Zas Lóránt: Oroszlánüvöltésről

(In memoriam Ernest Hemingway)

Oroszlánüvöltésről álmodott az
éjszaka, reggelre harci színekben
lépett ki kunyhójából, lándzsája
a fának támasztva, Dzsomo Kenyatta
indulhatott így az angolok ellen.
Az Amboseli felől füstöl a
bozót, antilopokat riasztott a
rinocérosz, majmok kurjongatnak a
pocsolya mellett, a Kilimandzsáró
teteje felhőben, szóval ismét a
megszokott reggel, de harci dobok
nélkül. Délután turisták érkeznek
fényképezőgépekkel, táncot kell
majd lejteni és lemezteleníteni
leányaink felsőtestét. Libeg
a háncs-szoknya, csattannak a férfi-
talpak az agyagföldön, vörös por-
gomolyagban izzad a néző és
az, aki néz. Ki itt a fekete
és ki itt a fehér?

– Masai-Mara –

Agyagfalvi Hegyi István: Sóhajtás

Uram, szeretnék élni
s ezért
az életemet elcserélni!

Fűre, virágra, fára:
mindegy,
csak ne legyen ilyen nagy ára!

Ne tudjak, halljak, lássak
s féljek:
mit hoz a perc, mit rejt a másnap!

Be jó is lenne bízni
s mindig
friss hit gyümölcsét reggelizni!

Fürödni fényben, dalban
s aztán
egyszer elmúlni szépen, halkan…

Uram, szeretnék élni
s ezért
az életemet elcserélni!

1943

Kozma Andor: A Bükkben

Lévay József 90-ik születésnapjára

Kanyargós utat szab embernek az élet,
Az enyém is egyszer a nagy Bükkbe tévedt.
Már az ősz ott bujkált lomb és cserje közte,
S a ritkuló zöldet pirossal színezte.

Bájos hervadásban oly egyedül bolygék,
Mintha e világon csupán magam volnék.
Halk nótákba kezdtem álmodón, merengve,
S szinte beolvadtam a szép rengetegbe.

Vándor vadmadárnak csapatát rebbentém,
Nyúl meg róka surrant mohos törzsek mentén.
Fényes szemű őzek szökkentek odábbat –
De fátyolozta szívemet a bánat.

Csüggedt érzelgésnek hullajtgatva könnyét,
Lapoztam s nem értém Isten képeskönyvét,
Mígnem a fülembe, mélyiben a Bükknek –
Hallga! hallga! – érces férfihangok ütnek.

szozattovabbacikkhez

Lendvai István: Északfényben

Vörös fény lobbant fenn a messze űrben,
elömlött falvak, városok felett.
A világ rémület pincéje lett,
hol döbbenettől ájulásbagyűrten
szorongtak dermedt, didergő szívek:
– »Ó, jaj, minő jel ez, ki fejti meg?«

Oly vészes volt tüneménye az égnek,
olyan haragvó, oly bajbahirdető, –
tűzvészt hirdetett, hol fal és tető
zuhan, s anyák, csecsemők élve égnek,
vad robbanást, halálos kártevést,
sokaknak háborús emlékezést.

Mindent idézett, mit ember csiholhat,
ha ördög lakja lelke rejtekét.
De gyors, tudós hír vitte szerteszét,
hogy északfény csak, mely semmivé olvad,
s mind felocsúdtak a bénult szívek.
Hogy égi intés: ki hinné s minek?

1938. január

Lenkei Henrik: Petőfi velünk van

Petőfi velünk van! Velünk lesz örökké!
Itt közöttünk jár-kel! Lelke itten lángol!
Nem válhatok soha silány földi röggé!
Soha el nem tűnhet az élő világból.

Ha köddé szétfoszlik álmunk délibábja,
Fojtott sóhajunkat ő velünk sóhajtja,
Ha sorsharag ránk tör s körmit belénk vágja,
Velünk lázad, tombol s jajra fakad ajka!

Ha gőg buta győztén szégyenpírban égünk,
Véresre sarkantyúz míg nyakára hágunk,
S ha hazafikínban sorvad büszkeségünk,
Vele újra vívjuk tiprott szabadságunk!

Ha gond elől szállunk álomszőtte tájra,
Sasszárnyával kísér a csillagok közé,
Nincs földünknek zúgja, rozzant kalibája,
Minek varázsszínét ő fel nem födözné.

szozattovabbacikkhez

Vályi Nagy Géza: Rőzseszedő

Öreg anyó – fázós, töpörödött –
Rőzsét szedni erdőbe tötyögött, -
Dermedt kezével – ahol elhaladt –
Tördelgette a zúzos gallyakat…

Hátán cipelte s örült jóelőre:
Hogy könnyen tett szert ennyi tüzelőre. –
Már este újra melegedni fog,
A száraz rőzse ég, ripeg-ropog…

Hűs szél suhant… tengernyi hó esett, -
Alázuhant egy omlós görgeteg,
S a vén anyó nem ért meg több napot:
Rőzséjén fekve – megfagyott.

1927

Babits Mihály: Július

Mint az ölyv két bús madárra
vigyázatlan gyenge párra
úgy jött ránk e szerelem
mint a zápor a határra
mint a nyári zivatar
oly borúsan és hamar.

Most a felhők alatt állunk
csillagokra nem találunk:
minden csillag elaludt.
Vigyázz! most az éjben járunk:
sillanó síkos az út -
ki tudhatja, hova jut?

Láttam amint szeme retten -
ó a boldogság kegyetlen,
nem valami víg dolog -
láttam amint sír ijedten
s mint veszélytől aki buj
finom feje rám borul.

Hallottam hogy hangja csuklott
láttam lelkében a poklot:
szeme fényes ablakán
félős lelke majd kiugrott
óriási ablakán,
amint fölvetette rám!

Gyökössy Endre: Júliusi óda

Megért a meggy, aranybőrű barack pirul a fákon,
A föld, az ég, az ember, állat csupa láng,
Kalapomat fiús örömmel balszememre vágom:
Adieu város! A falu lesz hat hétig ölelő tanyánk.

A búza dűl, omló veríték fürdeti pirosra
Testvéremet, a holdsütésig görnyedőt,
Arat, behord, csépel és zsákol; hetykén kilúgozza
Izmából az erőt az Új Kenyér szent öröme előtt.

A búza dűl, szalmája bő, szeme kövér-acélos,
Fehér a liszt, a tészta jól kel s a kenyér
Foszlósra sül, bele-haja rokkant testet acéloz,
Mindenkihez benéz, nem rejti el magát és nem henyél.

Alig pihen: indul áldásnak drága Budapestre
És kéri Bécs, mert benne bő erő az íz,
Magyar arany: vasat, sót, fát ígérő vándorfecske,
Repülj belőle majd haza és juss el a falukba is!

szozattovabbacikkhez

Pete László Miklós: Júliusi partok felett

Júliusi partok felett
Alszanak a szürke egek.

Idő hallgatag hajója
Nyár csendes vizeit rója.

Távoli gonosz viharok
Csalódott visszhangja morog.

Júliusi partok felett
Ócska, bágyatag fellegek.

Pasztellszínt ken világ-ecset;
“Nemzetközi” felszín fecseg.

Ó eresztékek inognak,
Gyilkos tanok vicsorognak.

Júliusi partok felett
Lebeg a félénk Szeretet.

Napsugaras hétköznapok
Ígérete – bennünk mozog.

Van kérdés,
De van Felelet –
Júliusi partok felett.

2018

Imre Flóra: Júliusban már az őszi tücsök

júliusban már az őszi tücsök
vajon mért van az idő így előre
vörheny levelek szétmálló rögök
a vállad szeplős aranyszínű bőre

a nyár s az ősz az ősz s a nyár között
egy pillantás a megszaladt időre
izmos csuklódon a fém karkötőd
még férfiasabbnak láttalak tőle

de hát ez a történet nem erről szól
nem te meg én és nem a karperec
egy könnyű árny a percnyi csillogásból

csak a nevenincs előérzeted
csak az akármikor és az akárhol
nem rólunk szólnak a történetek

Szabó Lőrinc: Kánikulában

Rummal keverte sárga lakktüzét
a nap; rummal a felforrt agyakat,
az egész város asztfaltingovány,
aszfaltfolyó lapul a paloták
partjához, áttüzesedett lovak
vörösréz-teste fénylik, ötvenöt
szájjal liheg a szomszéd ház, a fal
bőre kipersen, égő szakadék
a nagykörút s az inasok fején
kigyullad az újságpapírsisak.

Rummal itat most bennünket a nap,
rummal a várost, felrobban, aki
cigarettára gyújt, vörös bikák
bömbölnek az égen, sercegve sül
zöld zsírjában a park, puhul a hang,
guta kerülget munkást, papot és
bárókisasszonyt: megizzadt kövek
tüdeje pörkölt gumikat lehell
s az autók benzinfüstje a nehéz
levegőbe már reggel beragadt.

Rummal itatja a várost a nap.
De én
olyan vidéken jártam, hogy szegény
csontjaimban ma is fázik a fagy,
és esőkben, hogy szárnyas éveim,
lehulltak, sárbapaskolt madarak, –
kiülök hát egy padra, hol a tűz
körülhízeleg s nyalja arcomat:
próbálj, didergő, ázott életem,
szárítkozni e roppant fény alatt!

1927

Bárd Miklós: A Balaton

Csacsog, fecseg, de nem tör csendet,
Szellők alusznak a habon.
Csak néha-néha loccsan egyet,
Szelíden, lágyan, altatón.
Nem mímel szilajkodva Tengert,
Felül került, mi benne jó;
Az éj csendjében gőgje szenderg,
S igaz valóját adja: - tó.

Elsimult, hogy a hold sugára
Tajtékon meg ne botlanék,
Baj vón' az alvó halacskákra,
Ha háborogna a fenék.
Ha fölszáguldna rajt' a hullám,
A halász nem fogna halat,
Enyelg a hab s a sásba bújván
Csókolgatja a partokat.

1934.

Berzsenyi Dániel: A füredi kúthoz

Japet fiának sassa dulá vesém,
S a mennybül lehozott szikra emésztve ölt,
Midőn, dicső forrás, sebimre
Aeglei balzsamot áldva öntél.

Mint aki a szent Lethe vizébe néz,
Minden földi tehert róla lehullva lát,
S újjászületve nyílt karokkal
Elysion rokon árnyihoz lép:

Így adta vissza életadó ered,
Oh, kútfő, nekem az életet és reményt.
Így ébredék fel, s így ölelt meg
Partidon új öröm, új rokon kéz.

Itt leltem a jó Vajkyt, az édes őszt,
Itt a téti szelíd énekelőt, ki már
A boldogult lelkek körében
Issza az ég örömit, - jutalmát;

Kikhez vegyülve hársaid ernyein
A bús fölleg alul hajnali pírjait
Az élet újra rám mosolygá,
S holt kebelem hideg éjje virradt.

Itt leltem a széplelkű nemes magyart,
Pázmándyt s szeretett szíve kegyes felét,
Ki vélem együtt cseppeidben
Enyhületet keresett magának.

Enyhítsd meg ezt is, a kora szenvedőt!
Márványoszlopidat felkoszorúzom ím,
Enyhítsd meg ezt is, mert ha szenved,
Nem leszek én is egész kigyógyult.

[1821-1823 között]

Lampérth Géza: Balatoni nóták

1.

Gyönyörű szép a csillogó Balaton,
Partja mellett a zöldellő Badacsony.
Balatonnál, Badacsonynál szebb nekem:
Csillagszemed, kedvesem.

Ízes halat a csillogó Balaton,
Jó bort terem a zöldellő Badacsony.
Ízesebbet, jobbat terem énnekem:
Csókos ajkad, kedvesem!

 

2.

De szép ez a Balaton,
Badacsony, Tátika, Szigliget.
Mondd meg édes angyalom,
Galambom: enyim-e igazán a szíved?

Ha az enyim, kedvesem,
Igazán, egészen a szíved:
Mennyország lesz nekem
Balaton, Badacsony, Tátika, Szigliget.

De ha másé, angyalom,
S engem csak csalogat, hiteget:
Sírom lesz a Balaton,
Sírkő rajt Badacsony, Tátika, Szigliget!

1928

Reményik Sándor: Emlékezés a tihanyi mólóra

Húsz éve most...
Engem Tihanyban ért a döbbenet.
A keskeny mólón sétáltunk Apámmal,
S hajóra vártunk, mert hogy este lett.

Messze valaki már szelet vetett,
Vihar-köröm tépte a Balatont.
Szorongva lestük a hullám-zsivajt:
A felcsapó hab mily hiób-hírt mond.

Fehérlő csík a növekvő homályban:
E móló volt a végső béke-folt.
S jött a hajó. Rettentő rakomány:
A véres jövő súlya rajta volt.

Én nem kellettem az őrült Molochnak.
Deszkán úsztam meg a vér-óceánt,
Magammal vívtam, s félkarral karoltam
A szerencsét, a vak tündérleányt.

Engem sorba sem állított a sors.
Hálát adjak, vagy szégyelljem magam?
Beteg, aki gyógyulást prédikál,
Vigasztaló, aki vigasztalan.

Hálát adjak? Vagy szégyelljem magam?
Hogy itt maradtam, s éppen én, s miért?
Talán, hogy a Szózatot visszazengjem:
Jaj, annyi szív hiába onta vért!

1934. július 25

Vikár Béla: Balatoni disztichonok

Baglad, Agárd, Ölved, Füred – ah, rejtvények a névben!
baglyot, agárt, ölyvet, fürjmadarat jelölők.
Fürjnek ugyan híre van Füreden még; ámde ki látott
bagladi baglyot, agárdi agárt, avagy ölvedi ölyvet?
Eltűntek! Szőlő s vetemény települt le az ősi
erdők fái helyén, s csak a név veti vissza regényes
régi napok sugarát a jelenkor szép mezejére,
ős pagonyt pótló mennyei pompa fölé:
Tündérkert sűrűjén kukucsál be a déli verőfény,
csillagkert mosolyát tükrözik esti habok;
nappal földieket játszódtat a Vízanya keble,
Holdlány fürtjeivel játszadoz éj ivadán.
Így építi tovább, ó, Természet, palotádat
emberi ész, Istent megközelítve dicsőn:
Új Édent bűvöl, hol előbb a vadon feketéllett,
s ördögként ugyanazt rontja le majd ugyanő.

Balatonfüred, 1929

Szegény Ilus

Magyar népköltés

Sír a szegény Ilus, tüske ment lábába,
Nem mehet vigadni víg lányok sorába.
Maradt volna otthon, most nem keseregne,
Barna kenyeréhez könnyet nem keverne,
Felesége lenne jó dolgú legénynek,
Szűz pártája helyett főkötőt tennének.
De most az is búsul, ő is sír hiába:
Vendég katonának minek jár nyomába.
Minek örült korán tarka keszkenőnek,
Hitegető szónak, cifra esküvésnek!
Verje meg az Isten mind a két világon,
Miatta fonnyad el szép fiatalságom!

népballada

Szegedi Mátyás-mondák

MÁTYÁS KIRÁLY HORDJA A KÖLES ZSÁKOT

Egyszer Mátyás király mendegélt az országúton. Utolérte két kocsi, mind a kettő kölessel volt megrakva. Mátyás királyt az egyik kocsi elhagyta, de a másikon kiszúrt a bicskájával egy köles szákot, aztán továbbment a kocsi mellett.
No, egyszer csak azt kérdezi, hogy hol lehet munkát kapni.
Mondja neki a kocsis, hogy jöjjön csak abba a faluba, ahova ő meg, és abba a malomba, ahova ő viszi a kölest, majd ott behordja a köles zsákokat.
Hát jól van! Amint a malomhoz érnek, kezdik behordani a köles zsákokat a kocsissal együtt. Hű, de megijedt a kocsis, amikor látta, hogy az egyik zsákból kifolyt a köles! Ezt most neki kell megfizetni!
Mikor a gazda látta, hogy mi történt a zsákkal, háromszorosan fizettette meg a kocsissal a zsák kölest.
Másnap hívatja ám az elöljáróság a malmost meg a kocsist. Itt elmondta Mátyás király, hogy ő szúrta ki a zsákot. A kocsisnak megfizette a köles háromszoros árát, azonfelül még egy zacskó aranyat is adott neki, a malmost pedig megbotoztatta, mert annyit követelt a szegény kocsison.

A KŐLEVES

Mátyás király egyszer egy szegény emberhez ment, kért tőle egy kis levest, de a szegény embernek még az se volt: nem volt semmije se.

szozattovabbacikkhez

Benedek Elek: Mese az aranymozsárról

Volt egyszer a világon egy szegény ember, annak a szegény öregembernek egy szép és erősen okos leánya. De olyan szegények voltak, mint a templom egere, talán még annál is szegényebbek. Mikor volt kenyér az asztalfiában, mikor nem. S amikor volt, akkor is csak hamuban sült kenyér volt.

    Elment egyszer az öregember szántani, s amint kettőt-hármat térül-fordul a földön, nagyot csendül az ekevas, s kivet egy színarany mozsarat.

    Hej, megörül az öregember, félbehagyja a szántást, indul haza, de meggondolja magát: ha mozsár van itt, törőnek is kell lennie, s turkálni kezdi az ekevassal a földet, hátha megtalálja a mozsártörőt. De bizony hiába turkálta, nem találta meg. Hiszen, elgondolta, sokat ér ez törő nélkül is. Elmegy haza, s mutatja a leányának nagy örvendezéssel, hogy mit talált.

    - Na édes leányom, többet nem éhezünk, viszem ezt a mozsarat a királynak. Tudom, megveszi jó drága pénzen.

    Mondja a leány:

    - Ne vigye el, édesapám, mert meglátja kigyelmed, hogy a király majd megkérdi, hol a mozsár törője. Még azt hiszi, hogy lopta kigyelmed, s tömlöcbe vetteti.

szozattovabbacikkhez

Nagy Méda: Gyóni Géza és az Asszony

Amerre a szem ellát, fátlan, kopár pusztaság, csak a Szaján-hegység erdős oldalán sorakoznak békés, zöld fenyők, hogy megtörjék a táj irtózatos egyhangúságát. Szibéria! Lent a szakadékos völgyben, a Jenisszei hömpölyög sötéten és az utak mentén mindenütt temetők. Hát már sohasem lesz vége? Az izvojcsik, aki néhány rubelért áthozta őket Krasznojarszk városából a táborba, egykedvűen mutogat az ostorával:

    - Ez itt a legénységi temető, amott a tiszti, mögötte meg az orosz temető húzódik. Ha kijutunk a sírok közül, akkor majd megláthatjátok a fogolytábort.

    - Ha kijutunk a sírok közül…- mormogta utána Gyóni, - de kijutunk-e valaha?

    Az apró orosz lovak sebesen vitték a kocsit, de a temetőnek csak nem akart vége szakadni. Gyóni kezébe temette arcát, öccse vigasztalón átölelte:

    - Együtt maradunk Géza, ne félj!

    - Nélküled már rég elpusztultam volna – mondja Gyóni hirtelen támadt melegséggel, - hogy ember vagyok még, azt csak neked köszönhetem, te ápolsz, etetsz és gondoskodol rólam, mint egy gyerekről.

szozattovabbacikkhez

Jékely Zoltán: Éjfél

Egykor úgy fogsz aludni lenn a porban
emlékestül, mint egy keleti város,
amelyről már Isten se tudja, hol van.
– Amivel úgy csudáltad a világot:

a szemeddel mi történik a földben?
A te szemed sosem pusztulhat el.
Mint drágakő, úgy fog csillogni zölden
arra, ki egykor ott reálja lel.

S mit csinál majd gyönyörű fogsorod,
melytől gügyögés jött és kicsi ének,
melyet ajkak csókoltak s jó borok
s melyet úgy ismertem, mint az enyémet?

Ki mondja meg, mi lesz az illatoddal?
Én nem hiszem, hogy eltűnjék veled.
Talán végső szívdobbanásra, loppal
kiszáll hűlt testedből s illa berek,

mint lila füst, lebeg a parkon át,
városon át s künn egy domb hajlatán
lelkem csak utána veti magát,
akár a nagy lepkék egymás után…

József Attila: Flórának

Most azon muszáj elmerengnem:
hogyha te nem szeretnél engem,
kiolthatnám drága szenem,
lehunyhatnám fáradt szemem.

Mert jó meghalni. Tán örülnék,
ha nem szeretnél így. Kiülnék,
a fehérhabú zöld egek,
fecsegő csillagfellegek

mellé a nyugalom partjára,
a nem üres űr egy martjára,
szemlélni a világokat,
mint bokron a virágokat.

Hajósinas koromban, nyáron,
a zörgő, vontató Tatáron,
egy szép napon munkátlanul,
mint aki örömöt tanul,

bámultam a Dunát, megáradt,
libegtetett leveles ágat,
úgy kanyarított sok fodort,
deszkát harapdált és sodort

szozattovabbacikkhez

Juhász Gyula: Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszöntésben
És miden összetévesztett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Amen.

Laurisin Lajos: Vallomás

A szellő rólad súg mesét,
Ha az égbolt kékes-setét.
Téged sugároz rám a nap;
S az árnyék lombos fák alatt
Tebenned ad énnekem enyhet.
Te vagy, kiben én megpihenjek!
Rólad dalol a madár ajka,
Te fájdulsz bennem zsongón, sajgva
Terólad zeng az estharangszó,
A társtalanul légbehangzó.
Neved ritmusát zúgja szívem,
Téged rajzol az álom híven!
Számomra csak Te vagy az Élet,
Az öröm, melytől szerteszéled
Szívem egén a ködös bánat…
Szeretlek! Kívánlak! Imádlak!

1940

Szabó Lőrinc: Mert sehol se vagy

Mert sehol se vagy, mindenütt kereslek,
nap, rét, tó, felhő, száz táj a ruhád,
mindig mutat valahol a világ
s mindig elkap, bár kereső szememnek
tévedései is hozzád vezetnek,
úgyhogy fény-árnyak, tündérciterák
villantják hangod, a szemed, a szád,
csöndes játékait a képzeletnek:
látlak s nem látlak, drága nevedet
csengi csendülő szívembe szíved,
de percenkint újra elvesztelek:
csillagokig nyílok szét s hallgatózom,
üldöződ, én, mégis, mint akit ólom
húz le, sírodba, magamba csukódom.

Lisznyay Kálmán: A Matóczky udvarában

A Matóczky udvarában
Nagy természet van a lányban,
De mi haszna, ha nem szeret,
Ha mást szeret, nem engemet.

Imádkoztam istenemnek,
Adna nyugtot már szívemnek;
Azt felelte: nem tehetem,
Hatalmasabb a szerelem!

Kiss Menyhért: Szeged

Az iszapként úszó vörös áradatban
Igéretföldjeképp ragyogsz a magasban.
Sóhaja, reménye sok bolygó magyarnak,
Kik hazaárulók lenni nem akarnak,
Ide csábította mosolygó kék eged:
Szeged…

Itt még a házakon trikolor lengedez,
Ha nem is Óceán, de magyar tenger ez.
Itt nem akasztanak, nem is fosztogatnak.
Szelíd bűbája van nyári alkonyatnak,
Lágyan simogat meg a lelked, a szemed:
Szeged…

Mint a keresztény megy, lázzal, lelkendezve,
Messiást megszülő, messzi Betlehembe.
Jönnek, menekülnek, szenvedő magyarok,
Mert szebb magyar jövő hajnala itt ragyog.
Álom, vagy délibáb, amivel hiteget:
Szeged…

Álom, vagy délibáb, magyar sors, akármi,
MI tudunk küzdeni, bátran nekivágni,
Társtalan, egyedül, Duna-Tisza ölén,
Komor fenségében vár a magyar bölény.
Felséges nagy harcát veled küzdi, veled:
Szeged…

Lesz még egyszer ünnep, ível a szivárvány,
Te voltál a párnánk éjnek éjszakáján.
Te voltál a jászol, ahol megszületett
Véres, könnyes, jajjos szent Hazaszeretet.
Koszorúk, virágok fonják be szép fejed:
Szeged, magyar Szeged…

1919. július

Szemlér Ferenc: Báró Kemény Zsigmond

Báró Kemény ZsigmondBáró Kemény Zsigmond emberi, írói, politikusi egyéniségét úgylátszik csak most leszünk képesek valódi jelentőségében megismerni. Nem mintha életében és halálában nem kísérte volna az értők megbecsülésére!… Az a szűkreszabott kör, ami a magyar irodalmi közvéleményt jelenti, Keményt kellő időben tudta méltányolni. A Bach-korszak éveiben szinte-szinte irodalmi vezérnek számított, különösképpen tisztelték benne az európai látókörű politikai írót, pár évvel halála után Gyulai, Péterfy, Riedl, Beöthy méltatták nagyszabású munkásságát, sőt születésének százéves évfordulóján, mikor a 48-as szabadságharc katasztrófájának felnagyított mása készülődött Európa fővárosaiban, a hivatalos irodalmi Magyarország, ha nem is visszhangos, de bensőséges ünnepléssel áldozott a nagy író emlékének. És mégis mindez valahogy a felületen zajlott le, valahogy mellékesen és oda nem tartozón! A gyász meghúzódott az irodalmi társaságok gyérenlátogatott széksorai között, a bírálók megállapításai kitűnő széptani értekezésekké száradtak, de mindezek mögött nem magasult fel ama komor, nyugtalanság-tépte egyéniség, akit 1875. karácsony előestéjén csak néhány rokon kísért ki utolsó pihenőjére, mert az utakat befútta a hó.

szozattovabbacikkhez

Tabéry Géza: Zord idő

Báró Kemény Zsigmond az 1848/49-i szabadságharc leveretése után Nagybányán, Thurman Antal házában rejtőzve írta legnagyobb regényét, a „Zord idő”-t. Ezt a verset a bujdosó regényíró emlékére írtam kegyelettel.

A kétszáz éves hárs zúgott a szélben
Thurman úr csöndes, nagy kertje felett,
Acéltollával éjjel hessegette,
Tegnap Világos, ma szörnyű setétség…
Lesz-e még hajnal, vagy a ködhomály
Oly végtelen a szabadság felett,
Mint Nagybányán az örök bányaéj?

A Thurman-házzal szemben gót torony
Tövén a templom nemrég beomolt.
S ha estelente lopva kisuhant
Rövid sétára a nagy menekült,
Lába szétzúzott márványba botolt.

Zord idők jártak akkor is,
Mikor még új volt a leroskadt templom,
Mikor még templom és torony
Együtt karcolta kőcsipkéivel
Mohács után az első zord időt.

Most árva torony felett világított
Magyarországnak árva csillaga,
… „Zord idő. Regény. Kövesse kiki
Vezércsillagát!”

Telek olvadtak és nyarak befagytak.
Álmok foszlottak szertesztét Klapkáról,
Dátumos remény ezer visszahullt,
Amíg nagylassan engedett
Negyvennyolc után a második,
Bujdosó költőnek Mohácsnál kutyább
Zord idő.

Derült azóta ég és beborult.
Dalolt a nép és új halálba hullt.
Intett szebb jövő s visszatért a múlt,
De múltával két régi zord időnek
Miben higgyen, kinek harmadik
Adatott újult végzetül?
Hol az új fény a vén torony felett,
A sorvadt jelen gyászéjszakáidban?

Szelíd kiégett arcból kék szemek
Sütnek csillagként reánk valahonnan,
S mint morzéjel egy messze túlvilágból
Villan s zárul le pislogva a szem.
A hol írónak néma nézéséből
Int a Zord idő régi jelszava:
– „Kövesse kiki vezércsillagát!”

Szerző ünnepi versül olvasta fel a K. Zs. T. 1929. XII. 2-i díszülésén.

Radó Antal író, költő, műfordító, irodalomtörténész

Rado AntalA sváb többségű Móron született 1862. június 29-én, asszimilálódott zsidó családból, apja Róder Adolf népiskolai tanító, szerkesztő és író a vasmegyei Rohoncon, majd Szombathelyen működik s így e helységekben teltek el Radó Antal gyermek- és diákévei, végezte tanulmányait a szombathelyi premontrei kanonokrend főgimnáziumában, 1871-től 1879-ig. Mély hatással volt ifjú évei lelki világára egy premontrei szerzetes-tanár, Sebesy Kálmán, aki legjobb diákjait azzal tüntette ki, hogy elhívta őket szállására s megmutatta nekik azt a bilincset, melyben a szabadságharcban való részvétele miatt raboskodott. Az írásvágy, amely az autodidakta apát tankönyvek és tengődő újságok írására sarkallja, a fiúban is korán megszólal.
     Öt azonban már a múzsa is homlokon csókolta, azért verseket ír és műfordításokkal próbálkozik. Csak tizennégy éves, amikor már sorra jelennek meg a versei nemcsak a papa lapjában[Honpolgár, melynek 17 éves korában társszerkesztője lett s melyben magyar költőket fordított németre], hanem a német tanára, a nagynevű Lipp Vilmos által szerkesztett Vasmegyei Közlönyben is, sőt a szomszédos megyék lapjaiban, Zalában és a Sopronban is. A gimnáziumnak végig jeles tanulója. Nem mindennapi érzéke van a nyelvekhez. Latin és görög tudásának alapjait gimnáziumi évei alatt fejleszti és erősíti meg annyira, hogy mindjárt írói pályája elején latin és görög költő műveit bemutató antológiával jelentkezhet. Csak 1879 őszén egyetemi tanulmányai miatt költözött Budapestre. De onnan is még sokáig hazajárt vakációzni, később szülei látogatására, hiszen apja Róder Adolf még 1893-ig szombathelyi lakos maradt. Ide kötötte a hivatása, mert a szombathelyi izraelita elemi iskola igazgatója volt.[Érdemes egy futó pillantást vetnünk az atya alakjára is. Ö is beírta nevét a Vas megyei sajtó történetébe, pedig tizenhét éves koráig analfabéta volt. Somogy dohányvidékén, Ecsénvben született. Szülei már korán szivarkészítésre fogták, 1851-ben a Bach-rendszer behozta a dohánymonopóliumot, és a szivarkészítés megszűnt foglalkozásnak lenni.

szozattovabbacikkhez

Stoffán György: A „szegedi Kapisztrán” születésnapjára…

1884. június 20-án, a magyar történelem egyik nagy alakja sírt fel Csáktornyán, egy egyszerű polgári házban, közel a csáktornyai ferences kolostorhoz. Itt nevelkedett és itt érezte a hívást, amelynek engedett és lett a magyar ferences rend történetének nagy alakja. Ám, nemcsak a szerzetes kolostor falai között élte életét, hanem a tágabb, szeretett közösségéért is mindent megtett, vállalva a szenvedéseket, a megaláztatást, és a számkivetettséget. Zadravecz István máig példaképe a nemzetet szerető, a nemzethez hű, a nemzetért minden áldozatra képes magyarnak, s ma mégoly nagy szükség van példamutatására, hiszen ezer sebből vérző népünk, hazánk ma is úgy kénytelen tűrni a korbácsot, mint Jézus tűrte az emberek bűneiért. Mi a saját bűneink fájdalmát szenvedjük, de gyógyír erre a fájdalomra a nagy püspök példamutatása.

     Amikor a kommunista hazaárulás 1919-es ámokfutásba kezdett, Zadravecz, az egyszerű franciskánus házfőnök ki mert állni a Szeged-alsóvárosi ferences templom szószékére és onnan hirdette, hogy a kommunista-liberális csőcseléket meg kell állítani, mert az a haza, a hit és a nemzet ellen tör. 

szozattovabbacikkhez

Gyóni Géza: Bús monológ egy arckép előtt, Dicsőség a magasságban

Gyóni Géza:

Bús monológ egy arckép előtt

Búsrajzú férfi-portré
Néz le reám a falról.
Rémlik, hogy ismerős:
Tükrökből ismerősöm,
Kék tükrökből, amelyek
Vizek hátán csillantak,
Mikor hidakon álltam
S a mély vizekbe láttam
Szomorú sok-sok őszön.

Ó ismerős bús homlok,
Nagy tervek büszke dombja,
Nagy tervek síri dombja,
Kezem sokszor simított.
Kezem de sokszor is vert,
Míg gyászrakongó órán
Halottlepő lepellel
Jártak fel sírjaikból
Régi vágyak és titkok.

szozattovabbacikkhez

Füzesi Magda: Naplemente

- A soproni Gyóni-szobor előtt -

A világ végén valahol
jeltelen földben nyugszik teste,
ahol ágyú s gránát tarolt,
a halált hiába kereste.

Hazátlan holtak vadonában
már nem riad a csatazajra,
nem fáj a szél, nem fáj a tél sem,
pillangó szárnya betakarja.

A költő versbe öltözik
Isten alkotta ég alatt.
Tán kikacsint a végtelenből
és örökre fiatal marad.

2017

Törőné Korpássy Mária: Gyóni versei

Kétség, remény közt jöttek – születtek
Életre hozta sok haláltusa
S a harcmezőkön végig suhintó
Végítéletnek lángoló pallosa.

Kétség s reménnyel csatázó betűk…
…Süvít a gránát a sorok között.
A világégés lángtengerében
Urrá lettél a halál fölött.

Nincsen elmúlás! Csak örökélet
Egy végnélküli változatban.
Érezned kell, mint szólnak a sorok,
Ha szavuk szíveddel összedobban.

…Láttad a költőt harctüzében
Kétség, reményközt szórja álmait
Végnélküli változatok során
Nemzetét őrzi – Lelket gazdagít.

S a kincseket glóriába fűzve
Nem illesztheted homlokára!
Idegen földben alussza álmát
Egy trianoni nép – Nagy királya.

Borulj le tehát – e verssorokra
S ha lelkedben kínok égnek, fájnak,
Ott sincs nyugvása idegen földben
Egy örök élet porsátorának!!!

1936

Valentyik Ferenc: Tündér Ilona és Árgyélus királyfi Szabadkán

„Város, város, látni engedd
Beköszönő vendégednek
Sikátorod, palotád:
Várnak-e mondd, nyílnak-e mondd,
Tavaszi szent akarattal
Engem váró lány-csodák?”

             (Gyóni Géza, 1913)

     

Romantikus témájú riporthoz nincs alkalmasabb helyszín a Margitszigetnél. A csöndes sétány padján beszélgetve szinte megáll az idő és az emlékekben átszellemülten lapozgatva visszajön a régmúlt. Egyszeriben könnyen felidézhető válik minden, amiről hosszú-hosszú ideig kényszerűen hallgatni kellett. Székely Molnár Imre (1902-1980) író, költő, újságíró 1934. szeptember elején megnyugvással tapasztalta, hogy riportalanya, a kissé sápadt, középkorú dekoratív szabadkai úriasszony mennyire felszabadultan idézi fel lánykori emlékeit Gyóni Gézáról. Azt, ami már történelem, és amit még nem írt meg senki, mert az évtizedek óta házasságban élő hölgy bő húszéves hallgatását csak most szakította meg. Mindössze 17 évesen ismerte meg a költőt Szabadkán és szerelem lett a találkozásukból.

szozattovabbacikkhez

Cságoly Péterfia Béla: Néhány adalék a száz éve született Rakovszky József költő életrajzához

Havilapunk rendszerváltás utáni újraindítója, Rakovszky József költő életrajzához néhány, eddig még nem publikált tény jutott birtokomba. Mint tudjuk, a költő önmagát is árva, lelenc gyermeknek tartotta. Ugyanakkor, hogy kitől és mikor jutott tudomására, hogy a magyar nemzet történetében 1496-tól fontos szerepet játszó, magas rangú katonák, hivatalnokok és politikusok, a felvidéki, nagyrákói és kelemenfalvi Rakovszky nagybirtokos család törvénytelen sarja. Ő maga is mindig azt irt az életrajzában, hogy szülei elhagyták,[vélhetőleg egy helyi cselédlány az anyja] nevelőszülőknél nőtt fel. A Szózat havilap elektronikus újraindítását követően keresett meg drótpostán a Németországba szüleivel még a II. világégés után emigrált Rakovszky István. Ő szerinte is tény, hogy Rakovszky József a család fattyú tagja volt, azonban több részletről vagy nem tudott vagy nem akart róluk beszélni. A családban általános igény volt a műveltség, így hajlam a költészetre is. Ezt a verset Rakovszky István édesapja idősebb Rakovszky István[1885 †1953] írta:

szozattovabbacikkhez

Czóbel Minka: Késett álom

Csaplárosné volt fiatal korában;
Odakinn a Homokos-csárdában;
Jól ösmerték fiatalok, vének,
Ölelgették a betyárlegények

„Tisztességes” asszony lett már régen,
Benn lakik a falu közepében.
Rég letette már a csapszék gondját,
Megtisztelik: néninek is mondják.

Rég bedőlt már a Homokos-csárda,
De azért csak visszasiklik álma
Oda, hol a gabonaföld alatt
Most is szántják még a csárdafalat.

Mintha most is hallaná a szelet,
Hogy szórja a sűrű porszemeket.
Vakolat-hullt, vedlett sárga falra,
Tört ablakra, festett-zöld asztalra.

Mintha most is látná: mint fehérlik
Holdsugár a gyalog-bodzán végig,
Hogy ömlik el árva csanál ágán,
Szerbtövisen, csodafa virágán.

szozattovabbacikkhez

Lipcsey Ádám: Stella Maris

Szélesre taposott útszéli közhelyek
Zsibbadó agyamban zúgva keringenek.
Tenger-szépségéről az örök tengernek.
Rajtok elmerengek.

Tompa dermenetben tág szemet meresztek,
Fölöttem egy csillag áll ragyogón, veszteg,
Szikrázik a teste, kékes villanása,
Nincs az égen mása.

Csillagoknak távol tündöklő világa
Tükrözi magát a tenger-éjszakába’.
Jobb lábom is állok egy ideje vélek,
Mőte köztük véllek,

Kedves-gyanús nékem az az egy új csillag,
Olykor rám hunyorog, majd biztatón csillog.
Ha igazat sejtek: lépegess le hozzám,
Aranyos lajtorján.

Hiszen neked úgyis olyan igen mindegy,
Fényedet az égen, vagy tengeren hinted.
Nekem pedig amaz ígért üdvnek mása
Tünde látomása.

Mentül tovább nézek, mentül jobban látlak,
Szívem dobogása annál gyorsabb, bátrabb.
Láthatatlan szálak a nagy vízbe vonnak
Hozzá, csillagomnak.

Haloványodik a tenger-csillag képe,
Megsápad az égalj, találkánknak vége.
Jámbor hajós gazda, utánam ne kutass.
Elveszett egy utas.

Móricz Zsigmond: Zrínyi

/Epigrammata/

Szörnyű sziklaszál
magyar magában fényködben áll;
idegen erők kirobbantottja:
rettentő, fényverő, gyönyörű prisma.

Merő Mars orcája
fene indulatok félelmes lárvája
s Apolló kilobban
bozontos, dörgető, kevély kobzában.

A paraszterők
meggyőzhetetlen ős felhördülése; gróf;
elhullunk,
de talentomok: el nem múlunk.

1920. június 1.

Szász Károly: Címerünk

A Szasz csalad cimereCímerünkben: prédikátor,
Bibliával,
S fehér galamb, a csőrében
Négy kalásszal.
Hívő ősünk ezelőtt már
Több száz évvel,
Lelket táplált az életnek
Kenyerével.

A Biblia az igaz hit
Biztos őre,
A dús kalász a reménynek
Hirdetője,
Fehér galamb a szeretet
Tiszta képe, -
Címerünk így családunknak
Drága éke.

Címerszerző ősünk nevét
Fény övezze,
Aki nékünk ilyen kincset
Gyűjtött össze.
S áldja érte unokámnak
Unokája,
Hogy e gazdag, szent örökség
Marad rája.

1943

Weöres Sándor: Zsoltár

Kínok árnyékaiból,
kínok árnyékaiból
szólok hozzád Istenem.
Kín mar, sújt, temet,
józan eszemet
vak veszélyben,
láncos mélyben
ne hagyd elveszítenem.

Senki sem tör káromra,
senki sem tör káromra,
bensőm fordul ellenem.
Örök vihar ront,
nincs egy biztos pont
se mögöttem,
se fölöttem,
dög pusztít a lelkemen.

Törd meg kevélységemet,
törd meg kevélységemet,
mély megbánást adj nekem.
Nyársat nyeltem én,
derekam kemény:
mért nem szabad
súlyod alatt
meghajolnom, Istenem?

Száraz zokogás tipor,
száraz zokogás tipor
és a szemem könnytelen.
Utam hajlatán
ördög les reám,
vár nehezen:
a két kezem
tőrrel indul ellenem.

Legyen meg akaratod,
legyen meg akaratod,
ha vesznem kell, jól legyen:
tán kárhozásom
áldás lesz máson –
de ha énrám
kincset bíztál,
ments meg immár, Istenem.

Zempléni Árpád: Cogitó

Gondolkozom, tehát vagyok.
Nem gondolkozik, aki nincs,
S ki nem gondolkozik, a sincs.
Ergó: nincsenek magyarok.

Biztos ismertető jel ez:
Ma is él Arisztotelesz,
Minket meg bíztat Széchenyink:
Magyarország nem volt, de lesz.

Áprily Lajos: Seregély-had

Így szólnak itt a vad rikácsolók:
Dal-kedvelők, figyeljetek reánk.
Hallgassatok fülemülék, rigók,
rikácsolás az ars poeticánk!

1966. május 31.

Balla Irma: Június

Gesztenyesornak hull a virága
„Fuit” a tavasz már… foszlik az álma…
Ó-arany lámpást gyújt a határ.
Friss vizek hímzett parti szegélyén
Dús lugasok zöld függönye mélyén
Kigyúló arccal, lesben a Nyár.

Érik a meggy… Nyár… Zúgnak a vén fák…
Messze a fürj szól… Táncol a fény-báb…
Göndör a bárány, bársony a gyep…
Friss koszorúkban kék nefelejts ég,
Érc-kosarába gyűjti az Emlék…
Szent zivatarnak lelke remeg…

Mostan a férfit űzi a vágya
Gyűjtve-aratni messzi határba
Próbatevésre: küzdve ki nyer!...
Húzza a szomja, vonja a kedve
Ott, hol a hírnek hív a szüretje
S szőke kalásszal int a siker!...

Mostan az asszonyt űzi a vágya
Hajtani lelkét boldog igába:
Hívja a fészek, vonzza a cél:
Hol pici bölcsőt ringat az álom,
Rózsafa bókol által a rácson
S kéken a hűség csillaga kél…

1927

E. Lázár Franciska: Júniusi éjszaka

Jánosbogár apró mécse
Bokrok sűrűjében,
Zöldes fényük szállingózik
Mámor-ittas éjben…
Kitárom az ablakomat
Messze, messze tágan:
Virágillat lengedezik,
Szerelemvágy gerjedezik
Részegítő nyári éjszakában.

1940

Gárdonyi Géza: Június

A hold az égen fehér fényben áll.
Falomb nem mozdul. Alszik a madár.
Nincs nyitott szem e csöndes éjszakában
csak az enyém, s az örök Istené.
Én innen nézek a csillagos égre.
Ő onnan néz az égből lefelé.


moon

Sík Sándor: Júniusi körte

Mint a koraérő júniusi körte:
Incseleg a lomb közt ígéretes zöldje,
De ha leszakítod, savanyú is, fás is,
Képmutató zamatába ínyed belevásik:

Látod, Uram, látod, ilyen vagyok én is.
Ahhoz, ami lennék, fiatal is, vén is.
Fiatal is: hamar-lángú, hamarosan hülő,
Vénecske is: sápítozó, suton ülő.

Hiába hernyózol virrasztó kézzel,
Hasztalan öntözöl mindennap mézzel,
Haszontalan porhanyítod köröttem a földet:
Maradok én, Uram, a te hálátlan zölded!

Akiért annyi verítéket ontál,
Csak ilyen, Uram, ez a félszeg kontár.
Igéid ellen kéreg a bőre.
Jótét helyébe jót ne várj tőle.

Jóakarat, hiszen, volna elég benne,
Csak az akarattól akarás is telne!
Egy akarás sarkába szegődne a másik,
Futná a vetéstől egész aratásig!

Ilyen ütődött, Uram, szegény szolgád!
Maga módján hiszen tevegeti dolgát,
Kantározni, nekimenni nem is akad párja,
Csak a dolog derekát már a jó égtől várja.

De hisz, édes Uram, te vagy az az ég is.
Te tudod, hogy akármilyen, tied vagyok mégis.
Hozzád futok akkor is, ha a lelkem vádol.
Langymeleget, Uramisten, ki ne vess a szádból!

Berzsenyi Dániel: Keszthely

Itt, a kék Balaton partja virányain,
Hol minden mosolyog, mint az aranyvilág,
Hol dús búzakalász rengedez a mezőn,
S a halmok koszorús oldalain ragyog
A százféle gyümölcs s a zamatos gerezd;
Itt a keszthelyi zöld parton emelkedik
A csendes Helicon. Jőjetek, oh szelíd
Áon szűzei, és verjetek itt lakást!
Nézzétek, mi kies sorhegy ölelgeti
A tér telkeit és a vizenyős lapályt;
Itt leltek gyönyörű thessali berkeket,
Bércforrást, susogó völgyeket és homályt.
Gyakran múlatoz itt hínaras öblöken
Nereus, sáskoszorús nymphaleányival;
Gyakran zengeti itt Árion énekét
A hold fénye alatt gerjedező vizen.
S nézzétek, hol ama már feketült falak
Látszatnak, menedékváratok ott vagyon!
Ott vár titeket egy bölcs, s kebelébe zár
Egy nagy férjfi, kinek lelke periclesi
Századnak született, s aki virágkorát
Rómának ragyogóbb színre derítené.

[1799-1803 között]

Forgács Antal: Balatoni táj

Mint gyöngy fénylik a láthatár, a csend mint óriás madár lebeg a táj felett.
Mint szerencsétlen üldözött bujkál a nap a fák között, s a domb mögött elül.
A vízen könnyű szél mulat s formál parányi kúpokat, azután elmerül.
Puhán csillan a sárga hab, s a lágy partba beléharap a hullám hűs foga.
Ó tiszta táj, nemes vidék, emelj föl engem! Szállanék e bús szépségen át.
A hajlongó fák zengjenek, s mint hű szemek vezessenek a boldog csillagok.

1938

Ősz Iván: Fonyódi esti kép

Az ég lehunyta nap-szemét.
Apró házakban szerteszét
Parányi földi csillagok:
Az ablakokban mécs ragyog.

A házak közt fű nől puhán.
Rajt földre-terített subán
Szerelmese, a Badacsony,
Ölében ring a Balaton.

Suttognak: édes szeretőm!
Fonyód figyel a hegytetőn.
Fehér temploma égre néz,
Mint imára-font szende kéz.

Harangja halkan orgonál.
Vele dúdol az esthomály.
A hangra Isten letekint,
Örök szemével egyet int.

S a táj zenével lesz tele.
Hegedül minden jegenye.
Madár, bogár, szellő, levél
Ezernyi szólamban zenél.

Mosolyog rá a Balaton.
Megcsókolja a Badacsony.
Szerelmes dalt susog a nád.
Az Isten szerenádot ád.

1935

szozattv

 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf