Vajda János: Nádas tavon

Fönn az égen ragyogó nap.
Csillanó tükrén a tónak,
Mint az árnyék, leng a csónak.

Mint az árnyék, olyan halkan,
Észrevétlen, mondhatatlan
Andalító hangulatban.

A vad alszik a berekben.
Fegyveremmel az ölemben
Ringatózom önfeledten.

Nézem ezt a szép világot,
Mennyi bűbáj, mily talányok!
Mind amit körültem látok.

Nap alattam, nap fölöttem,
Aranyos tüzes felhőben,
Lenn a fénylő víztükörben.

szozattovabbacikkhez

Bartók Lajos költő, élc és hírlapíró, parlamenti képviselő

Bartók LajosSajátos irodalmi és politikai fenegyerek volt a XIX.-XX. század fordulóján élt [málnási] Bartók Lajos, Mikszáth Kálmán jó barátja, és aki többek közt Jókai Mór, a magyar irodalom egyik legtermékenyebb írójának volt rövid ideig szerkesztőtársa. Bár jellemük teljesen különböző, életútjában több a közös vonás kortársával, a Szózat havilapban szintén bemutatott Rudnyánszky Gyula felvidéki költővel, hírlapíróval. Bartók Lajos a kincses Erdélyben született Erdődön, az egykori Szent István király által alapított Szatmár vármegyében 1851. május 24. Édesapja a helyi nobilitás egyik kiválósága, a tiszántúli nemesi családból származó Bartók Antall ügyvéd. Fia Nagybányán és Máramarosszigeten végezte az alsóbb iskoláit, mielőtt Pesten, 1868-tól jogot kezdett hallgatni. Irodalmi pályafutása is ekkor kezdődött. Bartók Lajos a XIX. század utolsó harmadának egyik legnépszerűbb költője volt; 34 évre terjedő írói pályáján sokoldalú és eredményes munkásságot fejtett ki. Először egyes szépirodalmi és napilapokban időközönként megjelent lírai költeményeivel és az „Üstökös”-ben közreadott humoros verseivel ébresztett figyelmet.

szozattovabbacikkhez

Bartók Lajos: Csillagok a fűben, Fegyver dördült, Ott rémlik a Gellért…, Poétai tanács, Utazási vágy

Bartók Lajos:

Csillagok a fűben


A tavasz-éjben
Álmodom ébren
A sziget közepén, a zöld
Fű közt, s íme lábam előtt
Kigyullad egy árva
Szentjános-bogárka,
Mint hogyha a csillagos égre tekintnék,
Hol fényt miriád nap örök tüze hint szét.
S mint lámpasorok, jobb s balról ezalatt
Sorban gyulladoznak a fénybogarak.
Szikrázik ez, az már lankadva kihal,
S versenyt lobog újra az ég csillagival,
Amelyek oly édes-igézetesen
Mosolygnak az embereken idelenn.
S a sötét fák alva, bókolva körültök,
Cirpelnek a csöndben a távoli tücskök,
Mint éji zenészek,
Gyújtván halk hangú danára,
Az ifjú természet
Első-szerelem tavaszára…

szozattovabbacikkhez

Rudnyánszky Gyula költő, hírlapíró

rudnyánszky1Ördögén, az egykori Nyitra vármegye egyik településén született az a [dezséri] Rudnyánszky Gyula költő, hírlapíró, akinek versei annyira feledésbe merültek, hogy csak a legvájtabb ízlésű olvasó keresi manapság. Édesapja a felvidéki katolikus családból származó egykori 1848-as honvédfőhadnagy Rudnyánszky Károly. Gyula fia 1851. május 1-én született. Egyike volt annak a felső-magyarországi költőcsapatból, amely egykor áhítatos zarándokcsoportként [a hármas számban egyesülő felvidéki, úgynevezett „tót költők”] vonult a Felvidékről Pest felé, hogy itt a költészetben elfoglalja megillető helyét. Mint említettem, Rudnyánszky Gyulával  felettébb mostohán bánik az irodalmi emlékezet; még a nevét is kevesen tudják visszaidézni. De nemcsak a XXI. század első évtizedeiben. „Ma már nagyon feledésbe megy alakja, amely külföldieskedő, különcködő, extravagáns volt – mint ahogy a költők már a megjelenésükkel is mutatni akarják vala különös foglalkozásukat. Amíg valaha Lisznyai Kálmán cifraszűrben járt: Rudnyánszky Gyula nyugat-európai kokettériával simára borotválta az arcát, és csupán két göndörödő pofaszakállt hagyott meg az állán, amely szakállnak az állásából, alakjából, kifejezéséből mindig pontosan lehetett következtetni a költő lelkiállapotára” írta róla Krúdy Gyula 1927-ben. Pedig néhány költeménye a XIX. és a XX. századforduló legjobbjai közt biztosíthatná a helyét, irodalomtörténeti jelentősége pedig körülbelül olyan fontos kapcsolatteremtés a XIX. és a XX. század előremutató költői törekvései között, mint Bródy Sándoré a prózairodalomban. Rudnyánszky Gyula az összekötő láncszem Reviczkyék újat akarása és Ady nemzedékének újat teremtése közt, annak ellenére, hogy Petőfi halálától Ady fellépéséig a magyar társadalmi viszonyok nem teszik lehetővé reprezentatív lírai hang kialakulását.

szozattovabbacikkhez

Rudnyánszky Gyula: A csípős versekből, A hó, Fut az idő, Ketten vagyunk

Rudnyánszky Gyula:

A csípős versekből


A rendjelet megérdemelni,
Nem kell ehhez szív, – csak egy kéz, mely ád;
S a rendjelet viselni?
Ehhez sem kell ész, csak – kabát.

Fényben, árnyban (1876–1886) 1886


Rudnyánszky Gyula:

A hó


Télen szegény a természet nagyon.
Az a mesés vagyon,
Amit az ifjú föld
A szép tavasztól örökölt,
Mit az erős nyár aratott,
Használva éjet és napot,
S amit a gondos ősz
Begyűjteni se győz:
Az elkallódik mind a vén
Mihaszna tél kezén.

szozattovabbacikkhez

Hangay Sándor: A rabló gálya, Szeretlek!, Szerelmes ima

Hangay Sándor:

A rabló gálya


Tengeren innen, Kárpátok alatt
Megremeg a sárga kalásztakaró.
- Síró hullámos sirálymadarak…
Örvénylő vizekre indul el egy gálya,
Tengeren túlra való
Szomorú hajó.
Valahol benn a magyar rónákon,
Vakon néz sok ablak… Üres az a ház!
Pici bölcsőkre nem jön dalos álom,
Lebillent kéményen vad szél hahotáz.
Hol van a gazdája? – Gazdátlan a ház.

Ringó hullámok szennyes tarajával
Küszköd a lomha gálya fala.
Viszi az égbe magyar faluk népét,
Elviszi s nem hozza soha haza.
Tompa morajlással dohog kazán melle,
Lehellete lángol messzire még…
Fekete álom teríti be lágyan
Hazátlan magyarok szomorú szívét.

szozattovabbacikkhez

Áprily Lajos Dsida Jenőről

260px Dsida JenőA sikerült fényképről, az Erdélyi Szépmíves Céh és a Révai kiadásában megjelent két kötetének élén, komolyan merengő fiatalember néz reánk. Reánk? Inkább önmagába. De hol van eleven humora, szellemes harckészsége, könnyen csendülő, kissé ideges nevetése és rendkívüli öntudatosságának villódzása? Egyik írótársa fölényeskedőnek érezte az első találkozáskor, de csakhamar rájött, hogy ez a magatartás megelőző védekező mozdulata a világ felől érkezhető támadásokkal szemben. „Költő voltam” – vallja önérzetesen, s abban is hisz, hogy nem múlik el a halállal: „…aki helyettem partra száll, fenséges, komor ezüstszobor”.
    Tudtuk róla, hogy rossz a szíve, s csak óvatos, kiegyensúlyozott életmód adhat neki férfiéveket. Ő azonban fiatalos könnyelműséggel így fogalmazhatta meg magában a kérdést: Ha beteg szívem miatt úgyis meg kell halnom idő előtt, miért lohasszam magamban a lángot? Talán ezért kellett olyan korán eljutnia a határkőhöz „könnyelmű, fiatal, csacsi” élete útján, nem sokkal azután, hogy harmincéves férfiarcát, a „sokat tudót, öregedőt” aposztrofálta. Élete utolsó éveinek lázában van valami, ami Csokonai lázas alkatára, gyors égésére emlékeztet. S különös egyezés: csak egy hónappal élt kevesebbet, mint a tüdőbajos poéta, akihez A reményhez formájában hosszabb verset írt debreceni látogatása után (Csokonai sírjánál).

Dsida Jenő: A csontváz

Az igazgató – szikár pap – azt mondta róla egyszer: Az az istentelen ember.

    Azóta rajta maradt, tanártársai is úgy hívták a háta mögött: Az az istentelen ember.

    Csakugyan furcsa ember volt Sárossy. Bozontos, barna haját hátrafésülve hordta, és csaknem a válláig növesztette, mint a piktorok. Első bizonyítékául a nagy Darwin tanításainak, melyeket annyi tűzzel magyarázott nekünk a természettanórákon: tiszta állatfeje volt. Kiugró pofacsontjain fényesre feszült a kicserzett, malájisárga bőr, hatalmas alsó állkapcsa örökké harapásra torzultan ugrott előre, bunkós orra alá.

    De szép szeme volt. Nagy, melegen néző, dióbarna szeme. Kemény arccsontja alatt, beesett arcán, mély gödrök sötétlettek kétoldalt, talán hogy annál erősebb legyen a fölöttük mozgó szempár villogása. Ha csöndesen beszélt, melegen nézett maga elé, de ha lendületbe jött – ami gyakran megesett – és fanatikus hévvel hömpölyögtek duzzadt, kirepedezett ajkáról a szavak, pezsdülő, tüdővészesen lobogó lett a szemek tüze is.

szozattovabbacikkhez

Dsida Jenő: Pasztell, Purgatórium, Tekintet nélkül

Dsida Jenő:

Pasztell


Nézel hajló tölgyfa-ágat,
gyomokat, miket kivágat
mord paranccsal zordon kertész,
széles paddal vár a kert-rész
sűrűje, hogy tűnj el, vessz el
jobbkezedben Szókratésszel.
Délutánra enyhe, szőke
fény esik a háztetőkre,
s szürkepettyes, gyöngyszín, halvány
galamb búg az eresz alján.
Alkonyatra sásos zugnak
mélyén futó vizek zúgnak,
csupa sötét, furcsa, hűlt nesz,
bús suhogás, mi körülvesz.
Ebben a nagy félig-csendben
asszonyszemek cseppje cseppen,
csak a lélek füle hallja:
nyirkos lesz a lombok alja.

szozattovabbacikkhez

Csíki Margit: Hazatért a földhöz

– Kányádi Sándor emlékére –

hazatért a földhöz
melyből vétetett.
nagy, melegbarna szeme
ott ragyog a táj felett.
innen sarjadt minden verse
távol innen sohse volt,
hallotta a csengettyűszót,
érezte a kenyérmadár - illatot.
Kolozsváron, Rotterdámban,
Kanadában, Finnországban,
Münchenben vagy Budapesten
a beszéde, a kézfogása,
néha fanyar mosolygása,
tehetsége, a jósága,
embersége, magyarsága
mindig kicsit galambfalvi "vót ".
bejárta a nagyvilágot,
annyi díjat megkapott,
de amire büszke volt,
hogy őt innen tarisznyálták...-
minden szava tiszta volt. -
hazatért a földhöz
melyhez tartozott...
az istenadta tehetséggel
jól sáfárkodott :
mindnyájunkra kincseket hagyott.
nagy, melegbarna szeme
a lelkünkben ragyog. -

Nagygalambfalva, 2018 júniusában

Kányádi Sándor: Bántani én nem akarlak, Szelíd fohász

Kányádi Sándor:

Bántani én nem akarlak
 

Bántani én nem akarlak,
szavaimmal betakarlak,
el-elnézlek, amíg alszol.
Én sohasem rád haragszom,
de kit bántsak, ha nem téged,
az én vétkem, a te vétked,
mert akarva, akaratlan,
halálom hordod magadban,
s a fiammal, akit szültél,
halálom részese lettél,
és történhet már akármi
történhető, e világi,
oldhatatlanul köt hozzád
e magasztos bizonyosság,
világrészek, galaktikák
távolából is mindig rád
emlékeztet ez a vétked.
Kit szeressek, ha nem téged.    

                        1965

szozattovabbacikkhez

Czethoffer Csaba: Záradék

Köpönyegforgató korban
Nagy Gáspár-i konok hittel,
legyőzőttekért a porban
roppanthatatlan gerinccel
dudás lévén a pokolban:

soha senki előtt térden –
majd Istennél fönn az égben!


Ui.:
... Túlról ragyog már...
tündököl a Napban
N.G.
1949-2007
,,s álmodik
fényes mondatokban."

2007

Nagy Gáspár: Ne fonjatok nekem vesszőkosarat!

Egyszer kinövök abból is -
ne fonjatok nekem vesszőkosarat!

Ha megszültetek anyák
- nád közé ne rejtsetek -
a lapuló állatok dühe úgyis rámakad.

Sírásomat ne bújtassátok
- így volt a rend -
jöhetett kozák-szurony, tehervonat.

Buzogányos vizeken tanulok járni
s világgá űzöm a partokat.

De még abból is kinövök:
ne fonjatok nekem vesszőkosarat!

Szervác József: Rossz álom

Kr. u. 2000 előtt Nagy Gáspárnak

Még mindig miránk vár az Isten.
/A barátomat most pofozzák.
Játékait is eloroznák
s a főpapság bele se szisszen./

Talán még velünk van az Isten.
/Siralomházban inge vérzik --
testvéremet holnap kivégzik,
magunkra maradunk a ringben./

Minket régóta csal az isten.
/A temetőket fölszámolják,
elárverezik Krisztus csontját,

s nekem már a magamét sincsen
menteni merszem; szép szerencse:
várhatni újabb istenekre./

Ady Endre: Üdvözlet

 Behunyt szemekkel újra látlak,
Kedves, szép hely, köszöntelek!...
Májusi szellő, virágillat
Elhozta hozzám képedet.
Görbe utcáid újra járom,
Rabjául ejt sok régi álom
S álmomban látlak tégedet.
 
Erdőd, hegyed már lombot öltött,
Kertedben nyílik a virág,
Az áldott nap meleg sugárit
Fényes kévékben szórja rád.
Fény és illat a szívbe tódul,
Mely mámoros ez égi csóktul,
Fellángol és szeretni vágy.
 
szozattovabbacikkhez

Gyóni Géza: Május a parkban

Virág alatt rogyó fák
Soha még ily áldottak,
S a május-esti rózsák
Ily bódítók nem voltak.
Úgy reng a régi park,
Mint részeg nászi csónak.

Virágos nászi csónak
Most ablakod alá hajt;
Virágos ablakodon
Most zörgetnek a vágyak;
Virágos csónakomba
Most emelem az ágyad.

Ma hiába őriznek
Gőg, gyávaság és jóság;
Ma vissza nem riasztják
A vágyak bús hajósát;
Ma csókomtól kinyílnak
Szűz melleden a rózsák.

1914. június

József Attila: Május

A rengő lomb virágban ég
és készül a gyümölcsre,
a nyílt uccára lép a nép,
hogy végzetét betöltse.
Iramlanak a bogarak,
friss jelszavak repülnek.
S az aranyba vont ég alatt,
- mert beköszönt az ünnep -
a szabadság sétára megy.
Hős népe ágat lenget,
s ő kézenfogva vezeti
szép gyermekét, a rendet! 

1935 vége

Nadányi Zoltán: Májusfa voltál

Szép májusfa voltál,
habos fehérben.
Virágszirmok peregtek,
ha hozzád értem.

Jött az ősz. Dideregtek
a fák a dérben.
Hideg cseppek peregtek,
ha hozzád értem.

1932

cseresznyevirág

Rónay György: Hideg május, alkonyat

Görgeti kései vad
hófelhőit az ég.
Fázva leejtik az ágak
szirmaikat.

Még egy percig a csúcs
rőtje ragyog.
Láng lobban, s lezuhannak
a torlaszok.

Horkan a szél, viszi széjjel
a pernyét.
Most születik meg a völgyben
az éjjel.

Kúszva tenyészik, falja
sorra a fákat.
De itt csupa dal még minden
bokor alja.

Nászra hívja a párja
a fülemülét,
s fölöttük zúg a fenyves
orgonája.

Tompa Mihály: Májusban

Zöld a mező, foly a patak,
Hűs árnyakon madár-zene;
Van-e, ki benned, oh tavasz!
Édes gyönyört nem érzene?
 
Kinek csak egy virága volt,
S benned föl nem virulhat az:
Mindegy, akár kihajt az ág,
Akár a zordon tél havaz!

Menj el édes fecském!

Menj el édes fecském, violám köszöntsed,
Nagy alázatosan házban valót kérjed,
Ezen fáradt szóval nékie jelentsed,
Ne hirtelenkedjél, amit szól, megértsed.

Erős kötelekkel kötözék Sámsomot,
Mégis elszakasztá, mint erős mén, hámot;
Mágneskövet visel, aki sok igámot
Csak egy hajszálon ő hozzá húzhatná most.

Arannyal kellene nevedet fölírni,
Gyémántkő-táblára szépen lerajzolni,
Rubinkőből formált ládában tartani –
Innepet kellene nevednek szentelni.

Nem dicsérem: de szép, mint hajnali csillag,
Angyalka módjára ki előttem ballag;
Neveti, ha kérdem: hol lakol, szép alak?
Két szép szemeivel integet, úgy ballag.

Vagy meghalok érted, vagy enyimé tészlek,
Vagy elválok tőled, vagy hozzám kerítlek.
Szánj meg, édes rózsám, igen szépen kérlek,
Engem úgy segéljen: szívemből szeretlek!

                 /magyar virágének/

Mátyás király megajándékozza Galeotto Marziót

Galeotto Marzio nyomán

Újesztendő napján a magyarok ajándékot szoktak osztogatni, hogy az új év szerencsés legyen. Szokásban van az is, hogy a királytól ajándékot kérnek, mégpedig úgy, hogy mindenki saját mesterségének szerszámát eléje tartja: a kürtös a kürtjét, a trombitás a trombitáját, a lantos a lantját, a szakács a fazekát és húsosvilláját, a többiek pedig szintén saját mesterségük eszközét viszik elébe.

    A király néhány aranyat vetett a kürtbe, a trombitába és a fazékba meg a többi szerszámba is beledobta az ajándékot; még a királyi pincemester is megismerte csengéséről, hogy aranypénz hullott a kancsójába.

    Az ajándékozás estig is eltartott, mert nagyon sokan várakoztak a király bőkezűségére.

    Galeotto Marzio, az olasz tudós szintén jelen volt, de nem azért, hogy ajándékot kapjon, hanem hogy a király ajándékait tréfával fűszerezze. Így aztán mindenki eltelt vidámsággal és jókedvvel. Ekkor a király Galeottóhoz fordult, és így szólott hozzá:

    - Hát te miért nem nyújtod elém a mesterséged eszközét, hogy te is ajándékot kapj? Látod, ezek itt kürtöt, fazekat, kancsót, a pincemester iccét, a kocsisok lóvakarót, a szabók tűt és ollót, a csizmadiák dikicset és árt nyújtanak elém, és mindegyik megkapja a maga ajándékát.

szozattovabbacikkhez

A gazdag kupec

– Vasi népmese –

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gazdag kupec. Olyan gyereket keresett, aki hét éves és karácsony táján született. Ahány gyerekkel csak találkozott, mindegyiktől megkérdezte:

    - Hány éves vagy, gyerek?

    Egyszer egy kisfiú ezt válaszolta:

    - Karácsony éjjel leszek hét éves!

    Megörült a kupec, mindjárt kézen fogta a gyereket és elment vele a szüleihez.

    Szegény csizmadia volt a gyerek apja. Alig volt betennivaló falatjuk, hát odaadta a gyereket, mikor az idegen azt mondta, hogy ő herceg, a gyerek is herceg lesz, meg még sok pénzt is ad érte.

    Boldogan vezette a kupec haza a gyereket. Ott bevezette az istállóba, amelyben két ló volt.

    - Ezeket a lovakat kell gondoznod! – mondta a gyereknek s otthagyta. Alig tette ki a lábát a kupec, megszólalt az egyik ló, a táltos.

    - Ez nem herceg ám, csak egy közönséges kupec. Azért hozott téged ide, hogy karácsony éjjel elmenjünk egy nagy kertbe. Ennek a kertnek a kapui csak karácsony éjjel nyílnak meg. Ha megteszed, amit a kupec mond, bármit kérhetsz tőle. De te csak a gyűrűjét kérd.

szozattovabbacikkhez

Kisbán Miklós: A koronás-tízes

               /Szarvas-regény/

A meredek vágás legfelső szélén, ott, ahol ifjú fenyőfák, sűrűn, mint a kender, körülszegték a szálerdőt, nagy csapat fővad állt. – Lehettek vagy húszan. Gímek, az idei borjaikkal, üszők és üszőcskék nehányan és egy fiatal szarvasbika. Kissé tovább, – mert az ilyen kamasz-szarvasok mindig külön tartanak – két nyársas is várakozott.

    Azt várták mind, hogy a vezérgím kilépjen a nyílt vágásba. Mert ilyen az erdő törvénye: egyedül a vezető szarvastehén irányítja a csapatot. Ő felelős a csapat életéért, biztonságáért. A többi gím is persze nagyon figyel, szimatot vizsgál és gyanús szagról, veszélyről, miről jelt ád, (nekik is kötelességük ez!) – de csak a vezérgím indít, vezet, állít meg; ő választja ezt vagy azt az irányt, ő viszi ide vagy oda a maga népét, ő mondja meg: „most már kiléphetünk a rétre”, vagy „most vissza kell térni a jó, biztonságos sűrűségbe”.

    Nagy felelősség, de igen előkelő rang vezértehénnek lenni. Annál inkább az, mert csupán a legszebb, élete virágjában levő gímnek jár ez a tisztesség, testi és szellemi képességeinek teljes birtokába lépett gyönyörűséges erőnek; ki fiatal még, de már tapasztalt; olyannak, ki már két-három borjút fölnevelt épségben, mert az állatok világában nincs böcsülete a terméketlen nősténynek.

szozattovabbacikkhez

Ábrányi Kornél: A nő szíve…

A nő szíve, ha büszkébb mint szerelmes,
Önző, hiú lesz, számító s ravasz;
S a férfi szív, ha büszkesége elvesz
A szerelemben: gyáva és pimasz.
Ne játszd velem a büszkét! Lábaidnál
Sohasem fogsz látni, míg ezt áhítod:
Nem mintha félnék, hogy tán eltaszítnál,
De mert hogy ezt tedd, lenne rá okod.

Mert ki szerelmet térden csúszva kér,
Szerelmet az nem érdemel soha;
S a csók, ha adva bár, vagy kapva – bér:
Már árulás, azzá kell válnia.
Én meg se mondom néked, hogy szeretlek,
Mert tudnod kell, ha lángját érezed,
S ha igazán szeretsz, nem mondhatod meg
Jobban te sem, mint a hogy megteszed.

szozattovabbacikkhez

Bartis Ferenc: Szerelmes igék

Ahogy mentél,
ahogy álltál,
ahogy néztél,
ahogy szóltál,
ahogy sírtál,
ahogy hívtál,
ahogy lestél,
ahogy kértél,
ahogy adtál
és szerettél,
vagy gyűlöltél,
öleltél és
megtagadtál -
úgy voltál jó,
ahogy voltál,
csak még lennél,
csak még volnál...

Reviczky Gyula: Örök szerelem

Régi szeretőm vagy! Már mi régen
Megöleltük egymást számtalanszor,
Egyszer élünk minden ezer évben
Férfi vagyok én s te mindig asszony.
Te enyém vagy, én tied vagyok,
S ha te meghalsz, én is meghalok.

S ha aludni tértünk, sírba dőlve,
Akkor is találkozunk mi újra.
(Áldott az a szél, áldott örökre,
Mely a mi porunkat összefújja!)
Ott is szerelemrül álmodunk,
Ott is együvé kerül porunk.

Egymásé vagyunk örökre, bárha
Száz alakot, száz helyet cseréltünk.
Suttogunk forró szerelmi lázba’:
Hol bolyongtunk, mik voltunk, hogy éltünk!
Változandó minden idelenn,
Csak a mi szerelmünk végtelen.

És ha újra kezdjük a bolyongást,
S szél, vihar, hab és felhő ragadnak;
Hamvainkat száz alakba’ folyvást
Együtt viszi, söpri szél, vihar, hab.
Legyen élet vagy legyen halál:
Minket örök hűségben talál.

Így töltöttünk már mi miljon évet.
Ha te rózsa voltál, én a harmat.
Gerlicének én voltam a fészked;
Hullám voltál s én a hattyú rajtad.
A szivárvány egyik fele én
S te a másik, fent az ég ívén!

szozattovabbacikkhez

Sántha Károly: Nem vénül a szív mely szeret

Nem vénül a szív mely szeret,
Habár virági hullnak;
Egy-két szál még mindig marad
Megfonni koszorúnak.
Emlékezet kedves virága,
Te koszorúzd meg fejemet,
A múltból egy: mi szent, mi drága –
Nem vénül a szív, mely szeret!

Nem vénül a szív mely szeret:
Ki hű volt a kevésen.
Tett el még a kevésből is,
Hogy higyjen és reméljen.
Futó mosoly: kövült kínokra,
A szívnek: méltó élvezet,
Mely fényt lövel mohos sírokra –
Nem vénül a szív mely szeret!

Nem vénül a szív mely szeret.
Szent zálog a jövőre:
Múlt és jelen, hogy nem hagy el
A hű szívek hű őre.
Bár engem is el ne hagyjon,
Én istenem, áldó kezed.
Úgy zengem ihletett, buzgó hangon:
Nem vénül a szív mely szeret!

Tóth Árpád: Csillag, óh messzi szerelem!

Laktam már a magány monostorát,
Viseltem már a bús lemondás szürke
Kámzsáját s homlokom megadva tűrte
A gondok ráncrepesztő ostorát.

Istenem! lesz-e sorsom mostohább?
Szívem mélyén, mint odvából az ürge,
Könnyem vizétől milyen új és fürge
Bánat riad fel? hogy lesz most tovább?

Bús az élet, de balga, aki gyászol;
Bozótok közt, csendes és árva pásztor,
Vágyaim csengős nyáját vigyázva terelem.

Olyan jó hinni, hinni: túl sötét tereken
Üdvöm rejti egy óra, mint Megváltót a jászol;
Mutasd az utat, csillag! óh messzi Szerelem!

Farkas Imre: A szebeni nóta

Egykoron Barcsay, hajszolva, kergetve
Maroknyi hadával megszorult Szebenbe
Sugaras, virágos tavaszi est vala –
Várbáli hadaknak fölzendült a dala.

Vitézi ajkakról száll a virágének
Fújták, dúdolták az ostromlott legények:
„Ha kérdik hol vagyok, mondd meg hogy rab vagyok
Császár udvarában térdig vasban vagyok.”

Odalenn a völgyben, hol a rét virágos,
Ahol táborozik bátor Kemény János,
Tábortűz fénynél, bujkáló ég mellett
Ostromló vitézek nótával felelnek:

„Megunta két kezem már a láncot húzni,
Megunta két lábam már a követ nyomni,
Megunta két fülem tenger mormogását,
Futó szél zúgását, vadgalamb búgását.”

Fenn, Szebenvár ormán sírva fakad Bethlen:
„Haj, ez a mi átkunk, a nagy, a kegyetlen,
Kik egymást veszítik, marják, lövik holnap
Máma még egy szívből, egy nótát dalolnak.”

Juhász Gyula: Szeged

A Tiszaparton halkan ballagok
És hallgatom, mit sírnak a habok?

E partok méla fordulóinál
Állt egyszer gőgös Attila király.

E tájon, hol a két víz összeér,
Áldozott egykor dús Ajtony vezér.

Ott fönn, ahol most vén harang dalol,
Dugonics András búsult valahol.

Mert búsulásra volt itt mindig ok,
Ugye bajtársak, ugye magyarok?

Itt Tömörkény, ott Gárdonyi lakott,
Petőfi Zoltán erre ballagott.

Megállok felhős tavaszég alatt
S míg megy a víz és az idő szalad,

Érzem, hogy az öreg Tisza felett
Az örök élet csillaga remeg.

Gyóni Géza: Boldogasszony őrváltása

Holdmeresztő Szent György éjén,
Mikor fölsír a csöpp gyermek,
Szibéria temetőjén
Kriptabontó Szent György éjén
Gyász-dobokat halkan vernek.

Magyar fejfák fölneszelnek.
Süppedt sírok szája nyílik.
Holdas éjben fehér leplek:
Csont-vitézek kelnek, kelnek,
S fölvonulnak, ahogy illik.

Száll a dobszó sírtól sírig.
Futó szél se zördít gallyat.
Sort a sorhoz némán intik,
S elindulnak, ahogy illik:
Szélen káplár, élén hadnagy...

Hótemetők elmaradnak.
Már az Ural feketéllik.
Volga és Don ködhidat rak;
S alvó puszták, alvó falvak
Álmot látnak Vereckéig...

szozattovabbacikkhez

Juhász Gyula: A szabad jövő lovagjai

Szent György lovag a sárkányt győzte le,
A sárkánynak volt tizenkét feje,
A sárkány, mely bennünket porba fú,
Ezerfejű és millió karú.
 
Dalokkal őt hiába áltatod,
Dologgal őt hiába áltatod,
Ő mindig többet követel: Szíved.
Agyad, véred, mind, mind hozzáviszed!
 
Szent György lovagja a jövőnek az,
Ki nemcsak vallja, hogy vesszen e gaz,
De harcol is kitartón ellene,
Mert küldi az Igazság szelleme!
 
Áldott, akit nem bódít e fene
Baziliszkusznak bűvölő szeme,
Ki tudja, hogy ős ellensége ez
S feléje eszmét és erőt szegez.
 
Igazságdárdák, vígan szálljatok,
Vén szörny szívébe eltaláljatok,
Romlott szívébe, amely szívtelen:
A kegyetlennek nincsen kegyelem!

Tóth Endre: Sárkányölő Szent György

Nagy László emlékének, aki Szigligeten,
az Alkotóház egyik szobájának a falára
festette a lovas Szent Györgyöt.

Szent Györgyöt, a sárkányölőt,
ábrázolja ez a festmény,
akit tisztel bármily rangú
hívő lélek, jó keresztyén.

Sugárzik a feje körül
a glória koszorúja,
előtte az angyalkórus
a harsonát egyre fújja.

Szilaj ménje ágaskodik,
szinte hallik, ahogy horkan.
Holdvilágos az éjszaka,
Dávid muzsikál a holdban.

szozattovabbacikkhez

Mentovich Ferenc filozófus, főiskolai tanár, költő

mentovich ferenc1Észak-Erdélyben született a haza, természet és családi szeretet meleg magasztalója Nagy-Debrekben, az egykori Szolnok-Doboka vármegyében [németül: Sollnok-Dobeschdorf] 1819. április 19. Édesapja gazdatiszt volt, érdekesség, hogy katolikusként középiskolai tanulmányait a híres nagyenyedi református Bethlen kollégiumban kezdte, amely 1841-ig tartott. Ennek is tudható részben, hogy később áttért az evangélikus vallásra. Az itt töltött utolsó négy év alatt jogi és bölcsészeti tanulmányokat folytatott, miközben idősebb Szász Károly államtudós és matematikus Károly fiát nevelte és tanította. A tudós, művészeket kedvelő Szász család otthonában töltött négy év élményei meghatározó lett az életében, hisz innen töretlenül vezetett útja az erdélyi demokratikus költők társaságába. Mentovich költői pályafutása a református lelkész és költő Medgyes Lajoséhoz [*1817–†1894] a  neves székely primor, a Remény szerkesztőjének Szentiványi Mihály kezdeményezte demokratikus költői társaság „karnagyáéhoz” hasonlítható. Itt jelent meg bíztatására a Virágkosár című ifjúsági zsebkönyvben „ A Busongó” című költeménye,  Szentiványi József irodalomkedvelő nagybirtokos újságjában, 1840-ben, a „Kolozsvári Remény” -ben Alpár álnéven első versei.

szozattovabbacikkhez

Jékely Zoltán: Mentovich Ferenc, az Unió-dalok költője

Mentovich FerencEzelőtt éppen egy esztendővel, a legtörténelmibb magyar izgalmak idején, a remegő várakozás hangulatában, s azután is, az egyik szemünkkel síró, a másikkal kacagó napokban, ki ne vette volna számba azokat, kik mindezt már nem érhették meg?...

    Én azokban a napokban sokat gondoltam egy nagyon régi erdélyi emberre, elképzeltem porszívének nyugtalan motoszkálását valami távoli sírban, s hittem, ha teheti, égő lélek módjára szálldos mostan az Úr felé, és sikító szóval esedez hazájának könyörületet.

    Egyszer már átélt ilyesfajta időket. Az ismétlődő történelem rezgései most is bizonnyal elhatoltak porrészeihez. S ha tehette volna, ismét lantot ragadott volna, hogy a második Unióért is énekeljen.

    Mondd Mentovitch Ferenc s rávágom: Unió-dalok. S az Unió dalokról viszont Mentovich Ferenc jut eszedbe. Az Unió, mely 1848-ban Erdély és Magyarország frigyét kimondá, Mentovichot is örökre eljegyezte. Nem is tudunk máást felőle. S ha elolvastuk az Unió dalokat, csapzott hajú véres homlokú ifjút képzeltünk dalolójuknak, kinek szava csakhamar ágyúdörgésbe, tüzek rettentő ropogásába vész el s őt magát is elnyeli nemsokára a fergeteg. Petőfi-, Vasvári-féle sorsot tulajdonítottunk neki: alája képzeltük az Illés szekerét.

szozattovabbacikkhez

Mentovich Ferenc: Anyámhoz, Unió-dal

Mentovich Ferenc:

Anyámhoz


Emlékezem...a múltba nézek,
Holott még nem borítja gyász:
Holott még nem volt puszta fészek:
De víg zajtól zengett - a ház.

Emlékszem éltem hajnalára,
Midőn a kisded csemetét
Szerető kebeledre zárva,
Könyűiddel melengetéd...

Eljött az éj csillagszegetten...
S korán lepihenék ugyan:
Te mégis dalt mondtál felettem
Hogy édesebben aluggyam.

Mily változás...most mélyen alván
Te vagy, ki csendben nyugoszol,
S álmod felett, sírodnak halmán
Fiadnak fájó hangja szól.

Ím eljövék...sírodhoz léptem
S itt halkkal megzendűl szívem:
Hogy ott alant a sír ölében
Mosolygóbb álmok közt pihenj.


Mentovich Ferenc:

Unió-dal


                  XIX.

Lejt a Maros, fáradt vándor gyanánt
Mindig előbbre és előbbre kél;
Hulláma zúg: hangos vándordal az,
Tudjátok-é, dalában mit beszél?

szozattovabbacikkhez

Névnapi köszöntő

Írták Arany János és Szász Károly, Nagykőrösön, 1851., az 12 351-ik szerdán.


Kedves jó barátunk, Francisce Mentovich!
Búban, fájdalomban te sohase voníccs,
Sőt a gondok felé még csak ne is konyíccs,
Minket bús pofával sohase szomoríccs.
 
Hanem legyen élted az üdvtől otromba.
Nőjjön örömöd, mint esőtől a gomba.
Gyönyöreid háza sose düljön romba.
Az ég hozzád soha ne legyen goromba.
 
Miképen Aeneás bujdosott Trójából:
Bujdossék a balsors szíved kunyhójából;
Legyen élted szép fa, mit nap s szellő ápol,
Sokakra árny készül lomb-koronájából.
 
Fa, melynek gyökerén nem rágódik féreg,
Életnedvét meg nem keseríti méreg,
Mert a barátság és szerelem testvérek,
A csizma sarkába szükséges a kéreg.
 
Sose törjön félre kedved csizmasarka,
Legyen örömödnek bugyogója tarka,
Ne legyen életed rövid, mint nyúl farka,
A sorsnak irántad ne legyen szűk marka.
 
Boldogságod fénye legyen szép szivárvány,
Rajta, mint egy hídon, szép tündérek járván,
Ne bántson a métely, sem másféle járvány,
Hanem oly erős légy, valamint a márvány.
 
Élj soká, barátom, becses kontentumod
Szerinti napokat, míg e pályát futod,
S ha végtére elér emberi fátumod,
Milliókról szóljon a testamentumod.
 
Ezeket szörzötték egy hideg szobában,
János mester egyik, Arany mostanában,
Továbbá Szász Karli, gondolván magában,
Hogy jót kívánni is jobb kadenciában.
 
                                                      1854.

Féja Géza: Reviczky Gyula

Reviczky Gyula 1855 1889Talán egyetlen magyar íróban sem jelentkeztek olyan tökéletesen társadalmi szervezetünk belső ellentétei és ellentmondásai, mint Reviczky Gyulában. Könnyelmű dzsentri és szlovák cselédleány fia volt, édesapja már „boldog házaséletet” élt, midőn a fiú született. Atyjának első felesége azonban úgy szerette, mintha saját fia lett volna és örökösévé tette. Reviczky Gyulára igen szép birtok maradt, de könnyelmű édesapja csakhamar elherdálta, tehát a mostohaanya halálával valóban árván maradt a kis Gyula s rokonok kegyére szorult; előbb Alsó-Kubinban majd Léván nevelkedett. Atyja esztendőkön keresztül meg sem látogatta, csak tízéves korában vette magához, midőn másodszor megnősült. A fiú azonban ismét „útban volt” s nemsokára újra rokonokhoz került, Pozsonyba. Atyja halála után a rokoni támogatások is megszűntek, s Reviczky nevelőséget vállalt vidéken. A sors később sem simogatta: Pesten nyomorgott, majd vidékre ment újságírónak, azután újra Pesten találjuk, de csak közvetlenül halála előtt élvezett viszonylagos anyagi nyugalmat.

szozattovabbacikkhez

Reviczky Gyula: A szúnyog, Szeretlek-é?

Reviczky Gyula:

A szúnyog


Zi-zi, zü-zü! Zörög-zireg
Egy kis szúnyog-csipet.
Vért szívni, szúrni szállt ide.
Nem értem a kis mérgesét,
No, mert szúnyogbeszéd
Nem hallik messzire.

Zi-zi! zü-zü! Rám szálla, ni!
Hogy vérem' szívja ki.
Morzsoljam össze?... Nem teszem.
Szúnyog-csípés nem fájdalom,
Ha nem babrálgatom.
Lakjék jól, engedem.

Zi-zi! zü-zü! Szemem előtt
Száll, egyre vakmerőbb,
S zizije hátha káröröm?
No mit tegyek?... No mit tegyek?...
Azt, hogy szivart veszek
S szépen kifüstölöm.     

szozattovabbacikkhez

Féja Géza: Juhász Gyula

juhaszA nagyváradi Holnappal indult Ady Endre mellett. A holnaposok aztán Kirepültek a fészekből, Budapest felé vették útjukat. Juhász is velük tartott, de el kellett kanyarodnia, a végzet másfelé sodorta, Budapest helyett kisvárosok lettek az állomásai: Léva, Máramarossziget, Szakolca, Makó, végül már Budapestre nem is gondolt, csupán szülőföldjére, Szegedre vágyott, de szerény vágya csak jósokára teljesült. A félszeg, félénk, bájosan csúnya költő, az „Életet” szomjúhozta, melynek teljes végigélvezéséről annyit énekeltek a kor magyar s európai költői. De csak álmos vidéki kisvárosok száműzetése jutott neki: rideg hónapos szobák, néptelen utcák, füstös-homályos kocsmák, magány és meditáció. Juhász Gyula eleinte parnasszistának indult, finom esztétikai világot teremtett a sivárságban, a parnasszista világ azonban nemsokára gyenge vigasznak bizonyult, mélyebb és átfogóbb mámor kellett, csakhamar meg is találta: az álmodásba.

szozattovabbacikkhez

Harsányi Lajos: Mint a fuvola panasza

/Juhász Gyula emlékének/

Lefagy a szürke, keserű vidéken
Minden nagy álom tavasza.
Elcsendesül a szív. A hangja fájó,
Mint a fuvola panasza.

Ó, városok! Ó, tengereknek kékje!
Hiába minden vágyad!
A Pantheon helyett a Tisza mentén
Vetik halotti ágyad.

De szép lehet Rómában a tavasz!
Itt odvas fűzek állnak.
A vízen bús halászok hallgatóznak:
Jó szerencsére várnak.

Salzburgban nyáron ünnepi játékon
Corelli hegedűje lángol.
Itt kis tücsök szól, s zűrös a határ
A kicsorbult kaszáktól.

szozattovabbacikkhez

József Attila: Juhász Gyulához

Bátyám, ki bortól mámoros éneket
Zengsz húrodon, Te, nézd a magyar hazát,
Csitítsd el Anna-kérő szíved,
S öntsd az erőd a reménytelenbe.

Hangod legyen az őszi vihar sötét
Zúgása, melyben tompa a jajgatás,
De a harangszó messze hangzik,
S tornya fehérlik az éjszakában.

Ha sújt a villám, s retten a gyönge szív,
Ó ösztökéld a tétova honfiút:
Üzend, hogy nincsen Isten, Ember,
Csak magyarok letiport hazája.

És hogyha kell, ó csak könyörögj nekik,
Hogy dolgozó nép karja erős marad,
És vagdald föl meleg nagy szíved.
S oszd ki közöttük az éheseknek.

Csak így lehet célt érni magyarral el,
Szidj, kérj, dörögj és hozd a reményt nekünk,
Más ki remélne az új hazában.

Juhász Gyula: Április bolondja, Költők, barátim…

Juhász Gyula:

Április bolondja


Benned születtem, édesbús, szeszélyes
Tavaszi hónap, felleges derűs,
Mikor a rétek lelke már fölérez,
S brekeg a vízben száz bús hegedűs.

A Tisza partján ringatott a bölcsőm,
Holdtölte volt- tavaszi anda hold-,
S a szőke fényben az éjet betöltőn
A vizek népe mind nászdalt dalolt.

Én hallgattam e furcsán bánatos dalt,
Mely egyhangún szép, és gyönyörbe olvad,
És sírva vigad, mint a honi ének.

Mások világgá zengő zongoráját
Én nem irigylem. A magad cigányát
Lásd bennem, ó, magyar, ki neked élek!

szozattovabbacikkhez

Németh László: Tóth Árpád

Tóth ÁrpádI.

Gyógyíthatatlan elintézettség-érzés: ezzel hökkentenek meg már az első versei. A huszonkét éves Tóth Árpád nemcsak hogy kikapott az élettől, de összeszokott a vereségivel. A leégett élete romjai közt kezd berendezkedni: szétsétál a falak közt, itt is, ott is fölemel valamit: egy összeolvadt ékszert, egy füstös faragást, hozzátartozója csontjait, nézi az oszlopmaradványokat, rájuk épít és elvesz belőlük, persze csak képzeletben; ott egy csorba karimájú nyílás, a nyíláson túl fák, madár, kékség; föl-lecselleng, csüggedten és céltalanul; rosszul érzi magát, de nem tűrhetetlenül: hisz a rom is lakás, ha megszokod; emlékezni, tűnődni és ábrándozni mindenesetre fesztelenül lehet benne.

    Ez a félig figyelő, félig álmodozó lézengés a Hajnali szerenád című kötet. A vers itt nem cél felé kilőtt nyíl, az utolsó, elpattanó szóig feszített szappanbuborék, inkább alkonyi liget, amelyben fölfelé is lehet sétálni, visszafelé is, körbe rézsút, mindenhogyan, csak a lábunk legyen lankadt, a derekunk törött s az útnak nem szabad megoldódnia. „Sok fáradt, furcsa utam Iszonyú tömkeleggé, mint bogzódik rútan, S csüggedt csavarodással mily bús hurokba görbült, Hol édes ifjúságom ájuldoz szűnő szívvel S elhal…”

szozattovabbacikkhez

Bárdosi Németh János: Tóth Árpádhoz

Az arcodat, a szelíd, hű barátot
már egyre jobban mintázzák az évek,
a „költő vigasz” jól ketyegett, látod,
a halk rímek: a rímeid zenélnek.

A szépség örök: azt zenélik bátran
 e zordon korban, a hazai kertben,
s míg új háború csattog a világban,
a te rímed zeng, egyre melegebben.

Pedig bomba és iszonyat dalol ma
a nagy világban, Nyugat büszke földjén,
s a te szelíd és törékeny dalodba
él az arany, a mirha és a tömjén.

És él a lélek, bizakodva, bátran,
hogy szépség, jóság nem hervadó rózsa,
mert minden kemény harcban és tusában
 az ember végül: az egek adósa.

Te jól tudtad ezt: Csokonai-módon
ekként pengett a tanítás, a dallam
a csellódon, mely ázsiai-ódon
hangokban sírt méla csatazajban.

Isten csellója, te győztél a sorson,
s az ember is, ha egykor győzni vágyik,
megérzi majd, hogy nem győzhet az ostor:
csupán a szellem épít itt halálig.

Tóth Árpád: Áprilisi capriccio

Az útszél: csupa pitypang,
A bokrok: csupa füttyhang.

Rigó fuvoláz; rája tíz
Zugból is felcsivog a csíz.

Hallgatja még a rest éj
Félálmában a kastély,

Emelve tornyát álmatag,
Mint nyujtózó kart, bár a nap

Elönti friss arannyal.
A parkban - rőt aranyhal, -

Kövér úr sétál lebegő
Hassal az édes levegő

Árjában, sportruhája
Most szelídség csuhája,

Mert még nem kezdi üzletét
És tőzsdetippektől setét

Agyában a mohóság
Helyett valami jóság

Zsendül, mint egy kis korai
Tavaszi virág szirmai,

szozattovabbacikkhez

vitéz Somogyvári Gyula: A hadak útján, Búcsúzott a szülőfalum, Pilátus tornácán

vitéz Somogyvári Gyula:

A hadak útján


„Nézz le a földre uram, vezérem,
Csaba királyfi! Nézz le hát!
Hozzád sikoltoz legázolt néped,
nyergeljenek a csillag-vitézek,
én – megfújom a trombitát!”

– Megállj! Nem mozdulsz. S nem mozdul a had.
Nyöszörgő népnek nem terem csoda.
Ha majd a karddal hördül föl az égre,
vérben, tűzben és harci lángban égve:
akkor… igen – levágtatunk oda! –

1918. december  

vitéz Somogyvári Gyula:

Búcsúzott a szülőfalum


Eljött ma hozzám a szülőfalum.
Éj volt és búsan sütött be a hold
s fölsírtak bennem kis dajkamesék,
szent gügyögések, ringó beszéd,
minden mi régen, régente volt.

szozattovabbacikkhez

Márai Sándor: Hamu és lélek, Jubileumra

Márai Sándor:

Hamu és lélek

Az érkezést követő órákban városokat nemcsak földrajzi helyzetük, és építészeti vagy gazdasági jellegük szerint értékel az utas. Minden városnak van valamilyen csalhatatlan ismertető jele és sajátsága, amiről nem ad hírt az útikönyv. Egyik arról híres, hogy jókedvű, másiknak levegőjén érzik, hogy itt szeretnek politizálni, harmadiknak a könyvtáránál és templománál híresebb jellegzetessége, hogy kitűnő füstöltoldalast lehet kapni. Marosvásárhelyen az utast más érdekli. Főtere után alföldies, környéke szerint felvidékies. De ami jellemzi, hogy

Marosvásárhelynek lelke van

    s ez a lélek sugárzik. Egyszer meg kellene már írni azt a másik várostörténetet, mely nem flekkenekben, kultúrpalotákban, csatornázásban és török hódoltságkori emlékekben gondolkozik, hanem egyszerűen elmondja, mi az, ami végzetesen és jellemzően meghatároz egy városfalak között tömörült emberi közösséget a világban? Mert a város kezdetben mindig lelki szükségesség volt: a nomádok összegyűltek egy téren, az agorán, vagy fórumon, hogy megbeszéljék az emberi közösség időszerű ügyeit, s a tér körül felépült az időben a város.

szozattovabbacikkhez

Márai Sándor: Megáradt, tavaszi folyók…

Éjszaka hallom néha a megáradt tavaszi folyókat.
Sietnek ablakom alatt az öreg hidakon keresztül.
Az olasz hegyekből és kertekből áprilisi levegőt hoznak magukkal,
Mimózafák és babérfák sűrű szagát hozzák el magukkal,
Kis olasz városok exerementumait görgetik magukkal.
Úgy mondják, a tengerbe sietnek ők. De mi hajt titeket, drága barátaim,
Ti hangos, okos, erős folyók, mi hajt a végtelen felé?
Hallgatózom és állok az éjszakában az öreg hidakon.
Sötét szél csapkodja arcomat.
Merre a tenger? Szabadság? Egyesülés? Értelmes csönd?
Idegen, illatos virág? Szépség méltóságos szigetei?
Ó, értem, öreg folyók, ezt az áradt vágyat értem én!
Áradni a szűk tájból a tavaszban, biztos akarattal a semmibe!
Vale, barátaim! Vigyétek egy megáradt vágyódás üdvözletét
Kis olasz város öreg hídjairól, egy vágynak, ami felétek egyedül
Árad még, megáradt tavaszi folyók! Megáradt, haragos, bölcs tengerek!

                                                                                                 1924. május 4.

szozattv


szozat a tiszta hang 01 meghivo karpatia Email Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf