Féja Géza: Németh László

nemeth laszloNémeth László „jelenség”, akár Szabó Dezső, éppenolyan mohósággal és uralkodó igénnyel viharzik át szellemi életünkön, mindkettőnek hatása szinte kozmikus arányú; viharos záporok; mégis szerepük, jelentőségük alaposan különbözik. Németh Lászlóból több marad meg, mint Szabó Dezsőből, kevesebb villámfénnyel és mennydörgéssel dolgozott, de gazdagabb, maradandóbb és termékenyítőbb anyag ülepedik le áradása után.

    Németh László útját folytonos belső válság és példátlan termékenység jellemzi. Válságainak okát elsősorban alkatában kell keresnünk: Némethben a paraszti és a polgári lélek viaskodik. Paraszti örökség: egyszerűsége, szívóssága, tiszta családi erkölcse és szektáriánus hajlama. Az utolsó évtizedekben egyre több „kivonuló” tört át a paraszti életforma szigorú vastörvényein s próbálta elölről kezdeni a világot, hasonló folyamat játszódik le Német Lászlóban, midőn mintafarmra kíván visszavonulni, meg akarja csinálni a parasztság Eötvös-kollégiumát, népfőiskola céljaira ajánlja fel családi házát és megírja „Cseresnyés” című darabját. A benne keringő polgári elem bénítja, de egyben izgatja és serkenti a paraszti örökségét. Látszólag polgári gondolkodásúnak jellemzett feleségével viaskodik, holott az asszony csak „villámhárító” az író fogyhatatlan belső feszültségének levezetésére; lényegében Németh László önmagával vívja végeérhetetlen harcát.

szozattovabbacikkhez

Gombos Gyula: Németh László

Őrzök magamban egy fiatalkorban eszményt az íróról: minden igazi írói tartás eső mintája az ősrégi pap. Lelkesedésemet egy-egy író mellett mindig az szítja, hogy fogja vissza, beléfér-e, legalább egy kicsit, ebbe a mintába, vagy sem. A magyar irodalom ehhez az ősi példához nagyszerű hagyományt érlelt: így aki e, mondjuk naiv, mintába beléfér, a magyar irodalom legerősebb hagyományaival is együttlép.

    Szabó Dezsőt és Németh Lászlót mindig azért szerettem, mert teljes testtel töltötték ki ezt a mintát.

    Ha Németh László íróságát jellegzetes tulajdonságaival próbáljuk megnevezni: Németh László három vastag inda összefonódása: nagy értelmi erő a gondolkozásra, nagy líraiság a magasba rugaszkodásra, dús és erős nyelv a megmutatkozásra.

    Mi magyarok gondolkozunk és nem filozofálunk. A magyar nyelvnek van egy képe a belől tépelődő, gondolkozó emberre: füstölög magában. Ilyen füstölgés a mi gondolkozásunk. Az értelem csak parázs, nyers és eleven valóra vetve, s a felszálló füst az élet illatát, kormát és bűzét viszi fel. Úgy, mint nyugaton, tudós spirituszláng fölött szagtalan gondolatokat párolni, sohasem tudtunk.

szozattovabbacikkhez

Gulyás Pál: Oltsd el magadat!

      – Németh Lászlónak, a Tanú írójának –

Akkor voltál te legnagyobb,
mikor azt a Kátét megírtad!
Még most is villámlik a kezed,
egy-egy futócsillag meg hírt ad.

Papírból zúg itt a Duna,
papír szandsákon ül a nagyság,
papírból készül a jövő,
papír-zászlók, papír-Balassák.

Akkor voltál te legnagyobb,
mikor felgyújtottál egy estet!
Hová lett régi fantomod?
Irtsd ki szívedből Budapestet!

Akkor te voltál itt az Alföld,
akkor te voltál itt a király…
Irtsd ki szívedből Budapestet,
s egy új Budapestet csinálj!

szozattovabbacikkhez

Tűz Tamás költő, áldozópap

TűzTamásTűz Tamás költeményei még a magyar lírát szerető olvasóközönség előtt sem igazán közismertek, „felkapottak”. Vélhető oka az, hogy egyrészt még a katolikus gimnáziumokban is csak szőrmentén foglalkoznak műveivel, másrészt a Magvető Kiadó csak 1987-ben jelentette meg első hazai verseskötetét a II. világháború óta. Bár egyes költeményeit közölték az Új Ember vagy a Vigília számaiban, még sem közismert. Magam két nagyszerű embernek, alkotónak köszönhetem, hogy számomra igencsak kedvessé vált Tűz Tamás. Elsőnek a Kaliforniában élt Zas/Szász/ Lóránt, 1956-os forradalmár, költő, szerkesztő hívta fel rá a figyelmemet, akivel a kétezres évek elejétől haláláig [2011. július 8. Mexikó] levelezést folytattam információgyűjtés céljából a nyugati emigrációban élő magyar költőkről és írókról. Hogy Zas Lóránt jó szívvel ajánlotta Tűz Tamást, garancia volt minőségi versekre, hisz Zas általában – eléggé összeférhetetlen személyisége okán – csak a baráti irodalmárok műveit dicsérte.

szozattovabbacikkhez

Tűz Tamás: Auróra Borealis, Egy Csontváry-képre, Maréknyi por, Ruhátlanul, Tűz-szimfónia

Tűz Tamás:

Auróra Borealis

Fehérben állsz újra, mint a katekumenek.
Épphogycsak köszönsz. Nincs helye itt már
hátrálásnak, se mentőövnek. Hermetikusan
bezárkózol tenmagad valóságába, finom-
bőrű hedonista. Szépnek találod a láb-
mosás rítusát. Karikát vet pupilládon
az oroszlánsörényű delírium, a rózsák
imádata.

Előfordul az ilyesmi, főként ínésges,
kornyadt napokban, amikor korpakenyéren
élsz s kilóg kezed a kabátujjból.
Ki voltál anyád kedvence hajdan,
leskődsz a sisakrostély mögül, sarkantyú-
pengésre figyelsz. Türelemjáték, les
petit riens, de klasszikus eset Andrej
lázadása, kiköveteli az életet s az üres
kengyelek kiteljesülnek a vágtató Pegazus
horpaszán.

szozattovabbacikkhez

Gulyás Pál: József Attilának a föld alá

I.

Én nem láttalak soha téged,
egy-két rímed villámlott csak agyamban.
Itt rejtett el engemet a természet.
Itt élek az Alföldön egymagamban.

Itt élek egyedül, és a magányra
újabb magány-abroncsot veretek…
Engem mikor fognak szétdarabolni
az őrülten vágtató kerekek?

Mikor repül már fel vérem az égre,
amelyet majd alkony gyanánt betölt?
A Kárpátoktól le az Al-Dunáig
mikor lesz véremtől piros a föld?

II.

Pengékkel volt kirakva látomásod,
hívtad a lágy álmot, és belökött
egy kéz az irgalmatlan Úr fagyába, –
és feldaraboltam az Örököt.

szozattovabbacikkhez

Hajas István: Uram hazavárlak

Szeleczky Zitának 1944 májusában

Hazavárlak uram, ez a sóhajtásom,
Százszor elsírt könnyem, titkos zokogásom.
Hazavárlak mindig, mindig hazavárlak,
Álmatlan éjszakán neveden kiáltlak.
Édes, hites uram, mindig hazavárlak!

Hazavárlak uram, hogyha jössz győztesen,
Átölellek büszkén, hogyha jössz véresen.
Hogyha nem lesz kezed, hogyha nem lesz lábad,
Gyere édes uram, ha hoznak is, várlak.
Édes, hites uram, mindig hazavárlak!

Hogyha átkos gránát tépné szét a tested,
Ha közölnék velem a hősi elested,
Senkinek sem hinném, akkor is csak várlak,
Odakiáltanám az egész világnak:
Édes, hites uram, mindig hazavárlak!

József Attila: Juhász Gyuláról való nóta

Hát huszonöt év rút robotja kellett
Szép, szűz szándékok postakocsiján,
Hogy egy ital bor legyen áldomása?
Hát ezért szédült nagy, szerény szíve,
Kürtjét fújván a tündöklő bakon?

Az értetlenség és a félreértés,
Magyar, dacos, konok-sörényű mének,
Nagy bánatának szelíd gyeplején,
Hogy végre mégiscsak falunkba értek.

Magyarország, duhaj legények falva,
Ó, itt nem is vár senki levelet,
Nem tud olvasni senki itt igét,
Csak néhány ember nem írástudatlan.

jozsef attila

szozattovabbacikkhez

Nagy László: Szólítlak, hattyú

          Énekes Budai Ilonának

nagylaszloÖrdög koholta, ő nyüstölte
fölénk ezt az éjt, hol az ármány
bullái fekete zsinóron
függnek, megannyi mérges lepény,
majálisra ólom-okádmány,
hogy gőzüktől elsorvad a fény
és lepusztul szánkról az ózon.
Ólom-ingák, ha mozdulsz, ütnek,
nem moccansz meg, úgyis pofoznak,
ítélete ádáz betűknek
lélekben, hasban új csikarás,
s kell álmodni tovább a rosszat.

Fekete zsinór-erdőn át is
látok azonos kínt: szivárvány
havasán az ostor virágzik,
s virágom hervad a hahota
hóhérpados nyújtó-csigán.

szozattovabbacikkhez

Oláh Gábor: Tóth Árpád dalol

Lágyan simuljatok, szavak, az értelemhez,
Mintha bársony vonó arany húron dalolna;
Mert akit most idézünk: dalok királya; s nem lesz
Szellemarcán mosoly, ha nem suhanva, mollba
Daloljuk át lelkünket nemes, szép szellemébe.
A robbanó szavak riasztanák talán,
S a menny kékjébe hullna andalgó testi képe,
S minket siratna ottan: a vágyak távolán.
Mert vágyak végtelen hídján suhant, dalos
Szívét kívül viselvén ruhája unt mezén.
A gúny is csak rózsát dobott rá, s angyalos
Gyűrűje fényt felelt reá lelankadó kezén.
Sok pillangó örömnek zilálta hímporát rá
A jajt tudó Természet, a nagy vigasztaló.
És képzelete bíborán, mintha csak álmodva látná:
Százszor szebb színbe tükrözött a hervatag való.

A csalogány epedő dalát akarta szóba
Tördelni és magyar szent trillát hímezni rá.

szozattovabbacikkhez

Sajó Sándor: Reviczky Gyula

1889. július 11.

Egész életében küzdött és szenvedett.
Halni az embernek oly édes lehetett.

Óh, csak a költőnek fájt nagyon a végső:
Úgy dalolt volna még, – szólt a halál: késő!

Bilincsre vert vágyak, visszafojtott álmok
Hogy fájhattak neki, ti azt nem tudjátok.

Miket el nem zengett: bús, panaszos eszmék
Körüllengik sírva sírhalma keresztjét.

Bánatok embere, fájdalmak költője,
Mégis jobb teneked kint a temetőbe.

Költő, kinek fagyos közöny jutott részesül,
Szőhetsz álmot immár fényes dicsőségrül;

Ember, ki nem tudtál soha boldog lenni,
Óh, édesen fogsz te odalent – pihenni…

Ásgúthy Erzsébet: Áprilisi reggel

Ma meglestem a fákat, hogy szeretnek.
Hogy suttognak egymásnak drága titkot.
S tetten értem egy ifjú fűzfabokrot,
amint éppen hímporozta magát,
és hajladozott lengén jobbra-balra,
amíg a szomszéd bokor fölfigyelt…
S két jegenye az út mentén ugyancsak
azt súgta nékem, hogy egymásra lelt.
    S a szirttetőn a fenyők énekeltek,
    zúgott a hangjuk, mint az orgona…
    És lenn a völgyben csupasz karocskáit
    nyújtogatta egy kis cseresznyefa…

16930 cseresznye

Boross Elemér: Negyedik tavasz…

Mikor minden zöld ruhában virul,
Mikor arcunk lágy szélcsóktól pirul,
S felhőkké nő a viráglehelet,
S mindég mosoly’gni látjuk az eget,
Amikor minden… minden kábítóbb,
Kedvesünk kacérabb és csábítóbb,
Amikor minden dal zengi: tavasz!...
Csak mi fújjuk búsan: még nem az!

Mikor szívünkben új vágyak kélnek,
S újra látjuk arcát a Reménynek,
Mikor köröttünk az Élet kacag
S hűlt szerelmünk nyomában friss fakad,
Mikor a Múlt búcsúzva integet
S nem látunk mást csak a pazar Jelent…    
Mi is úgy hívtuk ezt régen: tavasz…   
Már háromszor láttuk: ez se az!

szozattovabbacikkhez

Erdélyi József: Tavasz felé

Lucskos idő, hull az eső egész nap,
s én örülök a közelgő tavasznak.
Nem is tudom: mért örülök úgy neki,
de az ember a tavaszt úgy szereti!

Mit hoz nekem? – Hozza csak a sugarát,
hozzon egy szál jószagú kék ibolyát,
pacsirtaszót, fehér felhőt, kék eget,
egy virágos kökénygallyat, ne többet!

Mit is hozna ez a tavasz énnékem –
Szebbik felén túl van már az életem.
Ami a múlt tavaszokkal nem jött el,
hiába jön már az idén, úgy sem kell…

Ess csak eső, jöjj csak tavasz, jöjjél már,
várlak, mintha a legelső te volnál,
a legelső, amire én emlékszek, –
szép vagy mindig, ahányszor jössz, annál szebb.

Gyere, gyere, hozd egyedül magadat,
új egeken ragyogó szép napodat,
hadd szeressem magáért a virágot,
tavaszáért ezt a cudar világot!…

                                                         1938

Tűz Tamás: Április 2

A légi révben mozgolódás támadt.
Tudtam, hogy szétrebben a zárt titok
s meglátom mindjárt napsütött orcádat,
a végtelen kékségben rádnyitok.

Csak moziban láthatni ilyen szépet,
ha a gépből kiszáll a várva várt
valaki, kit az egek megígértek
s ím, láthatjuk a földre szállt csodát.

Egy évre rá megint a régi lázak,
tüzes hajnalfény, sárkányok tava,
megint csak az, hogy messziről csodállak,
közöttünk ott a tenger éjszaka.

Leenném már a holdat is az égről,
csak feltűnnék győzelmes tiarád,
gyúrhatnánk az agyagból-kenyérből,
mindegy volna, csak illenék reád.

Ha itt lehetnél már a légi révben,
ahol egy éve bukkantál elém,
virágba szökhetne újra reményem,
hisz fejeden ott lesz a diadém.

Takáts Gyula: Somogyi tavasz

Megnyílt a szántások porhanyó agyagja,
s kerek kis útjait giliszták csapatja
nyálazva készíti jól csúszó simára,
s testüktől csiklandik a gyökerek szára,
amint érdes bőrük kékszínű gyűrűje
remegve vonaglik a gyökér-sűrűbe.

A dombok bányáját langyos szellő fűti.
Penészes homokját sárgára üdíti,
s hol a horhók széle beomlik az útra,
az akác gyökere, mintha légbe futna.
S a megindult agyag, mint egy barna medve
dübörögve fordul ki a meredekre.

Puskás őr sem védi már az erdők fáját.
Tilosra nem feni a szegény baltáját.
Megeredt forrásra fut az őzek lába,
kristályvíz csörgedez a völgyek árkába.
Már a vadkan orrát gyantaszeg csikálja,
araszos agyarát bükkfákon próbálja.

A hamis déli szél, mint kocsis ostora
a kemencék füstjét északra sodorja…
S már vedlik a kotlós a konyha-szegletbe,
nyúl inal kölykezni a fűzfás berekbe!
És a duzzadt patak, kiöntésre készen
halait szépíti tavaszi medrében.

Szabó Vilma

Magyar népballada

Arra alá dörög az ég alja –
Szabó Vilma paradicsonyalma;
Nem jó íze vagyon az almának,
Kit a Vilma választott magának.

Szabó Vilma kiment az erdőbe,
Lefeküdt a hársfa levelére.
Ötöt-hatot kiáltottam néki:
Kelj föl Vilma, mer’ meglát valaki!

Szabó Vilma nem vette tréfára,
Kapta magát, bémönt a csárdába.
Alighogy az ajtaját bezárta,
Kilenc zsandár bézörget hozzája:

– Szabó Vilma, nyisd ki az ajtódat!
Hová tötted három magzatodat?
«Kettőt tettem Tisza fenekére,
Harmadikat cédrusfa tövébe.»

– Vilma, Vilma, fáj-e még a szíved,
Hogy megölted három gyermekedet?
«Hogyne fájna, talán meg is hasad!
Halálomig zörgetem a vasat.»

szabovilma

Beregszász

Népmonda

Élt hajdanában a Tisza mentén egy vígkedvű, öreg pásztor. Szásznak hívták. Szüntelenül tréfálkozott az öreg. Ő bizony azt sem tudta, hogy mi fán terem a bú. De azért kötelességét is pontosan teljesítette. Legény volt a gáton, rendben tartotta a jószágot.

Volt is becsülete az öreg Szásznak a pusztán. Ha néha-néha összekaptak a pásztoremberek, csak neki kellett közbelépni s mindjárt szent volt a béke.

Egyszer a bokrok árnyékában delelt a jószág. Az öreg Szász subájára heveredve szunyókált. De egyszerre csak morgó zaj verte fel szendergéséből. Talpra ugrott s – uramfia! – mit látott? A szomszéd csorda kormos bikája morgott a közelben. Egyenesen az öreg Szász csordájának tartott. Innen is kivált ám hirtelen egy bika s morogva ment a hívatlan vendég elé. Egy darabig bömbölve nézett egymásra a két megvadult állat. Szakadt a szájukból a tajték. Szügyükön és nyakukon kötélvastagságúra dagadtak az erek. Szemük vérben forgott, bojtos farkuk kinyúlt. Első lábukkal hányták a port az ég felé. Nyakukat előre szegték. Végre összecsaptak. Szarvuk, homlokuk keményen csattogott. Végre mind a ketten elfulladtak a szörnyű küzdelemben. Már csak nyöszörögtek. Végül is Szász bikája győzött.

szozattovabbacikkhez

Három húsvéti mese

A gyöngyvirág meséje

Az Úr Jézust halálra ítélték. Felcipelte a nehéz keresztet a Kálvária hegyére, ahol felfeszítették. Édesanyja, szűz Mária sokáig ott sírdogált a keresztfa tövében. Este lett. A Szűzanya egy réten keresztül ment haza. Mint a drága gyöngyök, úgy hullottak könnyei. A forró könnyek leperegtek a zöld rétre.
Másnap tele lett a rét gyönyörű, illatos virággal. A Szűzanya könnyeiből fehér gyöngyök keletkeztek.
- Gyöngyvirágok! – mondták az emberek.
Azóta májusban, a Szűzanya hónapjában, tele van a világ illatos gyöngyvirággal. Annak emléke a gyöngyvirág, hogy a Szűzanya keservesen siratta szent Fiát.

szozattovabbacikkhez

Sebesi Ernő: Éhség

Első világháború, futóárok. Fortepan 98801.

Feje fölött nagyon is huncutkodtak a golyók, de ő azért biztonságban érezhette magát. Most mégis meg kellett állnia. Az éhség tette? A futóárkok labirintusában már behunyt szemmel is el tudott igazodni, – két és félévi frontszolgálat rohadt már a hátizsákjában – de most nagyon idegesen mérte végig szokott útját. Álmosan és nagyon kiéhezetten döcögött előre, egy helyen azonban le kellett guggolnia, mert itt hirtelen ereszkedett az előretolt állás vonala, – a golyók még mindig jöttek, de csak unalomból és felelőtlenül, szinte fütyültek a messzi, bizonytalan célpontokra. Már közel volt a tartalékálláshoz. A völgyben február söpört végig; összébbhúzta a köpenyét és hirtelen a kapitánya alakja rémlett fel előtte, úgy, ahogy elképzelte a zászlóaljirodában. Ide hívták le sürgősen, telefonon. Vajon mit is akarhatnak tőle? Tán szabadság? A tegnapi stikli miatt? Egy éjjeli előörs vezetője volt és mint ilyen nagyon strammul végezte a dolgát. Megcsinálta ő ezt máskor is, Bugyi András nem zárta ki ezt az eshetőséget, a szíve most már szabadabban vert, kisezüstje átvette a szíve ritmusát és büszkén, jólesőn ugrált a rongyos blúzán. Négy hónapja nem látta az anyját és előre örült az esetleges találkozásnak.

szozattovabbacikkhez

Sík Sándor: A galileai asszony

Ráchel, a betlehemi Simon fazekas fiatal felesége, ott ült a kis ház lapos tetején a szövőszék előtt és csendesen dolgozott. Alkonyodott. A háztetőn kellemes szellő fújdogált. A fazekas egy csomó edényt szállított el a megrendelőnek és még nem érkezett haza.

    Ráchel szorgalmasan dolgozott. Néha egy-egy percre ölbeeresztette a kezét és a lábainál játszogató két kisfiára nézett. A szeme ragyogott és fölvillant benne az anyai büszkeség. A két kicsi – az egyik egyéves lehetett, a másik kettő – valóban méltó is volt a büszkeségre. Gyönyörű gyermekek voltak; mindenki rajtuk felejtette a szemét, aki elment a ház előtt. Ráchel mosolygott ilyenkor és látszott rajta, hogy természetesnek találja az emberek bámulatát.

    - Mariamne, a Heródes felesége is büszke lehetne, ha ilyen két szép gyermeke volna! – gondolta és újra a munkájához fogott.

    - Jó estét, Ráchel! – szólította meg a szomszéd ház tetejéről Szalóme, a szomszéd takács felesége. – Kedves hírt hozok, örülni fogsz, ha elmondom.

    Ráchel csak úgy félvállról viszonozta a köszöntést. Lenézte a szomszédasszonyt, nemcsak azért, mert az ura a megvetett takácsmesterséget folytatta, hanem főleg azért, mert nem volt gyermeke.

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor: „Cherchez la femme”

Keressétek a nőt.
Keressétek, igen,
De ne csak ott, ahol eddigelé:
Szerelmi lázban, apró intrikákban,
S ne állítsátok minden rossz mögé,
Eltévedt, kisiklott, korommá égett,
Tört életek mögé.
Mindez igaz. Ő ott van mindenütt.
Kígyózó karját királyokra fonja
S országperzselő láng csap ki szeméből,
Ha nem tűzhely a gondja.
Igaz: ő a nagyban a kicsinyesség
S mégis méltó reá,
Hogy a nagyban mint nagyot megkeressék.
Keressétek tehát.

Cherchez la femme

szozattovabbacikkhez

Sajó Sándor: Olyan a szerelem…

Olyan a szerelem,
Mint a nap sugára,
Szép tavasztól átcsap
A hervasztó nyárba.

Fakadó virágot
Új életre hozza.
S hajh! A virulónak
Halálát okozza…
Költő vagyok.
Költő vagyok, az bíz’ ám!
Álmok álmodója;
Csókjait a múzsa rám
Mosolyogva szórja.

Nagy titok látogat,
Éjnek csöndje mellett,
Eszme, érzés, gondolat
Fényes szárnyra kelnek.

szozattovabbacikkhez

Szabó Lőrinc: Szerelem

Már oly édes, oly vonzó, zsongató
volt egy-egy lány, oly szívszorongató,
s bár vágyam repült a legszebbekig,
úgy kellett a csók – adná bármelyik! –
hogy megijedtem: szerelmes vagyok?
Mindenesetre tagadtam, nehogy
csúfoljanak; és közben nagyosan
bölcselkedtem (azt hittem: okosan),
ahogy a többi diák, akiben
szintén mozdult a hiú értelem.
A szerelem, mondtuk, sötét verem.
A szerelem, mondtuk – nincs szerelem!
Mondtuk, hogy gyönyör. Mondtuk: bűvölet.
S betegség, faj csapdája, őrület.
Kardos Pali költőkkel remekelt,
Béber kéthátú állattal felelt:
szégyelltük még, fölényes gyerekek,
az egyszerű szót, az igaz szívet.

Szervác József: Volt

Volt szép. Mikor remegtél,
holdtölte vette véred,
remegtem, ostromoltam
volna fogoly bibédet,

égett a csönd, sötét,
és véred szaga izzott,
és fájt neked, és fájt nekem
a közénk szorult égbolt -

Szép volt. Szerettelek.
Szerettél. És ott volt a muszáj.
Szeretkeztünk. Pedig csak
két mell voltál és száj.

Virágh József: kettős pánttal

éjjelek fehér éjszakák
süt a fény arcom süt le rád

tágul a szoba nincs tető
a hasad holdsütött mező

rajta aprócska csillagok
ezer harmatcsepp ragyog

veríték bőröd csillaga
világít egész éjszaka

nézlek – arcod tőlem ragyog –
én meg tetőled pirkadok

kettős pánttal karod átfog
fújod arcomba a lángot

aztán virrad hozzám bújva
alszol sötét minden újra

Lisznyay Kálmán: A Matóczky udvarában

A Matóczky udvarában
Nagy természet van a lányban,
De mi haszna, ha nem szeret,
Ha mást szeret, nem engemet.

Imádkoztam istenemnek,
Adna nyugtot már szívemnek;
Azt felelte: nem tehetem,
Hatalmasabb a szerelem!

Farkas Imre: Késmárk

A Lomnini-csúcs csillagokig ér,
De lenn a tavasz virágot ígér.

A felhő völgybe jár, mélyen alant,
Mohos boltíven sír a vadgalamb.

Szél suhogásán kísértetes ének,
Mintha kuruc-sarkantyúk pengenének.

Késmárk

Arany János: Beállottam…

Beállottam a Bocskai-csapatba,
Ez az igaz magyar hajdúk csapatja,
Ez az ősi vitézségnek virága:
Ide, kinek a szabadság derága!

Rezes kardom szépapámról maradt rám,
Derék készség, két tinóért nem adnám,
Német, labanc bevagdalta, berótta -
Foga van a vén jószágnak azóta.

Gyere kardom, gyere velem csatába;
Minek állasz a fogason hiába?
Oldaladon ez van írva: szabadság,
Elszenvednéd, hogy a magyart tapossák?

Eb szenvedi, ebnek ura a német.
Ide, anyám, azt az öreg mentémet,
Kiporozom, veres zsinórt veszek rá,
Hogy a világ minden lyánya nevet rá.

                                                  1849

Arany János: Vörös rébék

vorosrebek4„Vörös Rébék általment a
   Keskeny pallón s elrepült” *
Tollászkodni, már mint varju,
   Egy jegenyefára űlt.
      Akinek azt mondja: kár!
      Nagy baj éri és nagy kár:
         Hess, madár!

Ő volt az, ki addig főzte
   Pörge Dani bocskorát,
Míg elvette a Sinkóék
   Cifra lányát, a Terát.
      De most bezzeg bánja már,
      Váltig hajtja: kár volt, kár!
         Hess, madár!

Pörgé Dani most őbenne
   Ha elbotlik se köszön,
S ha ott kapja, kibuktatja
   Orrával a küszöbön.
      Pedig titkon oda jár,
      Szép asszonynak mondja: kár!
         Hess, madár!

szozattovabbacikkhez

József Attila: Arany

Lombozott a por még, ám elült a zaj,
elfúlt a homokban a sziklamoraj.
Köt a karcsú füst is, e szelíd virág
s gond érleli termőn a puszta fiát.

Édes burgonyát föd darabos talaj -
Téged is födött így a gond meg a baj.
S gondoltad, mit gondolt csendjében a táj -
a hős el van vetve, teremni muszáj.

S míg szél nyalta, tépte a rét bokrait,
lassan lépve hoztad komoly ökreid.
Verseidre raktál szép cseréptetőt
s homokot kötöttél, a futó időt.

Hadd csellengünk hozzád, vagyonos Atyánk!
Házhelyünk a puszta, kóbor a kutyánk.
Hadar a szárazság, pusztít az egér
s gőggel fortyog kásánk, de hát az mit ér?

                                                1929 ősze

Petőfi Sándor: Arany Jánosnál

Csendes magányból a mézeshetek után
Újra belépek a nagyvilág zajába,
Hol annyi sáros láb gonoszul vagy bután
Kedélyemnek fejér köntösére hága.
Mielőtt ott lennék a nagy kőhalomban,
A fővárosban, hol oly hűsen fúj a szél,
Egyet pihenek még kicsiny hajlékodban,
Leülök, barátom, meleg tűzhelyednél.

Üdvez légy másodszor!... a tavasz tarkállott,
Amidőn először látogattalak meg,
Most bús egyformaság födi a világot,
Bús egyformasága a mogorva ősznek;
De e ború, ámbár eddig egyetérzék
A természettel, most nem sérti kedvemet,
Hisz magammal hordom a tavasz egy részét,
És a legszebbik részt, kis feleségemet.

szozattovabbacikkhez

Sinka István: Ahol a költő élt

Valami halk, szent áhítat
az, ami itt
     a csendben ragyogva tovaleng,
és metszett kancsóból fényt itat
a szívemmel… A fák is úgy
állanak a
kék reggelben, mint hű, jó tanúk,
akik még látták a költőt, mint parasztfiút,
ha erre ment… S a porba lent,
ahova csak nézek,
     szinte-szinte látom ragyogó nevének
betűit a föld felett….
Köröttem idők és ágak rengenek –
alattuk némán, hangtalan lépek
s hallom: szent magyar lanton
halhatatlan, örök balladák zenélnek.
     Nagyszalonta.

Féja Géza: Zilahy Lajos

Irodalmi sorsa a legérdekesebbek közé való: a közönség senkiért sem rajongott jobban, mint „Nyugat” és az Ady utáni nemzedék kritikája pedig senkihez sem volt mostohább. Zilahy műveinek kritikai sorsa fölötte jellemző irodalmi életünk légkörére. Az irodalmi életet újabban elöntötte az egyoldalú és öncélú intellektualizmus, e furcsa zsidó-urbánus termék s az írók jelentékeny része az irodalmároknak írt furcsa, zagyva tolvajnyelven, a műfajok kivetkőztek eredeti jellegükből és bonyolult, túlzottan intellektuális alakot nyertek. Az írói érdem azonosodott az irodalmároknak tetsző ingerekkel, a meglepő bonyolultsággal, a csöndes oszlásnak induló polgári kultúra nosztalgiáival. Némi balkánizmussal vegyült alexandrinizmus lett úrrá irodalmi életünkön, – az alexandrinizmus egy vékonyka álintellektuális rétegre épült, az ő kegyeit kereste s az ő lelkét tekintette mértéknek. Zilahy Lajos művészete ezzel az irányzatossággal szemben naivnak tetszik és valójában naiv is, azt a hagyományos epikai naivságot találjuk meg venne, mely nélkül nagyszabású regény nehezen képzelhető. Naivsága minden bizonnyal írói erény, de alexandriai alkatú irodalmi életünkben gyengeségnek számított. E naivság alázat és áhítat, az élet tényeinek elfogadása, boncolgatás helyett ábrázolás, elemzés helyett a lüktetésnek, a folytonos levésnek és változásnak örökítése.

szozattovabbacikkhez

Zilahy Lajos jogász, író, szerkesztő

zilahy12A II. világháború előtti neves irodalmárok egyik érdekes, munkásságában nagyon jelentős, ugyanakkor eszmei ellentmondásokkal teli figurája Zilahy Lajos, aki 1891. március 27-én született Nagyszalontán. Apai ágon művelt, régi, református dzsentricsaládból származott. Az apai ház egyetlen öröksége a deáki liberalizmust, a humánus szemléletet, mert miután apja 1905-ben meghalt, a család vagyontalanná vált. De még maradjunk a családnál. A bihari nemesség más volt, mint az ország többi dzsentricsaládjaié. Demokratikusak, olvasottak, kulturáltak. Híján annak a kevélységnek, sőt gőgnek, ami pszichológiájában, életformájában, „kivagyiságában” a megmerevedésig jellemezte a móriczi magyar dzsentrit. Segítségül, hogy iskoláit tovább tudja folytatni, szülővárosa elöljárói fordultak Bihar vármegye bizottsági tagjaihoz, támogassák a Száraz-alapítványhoz benyújtott ösztöndíj kérelmét. A pályázat sikere tette lehetővé, hogy befejezhesse tanulmányait előbb a máramarosszigeti gimnáziumban, majd a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán, ahol jogi doktori oklevelet szerzett.

szozattovabbacikkhez

Zilahy Lajos: A király, Az Eiffel torony tetejében, Ének a vak katonáért, Levelek édesanyámhoz, Üzenet a sógoromnak Taskentbe

Zilahy Lajos:

A király

Cédrus az ágyasház, ahova hálni jár,
Arany paplan alatt alszik az ősz király.
Cédrusfa ágyában habos, fehér párnák, –
Ezüst szúnyogháló őrzi az álmát.

Zilahy Lajos 1925Százéves szolgája kelti minden reggel:
«– Ötöt vert az óra, – kelj fel uram, kelj fel!»
Hát amint keltené iszonyodva látja:
Csupa vér a király selyem nyoszolyája.

Szaladt a palota százfelé doktorér.
«– Jaj, az arany paplan csupa vér, csupa vér!»
Jöttek a felcserek, tudós kirurgosok,
Úgy szaladt mindenik, ahogyan csak tudott.

szozattovabbacikkhez

Csorba Győző: Pietà

- Michelangelo szobra a firenzei Akadémián -

Egész lett a hiánnyal. E kócos
ziláltság a végső rend
záróköve, e világraszóló
sötétség az utolsó, föl nem gyulladt
láng ragyogása. –

Bebújt a tündöklő tagokba is,
sírhat a testet-adó.
A has, az ágyék, combtő tája,
a zátonyos medence kiszögellő
partszélei közt
elcsöndesült hullám-mező:
maga a pusztulás. –
Sírhat a test-adó,
az alázat lánya
lázonghat keserű szerepében:
meggyengült öle csak ravatal.

szozattovabbacikkhez

Gárdonyi Géza: A lengyel határon

– Kik vagytok, ti halvány, rongyos emberek?
– Magyarok vagyunk.
– Édes véreim, honnan, merről jöttetek?
– Hazánkból futunk.
– Hazátokból? Ki üldöz el belőle?
– Az átkozott német.
– Lipót király? az ország megmentője?
– Rablója a népnek.
– Rabol? Tán tinektek nincsen kardotok?
– Zászlónk nincs hozzája.
– Hová mentek hát, ti szegény magyarok?
– Bujdosunk világba.
– Vissza! Vissza! Én is megyek honomba!
Pusztuljon onnan a német a pokolba!
Dobjátok a koldusbotot szemétre!
Kard való a magyar ember kezébe!
Vissza! Velem! Fegyvert fogjunk magyarok!
– Ki vagy mondd, te Isten legszebb vitéze?
– Én Rákóczi vagyok!

                                              /1903/

József Attila: Kosztolányi

A kínba még csak most fogunk, mi restek,
de te már aláírtad művedet.

Mint gondolatjel, vízszintes a tested,
Téged már csak a féreg fal, szeret,

mint mi a csirkét, bort… Senkim, barátom!
Testvérünk voltál, és lettél apánk.

Gyémánt szavaid nem méred karáton:
nincs egyéb súly, ha föld zuhog reánk.

Ezt onnan tudom, hogy letörtem vágyva,
ahogy letört a halál tégedet.

Reméltél; én is. Tudtuk, hogy hiába,
mint tudja, ki halottat költöget.

Simonyi Imre: Bartók

zenéket hallasz

                            muzsikát

              ember zokog
              farkas üvölt
              vihar bőg

vagy mégiscsak az ég
szakadt volna le
              vagy csupán
              egy pentatonra hajlamos
              hörgéssel – ahogy rendje van –
              megszakadt az a harmados
vagy utoljára még
így konganak a hangok
ha meghúzzák a legutolsó harangot
mivel
most temetkezik az emberiség

vagy talán
mégis muzsikát hallanál
                                       zenéket

szozattovabbacikkhez

Ady Endre: Márciusban

A poézis hónapjáról
Csengő rímmel verselek,
Márciusnak krónikája
Csengő-bongó vers lehet.
Márciusnak krónikáját
Meghatottan írom én,
Márciusban minden zöldül,
Fű, fa, virág, rét, remény.

Márciusban kikelet hoz
Fényt, sugárt, hevet, gyönyört,
Márciusban gyártják a jó,
Dupla márciusi sört.
Márciusban öröm és kedv
Árad szét a földtekén,
Márciusban minden zöldül,
Fű, fa, virág, rét, remény.

Márciusban meggyengülnek
Okos, józan emberek
S nyakra-főre gyártják, írják
A tavaszi verseket.
Márciusban mindent megszáll
A poézis és remény,
Márciusban minden zöldül,
Fű, fa, virág - költemény.

Czipott György: Alsórákosi éj

        (Tavaszigéző)

Duzzad, árad tintasetét már,
minden nyugszik, pirkadatot vár,
múltból szőnek fátylat a voltak,
semmi tükrén lengik a holdat.

Gyémánt por száll, útra szitál most,
csillagfénnyel mossa a várost,
indás ködben áznak a házak,
köztük kushad kormos alázat.

Csöndlik minden, nincs aki még fél,
földből kúszik égbe az éjfél,
fűzfa barkát álmodik ágra,
lombot, hajtást, tiszta világra.

Széltől sorvad, árvul a jégcsap,
surran, cseppen deszka közén csak,
vízér szálak szerte erednek,
éltén éled hitre eretnek.

szozattovabbacikkhez

Gárdonyi Géza: Tél és tavasz

Künn a hóvihar csatáz;
szél rázza ablakom;
s én a kályha mellett
májusról álmodom.
Gyöngyvirágot szedünk
a zugliget ölén.
«Uram» – így szólít ő;
«Kisasszony» – mondom én.

Furulyáz a rigó;
méhek hegedülnek;
kék plüss kalapjára
pillangók repülnek.
Gyöngyvirág, ibolya, –
szédít az illata.
Én mondom: «Irénke».
Ő azt mondja: «Maga».

Szállton száll a nap is.
Aludni menőbe’
aranyfátyolt terít
a lombos erdőre.
És mint egy sóhajtás
jön a halk fuvalom…
Ő mondja: «Kedvesem».
Én mondom: «Angyalom».

József Attila: Március

A föld alól a gyors csirák,
kidugják fejüket,
a fák, mint boltos áruját,
kirakják a rügyet,
kamaszok arcán pattanás,
férfiajkon a csók,
mind egy repeső kapkodás,
a szoknyák lobogók,
s már itt és ott fölhangzanak,
elűzve kínt, fagyot,
a szívbe húzódott szavak,
eszmék és kardalok.

                            1935 vége

Juhász Gyula: Tavasz előtt

Már sejtem őt, ha a lágy alkonyatban
A felhőt nézem, mely violaszínben
Valami távol muzsikára ballag
Egy ismeretlen rétre, messze innen.

Már sejtem őt, a kedves, ifjú szépet,
Ki eljövendő, de még szunnyad egyet,
Most készül bársony és smaragd zekéje
S a barna föld ölén dús haja serked.

Már néha sóhajtása száll s nyomába
Fölneszel avar ágyáról az erdő
S a jegenye, a komoly, ősi strázsa
Már tiszteleg felé, ki eljövendő.

Reviczky Gyula: Tavasz-vágy

Messze még a tavaszig?...
Alig várom, óh alig.
Hogy már egyszer valahára
Megfürödjem langy sugárba'.

Nem kivánok én sokat.
Szellőt, mely megsímogat;
Egy darabkát fényes égbül,
S duzzogásom ujra békül.

Csak azt kérem, ha a nap
Szobám fölött elhalad:
Pillantson be sugarával.
S leljen dallal, ibolyával.

Három tolvaj legény

Magyar népköltés

népimotMind menyen, mind menyen
Három tolvaj legén,
Mind menyen, mind menyen
Rengeteg erdőkön.
Rengeteg erdőkön
Görögöt érének,
Görögöt megölék,
Szekerét fölverék.

Mind menyen, mind menyen
Három tolvaj legén.
Korcsomát érének,
Oda betérének.

szozattovabbacikkhez

Mátyás király meg Markóp

Mohácsi népmonda nyomán –

Markóp Mátyás király udvari bolondja volt.

    Egyszer Mátyás király lóháton elment Markóp háza előtt. Az ablak nyitva volt, odament és beszólt:

    - Ki van odabenn?

    Markóp volt a szobában, ő visszaszólt:

    - Egy ember, egy fél ember meg egy lófej.

    Mátyás megismerte Markóp szavát, és tovább kérdezte:

    - Mit csinálsz?

    - Főzök.

    - Mit?

    - Amennyit alá, annyit föl!

    - Hát a bátyád hol van?

    - Egy kárból kettőt csinál!

    - Hát az anyád?

    - Azt műveli a szomszédasszonnyal, amit még nem művelt, de nem is művel soha!

    - Hát az apád mit csinál?

    - Az meg a kiskertben van vadászni. Amit megfoghat, otthagyja, amit nem, azt meg behozza!

    - Hát a nénéddel mi van?

    - Az a szomszéd szobában siratja a tavalyi örömét!

szozattovabbacikkhez

Túrmezei Erzsébet: Ó, mit tehet kicsiny kéz!

Emlékeztek, milyen csodálatosan meghallgatta a Megváltó a kis Gergely kérését, amikor cipőért imádkozott. Volt már miben iskolába menni, vasárnapi iskolába járni. Oda már óvodás korában is elkéredzkedett Gergő a testvéreivel. Szülei aggódtak, hogy nem lesz majd csendben, de a kisfiú könyörgött:

    - Majd megtanulok csendben lenni! – s boldogan tipegett a nagyobbakkal, vitte a missziói perselybe a fillérkét. Később kevesellte már a fillérkét, és egyre azon töprengett, gondolkozott, hogyan takaríthatna meg, vagy kereshetne többet.

    Ha valamit talált, boldogan vitte haza, s megkérdezte, ér-e egy fillért! Otthon pedig minden rongydarabkát a zsákjába gyűjtött. Néha dugót, sztaniolt, rugókat talált…

    Amikor nagyobb lett, rendszeresen elkezdett gyűjteni: ócska vas, cink, ólom, csont, rongydarab, minden jó volt, csak pénzzé tehesse. Az első pincében volt a raktára, a lépcső alatt. Néha egész tekintélyes összeget kapott.

    Kedves betegei is voltak, akiket gyakran meglepett egy bokréta virággal. Ha megajándékozták, az ajándék a perselybe vándorolt. Karácsonyra egy minden jóval felszerelt kis játékkereskedést kapott Gergő. Más gyerek elkezdett volna nyalakodni. Ő eladott mindent, s az árát a perselybe tette. Régi, elhasználta postai lapokból keskeny csíkokat vágott, hogy kevesebb gyufára legyen szükség. 50-et adott 10 fillérért.

szozattovabbacikkhez

Gál László: Baráth István lekésik

Néhány levél még volt a fákon. Sápadt, elhulló levelek és a meztelen ágak között csöndes, kis őszi szél szaladgált.

    Baráth István feltűrte zöldes trencskotján a gallért, – fejét behúzta és megindult az iroda felé.

    Néhol, az utcán, kelletlen köszönésre emelte kalapját, néhol megbiccentette fejét csupán és egy gyorsan elillanó autó előtt mélyen meghajolt:

    - Az igazgató úr…

    Baráth István harmincéves volt, sápadt, kicsit tüdőbajos segédkönyvelő, ezerkétszáz dinár fizetéssel, ideges főnökkel és… eddig csak batisztfehérneműbe öltözött lányokat csókolt.

    Cukrászlányokat, pincérlányokat, varrólányokat.

    Pedig selyemre vágyott. Habos, testszínű selyemcsodákat álmodott, pirora festett körmöket, Worth és Paquin ruha költeményeit és nagy-nagy utazásokat csodakék tengerek, szikrázó havasok mentén.

    Baráth István még sohase mozdult ki Szabadkáról.

    A Pasicseva utca szürke házai közül indult el minden reggel. Négy évig az elemibe, nyolc évig gimnáziumba és tíz évig irodába.

    A korzó ritka lámpái jelentették a nagyvárosok fénycsodáit, a mozik lepedőszagú látványosságai az utazásokat és savanyú borok, a mellékutcák kis kocsmáiban, a savanyú borok hozták el az álmokat, vagy – néha – az öntudatlan elfeledkezéseket. A boldogságot.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang Művészeti kapocs plakát szürke TérszínházTrianoni2018 trianoni szemle meghivo20180531 BGA meghivo 20180604 KJI éljszívbőlfesztivál lourdes trianon 768x432 magyarokogyűlése
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf