Az ősz tündére halkan
Végiglebeg a dombon,
S a borág levéldísze
Sárgás-pirosra bágyad.
Nincs már gerezd a tőkén,
Csak itt-ott kandikál le
Az őszi venyigéről
Egy-egy fonnyadt biling, mit
A szedők rajt' feledtek.
Bolyongok az elárvult
Hegyek közt egymagamban,
Mint hogyha életemnek
Kedves a tavasz, jó a nyár
Ki tárt kehellyel magra vár
S a szél, a szelídült betyár
Selyem topánban súgva jár.
De édesebb az őszi est:
Mint ért gerezd, úgy zsong a test.
Szüreti vért szűr a határ:
Legérdesebb az esti pár.
Ó esti illat, őszi kéj!
Szívem, zengő serleg, remélj.
Búcsús örömmel szerte szét
Ontsad dalos nyarad delét.
Esőcsepp nehezül
venyigék szárán,
legyezővé csukódik
a szivárvány,
s színei közül
kibukik végre, - -
fürtökké szépül
az évszakok éke,
sok féldrágakő
vagy igazi gyémánt?
Kosaram elejtem,
becsukom késem
Bodó Maris patyolatja,
Hábor Miska lobogtatja,
De mind addig lobogtatja,
A farsangon haza kapja,
A farsangon haza kapja.
Harangoznak, harangoznak,
De nem délre harangoznak,
Szőke piros leányt hoznak,
Az elébe harangoznak,
Az elébe harangoznak.
Magyarországon, a vadregényes Vág völgyében volt a legtöbb vár. Az égnek meredő sziklák, hegyescsúcsok nagyon alkalmasak voltak várépítésre. De néha még a völgyek közepére is jutott egy erősség. Ilyen volt Kosztolán.
Svehla vezér cseh volt és Mátyás fekete seregében szolgált jó pénzért cseh csapatával együtt. De mikor a király a horvátok ellen indult, így szólt a királyhoz:
- Eressz engem haza felséges királyom, én a horvátok ellen nem harcolhatok.
A király a fejét csóválta. Ritkaság csehben az ilyen becsületes ember, majd azt mondá:
- Hát eredj, nem bánom. A kedvetlenül kihúzott kardnak úgyis tompa az éle.
Ellátta költséggel Svehlát és csapatát, akik haza indultak. Amint mentek felfelé a Vág völgyében, szemükbe tűnt Kosztolán.
Az iskolába gazdag és szegény kisleányok jártak, de a legszegényebb mégis Annuka volt. Tízórai kiflire ő nem kapott pénzt, csak fekete kenyeret hozott magával. A könyveit ócskán vette, a hajába szalag helyett pertli volt befonva, és míg a többi kisleányoknak pillangós fehér köténykéi voltak, az övéit kékkockás segesvári szőttesből varrta az édesanyja.
Aztán valami nagyon szép se volt Annuka. Tudta ő azt, hogy szemre a legutolsó az osztályban, hát nagyon meghúzódott a padban és az ujját is alig merte nyújtani. A szépruhás, széparcú, vidám kisleányok bezzeg másképp tettek! Kiabáltak, csiricsáréztak csengetés után is, bizony, fel is bosszantották sokszor a tanító nénit, és hogy aztán kiengeszteljék, egyre-másra hozták neki a szebbnél szebb virágokat.
I.
Koraesti, idétlen holdvilág volt. A lét és nemlét küszöbén derengtek a park hatalmas, megvedlett fái. Néha egy-egy kiáltás vagy énekrikoltás úszott át a kastély felé a faluból.
Egyébként teljes, mogorva, téli csend volt.
Csak nyolc óra felé vert némi zajt az ággal telihullt parki úton egy alak. Az enyhe sötétben csak annyit lehetett kivenni, hogy férfi. Egyenesen a kastély nyugoti szárnyának tartott. Ott megállt egy gyérvilágú ablak alatt és kopogtatott halkan:
- Domnule Radu!
Egy magos, erős, fekete férfi nyitotta ki az ablak jobbik szárnyát.
- Mi van? – kérdezte románul.
- Jó hír, uram. A román hadsereg bevonult tegnap Kolozsvárra.
Az erdők mélyek és nagyok a fák.
Majdnem égig érnek a hegyeken.
S az emberek völgyben fűrészelik az életük,
mert nagyon ólom a kenyérkereset
a hegyek alján
Csönd. Hideg hajnal. Fejem lehajtom
hűs rácsára bús cellám falának.
A szél kocog be rám az ajtón,
Dúdol dalt álomhajtón..
Sóhajaim de messze járnak:
Május 1. És künn fehér világ. A hó esik…
Holnap bitó. És vége. Élni úgysem édes itt…
Arasznyi, mit látok, előttem a tér.
És minden, minden dermedt, hófehér…
A friss, piros szájak már kékre váltak tán…
Almavirág nem rózsállik a fán…
És holt ököl szorít tört zászlónyelet…
És elveszett a Május… Elveszett…
Ők küldtek téged: a barázda-nyíltak,
A föld-igazak, tarló-edzettek.
Kiknek arcán ráncok rózsái nyíltak,
Kik ebédet a térdükről ettek.
Ők küldtek téged: kik izzadság-cseppel
Edzették üllőn vert penge élét.
Kik rigófüttyre indultak reggel,
S lányként ölelték a búzakévét.
Ők küldtek téged: a kaszás csapatok,
Kik este, a rend végére érve,
Szénaboglyák alá dugták a napot,
S kiszegezték a holdat az égre.
Szerelmes vagyok a Tavaszba,
a kacagó-piros Májusba.
Orgonák bujafürtű, fehér s lila ágaiba.
A kékselyem, fehérfátylas végtelen égbe,
a hegyek üde új zöldjébe,
mezők hamvas, friss színébe.
Szerelmes vagyok a Tavaszba,
a kacagó-piros Májusba,
tulipiros tulipános szirmaiba.
A föld felcsapó, párás leheletébe,
az Életbe, e hatalmas felzengő hangszerbe.
Ott élek én, ahol hegyet-völgyet
Beborít a nyomor gyászos árnya
S a gyűlölet vitustáncát járja.
Ott élek én Kárpátok tövében,
Nyolcféle nép vergődése között –
Csoda-e, ha bánatom mély, örök!
Csoda-e, ha Istent folyton kérdem:
Jöhet ide embersors, megváltás?
És a harcban lesz-e még megállás?
Jöjjön a barbár gót, Alarik,
dőljenek össze a Csodák
a Fórumon, minden rom legyen,
a templomok, s a paloták!
Elárultak az istenek,
hiába áldoztuk fényeink,
csak a kereszt izzik odalent
a katakombák mélyein…
Ezt álmodtam egy éjszaka,
Frankfurt utcái felett,
hol templomaira, – mint Isten maga –
nézett a 42. emelet.
Ki vagyok én?
Néha már én sem tudom.
Számon kérhetném
megfeslett öntudatom.
Választ kapnék?
Aligha.
Bármilyen válasz
a másik Ént hazudja.
Ki vagyok én?
Talán Te jobban tudod.
Egy szerető lény,
talán gyűlölet-pofon.
A kurta szóból én sajnos nem értek,
annak adok, ki tiszta kézzel kért.
A parancs arcul csap nyitott tenyérrel,
s én törölgetem arcomról a vért.
A zsarnok ujj, ha ajtómon kopogtat,
és csizma döng az ázott küszöbön,
itt be ne lépj, és rohanj utca hosszat ‒
zuhanó árny az omló rögökön.
A kurta szavak mindig utolérnek ‒
a mozdulat is félreérhető.
A kiáltástól meghőköl a lélek,
és menekül a múlttól a jövő.
vannak vidékek ahol a
szerencsésebbek állítólag
névházasság útján a
még szerencsésebbek viszont
konvertibilis valutával
válthatók meg az emberi
jogok kiáltványában szavatolt
ama cikkely gyakorlására miszerint
bárki bármikor szabadon
elhagyhatja hazáját és oda
bármikor sértetlenül vissza-
térhet
ezek persze csak amolyan
rosszhiszemű sőt rosszindulatú
Egyszer Mátyás király tréfás jó kedvében
kedves bolondjához szólott ilyenképpen:
– No Mujkó, ha eszed eléggé csavaros,
kérdésemre lesz a válaszod hamaros.
– Felséges Matyikám, kérdezz csak szaporán! –
csipogott a bolond a trónus zsámolyán.
Minden egyes szónál a kobakját rázta.
Csak úgy csengett-pengett a csörgősipkája.
– Halljad hát a kérdést! – szól a király újra,
s a magasba lendül aranygyűrűs ujja.
Mely foglalkozás a legnépesebb, kópé?
Felelj, jutalmat kapsz! Hadd lássuk, tudod-é!?
Már pipaszó mellett tüzelget éjjel
az almáskertek őre,
titkon hinti, hinti
a lomb-erdőre aranyát az ősz,
hajnalra a Nagy-Kevély is
pipára gyújtott,
s én attól félek,
többé felém se jössz.
Pedig emlékezned kell reám,
tudom,
ahogy emlékszik az anyaföld
a beléhasító, fényes ekére,
ahogy a szántó-vető meleg kezére
Asszonyt, álmot, szerelmet
az éjnek odahagyva
tántorgunk minden hajnalon
vissza a gép-vadonba
hol e percenként szebbé
szédülő hazába végül
két kezünk könyékig vállig
örökre beleépül
Életünk odaszokott már
a vétlen anyaghoz végképp
így válunk vassá, földdé
kenyérré, szeghetővé
A »Csók« című darab egyik példányára
Jön a tavasz. Hej a tavasz!
Ez aztán a szerető,
Olyan ifjú s már oly ravasz,
Óvatos, de vakmerő;
Nesztelen jő, loppal halad,
Mint tolvaj néz szerteszét,
Úgy tekinti leple alatt
Szunnyadozó kedvesét.
Hó a leple, félig fedve
Fekszik a föld s álma jó;
De ráfúj a tavasz kedve
S foszladoz a takaró.
A hervadással, kedvesem, ne gondolj,
Óh mert, hidd el, minket nem bánthat az.
Mi nem várunk az ősz nehéz ködére,
Csak addig élünk, míg éltünk tavasz.
Redők nem jutnak sima homlokodra,
A fény lankadni nem fog szép szemedben,
Nem fonnyad arcod és nem hűl ki lángod…
– Ifjan halunk meg, édes szép szerelmem!
Nem nézve jövőt, múltat, a világot,
Szeressünk úgy, ahogy most szeretünk
S nem érezhetjük a múlásnak átkát,
Csak azt, hogy milyen áldás életünk.
Ismerjük a szerelem nagy hatalmát,
Reábízzuk magunkat önfeledten,
Megédesíti életünk, halálunk!
Kit sorsa össze nem hozott
Soha egy édes tiszta nővel,
Olyan mint a megátkozott
Fa, mely síró homokba’ nő fel.
Áldatlanul, kínlódva teng
S hajt mindig újra aszu lombot,
Min mézszedő bogár se zsongott,
Megenyhítő harmat se reng.
…Még raj’ ragyog az ifjúkor
Hamvas, üde zománca épen.
A szűz, nemes vér tüze forr
Sóvárogva, dús, pompás keblében
Tudod-e még: mikor legelőször
Átölelvén forró kebelem –
Elsusogtad lángoló szerelmed,
Holdragyogta csöndes éjjelen?!
A csillagok – szerelmünk tanúi –
Úgy fénylettek fönn a kék egen,
S a szellő oly édesen sóhajtott,
Holdragyogta csöndes éjjelen…
– Nem sokára, hol szerelmet vallál,
Tévelyegtem a kies helyen:
S láttalak a más keblén pihenni,
Holdragyogta őszi éjjelen…
Lombos ág ne hajlongj, hagyj fel a bókkal,
Kedvesem homlokát ne illesd csókkal!
Akármint hízeleg susogó ajkad,
Hasztalan keresed leánykám szerelmét:
Csak engem szert ő, reám hallgat!
Epedő fuvalom hagyd el bús nótád’
Ne hidd, hogy érte csak egy nyájas szót ád!
Kedvesem megveti, ki mindig jajgat,
Csak engem szeret ő, csak az én dalomra,
Csak az én ujjongó dalomra hallgat!
Sugárid, – királya a magas égnek,
Kedvesem arcain hiába égnek!
Nem neked virul ott a piros rózsa,
«Csak engem szert ő, egyedül enyém,
Ölelő karjai, mennyei csókja!»
Ha meghalok, visszajárok
Még erre a földre,
Nem mint rémkép haloványan,
Hófehérbe födve, –
Arany hajnal hasadtával
Csalogánnyá válok,
Szerelemről énekelve
Fejed fölé szállok.
Esti szellő lesz belőlem,
Repülök utánad,
Csókjaimmal behálózom,
Hajad, arcod, szádat.
Akácvirág lesz belőlem,
S holdvilágos este,
Illatozva elhervadok
Hó öledbe esve!
Legújabb sorozatunk szervesen csatlakozik nép és műzenei kincseink és zenei magyarázatink eddig közölt bemutatásához. Ismét felhívnám a figyelmet
http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/7674-miert-magyar-a-ciganyzene
http://www.szozat.org/index.php/eszmek-es-tenyek/24567-torocsik-attila-a-zene-pszichologia-aspektusai
http://www.szozat.org/index.php/eszmek-es-tenyek/tartalommutato/5207-torocsik-attila-gondolatkiserletek-a-szakralis-zene-pragmatikai-dimenzioirol
A Nagyhajdúváros.
Házsora sárga.
Sepert udvarok, otthonos fák
kandikálnak a kinti világra;
egy asszony répát
vet keskeny földbe
az úttest szélén, a járda szegélyén.
Bizonyára jó az álma,
nem álmodik lehetetlenről,
a haszontalan nem kísérti;
egy asszony a kapáját nézi,
másik a söprűt, a szatyrot.
Öreghonvéd, fakó panyókás sipkában
ballagdál az utcán csöndes egymagában.
A szakála fehér; a keze remegő.
Meg-megáll s kitér, hol sok a járókelő;
botra támaszkodik, és néz szomorúan.
Oly idegen köztünk, oly fáradt, bágyadott!
...Ha öreghonvéddel találkozol fiam,
térj ki, és emeld meg szépen a kalapod!
Lásd ez az öreg is gyermek volt hajdanán,
eleven, mint te vagy, s tekintete vidám;
orcáin a tavasz rózsái virúltak;
szólíták öcsémnek, fiamnak, ifjúnak.
Haj, de zivatar jött az ő tavaszára:
megrendült az ország s ő kardot ragadott...
...Ha öreghonvédnek pillantasz arcára
Futott a csatából Mátyás király fia:
Kinizsivel nem is lehetett vívnia.
Fejét csak éjfélkor mosta ki a vértől.
S akkor keserű könny csordult a szeméből:
Óh elvakult nemzet! Kígyószivű papok!
Apám emlékére de rátapodtatok!
Legyen hát az áldás, amint imádkoztok:
idegen a király, ha idegent hoztok!
idegen! idegen! ki magának kapar!
aki sohse mondja: Nemzetem a magyar!
Panaszodra siket, vigaszodra néma,
lelkében is balog, nagy lépésre béna!
Ha édesnek mondod, érezd keserűnek,
ha apádnak mondod, mostoha-kezűnek,
s ha mondod: a király a leghívebb barát,
ellenséges fogát vicsorítsa reád!
Szólt az Isten: "Kedves fiam Nóé:
Itt a szőlő, kóstold meg, hogy jó-é?"
Felelt Nóé: "No megöregedtem,
de ilyen jó bogyót még nem ettem".
Szólt az Isten: "Kedves fiam Nóé:
A csípős must, hadd lássuk, hogy jó-é?"
Felelt Nóé: "Ihaj, csuhaj! Sári!
Három Istent kezdek immár látni!"
Szólt az Isten: "Kedves fiam Nóé:
Hát az ó-bor, hadd lássuk, hogy jó-é?"
Felelt Nóé: "Iszom reggel óta:
Gyere pajtás, van még a hordóba!"
1890
Azt gondoltam, virág van,
Virág van az ablakban,
Pedig hát egy leány ül,
Leány ül az ablakban.
Virág volna, kalapomhoz szeretném,
De ha leány, a szívemre ölelném.
Szőke kis lány mit forgat,
Mit forgat az eszébe?
Fehérvári tükröt tart,
Tükröt tart a kezébe.
Szőke kis lány, sose nézz a tükörbe,
Inkább nézzél szerelmes két szemembe!
Haragszik a feleségöm,
Azért támadt kedvem néköm,
Ha haragszik, majd megbékül,
Ha nem békül, majd megkékül,
Ihajla! itt a régi kedvem,
Csuhajla! újra legény lettem.
Félre vágom a kalapom,
Magamat ma kimulatom,
Ihaj, haj, de csuhajla!
Meg kell válni a falutól,
Faluban egy kis kaputól,
Kis kapuban rózsafától,
Falu legszebb leányától.
Felhős az ég, csillag sincsen,
Isten veled, édes kincsem!
Egyet lépek, kettőt állok,
Jaj, de nehéz szívvel válok!
Azt mondod-e, hogy versnél szebb a próza?
A próza fű. A vers közötte rózsa.
A próza billegdélő házi kácsa:
csak úszni tud, bár oldalán a szárnya.
A vers csapongó énekes-madár:
a földről mindig a magasba száll.
A próza csupa bővizű patak,
rajt hánykolódva megy a gondolat.
A vers aranyló tiszta napsugár.
A gondolat benn ölelkezve száll.
A próza morgó malom kelepe.
A vers a szívnek hárfa-éneke.
A próza mállik, szertehull ha régi.
A vers örök, mint minden ami égi!
Heltai Jenő prózája tökéletes. Ha olvasom könnyű, gördülékeny mondatait, ara kell gondolnom, hogy az írója kitűnő poéta és boszorkányos verselő. A versíró másképpen ír prózát, mint az, aki rendesen gyalogosan jár. Nemcsak illúzió ez. Kihúzok a könyvpolcomból néhány magyar prózakötetet, s pár mondatot olvasok egy írótól, aki csak prózát írt, aztán tőle olvasok, aki nálunk a könnyű vers ezermestere. Egy kis idő múltán nemcsak érzem, mi a különbség a kétfajta próza között, de bő példákkal igazolni is tudom. A született prózaíró tollából folyik a tinta. Az azonban, aki verseket írt, és ismeri az ütemek katonai szigorát, a rímek és a
I.
Könyvek rohannak rám és kiabálnak:
Lapozz, lapozz,
Ezeroldalakat,
Rohanjon szemed, mint a gyorsvonat,
Pótold, pótold,
Napok alatt
Az éveket, az évtizedeket,
Az ó s az új világot;
A mulasztottakat.
Látások jönnek, édesen gyötörnek,
Szüntelen kavarognak,
És könyörögnek,
És parancsolnak:
Véss a kőben minket,
Minket, minket,
Hamar, hamar,
Megoldatlanul ne hagyd titkainkat,
Elillanni ne hagyd a ritka kincset.
(Meghasonlott szívvel 5.)
I
Az egyik feltépi a síneket
És jönnek mások, s visszafektetik.
Úristen, melyiknek van igaza?
Melyik szereti hazáját, melyik?
Mert más a cél, de egy tán a haza.
Úristen, kinek van hát igaza?!
II
Jön, közeledik. Egyszer csak megáll,
Megáll a gondolat.
A megértéstől nem is messze már,
Megáll és nem halad,
Valahol feltépték a síneket.
Így nézem én most már a dolgokat,
Csak alig érintik a lelkemet
És a központig nem jut egy sem el.
Lelkem síneit ki szaggatta fel?!
1921. október 27.
Én Úr vagyok és erős Isten
S megbüntetem az atyák vétkeit
Hetedíziglen fiaikban.
Lehetsz Úr s lehetsz erős Isten
És büntethetsz, ahogy akarsz,
De én vétkemért csupán engemet.
Egyedül állok szemközt Véled
Vétkeimmel Te bosszúálló –
Megszenvedek, és vége aztán.
Körül feketecsipkés rom-falak…
Sziklába markol még a gyökerük.
A Duna ballag a várhegy alatt
S a nap a málló kövek közé süt.
Nem ostromol, – csak besétál a szél, –
Itt-ott tátong egy kapuboltozat –
Messziről ide kékell a Pilis –
A régi méltóságból ez maradt.
Nap, szél, Duna, és messze kitekintés:
Nagy Lajos udvarából ennyi csak.
Szántó Györgynek
Vétkeztem a szememmel,
Vétkeztem én bizonnyal,
Hogy vele ver a végzet,
Vaksággal nem –
De örök izgalommal.
Hogy ami természetes,
Áldottan könnyű másnak:
Számomra gyötrelme van
Majd minden pillantásnak.
Hogy a színek s a formák
Élőn rám nem tapadnak,
S maradok imádója
Ködös körvonalaknak.
Hogy könyv-toronyban élek,
S az még mind tornyosul –
Napsütött test arcra borulva
a part puha fövenyén fekszik.
Talán leány.
Sötét ruhája visszacsúszva.
Forrón ragyog a finomrajzú hát
és a lábak karcsú butéliáját
homokhullámok temetik.
Közelben senki.
Ő és a Nap égő kettesben
a néma suhanó víz
elhagyott ölén
és zuhog a nap,
lángbokrai térdre rogynak,
keresztül-kasul ölelik.
Fekete haja kék fényben izzik,
sugár sercen ujja szirmán
és ereibe szétgyújtogatva ömlik
a napisten győztes ereje
Maholnap már semmit sem mondok.
A barlang homálya egyre mélyebb.
Reákönyöklök kőpadomra,
nem lázadok és nem remélek.
Jaj, amikor még tavaszi álom
kicsalt a völgybe és egyre űzött,
milyen gyönyörű furcsa hajsza volt:
a szívembe vérvörös virágot tűzött.
Barlangomba, akkor, ha megtértem,
parazsat szítottam karcsú lángra,
és vidáman ámultam, trachit-szobámat
virágokkal hogy bedobálta.
Éjszaka a szájához ültem:
besziporkázott minden csillag,
a réteken nyújtózott a május
és nem hagyott aludni a tavaszillat.
Most már sötétkék itt benn a mennyezet
és lassankint a falak egész feketék,
és hasztalan vonszolnám magam a szabadba,
mert benn a szívemben fekete az ég.
Saját sorsom bogait kötözve
vissza-visszatérek egy-egy őshöz.
A ma és holnap komor titkai
a múltak mikéntjét kérdezik.
Megidéztem két kékszemű nagyapámat:
a házsongárdi és az ágyai temető üzen.
Két föld alá tűnt medrű folyó kék vize
a szakadékon át egy percre visszaint.
A jurátus már nem volt forróvérű,
támadó szívét zsoltárok hűtötték
és közbajokból, ha kivette a részét,
menekült a havasra vadat űzni,
s mikor meghalt kedvenc gyermeke,
egyedül temette kertjébe egy diófa alá.
Sokat merengett, hallgatag volt, bezárt,
mélyrenéző és rövidéletű,
s meg nem fejtett bút már magával hozta
és átadta nekünk, mint sötét családi címert.
Mikor a vállunk törten lehanyatlik
és a lelkünk, mint morfiumot,
áhítja a halált,
és új rohamra menni már nem tudunk,
esedezünk akkor egy friss új ideált.
Új istenek ma már nem születnek,
az idők méhe meddő és sötét,
elvesztett eszmények anyjaként
szaggassuk meg fájdalmunk köntösét.
Mint a hadból megtért halvány sebesült
enyhe napon szárítja fejsebét,
és kábasága nehéz fátylait
az idő halkan és gyöngéden hajtja szét,
úgy heverek a diófa alatt.
A tavasznak annyi pompás színe van.
Egy arany hímrigó nagyokat kiált,
és e harsanó öröm idegeimnek mégis zajtalan.
Nincs programom. Lehet, hogy holnap
a Világ, mint sebzett mamut, holtan elterül…
Addig a lényem kioltott öntudattal
az élet örök ütemével egyesül.
Nagy-nagy vágyam,
életkoporsóm, tüzes ágyam,
bocsáss meg nekem,
hogy egészen sohasem akartalak.
A földből csapott ki érted
ezernyi lobogó láng,
mindig parancsoltál velem,
mégsem fogadtam meg
soha a szavadat.
Éreztem titkod,
gyönyörödet és tüzedet,
végigkísértél életem ciprusos útján,
megcsaltalak mégis mindenekkel,
elhagytalak, mint egy együgyű
balga leányt.
A cipruság már vállamra hajlik:
most fogsz elhagyni Te is engem.
Adj még nekem egy utolsó tavaszestét,
hadd öntsem ámított szívedbe
a legigazabb, esztelen
és elkésett szerelmet.
Cs. Szabó László a mai negyvenéves nemzedék lovagja. Ez a megállapítás nemcsak magatartásának és írói erkölcsének nemességére vonatkozik, hanem szerepére is: bizonyos mértékben Don Quijote-szerű jelenség, egy tűnő világ félig-meddig már rozsdaette páncélját öltötte magára, írásai néha szinte múzeumi jellegűvé válnak, küzdelmei pedig fantomokkal s fantomokért folynak. Mindez nem csökkenti jelentőségét: Cs. Szabó László mai irodalmi életünknek lényeges alkati eleme, göcsösen őriz s megtart valamit és ennek a mozdulatának erkölcse s ereje minden bizonnyal beleolvad a készülő új „vallásba”: szintézisbe.
Nyár délutánja… „Sarlós szűz hava”:
Mosolygó tarlók… fáradt lepke-tánc.
Emitt gyűrődés… ott egy röpke ránc
Nyár viganóján… Árnyak távlata…
A fák hajából egy levált levél
Már elsodortan vándorútra kél…
Az ég arcán új, furcsa fellegek
Jönnek lebegve… búcsút játszanak
Megannyi sárkány: fénylő, álmatag,
Melyért alant bús gyermek-kéz remeg…
S arany-özönben kék vizek fölött:
Vitorlát bont fehéren már a köd.
Mezítláb jár nagy rétjein az Isten.
Nap-szítta lába térdig harmatos;
és ránk gondol, kik tűzben élünk itt lenn,
s a lábunk élő álmokat tapos.
Eldőlt a ház. S mint szél-vert lompos árnyak
húzzák a fák a porban karjukat.
Szűköl a csend s csont-kemény halálnak
szikrázó bokrok alján ás lyukat.
Lobban a szél. És zúgó, sárga hullám
izzó taréján szállnak a füvek.
Réz-láng lobog egy templom ferde tornyán…
s rózsáim száján tikkadt rémület.
Fekszem: körülfog a föld
És csobognak az ő emlői, amikkel fölnevelt!
Fekszem: körülfog a föld
És hangzanak az ő dalai, amikkel fölnevelt!
Fekszem és a nap nyári kertjében tart a föld,
Az ő illatos teste, az ő lángoló teste, aki fölnevelt!
Holdvette nyári éjszakán:
gondol-e még egy lányka rám,
a mályvaszegte utakon,
egy árva kertben valahol!
Beszél-e néki is a Hold,
a csillagszavú égi bolt,
a tücskök esteli dala,
platánfák búsult sóhaja?…
Kezet fogunk most. Kérlek én,
holdsugár, óh, fényköltemény,
dalold szívébe kedvesen
a vallomásom: Szeretem.
