 

Muskátli - 2020. január

muskatli

muskatli

Melléklet
jó gyermekeknek

2020. január
VI. évfolyam / 5. szám

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.

szozattovabbacikkhez

 

 

Dánér Lajos: Idő

Egyszer eljössz. Tudom.
De nem foglak várni.
Rád se nézek talán.
Elfelejtem arcod mostani
vonásait, s fütyülök valami
ősdi öreg dalt, sárgult
iratok közt kutatva ujjammal.
Kezembe kerül egy elnyűtt,
fakó levél. Köhinteni fogsz…
Akkor talán észreveszlek
s megkérdem csendesen:
Hogy hívnak? Ki vagy?

idő

Endre Károly: Corinna

Egy Dayka Gábor-vers parafrázisa

Corinna bőre barna, mint a föld,
Szeme tüze mély és sötét, mint éjszakai tó –
Ő kell nekem! Nem Phryne, a vakító,
Ki oly fehér, mint ég hava, de fagyos, mint a bérc.

Corinna színe érc, arcán a nyári szeplő,
Míg Phryne szobortestén sehol egy kékes ér,
Sudár és délceg termet, de nékem fel nem ér
Corinnám érett, domború, asszonyos alkatával.

Nem álommal s imával, de halk poétaszóval
Köszöntöm én Corinnát, de átölelem hévvel,
Míg Phrynét sárga gyönggyel ékítném csak s zenével
követném drágamívű testének moccanását.

Ó nem a Vénusz mását, az élet áramlását
Kívánom én s imádom. S helyhezvén zsámolyára
Amannak égi lényét, hívom egy éjszakára
Emezt – így, földi módon, megosztva jó a zsámoly.

S míg Phryne fejérb teste hegyormon gyúl ki távol,
Corinnám átölelve tartom koromsetétben.
Magjáig ég a föld s barna hölgyem szemében
Vulkán csapong, míg büszke, fehér, tiltó leplét letépem.

Méliusz József: Szerelem

I.

Oly jó
ketten lenni az ég alatt
este
és hagyni zuhanni magunkra
az éjt
és beleborulni a homályba,
oly jó
tudni, hogy szépen szenvedünk,
tudni,
hogy honnan jön a fáradtságunk,
honnan
az, hogy álmos pihenésre kell térnünk,

oly jó
ketten lenni az ég alatt
este
és hagyni zuhanni magunkra
az éjt
és beleborulni a homályba.

szozattovabbacikkhez

Mihály László: Ott leszek

Ott leszek akkor,
Amikor véle vagy te boldog,
Őt öleled izzó gyönyörrel
S pazarlod rá hódító csókod.
Ott leszek akkor.

A hold leszek, mélán benéző,
Vagy villám, mely gyorsan világít,
Nálad hagyott lap, ismerős szó,
Akkord… mondhatok még akármit,
De minden én leszek.

Minden, mitől csókod ijedt lesz,
Mitől karod egyszerre lankad,
Mi elsápasztja tüzes arcát
Az akkor szent, nagy pillanatnak:
Az én leszek mind.

Az esküben meg fogsz akadni,
Ha csókot kapsz, jég lesz a véred,
Gyűrű felmarja bársony ujjad –
Mert… én, mint kínzó, bús kísértet
Settenkedem mindig utánad.

Varró Dezső: Rigódal kedvesemhez

Titok, mindig titok
az öle, a szeme.
Megölhet kezéből
egy rózsa levele.

Titok, mindig titok,
ott is, hol leplezett,
akkor is, mikor sír,
és titok, ha szeret.

Haját és derekát
csupa fényből fonták.
Jókedvű angyalok
az égnek áldozták.

Mellére gondolok,
a száját keresem.
Mindig csak ő kacag
és ő a szerelem.

Ő tehet királlyá
egy csókkal, amit ad.
Érte leszek őrül,
ha vágya elapad.

szozattovabbacikkhez

Arany János: A hegedű száraz fája

A hegedű száraz fája,
Beh szomorú a nótája,
Úgy megsí-rí, úgy kesereg,
Talán a könnye is pereg.

A hegedű bús nótája,
Magyar ember mulat nála:
Úgy megdanol, táncol, vigad,
Hogy a szíve majd megszakad.

Agyagfalvi Hegyi István: De kevés kell az embereknek! …

De kevés kell az embereknek:
egy pohár bor s egy szál cigány,
és már újra vígan nevetnek,
már nem is tudnak sírni tán!

Ülnek a fehér asztaloknál,
csapong a jókedv, száll a dal…

Hej Szabadka, Kolozsvár, Kassa
ott tud még sírni a magyar!

Sárosy Gyula: A Marosra ne járj velem…

A Marosra ne járj velem,
Mert az merő veszedelem,
– Eszemadta, barma fattya! –
Meredek a partja,
Csak a moha tartja,
Ravasz az, mint a szerelem.

Ne vigy engem az erdőre,
Se tarlóra, se mezőre
– Eszemadta, barma fattya! –
Tövises a lábnyom,
Megszúrom a lábom,
Hogy’ megyek majd esketőre?

Ne vigy engem a tanyára,
Ki vigyáz ott a kutyára,
– Eszemadta, barma fattya! –
Hamis a kutyátok,
Soh’se tagadjátok,
Foga van a rokolyára.

Ne vigy engem a templomba
Ha legény vagy egyre, nyomba
– Eszemadta, barma fattya! –
Minek ez a párta?
Idejét lejárta,
Mit fityeg hát itt, potomba?

Állj velem a pap elébe,
Hű szívet viszek cserébe
– Eszemadta, barma fattya! –
Kezed a kezembe,
Magad az ölembe;
Verd a vasat hevenyébe!

Endre Károly: Temesvár

Kinek a lelkibe szebb ige él,
Röptibe ép ide szórt le a szél,
Költői szív, hogy ha szürke a sík,
Hangokat honnan merít?

Itten a földből a szív kiszakadt,
Itten a föld szomorú sivatag,
Álmodó lényre itt semmise vár,
Ásít a szürke határ.

Múlik a nap csak… és nincs esemény,
Semmi a szándék, a szín, a remény,
Költőnek szívét, ha látatlant lát,
Egyedül éri a vád.

Máshol a rét kerek és nevető,
Itten a rét keretén temető,
Búsul az égen a száraz akác,
Sorvadó, hervadó váz.

Máshol, ó máshol be szép a világ,
Hűvösen hínak az erdei fák,
Itten az erdő magvaszakadt,
Felnyög a fejsze alatt.

Hol van a tenger, a lelket adó,
Csüggedő szívnek a friss riadó?
Magtalan sötétben egyedül ül,
Ki, mi nincs, annak örül.

Hol van a villanó bérci tető,
Völgy kacagánya, a felnevető,
Pörköl a nyár, mire sem hederít,
Gyilkoló hévvel hevít.

Pusztul az isteni park. Mi marad?
Régi mederben a víz kiapad, –
Tikkad a fű, csenevész, sohse nő,
Szárad az árva fenyő.

Télen a fákon a varjúcsapat
Komoran károg az égbolt alatt,
Ködbe mosódik a sárga folyó,
Korán fúl sárba a hó.

Engem a sors idetett, kivetett,
Itten is érzem az én szívemet,
Nékem, akár szomorít, nyomorít,
Ezerszer drága e sík.

Itt is az éj feketén leborul,
Nézem a csillagokat botorul,
Itten is fáj, ami mindenütt fáj,
Hogy egyszer múlni muszáj.

Csüggök e földön én, bús tapadó,
Szörnyű adó ez a földi adó,
Búcsút a búcsúzó innen merít,
S ezerszer drága e sík.

                    1922

Asztalos István: Virágok tisztása

    – részlet –

    Hadd írjam le azt a vidéket, melyen nyolc egész esztendőt töltöttem el, több rosszban, mint jóban. Magam elé képzelem két hamar a Piliskét, felülök a legtetejére, széttekintgetek s kezdem az írást.

    Nagy hegy ez a Piliske. Brassótól keletre vénül, ki tudja mióta. Szép napos időben meglátja onnan, akinek jó szeme van. A Bodzai-szoros bejáratánál kuporog éppen. Megkopaszodott már, kiirtotta üstökét a fejsze, alig itt-ott vet árnyékot rajta egy-két folt erdő. Meggazdagodott rajta valaki jócskán, irigyelhetik a falusiak, kivált, hogy az ő fájukon gazdagodott.

    Sokat járják a falusi szegények a Piliskét. Megterem az mindent, amiből kicsi pénzt lehet csinálni városon. Eper, áfonya, málna, szeder, hecsempecs. Vederszámra lehet szedni mindezt.

    Hát a sok virág, ami ott tarkállik. Még a nárcisz is megterem vadon s gyopárt is találni elvétve.

    S a tömérdek sok gomba. Csirkeláb, rizike, csiperke, hirip és egy oldalt tudnék teleírni, hogy még milyen gombafaj. De tudhatom is. Sokszor egész nyáron ezen éltünk jó magunk is, meg, amit csak az öreg hegy adott, kezdve a tavaszi békától az őszi szederig.

    A Piliske legtetején a sás között kicsi tó bujkál, mintha csak az öreg hegy szeme lenne, amivel bozontos szemöldök alól hunyorog az égre.

    Üljünk le hát egy csutakra s bámuljuk kereken a tájat.

    Látszik oda majdnem az egész Barcaság. Olyanforma az, mint egy nagy-nagy elterített sík lap, amit az Úristen lenyomatott kereken s jó sűrűn hegyekkel, hogy valahogy fel ne fújja az ott sokat fütyörésző Nemere. Középen látszanak a szász falvak. Volt eszük az akkori szászoknak, legjavát választották a vidéknek, a szívét. Mindent terem ott a föld, s bőven.

    Szentpéter, Szászhermány, Prázsmár. Szép, nagy faluk ezek, meg tiszták. Nagykapus kőházaik egyformák, mint az egyszerre született ikrek. Magas fallal körülkerített templomaik, mint egy-egy kisebb vár. Ór5a van mindegyiken, ami hol késve, hol sietve, de jár. Na, annál pontosabbak a lakóik és takarékosak, hogy fösvényt ne mondjak. Közös vonás ez náluk, mint az is, hogy mindegyike biciklin jár, még az asszonyok is.

szozattovabbacikkhez

Barabás Gyula: A székelyek fővárosa Marosvásárhely

– részlet –

     Külsőleg is látható, vagy éppen hangos jelét sohasem hordozta a város annak, hogy a székelyek fővárosa. Ott születtem, ott nőttem fel, de sohasem hallottam, hogy hencegett volna ezzel. Valahogyan magától értetődőnek tartotta, amit nem kell bizonyítgatni. Beszédje a városnak, ez a sok a-val megtűzdelt beszéd, az idegen fülnek talán laposan hangzó, amint nyújtottan kiejtik a mondatokat, elhagyva belőlük a kötőszavakat, jelzők cifraságait. Így hihette Kazinczy Ferenc is ottjártában, mert amint a székely fuvaros vitte őt a gernyeszegi kastélyba látogatóba, nem állhatta meg, hogy ne javítson bele a kocsis beszédjébe.

    „Na, ha én nem tudok magyarul, hajtsa maga a lovakat” – mondta neki megbántottan és otthagyta a nyelvújítót.

    Erdély népeinek heti találkozója

    Csütörtökön van ősidők óta mindig a hetivásár Marosvásárhelyen. Nemcsak gazdasági jellegű ez a nap, hanem családi találkozója a Székelyföld lakosságának. Aki más napokon látja a várost, komoly, tartózkodó színekkel találkozik. Csütörtökön azonban más. A hatalmas piactér éjfél után már benépesedik sátrakkal, szekerekkel sűrűn és hangosan, s virradáskor olyan zengő színes kép köszönti az ébredőt, amilyennel másutt nem a szabványos és unalmas üzleti portékákkal találkozik itt a szemlélődő, hanem a székely földmível és kisipar elképesztően dús termékeivel. Csizmadiák készítménye: a híres székely csizmák ezrei függnek itt a sátorok rúdjain. A mesterek, többnyire zömök, rangosan öltözködő, jómódú és tekintélyes polgárok próbálják alkotásaikat a vásárlók lábaira. A mesterné beljebb ül szótlanul, mint egy bálvány, kezében pénzestáskájával, neki csak az a dolga, hogy a pénzt kezelje. Csizmapatkoló kovácsok üllői döngenek, kalaposok kezében pántlika leng, a megvásárolt kalapot fel kell szalagozni vidék szerint másképpen, kényesen, sokszor igen díszesen.

    Itt van ilyenkor a Nyárád, Küküllő és Marosvölgyének népe. Nyárádmentiek hetykén feszülő abaposztó nadrágukban, tükröző csizmaájukban, kényelmesen öltözködőek és szilaj szeműek.

szozattovabbacikkhez

Berde Mária: Hogyan született meg ötven év alatt a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság?

    Amiről emlékeznek, az nem halott.

    De hétköznapok jármába fogva, kultuszra nincsen ma időnk, még pillanataink is alig jutnak az eszmélésre, hogy könnyünk kigördüljön elveszett – és hálánk fellobbanjon megadott, megtartott javaink felett. Ezért kell az ünnep, a megállító zászlójel a robotban…

    Koporsónál nem hosszabb s nem szélesebb az a festetlen heverő, amelyen ezelőtt ötven esztendővel Kemény Zsigmondnak az emberi lélek titkain, mint üvegen keresztülpillantó két szemét a halál lefogta. Mezőségi szívós, göröngyös agyagföld vette át a testét, – szívósan Erdélybe tapadó lelkek tartottak számot legelőször a Kemény Zsigmond szellemi hagyatékára is, amikor néhány héttel a pusztakamarási temetés után itt e városban összegyűltek az ő nevében, hogy szellemből építsenek emlékjelet fölébe: megalapítva a róla elnevezett irodalmi társaságot.

    Kilenctagú volt a kijelölt előkészítő bizottság, de csak egynek a neve ver ezek közül messzebbható irodalmi visszhangot: a Tolnai Lajosé. A kivert lélek: aki ifjúi sikerekkel induló pesti évei után, mint Tomiba jött Marosvásárhelyre. És íme, itt ráeszmél, hogy Erdély, a medveország egyben a Kemény Zsigmond országa is. Hogy tenni itt is kellene és lehet. Szerepét, amely mint a kovászé, eredményesen tölti be. Minden tény mögött, ami a Társaság alakulása érdekében történik, ő a mozgató, az izgató erő. 1876 az alapszabályok ügyeinek esztendeje, 1877 a megalakulásé, 1879 január 5-én pedig felszenteli báró Apor Károly elnök megnyitó beszéde a Kemény Zsigmond Társaság e dobogóját, amelyen most, ötven esztendő múltán ugyanazon zászló és pajzs: Kemény Zsigmond szellem alatt ez órán összegyűltünk.

    Az elindulás    

    79 pártoló és 77 rendes taggal indult meg a munka, 2350 forint az útravaló alaptőke, amelyet a pártolók, – az intelligencia, a mágnások és Erzsébet királynéasszony összeadtak. A cél – „A széptudományok művelése, a régi és újabb székely-magyar nyelvészeti sajátságoknak és népköltészeti emlékeknek felkutatása, összegyűjtése, Kemény Zsigmond munkáinak kiadása”. Kétharmadában erdélyi program.

szozattovabbacikkhez

Cs. Szabó László: Erdélyben

– részlet –

    A Teleki könyvtárról Kazinczy Erdélyi leveleiben olvastam először. Azóta vágyódtam Vásárhelyre. Később Kosztolányi mesélt róla, széttárt karokkal, mintha egyik versét mondaná.

    A téka fehérre meszelt, emeletes csarnok, közepén a karzatról az alapító arcképe függ. Negyvenezer kötetes, megkövült gyűjtemény, mivel a gyűjtés az alapító halálával megszakadt. Ez is magános erőfeszítés volt, mint a legtöbb erdélyi hőstett. Gulyás Károly, ennek a könyvtárnak nem is őre, hanem valóságos Szent Pétere, lesiet az emeletről. Úgy beszél az alapítóról, mint a gazdájáról, az ember azt hinné, hogy éppen csak fölutazott Pestre.

    Egyszer meg kellene írni egy gyűjtés regényét. Sajnálom, hogy Léo Larguier, a kedves francia kismester s aprógyűjtő sohase gondolt erre. A könyv tudja, hogy nemes vad, országokon át csalja az üldözőt. Teleki Sámuel bűvöskezű vadász volt s a jelek szerint a szerencse tündéreivel szövetkezett. Dühöng a francia forradalom. És ugyan mit kutatnak a kopói a tűzvészben? Bajbajutott rokont, koronaékszereket, diplomáciai iratokat? A kopók egy ottomán történelem után szaglásznak. II. József föloszlatja a zárdákat, Teleki emberei a helyszínre sietnek. Nem mint ellenőrzők, hanem mint vevők. Telekit a föloszlatásból csak az érdekli, hogy teljes legyen az egyházatyák sorozata. Valahol Bázelben vagy Utrechtben veszi az első könyvet. Visszafelé már ládákkal kel át a Rajnán. A hivatal később Bécsbe szólítja. Egy rézmetszet tágas könyvtárszobában ábrázolja, a falakat könyvek bélelik. Itt születik a gondolata, hogy könyvtárt alapít Marosvásárhelyen. Járnak a szekerek Bécsből Erdélybe, a kancellár két államügy közt a magyarázatos jegyzéket szerkeszti. Egy négykötetes könyvtárkatalógus a főműve! Nem volnék erdélyi ember, ha nem irigyelném érte. Megelőzött kedvenc öregkori tervemben. Mire a kincs után mehetett volna, meglepte a tehetetlen vénség. Sohase látta a művét.

    A régi emberek olyan vastag falból épültek, mint a régi házak. Többet bírtak. Teleki Sámuel erdélyi kancellár volt, tehát az akkori viszonyok közt is elfoglalt ember. Ekkora méltóság az ifjúkori tudós álmok legjobb temetője.

szozattovabbacikkhez

Kacsó Sándor: A Nyárád völgye

– részlet –

    A tavasz oda hamarabb érkezett, bármit is mondtok.

    A Bekecs kopaszodó fejeteteje még világított, de oldalt, ahol megmaradt bükkerdős üstöke, az ébredő fák hamar magukba lélegezték a megmaradt havat, mint az ember a friss levegőt. Bent a völgyben pedig, a Nyárád mentén, zümmögött-duruzsolt már a levegő, ahogy a napsütés életre sürgette téli ájultságukból a rovarokat.

    Ez már a tavasz volt nekünk, hiába féltett anyánk. Csak ki a házból, minél hamarabb. Az iskolába csizmában indultunk el, de mezítláb érkeztünk oda. A kapun kívül, ahol már nem láthatott a szülői szem, két mozdulatba került csak lerántani a csizmát s bedobni a ház előtti kis kertbe. Arra azért gondolni kellett, hogy el ne emelje valaki. Gond volt még iskola után átmászni a kerítésen s aztán csizmásan s ártatlan képpel kerülni be ismét a kapunk, hogy elejét vegyük a kényelmetlen anyai aggódásnak. De mindent megért könnyű lábbal kiszaladni az árnyékból, mindig a napsugár után.

    Negyedik elemista koromban szabad volt már este is barátkozni a Nyáráddal. Nem cél és haszon nélkül persze, mert májustól kezdve már semmi sem volt céltalan, minden lépésnek értelme volt s esőnek, napnak, szélnek és szélcsendnek, esti hűvösnek és homálynak a kihasználását szolgálta.

    Nyolc óra után el lehetett indulni, hogy a kert alól, vagy a berek bokrai közül kiemeljük a fűzfavesszőből font lészát. Legjobb volt a csupját fejrehúzva osonni vele végig az ösvényen, mert így a felismeréstől is védett. Az előre kiszemelt helyen aztán, – valamelyik halbiztos göbe alatti sekélyes részen – ahol könnyű volt kövekkel irányítani a víz sodrát, a lésza újra a bokor alá került, amíg elkészült a súgó, hogy a víz iramát s benne az esti sétára induló halat mind egyfelé szűkítse-siettesse. A súgó felül a két parttól indult ki s három-négy méterrel lejjebb a lésza méretéig szűkült. Ide kellett megvetni a vessző-bocskort, de ügyesen, hogy a víz átcsapjon kővel feltámasztott közepén s bemossa a halat a mélyen lenyomtatott csupba. Itt szorult meg a hal, ha idáig jutott…

szozattovabbacikkhez

Kelemen Sándor: Egy marosmenti falu

A bécsi döntés következtében hazatért Erdélynek egy marosmenti faluját mutatom be Széchenyi Istvánt követve: „Mélyebben vizsgáltam a haza lakosit, egymás közötti állását, geográfiai helyzetét, természetajándékit, s ily módon igyekeztem kikutatni azon okot, melyből áldott következésnek kellene a honra áradni…”

    A vizsgálta tárgyává lett falu: Harcó, Marosvásárhelytől nyugatra 10 km távolságban fekszik helyek közé ékelten. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint 351 lelket számláló román-magyar lakosságú község. A románok lélekszáma 200, s a magyaroké 151. Századok óta él egy faluközösségben ez a két nép. Megtanulták egymás nyelvét, felvették egymás viseletét, szokásait. Szóval ez a kicsi falu egy darab Erdély, múltjában és jelenében egyaránt, ezért tanulságos vele foglalkozni, mert adatai Erdély problémáira is világot vetnek.

    E sorok írója 1937 nyarán július és augusztus hónapban, mint szórványgondozó dolgozott ebben a faluban, s akkor gyűjtötte össze adatait. Eddig azért nem közölhette, mert mint magyar állampolgár tartózkodott az akkori Nagyromániában, s ez a tény minden bővebb megokolás nélkül is megmagyaráz mindent. De jobb is volt talán így, mert immár jobban rámutathatunk a javítás lehetőségeire, aminek eredményeit a szociográfiai vizsgálatra támaszkodó kulturális és szociális segítés tudja csak biztosítani.

    Az első történelmi emlék, ami megmaradt a falu homályba vesző múltjából, 1678-ból való. Egy őrasztali pohár. ekkor tehát már önálló egyházközség kellett legyen, vagy legalábbis fília. Ez utóbbi feltevésre ad alapot az a tény, hogy a falu papjainak névsora 1788-ban kezdődik. Az úrasztali pohárnál korábbi emlék a templom, mely Árpád-korból való és a marosszentkirályi fehér barátok kápolnája volt. Azok jártak ide, hogy elvégezzék a földesúr családjának tagjai előtt az Istent dicsérő szertartást. Az első írásos dokumentum 1753-ból való s a református egyház jegyzőkönyvében találhatjuk meg. Ez arról tudósít, hogy a kis egyház kurátorságát „Gálfalvi Gergely uram vette fel Zabolai Mártontól…”

    Harcoló kronológiájának vázát a XVIII. század elejétől kezdve állíthatjuk össze. A lelkészek névsora és a közbevetett megjegyzések élénk világot vetnek a falu korbeli helyzetére és megmutatják a Mezőség szélén élő falu nehéz helyzetét, amely a lakosok szegénységében és a lassú, de annál hatásosabb romanizálódásban nyilvánul meg.

szozattovabbacikkhez

Makkai Sándor: A rejtelmes arc

    A nagyenyedi Bethlen-kollégium dísztermében, a szószék fölött magasan, egyedül áll a Fejedelem képe. Barabás Miklósnak idealizált, de lélekkel és lelki igazsággal teljes alkotása.

    Ahogy kisgyermekkoromban először megláttam ezt a képet, soha többé nem hagyott nyugodni. A homlok sápadt fensége, a szemek sötét, mély ragyogása, az arc királyi nyugodtsága teljes ellentétben állanak Bethlen Gábor valamennyi ismert arckévével. Gyermeki gondolatom az volt, hogy a történetkönyvekben látható Bethlen-arcok mindennek a festménynek a torzképei. Mert egy pillanatig sem kételkedtem a felől, hogy a Barabás portréja az igazi, az egyetlen hűséges Bethlen-kép. Ezt a benső meggyőződést, éppen mivel a gyermekkor kritikátlan fogékonyságában keletkezett, soha többé nem tudta belőlem kiirtani semmi későbbi meggondolás.

    Az az ellentét, ami Bethlen Gábor külső megjelenését illetőleg így nyugtalanított képeinek szemlélete közben, lassanként szenvedélyes érdeklődést ébresztett bennem személyisége, lelki arca és egész története iránt. Élő és életembe beleszövődő emberek se tudtak soha annyira érdekelni, mint ő. Valósággal személyes ügyemmé vált a Fejedelem igazi mivoltának a magam számára való tisztázása. Ezét is olvastam el róla és tőle mindent, ami csak a kezembe akadt s amit csak meg tudtam szerezni. Ezért töltöttem ifjúkoromban majdnem minden szabadidőmet azokon a helyeken, ahol Bethlen Gábor született, felnőtt, élt, munkálkodott, megfordult és meghalt. Kezdettől fogva olyan élő és ható személyiségnek láttam őt, aki – mindazon felül, ami belőle és róla az idővel együtt elmúlt – az emberi életerőnek és a magyar sorsnak és a lelkiembernek egyik leggazdagabb, leghatékonyabb, legmaradandóbb hordozója és példája. A velevaló foglalkozás közben aztán különösen társult a Barabás-kép és a többi Bethlen-képek felőli meggyőződésem egy másik meggyőződéssel. Azzal, hogy a történetírásban kialakított különféle Bethlen-magyarázatok, többé-kevésbé, jó vagy rossz értelemben szintén torzképei az igazi Bethlen-jellemzésnek, amelynek valahol meg kell lennie.

    Minél többet olvastam róla, annál bizonyosabbá lett előttem, hogy ő nincs benne teljesen és torzítás nélkül sem a reá vonatkozó adatokban, sem ezeknek az adatoknak különféle feldolgozásaiban. Már életében, aztán történelmi megítélésében is félreértések, ellentmondások, ellentétes magyarázó kísérletek tárgya volt.

szozattovabbacikkhez

Tamási Áron: Farkaslaki képek

– részlet –

    A falusi ház nyitott ablakán keresztül már reggeliben muzsikát hallok és éneket. Úgy folyik, mint futó nyári csók idején a patak: néha megduzzadva, hogy elsodorja a madarak énekét és a harangszót; néha pedig úgy finomkodik, mint holdvilágos estén a tücsök.

    Sógor már megjárta ilyen korán a mezőt. Most érkezik egy nagy bokor virággal, amit idenyújt nekem, s melléje így szól:

    - A sógor urat üdvözli a tavasz.

    Rögtön rügyeket bont bennem ez a figyelem, mely városon lekerüli rendesen az embert. Megnézem a virágokat és látom, hogy favirágok és földi virágok verődtek a csokorban össze. Hirtelen az jut eszembe, hogy így kéne egybekötni a falusi magyart és a városi magyart. Egybe kéne kötni és átnyújtani a Jövőnek, mondván:

    - A Jövő urat üdvözli a magyar.

    S ahogy elgondolom ezt, az országút felől ismét megduzzadva ömlik az ének és a muzsika.

    - Viszik a legényeket katonának – mondja sógor.

    Ezt magamtól is kitalálhattam volna, bezzeg. De nem találtam ki. Megérdemelném, hogy Nepomuki, ki a templomunk védőszentje, most meghúzza a fülemet.

    Más játszi dolgok is jutnak eszembe, mert a virág és az ének játszik a kedéllyel. S milyen jól telik játék közben az idő! Fut a nap, hogy utolérje a hegyeket, aztán alkonyatba bújnak a virgonc madarak, majd elsüllyed lassan a föld.

    Játszik a természet is, mint az elme.

    De a játékba, esti harangszó után, beleszól egy hír:

    - Az országúton egymás vérig eresztették a legények!

    Gyorsan akadnak hírtudó emberek. Elmondják, hogy kik szenvedték meg a napot. Hármat éppenséggel szekéren kellett hazavinni. A három közül az egyiknek vége, a másiknak is szüksége van az Isten kegyelmére, de a harmadik esetleg megél.

szozattovabbacikkhez

Bardócz Árpád: Más csillagon

Egyszer majd így szólok: elég volt!
Kulccsal bezárom majd az ajtóm.
Kemény arccal ágyamra fekszem
s két szárnyamat magamra hajtom.

Csend lesz köröttem, mint a sírban.
Nem fog zavarni semmi, semmi.
Volt életem kihull belőlem:
üres testtel fogok pihenni.

Száz év után nem lesz felettem
sem árny, sem fény, sem kő, sem emlék.
Úgy elveszek, hogy itt a földön
nyomtalanabb nem is lehetnék.

Más csillag fog ringatni akkor – –
Hullt szárnyaim lassan kinőnek
s lélek leszek megint, – galambja
a végtelen fehér időnek.

Benedek Elek: Búcsú egy vén vadkörtefától

Elszállott az idő fölöttem,
Vén körtefa, búcsúzni jöttem.
Virágodat tán sose látom,
Isten veled öreg barátom,
    Legjobb barátom!

Mi titka volt ifjú szívemnek,
Tereád bíztam, rejtve benned.
Fészkelni rád hiába járnak,
Nem mondtad el szarkamadárnak,
    Csacska madárnak.

Könnyem, ha omlott, letörülted,
Fájdalmaim elszenderültek,
S csak rámhajolt virágos ágad,
Eltűntek mind a balga vágyak,
    A bűnös vágyak.

Istent dicsárni hozzád jártam,
Legszebb művét benned csodáltam.
Hol van az ember, ki tenálad,
Vén körtefa, szebbet formálhat?
    Nincs szebb tenálad!

Isten veled, ütött az óra,
Hajolj reám még búcsúszóra!
S amivel Isten úgy megáldott:
Még egyszer hullasd rám virágod,
    Fehér virágod!

Endre Károly: Egyszerű lét

Elég volt egy ihletett sugár s abból is csak egy villanásnyi –
S pozdorjává tört, mi eddig vitt, a szörnyű szerkezet:
Szögbe, csúcsba nyúló lécek, átlók, kereszteződések,
Kifeszülő abroncsívek, boltozatok, kupolák,
Gátak, létrák, dobogók és csigalépcsők, szögellések,
Gombszögekkel kikovácsolt ölelkező vasnyelek –

S alattuk e zűrzavarban árva űr s kongó szorongás,
Mennyi fülke, mennyi zug, hol egyre szántott kín és kétség:
Összedőlt egy ihletett és villanásnyi napsugártól.

Istenem, hisz eddig minden reggel e szörnyű sereggel
Lomhán és ezernyi kínnal úgy görgettem ki magam.
Egyszerű, derűs napodra,
Mint kinek hangárja tárul s vesződséges műbe épült
Gépezettel vonszolódik fogdából a levegőre.

szozattovabbacikkhez

Farcádi Sándor: A lázongó Káin

Káin vagyok, – testvérem Ábel.
Egy kunyhónk, nyájunk, a szérűnk
S mi ketten össze még se férünk.

Belealszik az én vizembe,
Az ételembe belekóstol –
Uram, én irtózom e sorstól!

Mióta pártfogásba vetted,
Azt hiszi, szabad neki minden
S rendelkezik, mint te: az Isten.

Imámban is zavart a múltkor –
Erre az oltárt összezúztam
Én már csak káromkodni tudtam.

– Uram, fordíts e furcsa átkon:
Lehessek úr az én mezőmön,
Ne kelljen untalan vesződnöm!

Vagy ha már itt, e földi létben,
Tovább is együtt kell, hogy éljünk:
Tanítsd szolgád, hogy összeférjünk.

Mert már rég bánt e csúf közösség
S ha érte újra bosszúság lelt:
Uram, – én agyonütöm Ábelt!…

Gunda Béla: A pusztai ember

Testvérem!
a ganédombok szúrós gőzében állsz és villád hegyére
tűzöd a kódorgó napot,
ökreid álmos bőgésekor gyomrod korgására emlékezel,
nem érzed a pálmák bólogatását,
de szemedben a búzatáblák érése csillogó tüzeket ébreszt,
és kutyád szőrében tetűket keresel.

Jászol és feleséged penészes karjai közt vergődöl egy életen át,
pihenő arcod felett liceumbokrok szúrós ágai hajladoznak,
mikor a hajnal vérbe mártott ujjaival a mezőkre mutat,
szuszogó kínnal szántani kezdel, –
árnyékod lassan követ,
mint egykor Krisztust a jeruzsálemi nép.

Ha jókedved van,
a kocsmaasztalra könyökölve
a világ végét nyugodtan várod,
néha dalolsz, –
S ellő kocáid kínjában
szánalommal gyönyörködöl.

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf