Reviczky Gyula: Arany Jánosnak

Válaszul »Kozmopolita költészet« című versére

Áldom én is azt a bölcsőt,
»Mely magyarrá ringatott«,
Áldom én is azt a sorsot,
Mely szívembe dalt adott.
A dicső szellem világát
Áldom mindenek felett,
S dallom, a mi bennem eszme,
Dallom, a mit érezek.

Szép az ének, szent az ének,
Drága kincs, ha nemzeti.
De a legszebb dal örökké
Általános, emberi.
Az igazság egy lehet csak
Valamennyi nyelveken.
Nagy leszen, ha lelke is nagy,
Ki művész első helyen.

Kék egével ősz Homérosz
Valamennyi nemzeté.
Búskomolyság, mélaság is
Egy van csak a Hamleté.
Bolond Istók mindenütt volt,
A hol ember szenvedett.
Nagy művész, ki emberek közt
Feledi a nemzetet.

Gúnykacaj minden hazában
Don Quijotenak végzete.
Ember, hát nem kell kutatni,
Küszködő Faust német-e?
A világ nyelvét beszéli
Moliére, a francia
Harpagon, Alcest s a többi
Csupa kozmopolita.

szozattovabbacikkhez

Gárdonyi Géza: Dankó Pista II.

Dankó a hegyen.

Brassó városa egy nyári napon megtelt piros plakátokkal. Dankó hirdette, hogy a daltársulatával odaérkezik.
A jegyzett napon meg is érkezett Dankó. Megnézte a termet, amelyben dallani fog, s megnézte, hogy mennyi jegy kelt el előre.
- Lesz itt annyi ember, - mondotta a vendéglős, - hogy be se férnek!
Dankó hát vígan megebédelt a társulatával együtt.
Ahogy ott ülnek a feketekávé mellett a vendéglő udvarán, Dankó meglátja a temérdek Cenk-hegyet. Alföldi ember: álmélkodik rajta.
- Hölgyek és urak! - mondja a társulatának, - délután úgy sincs dolgunk gyerünk fel arra a hegyre.
A dalosoknak tetszett az ötlet. Dankót különben is szerették.
- Hát csak gyerünk.
Megtöltetnek egy kosarat borral, egy kosarat sonkával, kalácscsal, azzal megindulnak.
A Cenk persze magasabb, mint amekkorának látszik. Pihengetnek közben, iszogatnak is közben. Jó uzsonna-idő, mikorra felérkeznek.
Áll Dankó a hegyormon és bámul. Nézi a tájat hosszan, szótlanul. Felnéz az égre is.
- Fiúk! - fakad ki végre költői lelkesedéssel, - oly közel vagyunk a jó Istenhez: fujjuk el neki a műsort!
Isznak egyet előbb, aztán csoportba állnak. Danolnak oly szépen, mint a nagyközönség előtt.
Megint isznak, megint dalolnak. Uzsonnáznak is. Megint isznak, megint dalolnak.
Egyszercsak azt látják, hogy a nap lecsúszik a hegyek mögé.
A brassóiak odalenn nem kaptak aznap nótát.

Fülöp Áron költő, könyvtárigazgató

fuloparonAz írói sors nagyban hasonlatos a katonáéhoz. Annak a lírikusnak[katonának] a nevét, ki alkotásával [harctéri küzdelmeivel]sok rokonlélek vágyát, érzelmi világát diadalmas kifejezésre juttatja s ezzel a remekművel magához hódítja az addig ellenes szimpátiát is, ez ilyen művészek [katonák]nevét ismeri barát és ellenfél. Csak az ilyen vezéregyéniségek műveiben, munkásságukban van eleven, ható erő.
Az újkori magyar költőknek gazdag irodalmi anyagot nyújtottak a magyar honfoglalás mondái. A XVI. században Csáti Demeter, Valkai András és Gosárvári Mátyás tettek kísérletet a már nyomtatásban megjelent krónikák latin szövegének magyar verses fordítására. A XVIII. században Bessenyei György tragédiában dolgozta fel Attila és Buda történetét, Dugonics András a vezérek korába helyezte meséinek egy részét. A XIX. században a mondaképzésnek szinte erőszakos folyamata is megindult.

szozattovabbacikkhez

Kiss Menyhért: A magyar katonákhoz, A rongyos katona, Katonatörténet

Kiss Menyhért:

A magyar katonákhoz

Magyar volna, a magyar igazán?
Ki fenevadként dúl-fúl a hazán?
Ki ártatlant öl, rabol, fosztogat,
Kerget lidércfényt, őrült álmokat?
Magyar dobná sárba a lobogót,
Melyért a szíve vérzett, dobogott
Gyehennás tűzben, annyi éven át,
Állván egy világ minden ostromát;
Kit meg nem vert ellen sehol, soha,
Most önmagának volna gyilkosa?
Mikor nemzetek támadnak körül:
A magyar volna, aki kitörül
Lelkéből múltat, erényt, hagyományt,
Hogy súnyjon gyáván, átkozott gyanánt?
Árpád, Hunyadi, Rákóczi, Kossuth
Hős népe dudvát, gizgazt és ocsút
Termelne, s míg sírhatna száz okon,
Andalog üres fellegvárokon?…

szozattovabbacikkhez

Borsos Miklós: Egry József; Emlékezés

Először Egryvel az Andrássy úti kis Mentor-könyvesbolt előtt találkoztam: a kirakatban két akvarelljét pillantottam meg. Tizennyolc éves voltam1, festőnek készültem, de a célomat aranyművességet és vésnökséget tanulva láttam elérhetőnek. Apám anyagért küldött Győrből Pestre a nemesfémfeldolgozó üzembe. Míg a rendelt anyag elkészült, kóboroltam az ismeretlen nagyvárosban. Ösztönöm mindég jófelé vezetett, ez esetben is ráhagyatkoztam. A könyvesbolt ajtaján egy kék fedőlapú folyóirat függött, rajta fekete betűkkel: KÚT. Belelapoztam, megvettem. Hátul, a háromlépésnyi kis helyiségben, addig eredetiben soha nem látott kis képek. Ez volt a KÚT (Képzőművészek Új Társasága) első, alakuló kiállítása. Az idősebbek: Rippl-Rónai, Vaszary – a fiatalok: Egry, Derkovits, Máttis Teutsch2 és még sokan mások azok közül, akikből a modern magyar művészet tábora kialakult.

    De maradok Egrynél. Ezután a Szinyei Társaság Magyar Művészet című folyóiratában láttam az első nagy kiállításának képeit3, később Rózsa Miklós lapjában, az Új Szín-ben egy egész számot a Tamás Galériában4 rendezett Egry–Medgyessy-kiállításról. Akkoriban Gulácsy vonzásában festettem, és készültem Firenzébe. De Egryt mindenkinél jobban szerettem.

szozattovabbacikkhez

Gyurkovics Tibor: Képek

Egry József emlékének

Nem bírja a tér a világot,
kitérne, kitörne belőle,
a lányok s a ferde halászok
elszállnak a híg levegőbe,
oly friss ez a reggeli pára,
keveregnek és kavarognak
a színek a tomaji tájba
nagy képei a Balatonnak.
Úgy ég a vidék vörös üstben
s a víz is lángol alatta,
az asztag is ég keserűen,
az ég ég s ég a veranda,
lebegve lobognak a székek,
a házak, a fák, a vitorla
s elönti a mértani képet
kibugyogva a nap teli torka,
ropogva törik meg a nádszál,
úgy égeti őket a festő,
égő madarak raja száll, száll,
s zuhog le a kékszínű eső…

szozattovabbacikkhez

Zilahy Lajos: Magány, Meghalt a hadnagy úr!, Vonósnégyes

Zilahy Lajos:

Magány

A vágyaim: fehér sirályok,
Emlékeim: gomolygó fellegek,
Szerelmem: messze kéklő csillag,
Fájdalmaim: viharzó tengerek,
– Itt állok némán összefont karokkal
Az óriás és bús partok felett.

 

Zilahy Lajos:

Meghalt a hadnagy úr!

Jarak mellett a szerb határon
Nagy ütközet volt este tájon, –
S a harc után úgy éjfél tájba’
Feszes, kemény haptákba állva
Jelentést ad a bakakáplár:
– A cúg huszonhat embert számlál,
S aztán – a hangja itten elszorul –
– Kapitány úr! Meghalt a hadnagy úr! –

szozattovabbacikkhez

Féja Géza: Szabó Lőrinc

Szabó LőrincSzabó Lőrincnek, saját bevallása szerint is Babits Mihály volt az első mestere, de hamar föllázadt a mester ellen, már első kötete, a „Föld, erdő, Isten” merő lázadás a mester világa, embereszménye és cellában viaskodó életérzése ellen. A tanítvány bizonyos értelemben mégis a mester folytatója: ugyancsak elsőrangú hivatásának tartja a nyugati irodalom kincsének hűséges és alázatos közvetítését. Szabó Lőrinc legkülönb műfordítóink közé tartozik s ezen a téren megbízhatóbb teljesítményt ád mesterénél. Babits ideges forrósága túlságosan magáévá olvasztotta a fordított anyagot, költői ereje leginkább fordításainak egyénítésében tündökölt. Élményekben vészesen szegény egyéniségének idegen élményanyagra volna szüksége, hogy ihlete teljes egészében feltörjön és megmámorosodjék; néhány fordítása jobb Babits-vers eredeti költeményeinél.

szozattovabbacikkhez

Szabó Lőrinc: És mikor újra megcsókoltalak, Ima az utcán

Szabó Lőrinc:

És mikor újra megcsókoltalak

És mikor újra megcsókoltalak,
szólni se bírtál… Hangod szenvedő
állat hangja volt: olvadni akarva
simultak össze forró tagjaink
s a szerelemtől szavunk elapadt.
Elapadt, elakadt, – ó, szenvedő,
szegény kis állatom, mily részegen
néztél föl rám! Milyen édes beszéd
volt néma mosolyod, s mily túlvilági
ez az egész szótlan odaadás!…
Most is így látlak, te szép, remegő
angyal és gyermek, virág és arany,
oly félénken s mégis úgy bizakodva
bújtál hozzám, mikor égő kezem
s ajkam simogató hulláma melled
bimbóiban gyönyörré merevült…

szozattovabbacikkhez

Féja Géza: Kodolányi János

Kodolányi János circKodolányi nevét „Sötétség” című ormánsági nagynovellája tette ismertté. Kemény könyörtelen naturalista írás volt ez s azonnal megmutatta Kodolányi legerősebb, legeredetibb vonását: a magyar naturalizmusnak ő adott szociológiai jelleget; szépprózánkat még senki sem állította ilyen tudatosan a szociológia szolgálatába. A „Sötétség” jelentkezésnek páratlanul érett írás s eldönti Kodolányi útját: mindvégig a nagynovella, a beszély marad legerősebb formája.

    Kodolányi gyermekkorát Ormánságon töltötte. Két nagy élmény feküdt reá ebben az időben s „feküdte meg” egész életére: az ormánsági népélet és családjával történt meghasonlása. Írói működésének első korszakát ez a két nagy élmény tölti be, némelyik regényében össze is folyik a kettő.

szozattovabbacikkhez

Ábrányi Emil: Cyrano de Bergerac

I. felvonásának 4. jelenetéből

CYRANO

Azt mondja, hogy nagy orrom van?… No lássa
Ez szimplán hangzik… Így nincsen hatása!
Mondhatta volna szebben, kis lovag,
Más-más hangnemből… Így ni, hallja csak:
Kihívón: «Én nem járnék ám vele!
Sebészt hívatnék, hogy metélje le!»
Barátilag: «Hisz findzsájába ér!
Igyék vederből, abba belefér!»
Leírón: «Csúcs, mely veri az eget!
Hegyfok! Mit hegyfok? Roppant félsziget!»
Kíváncsian: «Mit rejt e hosszú tok?
Tollszár van benne, vagy gyaníthatok
Papírvágó kést, ollót is talán?»

szozattovabbacikkhez

Koroda Pál: A távozóhoz

Ne hagyj el! Oh, ne vidd magaddal
A régtől várt tavaszt.
Számomra balzsam nincs legében,
Ha vele nem maradsz.

Hiába nyílnak, illatoznak,
Az ibolyák nekem,
Ha őket a te kebeledre
Frissen nem tűzhetem.

Pacsirta, csalogány dalában
Mi gyönyört leljek én,
Mikor nem csendül a te hangod,
Legédesebb zeném?

Te vagy szívemnek napsugára,
Te üdvöm és hitem,
Ha lehagysz, minden oly sötét lesz,
Amilyen a szívem.

Kosztolányi Dezső: Síppal, dobbal, nádihegedűvel

Hajnalban, farsangkor az ember megáll a
hideg kályha mellett, frakkban, izzadt gallérban,
rekedten. Ilyenkor a ködben beteg képeket,
zaklató arabeszkeket lát.

Fekete álarcot kötöttem
és lenge lábon, észrevétlen
vágtattam a farsangi ködben
kurjantgató, homályos éjen
fekete álarc -
sötét halálarc -
fönn még álmos csillag se reszketett,
és sebbel-lobbal
és síppal, dobbal
kísértek el aprócska szellemek.

Kis nádi hegedűjük pengve
belezenélt az éji csendbe,
hipp-hopp, rohantam a havon,
s amerre mentem,
az éji csendben
kigyúlt a részeg vigalom,
s amerre jártam,
játék-batárban
jött százezer ugrifüles manó -
és dínom-dánom -
farsangi álom
szállt rám, denevér-szárnyon suhanó.

szozattovabbacikkhez

Pesti József: Mindszenty bíboros

Nem robbant asztala,
nem ölte merénylet,
megmaradhatott
magyar reménynek.

Koholt vádat, vegyszert,
mind eléje tettek,
suttogta: „nem tudják
mit cselekszenek.”

Nem római gyűrű,
kezén az ólmos lánc,
körülötte lángol
élet-haláltánc.

Egy nép, egy árva nép
őt, s a csodát várja.
Csodavárók vagyunk –
a Szűz országa.

Hőkőlted azokat,
ma számukra nincs más,
megrontott hazán vagy
Te acélprímás!

szozattovabbacikkhez

Áprily Lajos: Tavaszodik

Megzenésítette Vancea Zénó

Sáncban a hóvíz
könnyű hajót visz,
füstöl a fényben a barna tető.
Messze határba
indul az árva
lenge madárka: billegető.

Titkon a bükkben
moccan a rügyben
– mint csibe-héjban – kandin a lomb,
s mintha a róna
kedve dalolna,
úgy muzsikál, muzsikál a kolomp.

Indulok. Értem.
Jól tudom: értem,
értem üzenget a zsenge határ:
„Szíved, a bomlott
ócska kolompot
hozd ide, hozd ide, hozd ide már!”

Beniczki Péter: A kívánatos kikeletnek gyönyörűségéről

Víg tavasz felderült,
Virágokkal frissült,
   S új pompával zöldellik;
Örül immár Flóra,
Jutott kívánt jóra,
   Látja: fű s fa bimbózik,
Kedvet a Músáknál
Talált, s Apollónál,
   Koszorúkat küld nekik.

Újul a forráskút
S föld gyomrábul kifut,
   Szép völgyekre siet s tér;
Mindenféle állat,
Nagy és kicsiny falat
   Örül, hogy már tavszt ér;
Nem szenved rothadást,
Mert reménl újulást
   Minden éltető gyükér.

A szép hajnal ragyog,
Gyöngyös harmat villog,
   Bús szíveknek hoz kedvet;
Mindenféle madár,
Kit dér, hideg elzár,
   Vígan kezd új éneket;
Jó hírrel jön fecske,
Újul agyag fészke,
   Csácsog az házok felett.

szozattovabbacikkhez

Dsida Jenő: Olvadó jégvirág


Valami nagy, elérhetetlen szerelem
ködlik a mezők felett,
elnyújtott, fájó, végtelen kiáltás
a boldogság után.

Kicsi galambok kimerészkednek
fehérlő szárnyaikkal
a feslő márciusba s lábuk elé
olvadt patakok csörgedeznek.

Jégvirág, jégvirág, jégvirág,
sok megbámult cigarettafüst...
Jaj, be jó lenne már
egy kis feltámadás!

Mozdonyok dohognak,
gyors lábak forognak,
égből lenyúló hosszú karok
kavarják a tavasz életét.

Valaha el lehet-e érni
a bús elérhetetlent?
Vagy elfojtott vággyal elfüggönyözni
minden ablakot?

Ébredő, fanyar boroszlánok
simulnak a nagy sziklasírra
s bent fekszik Lázár némán, hidegen.
Harmadnapos halott.

Gyóni Géza: Tavasz

Ez a te tavaszod, ez a zsongó élet.
Most hajt ki az ágon a rózsavirág;
Most pattan a bimbó, most száll a szívedbe
Hajnali álommal az életi vágy.

Ez a te tavaszod, ez a tüzes élet,
Fehér mellű fecske fészkibe repül…
Csókos kacajod száll szárnyain a szélnek, -
Valaki meg – jár majd újra egyedül…

1905

Zagyva Mária: Tavaszelőn

Zsugori vénség a nap,
Számlálja az aranyat.
Bár röpül a szél vele,
Kincseiből még sem ad!

Súlyos felhőszekerek,
Borítják el az eget.
Nem látszik a kék mező, -
Égig nőttek a hegyek!

Hébe-hóba még havaz.
Merre késik a tavasz?
Váratja a földet ő, -
Mint hamis lány, - oly ravasz!

Erdőn a pinty kesereg.
De, városi verebek
Hozzák a hírt, - közeleg már,
Sándor, - József, - Benedek!

1937

Édes anyám is volt nekem…

Édes anyám is volt nekem,
Keservesen tartott engem.
Éjszaka font, nappal mosott…
Jaj, be keservesen tartott!

Édes volt az anyám teje,
Keserű a más kenyere.
Ki nem hiszi, próbálja meg,
Minden magáról tudja meg.

Nem szólok én, csak hallgatok,
Mert idegen helyen vagyok.
Nem szól az idegen vendég,
Mégis van bánata elég.

Gyűjtötte Endrődi Sándor

 

népballada

Mátyás király meg az öregember

– Baranyai népmonda –

Egyszer Mátyás király nagyurakkal járta az országot. Megszólított egy öregembert, aki valamikor katonája volt, mert Mátyás király megismerte ám később is, hogy ki szolgált nála.
- Tisztességgel öreg – mondta a király.
- Köszönöm az asszonynak! – felelte az öreg.
- Hány pénzért dolgozik?
- Hatért!
- Hányból él kend?
- Kettőből.
- Hát négyet hova tesz?
- Azt a sárba dobom!
- Hány még a harminckettő?
- Már csak tizenkettő?
- Már csak tizenkettő.
- Meg tudná-e fejni a bakkecskét?
- Meg én!
- Amíg a képemet meg nem látja, addig meg ne magyarázza senkinek, amit most beszéltünk.
A király továbbment. az uraknak nagy birtokot ígért, ha meg tudják magyarázni a kérdéseket. Az urak meglepték az öreget, és kérték, hogy magyarázzon meg mindent.
- Addig nem mondhatom meg, míg a király képét nem látom – mondta az öreg.
Megállapodtak tíz aranyban.
- Tisztességgel öreg, ez azt jelenti, hogy az asszony mossa rám a ruhát, a tiszta ruha pedig tisztesség. Azért mondtam, hogy köszönöm az asszonynak.

szozattovabbacikkhez

Ásguthy Erzsébet: A gőgös tulipánok

Egyszer volt, hol nem volt… túl az Óperenciás tengeren… messze Tündérországban volt egy nagy mező.

    Ezt a nagy mezőt kora tavasszal beültette egy öreg tündér apró barna hagymákkal. Három rakoncátlankodó szőke kis tündérnek meghagyta, hogy minden reggel szórják tele a mezőt gyémántos harmatcseppekkel. Három ábrándos barna kis tündérnek pedig este kellett a tenyeréből langyos édes cukrosvízzel megitatni a csúnya kis barna gumókat. Zúgolódtak is a tündérek, hogy ilyen unalmas munkára fogták őket, de Tündérországban éltek s ezért a zúgolódásuk is kacagásba fulladt.

    Öntözgették, öntözgették a kis hagymákat s egy reggelen csak látják, hogy az egyik hagymácska kidugja vékony zöld ujjacskáját a föld alól. Közelebb mennek, hát látják csak, hogy egy másik is feltartja két kis ujját, egy harmadik is nyugtalankodik s feszegeti maga fölött a rögöket. Piciny hangjukon egymással versenyezve sivalkodtak a tündérkék felé:

    - Ki szeretnénk bújni! Ki szeretnénk bújni!

    Nagyon megriadtak erre a kis tündérek. Jaj, mit csináljanak, ha ez a sok csúnya barna gumó mind kimászik a földből. Jelentik hamar az öreg tündérnek, de ez csak nagyot nevet az ijedelmükön.

szozattovabbacikkhez

 

Márai Sándor: Az örök Felvidék

Márai Sándor jobbA második térkép, melyet ez évtizedekben a lelkek őriztek, most, mikor a városok, hegyek és folyók megindulnak az ősi otthon felé, élni kezd. Ez a másik térkép is a valóságot ábrázolja: az örök Felvidék szellemi és művészi tájainak rajzát. Az ismerős tájak fölé hajolunk, s mint ezer éven át annyiszor, e történelmi napokban átjárja a magyar lelkeket a felvidéki szellem áramlása. Ez az áramlás üdít és gyógyít, mint a hazatérő fenyvesek lehelete.

    E két évtizedben sokat beszéltek, itthon is, a trianoni határokon túl is, a „felvidéki lélekről”. Milyen ez a lélek? Táj és múlt, anyagi és történelmi erők szabják meg jellegét, vagy csakugyan más, sajátabb, egyénibb változata az egyetemes magyar szellemiségnek? Beszélhetünk-e a felvidéki lélekről abban az értelemben, ahogy a franciák provence-i lélekről, normandiai szellemről beszélnek? A dús erdők, a nemes vonalú bástyákkal ás tornyokkal gazdagon ékített városok, a magányos és kopár hegyekkel örvezett tájak lelke alkotott-e az évszázadokban egy különös értelmű, másféle színességű és jellegzetesen eredeti szellemiséget? Most, mikor a magyarság visszavárja a Felvidéket, s minden lélek telítve van, itthon és odaát, a várakozás mély és komoly feszültségével, e másik, láthatatlan térkép fölé hajolunk, s a lélek utazni kezd a szellemi útvonalon, mely városok és tájak fölött vezet az örök Felvidék felé.

szozattovabbacikkhez

Erdélyi József: A szerelem erdejében

A szerelem erdejében,
körülvett a bánat engem,
magam vagyok tévedt utas
s rámcsattog a szárnyas farkas,
rámsziszeg a sárkánykígyó,
igém ellenök már fogyó.

Szívem is már szakadóban,
eszem is már tagadóban,
jaj be nagyon elmélyedtem,
nincs alattam, nincs felettem,
nincs köröttem senki-senki,
aki jóra vezessen ki.

Anyám, anyám, te szültél-e,
szíved alatt viseltél-e,
mért nem fogod meg a kezem,
hogy ne verjen úgy ez a szem,
mért nem rejthetem orcámat
enyhébe ruhád korcának?

szozattovabbacikkhez

Imre Flóra: A szerelem az nem jön vissza már

a szerelem az nem jön vissza már
lakatlan házakban félig vakon
bolyongunk ez itt – úgy tűnik – a nyár
a test még kész a lélek elhajol

a napsütésben káprázik a szem
és a pillák mögötti félhomályba
húzódik vissza nincs itt senki sem
saját delíriumos látomása

az ifjúságra néz nem álmodik
a terek visszhangozzák egyetlen
lépéseinek koppanásait
meggyűlik ez az éles fény a testben

s a lelket egyre kínzóbban vakítja
a szerelem nem jön már soha vissza

Kádár Imre: Vallomás a szerelemről

Mint a Zenith, Nadír nélkül,
a magasság, mélység nélkül,

mint a folyó, forrás nélkül,
a szivárvány, színek nélkül,

mint a magtár, búza nélkül,
étel, ital íze nélkül,

mint az ország, népe nélkül,
a mindenség, csillag nélkül,

mint az ember, Isten nélkül,
mint az Isten, ember nélkül:

az volnék én, nálad nélkül.

1933

Páll Miklós: Szerelmes vers

Milyen a csókod,
Biztató,
Szelíd ringású
Tiszta tó?

Vagy vad viharú
Vak világ,
Hol elfonnyad a
Vágyvirág?

Milyen a csókod,
Messziség,
Mely alkonyokon
Messzi ég?

Vagy elborító
Áradás,
Mi sebes szívre
Árkot ás?

szozattovabbacikkhez

 

Szathmáry István: Köszönöm

Köszönöm, édes asszonyom,
Pajzán, csapongó pille-lelked,
Hogy egy szép nyári alkonyon
A csókoddal belém lehelted.

És köszönöm a szent csodát.
Mámorba ejtő szőkeséged,
És hűvös ajkad bíborát,
Mely harmatos tűzlánggal éget.

Köszönöm nagy szépségedet,
Hogy az enyém ezernyi bája,
Hogy nálam nincs s nem is lehet
E földnek gazdagabb királya.

Köszönöm, hogy az életem
Napsugaras, tavaszi álom:
Kacag a tűnő éveken
S rózsát nevel bús őszi tájon.

Köszönöm, hogy örök titok
Tudtál maradni: földi asszony,
Ki távozik, de jönni fog,
Hogy holnap új gyönyört fakasszon.

Köszönöm, édes asszonyom,
E soha nem múló szerelmet,
Hogy egy szép nyári alkonyon
A csókoddal belém lehelted.

1933

Erdélyi József: Farsang

Megfordult az idő Pállal,
fehér apostolszakállal
prédikál
a bűn ellen Január.

De szavára most nem hallgat,
tombol a világ: a Farsang
ördöge
fittyet hány a hidegre.

A hó keblén, a jég hátán
piros tüzet rak a Sátán
s nyitva lék,
vetve hurok, hányva lép.

Piros rózsát nyit a jókedv,
messze van még Húshagyó Kedd:
zeneszó, -
messze van még Hamvazó!

Háromhetes még a naptár,
messze van még Péter és Pál.
Medvebőr –
telik a nyár bőviből!...

1928

Karafiáth Jenő: Farsang a Sashegyen

A februári havazásra
megjöttek végre már a cinkék.
Egy hónapig vártam hiába,
csak kerülték a terasz szintjét.
Még veréb se szállt erre egy se,
pedig néki is volna jussa
kis lakodalmi eledelre;
farsangi kendermag – faggyúsra.
De ma reggel a rigófőnök
sült almaszeletet kapott.
Dióbelet a cinkehősök
s a magtörőpinty – tökmagot!
És jött a tánc és tova rebbent
egymásután sok lenge árnyék;
zöldeskék, sárga toalettben
a farsangvégi bálkirálynék…

1942

Krúdy Gyula: Farsang

A hóesés kering az ablakom előtt, messze, a városon kívül tán hófúvás van, a tél ünnepélyesen és lelkesen végzi tennivalóit, mintha a kalendáriumban mit sem tudnának a megváltozott földi viszonyokról – február a farsang hónapja, a tél tehát eleget tesz kötelességének, mintha jókedvű maszkák emelnék csipkés szoknyájukat az alkonyatban, és a vigalom piros lámpásai tündökölnének a Duna-parti Redut ablakaiból; Almaviva grófnak öltözik a borbély, százesztendős jövendőmondónak a fiatal tanuló, Eszmeralda cigányos szoknyáját ölti fel a szobaleány – de a grófnők és az előkelő gavallérok sem tartózkodnak a jelmez megválasztásától, amely egyéniségüknek leginkább megfelel; ah, Navarrai Margit két kézzel ette a pástétomot és X. kisasszony, az első négyes tagja a velencei úrnő ruhájában stílszerűség céljából mérget akart inni egy régi farsangi hajnalon…

szozattovabbacikkhez

Farkas Imre: Debrecenben voltam

Debrecenben voltam,
Nagyerdőben jártam,
A régi padunkon
Ifjú párt találtam.

Feléjük repesett
Örömmel a lelkem.
Azt, hogy csókolóztak,
Nagyon helyeseltem.

Lábujjhegyen léptem
A zörgő avarban,
Dehogy is zörögtem,
Dehogy is zavartam.

Nékem is volt itt egy csók,
Akácvirágzás is.
Söpörtem eleget,
Söpörjön most más is!

Juhász Gyula: Szabadka

Ó régi nyár, mikor a vén verandán
Két új poéta régi verseken
Elbíbelődött s a hold arca sandán
Két nyárfa közt bukkant ki az egen.

Ó régi nyár, az ébenóra halkan
Elmuzsikálta már az éjfelet,
Az árnyak óriása várt a parkban
S a denevér szállt rózsáink felett.

Ó régi nyár, a zongorán egy akkord
Fölsírt és mélyen a szívünkbe markolt,
Künn a kutyák szűköltek elhalóan.

Valami nagy bú olvadt föl a borban,
Fájón figyeltünk vén magyar szavakra
S álmában olykor sóhajtott Szabadka!

Csata Ernő: Orbán Balázs sírjánál, Székelykapuk alatt

Csata Ernő:

Orbán Balázs sírjánál

Kapuk alatt botorkál a kegyelet
egy vissza-visszarángatott lélek
sírkövéhez, hol érezni akarjuk
az elrabolt örökségünk,
ahol sokszor temettünk,
hogy tiszta legyen a lelkiismeretünk.
Szejkén, az apai örökség porán
egy betűrengeteg suhog körül,
s a föld gyomrából a Borvízoldalban
egy régmúlt bugyborékol még felénk.
Könnycseppek a talpalatnyi földért,
mit egy nagy akarat bejárt és leírt,
a székely Szentföldért,
ami ránk maradt, hogy őrizzük,
el ne hagyjuk soha.

szozattovabbacikkhez

Orbán Balázs: Marosvásárhely fekvése és keletkezése

    /részlet/

    A délkeleti irányból lefolyó Poklos patakának Marosba szakadásánál egy lomberdők által koszorúzott hegyfok szögellik ki. – Ez Nagyerdő nevét a tetejét koronázó s oldalait borító több száz hold kiterjedésű azon csereerdőről veszi, mely itt ezen erdőszegény vidéken a Nagyerdő elnevezést jogosan kiérdemli. Ezen hegységnek vég előfokát Somostetőnek nevezik: ott vannak Vásárhelynek szép nyaralókkal, borházakkal és csinos gloriettekkel tarkázott szőlői. Maga a báros e hegyfoknak térbe enyésző legalsó lépcsőzetén és annak a Maros által körülkanyargott észak-nyugati alján igen regényesen és festőileg fekszik, s főként az alulról jövő előtt egy tekintélyes nagy városnak tűnik fel. Ha a távolból költött várakozásnak nem is felel meg, azért mégis a Székelyföld legnagyobb és legszebb városa, melynek közel 12.000 lelkes és szorgalmas magyar lakosa van, mi az 1873-iki népszámláláskor talált 7348 lélekhez viszonyítva igen kedvező népszaporodást mutat. Ezen lakosság kivétel nélkül székely, mert úgy a kevés számú keleti vallásúak, mint a lutheránusok, zsidók és letelepült idegenek teljesen el vannak magyarosodva.

szozattovabbacikkhez

Féja Géza: Ambrus Zoltán

Ambrus ZoltánA századforduló legbecsültebb prózaírói közé tartozott, a „Nyugat” folyóirat egyedül őt tartotta méltónak arra, hogy a közvetlen elődök még élő sorából főmunkatársai közé fogadja. Ambrus tekintélye később sem fogyatkozott s bár halála után a közönség érdeklődése csaknem teljes mértékben megszűnt iránta, az irodalmi közvélemény továbbra is a fegyelmezett stílus és a magasrendű ízlés fejedelmének tartja. Ambrusra sűrűn hivatkoznak, de alig olvassák, „életrekeltése” nehezen is sikerülhet, bármilyen erőfeszítéseket végzünk érdekében. Ambrus mindenesetre legigényesebb íróink közé tartozik, a „Nyugatot” megelőzve mindenképpen európai ízlésű szépprózát próbált csinálni. A franciák tanítványa volt és tömérdek francia szérumot oltott szépprózánk testébe. A nehézkes, bozontos, szétfolyó magyar összetett mondatból ő teremtett kristálytiszta, áttekinthető szerkezetet. Az ösztönösen kanyargó, élettől kicsattanó magyar prózát ő házasította össze az intellektualizmussal.

szozattovabbacikkhez

Bárd Miklós költő, alias leveledi Kozma Ferenc huszártiszt, nyugalmazott honvédtábornok

Az 1867-es kiegyezést követő általános gazdasági fellendüléssel párhuzamosan újabb és újabb alapítású sajtótermékek jelentek meg, amely a magyar irodalom, de elsősorban a költészet fellendülésének motorja is volt egyben. Ugyancsak ebben az időszakban Tisza Kálmán miniszterelnök felhívására, egyre több magyar nemes család gyermeke jelentkezett a monarchia hadseregének és haditengerészetének tisztképző intézményeibe. Ezek egy jelentős része érdeklődött az otthonról hozott kulturális igények miatt a humán tudományok, többek közt a versek és nótaírás iránt. A kard és az írótoll szövetsége gyakori a mi történelmünkben: Tinódi, Balassa, Zrínyi, Gvadányi, Bessenyei, Kisfaludy Sándor a példák; vitézség és költészet egyformán nemzetfenntartók nálunk.
Bárd Miklós is a magyar eszmény katonája volt; költészetében pedig lépten-nyomon föltetszik másik hivatása képekben, jelzőkben, hasonlatokban.

szozattovabbacikkhez

Versényi György tanár, költő, író

Versényi GyörgyBár a XIX. századi történelmi Magyarország utolsó polihisztorának Brassai Sámuelt tartották, mellette több reneszánsz szellemiségű, többféle tudományban is jártas, így ezt a megtisztelő címet ugyancsak kiérdemlő alkotó élt e korban. Ilyen közismert figura volt a breznóbányai születésű Hermann Ottó, vagy a napjainkban már szinte elfeledett Versényi György tanár, aki a költészet, a felnőtt és gyermekirodalom mellett etnográfiával és dalszöveggyűjtéssel is foglalkozott, amely a Régi Magyar Könyvtár 35. köteteként 1914-ben ​jelent meg, a „Sziveket ujitó bokréta” (XVIII. évszázbeli dalgyűjtemény) című kiadvány. A könyv egy 1770-ben, feltehetően Erdélyben összeállított dalcsokrot tartalmaz; a kiadvány ma már nehezen hozzáférhető. Nem véletlenül volt sikeres gyűjtő Versényi György, maga írta naplójába: „Meggyőződésem, hogy jövendőnk alapja a magyar néppel való lelki kapcsolat keresése, annak feltétlen megteremtése”.

szozattovabbacikkhez

Versényi György: Ez a szív volt nem rég, Hajtsd lelkem, Panaszol, panaszol, Szívem most is úgy megrezdül!; Úgy reszketett kezem kezedben

Versényi György:

Ez a szív volt nem rég

27.

Ez a szív volt nem rég
Oly fájó, beteg?
A kétségbeesés
Ezt támadta meg?

S ez most olyan boldog,
Megelégedett?
S érez mondhatatlan
Édes kéjeket?

Meg van vetve ágyam,
Megvette már.
Lefekszem, de lelkem
Most is nála jár.

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor: Berde Mária

Sokat gondolkoztam azon, hogy miért szokás, és miért is kell egy írónak, ha véletlenül nő, hangsúlyozni, azt, hogy nő-író. Lehetséges-e, szabad-e, hogy ez a szempont befolyásolja, módosítsa értékelésünket, vagy akár egészen lényegtelenül is színezze, árnyalja azt, amit mondani, megállapítani akarunk? Megengedett dolog-e, hogy művészi alkotással egyáltalában bármilyen, szabadon és öntudatosan vállalt munkával szemben kétféle mértéket alkalmazzunk, a szerint, hogy alkotója milyen nemű, – hogy elnézőbbek vagy követelőbbek lehessünk a nővel szemben? Kétségtelen, hogy nem szabad, nem lehet ilyen szempontoknak döntő befolyása a megállapításokra, az értékelésre. Ezt minden komolyabb kritikus el is ismeri – elvben. Miért szokás hát mégis kivétel nélkül alázúzni az író nőiségét?

    Ennek a kérdésnek felvetésénél látok egy bizonyos férfi-mosolyt, amelyet – nem tehetek róla – én soha sem szenvedhettem. Szkeptikus, cinikus, gúnyos, néha éppen gonosz mosoly ez, az örök férfi-elfogultság mosolya.

szozattovabbacikkhez

Berda József: Harmadik osztály: négy apáca utazik

Mily szelíd kép: itt ülnek szelíden
mind a négyen. Nem büszkék, nincs mit
szégyelniök: Isten mátkái ők. Oly alázatosak
mint ez az egyszerű paraszti kupé, melyben
a szegénység olcsó pipafüstje s jó falusi
konyhák ételszaga csikland az orrod alá.

De ők a kedvesek, Isten parfümjét
érzik itt is, mint templomban a tömjén
illatát. Lelkük nyugalmát nem zavarja
semmi; tudják, velük a Béke kegyelme,
melynek szava nincs e földön, csak lángja
a lélek mélyén, mely most gyúlt ki éppen
ajkuk beszédes némaságán.

Ó, élnek ők! Istent szeretik, téged szeretnek,
Oly igazak, mint egymást szerető nővérek,
kik szeretik egymást testvéri módon. Nem
tudják, mi a rossz, – s csak ülnek s hallgatnak
teli hittel, míg el nem mosolyodnak halkan
egy gyámoltalan néni tréfás mozdulatán…

Dalmady Győző: Mátyás szülőháza

Te ócska ház, te adtad
Nekünk a nagy királyt,
Nem született bíborban,
És mégis hogy kivált!

A koronát viselte
Büszkén és szabadon,
A föld minden királya
Irigyelte, tudom.

A kardot jól forgatta,
Vitéz volt, igazi,
Itt-ott most is fájnak még
Kemény csapásai.

Nagy urakkal jól elbánt,
Látták: engedni jobb!
Mikor neki szolgáltak,
Akkor voltak nagyok.

szozattovabbacikkhez

 

Indali Gyula: Szivaromhoz

Égj, füstölögj vigan, te jó szivar!
Kék füstödön még hadd merengjek el,
Röptét ha látom, tán lelkemnek is
Magasba szállni újra vágya kel.

Óh, jó barátom vagy te, elvonod
A föld- rögétől lelkem, és ami
Szememből már-már végképp kiapadt: 
Egy pár könyűt is tudsz fakasztani!

Ah, a mi sorsunk oly hasonlatos!
Hisz mindkettőnknek folyton égni kell!
Még egy utolsó füst — egy végsohaj,
S aztán örökre elfelednek, el!

De ellentétek is vagyunk: tüzed,
Bár holt anyag vagy, égre szállni készt;
Mig engemet, az embert, földre sujt
A láng, mi bennem titkon dúl, emészt!

szozattovabbacikkhez

 

Sipos Pál: Barcsay Ábrahám epitáfiuma

Tisztelve látjuk Barcsai! képedet
Fennen ragyogni, nem lobogó, de szép,
De tiszta fénnyel, mint nagy álló
Csillagot egy gyönyörű csoportban.

Meglátogat majd, Barcsai! téged is
Hív almafádnál egy valaki s reá
Felmetszi: „minket a ki
Költe fel, itt feküszik porában.”

Takáts Gyula: Hajnal és a bivalyos

1.
Sárberekből csigaháton ringatózik a nap,
mint lápba fúlt cigány dala a nádból, ha kesereg.
Halász les a tótükörbe nyurga bottal kézbe,
s lenn a vízben horga végin réti kukac tekereg.

Béreslányok halkan jöttek s fűzfa mögött csendbe
szoknyát levetettek, inget fűre tettek,
berekvízbe belementek, vízitököt szedtek.

Halász szedte ruhájukat, – langyos volt még ráncuk, –
s maga alá rakta puha ülő helynek,
zsíros pontyok kék iszapban most hiába lesnek.

Piros kárász ehetne… Nincs ki horgát vesse,
szittyó között villódzik béreslányok teste.

szozattovabbacikkhez

Bodnár Éva: Február

Gyertyaszentelő Boldogasszony,
mutasd, a tavasz eljön-e?
Felébred végre, vagy árnyékát látva
hideget jósol a medve?
Gyertyaszentelő Boldogasszony,
Vigyázd a csecsemők álmát!
Űzd el házunkból a gonoszt, a rosszat,
áldd meg az élőt, s halottainkat!

Dóczi Székely Gábor: Tél, tél, tél

hozna havat és jeget:
január se lenne beteg.
Tél, tél, tél…
klímakrachról ne regélj!
 
Szikrázna Napon jégvirág.
Tejfölöntet a világ.
Tél, tél, tél…
szapora hő tán elvetél!
 
Hópelyhekről álmodtál.
Álnok nyár, hogy távol száll. 
Tél, tél, tél…
hideg-leléstől kékültél.
  
Jönne szánon Szent Miklós,
ajándéka száz kilós!
Tél, tél, tél…
De szívünkben csak tavasz él!

Harsányi Kálmán: Februárban

Havas pólyában szunnyad még az ágon
Az alvó rügy… nincs csókja még a napnak,
Nem zsendül élet még e holt világon,
A bimbók még csak énbennem fakadnak.

Még jégvirágos, pálmafás az ablak,
Még rajt a télnek szürke délibábja,
Nem érzi más még csókját a tavasznak,
Csak bennem olvad hét tél jégvirága.

Csak bennem olvad minden, ami jég volt,
Csak én éledtem még a kikeletre,
De ki tudja, - ha fölragyog az égbolt, -
Nem köszöntöm-e májust dideregve?

1906

Szentessy Gyula: Tél

Unalmas, szürke, lucskos téli este,
A halk eső szitálva permetez.
A kémény füstje lenn bolyong az utcán,ház
Csorogva sir a rongyos eresz.

Itt vagy megint én hervadó virágom,
Beh jó, hogy u.jra megtaláltalak!
Lásd, odakinn mogorva tél-idő van,
De itt szivünkben lánggal ég a nap.

Beh jó azoknak, kiknek a szivükben
Örök szerelem, fényes nap ragyog,
Hervadhat kinn a bus világ, minálunk
Örök tavaszról zengnek a dalok!

Tóth Árpád: Februárius

Februáriusban alighanem tél lesz,
Még a sóhaja is arccsippentő szél lesz,
Édesebb piros színt adva minden rúzsnál,
Békebelibb színt már sápadt háborúsnál.

Acélkorcsolyáknak finom zaja ha von,
Láthatsz boldog népet a ligeti tavon,
S láthatsz úri nyüzsgést lokálban és bárban,
S felkurjanthatsz vígan: Be jó február van!

Csak aztán, ha jégről s bálakból kilépnek,
Megmaradjon kedve a mulató népnek,
S ne lenne példájuk olvadó hóember,
Hanem igaz szívű, hűséges jóember...

1928

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf