Adalék Jókai Mór életből

Volt azután a kecskeméti jogászok között nem is egy, aki eleve sem igazi jogásznak készült, mint Jókay Móricz például, aki festő akart lenni –, de már akkor is tudták, hogy jogászból idővel minden lehet. Jogot tanulni akkor is élesíti az elmét, ha az ember másféle jogot kíván. Az éles elme olykor éles karddal is felér. De azért férfiember a kardról se feledkezzék meg.
Valamennyi jogász lelkesen tanult vívni karddal is, tőrrel is. Nem is igazi férfi az, aki legalábbis a vívóteremben nem tudja érthetően megragadni a markolatot. A kardra szükség lehet a haza védelmében is, a becsület védelmében is – ez volt valamennyiük véleménye. Így azután nagy tisztessége volt annak a jogásznak, aki a legjobb vívó hírében állott, és vívni tanította jogásztársait is.
A kard és tőr nagymesterét Muraközy Jánosnak hívták.
Ölnyi magasságú, széles vállú, soványan izmos termetű, fekete hajú, keskeny, fekete körszakállú ifjúember volt. Tizenkilenc éves korára hírhedett lovas, minden bál legjobb táncosa, két kézzel malomkövet emelt nyújtott karral a feje fölé. Igen sokat tudott inni anélkül, hogy elméje elhomályosulna, értelmes beszédét bármi bizonytalanság zavarná. Amikor a hosszú kocsmaasztal körül a többiek már kókadtan támaszkodtak a könyökükre, akkor ő Vörösmarty-verseket idézett szó szerint és szépen hangsúlyozva, vagy Heinét németül, vagy Victor Hugót franciául. És amikor befejezte, öklével ráütött az asztalra, hogy mindenki felriadt, és elkiáltotta magát:
- Rajta! Víváshoz!
És erre a jogász urak megragadták a kocsma falához dobott vívókardokat, és a fél évszázaddal azelőtti párizsi forradalom indulóit énekelve végigvonultak az utcákon, ki a temetőhöz. Ott a temetőben tartotta Muraközy a vívógyakorlatokat.

Muraközy János emlékezetébe évtizedek múltán is vissza-visszatért az a régi kép. Ott vannak a Gyenes-ház verandájáról nyíló hátsó szobájában. A füsttől ködfelhős helyiséget az asztalon álló petróleumlámpa világítja meg. Őmaga az ablakpárkányon ül, onnét nézi a képet. Valamiről vitáznak. Az asztalon kancsó és pohár mindenki előtt. De alig isznak. A szó jobban részegít. Jókay Móricz az ágy szélén ül. Ő az egyetlen, akinek sima az arca, és nem pipázik, hanem szivarozik. Az asztal körül hárman. Vékony arcával, hegyes kis szakállával, hosszú szárú pipájával Petrovics Sándor. Idevetődött színészfiú, tavaly Pápán Jókay iskolatársa volt, most véletlenül megint összekerültek, és Petrovics belesodródott az ő jogászkompániájukba. Verseket is ír, már több költeménye megjelent pesti újságokban Petőfi aláírással. Irigylik is érte a többiek. Ott ül mellette Gyenes Pali, akit később egy orvvadász lőtt le bosszúból. A mérnök fia keskeny körszakállt hordott, és angol formájú kis pipából eregette a füstöt. Ott volt az a Petrics Kornél nevű bozontos hajú, sokszakállú, gomolygó füstöt fúvó fiú is. Ez a Petrics Kornél is költő.
Ifjúemberek. Petőfi már 21 éves. A többi 19.
Szakállas ifjúság. Nagyapákra emlékeztető ódonság volna simára beretválni a férfiúi képet. Nemsokára Jókai is leszokik erről, neki lesz a legnagyobb szakálla. A tisztelt, de maguk mögött hagyott szentimentális poéták voltak sima arcúak. Bessenyei, Batsányi, Kazinczy meg Kölcsey beretválkozott; és rövidre nyíratták a hajukat. De az új szavak mágusai, a romantika papjai és bajnokai Kisfaludy Károly óta hosszúra növesztik a hajukat és szakállt viselnek. Vörösmartynak is szakálla van. És ő a példakép. A körszakállas Szózat az ifjak lelkében elhomályosítja a beretvált Himnuszt is.
Igen nyilván a francia forradalomról esett szó, a jakobinusokról, meg a későbbi, a harmincas francia eseményekről… Hiszen ha nem irodalomról beszéltek, akkor a forradalom volt a lélek izgalmának legfőbb tárgya. Petrovics gyakran idézte Saint-Justöt. Petrovicsból Petőfi lett, a nagy költő. Jókayból Jókai, a nagy író. De Petrics Kornélból lett divatos festő. Nem Jókaiból… és nem Muraközyből, Petricsből Oralai Petrics lett, Kornélból Soma. Orlai Petrics Soma divatos, keresett és kereső piktor. Nem nagy, de elég jó festő. Lotz Károly még jobb festő. Than Mór is. Zichy Mihály még őnáluk is jobb. De egyik se igazán nagy festő…
Igen, az a füstös szoba. A hajnali vívások a temetőben. A pallós promenád egykori leányai. A Marseillaise.
Mindez csak a kezdet volt. És talán akkor kezdődött igazánból minden, amikor egy hajnali vívás után, verőfényes tavaszi reggelen, kiizzadtan, karddal a kezükben mentek végig nagy léptekkel a promenádon, és Muraközy azt mondta Jókaynak:
- Te Móricz, taníts engem festeni!
A sima képű, szőke jogász nagy lendülettel forgatta meg kardját a levegőben:
- Éljen! Festeni fogsz!
- Mit fizessek érte?
Jókay felnevetett: – Megháborodtál, Jani? Nem vagy te szatócs, hogy pénzt fogadjak el tőled. Te tanítsz engem vívni, én téged festeni. Most perrendtartás órára megyünk. Utána elkezdhetjük.
És három nappal később a Gyenesék kertjében Jókai gyanakodva nézett Muraközy szemébe:
- Bolondját járatod velem, Jani? Hiszen te már tanultál valahol festeni…
- Én? Soha…
- Akkor istenáldotta tehetséged van. Fél év múlva jobban fogsz festeni, mint én.
Fél évvel később Jókay akadémiai pályázatot nyert egy verses drámával, amelyet titokban írt. Petőfi lemásolt, és jeligével elküldek Pestre. Jókay akkor döntötte el, hogy nem festő, hanem író lesz….