Koroda Pál: Kedvesemről

Ha büszke fődet némán emeled fel
S kék messzeségbe merül el szemed:
Az eltűnt régi, nyájas isteneknek
Szent sziklaormán látom én hegyed.
Tiéd az ég, a föld, a lég, a tenger,
Bíborfelhők rád fényt árasztanak,
A berkek, erdők, folyamok csapongó
Nemtői lesik intésed, szavad.

Ha mondhatatlan édes suttogással
Boldog mosollyal nyújtod kis kezed,
Aranyhajadon hófehér virágból
Szövődve össze koszorú lebeg.
Így szállod át a viruló mezőket,
Köszönt azoknak fénye, illata,
Madár dalolja, a táj visszazengi:
„Ez ő, ki éltet! A tavasz maga!”

Ha fájó érzés lopódzik szívedbe
S felleg borítja homlokodat el,
Akkor körülem őszi alkonyat van,
A nagy természet bús sóhajra kel;
S míg halkan minden bánatom föléled,
Tengerszem tükrét látom fényleni,
Reája magas bércek vetnek árnyat,
Lelkem ragadják titkos mélyei.

Ha arcodon az öröm pírja gyúl ki
S reám emelted lángoló szemed,
A déli napfény árjában fürödve
Szemlélek én dús pálmaligetet.
A nagy levelek a kéjtől rezegnek:
„Ömölj! Oh ömölj ránk sugárözön!
Csak égess minket! A te égetésed
Ha elemészt is – végtelen gyönyör!”

Tündér vagy, édes! Nagy hatalmú tündér.
Öltesz magadra ezer alakot.
Nem is tudom, hogy melyik a csodásabb?
Csak azt, hogy engem köt varázslatod.
Te vagy a fény, az üdvösség, a szépség!
Egy szóddal éltet adhatsz és vehetsz.
Oh, én reszketve szorítlak szívemre,
Lehinni alig merem, hogy szeretsz!