Reviczky Gyula: Jézus Pilátus előtt

              /Munkácsy képe/
 
Állok merengve, hosszan, áhítattal:
Ez ő! Ilyen volt! Így képzeltem én;
Álmomban éjjel, elmélkedve nappal
Kerestem arczát; végre föllelém.
Mit a halandó gyönge ismerettel,
Töprengve, könyvekből meg nem tanul:
Az a te nagy lelkedbe rejtezett el,
Lángelméd érzi öntudatlanul.
 
Az örök eszmét sejtem itt, e vásznon,
S világrendünk hány bús kérdőjelét!
A két kezet, mely áld, kötözve látom,
Hallom a csőcselek «feszítsd meg»-ét.
És hallom azt is, százszor hangosabban,
De nem a trón, a vádlott hirdeti,
Hogy a mi nem veszendő, halhatatlan:
Halandó ember meg nem ölheti!
 
szozattovabbacikkhez

Indali Gyula jogász, költő

indaliA Borsod megyei Felsőábrányban 1851. február 23-án született [Erdélyi] Indali Gyula jogászdoktor, akinek költő énjét tán legjobban Krúdy Gyula jellemezte Álmoskönyvében. „…ebben az időben az egyik vacsorától a másik vacsoráig terjedt a Magyar Költők időszámítása. Az ebédelést az uraknak találták ki, napközben denevérré dermedt a költő. Mint Beöthy Laci, Lauka Guszti, Balázs Sándor vagy Indali Gyula szelleme; – a kontók még álltak a »Vérynél«, ahol a Nagyok hitelbe megittak »sok drága bort«, a Kecskeméti utcában a boltok megrongált cégtáblái mutatták az útirányt, amelyben a nyolcvanas években hazafelé vonult a költők társasága, miután jól kibúsulták magukat a Szőlővesszőnél. A modernebb költő sem akart hátrább maradni őseinél, élte azok boldogtalan, gyötrelmes életét, mert mást nem tehetett.” Indali Gyula a Petőfit követő korszak különösen csapongó lírájának egyik lobbanékony és tehetséges képviselője volt. Jó barátja volt Reviczky Gyula, miközben Tompa, Eötvös, Madách Imre mellet elsősorban Petőfiért rajongott s nem egy költeményében emlékezik meg róla. A „szent ügy” elveszetését, az 1848-49. szabadságharc bukásának szomorú, sivár idejére visszagondolva fájdalmasan idézi fel a forradalmárköltő alakját „Kard és lant” című versében.

szozattovabbacikkhez

Indali Gyula: A vén fa panasza, B. Eötvös József emlékezete, Levél Rózához , Oh be sivár élet!…, Utoljára

Indali Gyula:

A vén fa panasza,

Száraz fa áll a rét közepen,
Pusztán mered föl minden ága.
Nincs rajta semmi zöld, oly régen
Lehulla már lombja, virága,

Vén törzsökén mély forradása
Be van borítva lágy mohával;
Mint szív, melynek sebét befödte
A sors feledség fátyolával.

És panaszol a fa: »Óh, hol van
Az élet bája, ékessége?
Egy percig tartott a virulás
S ím: mindörökre vége, vége!

Jön a tavasz bő mosolyával,
De rajtam ez semmit sem enyhít.
Hiába hull a harmat én rám,
S a nap csak éget, lombot nem nyit.

Óh sors, ha már így megaláztál,
Tombolva rajtam vad szeszéllyel,
Végezd be munkád, vedd villámod,
Hogy törzsöm is repessze széjjel!«

szozattovabbacikkhez

 

Féja Géza: Neczpáli Justh Zsigmond író

Justh ZsigmondJusth Zsigmond jelentőségét csak félig mutatják művei, naplóját is olvasnunk kell, hogy a századvég legnagyobb magyar torzójával tisztába jöjjünk. Naplói csak néhány esztendeje jelentek meg, két részre oszlanak: párizsi és honi följegyzéseire. Justh Párizsból és a természettudományból jött haza, Párizsból az elemzés lázát hozta, a természettudományból közelebbről: a darwinizmusból a biológiai optimizmus mámorát, – ám harmadik lázról is gondoskodtak a tuberkolózis-baktériumok.

    Párizsban mindenesetre megszerezte a távlatot a magyar glóbushoz. Nem keseredett, nem is savanyodott bele, inkább fölötte állott, nagyvonalú epikai tárgyilagossággal szemlélte osztályait, figuráit, eseményeit és válságait. Bírta az élményeket, nem ragadták ki szigorú tartásából, nem sodorták egyoldalúságba. Első könyvének a „Párizs elemei” címét adat, naplóját nyugodtan „Magyarország elemeinek” nevezhetjük, mert öntudatos gyűjtő válogatta minden adatát s az elemek naplószerű egymásmellettiségéből is látszanak a tervezett nagy művek körvonalai.

    A természettudományos gondolkodás háttérbe szorította Justh Zsigmondban a társadalmi gondolkozást. Fogalma sem volt arról az elkeseredett birkózásból, melyet a modern társadalomtudomány osztályharcnak nevez.

szozattovabbacikkhez

Féja Géza: Papp Dániel író

Papp DánielPapp Dániel Ómoravicán született, Zomborban nőtt fel, döntő élményeit Dél-Magyarországon szerezte, onnét érkezett, ahonnét Herczeg Ferenc. Papp Dániel azonban éppen olyan fiatalon pusztult el, mint Justh Zsigmond, a magyar írók betegségében, tüdővészben, s annyira sem vitte, hogy a „mindenre kiterjedő irodalomtörténetek a nevét följegyezték. Herczeg Ferenc Dél-Magyarországból Gyurkovicsékat hozta s egyik legfőbb táplálója lett a dzsentri-délibábnak. Papp Dániel mélyebbről merített, természetesen Budapest immár „vegyes” szellem nem is fogadta olyan hevesen kegyeibe, mint Herczeget, akinek minden sora rikoltó hűségeskü volt a korszellem mellett. Papp Dániel ama kevesek közé tartozott, akik vajmi keveset törődtek a korszellemmel és az irodalmi élet zavaros hullámaival s meg is bűnhődtek érte. Az „asszimilánsok”, a félig-meddig beolvadók farsangja következett; csoda-e, hogy ez a réteg csak külsőséges magyarságot tákolt, türelmetlen és szószátyár, tehát nékünk mindenképpen idegen sovinizmus alakjában? Rákosi Jenő szavalt a harminc millió magyarról, miközben a valódi magyarok tömegesen kivándoroltak s Herczeg Ferenc talpalt Jókai és Mikszáth örökébe. A magyarokban pedig konok dac gyülekezett, mely néha iránytalanul és „csakazértis” dörgött, szikrázott. Papp Dánielben a dac teremtő erővé nemesedett.

szozattovabbacikkhez

Baranyi Ferenc: Ladányi hagyatéka

– Im.: 1934. február 12.- 1986. szeptember 20. –
 

Egy kifakult ballonkabátot
és egy viharvert svájcisapkát
hagyott… Na, kire is? A jussért
nem jelentkeznek, akik kapnák,

összekuszált utak gubanca
s könnyen felfejthető tekintet
maradt utána még –se jussért
sem jelentkezik, akit illet.

Ki hát az örökös? Ki gázol
eztán az álom-törmelékben?
/Benne – s azért nem rajta, hogyhát
véledenségből rá ne lépjen…/

Ki marad arra kapható, hogy
ami eltört – tovább ne törje?
Lesz még, ki nem tiporja összébb,
amit már nem illeszthet össze?

Jelentkezzen, aki merészen
nem vállal részt a rombolásból
s kímélő híve marad annak,
amibe fájva belegázol!

Berda József: Konok válasz

Hiába fintorogsz, hiába vagy kaján kárörvendő:
nem vagyok a pipogyák prédája én! Ha nem
tudnád még, tudd meg: a valóságot;
inkább az ördögnek adom el magam,
sem hogy a hazug butaság bárgyú szolgája
legyek valaha is!Mert egész embert kíván
a Mű, mely az örök napot vallja szülőjének,
szemben a sötéttel, melyet te istenedül
fogadtál abban a pillanatban, mikor
agyadnak beborult.

Devecseri Gábor: Elszáll az én

Sokat ér e porhüvely.
Lehetsz erős, mint egy bivaly,
a víz alá, hol a hal él,
taszít le a hülye halál;

vagy föld alá, hol féreg ás.
Lehetsz centerhalf, vagy regés
király és császár, pápa bár,
számodra nem nő több babér.

Több hajnal nem dereng neked,
és nem simítja már nyakad
több gyöngéd kéz. Elszáll az én
valahol az álmok taván.

És nincs több lángzó alkonyat.
Nem szól a hárfa, kasztanyett.
Azaz van is, szól is; de te
hol vagy? Nem ér el hangzata.

Mert nem távol vagy s nem közel;
de mint a negatív kazal
a nagy nincs-aratás után
megbújsz a nemlét szegletén.

szozattovabbacikkhez

 

Hajnal Anna: Ki vagyok én? …

Ki vagyok én? te vagy a gazdag
tőled kaptam, akármit adjak

csontjaimat ha visszaadtam
máig mindig adósod maradtam

visszaadjam neked a lelkem?
ki vagyok én hogy neked kelljem?

mert jó volt csontban, bőrben, húsban
mert lázban, kötöttségben, gúzsban

hogyan ugrottam! hogy bomoltam
virgonc erős egy fruska voltam …

jó neked ha semmiben lengek?
meztelen szelekben kerengek?

én lennék a sírás a szélben
a sápadás a falevélben,

lázas ősz, vérszínű szömörcés
vád volnék, suttogó könyörgés

én nem szűnnék meg kérni! várni:
lehessek! legyek bár akármi!

hadd legyek némán vagy kiáltva
létednek porszem része, társa

Jókai Mór: Az arany és az ember

Te úr vagy a földön, és én halott
A föld alatt; por, csöndes és szegény.
Nincs különbség a porok között,
Minden sötét a sírok éjjelén.
Te fölkutatsz, s földedre fölviszesz,
A mindenen ott úrrá leszek én –
Te meg helyembe fekszel, s por leszesz
A föld alatt; por, csöndes és szegény.

Juhász Gyula: Ének Jókairól

Nem mondok én ódát dicséretedre,
Mint a magyar költészet nagyjai,
Furulyaszó az én versem, merengve
És andalogva hódol, Jókai!
A régi gyermek hálás szíve áldoz
Mesemondó, nagy gyermekünk, neked,
Ki földeríted a magyar családot,
Ha sorsunk egén beesteledett.

Száz éve jöttél, vigasznak, csodának
És dicsőségnek, Komárom fia,
E kis hazának és a nagy világnak
Száz könyved egy új magyar biblia.
Mindig meséltél, hogy a bús valóság,
A földi rabság tűrhető legyen,
Hogy a szegény magyarság méla sorsát
Feledje, rajtad csüggve szüntelen.

szozattovabbacikkhez

 

Kisfaludy Károly: Epigramm

Összezavart hangok, nap, hold, láng, fergeteg, ég-föld,
Bú, panasz és új szók a költőt nem teszik ám még;
Benned, hogyha nem él a nagy s szép érzete, hagyj fel,
Sasnak szárnyaival, ha erőd nincs, szinte alant jársz.

Komjáthy Jenő: Éloa!

Álmatlan, hosszu éjszakákon
Neved susogja lázas ajkam,
Gyötörve édes izgalomtól
S ha tombol vágyak vésze rajtam.

Ha rettegek, sírok, sohajtok,
Ha szívem dobban: mind csak érted;
S szivem viharló lüktetését
Te látod, érzed és megérted.

Ha lelkem mély gyönyörbe szédül,
És magamat istennek érzem:
Ha szaggató, forró, kegyetlen
Kinoktól roskad porba térdem:

Ha üdvösség, csodák varázsa
Vagy sorsverés ragad magával:
Neved kiáltom lelkesedve,
Versenyt a lelkek szent karával.

Neved kiáltom esdekelve,
Ujongva, sírva; alva, ébren;
S neved fog élni túl időkön,
Túl minden véges szenvedélyen.

És gyönyöröktől haldokolva
Ha fejemet a sírba hajtom:
Szerelmes lelkem kilehelve,
Éloa! Szép neved sohajtom.

1881. május 7

Rozványi Vilmos: Kun László éneke

Ringy-rongy élet, be' szép rongy...
Szép lyány, Rózsa, mesét mondj,
Bort is tölts a kupámba:
Úgyse' tetted hiába!

Csit-csat, csit-csat be' szép csat...
Csókot szép lyány kevés ad.
Szállj, Rózsám, az ölembe:
Igy esik az, úgy esik az kedvemre!

Gimb-gomb, gimb-gomb aranygomb,
A vén fákon aranylomb...
Rózsikát köszöntöm,
Össze-vissza csókolgatom a gyöngyöm!

Kicsi vagy, kicsi vagy, de szép vagy!
Rózsikám, kicsikém, enyém vagy!
Az én ágyam virágos:
Ráfeküdni, ölelkezni nem káros!

Bús hold, vén hold, ha feljő;
Búsan ling-leng a szellő...
Hűvös a hold sugára;
Hadd takarlak a királyi palástba!

Ringy-rongy, ringy-rongy az élet...
Hagyd el tündér-mesédet,
Simulj hozzám virágom,
Úgyis kevés a gyönyör a világon!

Takáts Gyula: Éles toll

ez lenne az a perc amelyre
,mondanád hogy ez megérte
hogy végre itt a vers! .. , az égre
esküdnél tündérek szívére
hogy semmi több .. , csak ennyi a világ
a néhány sor., ... , ..
•.... " s a többi már időbe mártva
az éles toll szívtépő grafíkája?


angyalelhagy

Váci Mihály: Áldott vagy Te

Áldott vagy Te az asszonyok között,
kinek szívét szaggatva járja át
a fájdalom, hogy elveszik, akit
imádsz, a férfit, az ácsnak fiát,
a teremtőt, a csodákat tevőt,
halások és pásztorok mesterét,
ki a pusztába ment, árva tanyák
népe közé, nyírségi sivatag
kísérőivel szembeszállani,
kenyérré változtatni a sziket,
ki felkereste a szántó-vetőt,
szelíd barmai közt jászolra ült,
bölcsek és öregek jöttek köré,
hallgatták mezítlábas kisdedek,
– s visszaadta a vakoknak a fényt,
süketeket tanított hallani,
szavára a bénák fagyott keze
felemelkedett s ökölbe szorult,
akit a nép várt és akitől új
országot vártak, új törvényeket,
csodákat, nagy-nagy megvendégelést.

szozattovabbacikkhez

 

Indali Gyula: Bálban

Mosolygó arc, fényes tekintet
Selyem uszályok halk nesze.
Örömzsivaly, mézes beszédek,
Fölcsengő s elhaló zene:

Hókézben hervadó virágok,
Piros virág az arc haván;
Illat-lehellő lágy fuvalmak,
Kacér-enyelgőn szállva rám:

Mindez nekem úgy visszatetszik,
Úgy sért e zaj körülem itt,
Miként ha hallnám titkos bánat
Túlharsogott nyögéseit.

A zeneszóban mintha fájó
Szívek siralmát hallanám,
S édes szavak virága közül
Mérges kígyó sziszegne rám!

szozattovabbacikkhez

Gyóni Géza: Farsang

farsangNémi borzalommal
Nézek farsang elé,
Ó frakkom, ó frakkom,
Szakadnál száz felé.

Jótékony nőegylet,
Bazár és tombola.
Ó frakkom, ó frakkom,
Hová legyünk, hova!

Első-krajcár-egylet,
Hadastyán táncestély,
Ó frakkom, ó frakkom,
Nyakig beleestél.

900 bosztonra
Vagyunk angazsálva,
Ó frakkom, ó frakkom,
Eb aki megállja.

szozattovabbacikkhez

 

Rolla Margit: Báli belépő

Szomorúságom dús virágait
- báli csokromat – híven ölelem.
/Ezüst cipellőm alig ért a földre,
s a ruhám fehér, gyöngyszínű selyem./
Tudom, most mindent el kéne feledni,
az irgalmatlan igazság szavát,
a kint hallgató néma éjszakában
nyomorgók könnyét, betegek jaját,
s amit a bánat, s szeretet virágzott
… kívül kellene hagynom a virágot.

Ide mosoly kell, víg szó, könnyű szív,
kábító, vak farsangi fények,
- s ma nincs szavam és nincsen mosolyom,
nem száll bennem zengőn az ének.
Bent áll a bál. – Hangos zajától,
mint lágy, finom virágszirom,
daloló ajkam összezárul.
Félek! – Cseng pogány, vad örömdal:
„A mámor, a mámor, az édes mámor…”
… Hippia dala! … zeng ijesztőn.
Óh, jaj, halálsikolyba hal
most…
… kong az éjfél tizenkettőn.

1932

Áprily Lajos: Búcsú a hótól

Maholnap eltűnsz, kedves hó-alap,
mely – hogyha nem kúszott a köd reád –
beintettél hozzám az ablakon,
mihelyt széthúztam könnyű függönyét.

Mutattad a víg szajkó mese-kék
s a bús pirókok vér-szín tollait,
a megriadt nyúl szökkenéseit,
őzek futását, büszke szarvasét,
s ha jártam süppedős ösvényeden,
a csodaszarvú muflon lábnyomát.
Elűztél gondot, téli mélabút
s ajándékodtól vissza-visszatért
az életemtől elfutott öröm.

Eltűnsz s fényes fehérséged helyén
csak bokros, barna domboldal marad,
mely rejti majd az illanó vadat
s meg nem mutatja járásuk nyomát
mohos gyeppel benőtt ösvényeden.

S szegényedem. Megint szegényedem.

Aradi-Szabó István: Tavaszvárás a télben

Szűzfehér hó lepi be a magyar tájat,
hulldogál az Égből nagy-nagy, szürke bánat.

Hahogy kitekintünk a bús, téli tájra,
szegény, magyar szívünk, jaj, hogy is ne fájna!

Árva magyarok, kik e hazában élnek,
vad hidegét nyögik trianoni Télnek…    

Meggyötrött fejükre bú-felhők havaznak,
s várva-várják jöttét ama szent Tavasznak,    

amelytől elhamvad éltük minden rossza,
s mely a vágyott, áldott feltámadást hozza.

Ma még makacs lakó a téli baj nálunk, -
de vidám Tavaszunk, szikla-hittel várunk!

                                1933

Cseh Károly: Útivers februári havazásban

                      É-nek/es/
                         Boldog látomás

Szélvédő üvegünk karácsonyi égbolt,
csillagzó pelyhekkel. Árnyékfolt és fényfolt

pereg perceinkben, mint egy filmsor: újra
Éva nap világlik – holott már utolja

kopik februárnak, s éjfél is közeleg.
Fehér szarvasok a kilométerkövek.

Szánunk északra tart. Sűrűbb a hó körül.
S mint növő legenda utunk kifényesül.

                               2001. március 3

Gál Sándor: Februári alkonyat

rideg ónt fial az ég
fekete virágot
hegyél sörényén
suhog
a februári átok
nyihognak sötét csillagok
tölgyek dereka vérzik
hangtalan nyűszít a kín
s az árnyas félelem
itt a hiány se fénylik

ne gondold tovább magad

Tompa Mihály: A tél

Felhők borongnak a magas bérc tetején;
Virágok ünnepe- s az oltárok helyén
A tél uralkodik, s törvénye oly kemény!

Aludjatok! - kiált a föld erőihez, -
Napfény, ne légy meleg! harmat, ne permetezz!
Foganást, születést irigyen ellenez.

Ibolya kis virág, színe halvány-lila,
Nem hozna ő tavaszt a tél pusztáira,
S ha kidugná fejét: meg kéne halnia!

Tücsökszó nem tüzes, magas pacsirta-dal,
Nesz, mit nem a határ, csak a barázda hall;
Mezők órája te, hallgass el! még hamar!

Deli volt a bokor, s állt zölden, csokrosan,
- Dal s szerelem lakott keblében titkosan -
Most talpig meztelen: regény, dísz oda van!

Magas tölgy lombjait letépték a szelek,
Hogy idegen földön hányatva vesszenek...
Szegény fa, oh szegény bujdosó levelek!

Itt a halom búsong, a puszta völgy amott;
De legnagyobb érte a zúgó folyamot;
A zordon tél reá
Békót önmagából készített és rakott!

Szép a baka…

Magyar népköltés

Szép a baka, ha kiáll a glédába,
Három megy egy sorjába,
A káplárja utána,
Marsot ver a dobosa
    A városba’.

Szép a huszár, ha felül a lovára,
Kardot köt oldalára,
Megcsókolja babája,
Úgy megyen a csatába,
    A csatába!


huszar16

Mátyás király megszégyeníti a török követet

matyaskiraly– Oláh Miklós elbeszélése nyomán –

Egyszer egy török követ, akit szokás szerint felvezettek Mátyás király udvarába, a kapun át bepillantott, és meglátta a csodálatos függőkerteket. Egy kissé megállt, majd körülnézett, és szinte elkáprázott a szeme, amikor a palotát megpillantotta. Megbámulta a csarnokok ragyogását, az arany- és ezüsttárgyak gazdagságát meg a sok kincset.
    A sok szépség annyira megzavarta, hogy minden mondanivalóját elfelejtette. Hát még mikor odaért a király elé, akinek nagy szemei vérben forogtak! Úgy megijedt, hogy semmi mást nem tudott mondani, csak ezt ismételgette:
    - A császár köszönt! A császár köszönt!
    Amikor a király megkérdezte, hogy hát ezenkívül mit akar mondani, a követ semmi se felelt. Ekkor Mátyás odafordult az udvari néphez, és azt mondta:
    - Látjátok, ugye, milyen vadállatok pusztítják országunkat, és más keresztény birodalmak határait?! Valóban, mennyire rajtam múlik, azon leszek, hogy zabolát vessek ezeknek a vadaknak a szájába, ne szaladgáljanak ilyen szabadon!
    Mindjárt parancsot adott, hogy a követet vezessék el a szállására. Azt mondta neki:
    - Eredj innen, térj magadhoz, és máskor légy eszeden! Az uralódnak meg azt üzenem, hogy máskor olyan követet küldjön, aki legalább egy üzenetet képes átadni.
    De azért bőkezűen megajándékozta a követet, az pedig szégyenszemre kullogott el Budáról.

Benedek Elek: Leánykő

Lehet annak bizony ezer esztendeje is, ha nem több, hogy Tokaj közelében egy hatalmas, gazdag úr lakott. Annyi vára és annyi uradalma volt, hogy maga sem tudta a számát. Hanem a legszebb vára mégis Tokaj mellett volt. Arany volt az alapja, gyémánt a fala, ezüst a födele.
    Ennek a hatalmas úrnak csak egyetlen leánya volt, aki olyan szép volt, mint az égen a csillag, de a szíve keményebb volt a kőnél. A szegény ember nyomorúságán meg nem indult, s ha kéregető jött a palotába, azt kikergettette a cselédeivel.
    Történt egyszer, hogy nagy vigasságra készülődtek a tokaji palotában. Az ország minden részéből jöttek a vendégek, aranyos, bársonyos hintókon. A szívtelen leány a legszebb ruháját vette magára, ami ragyogott, csillogott a sok aranytól, gyémánttól.
    De mielőtt a vendégek közé ment volna, még egyszer látni akarta magát a tükörben. Hanem a tükör magasan volt ám felakasztva. Így nem nézhette meg magát körülményen. Körülnézett hát, hogy mit találjon, mire álljon fel. Valamelyik inas a sarokban felejtett három nagy kenyeret a nagy sürgés forgolódásban. Mit gondolt, mit nem a kisasszony, s a három kenyeret a tükör elé vitte, egymásra tette s arra állott fel, hogy jól lássa magát.

szozattovabbacikkhez

Komáromi János: Két ágyúszó

Mi piroslik ott a síkon távolba?
Csonka honvéd piros vére a hóba…

Csak nem akart virradni erre a lucskos februárvégi éjszakára.
Mert több nap óta lucsok volt minden. Napközben még kibújt a nap a ködből, de estefelé újból földig ereszkedett a köd s hullt-hullt virradatontúlig. S eltakart barátot, ellenséget egyaránt.
Nem lehetett tudni, ki merre tanyázik s támadni készül-e megint avagy menekülni akar-e tovább is?
Alig néhány napja ágyúk dörgésében hömpölyögtek a tarcali és keresztúri dombok. Klapka-honvédek verekedtek ottan Schlick katonáival a Tiszától a Bodrogig. Talán tizenhétszer mentek szuronyra a dombok ellen, mint a felhők rohanó árnyékai. Aztán jött a köd: a német visszahúzódott, a honvédek is visszahúzódtak.
Több napja múlt már ennek.
Azóta német is, magyar is eltűnt a ködben. Olyan hírek voltak, hogy Schlick a tornai hegyek közé szállt, Klapka pedig a kassa–miskolci országúton strázsál. Bizonyosat senki sem tudott, Görgeyről még kevesebbet, aki öt héttel előbb Vácnál nekivágott a hófúvásban zengő felső-magyarországi utaknak s azóta farkasok ették meg talán valamennyi emberét…

szozattovabbacikkhez

Ady Endre: Boldog új évet

Ezúttal sírva, szépen
Forgok meg lelkemnek régi,
Gyermekes életében:
Boldog új évet kívánok.
 
Boldog új évet kívánok,
Mindenki tovább bírja
E rettenetet,
E szamárságot,
Mint szegény, mint bírom én, én,
Gyönyörködve,
Óh, én szegény
Lelki kémény.
Boldog új évet kívánok.
 
Ontom a füstjét
A szavaimnak,
Pólyálva és idegesen,
Be messze ringnak
Az én régi terveim,
Az én régi társaim is
De messze vannak.
Boldog új évet kívánok.
 
Új év Istene, tarts meg
Magamnak
S tarts meg mindenkit
A réginek,
Ha lehet:
Boldog új évet kívánok.

Tompa Mihály: Új évkor

Isten házába gyűl
A hívő nép új évnek ünnepén;
Holott forró imát
A buzgó néppel híven mondok én.
 
És a fohász imígy
Száll ég felé: ajándokozz nekünk
Az új év kezdetén
Új szívet, új lelket, jó Istenünk!
 
S mig érzeménye így
Felbuzdult lelkemnek mennyben mulat:
Ki nem feledhetem
Imámbul a lányt, imádottamat;
 
S imé nyilt ajkamon
Véletlenűl ez új fohászt lelem:
Maradjon, oh leány,
Kebledben a régi szív s érzelem!

Túrmezei Erzsébet: Újévi bíztatás

Jochen Klepper után németből

Igen, évek telnek,
s hordoz hű karom.
Hálaének zenghet
mindig ajkadon.

Atyád őriz téged.
Rá vesd terhedet!
Ősz fejjel úgy élhetsz,
mint a gyermekek.

Amit megígértem,
mind beváltom én.
Nyugodj békességben
Atyád hű szívén!

szozattovabbacikkhez

Arany János: Ha napfényes vízkereszt…

Ha napfényes Vízkereszt
Megcsordítja az ereszt,
Akkor évben jól ereszt
A kalász és a gerezd.
Öregektől tudom ezt,
Higyjük el, probatum est.
Kelt: hoc anno, Buda-Peszt.
 
1882

Reményik Sándor: Egy kicsi szó

Egy Szociális Testvérnek

Akinek az Isten
Minden nehézségben,
Bajban, betegségben
Hű vigasztalója:
Nincs annak szüksége
Hívságos beszédre,
Földi fecsegésre,
Virág-színű szóra.
 
Isten virágának,
Jézus jegyesének
Pogány nótafámról
Vízkereszti ének,
Virágtalan fámról
Téli virágének
Kell-e hát, kell-e hát?

szozattovabbacikkhez

Sík Sándor: A napkeleti bölcsek

Ama csillag után.

A holdsugaras hideg éjszakában,
Mint egy fehérlő, csendes álom,
Úgy vonult el a komoly karaván.
És elől ment a három.

A sziklás föld mogorván és kopáron
Feküdt el lábaik alatt.
Méltóságos sora a száz tevének
A harmaton halkan haladt.
És mintha fehér árnyak lengenének,
Úgy vonult végig a fehér sereg
A völgyön, ahol nem nőttek virágok,
S a városon, ahol az emberek
Nem virrasztottak és nem énekeltek.
S ahol nem látta őket senkisem.

És így suhant el csendesen
Életre éledt vágya Napkeletnek
Az ezredéves éjszakán.

Ama csillag után.

Kisfaludy Sándor: Könnyű szerelem sorsa

Az utánjárás: élet és remény,
A birtok: unalom s halál.


acsók

Madách Imre: Első csók

Szenvedtem érted,
Szép kedvesem,
Sokat szenvedtem
Oly szívesen,
Hisz pályabérért,
Minő te vagy,
Nincsen fáradság
Eléggé nagy.
De szív ! ki érti
Meg titkodat ?
Ki nyugton tűrtél
Villámokat,
Most már midőn int
A békepart,
Lankadni készted
A vágyó kart.
S ki nem hajoltál
Meg bú miatt,
Üdvtől roskadsz le
Egy csók alatt.

Petőfi Sándor: Szeretlek, kedvesem!

Szeretlek kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Szeretem azt a kis
Könnyű termetedet,
Fekete hajadat,
Fehér homlokodat,
Sötét szemeidet,
Piros orcáidat,
Azt az édes ajkat,
Azt a lágy kis kezet,
Melynek érintése
Magában élvezet,
Szeretem lelkednek
Magas röpülését,
Szeretem szívednek
Tengerszem-mélységét,
Szeretlek, ha örülsz
És ha búbánat bánt,
Szeretem mosolyod
S könnyeid egyaránt,

szozattovabbacikkhez

Pilinszky János: A szerelem sivataga

Egy híd, egy forró betonút,
üríti zsebeit a nappal,
rendre kirakja mindenét.
Magad vagy a kataton alkonyatban.

Mint gyűrött gödör feneke a táj;
izzó hegek a káprázó homályban.
Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás,
vakít a nap. Sosem felejtem, nyár van.

Nyár van és villámló meleg.
Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben,
a szárnyasok, mint égő kerubok
a bedeszkázott, szálkás ketrecben.

Emlékszel még? Először volt a szél;
aztán a föld; aztán a ketrec.
Tűz és ganaj. És néhanap
pár szárnycsapás, pár üres reflex.

És szomjúság. Én akkor inni kértem.
Hallom ma is a lázas kortyokat,
és tehetetlen tűröm, mint a kő,
és kioltom a káprázatokat.

Esztendők múlnak, évek, s a remény –
mint szalma közt kidöntött pléhedény.

Torkos László: Csak engem szeret

Lombos ág ne hajlong, hagyj fel a bókkal,
Kedvesem homlokát ne illesd csókkal!
Akár mint hízeleg susogó ajkad,
Hasztalan keresed leánykám szerelmét,
Csak engem szeret ő, csak reám hallgat!

Epedő fuvalom, hagyd el bús nótád,
Ne hidd, hogy érte csak egy nyájas szót ád!
Kedvesem megveti, ki mindig jajgat,
Csak engem szeret ő, csak az én dalomra,
Csak az én ujjongó dalomra hallgat!

Sugárid, – királya a magas égnek,
Kedvesem arcain hiába égnek!
Nem neked virul ott a piros rózsa,
Csak engem szeret ő, egyedül enyém ő,
Ölelő karjai, mennyei csókja!

Szabó Endre: Agglegény-nóta

Azt se tudom, mit csinálok,
Úgy meguntam a világot;
A világon senkim sincsen énnekem,
Dehogy ér egy fakovát az életem!

Be-beülök a kocsmába,
Lekönyöklök asztalára.
Iszom, iszom, míg pityókos nem vagyok,
Pityókosan aztán haza ballagok.

Szomorú a házam tája,
Nincsen, a ki jöttöm várja,
Nem vár reám se vetett ágy, se asszony,
Keservemben mint a bunda úgy alszom.

Dutka Ákos: Bihar

Oláh hegyek iromba, vad ormán,
Fekete sziklák méhiből ömlik
Partokat tépve a szőke Körös,
Míg e kavicsos völgybe verődik…
Két partján dús úri, papi földek
Dacolnak a víz vad fodraival,
Lángbor terem ott, hol dombba szökell
Az Alföldre lenyúló büszke Bihar.

E föld vajúdó, nyugtalan ágyán
Lázad a víz és iramlik a vér,
Pipázó gőggel nyakas úri fajta,
Isten előtt se térdepel ha kér;
Régi betyár vér keveredett itt,
Garázda virtus az ősi erény.
Ha koldus is, de címeres úr még
Minden utolsó sárréti bölény,

szozattovabbacikkhez

Ady Endre: Szent Margit legendája

Vallott nekem a Nyulak-szigete
Regék halk éjén. Íme, a titok:
Királyi atyja klastromba veté
Legendák szűzét, fehér Margitot.
 
Álom-leány volt: egy fojtott sikoly.
Ájulva hullt egy durva szó miatt.
S robogtak a királyi udvaron
Hajrázó, vad, bozontos férfiak.
 
Nyugatról várt sokáig valakit.
Nem vad bajszú, lármás, mokány nagyúr,
Dalos, törékeny, halk fiú legyen,
Asszonyos, kósza, könnyes trubadúr.
 
Már régen várt s megbénult a szíve.
Zúgott a vár, prüszkölő, kún lovak
Hátán érkeztek hetyke magyarok.
Ő nem jött: egy csöndes álom-lovag.
 
Ő nem járt a Duna táján soha,
Egy halk dalú és halk csókú legény.
És Jézusnak áldozák Margitot,
Ki ott halt meg a Nyulak-szigetén.

Féja Géza: Mikszáth Kálmán

Mikszáth KálmánMikszáth Kálmánra semmiféle hatást sem gyakoroltak a nyugati irodalmak – a századforduló legeredetibb és legszuverénebb alakjai közé tartozik. Nem volt „nyugat-európai műveltségű”, hiába utazgatott idegen tájakra, írói érdeklődését hidegen hagyták; ha holtig egyhelyben marad, műveinek értéke és iránya mit sem változott volna. Mikszáth érzéktelenségére vall ez a konok zártság, kezdetleges belső berendezettségére, mely az emberi kultúra változatosabb élményeit nem tudta feldolgozni? Aligha, inkább eredeti gazdagságára, belső telítettségére. Mikszáth gyökerei a magyarságon túl Kelet-Európába nyúltak, életműve döntő példa arra, hogy ez a táj önmagában is elégséges és alkalmas nagyvonalú írói pálya teremtésére. Mikszáth a maga szelíd, békéltető és kiegyensúlyozó módján: bizonyság és tiltakozás. Bizonyság Kelet-Európa eredetisége, bennrejlő gazdagsága mellett és tiltakozás ama balítélet ellen, mely ennek a tájnak önálló emberi és műveltségi jelentőségét tagadja. Mikszáthban Kelet-Európa elemei folytak össze: a tót érzelmesség, naivság és miszticizmus, a lengyel könnyedség és színesség, a magyar humor s mértéktartás és bizonyos mértékben az orosz mélység is.

szozattovabbacikkhez

Kozma Andor költő, író, műfordító

Kozma Andor 1897 23Egy régi dunántúli református nemesi család sarja Levelédi Kozma Andor. A családi feljegyzések szerint a család a mohácsi vész előtt Erdélyből került Pápára, illetőleg Levelédre. Kozma Andort elsősorban konzervatív- liberális -népies  költőként és könnyed hangú városi íróként
 tartották számon, ám tevékenysége ezer szállal kapcsolódott a XIX. század vége- XX. század eleje magyar művelődéstörténethez. Volt publicista, tárcaíró, verses krónikák szerzője, írt gyermekkönyveket, útirajzokat. Kozma Andor nem feledhető az 1948-as elhallgattatás ellenére, akit akkor a kommunista önkény – nacionalizmus és dzsentri szemlélet ürügyén – tilalmi listára tett. Munkássága törlésre ítéltetett, mert a két háború között iskolai tananyag volt, az 1848–49-es szabadságharcnak allegorikus formában emléket állító „A karthágói harangok”-at
[ http://www.szozat.org/index.php/lira/tartalom/1189-kozma-andor-a-karthagoi-harangok ]kötelező memoriterként tanulták a diákok.

szozattovabbacikkhez

Kozma Andor: Hideg asszony, Két könyörgés, Szántó Kovács, Turf-dal

Kozma Andor:

Hideg asszony

Ha százszor szép is, nincs igézet
A hideg asszonyban soha.
Nem érdemes rá, meg se nézzed,
Vond válladat és menj tova.

Ha álma nincs, ha dal nem ért meg,
Ha csecsemőre nem nevet:
A szívet rápazalni vétek;
Bolond, ki rózsát jégre vet.

Ha nincs a költészet sugára
Szűz-alabástrom homlokán:
Úgy ékszer ő csak – megvan ára.
S az ár? Nos, az egy férj talán.

Szeretni nem tud, csókja bágyadt,
Az ölelése csak bilincs,
Nem szül sivár képzelme vágyat
S hűséginek értéke nincs.

szozattovabbacikkhez

Sajó Sándor: Kozma Andornak

Régi regékről zendül az ének
Fejedelmi Árpád bús nemzetének:
Ősi dicsőség nagy álmodója
Honfoglalásunk’ új versbe rója;
(Tizenkettős vers tízes-mederben,
Hat ütem így zeng – pentameterben);
Dalol a költő, tán azt se kérdi,
Van-e, ki hallja, van-e, ki érti;
Ha csak száz hallja, ha egy, ha senki,
Nemzete lelkét lobogva zengi.

Légy üdvöz, költő! – lobogva lássad
Harcát egy új, szent honfoglalásnak!
Serkenti tettre népét, ez árvát,
Támadjon újra fejedelmi Árpád,
Sietve jöjjön – nincs mire várni!
„Bitangolókat kardélre hányni”,
Fordítni vissza napunk lementét,
Riasztani sírból sok hős leventét,
Friss vérrel írni ősi rögökre:
Miénk e föld itt, újra, – örökre!…

szozattovabbacikkhez

Wass Albert: A völgyek vándora, Kerítések, „Non Indutilis Vixi”

Wass Albert:

A völgyek vándora

Hányszor hittem: hazám a fény hazája,
s a völgyek szürke rabja nem vagyok,
völgy vándorát a hegyek csókja várja
és utam egyre feljebb kanyarog.
S ó ti kegyetlen rózsaszín hegyek,
gyönge-elém hányszor emeltetek
hajnal-pompában búskomor falat! –

S az utam völgy, ezerszer völgy maradt.
Most este van. Nem látom már az utat,
hátha most a hegyre föl-vezet?
Hátha holnap könyörül a távol,
s kanyargós úton nyújt testvér-kezet,
szelek dalolnak: „messzeföldi vándor
rokon-karokba visszaérkezett!”

szozattovabbacikkhez

Ábrányi Emil: Ha rám tekintesz

I.
Ha rám tekintesz és azt kérdezed:
"Szeretsz-e még?" Én megfogom kezed,
És ajkamat ajkadra téve:
Egy néma csók ékes beszéde
Elmondja mindazt, amit érezek.
Elmondja üdvöm szép történetét,
Hogy életem zavart volt és setét,
Egy céltalan, homályos álom.
Akkor te jöttél, napsugárom,
S fényes, derűlt hajnalra ébredék!
Te hoztad el jobb létem hajnalát,
A biztos révet, a fészek dalát.
Meleg mosollyal, játszi kedvvel
Te száritottad könnyemet fel,
S most csak gyönyörtől permetez le rád!

szozattovabbacikkhez

Bartalis János: Ne bántsatok

Ne bántsatok.
Bartalis falun él
és kenyeret keres.
Kaszál, kapál, fúr, farag.
Csillagokat néz és holdat vár.
S egy tölgyfatönkön ülve
esténként
szerelmes partnerével
várakat épít, magasat, magasat.
S mint selymes fű a kasza nyomán,
a munkahajsza után esténként
úgy esem én is el.
De reggelre kelve újratámadok
és vígra stimmolom hegedűm.
kaszacsengés!
Kapapengés!
Víg aratási dal!
Fürj! Pitypalatty!
Engem csak a párom segít.
Ó, meddig élsz még így, barátom?

szozattovabbacikkhez

Endrődi Sándor: Szeretet

Óh, ne fukarkodj szíved melegével
S amennyit adhatsz, adj a szeretetnek!
Az évek – mint egy tüneményes álom
Árnyékcsoportja – gyorsan ellebegnek,
S mit adsz, ha majd csak hűlt hamuja reszket
Egykor vidáman égő tűzhelyednek?
Elhidegül az ifjúság, az élet,
És nem lesz nálad senkisem szegényebb.

Mert, oh, romok között borongni némán
És emlékezni – gazdagság-e hát?
Láthatsz-e mást a legragyogóbb múltban,
Mint földeríthetetlen éjszakát?
Nem azt, nem azt látod, mit elvesztettél:
Csak a dúlt édent, a romot magát,
S mint hogyha szörnyű terhek súlya nyomna:
Zúzott lélekkel hullsz a drága romra.

Szeresd, szeresd, ki szívét hozza hozzád
S öleld szívedre, aki hőn szeret!
Tudod, mi tartja fenn a nagy világot?
A szeretet, csupán a szeretet.
Ha ez nem élne, ez nem járna köztünk:
Mi sem járnánk, csak örvény s rom felett.
A gyűlölet az örök éj maga
Villáma van, de nincsen csillaga.

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 11 21 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf