Végvári, alias Reményik Sándor erdélyi költő

remenyik sandor  „Reményik Sándornak, az erdélyi magyar irodalom valamikor talán legnépszerűbb költőjének, 1944 után csak 2006-ban jelenhettek meg összegyűjtött versei. Munkásságát a gyanakvás és a félreértés évtizedeken keresztül száműzte az irodalmi nyilvánosság határain túlra. Az ellenséges indulatok és tiltások ellenére költészete, a szellemi és lelki élet rejtettebb csatornáin keresztül, továbbra is kifejtette hatását. A tiltás árnyékában Reményik életműve csendben várta[- inkább még várja] azt a pillanatot, amikor a magyar irodalomtörténet-írás érdemben foglalkozik vele, rávilágít értékeire is, és a könyvkiadás sem zárkózik el teljesen mértékben eszmei és költői értékei elől.” [Pomogáts Béla]

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor emlékére…

Magyarnak maradni – bármi legyen sorsod –
Hontalan élted meggörnyedve hordod.
Ott ahol most erény a pokoli gazság,
Ott, ahol számodra nincsen ma igazság,
Magyarnak maradni – Testvér, az kiváltság!

Magyarnak maradni rónán, bércen, völgyön,
Szörnyű kínok között fetrengve a földön,
Véres cafatokra – ha vernek is bottal –
Bosszúért lihegve vicsorító foggal,
Magyarnak maradni – ezer éves joggal!

Magyarnak maradni, ha nincs is mit enned,
Mindenhol megvetnek, nincsen hova menned.
Minden hazafinak ha bitó lesz bére,
S gúnyos kacagással – ha megölnek érte –
Magyarnak maradni – akkor is megérte!

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor: Angelus, Kenyér helyett, Kettétört mondat, Napocska, Mindhalálig

Reményik Sándor:

Angelus

Uram – mióta első este ez,
Hogy a kezem nem tördelem,
De összefonom áldott mozdulattal,
S az ölembe leengedem?
S úgy figyelem a másik mozdulást:
A harang lengő lebbenését,
Ahogyan hangra válni indul
Szinte-szinte súlytalanul
A kínzott érctömeg.
Remeg, remeg.
Ámde emberi hang végre-végre
S meleg – meleg.
Áhítatnak és szeretetnek,
Biztonságnak és értelemnek,
És reménységnek és hálaadásnak,
Más szívben való szent felolvadásnak
És minden jónak: enyésző kevés –
De legalább már nem félreverés.

szozattovabbacikkhez

Heltai Jenő: Csavargó

Hát újra a kezembe veszlek
Kalandos élet vándorbotja!
Mert elfogott a nagy utálat,
A testem, lelkem belefáradt
A keserű, nehéz robotba.

Leszek megint szabad csavargó,
Bűbájos álmok kergetője!
Ki mit se bán és mit se fájlal
És könnyű szívvel, könnyű lábbal
Megy hegytetőről-hegytetőre.

Maradjatok meleg kemence
Vállán ti lusta, gyáva macskák!
Én nekivágok az erdőnek
S részegre szívom a tüdőmet
A levegőddel, szent szabadság!

szozattovabbacikkhez

Olosz Lajos: Halálelőtti vágy

Ha meg kell majd halni,
nem leszek hangos forradalmár.
Készülök reá.
Szívem tusája szelíden elsimul
és a végtelenség békéjével egyetértek.
Mors Imperator
komor győzelmi menete
– korholjatok érte –
engem nem ijeszt,
ha bigája előtt magam heverek.
Én már tartottam halottat karjaim között
és végítéletem ismert döbbenet.
Olykor el is fog bársonyos halálvágy:
titkos táj édes ölében
szeretném letenni sziszifusz terhemet.
Csak egyre vágyom lázzal és kínnal:
– és enélkül halni átkos gyötrelem –
messzetekintő tetőre jutni fel
és ellátni gyönyörű messzeségbe,
hogy visszatérjen megálló szívembe
a diadalmas életszerelem.

Vörösmarty Mihály: Kölcsey

Meg ne ijedjetek, a hazaföld szíve dobog fel:
Kölcsey sírjától keble örökre sebes.

1844.szeptember 18. előtt

kolcseyferenc

Bartók Lajos: Szendereg a Balaton…

Szendereg a Balaton,
Puha selyem ágyon.
Szőke tündér, kék szemű,
Lágy öledbe vágyom!

A szellőben lengedez
Esti virágillat,
A tihanyi hegyfokon
Ragyog egy szép csillag.

Virágillat ajkidra
Emlékeztet engem,
Szemeidre a csillag
Esti méla csendben.

A csöndesség megtanít
Meghalni utánad,
A csillag azt ragyogja:
Holtan is imádlak!

Fáy Ferenc: Lebegés a nyárban

Még látta, mikor elgurul a föld.

Nem félt, bár tudta: nem fog hazaérni,
az omló csendben lábujjhegyre állt
s egy felhő vállát próbálta elérni…

De megcsúszott s a reménytelen égen
eltűnt az Isten indás sűrűjében.

Hozzád zuhannék most, akit nem értek,
kinek ízére éhezem.
Felforrt a köd… a két szeme kiégett;
gyúlnék feléd, de nincs kezem.
És lábam sincs és mellem sincs… csak szám van,
hol árnyad fekszik vágyam alkonyában.

szozattovabbacikkhez

Komócsy József: Nyáréj

Holdas éjben, erdő-mélyen
Mi csillag a tó vizében?
Csillagsugár fürdik benne,
Mintha ott is egy ég lenne.

A reszkető falevelek
Ezüst fényben tündöklenek;
Tündérfátyol borul rájok,
Úgy suttognak a virágok.

Lágy illatú szellők szárnya
Belebben a titkos árnyba,
Hol bogárkák zöldes fénye –
Mintha smaragd-lánggal égne.

szozattovabbacikkhez

Oravecz Imre: Augusztus utolján

Megrémültem a Naptól,

minap még Isten-hegy felett ment le,
de tegnap este már Rabina mögött tűnt el,
nemrég még tombolt a nyár,
most meg már vége van.

borospince

Reményik Sándor: Augusztus, nyárutó

Augusztus, nyárutó...
A Göncöl tengelye,
Mint roppant égi óramutató,
Némán, merőn mutat már ősz fele
Kigyúlt hajók
Suhannak át az égbolt tengerén,
 
Némán, szorongó szívvel nézem én
Ott fenn egy fagyos, zúzmarás ajak
A forró csillagokra rálehel, -
S hullnak, mint itt lenn a falevelek.
A csillagok hamarabb kezdik el...
Mi jön? Mi megy?
Mi hull le még?
Nem volt a csillaghullásból elég?
 
Kigyúlt hajók
Suhannak át az égbolt tengerén,
Jelek, csodák...
Némán, szorongó szívvel nézem én.
Egy új teremtés reggele előtt
Ez tán az Isten vajúdó, szent láza
És itt lenn nincs, aki megmagyarázza.
 
                                           1920

Gyászba borul az egész Balaton…

Magyar népköltés

Gyászba borul az egész Balaton,
Jön az anglus a híres vasúton;
Százezer ágyú van a harc mezején,
Így hát rózsám katona leszek én.

Nem hitted, hogy katona leszek én,
Majd elhiszed, ha masérozok én;
Rezes csákó nyomja a fejemet,
Barna kis lány siratgat engemet.

ballada

Mátyás király és a kis kakast felosztó szomszéd

matyascolOrosházi népmonda –

Mátyás királyhoz sokan folyamodtak különféle kérelmekkel.

    Egy ember kitüntetést szeretett volna kapni: volt neki egy szép kis kakasa, elküldte a királynak, gondolta, kap érte valami kitüntetést.

    Mátyás király el is fogadta a kakast azzal a feltétellel, hogy az ember is ott lesz az ebéden, mikor a kakast megeszik. Ő osztja el a kakast, de úgy, hogy aki ott lesz az ebéden, igazságosan kikapja a részét, ami őt illeti, mert ha nem, akkor nem jutalmat kap, hanem büntetést.

    Nem is kellett az embernek egyéb: szörnyen megijedt, törte a fejét nagyon, búsult, hogy ossza el a kakast.

    Elpanaszolta a szomszédjának a baját.

    A szomszéd azt mondta, hogy ő el tudná osztani, és elmenne a királyhoz helyette.

    Az ember szívesen beleegyezett, hogy a szomszéd menjen el, mert már annyira törte a fejét, hogy megfájdult bele.

szozattovabbacikkhez

Jókai Mór: A székely adott szava

Híres pap volt a maga idejében Gödöri uram, ki ha esztrengára foghatta híveket vasárnaponkint, úgy megmosdatta őket az igék mosdótáljából, hogy alig győztek törülközni utána. Egy alkalommal éppen a káromkodók és esküdözők ellen beszélt, mely alkalommal egyik hatalmas birtokos úr, Markos Mózes uram, azt vette észre, hogy ez egész prédikáció, mintha csak őrá volna szabva. Ezért aztán nagyon megneheztelt s amint kimentek a templomból, megfogadta székely nemesi szavára, hogyha ő még egyszer Gödöri uram prédikációját meghallgatja, huszonötöt fog magára csapatni. Ezt sok embernek és sok ízben elmondta, s nem is ment többé feléje sem a templomnak.

    Egyszer valami kedves ismerőse halt meg a szomszéd faluban. Ő is elment a temetésére, mely kálvinista szokás szerint templombéli prédikációval ment végbe. Markos Mózes uram is bevette magát egy padba a közepe táján s hallgatta nagy ájtatosan, hogy prédikálja el a halottat a helybeli öreg tiszteletes. Bezzeg nem olyan goromba, mint a Gödöri uram, ki még a halottra is elmondja az igazat.

szozattovabbacikkhez

Kosáryné Réz Lola: Három kis eszkimógyerek

Nem, ez igazán nem lehet. Nevetve nézek a tükörbe. Én lennék ez az öregedő asszony, szájam mellett ezzel a két vonással, sokat megért, sokat látott és sokat feledni sem tudó szemmel, ráncos homlokkal, sápadtan? És ez a makacsul borzas haj akkor miért nem őszül meg legalább? Annyira nem illik hozzám, ha valóban öregszem.

    De ez csak tréfa. Hiszen jól tudom én, hogy alkalmazkodni kell. A ruháimat aszerint kell megválogatnom, hogy nagy gyermekeim vannak már és igazán irtóznék fiatalos kalapban kimenni az utcára. Ám ez azért mind nem igaz. Én még mindig az a félénk, kíváncsi kisleány vagyok, akinek nagy teher a lelkén, hogy a zárdában egy leány azt mondta róla, hogy „süti a haját és pirosítja az arcát”.

    Lehet az, hogy az ember megöregszik?

    Ó, nagyon komolyan tudok végigmenni az utcán, méltóságteljesen és emelt fejjel, mintha csakugyan felnőtt lennék, nagyságos asszony, akinek komoly dolgai és gondjai vannak, akár a többi felnőtt embernek. Felszállok a villamosra és helyet adnak nekem az udvarias fiatalemberek és fiatal leányok. Én leülök komolyan, de magamban nevetni szeretnék és alig tudom megállni, hogy meg ne simogassam annak a hetykesapkás kisleánynak a szép kerek arcocskáját, aki az előbb felállt a kedvemért.

szozattovabbacikkhez

Szilárd János: Disznótor az ötödiken

    Disznótor…

    Valahányszor hallom ezt a szót, vagy látom a pesti s budai vendéglők ablakaiban egy-egy táblára írva, mindig megfájdul a szívem és mérhetetlen honvággyal gondolok a falumra. A piros ablakokra és a havas háztetőkre…

    Hogy is volt csak?…

    Pirkadáskor kiállott az ember a kiskapuba és beletartotta fülét a nagy téli csendességbe. Hogy vajon fújja-e a hattyúdalát egy disznó valamerre?…

    Hát persze, hogy fújta. A tavalyi szalonnából tegnap akasztotta le az utolsó táblát a gazda, meg aztán a pincében az új bor is beérett már: hol az elvégen, hol a felvégen, de mindig fújta…

    Később aztán, a visítás (most kapták el a fülét), a jajveszékelés (már a farkát is fogják és hanyattfordították) és a halálhörgés (most szaladt bele a kés a tokájába) felé fordítván szemünket, legfőképpen az nyugtatta meg az embert, hogy nem tévedett, amidőn a csend beálltával először fekete füstfelhő támadt, majd megpirosodott az ég alja és tüzes pernyék törekedtek a magasba a gyanított szérűskert irányában, ahol néhány perc múlva a varjak is megjelentek, teleülték a fákat s a jó falatok reményében onnan csurgatták a nyálukat…

szozattovabbacikkhez

Csokonai Vitéz Mihály: Ajánló csók

Rozáliám! te raktál
Arcúlatomra csókot.
Rozáliám! te raktál
E verseimbe csókot,
Teáltalad poétát
Tett énbelőlem a csók:
Légyen tehát tenéked
Szentelve e csomó csók.
 
Ha téged én, galambom,
Tisztellek ennyi csókkal:
Tisztelj te is, galambom,
Engem meg ennyi csókkal!
S meg ötvenennyi csókkal!      

                  1794

Gyurkovics Tibor: Virágos dal

Te, terheshasú asszony,
hadd mondom csöndesen,
virágzó törzsed, széles
csipőd úgy szeretem.

Ahogy megülsz a padkán
vagy úton lopva lépsz,
hajolsz, csordulsz, tolódol,
súlyos vagy, mint a méz.

Vékony melled mögött ver
megszorított szived,
fejedben kavarognak
eljövendő szinek.

A két kezed lecsüng a
földre meredeken
vagy óvod behajlítva
a fényt a gyereken.

Kihajtassz, mint a vessző,
megújulsz, mint a termés,
burokban ülő árva
gyerek vagyok, ha elmész.

Reviczky Gyula: Szerelem filozófiája

Ha életem magános útján
Egy kis virág hajol felém,
Lágy illat-nyelven így susogva:
Neked virulok! Légy enyém!…

Nem nézem, mezei virág-e
Vagy rózsa, a ki így beszél,
Hanem megállok és szerelmet
Adok az ő szerelmeér’.

S ha büszke rózsát látok útban
Virulni némán, hidegen:
Tovább megyek s a büszke rózsát
Nem méltatom egy szóra sem.

Vajda János: Utolsó ábránd

Beszélhet a hit és a bölcselet;
Rút a halál, szépítni nem lehet.
Undort, iszonyt kelt borzasztó alakja,
S ki tudja, vaj’ mi lappang még alatta?

Álom talán, tudat – s álomtalan;
Embernek végre csöndes nyugta van?
Örökre, minden elmúlt, elenyészett?
Szomorú bár, ez voln’ a jobbik végzet.

De hátha újabb gyötrelem, pokol;
Az ember még aztán is fuldokol;
Egymásután, lassankint, atomonkint
Szenvedve át tovább a haldokló kínt?

vajdaszerelemkép1

szozattovabbacikkhez

Vörösmarty Mihály: A tihanyi viszhang

„Szüntesd csókjaidat, szüntesd meg az alkudozó szót,
Édes az ah, de tanút nem szivel a szerelem.”
A viszhangu tetőn így súgott Irma Dezsőhöz,
Hogy Tihany agg hátán ültenek a szeretők.
A viszhang ezeket, mint hallá, súgva beszélé
Régi barátjának, a Balatonnak, alant,
A Balaton pedig elmondá partjainak, azoktól
Tudta Somogy, Veszprém, és Szala, tudta Füred;
És ezek elmondák a szomszéd többi megyéknek,
S már az egész ország tudta, hogy Irma szeret.
Akkor az árúlót így szidta meg a haragos lány:
„Némulj meg, viszhang; vén Balaton, te apadj
S láss fenekedre: gazos legyen az sokféle gazokkal,
S benne a száraz avart irtsa ki éjjeli láng.
S még feketébb legyen a füsttől Tihany oldala, mint most;
És vendégtelenűl álljon alatta Füred.
Ezt bár nagy szomorúan a három vármegye lássa,
Lássa egész ország, s bús legyen érte soká.”
Ezt is az őr viszhang hallá, s kibeszélte világnak:
Mit tehetett a lány? hallgata, és szeretett.
 
                                 1830 második fele

Reviczky Gyula: Egy bálkirálynőnek

Alig nőtt ki még a rövid ruhábul
S mamája bálba viszi kegyedet.
Szíve viharzik, gondolatja kábul,
Hol valahára már nagyság lehet.

Kipirult arccal, lázas remegéssel
Végigsuhan a márványcsarnokon;
És gyermeklelke illatárba vész el,
S ujjongva kérdi: Hát nem álmodom?…

Liheg, zihál, szeme ragyog a láztul;
S a mint egy frakkos úrral elsuhan,
Mindenki önt csodálja, önre bámul;
»A bálkirálynő!« suttogják sokan.

S ön diadalmasan mosolyg e szóra,
De egykor majd megtudja: mit jelent.
Jelenti, hogy sok édes gyermekóra
S a nyájas otthon feledésbe ment.

szozattovabbacikkhez

Gárdonyi Géza: Dankó Pista a hegyen

[Anekdota a híres cigányprímás születésnapja alkalmából]

Brassó városa egy nyári napon megtelt piros plakátokkal. Dankó hirdette, hogy a daltársulatával odaérkezik.
A jegyzett napon meg is érkezett Dankó. Megnézte a termet, amelyben dallani fog, s megnézte, hogy mennyi jegy kelt el előre.
- Lesz itt annyi ember, - mondotta a vendéglős, - hogy be se férnek!
Dankó hát vígan megebédelt a társulatával együtt.
Ahogy ott ülnek a feketekávé mellett a vendéglő udvarán, Dankó meglátja a temérdek Cenk-hegyet. Alföldi ember: álmélkodik rajta.
- Hölgyek és urak! - mondja a társulatának, - délután úgy sincs dolgunk gyerünk fel arra a hegyre.
A dalosoknak tetszett az ötlet. Dankót különben is szerették.
- Hát csak gyerünk.
Megtöltetnek egy kosarat borral, egy kosarat sonkával, kalácscsal, azzal megindulnak.

szozattovabbacikkhez

Szöllősy Sándor: Nótás Szabó Pál

Minden magyar szívesen énekli dalainkat, ámde kevesen tudják, hogy a népdalnak nevezett nótáink jó részét képzett zenészek szerezték, ismert, vagy maguk költötte szövegre. Az igazi népdal mindig a népi szerzőktől származik. Mindig a nép fiai közül robban ki egy-egy tehetség, egy szerző s ennek a szerzőnek szövegét veszi át, rövidíti, bővíti, változtatja a nép s így megy a köztudatba. Így születik az igazi népdal.
Ilyen valódi népdalköltő volt Nótás Szabó Pál is.
Ki volt Nótás Szabó Pál?
Hódmezővásárhelyen született, zsellérember volt. Kis háza s néhány hold földje volt, amin gazdálkodott. Jószívű, bohém ember lévén, szívesen segített nála szegényebb embereken. Váltókat írt alá napszámosoknak, zselléreknek s amikor azok nem tudtak fizetni, az ő „vagyonából” elégítették ki magukat a hitelezők. Elment a föld, a ház, nem maradt semmije.
Abban az időben a híres magyar vágómarhát lábon hajtották Magyarországról Németországba. ezek közé a hajcsárok közé állt be Szabó Pál is, ő is marhahajcsár lett.

szozattovabbacikkhez

Vályi Nagy Géza: Két dal

I.

Indul a mars… Fűtik a gőzmasinát.
Sapkám mellett alig fér már a virág.
Mondjátok meg szép menyecskék,
Piros-barna leányok:
Hová tűzzem ezt a csomó
Illatozó, nyiladozó virágot?...   

Nevetnék is… sírnék is… de nem merek…
Nehéz kérdés szállta meg a szívemet:
Ha majd egyszer visszatérünk
Sántán, bénán, féllábbal,
Fogadnak-e ilyen csomó
Illatozó, nyiladozó virággal?...

szozattovabbacikkhez

Vályi Nagy Géza: Kassa

Hernádvölgyi ősi, hősi város
Ide láncolt a múlt és szíved, –
Hogy is tudnál hűtlen lenni hozzánk;
Hisz Rákóczi hamvát őrized!
Észak kulcsa, Szent István gyémántja,
Mennyi könny hullt itt és mennyi vér,
Míg megkondult dómod ércharangja;
S magyar lett a bor és a kenyér!…
Míg meghallhattad, hogy sírok fölött,
Dicső honvédek lépte dübörög!

Vályi Nagy Géza költő, nótaszövegíró, hivatásos honvédtiszt

vályiA II. világháború után, mert a Horthy –rendszer hivatásos katonája volt, csak egy-egy népszerű dalát[ mint a „Három könny”, megzenésítette Bácsfalvy Erlich Antall] mutathatták be a nyilvánosság előtt. Ősrégi kálvinista, felvidéki nemesi család leszármazottja Vályi Nagy Géza, aki 1891.július 31-ben, Hajdú-vármegyében, Debrecenben született. Vályi Nagy Ferencnek, az Iliász első fordítójának egyenes leszármazottja. Főiskola végzettség után, mint hivatásos katona szolgája végig az első világháborút, ahol már verseket ír.

szozattovabbacikkhez

Vályi Nagy Géza: Bakák, huszárok, Csak szánni tudom ezt a népet…, Mienk a dal!, Nem is vagyunk már többé magyarok…, Régi csárda romjainál

Vályi Nagy Géza:

Bakák, huszárok

Éjen, vészen, vízen, sáron,
Gyalogszerrel, vagy lóháton,
Magyar baka, magyar huszár,
Legény voltál ám a gáton!

A rohamba dallal mentél,
Száz csatában vitézkedtél,
Ha kibuggyant piros véred,
Üsse a kő!… csak nevettél.

Mennél többet hullt a véred,
Nőttön nőtt a büszkeséged…
Hazájáért, királyáért,
Nem is magyar, ki nem vérzett!

szozattovabbacikkhez

Agyagfalvi Hegyi István: Őszi szántás a magyar ugaron

Szántunk-vetünk a zord magyar ugarba,
reménybúzával a tarisznya telve, -
hull, hull a mag, száz fürge kéz hullatja,
hej, ha tavaszra minden mag kikelne!

Hej, ha a nyárra minden szál beérne
s ott pompáznék, bő asztagokba hordva!
Hány hálaimát füstölögne égre
a sok szomorú, csendes magyar porta!

                      1927

ugar

Lendvai István: Csonka ének

Vörösen futnak a magyar éjszakák,
és szájuk egy néma seb.
Magyarnak még soha kevesebb.

A költő szívében lobog sok régi fáklyavilág
és bánat és gond és az álom, a konok.
De szereti a vért e cudar homok.

Mindig a szélnek mindig verekedés,
mindig jóságért böjtös vezekelés,
mindig másnak a Sok, magunknak a Kevés.

Szép istent ástak el a szőke nádas alatt,
szép hegedű volt, aki öröknéma maradt,
szép istent öltek el a szőke nádak alatt.

Félrebeszélnek álmatlan, őrült jegenyefák.
A pusztán a Holdig ér egy ősi holt vitéz,
és zordul egy messze, egy idegen vonatra néz.

Móra László: Aranykoporsó

Móra Ferenc emlékének

A nap sütött. A szél meg jajgatott…
A szép Tiszára ráfagyott a bánat.
Sírtak a bokrok, utcák és a házak,
Mikor becsukták a te ablakod,
Amelyen át úgy hívtad a Napot…

A nap sütött. A szél meg jajgatott,
Mikor a százezernyi néma ember
Jajt s könnyeket virágzó szemmel
Aranykoporsód mögött ballagott,
Becsuktak akkor egy kis ablakot…

A Nap sütött. S a lágy homok
Kitárta érted ősi szent ölét…
A csend, a béke úgy borult föléd,
Mint régen váró, hívó orvosok,
Hívtak a hun és avar zsoldosok.

Aranykoporsód mindazóta őrzöm.
Aranyszívedre teszem a kezem,
És véreidnek ajkán üzenem:
Tavaszon, télen, nyáron, hosszú őszön
Keresünk téged a búzamezőkön…

Szilágyi Domokos: Szemből halál

Öt óra. Itt a végső pillanat.
Héjjasfalva felé szaladva szalad
ki lovon, ki az apostolokén -
mint e huszonhat és fél éves legény.

– Potomság! – mondja. – Vagy talán nem is?
Hisz fut bálványa, az öreg Bem is,
aki szíve felől hordotta volt,
bár nem értett egy sort se soha, sort,
verssort, amelyet „oh, mon fils” rovott –
nem harci dobot
helyettesítőt – éppen csak a tett
válott igévé. S elvégeztetett.

Mert tett a szó, ó, tett, igen,
csak orra bukik macskaköveken,
s nem fegyver, csak fegyvernyi gondolat
buktatja orra jobb egek alatt.

S akkor a fiú hirtelen megáll
(a civil őrnagy) –: Hát szemből, Halál!

Csukás István: Július, július, nőnemű hónap

Július, július, nőnemű hónap,
fogadj el szeretődnek!
Szoknyádat bontják, testedhez felajzott
férfiak verődnek,
kábultan úszunk az áhított,
a világnagy ölbe,
de régi verseny ez, mint a nádas közt
megnyíló öbölbe.

nadas

Dsida Jenő: Július

Itt künn járok a földeken,
kedves.
A kalászok megbókolnak előttem:
olyan hatalmas vagyok, olyan
bronzarany félisten, mikor rádgondolok.
Egyébként pedig költő, sétáló ember,
akire fény hull és sárgaméz-mosolygás.
Tehénkék.
Pásztorok.
Nyári máglya. Búzamező.
Csöndesen feléd sóhajtom a búzavirágok kék szerelmét.
Harsányan feléd kiáltom a lobogó pipacsok vörös
nászindulóját!

                  1930

Gyurkovics Tibor: Július

Forog a kert, sápadt tökök
ülnek a lapulevelek
alatt s a leesett gyümölcs
savós homokban hempereg.

A rücskös, zöld uborka meg
idő előtt fonnyadni kezd,
a kerítések rácsain
bedől a meleg egyenest.

Szoba függönye lógva lóg,
száraz, zörög, akár a drót
s a vézna, vékony fű felett
a dombok arca fölrepedt.

A kút se mer. Lélegzete
elállt, csak nyög másfél hete,
a csorda elmegy, elbuvik,
nem szól az erdőn a kuvik.

szozattovabbacikkhez

Reviczky Gyula: Nyár

Ki tavaszát el nem fecsélte,
Gyümölcsöző leszen nyara,
S mire a mit vetett, megérik
Learathatja mint maga.

Az élet és természet egykép
Bevált sok dús ígéretet.
Virágból lesz a gyümölcs a fákon,
S ábrándokból lesz férfitett.

A fészek-építési gondot
Majd kárpótolja víg család.
Ki ifjan gyűjtött lelki kincset,
Élvezni fogja kamatát.

De a kinek életvetését
Megcsípte dér, elverte jég,
S gyümölcsfájáról életének
Hullatja bőven férgesét:

Kinek szívét, mint puszta tarlót
A nap kopárrá égeti:
A szép nyár ragyogó egével
Csak lassú fonnyadás neki.

Vályi Nagy Géza: Nyáréj

Százados fák barna sátrat
Vonnak…
Isten templomának
Öble: mély…
Fű, levél csak félve rezzen. –
Vad, borongó rengetegben
Csönd zenél…

Hold csillan a lombon által –
Színezüsttel tört sugárral
Díszeleg,
Mázzal von be szitást, utat –
Néma vándort szent ámulat
Ejti meg…

Alvó madár szárnya rebben, –
Fátylas éji szürkületben
Őz kutat
Tiszta légen hangicsálva,
Hosszú sorral húznak át a
Vadludak…

szozattovabbacikkhez

Ady Endre: Aratás

Gabnavágó kaszán nincs már semmi csorba
/Mégis szépen pattog a nemzeti forma!/
Délibábos rónán reng a buzatenger,
Nézi-nézi búsan szegény gazdaember...
Növények, növények, kalászos növények,
Magasra, kalászra hiába növének,
Mindhiába számos a kereszt, az asztag,
Mindhiába számos, mindhiába vastag -
Amit az öreg föld termel hébe-hóba:
Elviszik egyenes és görbe adóba...

József Attila: Aratás előtt

A bús biborkirályfi, naplemente
Búcsúcsókjától ég a dús kalász.
Néhány vidám tücsök már dudorász
S úgy ing a földön csendes este enyhe,
 
Mint vén öreg huszáron lóg a mente,
Kit nem ölel a nyárestéli láz.
De itt a búza s rozs méhébe száz
Apróság vár a fényre, napra, csendbe.
 
És várnak egyre mind a virradatra,
Mikor az égből napsugár pereg.
A duzzadt tábla jó, acélos fajta
 
S hajnalba jönnek barna emberek,
A válluk széles, nagy kasza van rajta...
...Szellő fuvall, a tábla megremeg.
 
                                1922. október

Petőfi Sándor: Érik a gabona…

Érik a gabona,
Melegek a napok,
Hétfőn virradóra
Aratásba kapok.
Érik szerelmem is,
Mert forró a szívem;
Légy te aratója,
Édes egyetlenem!
 
Pest, 1843. július - augusztus

búza

Reményik Sándor: A boldog búzaszem

A Fáraóval eltemettetett,
Nem termőföldbe, hanem sziklasírba...
Az ember azalatt szántott-vetett,
Kalásztengereket zizegtetett:
A föld erőt aratásra hívta.
Aztán - átok lett kezén a kenyér,
Pipacs helyett, kalász közt vér piroslott,
S a tar mezőkre lehullott a dér.
Ugar felett halál-köd lebegett...
De lányszemekben kék búzavirág
Új kalászt akart és új életet, -
S az ember újra szántott és vetett,
Hogy aratáskor újból összekapjon
Vadállatként a silány konc felett,
S egymás fészkére új üszköt vigyen.
 
A sziklasír ölén a búzaszem
Aludt. Körötte halk ütemre járt
A halál, mely nem ismer életet,
S az élet, amely nem ismer halált.
A változandóság játékait
Az időből kipergett búzaszem
Lassan kezdette elfeledni itt.

szozattovabbacikkhez

Vályi Nagy Géza: Arató dal

Kaszacsengés… kaszapengés…
Magyar puszták síri csendjét
Zűrös zsivaj üli meg.
Kalászfejek megremegnek,
Súgnak-búgnak, földre esnek…
Csókos lelkük sír, zizeg.

S túl a tenger pusztaságon,
Szálló magyar sóhajtáson,
Hulló könnyzáporon át
Hallik… szellő messze hordja
Palotákba, kis kunyhókba
A magyar Föld himnuszát:

Félre bánat! Sutba kétség!
Televényünk szent reménység,
Ígér, életet, soh’ se csal.
Hazai föld, drága, édes!
Hallelusa százszor néked
Áldva-áldott Ősugar! –

Kaszacsengés, kaszapengés!
Szegény ország vérző testét
Emésztheti régi baj, –
Hosszú, kínos, nagy tusára
Kalászerdők zsolozsmája
Lesz a győzedelmi dal!

Boszniába megfútták a trombitát…

Magyar népköltés

Boszniába megfútták a trombitát,
A ki huszár, nyergelje meg a lovát.
Én is megnyergelem szürke lovamat,
Karikára verem a sarkantyúmat.

Ha meghalok, tudom, hogy eltemetnek,
Boszniai temetőbe letesznek.
Diófaszín legyen az én koporsóm,
Barna leány legyen az én siratóm.

bosnyák

A testvériség

250px Antonio Bonfini arcmása egy Corvina lapján a Philostratus codex 1487 1490 között készült Firenzében– Bonfini krónikája nyomán –

Sok bátor cseh vitéz harcolt Mátyás seregében, de bátorságával ezek közül is kitűnt Svehla, aki minden lovastornában győztes volt.

    Amikor a székesfehérvári tornán is győzött, a király odahívatta magához, és azt mondta neki:

    - Fiam, Svehla, sok jót hallottam felőled, most láttam is ügyességedet, mégis azt mondom: ügyelj magadra! Mert én azt is tudom, mit mások nem sejtenek, és ha Magyarországon is rossz útra térsz, bizony nem kerülöd el az akasztófát!

    De Svehla olyan vakmerő volt, hogy még a király fenyegetésétől sem ijedt meg.

    Azt mondta Mátyás királynak:

    - Amíg harminc fogam van, senkitől sem félek.

    Ez annyiban maradt.

    Mátyás nemsokára Zágráb felé indult seregével, s hát a harmadik mérföldkőnél Svehla a király előtt terem.

    - Már megkérem felségedet, bocsásson el minket, néhány társammal itt maradnék Magyarországon.

    De Mátyás nem bocsátotta el, mert gyanakodott, hogy Svehla rosszban töri a fejét.

    Ekkor Svehla ötven társát felbíztatta, és együtt megszöktek a király seregéből. Még egy csapat kóborlót maguk mellé vettek, aztán minden híradás nélkül megrohanták Kosztolány várát, Mátyás király birtokát.

szozattovabbacikkhez

Túrmezei Erzsébet: Zoli mégis bajnok lesz

Kék volt az ég, és a zászlók lobogtak a szélben. A fiúk ott nyüzsögtek, odafutottak hozzá, tanárai izgatottan sétálnak föl-alá. Ő egészen nyugodt volt. Semmi izgalmat nem érzett, csak örömöt, hogy futhat, versenyezhet. S valami kis megvetést a vetélytársa, Galántay Gyurka iránt, amiért olyan gőgösen áll ott, mint aki meg van győződve verhetetlenségéről, s olyan lekicsinylően nézegeti fél fejjel alacsonyabb ellenfelét. Két éven át ő volt az 1000 méteres futás bajnoka. De most először kerül vele szemben Széll Zoli, az új csillag.

    A nézőtéren nagy az izgalom, a lárma. Ezer meg ezer szem méregeti a futókat, különösen a két első futót, a magasabb, vállasabb Galántayt, és Széll Zoli karcsú, könnyed alakját. Melyikük lesz a győztes? Mindegyiknak van pártja.

    Aztán elkezdődik a verseny. Időnként felzúg, mint a vihar, az ütemes bíztatás: Széll! Széll! És máshonnan: Galántay! Ők meg futnak, és futnak. Zoli kicsit Galántay mögött, könnyedén, egyenletesen. Nem látni rajta semmi erőlködést. Fogynak a körök. Az utolsó körnél meglepetésszerűen nekilendül, megelőzi Galántayt, messze lehagyja, és tomboló tetszésviharban befut a célba, mint a nyíl.

    Fényes diadal! Ünneplik, éltetik, vállukra emelik. Tanárai a kezét szorongatják. Ínak róla az újságok, és ő az iskola büszkesége. Ha semmit se tanulna, se volna szíve senkinek megbuktatni. Jövőt jósolnak neki: olimpiai bajnok lesz, dicsőséget hoz még a magyar névre. Ismeretlenek halmozzák el ajándékokkal, autogramgyűjtők kezdik ostromolni.

szozattovabbacikkhez

Ormos Gerő: Fekete Mihály

Késő este, amint magam elé terítem ezt a fehér papírt s elnézek a szoba homályos falára, feltűnik előttem öreg Mihály szakállas feje, széles válla, kertjének bozótos bokrai, szobájának förtelmes rendetlensége, konyhájának fojtó, kormos, füstös levegője: egész Mihály, ahogy valamikor gyerekképzeletünket izgatta. Embergyűlölő volt. Saját házában lakott, kertje két családot is eltartott volna s ő maga nyomorgott rajta.

    Esztendők futottak el felette, sohase mozdult ki, úgy bujkált a tulajdon falai között, mint egy üldözött lélek. Ki volt, mi volt, azt egyikük se tudta. Úgy cseperedtünk fel, hogy mindig ijesztgettek bennünket vele. Nyáridőben előfordult, hogy meglátta valamelyikünk a kertjében, amint bujkált az elvadult fák, bokrok között s futottunk haza fulladozva, hogy láttuk a Fekete Mihályt!

    Ahogy nyílott az értelmünk, egyre jobban izgatott bennünket. Mihály titokzatos élete. Összebújtunk a kerítés tövén, kalandos terveket szövögettünk, hogy milyen jó lenne egyszer bemászni hozzá, megnézni a házát, belopódzni az ajtaján s összetalálkozni a csodákkal, melyek körülveszik az életét.

    Egyik délután, amikor már korán hűvösödött a levegő, négyen topogtunk a kertje végén. Azon tanakodtunk, hogy egyikünk előre megy, kilesi a járást s int a többieknek. De senki se vállalta így. Hát ketten vágtunk neki.

    Üres volt a kert, kósza levelek futkostak a földön, ahol nem állta útjukat a gaz. Akkora hervadt lapulevelek tenyésztek egy helyen, hogy azok alá valamennyien elbújhattunk volna.

szozattovabbacikkhez

Sz. Szigeti Vilmos: A híd

Az alispán nagyon is kedvetlen volt. Idegesen hallgatta a kiszáradt aljegyző referálását, a hivatalosan körülírt kifejezéseket, paragrafusokat, azt az egész szikkadt semmit, amibe egy kis lendület más kezébe napsugarat tud varázsolni.

A tisztújítás után való harmadik napon történt, hogy akárkit keresett, nem tudott vele beszélni, csaknem a teljes fogalmazói kar hiányzott a hivatalból.

- Ezek is kiduhajkodhatták volna magukat, – dörmögte bosszúsan. – Sokkal nagyobb baj, ha az ember jó, mert visszaélnek a szívességével.

Akkor mondta a kiszáradt aljegyzőnek.

- Hívd fel őket igazolásra, huszonnégy óra alatt írásban jelentsék, hogy mi van velük.

Ezek az igazolások egyre több ráncot róttak most a homlokára, pedig határozottan nem szerette a ráncokat, legkevésbé, amióta a feleségétől elvált. Cifra dolog volt az is, senki se tudta bizonyosan, mi történt, csak a vármegyeház kapujában strázsáló huszár mesélte titokban, hogy az alispán úr egy este karonfogva levezette a feleségét a kapuig, ott kezet csókolt neki és kocsiba segítette. Az asszony egyenest a vonatra hajtatott és hazament az anyjához, az alispán pedig másnap golyót váltott a kopasz huszárkapitánnyal.

Mióta aztán megint legényéletre kényszerült, idegesítették a ráncok, valami újfajta doktorral vasaltatta is az arcbőrét, amelyet most mégis veszedelem fenyegetett apró hivatalos dolgok miatt.

szozattovabbacikkhez

Kányádi Sándor: Csók a lépcsőházban

Összerebbentünk ijedten:
„Jaj, ne, ne, meglátnak”.
S látod, most eldicsekedem
az egész világnak.

1956 

csók

Szász Károly: Iduna

Ne kapd föl nevét, kósza hír!
Adj néki nyugtot, néma sír!
Fedezd be árnnyal, zöld berek!
Felejtsétek el, emberek!

Nem élt a végett: hogy nevét
A hír szellője hordja szét.
S ha dalolt: mint a csalogány,
Magának énekelt csupán.

Szelíd dalán, – mit tudta ő:
Elmereng-é az átmenő?
Vagy pusztában elhangzik-e
Lelkének hangja: éneke?

Hagyjátok el hát, hadd legyen
Felejtett sírja jeltelen;
És néma hideg sírkövén
Ne légyen könny: csak az enyém!

Ne több virág, mint amelyet
A jó természet ültetett;
Ne több dal: csak mit egy szelíd,
Bús csalogány énekel itt.

Felejtsétek el emberek!
Fedezd be árnnyal, zöld berek!
Adj néki nyugtot, néma sír!
Ne kapd föl nevét, kósza hír!

Török Sophie: Hangomban élsz még

Reggel, ahogy ébredek, első pillantásom
szobádnak csukott ajtajára esik, s bár
tudom, hogy nem motozol többé a másik
szobában, reggeli mellett, telefon és
pasziánsz mellett, – egy tilos vágy
édes bujtogatására mégis elkiáltom,
halkan és lopva elkiáltom a neved.

Már felébredtem, már tudok minden
szörnyűt! de nevedet hívó hangom erejétől
egy pillanatra drága kísértet! mégis
megjelensz a nyíló ajtószárny mögött.
Merev kép-életedből egy pillanatra
mozgó életbe varázsol hangosan kiejtett
neved valóság-zengése. Ismerős mozdulattal,
ismerős neszek közt villansz elém
egy boldogító pillanatra! Míg a tények
uralmát résen őrző eszméletem
meg nem cáfol és sírva töröl le
az ajtó fehér tábláiról.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 09 20 Sinka István megemlékezés sajosandorest szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf