Forr gerjedt elmémre, mint hangyafészekre,
sok új vers, mint sok hangya,
Arra, mert szüvemben gerjedez szüntelen
szerelmed tüzes langja,
Szózatod búm verő vigasságtételnek
gyönyörű édes hangja.
Dr. Kiszely Árpád, Liptó és Turóc vármegyék volt főispánja, 1906-ban, amikor Balassi Bálint csontjait visszahelyezték a hybbéi templom kriptájába, a liptói járás főszolgabírója volt s így személyesen is részt vett a temetési szertartáson. Állításait mint szemtanúét, tehát hitelesnek kell elfogadnunk. „Sietek eleget tenni azon kívánságának, hogy nyilván irodalomtörténeti kutatásának kiegészítéséhez közöljem mindazt, amit Balassa Bálint költő földi maradványainak eltemetésére vonatkozólag tudok. A temetéskor én a liptóújvári járás főszolgabírója voltam, tehát még nem főispán s így a temetés az én volt járásomban Král.
Drága jó poétám,
Kit magános sétán
Gyakran viszlek társamul,
Egy bánatos verset
Rólad most hadd szerzek
Sok sebemre balzsamul,
Sorsod felidézem,
Szemem fájó könyje hull.
Akkortájt születtél,
Hegedőssé lettél,
Mikor a lant cifraság –
Kard kellett a kézbe,
Csak kemény vitézre
Szállt babér és pálmaág,
Jaj kinek fejébe
Harci vágy helyébe
Rímjáték jár s szóvirág!
Pázmány Péter közelebb áll hozzám, mint bármelyik más prózaírónk. Szinte naponta olvasom. Az a vastag kilenc kötet, melyet a magyar tudományos egyetem adott ki, imádságoskönyve, hitvitái, haragos prédikációi és országmentő levelei napjaim kedves enyhülete és fölfrissítője.
1
Vajon honnan az érdeklődés?
Sokszor, ha belémerülök ebbe a vonzó és csalogató, bűbájosan színjátszó szövegbe, magam is csodálkozva ocsúdok a kérdésre és választ várok. Nyilvánvaló, a tárgy messze van tőlem. Száz és száz olyan munkát lelhetnék, mely hozzám rokonabb, szívemet és elmémet jobban izgató eszmekörben forog.
Irgalmas, kegyelmes Isten, ki az Izráel fiait a tenger közepin száraz lábbal víd által, és a három szent királyt csillagod által vezérléd; adj nékünk és a mi útonjáró atyánkfiainak jószerencsés utat, és csendes üdőt; hogy a te szent angyalod vezérléséből, ahová indultunk, és végre az örök életnek nyugodalmába boldogul juthassunk.
Úristen, ki a te szolgádat, Ábrahámot a pogányok közül, a kaldeusok tüzébűl kihozván minden utaiban megőrzéd: kérünk téged, hogy minket is, te szolgáidat, oltalmazz! Légy nékünk készületünkben segétségünk, utunkban vigasztalásunk, melegben árnyékunk, esőben és hidegben hajlékunk, fáradságunkban
Sok volt a baj, – s a pártviszályok átka
Sötét felhőként ült hazád felett;
Vigasztalás, testvéri szó helyett
Magyar magyart, ahol találta, vágta.
Te hűn szeretted pusztuló hazádat
S küzdöttél tollal, szóval szüntelen,
Rád támadott bár minden hűtelen;
Hitért, hazáért vívtál bősz csatákat!
Korodnak íme eljött most a mása!
…De itt van szellemednek is varázsa,
S mi büszkén hordozzuk dicső zászlódat:
Kezünkben toll, ajkunkon bátor szózat.
Küzdünk, temérdek küzdővel vitázván…
…Idézünk téged, nagy vezérünk, Pázmány!
Liszt Ferenc művészi eszményeiért folytatott küzdelmének egyik igen hathatós, nagyértékű fegyvere volt írói működése. írásai egyéniségének olyan hű tükrei, hogy ha semmit sem tudnánk életéről, akkor is teljesen megismerhetnénk belőlük emberi és művészi sajátságait. Ragyogó univerzális szellem megnyilatkozásai, ahol az alkotó, a mély gondolkodó, a minden fenkölt és szép iránt fogékony rajongó művész, az érzékeny költő, a nemeslelkű ember, a bátor, megalkuvást nem ismerő úttörő, a jövő művészetét céltudatos propagandával előkészítő zenepolitikus egyformán érvényesült. Már kora ifjúságában megkezdett, széleskörű írói működését leginkább az utóbbinak köszönhetjük. Legfőbb missziójának tartotta az általa felismert, új művészi értékeket
Az öreg Tánhofer bácsinak a sümegi plébániatemplom menti Piac-utcában jóforgalmú üzlete volt. Lehetett ott mindent kapni a kaláris gyöngytől kezdve a gyömbérig. Bálisos iskátulában tartotta az igazsáfrányt. Sőt még muszka teát, brazíliai kávét, sósheringet is árult. Hetenként Sopronba döcögő szürkéjén két süvegcukrot, négy kősót is hozott egyszerre. Együtt száz rőf «kanavásszal», egész vég «moldon» szövettel. Nem volt iszákos, kártyás, korhely ember, mégis tönkre ment. A táblabírák a pámpiláskodó asszonyban keresték a hibát. Nem is csoda! Hisz az ingóságok licitálóján hat bécsi kávéscsészét is találtak az asszonyszobában.
Meg is jegyezte nyomban Skotty uram: «Das sind die Bankrott Becherln!»⃰
Ápril 20-án 1845
Csordultig áll a telt pohár
Somlyó arany nedével,
Csordultig telve szívem is
Kedvemnek érzetével;
Kelyhem- s szívemnek fenekét
Ma még mindenki lássa -
Az áldomás, mit ma iszom,
Deáknak áldomása!
Midőn pohárt tölt a magyar,
Előbb azt föl nem önti,
Míg égre nem fohászkodik,
Vagy társra nem köszönti:
S így a magyar, ha bort iszik,
Nagyot, dicsőt említhet;
Az áldomás megszenteli
Hő ajkin a beszédet.
/Beszéli Dőry János bátyánk az »Órá«-ban./
Hát úgy volt biz az, öcsém, hogy az öregúr nagyon félénk ember volt, mint minden ember, akinek jól megyen a dolga. Mert tudvalevő dolog, hogy a kanonokok és a püspökök a legfélénkebb emberek. Fürhéces kocsira fel nem mernének ülni a világért, vásárban ha lovat vesznek, legelőbb mindig azt kérdik, nem-e ragadós a ló, nem-e szilaj természetű.
Szegény öreg Deák bátyám sohasem mert felülni valamely gavallér ösmerősének a kocsijára, mindig azt hajtotta: »Eszeveszett gyerekek vagytok és a veszélyekkel labdáztok szüntelen, én nem szedtem szemeten az egészségemet és az életemet; azért hát nem is kockáztatom könnyen.«
A magyarhoni ágostai hitvallású evangélikus keresztyén egyház – Győry Vilmos, Szász Károly mellett – egyik legtermékenyebb pap költője a XIX. század végén, a XX. század elején. Egyháza vallásos énekkincsét száznyolcvan énekkel gazdagította, imádságos áhítata bensőséges költői formákban nyilatkozott meg. Elődeitől – Heltai Gáspártól, Bornemissza Pétertől vagy Zovarics Mihálytól – eltérően versei nem csak egyházi, vallásos vonatkozásúak. Költészetét elemezve, ő maga úgy nyilatkozott:
„Zengtem hazát, szerelmet, Istent,
Szent eszményképem volt e három;
Piciny csillag, bujdostam itt lent,
S e hármas fény volt a világom.”
/részlet/
Pest, az öreg kis polgárváros már aludt és Ulwing Kristófnak valahogyan úgy rémlett, mintha ez máskor is, nappal is így lenne, mintha egyedül ő virrasztana ebben a városban. Felemelte a fejét. Már a Leopold-külvárosban jártak. Az aprón ugráló kövezet megszűnt. A gödrök lágyak és mélyek lettek a kerekek alatt. A Duna felől szél kapott a lovak sörényébe. Egyszerre szép szabad zúgással telt meg a csend. Az alvó partok között, a mély sötétben, mint a láthatatlan élet ment és ismételte meg magát a nagy folyó. Túl rajta fehéren sereglettek össze a budai hegyek. A pesti oldalon sík térség húzódott a víz és a város között. A fehér mezőben, magányosan állt az Ulwing Kristóf háza. Már vagy harminc esztendő óta hívják új háznak a városban. Esemény volt, mikor épült.
Mintha magamnak számolnék be, vagy valamelyik barátomnak, ki minden célzásom elérti, úgy igyekszem megírni ezt a bírálatot, kikerekítés nélkül, egymás mellé sorakoztatva azokat a tárgyi megjegyzéseket, melyeket olvasás közben papírra vetettem. Ezeknek talán inkább hasznát veheti a szerző és olvasó, mint azoknak a „beállított” és regényes kritikáknak, melyek a költő alakjával foglalkoznak, és hímet varrnak a semmire. Nadányi Zoltán első verseskönyve. Gazdagon és tökéletesen – meglepően – tud magyarul. Nyelvünk 1921-ben.
A költő, kit senkise emleget,
a költő festi kékre az eget.
A rózsaillatot ő leheli,
a csillaglángok az ő szemei.
Ő hajtja a Dunát és a Tiszát
és a leroppant hídon ő visz át.
A zászlórúdon az ő lelke leng
és ő fegyverzi fel a meztelent.
Mint ősanya, szül, táplál, betakar,
őnélküle nincs ország, nincs magyar.
A sóhajotok hova leng el?
ó, kis falu népe, mi fáj?
Ne fájjon a távoli tenger,
ne fájjon a távoli táj.
Ó, kis falu népe, ne fájjon,
hogy Párizsig oly nagy az út
és elrohan itt a lapályon
a gyorsvonat és tovazúg.
Nem csillan a tenger elétek,
de tenger a hajnal, az est
és tenger az emberi lélek
és tenger az emberi test.
Gulyás Imre dolgozott,
eggyé tett éjet-napot
s a hajnala is nap volt.
Gulyás Imre paraszt volt.
Első élete füst lett,
a haja is ezüst lett
s most akart élni szegény,
őszi fénnyel a fején.
Vénülő testét ágyra
vetette házasságra.
Ment az év és jött az év,
hozta síró gyermekét.
Nem telek én be sosem veletek, levegőkoszorús fák,
szelek szelíd harangjai!
Századokig bámulnám, mint seper át a vidéken
a lombot űző szélroham.
Építsék mások New York meredek palotáit
s a Temze-parti dokkokat,
reszkessen bár végig a Földön a gépbe igázott
elektromos kör árama,
lengjen a gép roppant testével a tág levegőbe
a krétakor hüllőjeként,
ontsa ki bár egymás vérét a nyugtalan ember
lerontva kék zsilipjeit,
öljön meg mindenkit az orvul fojtogató gáz
a kékszemű kisgyermeket,
nőjön a csend tornyokká, s a holt emberiségről
a hús fantomja tűnjön el:
csontja felett kibomolva túlélik az emberiséget
a lombok őstörvényei.
Nem telek én be sosem veletek, levegőkoszorús fák,
ábrándom estharangjai!
Századokig bámulnám lombotok álmatag árnyát,
mint a homok ködét a Szfinx.
A HAJDÚKHOZ
Nektek az Isten tengert nem adott,
idedobott az Óceán mögé,
de fölöttetek lengnek a csillagok –
számítsátok ki a csillagok szögét!
A csillagoknak az összehajlását,
amelytől függ duzzadó véretek –
lessétek meg a konstellációkat,
ők szűrnek a füvekbe mérgeket!
Nektek az Isten tengert nem adott,
de véretekbe dobta ritmusát:
zúgó katlan a testetek… Lessétek
meg a művészet logaritmusát!
Zúgó katlan a testetek, úgy ültök
előttem, mint a forgó indulat
mozdulatlan szobrai, arcotokra
piros rózsát fest az alföldi Nap!
Kiadja vissza, amit
elvettek, éveket,
kedvet, fiatalságot? –
Ints nekik: - Ég veled,
vissza nem adható!
Mert mit érnél vele, ha adnák?
Mit ér vakulónak a ló,
vénnek lobogó fiatalság?
De elvették-e valóban,
vagy csak hitték, hogy elvehetik?
ha számba veszi az ember,
hogy mit nyer, mit veszít:
Minden igének megadni a testét?
Mind kevesebb, akiért érdemes még.
Mit törje magát? Mivégre beszéljen,
ha szavát sem értik már Ninivében?
1975
Mint aki csónakba szállt és szemközt a partok tünedeznek
s még látja a dombot, ahol lakott, s amely most reszket
a nap hevében, vagy csak a búcsúzó könnyein át,
és reszket a ház is, sírnak a fák
és lassan egyetlen szomorú remegés a világ:
így megyek egyre hajómon a különös tengeren át;
elengedem az evezőt, ragadj, hullám, amerre jólesik,
a magasból hallom a madarak csodálatos énekeit,
este lesz lassan, hajamba szállnak a csillagok,
virágos partra fektessetek, ha meghalok,
lombok alatt fogok feküdni, körülöttem dalolnak a lányok,
szőke hajukkal betakarnak, éneklik: szép legyen álmod,
ajkamból kolibrik isznak, virágok nyílnak a homlokomon.
Mosolygok és nem árulom el, mit álmodom.
1937
Őszi erdő, aranyerdő
álmodoz a napverőn.
Mondhatatlan csöndességben
puha fű a heverőm,
fölémkéklik csodakéken
az ég boltja messze fönt,
és a Mindenség öröme
titkon, szelíden elönt.
Milyen távol, milyen könnyed
minden, amit sok-sok év
elémhordott szépet, rosszat!
Őszi erdő méla rév,
honnan a megbékélt hajós
merengően kitekint,
s minden elmúlt orkánjárást
újra vállalna megint.
Őszi idő a javából,
A természet homlokáról
Minden szépet leragad.
Nincsen a mezőkön semmi,
Még a kertben is keresni
Kell már a virágokat.
Kis Juliskám összeszedte
És bokrétává kötötte
A maradék szálakat.
Jól tevéd, kis feleségem,
Kedvet szerzesz evvel nékem
S tán velök sem tész roszat.
Október, a piktorok Piktora
Már teljes lendülettel festeget.
Ecsetjét arany-tengerekbe mártva
Húzza hervadó világok felett.
Nézzétek, milyen biztos mozdulat!
Milyen könnyed és mily könyörtelen:
Szépséget s halált egyben osztogat.
A bágyadt lombra ahogy rálehel,
Irtóztató és hízelgő a hangja:
Meghalsz, - de utoljára szép leszel.
Piroslanak az októberi rózsák,
Széltől, madártól zsongnak a fakó fák,
A szökőkút csorog, akár a jóság.
Bennem is, bennem is, félénk dallamok
Borzolgatják a lomha őszi prózát.
Elálldogálok egy árvácska-ágynál.
Mondd, árva szívem, merre, mire vágynál?
Mi az a dallam, ami benned vájkál?
Messze van, messze van, minden messze van,
Az is ami volt, az is amit várnál.
Nézel az égre? Az a piros felleg
Immár csak emlék: nap-vissza-lehellet!
Ülj meg a békés szomorúfűz mellett.
Békesség, békesség, békés öregek
Bölcsek mosolya, immáron az illet.
Pereg a levél és pereg az óra.
Jön a november, a dér meg a bóra.
Jobb lesz, gondolj a decemberi hóra.
Neked is, neked is, holnap, úgy lehet,
Neked is fúvatnak takarodóra.
Hadd fúvassanak! Tudom, az is szép lesz!
Érett sziromnak lelengeni édes.
De míg bennem a dal fecskéje fészkes,
Hadd szálljon, - hadd fájjon: a tearózsát
Idesimítom ajkam melegéhez.
Nem nézem már,
csak ezt az őszi kertet,
valami megtörténik itt a fű fölött,
nyáriorgonák alatt:
virág és bokor
leszek,
mire este, este jön s a nyugatra
csúszott nap
aranya szemembe fagy.
Nincs más menekvés a semmiből:
ez az éhes-zöld gyöp,
sárga-bíbor fügék
az ágon, a fal előtt borzolódó
jegenye óriás rókafarka,
de már minden árnyékban, lelkem,
minden nyugalomban,
halálban.
A szürke ég ma roppant kriptabolt
s a remény zöldje: síron ciprus ág –
ki vagy, te titkos, suttogó kobold,
kinek a lába tört vállamra hág?
ki vagy te láthatatlan új kobold,
kinek lába vállamon tipor?
a gondok lába gyakran ott tiport,
de te könnyű vagy, mint a könnyű bor.
„Bár életed, – így suttogsz ó kobold
rossz álom s benne láz az ifjúság”
s a szürke ég egy roppant kriptabolt
Szólt az Isten: „Kedves fiam, Noé:
Itt a szőlő, kóstold meg, hogy jó-é?”
Felelt Noé: „No megöregedtem,
De ilyen jó bogyót még nem ettem.”
Szólt az Isten: „Kedves fiam, Noé:
A csípős must, hadd lássuk, hogy jó-é?”
Felelet Noé: „Ihaj, csuhaj! Sári!
Három Istent kezdek immár látni!”
Szólt az Isten: „Kedves fiam, Noé:
Hát az ó-bor, hadd lássuk, hogy jó-é?”
Felelt Noé: „Iszom reggel óta:
Gyere pajtás, van még a hordóba!”
1890
Szüret tüzei égnek,
Szólnak szüreti nóták
S a szőlőhegyek hátán
Venyige lombja pirkad
És megszépül csöndesen
Az egész mulandóság.
Szüret tüzei mellett
Próbáljunk melegedni,
Szüret nótái mellett,
Míg venyigelomb pirkad,
Próbáljuk meg csöndesen
A tavaszt elfeledni!
Kedves a tavasz, jó a nyár
Ki tárt kehellyel magra vár
S a szél, a szelídült betyár
Selyem topánban súgva jár.
De édesebb az őszi est:
Mint ért gerezd, úgy zsong a test.
Szüreti vért szűr a határ:
Legérdesebb az esti pár.
Ó esti illat, őszi kéj!
Szívem, zengő serleg, remélj.
Búcsús örömmel szerte szét
Ontsad dalos nyarad delét.
Cseng a pohár, csordultig áll,
Ne sóhajtozz, inkább igyál
Jó pajtás.
Forog a föld, forgunk véle,
Nem használ itt semmiféle
Sóhajtás.
E pohár a mi vigaszunk,
Az a mienk, mit megiszunk.
Tele szív és tele pohár
Összeillő testvéri pár,
Tudod jól.
Az a bútól, ez a bortul,
De mindkettő ki-kicsordul
A soktól.
Három bokor saláta,
Kántor Teri kapálta,
Egyél dzsidás belőle,
Isten ugyse! megveszekedel tőle.
Kántor Teri azt hiszi,
A kapitány elveszi;
Ne félj Tercsa előre
Isten ugyse! semmi sem lesz belőle.
Elment már a regiment,
A házasság füstbe ment,
Kántor Teri itt maradt –
Isten ugyse! – két szék közt a pad alatt.
Börtönben sínlik Géza herceg,
Négy hosszú, hosszú éve már.
Oly lassan haladnak a percek.
Oly súlyos, törhetlen a zár.
Kívülről semmi hír be nem hat.
Ő a világtól idegen.
Nem tudja: hogy készül a szent had,
S kit bűntudat nyom, mint megyen…
Bár ő mehetne! Ím azonban
Ajtó csikorg, zörg a kilincs;
A padló dobban, fáklya lobban, –
Lehull a rabról a bilincs.
Sértett királya szavát hallja:
„Szabad vagy, jó fiú, szabad.
Ím itt a kereszt, itt a szablya.
Vezér vagy, készen vár a had.”
Hűségesen őrizte Péter a mennyországot, mikor egyszerre csak nagy lövöldözés, rikolgatás hallatszott a földről. Kinyitotta a kaput, aztán lekukucskált, mert a nagy kíváncsiság majd hogy ki nem bökte az oldalát. A neszre kijött Krisztus urunk is, és mikor látta a kíváncsiskodó Pétert, adott neki háromnapi szabadságot, hogy végire járhasson a nagy zenebonának. Jött Péter sietve, nagy kíváncsian, mert a nagy lárma után azt hitte, valami különöset lá t, talán háborút. Pedig dehogy! Csak a szüret járta: kurjongattak, lődöztek, muzsikáltak, mint közönségesen. Már az első pincénél nyakoncsípték őkéimét s itatták vele a bort, ha kellett neki, ha nem. Majd meg egy öreg puttont nyomtak a nyakába, hogy legalább azt szolgálja meg, amit megivott.
Felséges templom: ez a havasi mező! Fenyők országa körül. A keleti szélen magányos erdei ház. Száz lépésre tőle lécából kerítés s abban háromszáz juh, talpon immár az első fényre. Kívül egy kutya mereven megáll, majd merészen előre néz és hátra. Az ő neve Bátor, és harmat csillog az orrán.
Dereng.
Az illatos csendben két marcona kosfej összecsattan. A hang végighullámzik a mezőn, majd a nagy fenyők mmillió tűlevele között elmúlik, mint a tünemény.
A félszárnyú kaliba alatt kicsi Jankónak a zsme.
- Bátor! – így szól a szava.
S a kutya puha menésben megindul fejéje. Mellette okosan megáll és nézi a legényke arcát.
- Hát felkőtél, hálistennek? – int rá nevetéssel, mire Bátor is megmeríti a fejét a levegőben és körülnyalja a száját.
Württemberg huszárok
Petőfi Sándor: Lenkei százada
Koszorút kötöttem
Cserfa-levelekbűl,
Harmat csillog rajta
Örömkönnyeimbűl…
Kinek adnám é ezt,
Kinek adnám másnak,
Mint vitéz Lenkei
Huszárszázadának?
Ez ám csak a sztázad,
Ezek a legények!
Ősapáink mellé
Odaillenének.
Romlatlan bennök a
Régi jó magyar vér…
Bár adhatnék nekik
E dalnál nagyobb bért!
Fönt zúg, lent súg. A szlovenszkói ember
hol égboltot zúz, hol meg sírni sem mer
rongy civódások nap-napmenti sója,
nagy szusz, kis ugrás tette koporsója,
s bár sorsa egy nép sorsának a téte,
egy pohár vízben háborog a léte,
hidat verhetne, s csak az árkot ássa,
gyakran felejti, mi a hivatása,
a vágya hűdött, nappalai esték
eszi, roncsolja a börtönbetegség.
S míg testvérkéztől fojtva dől a rögre,
a szélben mintha Európa hörögne.
Mikor a nap elmerül, mikor az éj legszebb dalai ébredeznek,
A föld tücsök-szája énekre nyílik, a föld tücsök-szája,
Mikor a nap elmerül, mikor a vándor vizek harmata lehull.
Halljátok a ciripelést? Oh barátaim, minket hív ez az este,
Az enyhülést hozó harmat méze, ez a boldogságot ígérő
meleg éj.
Ez a tücsök-dal, ez a fénytől remegő fallikus ének.
A láthatatlan istenek szólnak, készüljünk föl a táncra,
A lüktető sötét mélység fölött, a föld alvó szíve fölött
Ahogy ma reggel – vásár volt ma éppen-
kimentem a templom elé, a Kubinyi-téren
jöttek rakott, nagy szénásszekerek
(a szénán bámész parasztgyerekek)
s alattuk a falvakról csak úgy özönöltek
fonottfarkú lovakkal, kemény kocsikon
bőrsapkás szlávok, pattogó palócok, –
egy-egy falusi öreg úr kezelget a járdán, –
hemzsegnek az ökrök, a parasztok és a szekerek, –
s úgy néztem az egészet bámulva, meglepődve,
mint külföldön ha jársz, egy-egy idegen teret,
s úgy éreztem: most látom ezt először,
de azt is éreztem ugyanakkor: milliószor
láttam már én ezt, ez az én hazám.
S én azt hiszem, hogy tőled van ez is.
Tőled lett szép a város
és melegebb.
Hogy hazahoztál: köszönöm neked.
Enyhe ősz van, nyitva még az ablak.
Íróasztalomnál üldögélek.
Hangok jönnek be az éjszakából,
testvérhangon egymást szólongatva
vadludak vonulnak messzi délnek.
Nincs batyujuk. Egy magocska nem sok,
annyit sem cipelnek. Száz határon
így vonulnak végig víg-erősen.
Egyetlen poggyászuk: csöppke szívük
s benne egy rajongó tavasz-álom.
Én belém is oltott vándorösztönt,
tavasz-álmot aki megteremtett.
Vadludak hangjára nyugtalan lett
szívem s majdnem öntudatlan kézzel
előveszem a kis menetrendet.
Én édes Istenem,
Ha egyszer lehet még –
Feledni szeretnék.
Szeretnék még egyszer
Az anyámhoz menni,
A sírján pihenni –
Szeretnék még egyszer
Valakit fogadni,
Kezét simogatni –
Vagy csak az árnyékát
Eltűnő zsarátnyi
Valahol meglátni –
Szeretnék még egyszer
Múltat felidézni
A szemeimbe nézni.
A város itt azt mondják örök.
Héber, latin, görög vándora
uticélja a Sixtusi kápolna.
Benne a földgolyó összes zarándoka…
arcukon látom, hogy átlényegül
a ránc lassan kisimul a bőr
az Ave Mariat. Előretör, majd hátraszorul a tömeg,
az ezernyelvű, zsong, bolyong
körbe, körbe egyre csak körbe
/van ki fecseg, van ki imát motyog/
s egymás szemében önmagát látja,
mint tükörben a szenegáli,
a kínai, a germán, a szláv ma,
míg kézenfogva is magában járja
Ádámtól-Évától kapott életét,
Kálvária stációit, végzetét,
itt, e, pásztor választó, talán túlfestett
falak között.
(Róma)
őszül a szív, s feledékennyé lesz a szerelem,
a kezek öntudatlanul aljasodnak el.
a mosoly furcsa görbülete mögött
fogak és fogadkozások haldokolnak,
amíg az öleb lassan rákúszik
a tenyér alatti szeretetre.
az öregedés belül kezdődik.
Lábaid elé lomha csendek
komondor testtel heverednek,
kályhádban szikrakölykök laknak,
fény-kukoricát pattogtatnak,
faladon árnyék ákombákom,
alkonynak rongya leng az ágon,
teáskancsódnak lóg az orra,
mintha csak oly sok gondja volna,
tenyered vackán ül a csésze,
felforrt a víz is fütyörészve,
tealevélke könnyben ázik,
illatos lében dagonyázik…
Körülölel az este lágyan
ebben a hallgatag világban.
vannak vidékek
ahol az ének
kiment szokásból
ha van is élet
azt hihetnétek
mindenki gyászol
pedig csak védett
helyen az ének
valahol mélyen
szunnyad a lélek
legjobban féltett
gyönge csücskében
vannak vidékek
ahol a népek
csöndben az ágak
jelekkel élnek
beszélni félnek
viharra várnak
1982
Oh, hányszor álmodott a Nép
dicsőt, nagyot, szegény.
Oh, hányszor lakta bús szívét
a csalfa, vak remény.
Oh, hányszor húzta pap s király
terhét igás nyaka,
hogy végre annyi éj után
feljő majd hajnala.
S ha volt is egy-egy villanás
koromsetét egén,
nem gyulladt tűzbe senki más,
csak pár szegénylegény.
Majd,
ha már kibékültem önmagammal,
neked rózsát viszek,
egy egész ölre valót.
Vérpiros szirmot viszek
és sápadt fehéret,
és mindent elhiszek,
ha lesz még számomra mondanivalód.
Nem kérdek semmit,
de beszámolok verejtékes, szép napjaimról,
s a borgőzös önmarcangolás
álmatlan éjszakáit letagadom,
hogy elhihesd
sem szívet
… mint amikor
két igen kis fiu
lapdázik künn domb
oldalt lapdatéren és
lapdájuk elgurul.
… és a kisebbik kis fiu
pityereg és lapdáját keresne.
… és a nagyobbik kis
fiu vigasztalja
nem is van az a lapda el
veszve
… és a kisebbik kis fiu
kis ráncai simulnak és
megmagyarázza
Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.
Buzgóságban sohsem lohadni,
Semmit se kérni, el se venni,
Nagy hűséggel mindent szeretni:
Milyen jó volna mindig adni.
Még az álmokat se hazudni.
Mégis víg hitet adni másnak,
Kísérő sírást a sírásnak:
Milyen jó volna áldni tudni.
Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.
I.
Szomorú fűz ága
Hajlik a virágra,
Fáj a szívem érted,
Falu szép leánya!
Fáj a szívem érted,
De te azt nem bánod,
Van néked nálamnál
Gyönyörűbb virágod.
Istenem, Istenem,
Ugyan mit csináljak?
Hogy nyerjem meg szívét
Ennek a kis lánynak?
Hiába bíztatom
