Hervay Gizella: Aki az asztalt kigondolta…

Aki az asztalt kigondolta,
nemcsak enni akart rajta.

Nagyon hontalan lehetett,
egész világnak terített.

Nem jutott tányér térdire,
könyökölt hát a semmibe.

S ahogy a semmibe könyökölt,
eszébe jutott egy fatönk.

Gondolatban rákönyökölt,
alátámasztotta a tönk.

Megtámasztotta életét,
teli tányért s asztalt remélt.

Asztalt, terített szavakat:
„Ülj le, érezd otthon magad!”

Egy deszkalap, valami láb,
ácsolt magának hazát.

Aki az asztalt kieszelte,
a világot köré ültette.

Nagyon messzire láthatott:
asztalainkra ráhajolt.

Krüzselyi Erzsébet: Fátyolos hangtalanság

A hangtalanság már belém simult.
Hordom mint nagy, beforrhatatlan sebérmet,
Melynek fájása már-már elcsitult.

A gyermekálmok hajnalán zuhant
Körébe még az égig érő Csend-fal –
S lett egy-zeném így a rab-hangú lant.

Ó, de legyen ez egy elég – Atyám!
Ne görnyessz földig, még nagyobb keresztnek
Megmérhetetlen súlyát sújtva rám…

Szánd meg csendverte, esett létemet,
Hogy elbírjam az életet még itt lenn:
A hang után a fényt is el ne vedd…
_ _ _  

szozattovabbacikkhez

Ligeti Ernő: Mint a bojtorján…

Mint a bojtorján, akit mindig messzebb kerget a szellő,
mint a lőtt vad, aki egyre kevesebb vért veszt erdei útján,
mint az élet, maga az élet, folyton-folyvást apadva
már-már: emlék, feledés, álom – olyan vagyok én.

Láttál már padláson szárító kötelet? Dermedt,
árva zsineg titkos szélzenekara lengeti húrját:
nem zsineg ő, már több: hullám, éteri skála,
sűrű, nyaláb részút beeső nap barna porából.

Ez vagyok én, ez, kopaszon, megszedett őszi karó, jaj,
rímeim sincsenek már, csak néhány törpe gerezdem
hullatja szemeit, csak tépett, koldus iszákom
fordítom ég négy tája felől lezúdult szélnek ölébe.

Mihály László: Nálunk

A rétek korán hervadoznak
S fáknak hamar hull levele
S a pajzán Délt messze zavarja
Hegyeinkről a Nemere.

Erős legyen, pajtás, a markod
S ne tétlenkedj, ha erre jössz –
Itten biz’ soványan aratnak
S édes szüret sem ismerős.

Zuzmorás, hideg rengetegben
Kis ablakos, picinyke ház,
Kéménye sincs, csak úgy tüzelnek –
Örülsz neki ha erre jársz.

Rejtünk lelkünknek, hegyeinknek
A mélyén sok kincset, erőt –
S a búba is remélünk, mint e télbe
A hótakarta ősfenyők.

Tompa László: Ég és föld közt

Ég és föld közt végtelenhez végtelent fűz a kötél –
Nosza lelkem, lenti gondnál fent lebegni többet ér.

Égi ponyva magasából zent a hívó üzenet – –
Nos – merész nem tétovázik –
                              hamar oda röppenek!

Égi ponyva magasának az Atyának trónja áll –
Bölcs homloka közelében egy az élet és halál!

Vágytól ő nem zaklatott, bús,
                   nem tévesztik látszatok –
Megnyugodva: magam ellen itt magam se lázadok.

Csak bólintok közbe-közbe, míg mulatván az öreg:
Kométákkal elkomázik, csillagokkal elcseveg.

Majd (hogy attól is viduljon, s szánja földi híveit)
Csillagok közt megcsillantom csillaglelkem színeit.

S így tovább – mind magasabbra –
                     nincs nehézség, nincs a határ – –
Érzem: tüstént ott leszek, hol minden titok
                                                kulcsa vár…

S ott is lennék, s nem sározhat többé
                                földi pocsolya –
Csak ne csalna vissza mindig
Valakinek kedves arca, szívig ható mosolya! – –

Jancsó Elemér: Köteles Sámuel

Köteles Sámuel       (1770. január 30 –†1831. május 17)

Amikor Aranka György tudós társassági tervei összeomlottak, csaknem minden idejét a bölcselettel való foglalkozásnak szentelte. Másfélezernyi bölcseleti tárgyú kézirata és több száz levele tanúskodik arról, hogy mennyire izgatták a filozófia alapvető problémái. Az egyik hatalmas bölcseleti tárgyú jegyzetcsomóján a következő sorok állanak: „Plátó, Cartézius, Leibnitz, Clark, Hume, Kant, a Te földödön és Hazádban fáradoztanak teveled oh bölcsesség, Emberi Nemzetek Vezérlő Csillaga. Én Marosvásárhelyen, Köteles Sámuel vonásai nyomán kezdettelek esmérni tégedet a te szent hajlékaidnak árnyékai alatt.” Ismeretes, hogy Köteles Sámuel marosvásárhelyi előadásait nemcsak tanítványai, hanem a város tudósai és értelmiségei is nagy számmal látogatták. Nem véletlen, hogy hallgatói közül talán egyik leglelkesebb éppen az az Aranka György volt, aki két évtizeddel azelőtt már a francia, angol és német felvilágosodás tanításainak ismerője és terjesztője. De míg fiatal korában elsősorban a franciák és angolok voltak a mesterei, idős korában főleg Kant és a német bölcselet kötötte le érdeklődését. Ugyancsak a fenti kéziraton olvashatjuk a bölcselet által hirdetett igazságokban való kételkedését. „Sem a régi bölcseknek, sem az újaknak értelmükkel nem találom magam megelégedve.”

szozattovabbacikkhez

Ady Endre: Harcos Gyulai Pál

Jó, hű csatárok szégyenkezve halnak,
Vitéz kis ur, Gyulai Pál ur,
Azt üzeni, hogy nincs vége a dalnak:
Nem halt meg ő, csak befordult a falnak.

Kis Erdélyország, kis sorsunk vidéke,
Küldte ide, hogy háborogjon,
Mert az apróknak harc a menedéke
S vérbeli magyart megölne a béke.

Hát ő verekszik, bevágtat a bajba
S végtelenül sok a magyar baj,
Ő belevág, nem gyáván töpreng rajta,
Hajh, kivesző, de legjobb magyar fajta.

Sorsunkat hordta, nem csupán a kardot
S a sorsvivők el nem mehetnek.
Hol álom-pipák ős füstje kavargott,
Szivig és csontig vinni kell a harcot.

Mindegy minden más: harsogjuk a vádat
„Álmos magyar, nézz be lelkedbe
És válogasd meg minden prófétádat”
S el ne felejtsük az „üsd, nem apád”-at.

Mert romlott, üszkös a mi magyar lelkünk,
Vitéz kis ur, Gyulai Pál ur,
Kicsi valódnál benned többet leltünk
S nincs ütésed, mit meg nem érdemeltünk.

S te mégy előre avagy mennek mások,
De nem hagyunk halálos békét
A magyarnak, mig lelkes csatázások
Vérében földje bujára nem ázott.

Gyulai Pál: Kacor király

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegyasszony, annak volt egy nagy macskája. Ez a nagy macska éppen olyan nyalánk volt, mint a kis macska s egy reggel mind felnyalta a lábasból a tejet. Megharagudott az özvegyasszony, jól megverte a macskát és elkergette a háztól. A macska elbujdosodott a falu végére s ott nagyszomorúan leült a híd mellé. A híd mellett ült a róka is, lógatta a lompos farkát. Meglátja a macska, neki-nekifut s játszadozni kezd a róka farkával. A róka megijed, felugrik, megfordul. A macska is megijed, hátrál s felborzolja magát. Igy nézték egymást egy darabig. A róka sohasem látott macskát, a macska sem rókát; mindegyik félt, de egyik sem tudta, mit csináljon.
Végtére a róka megszólalt:
- Ugyan, ha meg nem sérteném, nem mondaná meg, miféle úri nemzetség?

szozattovabbacikkhez

Gyulai Pál: Margit szigetén

Az alkonyfényen rezdül a fa lomja,
És nyájasan behajlik ablakomba,
Derűs árnyéka arcomon lebeg,
Suttogva kérd: hogy’ vagy szegény beteg?
Jobban vagyok, enyhült a fájdalom,
S el-elszunnyadva ébren álmodom.
Mily szép lehet most ott kinn a világ:
Kék ég, zöld fű, ezer nyíló virág,
Szökőkút cseppje és árnyas liget,
Calypso kertje e tündér sziget!
Nem láthatom, de hallom benn a zajt,
Mit kinn az élet ablakomra hajt;
Hallom beszédit, amint föl- s lejárnak,
Újabb meg újabb vidám társaságnak;
Nő, férfi mind örül, tréfál, nevet.
A jó kedv meg nem illet engemet,
S ki tudja: vaj’ lesz-é még helyem ott,
Ma csak beteg, holnap talán halott…

szozattovabbacikkhez

Hatvany Lajos: Gyulai Pál estéje

– Emlékezések, megemlékezések –

Kopogtatok. Harsány hang kiszól: „Szabad!” Az ajtóban állok már, Gyulai az íróasztal előtt pöfékel. Nincs előkészülve a látogatásomra, az első fél percben meg se ismer.
A szeme valahogy kifejezéstelenül mered rám – akkor egyszerre kigyúl bennük a fény, mint akinek eszébe jut valami s máris zúdul felém kötekedő szeretettel, pattogó barátsággal a sok nyájas, meg ártatlanul bosszantó beszéd:
– Ön az, uram, no, hogy van?
– Köszönöm szépen, jól.
Hát lehet csúnyán is köszönni? – No, csakhogy itt van. De rég láttam. Mit élt át? Kint járt megint Berlinben. Hatvany úr német akar lenni, nem akarják németnek bevenni. Üljön le ide, hadd lássam. Megnőtt. Hát a bajszát hol hagyta? nem is volt az bajusz, uram, csak a szőrnek elfajzása. No, beszéljen már, hol járt, mit csinált?
Beszélnék, – de nem lehet, mert az öreg úr csak folytatja:
– Mindig megmondtam a cselédeknek, hogy ha Hatvany úr jön, eresszék be. Ha nem vagyok itthon, ne engedjék el. Várjon rám. Szép a ruhája, uram, – hol rendelte? Mutassa csak.
Odahajol, megnézi, aztán hirtelen:
– Nekem is van olyan, ami magának nincs. Nézze csak.

szozattovabbacikkhez

Kozma Andor: Gyulai Pál

Mi, kik lenézve parlamenti színtért,
Valóban dolgozunk még nemzetünkért,
Most csak sirattunk, búsultunk, temettünk.
Hogy a mi gyászunk, mással nem törődtünk.
Hányhatta most a bukfencét előttünk
A torz közélet minden torz bohóca,
Lángolhatott most, mit lenyelt, a kóca, –
Egyéb volt gondunk, nem sok torz bolondunk
Mi most megérzők, hogy egyetlenegy
Nagy ész, nemes szív, aki tova megy,
Több, mint a régi nem tisztelt semmi Ház
Analfabéta tagja annyi száz,
Ki itt marad mind, hűhöz, kerepel –
S ész s szív híján, szájhősül szerepel.
Egyetlenegy író, ki alkotott,
Képzelt, bírált, gúnyolt, hatott, –
Mindannyinál többet jelent,
Egyetlenegy hű férfiú,
Kinek az „én” szentsége nem cél,
S nem ingatag, nem név-hiú,
Több minden lármás aprószentnél,
Aki hazát züllésbe visz,
Mindenre esküszik, s mit se hisz,
Majd összeáll, majd szertevál,
De mindig mindent szétcibál, –
Mind ennél több ő, az a holt,
Ki férfi volt, élt, írt, dalolt:
Egyetlenegy Gyulai Pál!

szozattovabbacikkhez

Kannás Alajos: Sirató helyett

Márai Sándor, Wass Albert emlékére

Nem langyos vízben felvágott erekkel
mint Rómában bukott szenátorok
Ő is kezében fegyverével ment el
mit pontot vetni végül átfogott…

A Termő agyból elrepült a szikra
maradt a váz ég elhamvasztani
az ég kapuja versekkel kinyitva
nem húzzák már a kínok láncai…

Két Óriás két Óceánnak partján
a végső döntést önmagának tartván
nem kért kegyelmet szánalmat soha…

És így talán a két sohasem síró
tollal szüntelen harcot vívó író
megpihen – Polgár és a Katona

1998

Wass Albert: Modern hazaárulók, Udvarház a dombon

    Wass Albert:

Modern hazaárulók


Hazaárulók akadtak minden időben. Előbb, vagy utóbb ítélt fölöttük a nemzet, s ítélete ellen nem volt fellebbezés.

     Az elmúlt évtizedek nemzetközi, helyesebben hazátlan és nemzetbontó szellemi irányzata azonban hézagot nyitott a társadalom ítélőképességén, s abban a hézagban megjelent az új kor lovagja, a kávéházi hős, aki milliókat keres, a szélhámos, aki milliókat csap be. Megjelent elegáns öltönyében, unott arcával, cinikus vicceivel, tömött pénztárcájával, és a csodálkozó társadalomnak bemutatta a modern hazaárulás művészetét.

     Mert csak úgy püffedt a jóléttől: a kávéház természetesen azonnal melléállt, majd a kabaré, a színház, s a gazdátlan utcai irodalom egy-kettőre lovagjává avatta. Vitézi tetteit hirdették széltében a márványasztalok között, ódákat zengtek hősiességéről, leleményességéről, életrevalóságáról, cinizmusáról, s arról, hogy nem ismer hazát, nemzetet, becsületet, erkölcsöt, törvényt, nem ismer semmit, csak a maga falánk érdekeit.

szozattovabbacikkhez

Dobai István: Hóvirág

Fehér virág, kis virág,
Első kacaj a tavaszban,
Fiú lelkem lányos kedvet
Zsenge vággyal hint terád,
Gyermek vággyal hint terád.

Kis levélke, halk remény,
Fehér virág édes ágya,
Leány álom, szűz tisztaság,
Tavasz bohón esdlek én,
Csókos mohón esdlek én.

Fehér virág, hóvirág,
Lehajolok megcsókolom
Gyermek lelked drága kelyhed,
Tavaszt zengő trombitád,
Életzengő trombitád.

Lehajolok és lehull
Szemem elé sötét hajam:
Sötétjében egy fehér szál
Örömömbe komorul,
Tavaszomba komorul.

Első virág, hóvirág:
Életsejtés, ifjú öröm.
S első fejér hajam szála
Mily más fehér, más világ
Ez is első: őszvirág.

Flórián Tibor: Évszakok

A nap lenézett a hóra
s kiszakasztott büszke szemével
a dermedt hóból egy darabot,
megindultak a patakok.

Majd aranymezőre lobbant
izzó-tüzesen,
izzott a sajgó, sárga füveken.
Meghajoltak a búzaszálak.

Madarak csőrével szőlőt csipkedett.
Hulló levelek leplébe csavarta
a ködbe bujkáló földeket.

Alvókra vattát hintett
s a jég öreg szemével elbukott.

Horváth Imre: Csóka a havon

Félek tőle, oly fekete a csóka.
Nyugtalanít, olyan fehér a hó.
S hogy alászállt e csúf madár a hóra,
ez is, az is milyen megnyugtató!

Kapui Ágota: Január

Ólomsúlyával hajlik rá szívünkre
a jégbe fagyott ágú
január.
Kémények fodros égbe vágyó füstje
széltől vörös, kisírt szemünkbe
száll.
Nehéz testét vonszolja lenn a varjú,
a karcos hangú, éjsötét
madár.
Nedves jászolban enyészik a sarjú,
s a párás csendben új csodára
vár.
A születésnek ünnepi csodája
a decemberrel múlttá vált
megint,
s a hétköznapok szürke januárja
fagyos kezével februárba
int.

Wass Albert: Hókirály

Ott, hol pásztortüzek lobognak az éjben,
A hegyek felett egy szörnyű szellem jár,
Ködben az alakja, éjben az árnyéka,
Jaj a halandónak ha elébe áll.

Fent a Hargitán a Holt bércek között
Óriás léptekkel jár a Hókirály,
Hangozzák a sziklák harsogó haragját,
Átkozott a lélek, kire rátalál.

Csodálatos lények, túlvilági ködben
Villogó szemekkel keresik a vért,
Csattogó fogakkal Hókirály kutyái
Keresnek a ködben semmit mindenért.

Magános kősziklák kriptaszerű csöndben,
Mint hogyha egy titok volna rájuk vésve,
Kérdező szavadra kérdéssel felelnek,
Felvésett titkukat nem látod meg élve…

Hargita ormán a holt bércek között
Óriás léptekkel jár a Hókirály,
Amerre elhalad rohanva, nyomába’
Csattogó fogakkal szellemhada jár.

Mysthikus csendjében semmi sem pótolja
Komoly valójában a mélységes űrt…
Hókirály hatalmát hirdeti örökre
Harsogó hanggal a havasi kürt.

Boldogasszony hava

Kalendáriumi versezet

Folyjon ez esztendő kívánt békességben,
Kívánom, boldogul múljon, menjen végben.
Maradjon meg édes hazánk csendességben,
Mindenekre áldás szálljon nagy bőségben.

                              1774.

boldogasszonyhava

Ablakomon besütött a holdvilág…

Magyar népköltés

Ablakomon besütött a holdvilág…
Ez a kis lány olyan mint a gyöngyvirág.
De szeretném, ha ő engem szeretne,
De még jobban, ha az enyém lehetne!

Két fa között kisütött a holdvilág,
Enyém vagy te, egyetlen egy gyöngyvirág.
Eszem azt a szépen szóló nyelvedet,
Kivel sokszor csalogattál engemet!

Megfájdult a szívem a nagy bánatba,
Hogy szeretlek, nem tehetek én róla;
Bár tudnálak, édes rózsám feledni!
Ne tudnálak oly igazán szeretni!

Mátyás király és a cinkotai kántor

– Szatmári népmonda –

A cinkotai főpapságon ki volt írva: „A cinkotai főpapság bú és gond nélkül éli világát.”
Mátyás arra járt, meglátta, és azt gondolta magában, hogy hát ő király, egy országnak parancsol, mégis van bú és gond a fején éppen elég.
Bement a főpapságra, és azt mondta:
- Ha az én kérdéseimre, gondolataimra meg nem feleltek, jaj nektek!
Meglett a nagy szomorúság, hogy vajon mit kérdezhet a király, vagy mit gondolhat.
Ahogy a papok így búslakodnak, beállít a részeges kántor. Látja, hogy nagy szomorúságban ülnek, azt kérdezi:
- Mi a baj?
Mondják a papok, hogy Mátyás király milyen parancsolatot adott.
A kántor azt felelte:
- Ne búsuljatok, majd megfelelek én. Csak hát öltöztessetek fel! – Nagyon rongyos volt a kántor, mert megivott mindent.
Másnap elindult a kántor Budára. Mikor megérkezett, kérdezi Mátyás király, hogy honnan jött.

szozattovabbacikkhez

Benedek Elek: Veréb Jankó almát lop

    - Hopp! Nincs itthon a gazda! – ujjongott Veréb Jankó a gyümölcsöskert sövénye mögött. Egykettőre átmászott a sövényen, lehúzta a csizmáját, s mint a macska, oly hirtelen felmászott az almafára. Hiszen a gazda nem volt hon, de hon volt ám a Bodri s szörnyű ugatással rohant az almafa irányába.

    Uccu! Leugrott a fáról Jankó, felkapta a csizmáját s esze nélkül szaladt, mint a szél. Szerencsésen eljutott a kert másik végébe, ahol nem volt sövény, csupán egy épülőfélben levő kőkerítés.

    A kőkerítésen volt egy rozoga hordó.

    - Meg vagyok mentve! – kiáltott fel Jankó, s egy pillanat alatt a hordó tetején termett. Ideje volt, mert abban a pillanatban ért oda Bodri is. De Jankó most már fütyült rá. Nemcsak fütyült, de még jól is oldalba rúgta Bodrit.

    De Bodri sem esett a feje lágyára. Szörnyű méregbe gurult, s a Jankó lábáról egykapásra lerántotta a csizmát. Aztán – zsupsz! – betört alatta a hordó feneke.

szozattovabbacikkhez

Benedek Elek: Szent Hilárius

Alkonyatkor ki-kiülünk a kapu elé, s nagy gyönyörűséggel szemléljük a hazafelé mendegélő teheneket. Kiülnek a szomszédok is, akiknek ugyan jólesik egy kicsi pihenő a hosszú nap véres-verejtékes munkája után. Átalbeszélgetünk egymáshoz, bodor füstöt eregetvén pipánkból, s igaz szívvel örvendezünk, amint egyik-másik elbeszéli, hogy Istennek szent kegyelme ma is vele volt, s olyan három szekér sarjút szárított, mint a selyem. Csöndes beszélgetésünket csupán Dániel szokta megzavarni, Dániel, aki legbölcsebb ember a faluban, s aki hajnalban megkezdi a pálinkázást és vacsorakor – nem végzi.

    Mindennek ellenére merem állítani, hogy Dánielnek legnagyobb a tudománya a mi falunkban, még a tiszteletes urat sem véve ki. Ami engem illet, az én nyaramat a szó igaz értelmében megkeserítette. Mert Dániel, a bölcs, ahányszor megjelent kis társaságunkban, mindig rámpirított a tudományával, s napról napra világosabb lett előttem is, hogy kár volt minden krajcárért, mit nagyapó reám költött. Pedig, nagyapó szerint, diákkoromban kanállal ettem a pénzt.

szozattovabbacikkhez

Kós Károly: A kereszt

KósKárolyI.

Ahol a fehérhajú nyír és a feketefenyő kezdődik és erősen fogyóban a magyar beszéd, ott a Pojána. Tágas, verőfényes, füves-virágos völgy; nyílt, mint a mosolygás. És a szél, aki örökké fúj a Vlegyásza felől, mintha az se sírna úgy, mint másutt.

    Emberek is lakják a völgyet: lenn a patak mellett néhány kerített udvarú, mohos, zsendelyesfedelű, tornácos porta, körülöttük elszórva csupasz, szalmafedelű apró hurubák: külön, beljebb a Tâlharu oldalán még egy öreg udvar.

    A kereszt pedig ott állott öreg Gál Gáspár uram kertje végében, éppen a havasba kanyarodó ösvény mellett, a nagy csonkafenyő tövében.

    …És történt-történt. Szentgyörgynap táján, amikor már zöldellt a verőfényen a pást. Emlékszem jól…

    Délután csak elkezdett fújni a szél, a Vlegyászáról piszkos, rongyos fellegek omlottak a völgyre és estére szilaj hófergeteg szakadt a Pojánára. Zúgott és jajgatott az erdő, rázta a házakat a szélvész, hogy néma ijedtség ült mindenre, ami itt élt.

szozattovabbacikkhez

Tamási Áron: Föld embere

Nemes és nemzetes Faludi Márton bátyám olyan székely volt, kinek a szavára eléjött a zivatar. A Nyikó-menti hét falu azt beszélte róla, hogy a zúgó havasok százados fenyőfái, miknek homályba ér a hegye, csak véle állanak szóba. Hát így.

    Hanem három esztendő óta Márton bátyám már nem igen járta az erdőt. Siratta is őt, kiváltképpen vihar idején, félelmetesen a fenyves. – A derekának egyenes hordozásában, a feje kemény tartásában változás ugyan a száraz betegség miatt nem esett, de a harmadik aratásra – verte volta meg a Krisztus a nyavajáját – már őt is magasra vetett cserefa-ágyába nyomta. Testben, igaz, jócskán meghúzódott, de az erő s gyér szakálla csontjába vert gyökeret. Lábbal Kelet felé, szemepillantásával az ég felé feküdt s még olyan tüze volt a szemének, hogy reszketett tőle a halál, ha közelébe bátorkodott. Feje felett egy képen a paradicsom lógott: a kígyó és az asszony, amint éppen szájához veszi a vétkét.

    Aztán hamarosan összefogott az Úr a halállal s a Faludi Márton bátyám szeme tüzét kezdette visszavellegetni. Az atyafiak már sűrűn jövögettek. Nem sokat szólottak, de olyan súlyos kereszteket hánytak, hogy nyoma látszott a levegőben is.

szozattovabbacikkhez

Muskátli - 2019. december

muskatli

muskatli

Melléklet
jó gyermekeknek

2019. december
VI. évfolyam / 4. szám

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.

szozattovabbacikkhez

 

Muskátli - 2019. november

muskatli

muskatli

Melléklet
jó gyermekeknek

2019. november
VI. évfolyam / 3. szám

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.

szozattovabbacikkhez

 

B. Palotai Boris: Páromnak

Akár a gyermek
ki a sötétben jajgat
s gyenge keze mint ijedt szív kalimpál
fény után az üres feketeségben,
fény és anyamell után,
melyen elringjon
pihenő testtel.

Akár a gyermek
úgy nyúlok utánad,
kit a ködbeolvadt Tátra eltakar
s e roppant árnyékot
hiába szeretném átvilágítani,
hogy megtaláljalak,
hiába nyöszörgök egyedül
a rengeteg szobában,
az a piciny higany
közénk gurult,
mely felfelé szalad a szádban.

Akár a gyermek
úgy kereslek Téged,
megkapaszkodva párnám gyűrt felében,
hívlak!
Miért nem szólsz hozzám?…
Jaj megint Eléd állnak
a hegyek, meg a kilométerek,
meg a bongó telefondrótok
és hagyják,
hogy egy elfelejtett ima foszlányával
álomba sírjam magam.

Füst Milán: A nő dicsérete

Ó játékos ujjaid, ó finom szíved: picinyke serleg,
Ó lágy ágyékod s langyos, édes, leglágyabb hasad,
Ó fénylő fogad: lágy, olvadó száj csiszolt, édes műszere.
S finom ereid: kék, felejthetetlen hímzés drága testeden,
S ó finom belső szerveidnek egész ékes bársony-tokja te!!
S ó finom anyag te, sokkalta, sokkalta finomabb annál,
Ki téged szeret!!
S ó drága bor, amelyből ittam én: te édes, édes,
Kecses, csodálatos, tündöklő, drága asszony!!
Ebédnél ülsz és látlak én: eszel
S iszik olvadékony, édes ajkad, úszó, szép szemed…
Ó kecsesség, látlak én: most enni, inni látlak
S most elhiszem: te átesel az életünk nem egy csúf állapotján
Kecses, nemes mozgással így: felejthetetlenül…
Ó látlak én és lásd és lásd: szeretlek én
Ím könnybe lábadt bús szemem amíg dicsérlek!!!

Indali Gyula: Nem vetted észre…

Nem vetted észre, hogy karodban
Olykor szívem remegve dobban?

S mely lángolón forrt a tiédhez
A csókoló ajk jéghideg lesz?

S mely termeted’ vággyal karolta,
Karom lehull, mint holt fa lombja?

S mely tündökölt, tied ha fénylett:
Egyszerre arcomon csak éj lett?

S mely csillogott vágy s érzelemben:
Sötét villám gyúlt föl szememben?

Nem vetted észre, mint merül be
Tekintetem a messzi űrbe?

Mint hogyha ott valaki lenne?
Mint hogyha rémet látna benne?

Nem láttad-é, olykor mi félve
Vonultam tőled messzi, félre?

Mint hogyha sírok kósza árnya
Köztünk helyet keresve járna!

szozattovabbacikkhez

József Attila: Asszonyvárás asszonyszobor mellett

Asszonyra várok, aki vággyal telve
Most szép, forró kezével
Hajamba túrna s nagyon megölelne.

Asszony. S villogna bőre a homályba,
Mint ez a szoborasszony,
Kire félénken hull a holdvilága.

Asszony, kinek oly megadó az ajka,
Mint ez a szoborasszony,
Ki szép kőtestét félénk holdnak adja.

Nem is tudom: ki. Szent és messzi asszony.
Egy áldott száj, ki számra
Mohó polipként s forrón rátapadjon.

Súlyos parfőmje fojtogatva szállna
És megremegne szívem,
Mint szellőtől meging dús, déli pálma.

S ha megkérném, a szobor mellé állna -
Ó, forró, szép szobor, kin
A holdvilág is tüzes csókká válna!

Szobor, egy élő asszony állna melléd!...
Szobor, hideg s én mégis
Megcsókolom most fényes, büszke mellét.

                          1923. febr. 19.

Sinka István: Zsuzsim tűzpiros ruhája

Mikor még Zsuzsim szeretett,
tűzpiros nagy szoknyája volt.
Mikor meg már meg se látott,
gyönge rózsaszínbe hajolt.

Számomra már azután csak
pettyes ruhája volt. Festő.
A két régi szín, Istenem,
hogy elkékült mind a kettő.

Akkor én a Cseri mellett,
Pajolában pásztorkodtam.
Pajoli föld! Cseri vize!
Mennyi bánat is ért ottan.

szozattovabbacikkhez

Barakonyi Ferenc: Magyar táncnóta

Bizonyos ok az elválásra,
Hogy kívülem mást kedveltél,
Az indított engem az elhagyásra.

Gyűrűcskéddel, mellyel engem megkötél,
Ím megküldtem, vedd vissza, ha mást leltél:
Viselje meg, kit kívülem kedveltél.

Bizony régen vártam ily akaratját,
Mert már elvűd ifjúságom virágát,
Bár másnak add szíved hirvadt bimbóját.

A szép rózsa kedves, mint nyárban,
Midőn vagyon ő gyenge nyílásban,
Sok szép szűzek élnek illatjával,
Akkor én is ujjulok, szabadulván.

                            1655 körül

Tóth Lőrinc: Visegrád alatt

Régi dicsőségünk roskadt jegye, barna Visegrád!
Vén faladon nagy bú bélyege ül komoran;
A Duna ősi regék seregét tuda zúgni felőled,
És egyet évenként elfeledett utain. –
Dicstelen állsz a tetőn; a halvány régi királyok
Hallgatag éjeken ott lengenek ormaidon,
Míg az alant vasutak robogása nem űzi el őket: –
Sírba veled szellem! gőz a világ s papiros.

Áprily Lajos: Pilinkézz, porka hó

Pilinkézz, porka hó, szitálj,
fehéredjék a barna táj.

Tüntess el minden föld-sebet,
boríts fázó vetéseket.

A lombtalan fát cicomázd,
derítsd a bút, enyhítsd a gyászt.

Pilinkézz, porka hó, szitálj,
ragyogtass, idealizálj.

Csillagformájú kis pihe,
lebbenj pillám közé, ide!

Ma légy cseppentő gyógyszerem,
Gyógyítgasd gyengülő szemem,

hogy zúzmarák, derek, havak,
még lássalak. Még lássalak.

Bárd Oszkár: Lidérces titok

Tél közeleg, a havasokról
dermesztő, éles szél süvölt,
s ijesztő, mély titoktól nyögve
már-már szinte megreng a föld.

Belenézek a dermedetbe
könnyesen, dúltan, hevesen,
s a föld s a lelkem kínja nyitját
döbbenten, égőn keresem:

miért e borzalmas szorongás,
mely a Mindennel egybefűz?
Mi történik? Lidérc mért kerget?
Mi ez a könnyes furcsa tűz?

Vad víziók mért száguldoznak?
A mélyben lent mi fuldokol?
A csontunkig mért mar a szélvész?
Mi ez a bírhatatlan pokol:

A verejtékes, ájult földre
véresen hullok. S szól a táj:
„Nézz fel, a hegyek tetején még
ott áll a sok drótakadály!”

Értem, értem, és hull a könnyem,
havasainkról jön a tél,
és megrázza lelkeinket
és számon kér és elítél…

Jékely Zoltán: Az erdő téli csendje

Mint már a roppant gyilkosság után,
mely nem, nem, Isten, ugye, nem jön el! –
olyan kihalt, olyan sötét a táj:
hangomra senki, senki se felel.

Ős cimborám, Erdő, mi lett veled?
Hallod-e hangom, e bús kutyaszót?
Meghalt az erdő, semmi felelet,
csonttá fagyott örökre a bozót.

Itt jártam a tavasszal – mennyi hang!
Egy cinkeraj hirdette az Igét,
bolondul cincogott száz nyitnikék,
s burukkolt egy-egy kerge vadgalamb.

Rigó-lelkéből az ág tetején
oly bűvös hangerővel fuvolált
az újuló fészekrakó remény,
hogy az irigységtől szavam elállt!

És most e csend, e kristályosodás,
homogén a legalsó csillagig,
ahol madár és ember nem lakik –
s ijesztőbb, mint egy farkasordítás.

Sík Sándor: Kárpáti ének

Magas Kárpát orma felett
Fogas-fagyos, gyilkos szelek.
Szürke az ég mindenfelül,
Hideg hósír körös-körül.
Feje fölött bőg az orkán,
Kemény Kárpát havas ormán
Áll a honvéd.

Ki-kigyúlad az ég alja:
Orosz ágyúk gonosz magja.
Sír az Alföld messze lentrül.
Lába alatt szikla rendül.
A fél világ ropog-recseg,
Inganak a nehéz hegyek:
Áll a honvéd.

Szúr a szurony, folyik a vér.
Nosza egyet Przemyslért!
Másodikat Mármarosért!
Harmadikat Világosért!
Édes hazánk anyatestét
Kozák csizmák ne tépdessék!
Áll a honvéd.

Egész világ nekünk zúdul,
Barát, szomszéd elad rútul.
Ne félj hazám! Világ dőlhet,
Magyar vérből tenger nőlhet:
Tisza vize, Duna rögje
Magyar marad mindörökre.
És az Isten! Áll a honvéd!

Wass Albert: A havason

Hol őszi estén szarvasbőgés hallik,
A szellő-sóhaj rengetegbe téved,
A sziklacsúcs, egy kővé dermedt Küklopsz,
Halott szemével messzeségbe réved.

A hajnal-fény a sziklákról lelopja
A titkos fátylat s a köd-lidérceket,
A hópalástos óriások ölében
Némán csillannak kék tengerszemek.

Csupasz ágait ég felé kitárja
A tölgyerdők egy roskadt bajnoka,
Óriás karján hajdan sasfészket tartott,
Most csak magányos, bús holló tanya.

A szirttetőről örvényt habzó mélybe
Harsogva omlik egy szilaj patak,
Szívet döbbentő, szédítő morajjal
A rengetegen zúgva átszalad.

Hol égbe nyúló hósipkás tetőkön
Fenyvek kínlódnak, züllött, vad sereg,
A völgyben élő óriás ősfenyőkre
A messzeségből búsan ködlenek.

Havas tetőkre ha rászáll az est,
A sziklaoldal bíborfényben ég,
S a kővé dermedt küklopszok között
Kék köd-palástot ölt a messzeség…

Bartók Lajos: Ha Petőfi hazajönne…

Ha Petőfi hazajönne,
De sok ember megijedne!
Aki most epedve várja:
Hogy küldené egy kibitkán
Vissza szép Szibériába!

A haza testén fekélyek,
Kik most nem künn: itthon élnek,
S kiket hitt baromvásárnak
Igazmondó nagy kedvében:
De megbánnák, hogy várnak!

Sok „ráérő” Pató Pál úr
De felugranék határul!
S a nemes, ki jár plundrában,
S rozsdás kardja a zsidónál:
De rágná fejét kínjában!

szozattovabbacikkhez

Garay János: Petőfi Sándor emlékkönyvébe

Pesten, mart. 15-kén 1848.
 
S szent, e nagy napon, melyen végtére
Megtestesült a kimondott ige:
S nép, függetlenség, alkotmány s szabadság
Magyar hazánkban többé nem rege;
Melyen, kezében széttépett bilincscsel,
Győzelmi zászlóval másik kezén,
Áll köztünk a kivítt sajtó-szabadság;
Melyen egy jobblét dicső reggelén
A leigázott óriás, a nép,
Üdv néki! a kígyó fejére lép -
Dobogjon össze szívem hő szíveddel,
Mint egybeolvad lantom énekeddel.

József Attila: Petőfi tüze

Falvát megőrült népe lerombolá,
Házunk az nincs, fél fal, ha mi megmaradt,
Gonosz Tél van s e kis családnak
Tüze, Petőfi - az Eszme: hol van?
 
* * *
 
Petőfi Sándor, Tégedet ünnepel
A jajgató nép s a süket Elnyomás,
De nagy lelked tüzét, az Eszmét,
Cifra, hideg lobogás takarja.
 
Ó, ünnepelvén, mélyre temetnek el!
Petőfi Sándor, ámde azért nyugodj:
Az Eszme ég az elnyomottak
Büszke szívében örök dalodra.
 
És égni fog, mert nagy hitem ójja meg:
Világszabadság! - így köszönök, Vezér,
S örömtelen tizennyolc évem
Szent lobogója elődbe hajlik. 

1923. január. 23.

Kányádi Sándor: Hallucináció

Petőfi székelykeresztúri
szobrának leleplezése után

miután a szobrot nagy tapsok
közepette leleplezték s az
elvonuló hivatalosságoknak utat
engedve közelebb nyomult a
kordonon kívül szorított nép
hogy ne csak tekintetével de
tapintásával is birtokba
vegye bronzba-öntött nagy fiát
menjetek haza suttogta valaki
mintha maga a szobor suttogta
volna menjetek menjetek ne
tekintsetek föl reám járjatok
lesütött szemmel előttem mindaddig
amíg tekintetünk nem találkozhat
most menjetek haza békességgel
oszoljatok oszoljatok oszoljatok
kapkodtuk a fejünket hogy honnan
ez a hang de az ünneplőbe öltözött
rendőrök csak mosolyogtak és
tréfálkozva kötötték szakszerű
nyalábokba az imént még
kordonként feszülő köteleket

                     1973

Vajda János: Petőfi olvasásakor

 
Elő-elő veszem
S olvasom versedet.
Belőle búsulok,
Belőle nevetek.
 
Az pedig csak hagyján
Amikor búsulok:
Akarhogy fáj, azért
Könnyet nem hullatok.
 
Hanemha jó kedved
Szikráin nevetek:
Előttem a szép múlt -
S könnyeim peregnek.

Féja Géza: Csiky Gergely

Csiky Gergely, mint a „Nagymama” szerzője ragad meg a közönség emlékezetében, holott írói pályája különb méltánylást érdemel. Regényírói teljesítményéről teljesen megfeledkezett irodalmi tudatunk, pedig Csiky regényíró tevékenysége sok tekintetben mélyebb szándékú és különb eredményű, mint drámai munkássága. A magyar regényírók képes kiadásának szerkesztője. Mikszáth érdekes képet fest Csiky Gergelyről. Hiányolja benne az „őserőt”, inkább szorgalmas gyűjtögetőnek tartja, holott, ami kivetnivaló Csiky Gergelyben, az mindenképpen a hiányolt „őserőnek” – igaz, hogy tévesen értelmezett „őserőnek” – hatása, ami pedig maradandó, azt a gyűjtögetőnek köszönhetjük. Csikyt, mint a századvég annyi s annyi íróját, megfertőzte a romantika. Jókai öröksége olykor pusztító és torzító hatással jelentkezett a kortársakban és az utódokban. A nagy mesemondó romantikája ugyanis ősi dolog volt, a népmese édestestvére s alkalmas arra, hogy egy közösség mély értékévé, folklorisztikus kincsévé váljék. Az utódokban azonban erőszakkal nevelt melegházi plánta lett ebből a romantikából, kellemetlen irodalmi erőszakoskodás. Csiky Gergely műveit ez a romantikus örökség zavarta meg, a közönség romantikára vágyott és Csiky nem volt Tolnai-szabású író, hogy mereven szembe helyezkedjék a közönség kívánságával, engedett, megalkudott, felemás prózát teremtett.

szozattovabbacikkhez

Tömörkény István: Nyári kép 1916-ból

A nyári délutánok a külvárosok utcáin békés időben is nagyon csendesek. A kis házak kerítése felett be lehet látni az udvarokra, alig mozog bennük valami élő, legfeljebb a macska les verebet, s a fecskék szorgoskodnak vagy a gyerekeket étetvén, vagy új fészket építvén új gyerekeknek. Olyan nagy gonddal építkeznek, úgy tapasztgatják a falat, rakosgatják rá a sarat, mintha kitanult kőműves volna valamennyi. Másként pedig csend van, most még inkább, mint máskor. Az emberek nagyrésze a táborokban, aki itthon maradt, kiment a mezőre aratni, a fehércselédek elmentek marokverőnek az aratók nyomába, nagy fizetés jár most azért, soha, mióta a világ áll, ekkora ára nem volt.

    Meleg is van, alkalmas meleg, a nap úgy idebámul, mintha sohasem látta volna még ezt az utcát. Még az ázsiai homokról idekerült ákácfa is alig állja, sárguló levelei lekonyulnak, mint éjszaka, mikor aludni szokott.

szozattovabbacikkhez

Szentessy Gyula postahivatalnok, költő

szentessyA XIX. század utolsó negyede számos új világirodalmi irányzat jelentkezésében gazdag Magyarországon, de ezek a vonulatok a régiekkel együtt elvegyülten jelentkeztek [romantika, realizmus, naturalizmus, szimbolizmus és társai]. E tendenciák érvényesülésénél fontosabb jelenségnek kell tekintettük a magyar irodalom egyes műfajain belül végbemenő nagy megújulási folyamatokat, amelynek aktív részese volt az a Szentessy Gyula, aki  Nagyváradon született 1870. december 18-án.  Egyfelől külvárosi bohém, de lelkében dallamok zsongtak, a nagyvárosi költészet egyik első hangja Heltai Jenő, Makai Emil és mások társaságában. Az örökké zsongó, immár egyesült Budapest, e mellet még új, a korszak irodalmi és politikai gyakorlata ellen lázító gondolatok melegágya is volt. A fiatalok érdeklődését az 1871-es párizsi kommün inspirálja a szocializmus ügye iránt. Darmay Viktor „A communeről”,  Ábrányi Emil „Az Internationale” kantátája című versei a párizsi utópista és anarchista forradalom hatása alatt keletkeztek. E költők mind esztétikai ideáljaikban, mind politikai felfogásukban elszakadtak a „népnemzeti” iskola társadalmi bázisát alkotó nemességtől: a „szegények” mellé állítja őket, s homályos, irreális és vad illúziókért lelkesülnek.

szozattovabbacikkhez

Szentessy Gyula: Az egyetlenemnek, Beletörődtem, Egy csók, Himnusz a munkához, Hogy' cserben hagytak

Szentessy Gyula:

Az egyetlennek

Száll, száll az ifjúság felettem,
Az én világom romba dűl,
S a mérhetetlen pusztaságon,
Hol nincsen ösvény, csak halálnyom,
Emléked áll még egyedül.

Köröskörül romok hevernek,
Lassan a nap is búcsúzik,
Nyugodt lelkemnek semmi vágya,
De míg csak lesz egy lobbanása,
Terólad mindig álmodik.

Hajó ha elmerült a mélybe,
Az ár felette összecsap,
De lelke, a tű mozdulatlan,
A mélységben is változatlan,
Egyetlen pont felé mutat…

szozattovabbacikkhez

Bárd Oszkár orvos, költő, író-drámaíró

bardoszkarBárd Oszkár az erdélyi irodalom nagy magányosai közé tartozott. Élete javarészét Erdély északi részében, távol városoktól és emberektől élte le. De Galgó a kis falu, ahol körorvosként működött, számára „Széphalommá“ vált, boldog rejtekhellyé, ahová könyvek és barátok vitték el a külvilág minden szépségét és ahonnan ritkán Ő is elindult az emberek közé, hogy aztán hazatérve ismét önmagába roskadt, könyvei közé temetkezett, hogy feledést, vigaszt találjon lelke fájdalmaira. Nem tartozik irodalmi klikkekhez, nem csábították olcsó és könnyű sikerek, magában zárkózottan élt és dolgozott könyvei és problémái között és ezt a csatát a művészi és emberi igazságok kifejezéséért folytatott Góliát-küzdelmet egyedül, egymaga vívta meg. A kikeresztelkedett, magát magyarnak valló zsidó Bárd Oszkáron és a magyar protestáns Reményik Sándoron kívül alig van e korszakban erdélyi költőnk, akinek annyira fájt volna maga az élet, a meggyalázott eszmék, a félve kimondott szavak és az elhallgatott igazságok. Mindkettő önmagával és a sorssal küzdött, miközben az alkotás láza és a lelki szenvedések felemésztették testi erejüket.

Vihar előtt

Valami furcsa, mély idegességgel
figyelte ma a levegőt a kert:
egy-két fűszál szorongó aggódással
a nagy csendben lélekzeni se mert.

szozattovabbacikkhez

Bárd Oszkár: A két fiammal, Úristen, mi lesz, Haza, Korkép, Vihar előtt, Virágnyelv

Bárd Oszkár:

A két fiammal, Úristen, mi lesz

A torkomra a kétely ráfonódik
és fojtva fojt a rettentő hurok,
Szégyennek tudnám, ha elhalkulok,
s ki annyi harcot némán végigálltam,
Hát engedem, hadd áradjon a vérem,
borítsa fel e tönkrezúzott téren
mindazt, ami szép volt, mindazt, amiben hittem,
akét fiamért üvöltök az égig,
értsd meg tehát, ha itt benn
felfordult minden értelem.

Uram, én ember voltam,
egyszer tobzódó, máskor vértelen,
gőgös és ájtatos, lázadó és fáradt,
ember,
virágot nevelt s a virág kiszáradt,
próbált, mert és akart
s a szívéberejtett, szent imákba takart
titkot megőrizte minden mámorokon
s úgy érezte végül: méltó társ és rokon
az élő Mindenhez.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf