Liszt Ferenc: Honvágy

A zeneszerző írása, a Gazetta Musikale 1839. szeptember 2-i számában

…Az ifjú korban a fiatalember a saját gondolatainak a viharzásától bódultan, nem is él: csak élni vágyik… Az égő láznak, hasztalan pazarolt erőnek, hatalmas és bolondos élniakarásnak ezt a korszakát francia földön töltöttem. Miért ne hittem volna magamat e föld gyermekének, ahol annyit szenvedtem? Hogy juthatott volna eszemben, hogy van egy másik föl is, az: amelyen születtem, s hogy az vér, amelyik ereimben folyik, más emberfaj vére s hogy az enyéim másutt vannak?!…

    Véletlen körülmény ébresztette fel bennem azt az érzést, amiről azt hittem, hogy kialudt, pedig csak szunnyadt. Egy reggel Velencében, egy német újságban olvastam a pesti árvíz-szerencsétlenség részletes leírását. Ez szívemig hatott. Szokatlan részvétet éreztem, s ellenállhatatlan szükségét annak, hogy ennyi szerencsétlen emberen segítsek. Mit tehetek értük? – kérdeztem magamtól. Micsoda segítséget vihetek nekik?

szozattovabbacikkhez

Vajda János: Liszt Ferenchez

Kit hord örök hír a diadal,
Kiben szívünk ver s zeng a dal,
Mit idő el nem öl:
Honod, mely büszke rád s szeret –
A Hunyadiak, Zrínyiek
Hazája – üdvözöl!

Légy büszke rá és ne feledd:
E föld, mely szülte bűszered,
Hősök, csodák hona;
E népnek, mely hord néma bút,
És örömében sírni tud,
Nincs párja, rokona.

Ó jer közénk, maradj velünk,
Kik még hiszünk, még szeretünk,
Bár reményünk – titok.
Zengd te nekünk a csodadalt,
Mit nem mondhatnak el szavak,
Csak sejtnek milliók…

Vagy ám ha mégysz – hí a világ –
Vidd a haza határin át
E nép hírét tova;
A nép, melynek dalaiban
Nagy, halhatatlan búja van,
Nem halhat meg soha!

Prohászka Ottokár: Az anarchia logikája

A pünkösdi Lélek megtöltötte régente azt a házat melyen Krisztus Urunk a nagy szentséget rendelte, s eltölti azóta is azt a házat, mely az «egyház» s melyben a pünkösdi Lélek most is oly illatosan és titokzatosan száll és leng, mint az idei tavaszban a regg harmatos fuvalma. De a modern kor felfogása szerint az élet árama elhagyta már az «egyházat» s más «házak» felé jár, melyek a modern élet színtereivé, a divatos szellem szentélyeivé lettek; e házak: a kávéházak, színházak és országházak; ezekben pezseg az élet, árad a beszéd, rikácsol a szabad szó, elmélkedik a politika, táboroz az intelligencia, toboroz híveket a közvélemény; ez az a három kiváltságos ház: kávéház, színház, országház.

    A kávéházban gyenge mokkát vagy éppen kathreinert mérnek s politizálással öntenek bele egy kis erőt; a színházban komédiáznak és tragédiáznak, amint jön, vagyis inkább amint valami jobban fizet; az országházban pedig a nemzetállam színe-java mond nagyokat, sokat beszél, és sokszor félrebeszél.

szozattovabbacikkhez

Sík Sándor: A hatvanéves Prohászkának

prohászkaottokárA véres sár üvöltő tengerében
Egetkérő kolosszus módra állsz.
A századnak kiáltó Jele vagy,
Fáklyája te az Evangéliumnak,
Amelyet Isten élő ujja gyújtott,
Hogy lombnyiltú, kishitű szemünk
A titkok Arcát lássa mély tüzednél.

Széles és mély az Evangélium
És véghetetlen gazdag rejtekű,
Mint élet és teremtés, mint az Isten.
És szól egyenlőn minden századokhoz,
És mindeneknek egy Igét beszél,
S elébük szórja roppant kincseit.
És jő a század tágranyílt szemével,
Jön, jön feléje félőn, csendesen,
Szegény keblébe rettegőn takarva
Önizzadtának árva kincseit,
Hódító kézzel, amit elcsikart
A Természettől és a Rejtelemtől,
S az ismeretlen Evangéliumra
Idegenül és aggva, félve néz.

szozattovabbacikkhez

Féja Géza: Krúdy Gyula

krudy1Krúdy Gyula a századforduló idején tűnt fel, azóta haláláig, a harmincas évek elejéig teleírta a folyóiratokat s méginkább a napilapokat. Regény, tárca, karcolat s széljegyzet futott szüntelenül a tolla alól, rovatjai voltak a lapokban, könyvek és füzetek tömege jelent meg a nevével; ponyvát írt; álmoskönyvet szerkesztett. Olyan volt, mint a gyümölcsfa, mely nem törődik, hogy merre gurul a termése. Számba sem vette, hogy mit írt, egy-kettőre el is felejtette, önmaga álmélkodott volna talán legjobban, ha műveinek szétszórt tömegét valaki elébe tárja. Tömérdek írása sárgul régi napilapok hasábjain s veszett el a szerkesztőségekben, ő maga feledkezett meg róluk legelébb. A kapitalizmus korában, midőn az írók odaadó gonddal „adminisztrálták” magukat és építették érvényesülésük útját, mintha vállalati igazgatók lennének.

szozattovabbacikkhez

Jékely Zoltán: Krúdy Gyula igézése

„Aranyidők”

…Ilyen régi föld alatti zugban,
temetőből nyíló alagútban,
melyet csupán kincsásó ha bolygat,
s mély árnyéka van a lábnyomoknak,
megláthatni:
                    nemcsak ember, állat
hagy szemetet fent a napvilágnak
sávjai közt, város-téren, utcán:
maga az Idő is vetkezik tán,
hulladékká, porrá változtatja
éveinket… az Idő kacatja
halmozódik, doha és penésze
foszforeszkál itt buján tenyészve,
hogy lidércként űzze s elriassza,
ki elásott kincs után kutatna…

Az Idő is megkopik, öregszik –
a haláltól mégis megmenekszik.

Krúdy Gyula: Szindbád és a csók

Szindbád karcsú, nyúlánk, de elég izmos férfiú volt, már gyermekkorában megtanulta a valcert és a polkát, és a nyeregben is megállotta helyét, ha rókát kellett űzni a dércsípte, rőtbarna mezőkön. Mindazonáltal nagyon kevés szerencséje volt a nőknél. Szindbád ugyanis hirtelen ellustult, ha arra került a sor, hogy valamely csipkés szoknyafodrocska után Budáról Pestre menjen. Valamint nem volt kedvelője a hosszadalmas ácsorgásoknak sem utcasarkokon, kapumélyedésekben, a Halász­bástyán vagy a kis budai cukrászboltban, ahol a nőket várni szokták. Türelmetlen volt, ideges volt, és csodálkozó komolysággal kérdezte a kis kalaposleánytól: „Szívgyönyörűség, most van öt óra?” Máskor egészen egyszerűen elmellőzte a kitűzött találkát, és nyújtózkodva, ásítozva hevert a szőnyegen, amíg valahol messze, egy görbe kis budai utcácskában, midőn már leereszkedőben volt a téli köd, titokzatosan, csöndesen állott egy kocsi, és a kocsifüggönyök minden percben készen voltak arra, hogy nyomban leereszkedjenek.

szozattovabbacikkhez

Gulyás Pál tanonciskolai tanár, költő, író, műfordító

gulyás1Mára szinte csak szülővárosában-Debrecenben ismerik a „vájtfülü” versszeretők, talán itt még tanítják Gulyás Pál költő és tanár munkásságát, aki ott, a cívisvárosban [itt kollégium örökíti meg a nevét] jött napvilágra 1899. október 27-én. Élete tele van váratlan fordulatokkal, az ebben az időszakban egyébként is különcnek számító irodalmárok között is kiemelkedően „nehéz, ember” volt. Egy kiemelkedő műveltségű, ugyanakkor végtelenül provinciális figura, aki fiatalkori, kommunista attitűdjei után egyforma távolságot tartott a jobboldali keresztény kurzustól valamint a szervezett munkásmozgalomtól és a polgári baloldaltól is az ebben a korszakban [de napjainkban is] megvalósíthatatlan közéleti és kultúrpolitikai hipotéziseivel. Voltaképpen még a körében sem volt senki, aki mindenben egyetértett vele, de aki ismerte, okvetlenül a varázsa alá került.  Ha egy egész kicsit más, mint amilyen volt, a harmincas évek egyik irodalmi főalakja lehetett volna, így nem lett több mint érdekes színfolt, egy izgalmas mítosz a magyar irodalomtörténetben. Már édesapja, Gulyás István is, szegényparaszti sorból Tiszadobról, rendhagyó módon emelkedett ki családjából.

szozattovabbacikkhez

Gulyás Pál: A kakukk, A Múzsához, A vak ló, Apám, Rímkovács

Gulyás Pál:

A kakukk

Fent a felhő szállt, futott,
játszottak a kakukkok,
messziről hallottam őket,
a szöllő közt kergetőztek.
Egyik felszállt a meggyfára,
másik meg a szilvafára,
míg a harmadik madár
hirtelen hintánkra szállt.
Csöndes volt a kert, eső
utáni friss levegő,
a fűszál csöpp tornya épült,
reszketett a csendességtől.
A hintán egy pillanatra
nézett a lenyugvó Napra,
hosszú farka billegett,
futottak a fellegek.
Úgy repült elő egy fából,
mint szobánkban az órából,
a hangja is ugyanaz volt,
csak olyan tündéri-nagy volt!
Csak egy pillanatra láttam,
az ilyen nem tart soká,
júniusi délután volt,
szállt a fény a föld alá…
Kétfelé nyílt szürke szárnya,
és visszarepült egy fába.

szozattovabbacikkhez

Harsányi Lajos: A bíboros

  – Pázmány Péter emlékének –

220px PazmanyA nemzet sápadt homlokán
Felbíborlott a jegy,
Hogy ő az, aki eljövend,
Igaz s egyetlen Egy.

Körötte égő temető,
Reményvesztette had,
A pusztulásnak angyala
A földön áthaladt.

És akkor jött ő. Csontkemény
Volt éveinek tele,
De lázas, forró homloka
Vad tűzvésszel tele.

Száján az éles, tiszta szó
Úgy szállt ki, mint a kard,
De nem ölni, nem sebezni:
Gyógyítani akart.

szozattovabbacikkhez

Nadányi Zoltán: Gyertek, énekeljünk!

Kettéroppant a hajó,
senki élő és haló
nem menekül innen!
Asszonyok, kár értetek,
gömbölyű szép térdetek
reszket a szál ingben.

Hol a hajónk árboca?
hova lett kormányosa?
hol a kapitánya?
Most dobta el a sötét
fergetegbe szócsövét.
Most ugrik utána.

Már ezentúl a vihar
a parancsnok. Ő rivall
szörnyű szócsövébe.
Idegyertek, mind ide,
akinek még van hite!
Tört árboc tövébe!

A vad tenger elkapott
minden mentőcsónakot!
Gyertek, énekeljünk!
Testünk már a tengeré,
énekszóval ég felé
menekül a lelkünk!

Dsida Jenő: Öreg október

Be jó lenne még azt mondani mindig:
Szívem fürösztik tavaszi kegyek,
a napsugár is éget,
virágosak a rétek,
és holnap kirándulásra megyek.
 
Be jó lenne egy szép kézlegyintéssel
elintézni az egész őszi dolgot:
- Eh, nem fél, aki bátor,
csak rövid nyári zápor,
és boldog marad mindig, aki boldog.
 
De hiába, már nincs levél a fákon,
halk tűz robogja be a tűzhelyet,
felhők - mint soha régen -
bóbiskolnak az égen,
s már nem lehet, már nem lehet...
 
                Szatmár, 1925. október 19-én

Fáy Ferenc: Őszi vers

Őszi kiutakban ősz vize árad;
mustos egekben dünnyög a szél,
hajtja a csendet, tépi a fákat,
itt van az ágyad sárga levél.

Ősz-puha tested íze a számban;
ágas-öledben száraz a Hold.
S halk suhogással száll fel a bánat
ujjaid őszi lombja alól.

Néznek a rétek… lenge lidércfény:
szép hajad száll az éjbe, puhán.
Vágyam dérvert, kék legelőjén
vágyom a tested akolja után.

Hívlak… s csak váza szürkül a szónak…
Füstös egekben ballag a szél;
köd szövi pelyhes, lágy takarónkat;
vetve az ágyunk sárga levél.

Radnóti Miklós: Vénasszonyok nyara

/Estei mosolygás./
Farkával csöndesen mozog
tóban a hal s aludni kész,
orrát iszapba dugja, és
napjának múltán mosolyog;

totyog vidámka sorban ott
tizenhárom kicsi kacsa,
s arany farán viszi haza
billegve a mai napot.

Sötétül lassan a piros
s ami soká maradt fehér,
az is már látod, feketéll,
mint e verstől a papiros.

/Altató./
Göndöríti fodrászó szél
felhőink így estefele
s a kacsanyom vízzel tele,
csipke a tócsa szélinél.

Minden göndör lesz és arany,
lomb s a lomb közt a zöld dió,
szundi madárka tolla; s jó
hogy nemsokára este van.

Az asszonyod már szendereg,
sötétség üt körül tanyát
s a fán telihold ugrik át,
mint egy riadt, pufók gyerek.

Reményik Sándor: A nagy piktor

Október, a piktorok Piktora
Már teljes lendülettel festeget.
Ecsetjét arany-tengerekbe mártva
Húzza hervadó világok felett.
 
Nézzétek, milyen biztos mozdulat!
Milyen könnyed és mily könyörtelen:
Szépséget s halált egyben osztogat.
 
A bágyadt lombra ahogy rálehel,
Irtóztató és hízelgő a hangja:
Meghalsz, - de utoljára szép leszel.

                                         1925

Virágh József: szemem a kilincsen

dérharmatos
az éjszaka
október van
Mérleg hava

ezüstösül
a nyugalom
a kisöpört
holdudvaron

szelek járnak
lesikálják
fényesre a
Göncöl rúdját

s holnapra tán
hoznak havat
terítsd reám
a hajadat

szozattovabbacikkhez

Bunyovszky Gyula: Bordal-író

A mértékletes életnek példánya Daláry:
    Dalt ha ír a borról, humora – megvizezi.

IMG 20180917 185125

Csokonai Vitéz Mihály: Bacchushoz

     Kar

Evoe!
Bacche Evan, Evoe!
Evoe!
Bacche, töltsd lelkünket bé!
Itt van a zúzos december:
Bor van-é?
Bort igyon ma minden ember:
Evoe!

    Egyes

Idvez légy,
Bacche áldott istenség!
Hol te mégy,
Vigad ott a föld s az ég.
Szívünk úgy felrajzik véled,
Mint a méh;
Életünk csak tőled éled…
Evoe!

    Kar

Evoe!
Bacche Evan, Evoe!
Evoe!
Bacche, töltsd lelkünket bé!
Itt van a zúzos december:
Bor van-é?
Bort igyon ma minden ember:
Evoe!

szozattovabbacikkhez

Szemere Miklós: Szüreten

Nem ezüst serleg s Tokaj tündér
Nedve áll lakom asztalán,
Amaz ős bércnek agg tetője
Csak távolból mosolyg reám.
Borom szegényebb, de forr lángja,
Te napsütötte domb amott!
szüretenkép6Öblös kádamba fürteidnek
Aranylevét te csorgatod.

Halmom bora! mi összeillünk:
Tanyám is kisded halmon áll,
Fakoporsó lesz végső ágyam,
Tied e régi fapohár,
Rajt vidám ábrák domborulnak.
Te napsütötte domb amott!
Öblös kádamba fürteidnek
Aranylevét te csorgatod.

Tűzhabja honom bércsorának!
Tiszted most oly szent, oly dicső:
Derítsd föl a vad éjt mit küzdő
Keblünkre a sors átka sző.
Lobogjon lánggal szemben, szívben!
Te napsütötte domb amott!
Öblös kádamba fürteidnek
Aranylevét te csorgatod.

szozattovabbacikkhez

Szentjóbi Szabó László: A bús Puttonos

Jó Puttonos! hol a puttonod?
Hiszen szőlőt ké'k most hordanod,
Most az igazándi szüretnél
Bakatort ugyan csak ehetnél.
Jaj nincs putton; hát mit csinálunk?
Most a jó szürettől meg válunk.
 
Pedig én, a puttont szerettem
A Vállamra szépen fel vettem
És a midőn meg volt már telve
A kádhoz vittem énekelve.
A szedőket is én bíztattam
S víg szível dólgoztak alattam.
De szedők hogy legyen kedvetek
Most más puttonost keressetek.

 puttonyoskép

szozattovabbacikkhez

Takáts Gyula: Ha majd jönnek

Új lugasban öreg padon
kint ülök az őszi napon.
Mint keleti álmos fajta
hunyorgok az őszi napba.
Ha megúnom, kedves munka
hordót mosok a sarokba.
Nézegetem a hegyeket,
kék erdőket, embereket.

Így élek az őszi csendben
szüret előtt kint a hegyben
s mint fiát az édesanyja,
dédelget az árvák napja.
Nem pirongat, mint a nyáron.
A fák között véka, vászon,
csórag, dió, csípős alma.
Csupa illat a hegy alja.

Lányok jönnek, felbatyuzva.
Nézem őket, mosolyogva.
Ők bandában, én egyedül,
de szívemben már hegedűl
az a cigány, ki szüretre
születik meg a szívembe.
S ha majd jönnek, a zsúp alatt
úgy rázendít, majd megszakad.

A rab legény

népimotMagyar népköltés

Véremmel írattam
E kis cédulácskám,
De nincs oly követem,
Kitől elküdhessem.
Méhemtől küldeném,
Félek, mezőre száll,
Kedve szerint való
Virágjára talál.
Szarkától küldeném,
De igen cserregő,
Titkos bánatimat
Félek, kicserregi.
Készülj édes fecském!
Vidd el levelecském:
Se nem olyan közel,
Se nem olyan messze
Csak túl a tengeren
Harminc mérfődnyire,
A hol nevekedik
Egy kerek dombocska.

szozattovabbacikkhez

Csombod vára

Székelyföldi népmonda nyomán –

Az erdélyi Marosszéken, a magas hegy csúcsán állott egykor Csombod vára. Maga Csombod híres volt erős karjáról, még híresebb nagy erejű hangjáról.

Amikor várából elindult, akkorát kiáltott, hogy ég és föld megrendült belé. Azért kiáltott, hogy megtudják, a hegyi útra nem szabad ráhajtani, amíg Csombod vitéz a várból le nem érkezett.

A magas hegy tetején, a vár mellett torony állott: onnan lesték az ellenséget. Mihelyt porfelleget láttak, meghúzták a harangot, de félrehúzták, úgyhogy a harang nyelve csak a palást egyik oldalát verte:

- Galang! Galang! Galang!

Mert az volt a megállapodás, hogy ha a vészharang megszólal, a szomszédos várak vitézei mind segítségül jönnek.

Hiszen Csombod félrevetette a harangot a tatárjárás idején is, de ugyan hiába, mert a tatárok minden várat körülzártak, sehonnan se jött segítség.

Amikor Csombod vitéz belátta, hogy a tatárok ellen a várat megvédelmezni nem bírja, a nagyharangot és minden kincsét elrejtette egy alagútba.

szozattovabbacikkhez

Szent Péter és a szüret

Népmese

Hűségesen őrizte Szent Péter a mennyország kulcsát, amikor egyszerre csak nagy lövöldözés, riongatás hallatszott a földről. Kukucskált a kapun, hogy mi az, mert a nagy kíváncsiság majdnem kibökte az oldalát. A zajra odajött Krisztus Urunk is és amikor meglátta a kíváncsiskodó Pétert, adott nekik három nap szabadságot, hogy végére járhasson a nagy zenebonának.

Jött Péter nagy kíváncsian, mert a nagy lárma után azt hitte, hogy valami különöset lát. Pedig dehogy! Csak szüret járta.

Már az első pincénél nyakon csípték s innia kellett, akarta vagy nem. Aztán egy puttonyt akasztottak a hátára, hogy megszolgálja amit megivott. Más pincénél finom pörköltet diktáltak bele. Erre aztán magától ivott. Nótázásban és táncban is lett része, úgy, hogy mire észrevette, a szabadsága lejárt.

Péter nagy szégyenkezve tért vissza az égiekhez. A Mester tudott ám mindent, de nem dorgálta meg Pétert, csak annyit kérdezett tőle, hogy őróla megemlékeztek-e?

- Egy huncut szóval se Uram… hacsak valamelyik nem káromkodott.

Krisztus Urunk nagyon elszomorodott ezen.

szozattovabbacikkhez

Tatay Sándor: Kökény a hó alatt

Egész éjszaka esett a hó. De olyanféle tél végi hó volt ez, érkezésével a halálának hírét is hozta. Nagy pelyhekben esett, de olyan puha volt, hogy elnyelte a hangot is. Mintha megnémult volna a táj. A nap, mikor kezdett sütni a fák között, nem csillogott rajta, csak tompán fehérlett, csak sápadt, mint a korhadó csontokon.

Mikor Fü Gábor és felesége kinéztek reggel az ablakon, egy beteg rigót láttak vergődni a hóban, és arrább a fák alatt, hóval betakart kökénybokrok között egy lányt. Kezében rövid bot volt, a havat verte le vele a cserjékről, valamit böngészett a tüskés ágakon… Térdig gázolt a hóban, a harisnyája csuromvíz volt.

- Ni, a Szarka Gyuri lánya – mondotta Ágnes.

- Ni, a beteg rigó – szólt Gábor.

Ágnes kinyitotta az ablakot, Gábor pedig az ajtónak feszült, mellyel nagy tömeg havat préselt össze, aztán amennyire lehetett a mély hóban, sietett a madár felé. Amint odaért, felkapta, az ajkához emelte, és a leheletével kezdte melengetni. A madár azonban amint szétnyitotta a tenyerét, egyszerre elröppent. A keze melegétől kapott életre, vagy nagy félelmében szedte össze utolsó csepp erejét? A lány irányába repült, és túl rajta, ahonnan már leverte botjával a havat, aléltan hullott le egy száraz ágra. Gábor követte tekintetével odáig, s akkor a lányon akadt meg a szeme.

szozattovabbacikkhez

Tersánszky Józsi Jenő: Az öreg raktáros

A gyártelep messze fekszik minden lakott helytől. Körülötte egész kis falu a munkások házai és a tisztviselők villái. Az elkülönzöttség bizonyos családias, kedélyes vonásokat kölcsönzött a gyártelep összes lakói közt az érintkezésnek. A gyár kantinjának tekepályáján például együtt kugliznak a tisztviselők a munkásokkal. És sok más ilyen, másutt nem szokott dolog dívik itt.

Az idén azonban új igazgatót kapott a gyártelep. Új igazgató pedig olyan még nem volt, aki valamit ne helytelenített volna a régi szokásokból és ne akart volna hozni szerinte üdvös újításokat. Ez az új igazgató elsősorban annak a kedélyes, bizalmas hangnak nem akart híve lenni, ami a gyárban uralkodott. A fegyelem lazaságát látta benne. Máskülönben sok kifogásolnivalót az üzem menetében magában nem talált. Bármily szigorú, rajtaütéses vizsgálatokat tartott a gyár minden zugában, bele kellett nyugodnia, hogy hiányok, disznóságok nincsenek. Aránylag a legteljesebb rendben szuperál minden.

A gyártelep legöregebb alkalmazottja az anyagraktár kezelője. Egy hosszúszakállú, vidámszemű aggastyán. Annakidején résztvett annak az erdőrésznek a kiirtásában, aminek helyén a gyártelep felépült. Úgy lett favágóból a gyár munkása, előmunkása és végül anyagkezelő altiszt, egy hosszú élet becsületes, kitartó munkája árán. Ő a gyártelep tréfacsinálója. Borsos kiszólásai, ugratásai a telepen közszájon forognak.

szozattovabbacikkhez

Ady Endre: A legoktalanabb szerelem

Mikor most szinte minden nemzet temet,
Sirathassam meg mégis csudálatos,
Dacos, kicsi, árva én nemzetemet.
 
Békételen, bűnös, büszke, bánatos:
Jaj, mióta csak sorsát éli szegény,
Az öregebbik Sors mindig rátapos.
 
Mindig kicsi volt, hős, bús, ám megmaradt,
Elválasztott és kiválasztott derék,
Igaz s mártír hazug századok alatt.
Poétás: - nem bölcs, nem friss eszű: - okos,
Ki ha fecsérel kicsijéből sokat,
Kezében élet és áldás a fokos.
 
Csak magát ne bántaná vad szilajul
És csak ne volnának buta urai:
Megnőne, szépül, igazulna, javul.
 
Mit tagadjam? - siratom és szeretem,
Mit tagadjam? - talán ez az igazi
S ez is oktalan, de legszebb szerelem.

Dálnoky Lajos: Gyónás

Minapában egy álomban
A kis Ámor elém toppan,
Jó kedvében nem nyugodott,
Szívemre szállt, meggyóntatott.

»Ámor, Ámor, nagy a vétkem,
Feloldozást adsz-e nékem?
Mit bölcs ésszel abba hagytam:
Újra dalra nyílott ajkam;
Dalba fűzöm, a mit érzek,
Lánykám így tán jobban ért meg.
Ím, ez az én vétkem, bűnöm,
Büntess érte, nyugton tűröm.«

A kis Ámor szárnya lebben
S e pár szóval tova rebben:
»Dalodat, ha általérzed,
Szenvedésből kijut részed;
Mért bűnhődnél hát hiába:
Legyen vétked megbocsátva!«

Dengi János: Hej, a lány…

Hej a lány, a leány
Furcsa Isten adomány;
Hogy ha látom, akkor jaj,
Ha nem látom, az is baj…
Igazán, igazán
Furcsa teremtés a lány.

Tüzes ajk, tüzes szem –
Megzavarják az eszem;
Egyet néz rám: megfagyok,
Még egyet: elolvadok.
Igazán, igazán
Furcsa teremtés a lány.

Ajaka, mosolya
Mézes rózsa bimbaja;
Megszúr, hogyha ízlelem,
Csodadolgot űz velem.
Igazán, igazán
Furcsa teremtés a lány!

dengiszerelem 1

Reviczky Gyula: Én édes elhervadt virágom

Én édes elhervadt virágom,
Ne búsulj az elmúláson.
Emlékezzél meg néha rólam,
Megbánás nélkül, álmodóan.

Mint a hogyan mogorva télbe’
Gondolsz május szelíd egére
S lelkeden kéjes némasággal
Tavasz fuvalma rezdül által;

Mint a hogyan bús éjszakákon,
Ha szempillád’ kerüli álom,
Beragyog szíved éjjelébe
Sugaras üdvöd tiszta kékje;

Óh sírjuk vissza! Égi hittel
Nézzünk a vesztett múltra. Hidd el,
Drágább a viruló tavasznál
Az a tavasz, mely veszve van már.

Kihűl a föld, az ég sötét lesz:
Szerelem szép ábrándja véges,
De szende fényt derít reája
Emlékezetnek holdvilága.

Vörösmarty Mihály: Vágy

vörösmszerelemMit késel, oh leányka,
E szívre omolni?
A hév szerelemnek
Hév csókkal adózni?
Mit rejted előttem a gyönge kebelt
S vonsz kellemeidre, te csalfa, lepelt?

Ah, hagyj betekintenem
A rózsaligetbe,
Hagyj részeg örömmel
Elhunyom öledbe!
Ah, hagyd megízlelnem az édeni bájt,
Hagyd szívnom ez ajkat, ez isteni szájt!

A messze jövendőt
Aggódva ne nézzed,
Hosszú örömökre
Mi kurta az élet!
Nézd, nyomtalan a sebes óra halad,
Elmúlt napokat soha vissza nem ad;
S a rózsa, ha szép kora múlva, lehull:
Méh nem szedi mézét hamvairul.

Székely Sándor: Nem tudok én cigány nélkül…

Nem tudok én cigány nélkül
Egy csepp bort sem meginni;
Nem tudok én a bor nélkül
Bánatomat feledni.

Búmat borral eltemetni,
Te meg, cigány sirassad…
És azután, hej, azután
Húzz valami vígabbat!

Farkas Imre: Igló

Vén gimnázium ott, az útfelen –
Egyik padba bevésve a nevem.

Házak. Ablakok. Padok. Epedő
Vágyak emléke. Templom. Temető.

Itt-ott mosolygó szőke, barna lány,
Édesanyjukat ismertem talán.

Kék égbe vesző kormos vén torony!…
Tündérváros! Igló! Ifjúkorom.

Féja Géza: Kossuth Lajos, az író

Kossuth18481841. január 2-án a Pesti Hírlap Kossuth Lajos vezércikkével indult meg. A népszerű, fiatal politikus ekkor már kész író: valóban „nagyszabású” mondatokban közli gondolatait, olyanok ezek a dús összetett mondatok, mint a hegylánc, vagy pedig a szépen tagolt síkság, semmiféle nehézkesség sem zavarja tisztaságukat. Ha Kossuth írásmodorának mélyébe nézünk, nem csodáljuk roppant hatását. ezek a mondatok végérvényesen és megfellebezhetetlenül szövegezik meg mindazt, ami az időben kószált, kísértet és vajúdott. Azonnal meglepik az olvasót Kossuth érett képei is, merész, de szilárd szókötései, ihletének és mondanivalójának természetes ömlése. Nincs kétség, hogy ország lappang benne, „földrész”, mely egyre merészebben kiemelkedik a mondatok sodrából.

szozattovabbacikkhez

Pósa Lajos: Kossuth

KOSSUTH LAJOS A CSILLAGOS ÉGBEN…

Kossuth Lajos a csillagos égben,
Isten jobbján ül aranyos székben.
Le-lenéz rák, könnyét is hullatja…
Tán abból lesz a mező harmatja.

Édes apánk, de árvák is lettünk!
Isten jobbján szólalj föl mellettünk:
Hadd vessen már sok bajunknak véget,
Segítse meg már a magyar népet!

JÖN A TAVASZ, A VIRÁGOS…

Jön a tavasz, a virágos,
Madárdalos…
Mit álmodtál, édes apánk,
Kossuth Lajos!
– Azt álmodtam: nem haltam meg!
Ne sírjatok értem!
Azt álmodtam: csak szendergek,
Csak pihenni tértem!

Arany János: Szegény Miska sírkövére

Hát jól van így, amice Tompa:
Én skártba, te végnyugalomba;
S ha nem pönög lantunk, gitárunk,
A varjú sem károg utánunk.

                                        1869

tompasir

Juhász Gyula: Ének Tompa Mihályhoz

Talpig nehéz gyászban, térdig holt avarban,
Fájó magyar őszben, bús világviharban
Ünnepel ma néped,
Ősznek és bánatnak énekese, téged.

Ősz és bánat nem volt soha még e tájon
Ily áldatlan, mint ez, mikor fájva-fájón
Emlékezünk vissza
Gyászunkban is bízó, hívő dalaidra.

Ősz és bánat nem volt soha még szívemben
Ily vigasztalan és ilyen terméketlen,
Dús fájdalmú ősöm,
Ki dalt szüreteltél bánaton és őszön.

Magányban és búban magam is merengtem,
Írt magam is leltem csöndes énekemben;
De most néma ajkkal
Állok én az őszben - "elfeledve a dal".

Szerettél, szenvedtél, - daloltál halálig.
És áldott a kín is, amely dalra válik,
De mit ér az ember
Könnytelen bánattal, meddő szerelemmel?

Elporladt szívekből új virágok nőnek,
Mennyi dala, színe van a temetőnek.
Föltámadunk - mondja.
Csak élő halottnak nincs vigasztalója.

                                                  1917

Petőfi Sándor: Tompa Mihálynál

Itt vagyok, itt vagyok testestül-lelkestül,
Mit bámulsz úgy? Ne szúrj szemeddel keresztül.
Hunyd be a szemedet, ha neki nem hiszesz,
Ha nem hiszed, hogy itt csakugyan én vagyok;
S kérdezd meg szívedet, hiszen majd felel ez.
Hallod? Én is hallom, oly hangosan dobog.

Mit gondoltál, mikor ráztam a kilincset;
Vajon ki az ördög háborítja csönded?
Akárkit gondoltál, csak nem engem,
De azt is tudom, hogy jött volna akárki,
Nem fogadnál senkit nálam szívesebben,
S nem fognád forróbban karjaidba zárni.

Édes barátom!… De szólj már te is egyet,
Bennem a gondolat gondolatot kerget,
Úgy vagyok, mint mikor az éhes megrakott
Asztalhoz vetődik, úgy vagyok valóban –
S nem tudja mely tálhoz kapjon. Nem szólhatok,
Hejh pedig oly sok mondani valóm van.

szozattovabbacikkhez

Tompa Mihály: Ősszel születtem…, Szőlőhegyen

Tompa Mihály:

Ősszel születtem…

Ősszel születtem én, tavasz leend,
Mikor reám esteledik!
Sárgult falomb állott bölcsőm felett,
Koporsóm majd rózsák fedik!
Ah, amikor jövék: örömtelen
S hideg tél halvány arca vára!
S búcsúznom akkor kell, midőn jön a
Tavasz virága s langy sugára!

Ah, most is ilyen az én életem!
Vágyam hajt, kerget untalan,
Mi boldog tudnék lenni, Istenem!
S ki vagyok most? Boldogtalan!
Akkor jőnek elkésett örömim,
Ha majd keblem kihűlt, kiégett...
Addig jertek, míg késő nem leend,
Siessetek, kedves vendégek!

szozattovabbacikkhez

Schöpflin Aladár: Herczeg Ferencről

Herczeg FerencHerczeg a magyar úri osztály urbanizálódásának idejében jött, a régi dzsentri második vagy harmadik nemzedékét látta meg, amely az ő pályakezdésekor, a kilencvenes években jutott uralomra. Ez már városban, városi életformák közt élő, a földdel, a vidékkel lazább kapcsolatot tartó úri társaság volt, kevésbé temperamentumos, különcködéstől irtózó, pontosan megszabott standardok szerint élő. Konfliktusai és komplikációi is mások, hivatalban, közéleti állásban élő és klubban társalkodó, a társadalmi formákra rátartós emberek anyagi, családi, szerelmi és féltékenységi konfliktusai. A nemesi származás már nem olyan kötelező a hozzájuk tartozáshoz, ennél fontosabb az életfelfogás és magatartás szabályaihoz tartozáshoz, ennél fontosabb az életfelfogás és magatartás szabályaihoz való ragaszkodás s a társadalmi kultúra bizonyos elengedhetetlen színvonala. Herczeg jól megfigyelte a magyar úriságnak ezt az átalakulását s ez az ő legfőbb adománya, amellyel a magyar irodalom életanyagához hozzájárult.

szozattovabbacikkhez

Herczeg Ferenc: Őszi színek

Valaki vagy Valami egyre szól hozzád, a természet hieroglifái által. De te nem tudod azokat megfejteni. Csak elvétve sikerül megértened a titokzatos rovásírás egy-egy gyakrabban megismétlődő jegyét. De ez a féltudásod is csak arra való, hogy epesztő nyugtalansággal töltsön el.

    Kis bárkán egyszer éjjeli orkánt éltél végig a nyílt tengeren. Akkor világosan megértettél egy komor üzenetet, mellyel tudtára adatott mindenkinek, hogy a világrendet egyensúlyban tartó erők között szerepe jutott a megsemmisítő erejű harangnak is. Az orkán nemcsak azért félelmetes, mert tapasztalásnak ismered pusztító erejét, hanem elsősorban azért, mert olyankor megjelenik a természet arcán az irgalmatlan harag szándékos kifejezése. Az égbolt baljós elsötétedése, a fakó tenger háborgása, a tépett felhőkön átcikázó villám, a mennydörgés és a szél szava félelmet akar kelleni. Amióta mindezt túlságos közelségből láttad, azóta nem hiszesz a kényelemszeretet elméletében, mely a mindent megbocsátó, lanyha közömbösséget akarja a világrend kormányára ültetni. Azóta tudod, hogy egyszer majd a döntés órájában, szembe fogsz kerülni az irgalmatlan következetességgel.

szozattovabbacikkhez

Féja Géza: Sinka István

Sinka IstvánA Babits-iskola és a fővárosi sznobok érthető idegenkedéssel fogadták s ma sem hajlandók tudomást venni róla. Még olyan szűk szellemi tábor sem veszi körül, mint József Attilát, még afféle gyanús érdeklődés sem kíséri, mint Sértő Kálmánt, holott Sinka eredetibb lírai anyagot hozott az Ady-utáni nemzedék legtöbb költőjénél. Költői formátuma felett vitatkozhatunk, egyes verseit nagyra becsülhetjük és kifogásokat támaszthatunk ellenük, de tagadhatatlan, hogy jelentkezése mindenképpen irodalomtörténeti méretű.

    Sinka akkor találta meg útját, midőn első balladáját megírta; azóta különben nem is tért le róla. A magyarság balladai hajlama hallatlanul fejlett, balladás élményei kimeríthetetlenek; a ballada nemcsak népköltészetünket öntötte el, hanem irodalmunkat is. Sinka mégis a magyar balladai életérzésnek új fejezete: azt a folyamatot fejezi ki, midőn a népben a ballada megfogan. Tudjuk: a népballada is hosszú fejlődési utat írt be, megfogant, világra vajúdott, útnak indult, táplálkozott, fejlődött, erősödött s a népköltészeti gyűjtők többnyire ilyen fejlett alakú és szellemű balladákat jegyeztek fel. Sinka mindenkinél mélyebbre érzett: megtalálta azt az élményréteget, életanyagot, azokat a „hősöket” és emberi mozzanatokat, melyekben a ballada első, tehát eredeti magzatmozdulatait végzi. A balladai „őskort” írja versbe, a gyümölcsöt, mely még magként rejti a balladát:

„Vándor, ám minket meg ne vess.
Szóltunk mi érted is – hát: tetess
a sírunkra jó famagot
s öleld a fejfánkat és szeress.

Ó, szeress akkor is, ha a hírünk
szétfoly a földön, mint lenn a szívünk.
Mert fába növünk mi, almafába, hajh,
s ízleled este édes ízünk”.

szozattovabbacikkhez

Sinka István: Lázadnék értetek, Örökség

Sinka István:

Lázadnék értetek

A napot hoznám, a csillagot,
Csak jönnétek hát és kérdeznétek,
hogy miért jöttem, s hogy ki vagyok?
Csak jönnétek hát, mikor a hold süt,
jönnétek, mikor zeng a rét:
úgy állnék elétek magambízón,
mint az, akinek Isten
tűzzel áldja két kezét.

                   1937    


Sinka István:

Örökség

Még talán a szépapám szépapja
véste magának. S ahogy faragta,
öreg boroktól s ihlettők kába
volt bizonnyal. És vésett a fába:
dombsort, halk fákat, házad, venyigét.
S körül az öblön valamelyikét
tán e képeknek amikor véste,
bíborszín öröm s alkotó kése
láza hajtotta úgy, hogy itt és e
holt fában dobbant a szívverése.
Így volt bizonnyal. És a szépapám
tűnődve babrált egy-egy figurán,
míg végre kész lett, kész e ritka mű:
fából díszpohár, melybe ó-nedű
s május mámora varázsolt tavaszt.

És vén apám, a kemény zord paraszt
– ha víg cimborák közt búja elmaradt –
ivott belőle… Őszi fák alatt
táncolt, ivott… s avult a vén pohár,
amióta meg főről-főre száll,
egyetlen jussként apáról-fira
– hát még kopottabb… És lenn a sírba
már apám csontját is szétrágta a szú…
Egyetlen örököm: ősi mélabú
s e fapohár, melynek tört kelyhén
a csönd mereng csak, mint őseim telkén.

Németh László: Falusi pillanat

sértőkálmánFriss hang. Valaki mezétláb lép a „költészet szentelt csarnokába”; tekinget, fütyörész s nincs megilletődve. Az ember érzi, hogy ez a feszélytelenség nem a kitanult törtetők műfeszélytelensége, akik tudják, miféle falak közt kezdtek fütyörészni s maguk is rafinált nézői ártatlan vakmerőségüknek. Ez a költő felfedezte, hogy mi mindent kaphat az ember a verstől s most azzal akarja megajándékozni magát, amire éppen szüksége van. A falusi pillanat pontosan az a pillanat, amelyben a lapátnyelet tartó menyecske s a lepényszagra beszivárgó gazda megtöri a kivett, a tejfölös lángost. Van ebben a tízsoros versben, mely a kötet első darabja: bütyökbimbós férfikéz, fejfölös libatoll, szivárványos nevetés, íz, szag, valóság – s ugyanez van a kötet minden versében. Sértő Kálmán lelkébe a falusi élet odanyomta helyzeteit, ábráit; az egész versfüzet: képeskönyv, amint az egymást követő verscímekből is kiviláglik – (Jönnek a tehenek, Mossák a disznóbelet, Árokkotrók, Káposztataposás, Tanya tavasszal, Szolgalegény) – ; minden egyes kép színesen kipingált, benne a konkrétum öröme; szinte gondolkodóba ejt: nem novellistának termett ez az ember?

szozattovabbacikkhez

Sértő Kálmán: Csaba útja alatt, Ifjúság végén

Bor mellett, füstfelhő-palástban
Elfog a borús hahota,
Tehetetlenül röhögöm, hogy
Aki még bíztat, ostoba.
Eddig is eleget szenvedtem,
Tisztes, szép őszülés előtt,
De fütyüléssel kikerültem
Mai napig a temetőt…

Fiatal voltam, mint a csikó,
Futni és enni akaró,
Ördög muzsikált a véremben,
Éltem, mint neves naplopó.
Ha Hold a felhők mögé dugta
Törzsetlen fejét, sok fogát,
Gróf bokráról egy árva lánynak
Leloptam minden orgonát…

Elszakadt nadrágom és gatyám,
Amint másztam a rácson át,
Betörő voltam a virágért
Tavaszi éjszakákon át.
Ha réten annyi pipitér volt,
Mint beteg emberen a rüh,
Megszólalt mindig a szívemben
A tiszta nádi hegedű…

szozattovabbacikkhez

Ady Endre: Öreg nyár - nem vén nyár

Vénasszonyok nyaráról
Dalolnom nem lehet,
Vénasszonyok korunkban,
Tudjuk, hogy nincsenek.
Egykor talán még voltak,
Más kor volt, más kor az:
Ma vén a dús hajzatú
És ifjú a kopasz.
 
Egykor még ifjú korban
Kelt nászra férfi s lány,
Aggok vagyunk manapság
Az élet hajnalán.
Hetvenéves korunkban
Leszünk ifjak s bohók,
Addig a szívek kripták
S akkor lesznek kohók.
 
Ilyen szép őszidőre,
Milyen ma is vala,
Azt mondották egykoron:
Vénasszonyok nyara.
Ma ki vénasszonyról szól,
Kaphat szidást, követ:
Ma már nem vén a nyár se,
Legfeljebb csak öreg...

Bartók Lajos: Őszi rózsa

Az utolsó őszi rózsát,
Kedves, neked nyújtom át,
Mint neked nyújtám az első
Kikeleti ibolyát.

Tied volt e szív tavaszán
Nyílott első érzelem, –
Az utolsó dobbanás is
A tied lesz kedvesem!

rozsa

Jékely Zoltán: Enyeden ősz van

A Bükkösön most rőzsét gyűjtenek,
görnyedeznek az enyedi szegények.
Sovány kutyájuknak füttyentenek
s nekivágnak a szélnek.

Enyed köré a tél már építi
s magasra rakja gyilkos szürke várát:
Hegyek közül lassan leömlenek
s megülnek ott a párák.

Nő a sötétség, egyre nő a sár,
a dűlőkön bizton ér már bokáig.
Benne nagyhorgú sintér kergeti
volt kutyánk unokáit.

Az akácfadombon róka váj,
az agyagot éles körmei ontják.
Kikaparja és újra elfedi
bűnösök régi csontját.

szozattovabbacikkhez

Pilisi Pál: Alföldi ősz

A földeken egypár szekér halad
hazafelé az akácok alatt.

Borospincék kopott nádfödelén
halkan dúdol a részeg, őszi szél.

Az útszélen diólevél zörög,
eltévedve az akácok között.

Szőlő érik, duzzad a kadarka,
jókedv felel magányos dalomra.

Szüretre vár a prés, hordó, a csap,
öblítgetik már száradt torkukat.

A kis tanyák magányosan állnak,
nem felelnek zajos világnak.

Gémeskutak semmibe meredőn
álmodoznak a kihalt legelőn,

s álmuk tűnt délibáb felé oson
a végtelenbe vesző síkokon…

A földeken egypár szekér halad
hazafelé az akácok alatt…

Toldalaghy Pál: Szeptemberi elégedettség

Szétkented színedet, a sárgát,
pirosat és remek lilát
s ernyős kocsiddal ímmel-ámmal
ballagnak, mint erős bikák
az alkonyok. Heved hanyatló.
Nyugalmad kívánt ismerős.
Kalapom víg szemembe húzom
s úgy várlak hűvös, enyhe ősz.

Mind kékebb már a hegyvidék. A
szőlőhegyen kék fürtöket
hintál a szél s órákon át is
halk, női énekszó követ.
Felhők uszálya lóg a völgybe.
Szegélyük csipkés és ezüst
s bontott zászlóként leng a szélben
a hajnalik, vasúti füst.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf