Juhász Gyula: Móricz Zsigmondnak

Minden szavadban a termő magyar nyár
Aranya csillog s magyar ősz bora,
Mit férfiszívvel és elmével adtál,
Oly fejedelmi magyar lakoma.

A századok rád vártak, és te jöttél
Döngő léptekkel, izmos és derűs,
Maga a nagyság, a jóság, a bőség.
Hogy homlokunkról száz felhőt elűzz!

És jöttél, hogy a kárvalló szegénység
Ezer bajának örök hangot adj,
Hogy parlagán viruljon tiszta szépség,
S látásra nyíljon itt a szív, az agy!

Ha megdobott kövével az irigység,
Ha megcsúfolt sarával a galád,
Lelked tovább tetézte drága kincsét,
S tovább pörölted néped igazát.

Csata Ernő: Szabó Dezsőre emlékezem

„Míg magyar van: feltámadok.”
és a
,,Minden magyar felelős minden magyarért”

szállóigék rögtön beazonosítják Szabó Dezsőt, az embert.

„Széles e hazában hatalmas tömegek tudták, mit jelent a neve: hogy jelent nemzeti önbecsülést, kiapadhatatlan nemzetféltést, alku nélküli, ellentmondást nem ismerő szolidaritást minden emberi szenvedéssel, hogy jelenti a magyarság sorskérdéseinek legtisztább hangját. Mert minden mondata "sikoly volt a hátba döfött nemzet ajkán". Vegyész nem láthatja olyan tisztán a kémcsőben lezajló folyamatot, zenész nem hallhat olyan tisztán egy akkordot, ahogyan ő érzékelte minden sejtjével és mozdulatával, hogy "magyarnak lenni mit jelentett”.

.

Páter Zadravecz István bencés szerzetes, püspök

A doktorátusok megszerzése után 1907-ben X. Pius pápa szentelte pappá. Hazafiúi elkötelezettségét jól mutatta, hogy első római szent miséjén a magyar nemzetet és hazát áldotta meg. Ezután hazarendelték, és Baján, majd Gyöngyösön tanított dogmatikát és morált. Amikor a pápai egyetem meghívta rendes tanárának, ő elöljáróinak engedelmeskedve nem fogadta el a felajánlott állást. Feljebbvalói indoklása szerint: „itthon is szükség van kivételes szervező erejére és lelkeket alakító szónoki képességeire”.

Weöres Sándor: Budai gyümölcsös

Északra Rózsadombtól, nyugatra Óbudától,
a ferenchegyi kertben a fű ősszel se sárga,
fakó sziklák tövében galagonya-bozóton
sok bogyó pirúl, mintha most szökkenne virágba.
A kert belső szögéből lelátni a Dunára
hol hidak emelkednek szónoki lendülettel,
s a túlsó, pesti parton a háztömbök sorára,
hová ködöt borít vagy sziporkát szór a reggel.
Óriáskígyót vonszol, öntöz a feleségem,
nézem, melyik kerül ki győztesen a csatából:
szárnyas bogár az asszony, és hét-öles a sárkány,
de hol a nő parancsol, a szörnyeteg cikákol.

Weöres Sándor: Duó

A fogalmak feneküket
fordítják a szavak felé.
A szavak feneküket
fordítják a fogalmak felé.
Így lesz minden beszéd valótlan.
Így lesz minden fogalom hazugság

Weöres Sándor: Hegyek és síkság

A hegyek látomása fölfelé tör,
a felhők és a sugarak közé.
Tán mindig tudták, hogy a róna
végtelen szélességet álmodik,
szétszórt kis templomtornyokat,
gabona-hullámzást a messzeségbe,
keréknyomokat a mindenségbe:
mily alázatos parttalanság,
fölsebzett hátú határtalanság.
A hegyek ezt nem ismerik,
csákányt emelve a magasba.

Weöres Sándor: Lengő világ

Az este fényes árnya
terül a folyó-parti kavicsokra.
A magasságon át
mekkora üresség távozik
s gödrökbe lefelé ereszkedik.
Itt minden elsuhan
és mégis mozdulatlan.
Itt félne kerekülni a száj,
dobolni a vér,
nézésen túl figyelni a szem,
ha nem volna mind szándékolatlan.

Weöres Sándor: Szorongás

Régóta nem írtam semmit.
Költeni kéne valamit.
A sírásból meg a sásból
meg a sárból meg a sírból
ha csak tökéletlen töredékeket is.
Napsugarak átúszását és ködöt,
hogy tudják, mi a veszettség
és szenvedés.
Megismerni ne kívánják az
ily bozótokban csapdosást.

Rakovszky József: Emberiség

Mi vagyunk minden, ami árt,
hordjuk az észnek dinamitját,
kik megszűrik a földi sárt,
s a szűrtet tovább finomítják.

És meggyújtjuk a csillagok
kiszáradt álmos ósdi rendjét,
aztán leszünk dicső halott,
ősködbe vésző jámbor emlék.

S kibékülünk az istenek
derék, jóságos szent hadával,
kik halkan elvegyítenek
bennünket lomha földi sárral.

Pilis, 1955. II. 8.

Ady Endre: Júniusi dalok

I.

Hogy itt a nyár, de színkör nincsen,
Az élet oly borongó, méla,
Hiába zeng, hogy felderítsen
Langyos éjjel bús filoméla -
Az élet oly borongó, méla...

Mert szép a nyár, ha úgy tekintjük,
Hogy ekkor zeng a filoméla,
Ám bús dalát hamar leintjük,
Ha szubrett nincs, miért is él a'?
Az élet oly borongó, méla...

Berda József: Nyári zivatar

A nap
bágyadtan a felhőkbe szalad...
Szellő
hegedül... már gyantáz az eső.
A rút
szelek elől az aklokba fut
a nyáj,
míg lehangolt képet ölt a táj...
Kisül
megint... Mély csend van mindenütt...
A föld
bús arca derűs hamvat ölt...
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Élet
nyelte el ismét a vidéket...
És én
csak itt merengek - álmos Rém...

Nagy Gáspár: Tudom, nagy nyári délután lesz

Tudom,
nagy nyári délután lesz,
fülledt, meleg, esőutáni,
és hirtelen zuhanó, sosemhallott
redőny-mondatokra ébrednek
a versek a költők agyában,
de már hiába, hiába minden,
eljő akkor váratlanul… – -:

Mintha ezer fúrópajzs
dolgozna alant, kipúposodik a föld
s homorul az ég, akárha óriások
tartanák vissza a levegőt tüdejükben,
vibrálni kezd és fényesedni minden…

Takáts Gyula: Június

Cirreg, cirpel az esti bogár
és önti illatát a hársfa.
Sárga asztal az érett határ.
Fénylik a búzák kalásza.
Cigányom most az esti bogár.
Mézes-boros kancsóm a hársfa.
Kortyolom daluk és mézük
s míg pillog a villám rózsaszín szárnya,
suttog a fürjes búzák kalásza.

Tóth Árpád: Június 21

Csengő-bongó versikével
Hát köszöntsük a nyarat,
Amely eljött, amely itt van,
Utcáinkban, házainkban,
S most már végre itt marad.

Nem a március van mostan,
Nem van most az április,
Amit hőben most mi élünk,
Megirigyelheti tőlünk
Szicilia, Kápri is.

Szentkuty Pál: Hajnal a Balatonon

A víg tivornya tétovára torpant idebent.
Sikongó hangszerek vad jajja halkra lankadt.
A pergő, döngő dobok tompa buffogása közt
Egyszerre földöbbent a Csend...
Kint lomhán haldoklott az éj;
Hűlő, nagy teste némán nyújt a vízen el...
És ekkor hirtelen megborzongott a tó.
A mélyből finom fodrok, apró reszketések keltek.
Titokzatos, halk zsongás támadt parton a víz fölött;
Nyüzsgése színnek, nesznek, illatoknak.

Veszprémy Dezső: A Balaton dalol...

Jegenyék közt ülök egy szürke kőpadon,
S merengve nézek el a vén Balatonon.
Szellőcsókok súgnak nem hallott dalokat,
Élet ritmusába fonom én azokat.
Muzsikás agyamban piroslik az élet,
Szívemben lüktető vágy zenéje éled.
Köröttem kavargó emberár hullámzik,
Egyik jegenyétől a másikig… százig.
Vajj’ ők is érzik, ha a Balaton dalol,
Mely a szellők szárnyán itt suttog valahol
A Balaton partján a jegenyék között...
Mely engem megbűvölt s szívembe költözött!?

Balatonfüred, 1931.

Weöres Sándor: Balatoni jelenet

A tó fölött megáll a felhő,
sötéten csillogó kerek kalap,
szikrázik, serceg egymagában,
mögötte süt a nap.

1985

Virágszép Erzsike

Kiment a kisasszony arany székre ülni,
Aranyszékre ülni, arany inget varrni.
Feltette a lábát egy kis arany székre,
S egy pár arany gyűrű csördült az lébe.

Anyám, anyám, anyám, mi annak a jele,
Egy pár arany gyűrű csördült az ölembe?
«Lányom, édes lányom, az annak a jele,
Örökös úrfinak adtalak kezébe.»

Anyám, anyám, anyám, minek adott annak,
Inkább adott volna egy pujkapásztornak!…
Inasom, inasom, kezem táplálója,
Eredj föl a hegyre, ama nagy toronyba!

Szép Ernő: Mátyás király tréfái 8.

Mátyás napja

Ez a kis tréfás eset is a nagy király körül termett, hát megérdemli, hogy ideplántáljuk ebbe a könyve.
Bizony az ideig nem volt még olyan fejedelme a magyaroknak, akit a nép úgy szeretett volna, mint Mátyás királyt. Mert Mátyást a nép úgy szerette, mint galamb a tiszta búzát. Ez az édes szeretet irányozta annak a derék budai vargának a lépéseit is, akit egy reggel elindult a királyi palotába, s egyenesen fel akart menni a királyhoz.
- Mit akarnál, jó ember, a királytól? – kérdi a katona, aki őrt állott a kapuban.
- Mátyás napja vagyon, vitéz uram – azt mondja a varga

Naszreddin Hodzsa tréfái IV.

Hol a hús?

Három font húst vásárolt a hodzsa a mészárszékben, hogy majd annak módja szerint elkészíti otthon újdonsült felesége. Szulejma asszony megsüti és megfőzi, és azon mód meg is eszi. Jön estefelé a hodzsa haza fáradtan és éhesen, odaáll a felesége elé, és mondja neki, hogy tálalja elő azt a húst. Azzal hozakodik elő az asszony, hogy mind felfalta a macska. Nosza, kapja Naszreddin a macskát, a mérlegre teszi, hát csak három fontot nyom az állatja, egy lattal sem többet, sem kevesebbet.
- Hazudtál nékem asszony, a teremtésedet – támad nagy dühvel a feleségére. – Ha ez itt a macska, hol a hús? Hogyha pedig ez itt a hús, kérdem én, hol a macska?

Eredeti török forrás alapján írta Rakovszky József

Arányi Jenő: Aratás

Jóvágású gazdaember szállott fel a vonatra az egyik kis állomáson. Nagyon ismerős neve volt a falunak, de soha nem tudtam megállapodni benne, honnan is ismerem, hol is hallottam, csak akkor eszméltem rá, mikor a jó harmincas gazda elmondta valamelyik érdeklődőnek, hogy mi járatban utazik. Aratógépet akar vásárolni a község néhány módosabb gazdája, őt küldték a maguk képében a városba, hogy ott körülnézzen… Aratógép?! Meg vagy már elbujdosott emlék gyermekkori félelmes kísértete a város borzadásnak!

I.

A falu körül hullámzott a vadvíz, a piszkos zöldár...

Fekete István: Búzaszentelő

Róma. Krisztus előtt 240. április 25. A légiók még sarkuk alatt tartják a fél világot, s az utak mind ide vezetnek. Tavaszutó van. A búza kihozta fejét, és az örök város felett arany porban száguld a Nap tüzes szekere.
A berkek mélyén áldozati oltárok és áldozati tüzek hirdetik lobogva, hogy az Olimbosz istenei élnek még és ők uralkodnak az örök Róma felett.
Uralkodnak, büntetnek és kezükben tartják a halandó világ sorsát. Ember, állat, növény tőlük függ, erősödik vagy pusztul, virágzik vagy hervad, terem vagy meddő marad.
Túl a Pons Milviuson lágyan ring a széljárásban a búzavetés. Zizegve hajladozik, és millió kalászbölcsőben ring a jövő élet, a panis, a kenyér.

Angi Sándorné: Gyere, ha tudsz!

Gyere, ha tudsz, gyere, ha úgy gondolod,
Hogy a rabbilincset tovább nem hordozod,
Gyere, ha tudsz!

Gyere, ha azt hiszed, átlépve a határt
Idegen országban boldogságra találsz,
Gyere, ha azt hiszed!

Megmondom én Neked, hogy itt mi vár Téged;
Rabbilincsed helyett kapsz aranyat, ékszert,
Gyere, ha kell Néked!

Ehetsz itt kalácsot, hófehér kenyeret,
Csináltathatsz ruhát, bársonyt, nylont, selymet,
Mindened lesz Neked.

De hazátlan leszel! Mindenkitől távol
Fájni fog a szíved az örök honvágytól,
Keserű lesz szádban a hófehér kenyér!…
Szabadságod ennyit, gondold, hogy megér?

Csighy Sándor: Haza kell jutnom

Nem kesergek új helyet már sehol,
amerre járok minden idegen.
A fészkem is kihűlt, úgy gondolom,
kívüle mégis minden hidegebb.

Hogy eljöttem nem az én bűnöm,
s nem érdemem, ha visszatérek.
De fáj, hogy nem ember megy haza
és nem is test, inkább csak lélek.

Lehet, hogy gyors szelek visznek majd
hamu vagy porszem alakban már,
a jövőt kis nem tapinthatom s tán
sóhaj lesz csak, ami hazaszáll.

Akárhogy is lesz, haza kell jutnom,
mert vágyaim halhatatlanok
és megtalálják otthon helyemet
akár hamu, akár por vagyok.

D. Eperjessy Margit: Áldott haza, édes otthon!

Hol vagytok, ti tarka rétek,
vadvirágos búzaföldek,
bárányfelhők égi bája,
hűs patakok csobogása!…

Hol lebegsz, te tünde álom,
délibáb a Hortobágyon,
a legelőn ménes, gulya,
pásztor ajkán a furulya?

Hová lett az erdők dala,
gyöngyvirágnak dús illata,
gólyafészek a kéményen,
bádog Krisztus az útszélen?…

Dr. Bágyoni Baranyai Lőrinc: Addig haza nem megyek…

Ezer esztendeig Isten bokrétáját,
– mostanában Krisztus tövis koronáját –
viselné szent Hazánk;
s a vörös hóhérok ácsolják is fejfáját!
De a dróton innen, az aknán túl
tízmillió magyar vastürelme
a sírásókat fejfa-faragókat
hamuvá perzseli végleg és örökre!
Gyakran elfog engem is honvágy.
Úgy gyötör, éget a hazaszeretet!
Csak addig szeretnék élni,
míg minden magyarral egyszer hazamehetek!
Úgy hív haza, úgy csábít

Rácz Viktória: Szép vagy Hazám!

Szép vagy Hazám, tündérien csodás,
ékes koronában te vagy a csillogás.
Palástod a róna, arany mezeivel,
trónusod támasza Mátra erdeivel.
Királyi díszedben ékköved a Duna,
méltóságod tükre Balaton alkonya.
A kanyargó Tisza vártád erőssége,
néped a földnek leggazdagabb népe.

Szép vagy Hazám, tündérien csodás,
az isteni műben a legszebb alkotás.
Vitézi vér adja rózsáidnak színét,
Isten dicsérete kenyerednek ízét.
Az Ég csillagai mind a katonáid,
szépségedre Hazám egy fél világ áhít.
De ameddig csillag ragyog magyar égen,
Te élsz, míg ellenid elbuktak már régen!

In memoriam Ernst Ferenc (1969-2023)

Non omnis moriar
/Nem halok meg egészen, Horatius/

   Pár hete – szokásom szerint valahol letett telefonom megtalálva – olvasom a rövid üzenetet, Nagy H. Ilcsi szerkesztőtársam írta: „Feri autóbalesetben elment!”.

–   Első gondolatom: miért? Miért, miért kell most újabb barátnak, szerkesztőtársnak felballagnia a csillagösvényen a végtelenbe, Gaál Áron, Jagi, Kapui Ágota és más barátaink után? Miért most irányította az Úr Ferit a felragyogó felhőkön túli világba, a csillagerdők úttalan utain. – 

Ernst Ferenc: Hagyaték

A végtelen kulcsát hagyta rám,
egy hófehér, hideg éjszakán
fülembe súgott pár érthetelen
kusza mondatot életről, nőkről
meg ki tudja még miről.
Az álmait mesélte a
mindenről és a semmiről.
Arról, hogy néha nincsből
lesz a bőség, és a semmi
nem más, mint újabb
lehetőség elindulni a
minden felé. Mesélt arról is,
hogy a hideg viszonylagos
más, más értelme van
északon és délen, mást
jelent nyári nagy melegben

Gaál Áron: Vízen a város

A sziklák, a tenger, s persze az öböl
a monarchia épületei-
A kimosott szennytől átláthatatlan
az amúgy kék és híres Adria
A városház mögött hegyen az erőd
falait befutotta a repkény
A móló vascölöpein ülve
mintha a pesti Közraktár utca
dunai sirályaival együtt keresném
a Gellérthegyet, a Várat,
mondataim, ami ott voltam
A vizet fürkésztem, a vizet a várost
egyik sem enyém, szeretője sem
lehetek házai belsejének
hátsólépcsőnek, mosókonyhának, gangnak
Résnyire másnak nyitják meg, sóhajtva
kapukat, udvaraik sokszögletét.

/Istria/

Jagos István Róbert: Csoda

Szemeidben csodát látok,
Hóból növő gyöngyvirágot,
Párkányra szállt fecskepárt,
Tarka réten lepke száll...
Égben játszik a színvarázs,
Harmatcseppben a látomás,
Édenbéli emberpár
Dédelgeti magzatát.
Szemeidben csodát látok,
A megnyugvó nagyvilágot,
Határtalan óceánt,
Csillagtengert, álmodást.
Olajágat madárcsőrben,
Kisgyermeket bölcsőjében,
S látom magunk halványan
E gyönyörű szép csodában.

2008

Kapui Ágota: Ellobbanó éveinken át

Tedd, hogy az emberek
a te hangodon szóljanak hozzám
jóságod béklyóját csatold
vágtatni készülő indulatomra
nyugalmad legyen biztos
fegyvered
hogy kiolthasd hirtelen támadó
nyugtalanságom
őriztess engem türelmed szunnyadó
komondoraival
ugrásra készen
Tedd, hogy simogatássá szelídüljön
közöttünk a szó
ellobanó éveinken
át

Kányádi Sándor: Vezényelt eskü

hogy vérünk
s életünk árán is
hogy vérünk
s életünk árán is
mind egy szálig
mind egy szálig

játszunk
katonásdit
játszunk
felnőtt fejjel

aztán a sebesültek
igazi sebesültek
a halottak
igazi halottak

1978

Rakovszky József: Nagyjaink emlékezete

A fejlődés örök jogot
adott egykor a népnek,
hogy béklyót osztó zsarnokok
pohos hasára léphet.

S ez ős-jogon a milliók
szunnyadtak ezred-évig,
de jöttek, kik a riadót
felzúgatták az égig.

A nagy csatákra érkezők
verték az ósdi rendet,
tisztul tüzekben égtek ők
s babéron nem pihentek.

Szervác József: Az én falkám

Volt nekem egy olyan kutyám —
zongorázott köcsögdudán!

Aztán volt egy olyan kocám —
átlibegett a tű fokán!

Aztán volt egy olyan macskám —
három ökör ült a farkán!

Aztán volt egy olyan nyulam —
rókát evett sasraguval!

Végül volt még egy tehenem —
tanított az egyetemen!

Ilyen volt az én kis falkám —
ha megvolna, neked adnám!

1980

Berzsenyi Dániel: Lollihoz

Lolli! deli kellemiddel
A rózsára homályt vetsz.
S szívégető szemeiddel
Belém ezért tőrt nevetsz.

Szebb vagy te, mint a szép Hébe
A Dörgő lángölében,
Szebb, mint a szép Erycéne
A kellem bájövében.

Képed szelíd vonásiban
Szerelmek nyiladoznak.
Tested minden mozgásiban
Tündérek mulatoznak.

Horváth Böske: Miről ismerek én…

Miről ismerek én vajon reád,
S miről ismersz te majd meg engemet,
Hogyha fárasztó életünk lejár,
S a nagy nyugalom összehoz veled?!

Ha megszakadva távolság, idő,
Megsemmisülve rajtunk por, salak, –
Ha eltűnt rólunk földi a mi volt,
Csak mennyire méltó az, mi megmaradt.

Mi lesz velünk e földi lét után? –
Egy-egy csillag tán, mely tovább ragyog,
Mely majd tehozzád oly közel viszen,
A milyen távol tőled most vagyok!

Kazinczy Ferenc: Az ő képe

Midőn a hajnal elveri álmomat,
S a fény orozva lebben rejtekembe,
Imádott kedves kép! te tűnsz szemembe,
S ah, gyúlani érzem régi lángomat.

Ez ő! ez őt kiáltom, s csókomat
A képnek hányom részegült hevembe.
Így szólott, így járt, így mozgott, ölembe
Így sülyede, elfogván jobbomat.

S most ezzel folynak, mint egykor vele,
A titkos, édes, boldog suttogások,
Vád, harc, megbánás, új meg új alkvások.

S midőn ezt űzöm, mint egykor vele,
Kél a nap, s bélő a zsalu-nyíláson,
S sugárival körüle glóriát von.

Kölcsey Ferenc: Búsan csörög…

Búsan csörög a lomb,
Mert fú a szél;
Sűrűn dobog e szív,
Mert búm kél.
Kárpát kebeléből
A szél fú;
Tőled, szerelem! jön ez éjjeli bú.

Lyány sziklakemény, lány
CSillagszép,
Nem látod-e kínom,
Mely dúl s tép?
Nem szánod-e kínom,
Mely tép s dúl,
S felforrva szememben ez arcra lehull?

Rédey Tivadar: Csók: néma híradás

A böjti szél konok sarat dagaszt,
de fent a felhők fürtösek, pufókok,
pletykázó fürjre fülel a haraszt:
a rögnek titka rendre kitudódott
s mit rejteget még, napra hajtja azt
a jácinthagyma s tulipángumó. Sok
nyelven tud április. Rám a tavaszt
némán deríti mélyebb titku csókod.

Ady Endre: Szent Lélek ünnepére

Mikor a basa-rózsák voltak itt
Fejedelmi virágok,
Loptunk idegen kertekből is
A templomért,
Hogy a templomban virágosan
Lássuk egymást,
Leányok, fiúk, nyugtalanok,
Mert csak a templomban,
Ének, ima és beszéd mellett
Láttuk igazán egymást.

Hajh, Szent Lélek,
Be ifjú lehettél akkor
S az ákácok is ifjak lehettek:
Micsoda Pünkösdök voltak akkor.

József Attila: Pünkösd előtt

Szent, éhes lelkem, pünkösd ünnepére,
Mint jóllakott tuzok, magadba hullva
Feledd, hogy büszke, forró szárnyadat
Cibálja, tépi vérek irigy ujja.

Hiszen tudod már mi a Végtelenség:
A Végtelenség az a magyar bánat
S hiába vergődsz haló hattyuként,
Szomorubb lélek búsul majd utánad.

Ha idejöttél, tündökölj s dalolj csak,
E végtelen vizen büszkébben usszál
S csudáljanak, hogy méltóbban repül
Zilált szárnyad az égi Sziriusznál.

Szent vagy s ha mégis lenyilaz az Éhség,
Mint vadludat rozsdás vessző találja,
Ne sírj, dalold el híres éneked,
Hogy nyögve várjanak ujabb csodára!

1923. máj. 18.

Nagy Gáspár: Pünkösd után

Hiszem,
és egyre inkább:
nem a kimondott
s leírt szavak
illő elrendezésén,
hanem a bentrekedtek
léleküledékén
ámulnak s dolgoznak
majdan az igazi tolmácsok,
fordítóirodák –

Hiszem,
és egyre inkább:
a legbenső sötét
és mély vizek fölött
galamb köröz,
majd leszáll,
hogy aztán fölröpítse
a szél táplálta láng –

Hiszem,
és egyre inkább:
a zúgásnak
tiszta csöndje lesz
s vigasza minden árvaságnak:
fehérizzású remény,
legyőzött halál.

Fekete éccaka borulj a világra…

1. Fekete éccaka borulj a világra,
Hogy a könnyes orcám senki meg ne lássa.
Jaj! csak egyszer volt a csókos ajkod számon,
Azt az egy csókodat kérem tőled számon,
mert csak hitegettél, mert a másé lettél!
Miért csókoltál meg, hogyha nem szerettél?

2. Ezer bűn hazugság csillog a szemedben,
Annak a két szemnek örök rabja lettem.
Hő kebledet vágyom átölelni lágyan,
Részegen a vágytól mámorittas lázban,
Lezárni egy csókkal szemed azt a rosszat!
Aztán rád borulni némán órák hosszat.

3. Egyszer még had égjen bíborajkad számon,
Aztán eltaszíthatsz, elűzhetsz nem bánom.
Add ide a szádat remegőn még egyszer,
Véresre csókolom százszor és ezerszer!
Aztán szálljon éjfél e cudar világra,
Hogy a könnyes orcám senki meg ne lássa.

Szemlér Ferenc: Udvarhely

Hanyatt feküdt a fűzfaág
a langy vízen. A gyom
mélán ringatta önmagát
a mállatag agyagfalon.
Forrott a nap, precskelt a szellő,
meglúdbőrzött a Nagyküküllő –
ez volt gyermekkorom.

Sűrűn, lustán, akár a méz,
folyt a füvön a fény,
és megcsillant a sárgaréz
kereszt egy torony tetején.
Szürkén, szikáran állt a vashíd,
arca nem enyhült meg napestig,
s ezt úgy csodáltam én.

Ady Endre: Erdős Renée

Szerelmes asszonyi rigolyákról Erdős Renée mert dalolni először és magyarul. Szeretem ezt az úgynevezett magyar Szapphót, s fáj nekem, hogy nem egy nagy irodalom leánya. Új verseskönyve (Új versek. Kleopatra.) csak növeli az én fájdalmamat, s már-már elsiratom a poéták közül Erdős Renée-t. Ez az asszony vagy leány (én nem tudom: ki ő személyében) egy szerencsétlen, egy húrú s egy szenvedélyű dryád. Gazdag és becézett irodalomban okvetlenül megbecsülnék az ő kétségbeesett, szomjas, szerelmes, szilaj jajveszékelését. Nálunk ő kénytelen egész és minden húrú poétaként jelentkezni. Szépséges, szárnyas és bőséges szavakba takarózik.

Erdős Renée: Nem ismerem a boldogságot

Nem ismerem a boldogságot,
Tündöklő arcát nem láttam soha.
Félek, hogyha előmbe jőne egykor
S rám mosolyogna nyájas-szelíden:
Hátat fordítanék neki.

Nem ismerem a boldogságot,
Csengő szavát nem hallotta soah.
Félek, hogy egyszer, ha utamba téved
S neven szólít, én föl nem ismerem
S durván kiáltok rá: eredj utamból!

Nem ismerem a boldogságot,
De hogyha a Te arcod ölti fel,
Ha szemeiddel mosolyog reám,
Ha a Te hangod csendül meg szavában,
Felismerem legott – s elé borulva
A hála hangján, szívrepesve
Mondom neki: légy üdvöz százezerszer!
Isten hozott! Oly régen vártalak!

Erdős Renée: Nem vagy te az enyém

Nem vagy te az enyém, soha nem is voltál.
Hazug volt az ajkunk, a szemünk, a vágyunk,
Minden pillantásunk, minden sóhajtásunk,
Mikor csókoltalak, mikor te csókoltál.

Hajh’ mire gondoltunk? Vajon mit éreztünk?
Fáradtan, bódultan, mit látott a lelkünk
A nagy, titkos tűzben, mely szemünkben égett?
Örök boldogságot? Futó üdvösséget?

Ébren és álomban, igaz, hogy kerestél?
Igaz-e, hogy é is mindig reád vártam?
Most zokog a lelkem, hogy rád nem találtam.
Most hull a te könnyed, hogy így elvesztettél.

Istenem, istenem, jobb lett volna nékünk
Egymást sohse látnunk, egymást be nem érnünk.
Kétség és remény közt – egyik sincs meg többé –
Kerestünk vón’ egymást tovább is, örökké…

Erdős Renée: Sappho

Te vagy a párom. Te forró, te szép.
Hallgasson el most a langyos beszéd,
Csak takarjon el az ébenhajad.
A tested kell csak! Te kellesz magad!

Te vagy a párom. Te hiú, te nagy;
Te keleti véremnek vére vagy,
Csókolj, ahogy bírsz. Én hagyom magam,
Alázatosan, némán, ittasan!

Te vagy a párom. Kergess el, ha tudsz!
Mondd, hogy gyűlölsz! Én azt mondom: hazudsz!
Tied a vágyam, titkos ölelésem,
De hej, sokáig te se kellesz nékem!

1907

Kosztolányi Dezső: Erdős Renée

I

Néha találkozom emberekkel, akik pár év alatt egészen megváltoztak. Szemük valamit vesztett a tüzéből, arcuk elsápadt, s a beszédük halkabb, nyugodtabb és szomorúbb lett, kézmozdulatuk pedig oly távolinak tetszik, mintha nem is az övéké lenne, hanem valami más, fáradt és előkelő emberé, akit mi nem ismerünk. Ez a fehér, sápadt-aranyos könyv ugyanezt az impressziót kelti bennem. Egykor hallgattam Erdős Renée líráját. Akkor csupa villám volt, tüzes cikázat és robbanás.