Gellért Sándor: A csöbörcsöki csángó

Vizet újszülöttre,
könnyet a halottra.
Most hát indulok a
felsőbb csillagokra.

Mit bámultok?! Fogadni kell
Rákóczi úr papját.
Felültetem a falu
száz derék lovasát.
Megannyi leányka
jóború-magdolna,
kitükrözi magát a
kékszínű folyóba.

Eperfátok alól
csődöröm lebolygott.
Vérrel írom be a
fekete mennyboltot.

Kivágták a nyelvemet a számból,
én vagyok a csöbörcsöki csángó.

                       Mikola, 1943

Kölcsey Ferenc: Rebellis vers

Zrínyi vére mosta Bécset,
S senki bosszút nem állt;
Rákóczi küzdött hazánkért,
S töröknél lelt halált.
Páris ígért szabadságot,
Ti nem fogadtátok,
Járom rátok, gyáva népek,
S maradéktól átok.

Csata Ernő: Nagyságos fejedelem

Ma friss szénaillat leng a szélben felém
s régi kaszasuhintások kimért ritmusa.
A fű ma is úgy nő, mint annak idején,
a történelem fűnyírói fordulnak másként
kiszáradt, harcos izmusok fölé.
Elmaradnak letarolt, hős világok,
itt folyton, valami rég elcsattant,
nagy pofonok varas sebein járok,
ahol a trencséni csata fájó emlék,
ahol százpengős paripán ülni
én is szeretnék, bízva,
hogy vélem nem bukik fel,
ha Trencsén várából a gátra
Bercsényivel kinyargalnék.
Itt a tőke rabságában vonyít
a fagyos, keleti szellő,
vágyak húrjain nyöszörög
néha egy régi kesergő.
Látod: a vár üresen tátong,
kihalt innen minden védő,
a szabadság fényét is rég ellopták,
falra akasztva árulják a múltat  
s honfoglaló remények
kezdenek lassú táncba,
ha a toronyból néha, a tárogató
hangja leszáll fáradtan a tájra.

                           2002.

Petőfi Sándor: Rákóczi

Hazánk szentje, szabadság vezére,
Sötét éjben fényes csillagunk,
Oh, Rákóczi, kinek emlékére
Lángolunk és sírva fakadunk!
 
Az ügy, melynek katonája voltál,
Nemsokára diadalmat űl,
De te nem lész itt a diadalnál,
Nem jöhetsz el a sír mélyibűl.
 
Hamvaidnak elhozása végett
Elzarándokolnánk szívesen,
De hol tettek le a földbe téged,
Hol sírod? nem tudja senki sem!
 
Számkiűztek nemzeted körébül,
Számkiűzve volt még neved is,
S bedőlt sírod a század terhétül,
Mely fölötte fekszik, mint paizs.

szozattovabbacikkhez

Marék Antal: A losonci Kármán József

               Minél műveltebb egy nép, annál boldogabb. A tudatlanság, a nyomor és az erkölcstelenség szülőanyja.

kármánjózsiKármán József élete magános csúcs, amelynek tetejét nem érte még el a kutató kíváncsi tekintete. Rövid élete ma is a kutatás előterében áll. Huszonhat évet élt, korán távozott, mint Csokonai, Dayka, Ányos, Szentjóbi Szabó László, Reviczky, Komjáthy, Petőfi. Irodalmi munkássága jóformán egy-két évig gyümölcsözött a magyar irodalom számára. Fellépése nemcsak azért jelentős, mert az első magyar világfájdalmas beszélyt, a »Fanni hagyományai«-t megírta, hanem azért is, mert hite szerint a nemzetet a nemzeti irodalom által kell a műveltség és a jólét polcára emelni.

    Ezidőben, tehát a 18. század végén, a magyar irodalom újjászületése körül, két kiváló ember munkálkodott: Kazinczy és Kármán. Kazinczy egész könyvtárra valót írt, Kármán alig néhány művet. Mégis egymás mellé helyezte őket az irodalomtörténet. Mindkettő egyet akart, új magyar nemzeti műveltséget, de mindegyik más módszerrel.

szozattovabbacikkhez

Arany János: Szibinyáni Jank

Ritka vendég Rácországban
Zsigmond a király, a császár:
Jól fogadja István vajda,
István, kinek apja Lázár:
Hét egész nap látja dúsan,
Becsülettel, emberséggel;
Nem felejti, ki a gazda,
S nem felejti, kit vendégel.

Majd vigasság: zene, tánc, bor
Tartja ébren a földházat,
Majd ujudvar, öklelés áll, -
Hangos erdőn nagy vadászat:
Száz tülök szól, hajt az eb s pór,
Nyomja össze a vad berket,
Szorul a rés, a lovag lés,
Íja pendül, ménje kerget.

szibiny

szozattovabbacikkhez

Babits Mihály: Arany Jánoshoz

Hunyt mesterünk! Tehozzád száll az ének.
Ládd, néha gáncsom lantom elborítják,
s mint gyermek, hogyha idegenbe szidják,
édes apjához panaszkodni tér meg:

úgy hozzád én. E nemzedék szemének
gyenge e láng, bár új olajak szítják:
cintányérral mulatnak már a szittyák,
s rejtett kincset sejteni rá nem érnek.

S kiáltanak: Nincs benne tűz, sem érzés!
Nem takart seb kell, inkább festett vérzés!
És jönnek az új lantosok sereggel,

sebes szavakkal és hangos sebekkel:
egy sem tudja mit mond, de szóra bátor,
magát mutatni hősi gladiátor.

Féja Géza: Az ős-Toldi

Ilosvai Selymes Péter költeményét „A híres neves Tholdi Miklósnak jeles cselekedeteiről és bajnokságáról” csak formája köti a históriás ének műfajához, amely tiszta népmonda, írója is annak vallja. Kutatói műfaji tévedésbe estek, históriás éneknek tartották, történelmi alapját kutatták. Kiderült, hogy a múltban nem egy Toldi Miklós élt; egyik derék méltóságokat is viselt Nagy Lajos korában, előkelő úr volt, de alig van köze a monda Toldijához, kinek végül is „szeméten tengődött a lova” a népi példabeszéd szerint. A kutatók később külföldi mondák lecsapódását keresték Ilosvai Selymes Péter költeményében, s nem gondoltak arra, hogy a különböző népmondák hőseinek rokonságából nem szükséges azonnal filológiai kérdést csinálnunk, hanem a hasonlóság okát minden kultúrában föllelhető közös emberi jegyekben is keresetjük. A Toldi-mondát tehát joggal visszaperelhetjük a magyarságnak.
    Ilosvai Selymes Péter énekében a monda költői hajlama jut szerephez. Félig érett mű; Ilosvai a mondát eléggé szárazon beszéli el, a monda elemeit olyan kezdetlegesen illeszti egymás mellé, mint a históriás ének az időrendben lefolyt eseményeket. Néha azonban csodálatosan átmelegszik a hangja, s magasrendű alakító és kifejező erő váltja fel az egyhangú, szürke sorokat. Költői ereje azonban többnyire csak sorokban és képekben nyilatkozik meg.

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor: Zavart hangok az ének mesteréhez

Halála 50 éves évfordulójára

1.

Ódát nem tudok én most, elégiát sem, ditirambot sem
Zengeni Hozzád.
Egyszerű, tiszta, lebegő kicsi dalt se tudok.
Mely szállna szívemből, szállna, mint békés tűzhelyi füst száll
Kéken az őszi azúrba.
Lelkem levegője tisztátalan s zavart,
Úsznak benne mikrobák milliói,
Nem látom boltozatját jaj, arany-egednek, Arany,
Csak egy-két emlék, egy-két sejtelem csak,
Rezzenve réveteg,
Ködlene, indulna, tapogatóznak félszegen feléd,
Hogy ne maradnék végleg adósod, ki költő voltam egy kicsit mégis.
Körül a földet ingatják ordító vad viharok,
Míg sírod ormán zajtalan suhanással siklik az idő,
Testi halálod óta félszázad fordul ím komoran,
Az ötvenedik év suhan át –
S kísértetesen gyönyörű pillanatban
Fogadd el ezt a fáradt hangzavart,
Belédfogózó disszonanciát.

szozattovabbacikkhez

Reviczky Gyula: Arany János

Irodalmi hagyatékának megjelenése alkalmából

Alszol már, pihensz már, mestere a dalnak.
Végre megleléd a »független nyugalmat«.
Kivittünk, elsírtunk érted könnyeinek;
De egészen még se hagytál oda minket.

Mert az a dús forrás, az a gazdag bánya,
Melyből arany és gyöngy került napvilágra,
Kincseit még folyvást adja, csak oly bőven,
Mint amikor napod még állt delelőben.

Halott voltál s mégis élsz, a hogy ma senki.
A dalt szellemajkad zengi, egyre zengi,
Szellem-hagyatékod, dús örökünk’ látva,
Kérdjük, hát lehetsz-e még jobban csodálva?…

Óh, de minő hang ez?… mily rikácsolások?…
Tudákos legények, nyegle rímkovácsok;
Éretlen gyerkőcök, nagyszájú vitézek,
Költőnek s tartnak s – nem tréfa – lenéznek.

szozattovabbacikkhez

Komócsy József újságíró, költő

komócsy józsefAz irodalmi élet és a budapesti kávéházak XIX. századi fénykorának volt közismert figurája a mindenekor nagy kalapot viselő [pásztovai] Komócsy József újságíró, költő, aki Krúdy Gyula Álmoskönyve szerint arról volt még híres, hogy: „ ha fél esztendőnél tovább megmaradhatott volna bármelyik lakásában; a pesti háziurak akkoriban sem jártak a Petőfi Társaság üléseire, ahol ő alelnök volt, ellenben fertálykor követelőztek a lakbér miatt. Élte a múlt századvégi boldogtalan magyar írók és költők egyhangú, szegény életét. Örömnapja volt Karikás Mihály szakácsmester-vendéglős neve napja a Kispipában, vagy a »petőfisták« lakomája az »István főherceg« szállodában, amikor mindig akadt valaki, aki felköszöntötte a költőt”. Édesapja Komócsy János egykori 48-as honvéd végig küzdötte a szabadságharcot, Budavár ostrománál megsebesült. Komócsy József 1863. március 25-én született a Szabolcs vármegyei Vencsellőn. Apját korán elveszítette, innentől nevelése francia származású anyjára maradt öt testvérével egyetemben.

szozattovabbacikkhez

Komócsy József: Mámoros dal, Mert szerettél, Te szereted a mámort…

Komócsy József:

Mámoros dal

             Dithyrambok ciklusból

/1/

Mámoros dal
Részegíti lelkemet!
Szívem százszor
Visszhangozza nevedet!

Nappal az égő
Rózsákat kérdezem,
S a szikrázó
Csillagokat éjjelen:

Mondjátok meg
Ti rózsák, ti csillagok:
Honnét jönnek,
Hogy támadnak e dalok?

Rózsa mondja:
A lány testvérem nekem!
Csillag mondja:
Én szépségét hirdetem!

szozattovabbacikkhez

Féja Géza: Thury Zoltán

Thury ZoltanThury Zoltán írói végzete azonos Petelei Istvánéval, ő sem tudott kitörni a novellákból, pedig nagy álmok feszegették, írói alkata azonban merőben elütött a tragikus marosvásárhelyi alkatától. Petelei a tragikus béke, a komor megértés írója volt, Thury Zoltán azonban forradalmi lélek, de rendszertelen forradalmár. Talán minden kortársánál különbül érezte, hogy a magyar társadalmat mérhetetlen izgalmak futják át és magasfokú lázak gyötrik, de társadalmi tudata ugyanolyan fejletlen volt, mint Peteleié. Egy-egy társadalmi mellékösvényt nagyszerűen meglátott és kifejezett, így a századvég paraszti lázadását, de megelégedett az esemény külső ábrázolásával, nem tudott, vagy nem merészelt mélyebbre merülni. A népsors Thury Zoltánnak csak epizód volt, igazi otthonát a középosztályban lelte meg, ennek a rétegnek apró-cseprő kérdéseivel bíbelődött. Regényt ő sem tudott írni, mert magasabbrendű írói igényei voltak és ezeknek az igényeknek a középréteg élete nagyon vékonypénzű élményeket adott.

Pentelei vidéken s magányban élt. Thury már fővárosi író, aki sűrűn folyamodott a vadonatúj, de veszedelmes írói eszközhöz, az ötlethez. Az ötlet nála nem az esemény lendítője vagy fűszere, hanem élmény-szegénységének pótléka. Írói modorát bizonyos kapkodás jellemzi, belevetette magát Budapest kezdődő nagyvárosiasodásába, mohón kereste a frisset, az újat, akár Bródy Sándor.

szozattovabbacikkhez

Csata Ernő: A géniusz magánya

                     … Bartók Béla
 
Hamuban sült pogácsák
ösvényein eggyé muzsikált
engem egy génpár,
s az angyalok zenéjével
átzongoráztam Európán.

Lelkem feszes húrjain
feláldozott keserű múlt
sikolt s életem sok foltja,
melyre áldott asszonyok
fénylő szerelme hullt.
Bármerre nézek
csak árnyék és folt,
sorban minden ajtón
egy-egy lakat zárja
színes múltamat.

Ez mind lelkem darabkája,
Kékszakállú herceg vára,
nekem ez a birodalmam,
itt a hajnal, itt az alkony.

Világjáró apó lettem
népek sűrűjében,
csodaszarvas nyomon
ős zenéhez értem,
kristály forrásvízhez,
s rám csobogott tisztán
csengő, profán ének.

                                       2012.

Bartók Béla megzenésítette Ady Endre: Három őszi könnycsepp című versét

Ady Endre:

Három őszi könnycsepp

 

Őszi délben, őszi délben,
Óh, be nehéz
Kacagni a leányokra.

Őszi éjben, őszi éjben,
Óh, be nehéz
Fölnézni a csillagokra.

Őszi éjben, őszi délben,
Óh, be könnyű
Sírva, sírva leborulni.

adyvers bartók

szozattovabbacikkhez

Gutai Magda: Egry József: Hazatérő

Hátára vetve a kifogott halat,
a férfi lelassítja lépteit
az útkanyar előtt, kunyhója közelében.

Örül majd az asszony, aki
– emberére várva – a hullámverődést
hallgatja, egész nap,
s az országútnak háttal, vízcseppeket
rakosgat magában.
Összetört a tó.

A kanyarodó partszél, éles fordulattal,
lezárja a víz határait.
Az egyetlen fa törzse sudár
(párhuzamos a ház falaival).
Koronája gömbölyű. A kifogott ponty
alakja ovális, de körvonalai
hullámzanak is, mint a sinus-görbe.
(A hal a vízben él.)

Az alkonyatban tovább halad a férfi.
Súlyos hal karját úgy tartja, hogy
rejtett mozdultra megismétli
a part kanyarodását.

*

Legfontosabbak a barnák
árnyalatai; s amíg
a homok színétől vándorolva
az egyre sötétebb rózsaszínen át,
elérkeznek a fövenyre ejtett
bordó papsüveghez, a püspökliláig,

a halász hazatér.

Fonay Tibor: Egry József Badacsonyban

1916. A hónap, nap nem ismeretes, de az év írásosan is bizonyított: Egry első találkozása Badacsonnyal. Lakóhelye, az egykori Neptun szálló (a mai Óra- és Ékszeripari Üdülő helyén), majd a Hableány étterem elődje. Mindkettő hadikórház. A közlegényként szolgáló fiatal festő itt ismerkedett meg Pauler Juliskával, aki önkéntes ápolónő volt. Az ismeretségből házasság lesz – és életre szóló kapcsolat a Balatonnal, Badacsonnyal. De Egry már előbb hitet tett Badacsony mellett: „…nagyon megszerettem…” írja Korcsek Jánosnak 1916-ban. 1918-tól 1938-ig az Egry házaspár – ahogy a feleség egyik följegyzéséből tudjuk: „megszakításokkal” – fenn a hegyoldalban, a présházban lakik, melynek felső részét később műteremmé alakíttatják. Szívesen élnek itt. Szívesebben, mint a Pauler család keszthelyi házában vagy később pesti lakásukban. Badacsony: az más. Itt otthon vannak. 1933-ban testévre, Ákos halálakor Egryné Budapestről írja: „…mennék már haza…” És ez a haza: Badacsony.

    1938-ban eladják a felső házat, az árából kezdik építeni a lentit. Három bizonytalan év következik. Hihetően – bizonyítása napjaink feladata – ez az időszak, amikor Fonyódon is laktak. Új házukba, a vasútállomás szomszédságában – ma Egry sétány 12. –, 1941-ben költöznek be. Itt tölti Egry alkotó élete utolsó évtizedét.

szozattovabbacikkhez

Keresztury Dezső: Balatoni pásztor

Egry Józsefnek

Halkan cseveg a lomb, és a karcsú nyárfán
fennakad a felhő könnyű lebegéssel;
az aszu fű tövén tücsök cirpel árván,
áll, csak áll a barom a déli verőben.
Lágyan ing a nádas és a berkes rét fölött
némán, mint az idő, lomha szárnyú gém köröz.

Odaát, a zömök hegyek közt fehéren
pincék szeme villan; a szőlők nótája,
az erdők s a kertek illata a szélben
sejlik csak, a könnyű párán átszitálva.
Ringva pihen a táj; felszakad a messze tér,
s forró özönével mindent egybemos a fény.

Bő kévékben ömlik magasán az égnek
s elárad a tágas, zengő végtelenben;
önfeledten játszik a fény ünnepének
izzó pompájában elem az elemmel.
Mintha emlék lenne, úgy fürdik az égi kék,
fényből s párából szőtt délibábban a vidék.

szozattovabbacikkhez

Kosztolányi Dezső: Arckép, Szentbeszéd

Kosztolányi Dezső:

Arckép

A palaszürke égben áll.
Hull rá a hó, az esti hó.
Nehéz, meleg ruháitól
Oly vastag, mint egy eszkimó.

Kunyhóba faggyúgyertya ég.
A szalma benn a térdig ér.
Cigaretták. Csajkába rum.
A földön rongyok, vatta, vér.

Körötte hó, hó, egyre hó,
erdők, hegyek tábortüzek.
Rövidlátó szegény szemén
csillámló, éles szemüveg.

Egy női aranyóralánc
lóg a zsebéből. Hajdanán
üvegszekrényünk dísze volt.
Nászára kapta az anyám.

Ezüst órája oly kopott.
Még a nagyapja vette meg.
Negyvennyolcban ő véle volt
s azt tiktakolja: „Isaszeg’.

Az óra nem feledte el,
bár sok év szállt felette el.
Hallgatja ő is csendesen.
Ő sem, ő sem feledte el.

szozattovabbacikkhez

Németh László: Kosztolányi Dezső

Kosztolányi DezsőI.

    Kosztolányinak nem az a fontos, ami neked. Elolvasod az újságodat s vigyázol rá, hogy a világ „fontos” dolgait el ne szalaszd. Számon tartod a forradalmakat és békekötéseket, tájékozódsz a carta del lavoro felől s tudod az egyfolytában-repülés világrekordját. Kosztolányit a te „fontos” dolgod nem érdekli, sőt mintha programszerűen csak a „nem fontos” dolgok érdekelnék. Az utcagyerekeknek zöld a körmük, a pincérlány alig lépett a terembe s már minden orcája ráncát egy kecses, köteles és mégis önkéntes mosolyba szalajtotta; még a gondolatai is milyen haszontalanok: az embert minden pillanatba elütheti egy autó, fejére eshet egy tégla, örök halálveszedelem mélysége fölött libeg s leggondtalanabb sétáló is.

    Vannak emberek, akik elé odazúdíthatod keservesen kiizzadt eszméidet, ők a cipőd orrát nézik, a gesztikuláló vékony ujjaidat kísérik a szavaid helyett. Te a hindu-mozgalomról beszélsz, s őt váratlanul azt kérdi: mikor jött arra a gondolatra, hogy szakállt növeszt.

szozattovabbacikkhez

Zilahy Lajos: Énekek éneke, Francia pacal, Vitézi ének

Zilahy Lajos:

Énekek éneke

Nem tudni merről, honnan hallik.
A ködben zúg, a fellegekben zendül,
Ömlik, áramlik forrón, feketén,
Akár a vér az átalszúrt szívekbül.

Bús lámpafénynél kis lomos szobában
Árva gyermekét altatja az özvegy.
A hangtalan éj függönyzi el őket –
Az éjszakában dalolnak e könnyek!

Hányan maradtak árván? Hány gyermekszáj?
Az asztal körül alig férnek el,
Ebédidőben – kísérteti óra! –
A kenyér sír, nyöszörög, énekel.

Nincs hangja még, de már a szívek földjén,
Mint a forgószél, gödröket kavart.
Vonatok füttyén, gyárak szirénáján
Búgják, sikoltják, jaj, jaj, ezt a dalt.

Énekeknek szörnyű éneke!
Hol, merre zümmög? Itt a levegőbe!
Levágott lábak szaladnak utána
S a vak szemgödrök felragyognak tőle.

szozattovabbacikkhez

Gombos Gyula: Kodolányi János

Kodolányi JánosA gép, a polgárosodás, a városiasodás, a közlekedés robogása, az emberiség apró idillikus kultúr medencéit kiszikkasztja és betömi. És ez nemcsak Európára, vagy a földkerekségére áll, de külön-külön országokon és népeken belől is. Azelőtt a táj és a beléje zárt élet állóvize a mélyben egy sajátos, különvaló világot érlelt ki, az emberi arcokra közös testvéri vonásokat írt s a lélekben közös zengést rejtett. A magyar glóbusznak is van több ilyen kis medencéje: a Dunántúl, a Duna-Tisza köze, a Tiszántúl az erdélyi hegyek lábáig és Erdély. Az új kor zúgása és veszett áramlása ezeket pusztítja és el is fogja pusztítani. Az embert felkapja és viszi, mint a szél a levelet. A városokba, e nagy hodály fogadókba vágja be őket, vagy más idegen tájakon ejti le. Különvaló, ősi arcokat egymásba olt, a lélek beszédét zagyvává keveri.

    E nagy forgatag talán egyszer lecsendesedik és új, a réginél nagyobb karimájú, kultúrkörök ülepednek ki belőle. Lehet. Egy bizonyos, a régiek pusztulóban vannak. És az elmúlás szorongása így vet fel egy-egy szép tele összegezőt, elsiratót. E nemzedék tagjainak egyéb rokonvonása mellett ez is egyik jellegzetessége. Tamási így menti a székelyeket, Veres Péter így képviseli a tiszántúli ember józan, dísztelen lelkét és így hozza Kodolányi János batyujában az Ormánságot. Azelőtt is adtak már e tájak költőket, írókat, művészeket, akik e tájak jellegzetes kedélyét, ízeit magukkal hozták, de nem ilyen halálelőtti érettségben, az elmúlás fájdalmától tudatosítva.

szozattovabbacikkhez

Gombos Gyula: Szabó Lőrinc

Szabó Lőrinc 682x960A költészet külön ország, ezt már a régi görögök is valahogy így képzelték. Szép, igazi, ritka lakói a mélyén élnek, a sűrűben. Mennél nagyobb egy költő, annál nagyobb a sűrűje.

    Szabó Lőrinc ebből az országból kifelé fut.

    Mert a sűrű, a bozót kell. Csak ennek alja ad annyi homályt, meleget és magányosságot, ahol pőrén heverni nem botrány, ahol sírni, nevetni, énekelni a saját szívünk tanít és nem az irodalomtörténet.

    Az ősi, egyszerű, kezdetleges világban az egész élet egy bozót volt s a benne meztelenül, hagyománytalanul járó lélek még ha kisebb és gyengébb is volt, könnyebben és a maga mozdulataival tudta kitáncolni a magáét. Mennél kiműveltebb és civilizáltabb egy kor, annál nehezebb nagy és eredeti költőnek lenni. A civilizáció nemcsak a hegyoldalakat parkírozza, az embereket is. Irtja a bozótot, a termő homályt, a külön zugot. Itt a költőnek vagy sikerül maga köré Árkádiát növeszteni, vagy menthetetlenül elveszett. A játszó, könnyű párát, ami az ember legalján lebeg, ami külön voltát őrzi s ami mégis a legősemberibb mélyből kapja a melegségét és erejét, ezt öli meg a civilizáció pusztító világosságával és keménységével. A művet a gondolkozás, a mesterség és a kifejezés konvenciói fabrikálják és nem a lélekalja homály dobja fel.

szozattovabbacikkhez

Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért, Vang-An-Si

Szabó Lőrinc:

Ima a gyermekekért

Fák, csillagok, állatok és kövek,
szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.

Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.

Csókold helyette, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.

szozattovabbacikkhez

Darkó István: Három dalos madár

A híd karfájához dűlve karban énekeltek a lányok. A másik oldalon apró legénykék titkosan sóhajtozva hallgatták őket. Nyári este felé tartó szürkület vette körül a lányokat. Az út felől permetező por és az apadt vízről gyengén csobogó hűsség. A gyarapodottabb legények ilyen látszó nappalon még másfelé jártak társaságosan. A lányok ezért virítottak keveretlen bokrétában a keskenyhosszú, faluközépi hídon.

    Lejjebb a vízparton, látatlanul, bent a kertek alatt Lépő Jani régtől hallgatta őket. Kilesett hozzájuk és meglátta, hogy egyszerre hazament a többje. Rá hamar majd az egész csapat. Jani ekkor közelebb vonult a hídhoz. Alóla fel is látott és a kettőt látta meg a híd fájához támaszkodva.

    Már éppen régen állott nagyobb határozat előtt. Ahogy gyakrabban előszámolta magában, hárman voltak olyanok, akikből egyre, de bármelyikre, rátudta volna mondani, hogy: „Téged kérlek!”

    Melyikre hát?

    Otthon a módos udvarban már halaszthatatlanul hiányzott a fiatalasszony.

szozattovabbacikkhez

Bartha Gusztáv: Kőrösi Csoma Sándor

Tibetben a léptek súlyától meggörnyedt hegyek
dacos ormai már csak a végtelent óvták.
    Lábaink mérik le a végtelen utat;
    sem a hangsebesség, sem a fénysebesség, sem az idő
    nem az az eszköz, amivel a végtelen legyőzhető.
Hát maradnak lépteink, és a dacos ormok
árnyékában pihegő tüdőre feszülő testek
leszünk, míg csontjaink kővé merednek.
    Lépünk, lépünk, lépünk, hogy újra lépjünk,
    míg kopog a hajlotthátú cipő, meztelen
    tarkónkon a jövő, hát kell, hogy odaérjünk.
Mert Tibetben a léptek súlyától meggörnyedt hegyek
dacos ormai már csak a végtelent óvták.

Dayka Gábor: Átok

Annya a szép szerelemnek!
O enyhítsd hevét tüzemnek!
   S meg-fagylalva szívemet:
Thyrsisemnek kebelébe,
Ha! mert más borúl ölébe,
   Gyújts erántam illy tüzet.

                      1792

szerelem4sajo

Fülöp Áron: Bodolai Márton

                 /töredék/
- Ily kora hajnalban hová, édes férjem?
- Felnézek a bércre, hites feleségem!
Valamely vén mackó zavarja a nyájat,
Elhozom a talpát izes kocsonyának.
Ha vissza nem térnék delelő ebédre,
Megjövök bizonnyal vacsora-estére,
Ha késném, nem késem göncöl-szekerin túl -
- Bodolai Márton vadászatra indul.

Pihen a madár még szunnyadó lomb alatt,
Lomha, nedves ködtől szürke a pitymallatt;
Csak ritkán ha lebben egy-egy szellő szárnya,
Rá felsír a fenyves, mintha szíve fájna,
S távol siráma míg átzokog a tájon,
Mintha így beszélne: Bodolai Márton!
Tégedet siratlak, egyedül csak téged,
Siratom elsülyedt lelki üdvösséged;
Mikor hitet adtál, hiteszegő voltál,
Megtagad a kereszt, kiátkoz az oltár,
A földön, az égben jaj neked, jaj neked -
Nem a feleséged, - azt a lányt szereted!

szozattovabbacikkhez

Harsányi Lajos: Ovidius visszajött Rómába

Oh Város, nézd a sápadt Száműzöttet,
Ki hozzád visszajött!
Kietlen Tomi, vad Fekete-tenger
Eltűnt a köd mögött.

Fogadd, oh Város, összetört fiad,
Ki nem ítél, nem vádol.
Sokat tanult a barbár messzeségben
A hallgatag magánytól.

Az élet jó, de a halál se rossz már.
A fenség hallgatag.
Jajt karmolnak a nyugtalan szívekbe
A nagy griffmadarak.

Nem kéri vissza költőd semmijét már,
Még Júlia sem kell neki.
Díszkertjeid, márványaid között csak
A békességet keresi.

De fórumodon bábeli zűr harsog,
Napod zuhan. Vörös a táj
S e fáradt szív e barbár révületben
Egy titkos új istenre fáj.

Kassák Lajos: Utazás a Felvidéken

Vonat röpít a tájon át, a réten át s a vízen át
még nem jártam erre soha s minden ismerős.
Ki átaludtam pár századot, most ámulok ijedten,
íme a nyáj a réten s a tó a kert alatt.
Óh, gyermekkoromnak földje, varázslatos világ, ahol
éltem és összekuszáltam egész életem.

Milyen messziről emlékszem rátok, derék, jó cimborák,
drága fiúk s még drágább leánykák, akiket
szerettem s fájó, kis szívemen topogtatok kevélyen.
Míg vonatom fekete zászlaját lengetem
rátok gondolok, akik elváltatok tőlem s viharban
s tán épp e füvek burjánzanak fölöttetek.

szozattovabbacikkhez

Koroda Pál: Adonízia

Karvezető

Bíborhabokból kelt elő a rózsás
Afrodité, bíborhaboknál
Daloljuk el szerelmi bánatát,
Gyászoljunk, amért szép Adonisz
Hádeszbe száll, hol Perzefóne
S nem rózsás Afrodité várja őt.

Első félkar

Az istennő, a rózsás Afrodite
Adoniszát, az ifjat, szűzieset
Hogy költögette!
Fehér keblével, az ambróziással
Szilaj vágyaktól reszketőn reá dőlt,
De szíve nem vert!
Hangján, ezüstös, csengő, tiszta hangján
Az üdvösségre hívogatta esdőn;
S ő nem felelt rá!

szozattovabbacikkhez

Migray József: Hét boldogság

I.
A szerelem

Minden kacag, ujjong, dalol,
A lombtalan fák új díszt öltenek,
Virág sarjad a föld alól
És lila színben úsznak a hegyek.
Napfényt keres állat s bogár:
Én – tág tüdővel s hajadonfőt megyek
S madárfütty, földszag, illatár
Segít, emel, hogy boldoggá legyek…
Lelkem derűs, zengő csoda:
Nem búsult és nem sírt soha!
Hűvös melegség árad véremen
S ha rámnevetnek lányszemek
Teremtő Istenné leszek
Örök varázskörödben, szerelem.

szozattovabbacikkhez

Nagy Emma: Nyári strófa

Plein-air képek tündöklő sora!…

Szépség! így még nem láttalak soha!…

Nem is tudom, hogy merre nézzek:
a földre, – vagy az égre?!

Most nem tudom, hogy melyik szín szebb:
a zöld-e, – vagy a kék-e?…
És nem tudom, hogy szálló lelkem
melyik irányba megy!…
És nem tudom, melyik a drágább:
az illat, vagy a fény?
S ki álmodja az Isten álmát:
a természet? – vagy én?!…

Erdélyi József: Tavaszidő

Ó, gyönyörű tavaszidő,
ifjúságban idvezítő,
erdőt-mezőt ki vidítasz,
mért hogy embert szomorítasz?…

Ó, teremtésre bíztató
s unalomra kárhoztató,
mért indulsz e gyászos tájra,
eszméltetni bús osztályra!

Indulód de szép is lehet
annak ki világgá mehet;
hej, de béklyós kézzel-lábbal
megbolondít e világdal.

Asszony és hívó tágasság –
mért is kell hogy megbolygassák,
képei kívánt pokolnak
álmát egy szegény fogolynak?!…

De csak verjed rajta-rajtád,
szívembe napfényberetvád,
csak azt tedd, hogy megbékéljek
s legalább dalokban éljek.

                    1921

Gárdonyi Géza: Hóvirág

A misén ott volt Ida is,
A szép, halvány jegyzőleány,
S álmodozó éjszemével
Édesdeden nézett reám.
Körültünk az ének zengett,
S beáradt a tavaszi fény.
A doktor súg, és megnyomint:
»Egy év múlva meghal szegény.«

Az erdőn át haza kísértem.
Oly halvány volt, hogyan fehér,
Mint a gyönge kis hóvirág,
Mely nyarat, őszt soha nem ér.
És vidám volt, és oly boldog,
Mint maga a szép kikelet,
Mely friss lombok koszorúit
Bontogatta fejünk felett.

szozattovabbacikkhez

Komócsy József: Ki a szabadba

  Négy évszak – Tavasz ciklusból

/II./

Jöjj kedvesem, ki a szabadba,
Fürösszük arcunk tiszta légbe!
Pompás idő! Hitem, szavamra,
Rég nem mosolygott így az ég le:
    Élvezzük a dicső tavaszt,
Az új életnek ébredése –
    Szívünkben is új dalt fakaszt!

Oh mennyi fény! Óh mennyi pompa!
Ezer nyelven szól a természet.
Szedjük az ibolyát halomba:
Édes illata csókra késztet…
    Kart karba öltve, jöjj velem:
Legyen életünk ma költészet!…
    Ma édesebb a szerelem!

Rajka Teréz: Elment a hó…

Elment a hó, erdő, mező zöldül,
A napfény a kis ibolyát
Kicsalta a földbül.
Szegény bohó, hitt a csalárd fénynek;
S feláldozta kelyhecskéjét
A kegyetlen dérnek.

Varga Lajos: Márciusi vers

Kacagva, kéken int a távol
S ki tudnánk futni a világból…

Az ibolya még fönn az égen.
De holnap loppal, észrevétlen

Leszáll a játszi napsugáron
S életre kél az árva tájon.

Jöttén bolondos, furcsa láznak,
Veréb-leányok áriáznak.

Tűz-dárdákat feszít az élet
A föld konok, kemény szívének.

Új, termő nász van készülőben
S áll a föld, fénypalástba szőtten…

                         1933

Trombitálnak…

Magyar népköltés

Trombitálnak, trombitálnak,
A huszárok sorba állanak,
A Nagy Sándor ármádája
Az ellenséget bevárja.

A Nagy Sándor legelöl áll
Jobb feléről meg egy pap áll,
Kereszt vagyon a kezében,
Szent ostya meg az ölében.

Édes fiaim, huszárok!
Futnak-e már a kozákok?
Hej, Nagy Sándor, genyerális,
Oda van a huszárod is!

Édes fiaim, honvédek!
Futnak-e már a németek?
Hej, Nagy Sándor genyerális,
Oda van a honvéded is!

Lehajtja a fejét ő is,
A Nagy Sándor, genyerális,
Hullik a könny két szemébül,
A magyar ég elsötétül.

Hunyadi János fiát királlyá koronázzák

– Délszláv történeti ének –

Magyar urak jó Budába, egybegyűlnek nagy tanácsba,
Magyar urak, bánok:
Hányja-veti a tanácsuk, hogy ki légyen a királyuk.
Misics István uraságra esik ekkor választásuk,
Úri választásuk.

A dolognak hírét hallja, mindent megtud János vajda,
Nyomban készül gyors útjára, pattan nyergelt paripára
Híres János vajda.

Vágtat méne jó urával, egyenesen Buda várnak.
Elkísérte gyors útjában édes fia, kis Mátyása,
Fia, kis Mátyása.

Paripája gyorsan ére a budai erősségbe,
Hol az urak lakomára egybegyűltek, ott leszálla,
Úri lakomára.

Adj’istennel jő hozzájuk jó vajdájuk, Magyar János,
És az urak valahányan tisztelettel felállának,
Magyar urak, bánok.

szozattovabbacikkhez

A szegény halász fia

– Vasi népmese –

Volt egyszer egy szegény halász. Egész nap halászott és nem fogott semmit. Estefelé szomorúan fordította künek1 a csónikot. A csónikban ült a halász fia, Károly is. Kenyeret eszegetett az apja késével.

    Odament hozzájuk egy nagy fekete gálás2 ember. Így szólt:

    - Add oda, szegény halász, a fiadat, mert ha nem adod, akkor is elviszem! Ideadhatod nyugodtan, nem lesz semmi baja, meg aztán egy zsák pénzt is adok néked. Hét év múlva megláthatod, milyen nagy úr lesz belőle.

    A szegény halász egy szót sem tudott szólni, már vitte is a nagy fekete gálás ember Károlyt, a szegény halász fiát. Olyan nagy zsák pénzt dobott a csónikba a fekete ember, hogy az rögtön elmerült. Károlyt egy elátkozott várba vitte a fekete ember. Egy királykisasszony volt ott, az fogadta őket.

szozattovabbacikkhez

Indali Gyula: Könnytől ázik…

Könnytől ázik, sűrű könnytől az orcám.
Nincs tenéked igaz szíved énhozzám.
Csak hitegetsz, csalogatsz a reménnyel,
Játszol velem, mint a szél a levéllel.

Maros vize csöndesen foly előre,
Hej, csak ne is ittam volna belőle!
Maros vize úgy csalogat engemet,
A rózsámtól búcsút venni nem lehet.

Kisfaludy Károly: Szerelem

Félni, vágyni leskelődni,
Multon és jövőn tünődni,
Mig a jelen elillant;
S ha szép álmod el is éred,
Hőn várt s vajmi könnyű béred
Nem más, csak egy kopott lant;
Egy kisértő ijesztő váz,
Szépen festett omladó ház:
Egy dörmögő agg tündér,
Ki bár csak ismertet áldoz
S kegyével is unalmat hoz,
Még is mind uj adót kér.

A szerelem e csalfa szer,
Előbb czirógat, aztán ver;
A midőn táplál, emészt,
Mosolygva eget igér,
De ha meghül egyszer a vér,
Késő bánatot tenyészt.

Komjáthy Jenő: Szerelem

Ó, mi gyönyörnek a lángja hevít!
Nosza fölajzom a lant idegit
Zengeni téged, o szent Szerelem,
Úr az időkön, a szellemeken,
Úr a világon, a lángon, a vészen,
Jársz diadalmas erőbe, merészen!

Te vagy az életi cél, te az üdv!
Boldog az óra, ha lángszived üt!
Boldog az ember, kit lángod emel,
Boldog a test is, a tiszta kebel,
Ha bele isteni csöppjei esnek
Mennyei tűznek, örök Szerelemnek!

Te vagy a fény, az erő: Szerelem!
Ujjaidon forog az Egyetem,
Ami betölti a szomju teret,
Te vagy a lélek, o szent Szeretet!
Téged imádanak mindenek itten,
Te vagy a Végtelen Elve, az Isten!

szozattovabbacikkhez

Rozványi Vilmos: Se' hang, se' fény

Se hang, se fény, már minden elsötétül,
Kietlen, gőgös lelkem is kibékül.
A megtépett bolondnak
A rengő fák merengő dalt susognak.

Találkozunk és sírunk mindaketten:
Óh, hogy mi lettél? Oh, hogy én mi lettem?
Se hang, se fény semerre;
Nincs, akit sorsa véresebbre verne!

Körültünk álom és árnyatlan éjjel
S mi szenvedünk a csók tilos tüzével.
A régi bűnbe estünk:
Áhítja egymást forró vérü testünk.

Jön a kacsinda hold. Megyek, virágom!
Ma túlleszek még tizenkét határon.
Se hang, se fény semerre:
Van-é, kit sorsa véresebbre verne?

Üdvözlöm őket, akik elraboltak,
Üdvözlöm őket és ne jöjj ki holnap!
Ilyen futó bolondnak
A fák mindennap másfelé susognak.

Szakál Lajos: Én és ő

Alföldi lyány az én rózsám,
Takaros,
Se nem szőke, se nem barna,
Magyaros,
Én magam is magyar vagyok,
Igazi,
Három Körözs látott engem
Játszani.

Hajh! a játék már oda van,
Elmaradt;
Mert szívemben egy tűz-forrás
Fölfakadt.
Értted lángol ez öröktűz,
Angyalom!
Úgy szeretlek: hogy azt kisem
Mondhatom.

szozattovabbacikkhez

Vecsey Sándor: Három a tánc…

Három a tánc! Mindig az volt Pest-Budán,
Jaj beh szépen járja ez a kis leány!
Mint a rózsát, ha a szellő lengeti –
Táncra termett kis lábait úgy szedi.

Tél az idő, hordja a szél a havat,
Elröpítik ezt a kis lányt maholnap;
Ha röpítik, nem volna baj magába,
Csak ne fájna majd annyi szív utána.


párta

Toldalaghy Pál: Nagyváradi emlékek

A ház

Kéménye füstöl. Tárt kapu
fogad és meg se bámul.
Nem kérdezi: e szűk hasú,
kopott ruhás, sovány úr,
ki volna? Ismerősen int
s a szél behúz utánam.
Itt volnék hűtlen ház megint,
koldus-barát csuhában.

Megcsap a bor nehéz szaga,
mit a pincénk kapzsin őriz.
Tíz évig tartó éjszaka
lapul a kontos kőris
borzas hajában és kutyám
kezembe fúrja orrát.
A levegőn a délután,
arany parázsa forr át.

Pörög a szárnyas kút-kerék.
Vízét a csend meríti.
Tárt ablakon a szép cseléd,
a szép Maris tekint ki.
Dúdolva várja kedvesét.
Nagy Kőmíves Ferencet
s a háztetőn kis fecske kék,
ezüstös árnya reszket.

szozattovabbacikkhez

Dalmady Győző: Egy művésznek

- Munkácsy Mihály-

Az ünneplők zajába
Csak én nem vegyülök;
Jobb szeretném helyébe,
Ha a tett volna több.
Híres lelkesedésünk
Összeszedi magát,
Kínál halhatatlansággal…
De kenyeret nem ád.

Óh művész, ki megjöttél,
S a mienk vagy megint,
Hírneved él örökké,
Dicsekszünk vele mind.
Adnánk inkább hajlékot,
Nevedhez érdemest,
És mondanók: az otthont
Ezentúl itt keresd.

Ki nem gyönyörködött még
Felséges műveden?
Ki nem sóhajtott így fel:
Mienk, mienk legyen!
Jobb szeretném, ne volnánk
A sóhajnál csupán!
Ne kéne zörgetnünk az
Idegen ajtaján.

szozattovabbacikkhez

Munkácsy Mihály: Vigyázz kondás…

Vigyázz kondás a csürhédre,
Jobban a feleségedre,
Mert tudom
Élned kell,
A nélkül nem lehetsz el.

Multkor estve arra mentem
A házadnál észrevettem,
Így bizony,
Úgy bizony,
Feleséged rossz asszony.

1861

/A vers forrása a Békés Megyei Múzeumok 1994. évi „Munkácsy Békés megyében”
 című kiadványa, mely Czeglédy Imre történész muzeológus munkája.
 „Az asztaloslegény Aradon ” fejezet 87. oldalán a szerző Munkácsy irodalmi
próbálkozásait ismerteti, benne pozitív példaként a fenti strófákkal. V. F./

szozattv


szozat a tiszta hang Hungarovox 11 15 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf