Farkas Imre: Öleljen át a dal

Öleljen át a dal
Mint felhők a hegy ormát,
Mint fehér csipkés oltárt
Pünkösd reggel a rózsák,
Öleljen át a dal.

Ha már én nem leszek,
Sírjon föl áldva, óva
Furcsa, törött akkordja –
Imádság lesz e nóta,
Ha már én nem

Zichy Géza gróf, költő, zongoraművész és zeneszerző

grof zichy gezaEgy ősi nemesi család tán legjelesebb leszármazottja. A színes, szorgalmas és intelligens Zichy família egyik legkiválóbbja, ősei, oldalági rokonai közt volt szorgos mezőgazdász, aki hozzáértően és eredményesen gazdálkodott 10 ezer kataszteri holdon a Fejér megyei Zichyfalván, volt Budán, Óbudán és a pesti Józsefvárosban is palotát építő oroszlánvadász, és volt olyan is, mint gróf Zichy Ödön, akit 1848 őszén, Lóréven hazaárulás vádjával felakasztottak. Még két Zichyről kell megemlékeznünk, az 1829-ben született Zichy Nándorról, aki a Katolikus Néppárt alapító elnöke volt. Valamint az 1837-ben született Zichy Jenőről, aki saját költségén Oroszországba, több ázsiai országba valamint a Kaukázusba is több tudományos expedíciót szervezett és vezetett  a magyarság eredetének felkutatására, neves tudósok részvételével.Zichy Géza már gyermekkorában nagy akaraterőt mutatott, tizennégy éves korában súlyos szerencsétlenség érte: egy vadászat alkalmával fegyvere véletlenül elsült s jobb karját a lövés úgy összezúzta, hogy ezt a karját le kellett vágni. Nem esett kétségbe; páratlan szívóssággal képezte ki bal kezét; meg akarta mutatni, hogy az ember félkézzel is egész férfi lehet. Néhány év múlva már – Liszt Ferenc tanítványaként, aki egy Budapesten tartott hangverseny alkalmával a fölzúgott tapsvihar után, melyet Zichy aratott, maga az ősz mester, Liszt is így szólt lelkesülten: »Ennyit már magam sem akartam«. – a legkiválóbb előadó-zongoraművészek sorába emelkedett, villámsebességű futamait csodálattal hallgatták. A magyar művészetek története zeneszerzői érdemeit is számontartja; műdalai, rapszódiái, fantáziái, oratóriumai nem közönséges tehetségre vallottak; operái érdemes helyet töltöttek be a magyar dalmű fejlődésében.

szozattovabbacikkhez

Jakab Ödön költő, főreáliskolai tanár

jakabödönEzelőtt bizony több mint 147 évvel — 1874 őszén — ismeretlen név állott Vadnay Károly kedves Fővárosi Lapok-ja egyik számának élén közölt vers alatt. A népballadák hangján és formájában írt versnek az volt a címe, hogy „Nem látták a kicsi fiam?”. Az új költő neve pedig: Jakab Ödön, később a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja, főállású budapesti állami reáliskolai tanár, akinek költészete a nép- nemzeti irányvonalat képviselte. Huszonkét kötet jelzi Jakab Ödön írói pályáját. Irt lírai és elbeszélő költeményeket, prózai elbeszéléseket és drámákat. Azoknak a hagyományoknak volt az ápolója, melyeket az Arany—Gyulai költői iskola témakör, nyelv- és kifejezésmód terén örökségképpen hagyott a XIX. századvégi nemzedékre. E nemzedék költőinek működése általánosságban csaknem iskolás példája az irodalmi hanyatlásnak, melyben üde forrásként jelentkezik később egy-két kiválóbb költőnek, mint például Vargha Gyulának különösen öregkori lírája, mintegy bizonyságul arra, hogy a hagyományos formák gazdag költői kép és egyéni szín révén még mindig megtelhetnek átható erővel. Jakab Ödön, aki e század nyolcvanas éveiben lépett fel verseivel, szintén előnyösen különbözött társaitól. Új színnek, a maga székely patriotizmusát, izzó fajszeretetét vitte be a lírába s jórészt ennek köszönhette akkori népszerűségét. Költészetének halk, kissé fátyolozott hangja a növekvő évek során egyre észrevétlenebből halt el az új irányok csatazajában; az új költészetnek az ő eszményeitől eltérő törekvéseivel szemben leplezetlenül nyilvánított ellenérzése nemegyszer a fölényeskedő kipellengérezésnek mérgezett nyilait vonta fejére. Székely szívóssággal s felfogásának határozottságából mit sem engedve állta – élete végéig – a támadásokat.

szozattovabbacikkhez

Jakab Ödön: A csalogány, Az áldott ház, Ha élne most az én édesanyám, Hazaszeretet, Szülőföldemen

Jakab Ödön:

A csalogány

Amint dalolt kis bokra alkonyán,
Megszólítám a jámbor csalogányt:
«Ugyan barátom, hagyd el ezt a nótát,
Nem örvend ennek már a hallgatóság,
S örvendeni tán nem is fog soha:
Lejárt az ócska énekek kora!
Amíg teleltél messze déli tájon,
Nagyot fordult itt a világ barátom!
Más énekmondók jöttek s emiatt
Más lett az ízlés, más lett a divat.
Valami újat zengj, ha tetszeni vágyol,
Nem ezt a régit, nagyapád korából,
Valami szépet, idegenes bájút,
Hangra merészet, értelemre bárgyút,
Magad se értsed, más se értse meg,
S meglásd, hogy ismét bámulják neved.»
És a csalogány így felelt nekem:
«Hagyjuk csak így meg az én énekem!
Nem cifra ez, de tisztán az enyém,
Nem idegentől kölcsönöztem én.
E kis fészekkel örököltem itt,
Benne őrzöm a múlt emlékeit:
Mikor esténkint szárnya rám hajolt,
Szegény anyám is éppen így dalolt.
Mit bánom én, hogy másként énekel
Egy-egy vándor, ha néha itt megy el:
Múló dalát a csacska erdei
Visszhang egypárszor tán visszaveri,
De mihelyt aztán maga elmene,
Dala is szépen elveszett vele.
Hanem az erdő roppant sátora
Elveszni végképp nem vész el soha,
S míg erdő lesz: a hűs lombok alól
Minden csalogány, mint én, úgy dalol.
Amíg e földön lesz nyár s kikelet,
E dalok itten mindig zengenek
Örök egyforma ütemmel, ahogy
Elfogadták a régi századok.
S hidd el, nép is lesz mindig e mezők
Kövér dűlőin úgy, mint azelőtt,
Józan magyar nép, mely a föld rögét
Töri, miként az apái törék,
S mely, míg az élet ős robotját végzi,
Dalunkat vígan tovább fütyörészi.»

szozattovabbacikkhez

Móra Ferenc: A föld, A hegedű, Az lesz csak a nap…

Móra Ferenc:

A föld

Parasztasszony volt Rózsi néni,
Nekünk jóformán idegen.
Egy este mégis ide hozták
A tanyájukról betegen.
Esett a hó, a szél sodorta,
Épp Gyertyaszentelő előtt
S mert mind rokonok a szegények,
Hát befogadtuk őt.

A doktor urat drágállották,
Hát Matyi Verát hívtuk el, –
Kisruhavarró, javasasszony,
Templompribék, meg ami kell.
Kapott lisztecskét, egy kis búzát,
Tyúkot, vajacskát, zsírt, babot,
S megkente nyúlhájjal az asszonyt,
Aztán ráolvasott.

De Isten rendelése ellen
Sokat még a nyúlháj sem ér,
Fogyogatott Rozál az ágyban,
Akár a megszegett kenyér.
Már tudta is, hogy meg kell halni,
De róla sohse ejte szót,
Csak a csuklójára csavarta
A szentelt olvasót.

S hogy az első hetipiackor
Az ura hozzá betekint,
Még azt se tudakolja tőle,
Hogy búsulnak-e odakint.
Pedig jól éltek és közöttük
Sohse volt szentségtörés, –
Mégis csak azt kérdezte meg, hogy
Zöldül-e a vetés?

Olyan volt már, akár az árnyék,
De azért mégis kitelelt,
Csakhogy mindig aludt a jámbor
S ha szóltunk hozzá, nem felelt,
Csak ha a tanyáról bejöttek,
Olyankor hallottuk szavát:
– Ugyan nyitják-e már a szőlőt
Minálunk, odaát?

szozattovabbacikkhez

Kolozsvártól Budapestig: i.m. Szervátiusz Tibor szobrászművész

szervatiusz tiborA kincses Erdély mindig is bő tárháza volt a rendkívüli embereknek, igazgyöngyként ékesítve a magyar kultúrát, a művészeteket, szellemi javainkat. Ilyen ember volt Szervátiusz Tibor szobrász, a Nemzet Művésze is. Nevét már kis gyerekkoromban hallottam az édesapámtól, aki még a második világháború alatt ismerte meg Szervátiusz Jenőt, Tibor édesapját. A kommunizmus alatt odahaza üldözték, zaklatták a családot a román hatóságok, így kénytelenek voltak áttelepülni a csonka Anyaországba. Szervátiusz Tibort sokan csak egy jó fafaragónak vélték[az 1970-es évek számtalan csángó Madonna került ki vésői alól], holott művésze volt a fa mellet a kőnek is. Andezitből Adyt, mészkőből Móricz Zsigmondot is megalkotta, számtalan más alkotással együtt. Faragványai egyszerre voltak hol meghökkentőek, hol szívbemarkolóak, de mindannyiszor érezni lehetett bennük a szeretetet és a mű anyagának végtelen tiszteletét. Sokoldalúsága, jó keze, és kiváló térlátása mellett leginkább szorgalma, megszállott alkotókedve segítette fel a csúcsra.  Sikerei ellenére is szerény, bár kicsit mindig magába húzódó ember volt, aki életének utolsó évtizedében számos nagy, kőből készült emlékművet alkotott. Számomra legmegrázóbb műve még is a 2002-ben elkészült Rózsakert Madonna. Teljes életet élt Szervátiusz Tibor, írt és könyveket is alkotott, mindenkinek a figyelmébe ajánlanám feleségével, Klára asszonnyal való közös kötetét, a 2009-ben kiadott Mindörökké Erdély című beszélgetéseket. Több film is készült vele, szintén érdemes megnézni a 2010-ben készült Szerelmes földrajz című alkotást. Szervátiusz Tibor immár három éve, 87 éves korában hunyt el egy tartalmas élet végén, alussza örök álmát,és ballagott fel szüleihez, szeretteihez a csillagösvényen.

– cspb –

Lendvai István: Hálálkodás

Aranybort mértél, Istenem, ez őszre
a te szegény kis magyar világodnak.
Elöntéd fára, kertre és mezőkre,
s mindenek újra nekividámodtak.
Arany őszt adtál, sok derűs
napot, s a költő, Uram, legtöbbet kapott.

Őneki mérted szinnek-fénynek bővét.
Hisz övé minden, semmije sem lévén.
Mindent ő vesz birtokba, mindent ő véd,
becéz, dédelget. S arany napok végén
ő hálálkodik a sok dús helyett,
ki telekkönyvben bír számot s helyet.

Világodnak a költő tolvaj csősze.
Kerüli, őrzi s közben összelopja,
ami aranyat elontasz nyárra-őszre,
s ha teli szeme, szíve, firka-lapja:
dalos duhaj lesz, rémes részeged.
Be jó, hogy tetten csak Te érheted.

Nagy Méda: Amíg élsz: örülj!

Amíg élsz: örülj!
Nem érted száguldott ma a mentőautó, -
szirénájának sikoltását még a te füled fogta föl
megborzongva és sajnálva idegen embertársadat,
de ott, mélyen belül, mint felhők mögül
a megáradó fényzuhatag borult testedre az öröm:
te még élsz!
s amíg élsz: örülj!
Előtted be nem járt lépcsőfokok fehéren ívelnek a magasba,
… te még nőhetsz! … még nincs megállítva
az idő, hogy számot adj tetteidről.
Még faraghatod a szobrot, melyet akkor bíztak rád,
mikor születtél, melynek vésője: a lelkiismeret,
márványa: a lélek és kiteljesülése: a harmonikus ember.
Még palettád is tele van színnel: szebbé teheted otthonod,
gyermekeid szemét ragyogóbbá, s békésebbé
azok tekintetét, kik körülötted járnak.
Még a hangok is élnek számodra,
s ha zene különös örvénye megrázza lelked,
hiszed, hogy egyszer rátalálsz arra az ismeretlen hullámra,
amely mindenkit összekapcsol a végtelen Istennel.

1934

Petri Mór: A hatalmi jelvény

A végtelen mezőkön legelész.
Szabad a tér, nem korlátozza semmi
S ha mégis, mégis el akarna menni:
Ki állja útját? Hol van a merész?

Hanem amíg a pásztor heverész
S dalát oly mélán, oly epedve zengi:
Bomlik a barom, vadul valamennyi,
Fut szét a falka, mindjárt az egész.

De valahonnan előténfereg
Valami hosszú bottal egy gyerek
– Hatalmi jelvény! – s mit csinál a csorda?

Megrökönyödve egymást taszigálja
S rendet teremt csakhamar egymagára
S indul haza szépen ballagva sorba.

1918

Rakovszky József: Dal egy lovacskához

Szilaj kis szőke kanca,
makrancos lány-lovacska,
mondd, miért futsz előlem?
Sörényed illatától
szívem bomol, a jámbor,
és fáj veszett erősen.

Cirkuszporond az élet,
ahol körökbe téved
lábunk bolond futása.
S te úgy futod kevélyen
a kört, hogy el ne érjem
hátad, lovacska-lányka.

Pilis, 1966

Vályi Nagy Géza: Haladó nótafa…

Magyar nép! Várom új dalaidat:
Hogy nótatermő fád virágba szökken,
Szó csendül fájó némaság után –
S édes tehertől hajló ágaidról
Sziromeső hull, fényeső zuhog,
Százillatú, százszínű habpihék
Kábítva, részegítve záporoznak –
S dalok fakadnak: hamvas, új dalok:
Tarkák, szerények s harmatos-üdék…

Magyar nép! Várom új dalaidat:
Mikor önlelked mélységeibe nézel,
Onnan merítesz fénylő gyöngyöket,
S nem sikkad el királyi ékköved –
És megpendíted bűvös hangszered,
A szívedet, – amelybe első dobbanáskor
Füttyös madárkát tett az Alkotó…

szozattovabbacikkhez

Berda József: Nyári zivatar

A nap
bágyadtan a felhőkbe szalad...
Szellő
hegedül... már gyantáz az eső.
A rút
szelek elől az aklokba fut
a nyáj,
míg lehangolt képet ölt a táj...
Kisül
megint... Mély csend van mindenütt...
A föld
bús arca derűs hamvat ölt...
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Élet
nyelte el ismét a vidéket...
És én
csak itt merengek - álmos Rém...

Nagy Gáspár: Nyárbafagyottan

Villámok alszanak még az égben
nyárbafagyottan csak odanézünk
dördül-e már a haragos Isten
üzenve átkait kései aratóknak

most sebesen futhat apám kaszája
– igazi csata ez: török és tatár kiűzése –
csillogó gyíkként óvatlan bokám mellett
elsziszeg ki-kivillan s egybeívesül
majd csattogó égi tűkkel

és sebesek a sereges felhők
egy fuvallat nélkül úsznak elénk
feltöretlen fehérségük jégtől roskadozik
távoli harangszónak mit segíthet
anyám imája és halovány szívverésünk…

*

így marad ez a kép kimerevítve a
gyerekkor nyarából meg aratók korsóiból
utolsó csöpp vizek a tarlószurkálta
lábra és szomjunk oltó halálos jégdarabok

Nagy László: Július nagy láng

Július nagy láng, világ aranya –
születésemkor mennykő és ragya,
érzi anyám: lüktet a pólya,
s két villám közt mint mézes-bubát
illeszt engem mesebeli lóra –
Megszenvedve már annyi csudát:
jutok-e a Tündér udvarába?
Júliusból csak a zúzmarába.

Páll Lajos: Július

Lézeng a nyár, álmodozik,
s a patak vize megszökik,
fehér lángba fagy az akác,
meg nem rezdül napokig.
Zsong a kékség, felhő gyűlne,
de szétoszlik, néhány foszlány
- csakhogy legyen lobogónk is -
fönnakadt Firtos tornácán.
És a kert, a varázsszőnyeg
úszik, lebeg, pillangók közt
most illan el az öröklét.
S mint aki már békét kötött,
lézeng a nyár, álmodozik,
feszült blúza szertepattan,
egy villanás, s feleletül
tollu szállong a magasban!

Sík Sándor: Fonnyadó búzavirág

Fürjes, pipacsos dűlőn járok.
Kereszt tövében búzavirágok,
Búzavirágok fáradt, fonnyadt
Levelei szomorúan haldokolnak.

Ki lehet a jámbor, aki odatűzte?
Áhítatának piros-e még üszke?
Vagy olyan halódó kéken világol,
Mint e szegény kis búzavirágok?

Szívtelenül tán elhagyta szegénykét
Bíbor öröm és rózsa reménység.
Vigaszul, világul nem maradt mása:
A mécses imádság kék lobogása?

Jézus, ki hordtad hóhér kereszted,
S hozzánkig húzott hármas elested,
Úgy-e, te érted, hogy a szíve tiszta,
Bár olaja gyér és kanóca pisla.

Úgy-e, te értesz, hallasz a fáról,
Magadénak ismersz szívünk szaváról,
És aki halódik tövében fádnak,
Befogod szemét a búzavirágnak.

Falu Tamás: Búza

A földnek tiszta búza,
A szélnek tó, míg ússza.

Hintának nézik lepkék,
Aratónak verejték.

Arany keresztbe téve,
A júliusnak kéve.

Földbirtokosnak asztag
És élet a parasztnak.

Hol finom lisztté porlad,
Vámhaszon a malomnak.

Bolti áru a péknek,
S egy falat a szegénynek.

1929

Dsida Jenő: A malom

Forog a malom,
Robog a malom,
Kereke jár;
Napos időből
Napokat őröl
Múlik a nyár.

Hónapok múlnak,
Levelek hullnak,
Jön a halál -
Pihen a malom,
(Szívem a malom -)
Kereke áll.

1924. július hó 8-án

Mikszáth Kálmán: Az aratás

Arany búzakalászok, az alföldi rónák legszebb ékességei, tibennetek van a mi bizalmunk.

    Amit a Tisza elrontott, ti pótoljátok vissza, s amit a Tiszák megtagadtak vagy elhibáztak, azt is csupán ti üthetitek helyre.

    Aminthogy nincs is panaszunk. Gazdagon dűl az áldás a sarló alatt, s hogy jól fog fizetni a búza, nagyban bíznak a gazdák.

    Földművelő ország vagyunk, s hiába kapaszkodunk problematikus pénzügyi operációkhoz, hiába találunk ki új adónemeket, hiába törik eszüket államférfiaink létező vagy nem létező források fölkutatásán, melyekből jövedelem bugyogjon föl, nem ér az semmit, vagy legjobb esetben is igen  

    keveset, a dirigáló kerék az aratás. Ettől függ minden államférfiak bölcsessége, közvélemény átalakulása.

    Az ország minden részéből kedvező tudósítások érkeznek, a fagy és rozsda csupán jelentéktelenül ártott az őszi vetéseknek: meg lehetünk elégedve az eredménnyel.

    Különösen mi szegediek lehetünk megelégedve, igaz, hogy nekünk volt a legnagyobb szükségünk a jó termésre, mert enélkül holt betű marad a rekonstrukció.

szozattovabbacikkhez

Baróti Szabó Dávid: A vitorlás hajójú Balatonról

Látván a gállyát minap a Balatonra felűlni
Neptún, örvendő két kezit öszvecsapá.
Már, úgy mond, felvészi magát neve, híre vizemnek;
Már Magyarországnak tengere fényre kelend.
Már az hamis panaszok megszünnek: hogy olly sok üdőkig
Mértföldekre terűl, mégpedig hasztalanúl...
Úgy van, hamis panaszok: mert jók a tengerek, ámbár
Nem tud az agg restség élni haszonra velek.
Szoktak-e járni kaszák, sarlók a víznek alatta?
S ez meg nem lévén, a vizek hasztalanok?...
Nézd most a Balatont: melly szörnyű terheket hordoz!
Sík hátára miként illik az újdon hajó!...
Már ökröd, szekered, lovad, el nem vesznek az útban:
E tenger s ez hajó terheid elviseli...
Még nem vólt magyar, és e víz már itt vala: nem vólt
Haszna, mivel nem vólt, akivel ossza javát...
Festetichet várták az üdők. Ez végire hajtá,
Amivel eddigelé más nem is álmadozott.
Nyújtsd hátad Balaton, s úgy vedd mindenkor hajóját,
Mintha hajójával Festetich űlne reád.

Berzsenyi Dániel: A Balaton

– Matthissonhoz –

Jer te, ki a szép genfi tavat s szép genfi virulmányt
Olly eleven szinnel festéd, s Eratódnak ölében
A roppant Bernhárd farain múlatni szerettél,
Jer, nézd a Balatont, mikor a nap reggeli lángja
Tükrözetén reszket, s mikor a hold fénnye alatt ég!
Nézd a kék hegyeket, mint állnak sorba körülte,
Mellyeken a nektár csorog és az öröm dala harsog.
Itt meredek sziklák tetein sok régi erős vár
Omladozó falain lebeg a múlt hajdani képe,
S elnyeli a döbbent elmét a fényes előkor.
Itt a századokat látott vadonok feketednek,
Mellyek ezer meg ezer gőbölt kényünkre nevelnek;
A szilaj Arcasok heverészve legeltetik a nyájt,
S a kies estvéken nyögdécsel lassu furullya.
Itt a sárga mező s kiterűlt láp terjed előnkbe,
Hol dús búzakalász hullámos tengere játszik,
S a barnult arató víg dal közt hosszu kepét rak.
Nézd, valamerre veted szemeid, szép minden előtted,
S a koszorus Tellus kosarit mosolyogva üríti;
És valamint boldog Helvetia népe örömmel
Szántja szabad földjét: itt is szabad a magyar és víg.
A gazdag palotát itt lakja királyi szabadság,
S a gunyhók lakosit szent törvény jobbkeze védi.

[1799-1802 között]

Gyurkovics Tibor: Tó

Apám, itt van a Balaton,
olyan, mint hogyha hó borítaná,
a távolság a takaróm,
és nincsen kéz, mely fölhasítaná.

És olyan öreg vagyok, mint te,
ahogy a vízből kijövök,
a talpaidat érzem szinte,
ahogy léptél húsz év előtt.

Látod, fürdök én este-reggel,
hogy olyan legyek, amilyen
te voltál. Szemben a hegyekkel
örökös súlyodat viszem,

koponyavarrataid, melyek
olyan finomak, mint az ág,
és barbár szívem fölött hordom
csontjaid katedrálisát.

Mikszáth Kálmán: A parton

Két pajkos lány a kék
Balaton-tó mellett.
A tó partján czipőt
És harisnyát levet.

A vízbe mennek, jaj!
A víz még pajkosabb -
A partra csap, czipőt
És harisnyát bekap.

Két lány most a parton
Mezítláb kóborol,
Keresi, keresi...
Nincs a czipő sehol.

Reményik Sándor: Örök Tihany

Egy szép, visszhangos perc emlékére

Uram, Teneked legyen hála, hála,
Hogy Te Tihanyt teremtesz mindenütt,
S ha akarod: zeng riadó leánya.

Hogy a szirt fokán nem kell némán állni,
Sírásóként hangot hantolva el, -
Hogy lehet még, hogy érdemes kiáltni!

Úgyis fogy a hang, - zihál a tüdő -
S ha egyszer mégis felcsap szabadon:
Az Echó úgy kell, mint a levegő.

Mi lenne, ha ránk hullván a setét,
Lezárná mindég nyíló ajkainkat
Nagy, címeres önismeret-pecsét?

Mi lenne, ha hágván hegyormokat,
Szívünk, a tompán zörgő gyász-szekér
Daccal hurcolna hang-halottakat?

S mi lenne, ha eltűnne mindenünnen
Tihany tündére, felül és alul, -
És az utolsó S. O. S. kiáltás
Lábunkhoz hullna - visszhangtalanul?...

1930. november 19.

Reményik Sándor: Örök Tihany (2)

Egy szép, visszhangos perc emlékére

Uram, Teneked legyen hála, hála,
Hogy Te Tihanyt teremtesz mindenütt,
S ha akarod: zeng riadó leánya.

Hogy a szirt fokán nem kell némán állni,
Sírásóként hangot hantolva el, -
Hogy lehet még, hogy érdemes kiáltni!

Úgyis fogy a hang, - zihál a tüdő -
S ha egyszer mégis felcsap szabadon:
Az Echó úgy kell, mint a levegő.

Mi lenne, ha ránk hullván a setét,
Lezárná mindég nyíló ajkainkat
Nagy, címeres önismeret-pecsét?

Mi lenne, ha hágván hegyormokat,
Szívünk, a tompán zörgő gyász-szekér
Daccal hurcolna hang-halottakat?

S mi lenne, ha eltűnne mindenünnen
Tihany tündére, felül és alul, -
És az utolsó S. O. S. kiáltás
Lábunkhoz hullna - visszhangtalanul?...

1930. november 19.

Jó estét édesem

Magyar népköltés

«Jó estét, édesem, micsa’ búd érkezett,
Talán a vacsorád nem igen jól esett?
Hoztam egy kulacs bort, igyál egy keveset.»
«Idd meg a borodat, idd meg azt te magad,
Hogy ha nem sajnáltad szép leányságomat.
Hej pártám, hej pártám, drága szűz koronám,
Hej pártám, hej pártám, drága gyöngyös pártám!»
«Ne sajnáld pártádat, mert mást kötök neked.»
«Éjjel nappal kössed már leány nem leszek.»
«Szerettelek rózsám, a míg megcsaltalak,
De már a jó Isten viselje gondodat.»
«Verjen meg az Isten annyiszor egy héten,
A hány csillag vagyon este a kék égen.»

A fiú sziklája

Erdélyi monda, gyűjtötte Benedek Elek

Erdélyben, a csíki hegyek közt, egy falu felett, egy magas szikla van. Ennek a sziklának a tetején olyan csodafű terem, hogy az öregeket megfiatalítja, a nehéz betegeket meggyógyítja.

    Élt réges-régen ezen a környéken egy szántóvető ember. Egyszer nehéz betegségbe esett. Jártak hozzá minden féle javasasszonyok, kuruzsolták, de hiába kenték a testét mindenféle csodaírral, nem tudták meggyógyítani.

    Azt mondja egyszer a javasasszony a beteg embernek:

    - Megpróbáltunk már mindenféle csodafüvet, ami a Maros két partján terem. Arra már nincs több csodafű. Hanem látja-e kend azt a magas sziklát? Annak a tetején olyan csodafű terem, amelyik meggyógyítaná kendet.

    Hiszen teremhetett annak a sziklának tetején, akármilyen csodafű, mikor az olyan magas és meredek volt, hogy oda csak madár repült fel, de ember még nem járt soha.

    Volt a szegény embernek egy növendék fia. Hallotta ám, hogy mit mondott a javasasszony.

szozattovabbacikkhez

Benedek Elek: Öcsike-történetek 5.

5. Hazug Péter bácsi

     

Öcsike a múlt héten elhatározta, hogy bebizonyítja: igenis szokott Hazug Péter bácsi aludni ebéd után, mégpedig olyan mélyen, hogy akár ágyút sütögethetnek a füle mellett.

    A gyerekek kíváncsian kérdezgették, hogyan akarja úgy bebizonyítani ezt, hogy Péter bácsi semmiképpen le ne tagadhassa. Öcsike csak mosolygott, de nem árulta el a tervét.

    Egy szép napon ebéd után egyes egyedül átszökött Péter bácsihoz. Vitt magával egy fésűt, egy kefét meg Hancikának a hajszalagját. Ott találta Péter bácsit a szokott helyén. Persze, hogy aludt mélységesen. Még a borát sem itta ki. A híres „sztétrobbant2 pipa a kezében volt, de a kupakja a földön.

    Öcsike szépen odasettenkedett hozzá, s gondosan fésülni kezdte hosszú szakállát. Péter bácsi meg se moccant. Aztán – befonta Öcsi a szép ősz szakállat jó vastag fonatba s a végét módosan megkötötte Hancika szalagjával. Mikor ez is megvolt, játszani kezdett a Péter bácsi kiskutyájával.

szozattovabbacikkhez

Márai Sándor: Kígyók

A fiú november vége felé csak annyit írt, hogy megnősült, most egyelőre Thüringiába utazik, s karácsonyra majd hazajön. Mind sírtak, mikor a levelet elolvasták, az apa öklével az asztalra csapott, a nagymamát ágyba kellett fektetni, mert sírógörcsöt kapott. Feleségéről szűkszavúan írta a fiú, hogy Berlinben ismerte meg, híres táncosnő, fellépett már az egyik nagy berlini színházban is. „Ezer csókot küld édes kis feleségem, Nunu is”, – írta a levél végén.

    A hír teljesen összetörte a családot. Az apa rátarti ember volt, jómódú állatorvos, a családban akadt esperes is, s oldalágon táblabíró. Táncosnő még nem volt a családban. A fiúnak, titokban, egy patikus leányát szánták, kinek volt valami kis hozománya is, házrésze Pécsett és három hol szőlleje. „Mindez azért van, mert külföldre küldtétek” – mondta Fülöp bácsi, s pipáját lobogtatta. Fülöp bácsi negyvennyolc éves volt, makacs kuruc, s gyűlölt mindent, ami külföldi. A nagymamán sebtében eret vágtak; valamivel jobban lett, de még hetekig sírdogált. Ez a fiú volt a kedvenc unokája. Titokban, bélelt levelekben, tízeseket és húszasokat küldött utána most is, mikor külföldön tudta.

szozattovabbacikkhez

Schöpflin Aladár: Cimbora

Hogy került hozzánk, az udvarunkba, nem tudom, talán akkor sem tudtam. A messze elmúlt idők ködéből úgy bukkant elém, ahogy ott van az udvaron, a tornác előtt, rámnéz és én ránézek. Néha erőltetem az emlékezetemet, hogy hozzá tudjam kapcsolni valamihez, valami előzményhez, de soha nem jutott más az eszembe, mint hogy sütött a nap, meleg volt, én lementem a tornác három négy lépcsőjén és ott láttam őt, ő rámnézett, én meg őreá. Különös dolog az ilyen emlék. Egyes részletekre olyan világosan emlékeszem: szavakra, mozdulatokra a cimbora arcára, botjára, kutyájára, mindenfélére, ami vele kapcsolatban történt. Ha rágondolok, akkor tudom legélesebben emlékezetembe idézni a házat, ahol életem első nyolc évét töltöttem, az udvart a végén a patakkal, a kertet. De ez az emlék egészen magánálló, nem tudok hozzáfűzni semmit, ami vele egyidőben történt. Olyan kereken különmaradt az elmémben, mintha olvastam volna valami könyvben. Azt sem tudom hány éves voltak akkor, csak úgy visszakövetkezésből gondolom, hogy hat-hétéves lehettem.

szozattovabbacikkhez

Illyés Gyula: Szerelem

Tudom, mi szolgának a jó szó,
a fogolynak a nap,
egy kézfogás a hontalannak
és egy szíves falat:
sokat próbáltam. Köszönöm,
hogy megtaláltalak.

Se jó, se rossz, – hívebb, különb se,
csupán megszenvedett,
csak hálás vagyok és köszönni
tudom szerelmedet,
az éjt, hogy te is rámtaláltál, –
ne bánjad sose meg!

Tudom, szegénynek mily örök
vagyon egy percnyi kedv.
Díjam, játékom, büszkeségem,
hogy fényesítelek,
engem melegít, hogyha téged
fölmelegítelek.

szozattovabbacikkhez

Mezey Sándor: Szerelem

Adok elébed két tűzoszlopot:
A két szemem —
Menj, járj utána nappal, éjfélen.
Vetek tenéked párnát édesem,
A vállamat
Szép vagy, mikor az orczád rátapad.
Adok tenéked zászlót kedvesem,
A lelkemet —
Élj s halj meg érte, Éltet, eltemet.
S te vedd szerelmem
mint egy drágakő
ím te eléd hull —
Jöjj s tűzd az életedre diadémul.

Szentmihályi Szabó Péter: Szerelmes vagyok

Szerelmes vagyok a végtelenbe,
a Végtelen sötét terekbe,
ahol az idő kék terekbe bomlott,
hol istenfogak őrölnek kristálycsontot –

oda vágyom, ahol az anyag is reszket,
ahol lefagynak egymásról a testek,
ahol csak nincsen-t és nem-et
suttognak kőajkak el az ércvilág felett,

s a mindenség forgó, örök kupolája nem ing,
hiába földevő, rongyos részegségeink.

Tóth Árpád: Rímes, furcsa játék

Szeszélyes, bús ajándék
E rímes, furcsa játék,
Óh, zokog, bár negédes, –
Fogadd szívedbe, édes!

Mert csupa szívbe vert seb
Vérszínezi e verset,
Mint halvány őszi rózsa
Szirmát az őszi rozsda.

De lásd, egyebem nincsen,
Se birtokom, se kincsem,
Nem adhatok tenéked,
Csak ily borús zenéket.

szozattovabbacikkhez

Végh György: Alszik a kedves

Alszik a kedves. Lám, betakarja ölét a kezével:
meg ne rabolja tüzét a manó; hűs éji nyugalmát!
Alszik, a vágya betelt s üde hab csacsog ajka szegélyén;
szép feje fészket rak, fürjként, fejem és a nyakam közt.
Szenderedő vagyok én is: azonban hessen az álom;
mert a szívembe nyilall: nézd csak, sose láthatod eztán!
Nézem: az éj kegyes és felküldi az égre a holdat,
hogy szeretőmre terítse a fényét, mint puha leplet.
Míly arany, őszi-szinű: remegő öle drága bozótja!
Telt az alakja: Rubens eleven festménye a teste!
Combja erős, dacos is: feszítő kezem összeszorítja,
hogyha makacs, ám, ha akar, jaj: hogy tud ölelni!
Tompora halmait oly jó gondtalanul veregetni:
gömbölyödőn feszül ottan a bőr! s finoman bizseregve!
Ringani szoktam bársonyos, asszonyi melle rugalmán!
Szép a bokája, de azt nem nézem: láthatom utcán
ép eleget: meg a térdét - most divat ezt mutogatni!
Köldöke lomha hajó: a hasán ring, mint vizek árján!
Hóna alól kicsi kecske-szakáll fura illata szálldos!
Gyöngyével díszíti s telefüggeti már a verejték
lassan egész testét: meleg álma lehet neki rólam!
Ébredezik, furcsán: nyújtózva kicsit, szeme felnyíl:
lágy mosoly ébred az ajkán, hogy rámnéz: odabújik
hozzám és keze már vágyón lehanyatlik öléről...

Pósa Lajos: Hull a tulipán

Én Istenem, hogy kivész az
Ősi viselet!
Lehullatják, levetik, mint
Fa a levelet.
Már a nép is urasabbat,
új módit kíván…
A szép piros bojtos szűrről
Hull a tulipán,
Hull a tulipán.

Nem úgy van már, mint volt érégen,
Más nép, más világ!
Pohárszéken, asztalon is
Gyér már a virág.
Tulipános láda sem kell,
Csak szekrény, dívány…
Hej, ti régi nagy asszonyok!
Hull a tulipán,
Hull a tulipán.

Véssey Ede: A nagybányai állomáson

Milyen bozontos furcsaság e reggel,
kávékat tölt kíváncsi, nagy szemekkel.
Ködökre guggol még a Morgó* alja,
az érkezőt hunyorgó csend fogadja.
 
A szót a csend úsztatja, égre nyújtja,
majd elteríti, mert gyarapszik súlya.
A várótermi vérző padsoroknak
úgy ráng a testük, szinte haldokolnak.
 
Beront a fény, a ráncokat vasalja,
s leválik szívem sorvadó darabja.
Indulnék, érzem, testemből kinőttem,
a perc, az emlék, minden él, időtlen. 
 
 
*Nagybánya fölé púposodó hegy, a város nyugati oldalán

Juhász Gyula: A váradi püspök lánya

Igricnóta

A váradi püspök lánya!
Rózsaszál a szöghajába.
Tisza mentén, Bihar táján
Nem akad több olyan szál lány.

Patyolat a teste, lelke,
A legények veszedelme,
Szava bűbáj, tánca örvény,
Mért is nincsen rája törvény?

Cserhalomnál csata van ma,
Pogány kunság riadalma,
Hull a tar fej, mint az alma,
Magyaroknak diadalma.

László vezér lova táltos,
Vezeti a Boldogságos,
László vezér bárdja talál
És ha talál, az a halál!

szozattovabbacikkhez

Lenkei Henrik költő, tanár

Lenkei HenrikA hagyományőrző költők egyike volt az a Lenkei Henrik, aki a Monarchia országai közötti szabad átjárhatóságnak köszönheti magyarországi karrierjét. Pécsett született zsidó családban1863. június 26-án, apja a morvaországi Gutmann Joakim[Joachim Gutman] , népiskolai tanító, később a Fünfkirchner Zeitung szerkesztője volt, anyja Fuchs Regina. Lenkei vallásos érzéstől áthatott lírikus és bölcselő szellemű költő és drámaíró, alapvetően a kor hagyományőrző írói közé sorolható, aki a huszadik század első harmadában is híven ragaszkodott az előbbi emberöltők nemes eszményeihez. Nemcsak bibliai témáiban, hanem számos más költeményében is ott van a Szentírás hangulata, a hagyományokhoz ragaszkodó zsidólélek sok benső vallomása. A világtörténelem vezéregyéniségeiről számos költeményt írt. Lelkesen dicsőítette azokat a kiváló férfiakat, akik valami nemes eszmét képviseltek az emberiség történetében.

szozattovabbacikkhez

Lenkei Henrik: A javíthatatlan, Az én temetőm, Krisztus és Júdás, Magyarjárás, Villon úr

Lenkei Henrik:

A javíthatatlan

Hogy Ariosto már öt éve
Járt Pádova egyetemére
S tanult jogot,
A mint jogász szokott,
Kivált ha száz vers motoszkál fejébe –
Az apja, Ferrarának főbírája,
Ad audiendum verbum megcitálta
S így ripakodott elfajult fiára:

«Felháborodva veszem észre régen,
Hiába minden serkentő beszédem,
Nem fog rajtad igaz atyai szóm
Én megtévedt botor Lodovikóm!
Úgy hallom Geszták, Pandekták helyett
Kedved csupán poétákban leled,
S nem hasznos vizsgatárgyakat magolsz
De ostoba verslábat szótagolsz!
Nem tudósokkal állsz komoly vitába,
De firkászokkal léhán prézsmitálva!

szozattovabbacikkhez

Kosztolányi Dezső: Szabó Dezső

    Kaptam a következő levelet:

    Vidéken élek, csöndes visszavonultságban, de azét időm és módom szerint foglalkozom irodalommal is. Múltkor kezembe akadt egy regény, melyet egy jobbnevű írónknak, Szabó Dezsőnek nevén hozhatott forgalomba valamelyik vállalkozó, de elolvasván azonnal megállapítottam, hogy nem ő írta. Nem írhatta ő, kiről pár elismerő cikket olvastam fővárosi lapokban, hanem valamilyen kezdő, aki nem átallotta az ő nevével kiadni. A regényhamisítvány itt közkézen forog. Ilyen időket élünk. Nemcsak a tejet és lisztet hamisítják, de a regényeket is.

    Figyelmessé teszem önöket erre a visszaélésre, mert példátlan dolog, hogy ilyen munkát ismertebb írók nevével jelentetnek meg. Kérem, értesítsék róla Szabó Dezsőt is, aki, meg vagyok győződve róla, fölháborodással venne hírt a csalafintaságról, hogy neve varázsával kereskednek mások, kikben halvány szikrája sincs az írói ösztönnek.

szozattovabbacikkhez

Kosztolányi Dezső: Móricz Zsigmond

    I.

    Az íróasztalom fiókjában találom ezt a jegyzetet:

    – Múltkor a Balaton partján arról gondolkoztam, miért nincs költészete ennek a nagyszerű pocsolyának? Elnéztem a csendes, tejszerű vizet, a körülötte élő előkelő népet, a barna-piros magyar gyerkeket, akik otthonosan hancúroznak a hullámokban, s szinte lázongtam ama gondolaton, hogy ennyi szépség és gazdagság nyomtalanul vesz el, anélkül hogy írásra billentene egy igazán érdemes tollat. A magyar Quarnerónak nincs D’Annunziója. Pedig hajók mennek rajta, s este a vízen talán furcsa-szép regények és drámák játszódnak le egy-egy magányos csónakban és lélekben. A víz azonban, és körülötte a föld, resten hever. Különösen akkor érzem ezt, ha néha nyáron, fullasztó porban és napfényben végigzörgök a rónán, s elém kerül egy feketére pörkölt, nemes arcú, remek magyar. Olyan, mint a mese és a babona: egy elven egzotikum.

szozattovabbacikkhez

Márai Sándor: Móricz Zsigmond: Rokonok

A nyomorúságban összemosódó magyar történelmi osztályok regényét írta meg Móricz Zsigmond a Rokonokban; s rögtön megmondom, hogy a Tündérkert mellett hosszú ideje ez az első könyve, amely mégis leragadott. Mégis elragadott, mert Móricz sokat ír, könnyű kézzel, válogatás nélkül kap sokfelé s mindig nagy mesterségbeli készséggel, de nem ritkán igen olcsó anyagot munkál meg. Szerencsétlen magyar viszonyaink, melyek az írót irodalmi zsellérmunkára szorítják, magyarázat erre, de persze nem mentség. Ezt az új könyvet is, mint a Forró mezőket, Móricz zsenijének előlegezett bizalommal, de éppen a Forró mezőkön okulva, mely Móricz egyik legolcsóbb és elnagyoltabb műve, tartózkodással kezdtem olvasni. Néhány oldal után már elragadott. A Rokonokban az író megint legjobb képességeit mutatja. Biztosan, teli tüdőből, jókedvűen, kissé komisz, fölényes beavatottsággal, széles és szívélyesen ad elő, az olvasó szinte nekikönyökölve hallgatja, nem tud betelni vele. No még, Zsiga bá’!… Mi történt később? Mi lett a sertéshizlalóval?

szozattovabbacikkhez

Németh László: Móricz Zsigmond szerkesztő úr

Móricz Zsigmond halálának huszonötödik évfordulóján a Rádió engem is felszólított valami megemlékezésre. Újat természetesen nem adhattam, de hozzájárultam, hogy Móricz-könyvecském egyik fejezetét magnóra mondjam. Az elsőt választották, amelyben Egymás felé címen közeledésünk történetét beszélem el. Néhány nappal az előadás elhangzása után Móricz Virágtól kaptam meleg, dicsérő levelet. Az évfordulói írások közül az enyém az egyetlen, amely a rokonokban nem keltett ellenmondást – derűje sehol sem bántó, az apja is mosolygott volna: hát én meg ilyen novella vagyok? Azt észre sem vette Virág, hogy ez a megdicsért, alkalminak hitt írás huszonöt éve készült, fájdalom és emlék friss melegében, tán nem is ismerte a könyvet, vagy annyira más szemmel olvasta, hogy most újnak vélte. A tévedésből lett egy kis haszon is: jutalmul megküldte új könyvét, a Móricz Zsigmond szerkesztő úr-at, amelyben a Móricz Nyugat-szerkesztőségére vonatkozó írásokat gyűjtötte össze, kommentálta a maga emlékeivel.

szozattovabbacikkhez

Czóbel Minka: Új Héloïse

Nincs közöm e földhöz – messze útra készen –
Érzem, nemsokára elhagyom egészen;
Nincs földi szerelmem, nincsen földi vágyam,
Titkos kezek vetik már halottas ágyam.

A nagy, csöndes éjben fehér pelyhek hullnak,
Puha hó fedi el emlékét a múltnak.
Szállnak, lelkemben is, fehér gondolatok,
A nagy havas éjben ismét „itthon” vagyok.

Éltem? nem éltem-e? – Mi is ez az élet,
Mely észrevétlenül álmok közé téved?
Színes volt az álom – beletisztult képe
A nagy, véghetetlen, örök fehérségbe

Hokky Károly: „Azért volt szép ott élni egykor…” [Finta Sándor szobrászművész]

Finta Sándor 1881Finta Sándor Túrkevén, 1881. június 12-én született. Földműves napszámos volt az édesapja, aki a nagy szegénység miatt Sándort nagybátyjához, Finta Miklós csikóshoz adta a család csikósbojtárnak Túrkeve mellé, itt fedezte fel Herman Ottó zoológus, az utolsó magyar polihisztor, a „madarak atyja”. Az Ecsegi pusztán lett csikósbojtár, de álmai messzebb ragadták őt.

    Tudásszomja mérhetetlen. Előbb a nagyváradi középiskolába, majd a híres kassai felsőiskolába kerül. De tovább képzi magát. Műkovács, műöntő, rajzoló, festő és végül szobrász lesz. Párizsban bejut Rodin művermébe. Senki sem ismeri a 30 éves fiatalembert. Mégis sikerült három évig korának legnagyobb szobrásza mellett dolgoznia. Ezalatt 36 nagyobb szoborpályázatot nyert meg és el is készítette azokat. Az első világháborúba mint közkatona vonult be, és századosi rendfokozattal végezte be. Tizenkilenc sebet kapott.

szozattovabbacikkhez

Lipcsey Ádám: Éhomra

Bolondos hely,
Délben muzsikálnak,
Rossz kedve van
Az egész világnak.

Pufók német
Fújja a fagótot,
Cseh trombitás
Bumberdója hortyog.

Elhallgatom,
Nincs örömöm benne,
Mintha egy nagy
Halálhörgés lenne.

Rakovszky József: A halhatatlan

Kinek csak játék a föld és az élet,
szemében annak a tűz.
Ki a szegényhez s gazdaghoz betéved,
dalolva álmokat űz.
Nem érti a koldus, se kalmár, se püspök
bármit is mond, az idegen.
Nem csábíthatják őt aranyak, ezüstök,
mert átlép rajtuk hidegen.

Mit sem árt néki annyi zagyva eszme,
megannyi bolond beszéd!
Foroghat mindig sora és a szerencse,
övé a tűz meg a jég!
S ha van, ki megérti, dalába fonódva
örök tengelyre rátalál,
átjárja lényét annak az égi nóta
és elfut tőle a halál.

Pilis, 1955. III. 16.

Szász Károly István: Szomorú ének

Lenni csak álmok bús hajósa,
vágyak vizén a kósza szellő,
várni a hajnalt, csókos estét –
s tudni, hogy nem jő…

Lenni remegő, összetett kéz.
Imára csukló könnyes szemmel
oda kínálni mindent, mindent –
s tudni, hogy nem kell…

Lenni ura a kínnak, vágynak,
hinni a szív bízó szavába,
remélni, hogy talán… hogy egyszer… –
s tudni: hiába…

Lenni harmattól könnyes reggel
sóvárgó ének, szerelmes dal,
pusztákba sírni ébresztőmet –
s tudni, hogy elhal…

Lenni csak álmok bús hajósa,
vágyak vizén a kósza szellő,
s ha délibáb partot hazudna –
tudni, hogy nem jő…

Weöres Sándor: Rigmus

Egy ezredév elmúlása,
másiknak feltámadása,
ha ugyan lesz virulása,
nem a gödörbe bukása.

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf