Pósa Lajosné: Ha sugárból…

Ha sugárból, rózsaszálból
Vón az írópennám,
A szívembe, szerelmembe
Belé mártogatnám.
S úgy szállanék föl az égre,
A kék ég boltjára,
Hogy felírjam rózsám nevét
Lángbetűvel rája.

Hadd ragyogna, mint a csillag,
Esti rezgő fénnyel,
Hadd lenne az egész égbolt
Tele a nevével.
Repülj lelkem, te kis levél,
Szállj a galambomhoz.
Borulj rája szerelemmel,
Ő is majd elhalmoz.

Mondd meg néki, hogy ami szép,
Jó van a világon,
Kísérgesse az utain
Fehér galambszárnyon.
Mondd, hogy Istent arra kérem,
Ölyv, vihar ne tépje.
Ne szórja szét egy kelyhét se
A kavargó szélbe.

Azt is súgd meg, ha rám gondol,
Öleljen át lágyan!
Engem lásson a hófehér
Piros rózsaszálban.
De legfőképp azt bízzad rá,
Soha ne feledjen,
Sem a dalban, sem a borban,
Sem a szerelemben!

                                     1919

Gyulai Pál: Külföldön

Jaj mit hallok, magyar nótát, Istenem!
Könnybe borul, könnybe lábad a szemem.
Nem hallottam a mióta bujdosom,
A mióta idegen föld a honom.
 
Beh szomorú, beh jól esik, Istenem!
Úgy elbúsul, úgy megkönnyűl a szivem
Újra enyém minden, amit szerettem,
Elsiratom újra, amit vesztettem.
 
Sírva vigad szegény magyar bujában,
Éljen otthon vagy idegen hazában,
Sírva vigad, míg világ ily sorja tart . . .
Szánd meg, Isten, szánd meg immár a magyart .
 
                               1856

Toldalaghy Pál: Nagyváradi emlékek

    A ház

Kéménye füstöl. Tárt kapu
fogad és meg se bámul.
Nem kérdezi: e szűk hasú,
kopott ruhás, sovány úr,
ki volna? Ismerősen int
s a szél behúz utánam.
Itt volnék hűtlen ház megint,
koldus-barát csuhában.

Megcsap a bor nehéz szaga,
mit a pincénk kapzsin őriz.
Tíz évig tartó éjszaka
lapul a kontos kőris
borzas hajában és kutyám
kezembe fúrja orrát.
A levegőn a délután,
arany parázsa forr át.

Pörög a szárnyas kút-kerék.
Vízét a csend meríti.
Tárt ablakon a szép cseléd,
a szép Maris tekint ki.
Dúdolva várja kedvesét.
Nagy Kőmíves Ferencet
s a háztetőn kis fecske kék,
ezüstös árnya reszket.

Dús délután. Gesztenyefák,
csillagvirága párol
hűs illatot. A kerten át,
kísérve holt fiától,
anyám jön. Arca, mint a vaj
s elbúsult számra csókol.
A hajdanában szőke haj,
már hófehér a gondtól.

szozattovabbacikkhez

Lipcsey Ádám újságíró, élclapszerkesztő, író

Lipcsey ÁdámEgy ősi nemesi család sarja volt [bilkei] Lipcsey Ádám újságíró, élclapszerkesztő, író, parlamenti képviselő   [*Tiszafüred, Heves vármegye 1864. június 16.] , az első okiratban említett felmenője az a Lipcsey Szaniszló, aki ez írás szerint 1463-ban Hunyadi Mátyás kedvelt embere. Apja, Lipcsey Péter Tiszafüred főbírája, majd alispánja volt, s mint köztiszteletnek örvendő egri közjegyző halt meg. Lipcsey Ádám személyét elsődlegesen nem irodalmi vagy költői tevékenysége miatt mutatjuk be, bár számos novellát, verset és költői elbeszélést írt. Hanem, hogy rávilágítsunk arra, közismert vicclapszerkesztőként, epével töltött pennájú újságíróként milyen nagy hatással volt a parlamenti politikacsinálás boszorkánykonyhájára, akárcsak a Szózat havilapban szintén bemutatott Bartók Lajos. A visszaemlékezések szerint művelt, okos és érdeklődő, de e mellet kolerikus, igen „nehéz ember” volt. Vélhetőleg génjeiben hordozta nemes őseinek több évszázados harcos és erőszakos természetét, neve kezdetben romantikus hangvételű verseivel és gyakran szatirikus, durva hangvételű újságcikkeivel vált ismertté, azonban néha lírájában sem tudta önmagát megtagadni.

Éhomra

Bolondos hely,
Délben muzsikálnak,
Rossz kedve van
Az egész világnak.

Pufók német
Fújja a fagótot,
Cseh trombitás
Bumberdója hortyog.

Elhallgatom,
Nincs örömöm benne,
Mintha egy nagy
Halálhörgés lenne.

szozattovabbacikkhez

Lipcsey Ádám: Áloműzés, A páston, Stella Maris

Lipcsey Ádám:

A páston

Apró diákgyerekek,
Kint labdáztunk a páston.
Libuskákat legeltetett
Kis szöszke libapásztor.

Csitri, befont haja len,
A szeme kékes szürke.
A lábacskája meztelen,
Paraszti anya szülte.

Hogy is vetnék rá én ügyet,
A rangos diák-úrfi?
A vér még nem bontott rügyet,
Csak a játék-kedv űz ki.

A libapásztor babonás
Vonzással tarta hozzánk,
A merre tért a rohanás,
Libácskáival ott járt.

Valamelyik vásott kölyök
Elunta a szomszédkát.
– Megállj csak, most majd én ütök,
Csinálok egy jó tréfát.

És szállt a labda, kirepül,
Halk sikoly jelzi: talált.
A lányka roskad, elterül,
Arcán sejtem a halált.

szozattovabbacikkhez

Zempléni Árpád levéltáros, költő, műfordító

zempléni árpádZempléni Árpád [családi néven Imrey] a tokajhegyaljai Tállyán született Zemplén vármegyében 1865. június 11-én. Különös, szinte érthetetlen sors jutott ki Zempléni Árpád költészetének a magyar irodalomban. Egy igazán tehetséges, kitűnően felkészült költő, aki élete néhány évében      
igen népszerű volt az olvasók körében, ugyanakkor halálától kezdve úgy kiesik az irodalmi köztudatból, hogy szerintem a XXI: században a szakembereken kívül talán pár tucat ember ismeri munkásságát. Legtöbben azt sem tudják, hogy élt, és költeményeit – amelyek nemcsak  
irodalomszakmailag jól alkotódtak, hanem az irodalom szerelmeseinek számára is nagyon érdekes olvasmányok – egy évszázada nem adták ki újra, nem olvassa szinte senki. Költészete keretében Zempléni a magyar fajhoz tartozó, forrongó lelkű költőt mutatja, aki kora hatásainak hódolva, szellemében megfürödve juttatta kifejezésre erotikába tévedő érzéseit, háborgó szíve lázongó, sötét indulatait. Ezért a magáraébredés pillanatában elfordult múltjától és egy vélt vagy valós eszméért küzdjön hittel, erővel, ábránddal és termelje a hazaszeretet gyöngyét az új irány forradalmi mozgolódásai közepette, melyben a keleti nap sugara tükröződik, amely valónak álom, álomnak bűbájos mese. Költészetének fénykora egybeesik a Nyugat nagy kezdeti korszakával, de semmi közük egymáshoz, holott törekvései nem egy ponton találkoznak. A Nyugathoz képest azonban Zempléni Árpád hazaszerető, konzervatív. Olyan magányos jelenség volt, hogy senki se vállalta fel egészen: a magyar faj, az ősök és rokonai dicsőítése elválasztotta a baloldaltól, szociális hajlama a jobboldaltól, epikája a modern költőktől, modernsége a megújulni nem képesektől. Így hullott ki a magyar irodalomból, a magyar lírából az, aki egyéni arculatú jelentékeny költője volt.

szozattovabbacikkhez

Zempléni Árpád: A zseni, Az órás végrendelete, Az újságírók, Játék, Szonett a "karthágó" emlékkönyvéből

Zempléni Árpád:

A zseni

A koplalásban is van isteni,
Akkor tud a zseni - teremteni.
E koplalást úgy szokták menteni:
Zseni, mert koplal; koplal, mert zseni.

Zseni, mert koplal? Böjt még észt nem ád.
Koplal, mert zseni? Büntetés tehát.
Szemes a bölcs s a tál körül tolong.
Bolond, hogy koplal; koplal, mert bolond.


Zempléni Árpád:

Az órás végrendelete

Az idő pénz. Ha meghalok,
Örökül egy órát hagyok,
És időt hozzá eleget:
Fiacskám, –méregetheted.

szozattovabbacikkhez

Féja Géza: Szabó Dezső

Szabó Dezső íróA mai nemzedékek előtt a Próféta áll, az élet mestere, a nagy tanító, a magával ragadó előadó, a magányos száműzött, a „tiszta áldozat”. Szabó Dezsőnek sikerült bálványt csinálnia önmagából, a bálvány azonban egyszer úgyis összedől s rajongói visszakényszerülnek műveihez, a művekben pedig majd egészen más Szabó Dezsőt ismernek meg. Sejti ezt az író is, ezért agitátora önmagának, ezért próbálja kiegészíteni és magyarázni a képet, mely műveiből adódik. A bálványrombolás azonban sohasem hálás föladat, de nélkülözhetetlen, a mi bálványrombolásunk pedig az összetört faragott kép mögött megmutatja e század egyik legérdekesebb és legjelentősebb magyar íróját. Arról természetesen nem tehetünk, hogy a hiteles arckép merőben más, mint amelyet az író olyan buzgón terjeszt magáról.

    Szabó Dezsőnek az ártott legtöbbet, hogy mindenben jelenlévő s azonnal ható tényező akart lenni. Mohó hirtelenséggel és a leghálásabb módon akart a tömegekbe építkezni s nem válogatta az eszközöket, hogy célját elérje, ez biztosította tagadhatatlanul óriási hatását és népszerűségét. Gyors kurucos nyargalásokat végez, szokványos pihenői után hol termékeny, hol pedig felesleges, de mindenképpen feltűnő zajt üt és zűrzavart csinál, közben pedig megfeledkezik örökebb föladatairól: regényei és elbeszélései egyre töredékesebben és nyersebben kerülnek ki keze alól, tanulmányainak hajdani fegyelmével pedig már régóta szakított. Újabban vészesen csökken művészi igényessége, mert egyre kielégíthetetlenebbül izgatja egyéni elhelyezetlensége.

szozattovabbacikkhez

Libisch Győző: A versíró Szabó Dezső

Amikor Szabó Dezső költészetére terelődik a szó, még munkásságának alapos ismerői is gyakorta legyintenek, és finoman figyelmeztetik a tájékozatlan rajongóit: ilyenről nem érdemes beszélni, ez méltatlan a nagy író és gondolkodó egész életművéhez, csak lejáratja azt. És ilyenkor szinte mindenki „A bölcsőtől Budapestig” [később: Életeim] című önéletírás kamaszkori zsengéire hivatkozik, amelyek valóban zöldecskék,vagy a regényeiben, tanulmányaiban itt-ott elhelyezett meghökkentő versparódiáira, - önállóan ezek tényleg nem sok szót érdemelnek. Van azonban az életműnek egy olyan, eddig nem túl sokra becsült, pedig attól elválaszthatatlan ütőere: a líra, a költészet, mely szépirodalmi műveit és még politikai esszéit is átszövi, - ritmikus prózában, vagy csak költői képek sorozatában, de ha kell, a kötött forma abroncsaiba szorítva, - és amely nélkül a Szabó Dezső-i mű éppen egyéni varázsát veszítené el, azt a jellegzetes hangot, aminek hiányában szépirodalmi munkássága az lenne, aminek a kortárs és mai ellenségei igyekeznek elhitetni: olvashatatlan. Önálló versei egybegyűjtve sohasem jelentek meg, szerzőjük nyilván nem tartotta azt fontosnak. Nekünk, amellett, hogy ezt a hiányt előbb-utóbb pótoljuk, meg kell kísérelnünk e költői életmű-epizód feltárását és elhelyezését az egészben, mégpedig nem az irodalmi boncnokok hűvös tárgyilagosságával, sem a tudománykodás unalmával, hanem a Mester iránt érzett szeretettel közelítve a témához.

szozattovabbacikkhez

Czóbel Minka: A boszorkány és a medve

Mikor már ember közt
Nem volt maradása,
Rengeteg erdő lett
Boszorkány lakása.

Félelmet nem ismer
Aki arra járhat,
Csak világkerülő
Vad erdei állat.

Erdei állatnak
Érti titkos szavát,
Madárral, bogárral
Megérteti magát.

Medve jött útjába,
Mondta a medvének:
„Nem bántlak!” A medve
Felelte: „Megvédlek!”

Azóta ott alszik
Küszöbe tövében,
Nyári langyos estén,
Fehér havas éjben.

Sokszor a leánynak
Fehér habos karja
Medve kócos nyakát
Ölelve takarja.

Fejük felett pedig
Zöld fenyőfák ága
Ide-oda inog
Arany holdvilágba.

Pilinszky János: Piéta

Ferenczy Béninek

Cserbenhagyott tulajdon tested,
a rádzúduló tetemet
már nem bírták és szakadozva
elengedték az idegek.

Mint ágaskodó riadt csorda,
ha pusztulásba kergetik,
fenyegetőn utadat állták
visszahőkőlt érzékeid.

Már csak az eszeveszett csókok
vak folyosóin vágta át
egy-egy menekvő szívverésed
a halott szívéig magát.

Nem érdemelhetett kegyelmet,
mint elvaduló idegent,
le kellett csontjaidról marjad
lázadozó elevened,

hogy méltó lehess a halálhoz,
ki öledben fészket rakott.
Időtlen gyásszá csupaszodtál.
S ő harmadnap föltámadott.

Weöres Sándor: A mai emberről

Azért szánom én a mai embert,
mert a szíve nem bír öregedni.
Homo sapiens, kétlábú testvér,
de szerény, de koldus lett a vágyad:
hajdanában a tökélyre vágytál,
ma a boldogsággal is beérnéd –
és még ezt se képzeled nagyobbnak,
mint hogy bendőd bírja Marcsa főztjét
és ágyékod bizseregni tudjon
s legyen életedben holmi lim-lom
mit tiédnek, birtoknak becézhess. –
Isten vendége vagy e világon!
mért nem hagyod, hogy a házigazda
minden termét sorra nyitogassa,
minden kincsét rendre megmutassa?

Gárdonyi Géza: A Balaton

Csakhogy újra látlak, égnek ezüst tükre,
égnek ezüst tükre, szép csöndes Balaton!
Arcát a hold benned elmélázva nézi,
s csillagos fátyolát átvonja Tihanyon.

Leülök egy kőre s elmerengek hosszan
az éjjeli csendben az alvó fa alatt.
Nem is vagyok tán itt, csupán csak álmodom:
Balatont álmodom s melléje magamat.

                          1894

balaton0

Karafiáth Jenő: Vihar előtt

Apró kis fészkek lakójukra várnak,
a partok mentén, sok-sok tarka pont…
Még itt vagyok, bús alkonyán a nyárnak,
nézem a szürke, habzó Balatont…
A kotró néma. Ünnepel vasárnap.

Az égbolt széle megfürdik a tóban.
Tarajos hullám zúgja: jöjj velem!
Egy felhő sincs az égen mutatóban,
szellő se fúj, s még nem tudjuk, valóban
a hullámoké lesz a győzelem?

Tihanyi erdők itt maradt dryádja
tarajt tarajra karjával kavart,
s csodákra várva idébb jött a part…
A nap égően tűz a parti fákra,
de Helka lelke nyugtalan, zavart.

Csak egy vitorlás jár künn. Messze tévedt.
A kis pillangó majdnem semmivé lett,
úgy nőtt a tér, a tűnő csónakig…
- Még néhány perc, és itt a Végítélet,
s kit ott talál, majd imádkozhatik!

                             1939

Kempelen Farkas: Balaton parton

Melegség, csönd. Szellő se lendül,
A parti nád sem imbolyog.
A nyugodt tó vizén keresztül
Átfénylik az aranyhomok.

S váratlanul, egyszerre halkan
Megmozdul a nagy víztükör…
És már a másik pillanatban
Zúgó hullám hullámra tör.

Halálra rémült, vad futással
Rohan a part felé a hab,
Fehér sirály sikoltva szárnyal,
Félőn megbújnak a halak.

Zizegő nád hajlong s ijedten
Lemerül a hullám alá,
Vízibogár jön gyors ütemben,
Mintha valaki hajtaná.

Egy névtelen, nagy rémületnek,
Balsejtelme mindent betölt,
S miként a lázbeteg, ha reszket,
Lüktetve megmozdul a föld…

Én itt ülök a partfövényen
S megszáll mélységes áhítat –
Rejtelmes, nagy természet! Érzem
Csodás, örök hatalmadat.

                       1899

Pósa Lajos: Balatoni nóták

                  I.

Nyisd ki, anyám, a virágos ablakot,
Jön a babám, látom már a csónakot.
Fölveszem a legszebb ruhát magamra,
Egy rózsát is oda tűzök hajamba.

Hallom is már a furulya szólását,
Eldalolom én is az ő nótáját.
Lobogj, kendőm, selyemkendőm, feléje…
Édesanyám, kiszaladok eléje.

               II.

Elragadta galambomat
A Balaton tőlem,
Éjjel-nappal siratgatom,
Jaj, mi lesz belőlem!
Kérdezgetem a habokat:
Merre fekszik, hol van?
Egy se tudja, csak azt mondja:
Itt a Balatonban!

szozattovabbacikkhez

Hozd föl Isten én rám is a napot…

Magyar népköltés

Hozd föl Isten én rám is a napot,
Hét országra ragyogó csillagot,
Hozd fel Isten a fényes csillagot,
Azután meg a szép holdvilágot,
Hadd csinálunk egy kuruc világot,
Rabolhassuk mink is Rácországot.

Perczel Móricz magyarok vezére,
Áldja meg az egek teremtője,
Mert bevette a római sáncot,
Kihajtotta belőle a rácot,
Kihajtotta Titel határába,
Maga rakodott bele a sáncba.

Perczel Móricz fölizent Kossuthnak:
Küldje le a magyar huszárokat!
Az ellenség hétezer és hatszáz,
De mégis több a magyar mint a rác.
Hozz fel Isten fényes holdvilágot,
Hadd csináljunk egy kuruc világot!

A béreslegény megtanítja Mátyás húgát dolgozni

matyas– Szeged vidéki népmonda nyomán –

Volt a világon egy szegény béreslegény, hat ökrön szántott. Az első két ökör nem bírta szólítani, nem bírt szántani. Még akkor divatban volt a hosszú végű fatészla, az eketoldalék rúdja. Másnap ráakasztotta a tézslára a porció szénát. A két első ment a széna után, a többi a két első után.
Arra ment Mátyás király.
- Adjon Isten jó napot, szántogatsz? Miért tetted oda azt a porció szénát?
- Tegnap sehogy sem bírtam boldogulni, de így haladok szépen.
- Ha te ezt a két ökröt tudod tanítani úgy, hogy dolgozik, van nekem egy húgom, tanítsd meg dolgozni. Neked adom, a te feleséged lesz!
- Megtanítom én azt is!
Mátyás király elvitte a húgát a kis béreslegényhez.
A lány, amint odament, mindjárt felült a padkára, egész nap ott ült.
Azt mondja a kisbéres:
- Édesanyám, készítsen már frustukot, mert már éhes vagyok!
Az anyja készített frustukot, terített is, de csak kettőre.
A lány csak ült a padkán.

szozattovabbacikkhez

Ásguthy Erzsébet: Az üres bölcső

Messze, messze bent egy sűrű erdő mélyén élt egyszer egy szegény asszony. Nagyon szegény volt, a szobája is egészen üresen állott, csak egy kis szalmaágy volt benne, azon ült a szegény asszony s egész nap és egész éjjel egy üres bölcsőt ringatott.

    Néha-néha elvetődött arra egy-egy vándor, vagy távoli falvakból tévedt oda valaki eper- vagy gombaszedés közben s ilyenkor benéztek a kis szoba ablakán:

    - Mit csinálsz itt magadban te szegény asszony? – kérdezték tőle.

    - Mért ringatod azt az üres bölcsőt?

    - Jaj lelkecskéim – felelte az asszony – ringatom, hogy ki nem hűljön, mert hátha visszaadja a jó Isten a kis gyermekemet, akit a múltkor kölcsönkért tőlem s elvitték az angyalok.

    - No ha elvitték, nem is hozzák azt többé vissza, jó asszony! – mondták neki a vándorok s azzal fejcsóválva tovább mentek.

    Addig-addig mondogatták, míg egyszer a szegény asszony is észbe kapott, hogy hátha ráfeledkezett a jó Isten s elhatározta, hogy alázatosan megkéri, adná vissza már a kis fiát, mert nehéz így egyedül élni az erdőben, kéne valaki, akit álomba ringathasson este s imádkozni tanítana reggel.

szozattovabbacikkhez

Zágoni István: Tűz

Előtte a messzireszaladó, őszi esőben barnára ázott országút, mögötte az egyformajárású két szuronyos csendőr. A frissen puhult úti sárba kerékpár nyoma vágódott be mélyen és hosszadalmas, végeláthatatlan párhuzamban. Bennük meggyűlt az esővíz és fénylett is a bizonytalanul derengő, hűs délelőtti napon, mintha abroncspántot húztak volna rá a bomladozó világ földgolyójára. Vagy mintha csak az ő útját rajzolta volna bele a sorsa ebbe a sötét sáros földbe, hogy kitérése és megállása ne lehessen. Ment. Ő haladt a középen a két vonal között, mögötte a két csendőr a két kerékvágást taposta. Nem kényesek a rendőrcsizmák, zavartalan együtemben csapkodták a sarat. Ha elgondolkozva, elfáradtan, vagy inkább talán elszédülten meglankadt a járása, a csendőrök kemény parancsolással szóltak rá:

    - Menjünk, menjünk! Nincsen időnk a ténfergésre.

    Így nógatták az öreg, ezüstös szakállú görnyedt embert, és ne mondták neki: „nagyságos úr”. Ha szólították, csak így mordultak rá: „no öreg; hé öreg.” Pedig eddig kijárt neki a nagyságos titulus. Csak most veszítette el, éppen akkor, amikor kituszkolták a házából és elindították a faluból. Hol, mikor szerezte, kitől örökölte, mi címen viselte? Nem is tudja talán senki.

szozattovabbacikkhez

Kosáryné Réz Lola: Kép anyámról

Fénylő színekkel őt ma este én
Áhítattal üvegre festeném…
…Kapuban áll. Bent tűzhely fénye látszik,
A küszöbön vén koldus lakomázik.

Messzire néz a ködben és homályban,
Szemében is most fájdalmas homály van.
Figyel. Mire? Halk sírásra a szélben,
S a kamrakulcsok vannak a kezében.

Asszonyi bohóság. Az fáj neki,
Hogy minden kincsét nem oszthatja ki.
Szívében az övé minden szegény…

Láttam, amint hulltak a könnyei,
És minden könnye emlék. Mind enyém,
Áhítattal üvegre festeném.

Ölbey Irén: Az én anyám

Az én anyám csak tekintetes asszony,
Még nem is nagyságos. De a szíve
Napként ragyog. S családja kis körét
Arany szíve arannyal hinti be.

Reggeltől estig megállása sincs,
Mindig dolgozik. Olykor egyszerű,
Évek óta nem vett már új ruhát.
Ámde a szíve drága hegedű.

Szíve szépszavú, szelíd hegedű,
A szíve meleg napfényt muzsikál:
Szívéből egyre zeng a szeretet,
Szívéből egyre zeng a napsugár.

Nincs annál szebb, s mélyebb muzsika,
Mint az ő forró, nagy szeretete:
Aggodalommal, gonddal, gyötrelemmel,
Könnyel van minden akkordja tele.

szozattovabbacikkhez

Kunszentmártoni Molnár István: Anyám varrogat…

Elnéztem fürge,
fehér ujjait,
amint a tű elé
vásznat igazít;
szent meleg érzés
szívemben a hála
ó, szebb foltot
nem vet
senkise nála!
mindenik öltés
apró gyöngyszem tán,
sokat foltozott
már az én Anyám.

Gyermekkorunkban
apró ruhácskánkat,
aztán szívünket,
ha megtépte a bánat…
most ingemet varrja
s arca csupa béke…
jaj, hogy tegyem oda
meghajszolt életem
rongyosan elébe…?

               1943

T. Csörgey Éva: Nagymamácska

Haja fehér volt. Hófehér,
és mindig sima, mindig rendes,
arca kerek volt, szava csendes,
ajka piros volt, mint a vér.

Sötét ruháján csipke díszlett.
És nem volt nála szebb anyóka.
Üres az asztal azóta.
Ó, míg velem volt, minden ízlett.

Én tíz voltam – ó hetvenöt.
És könnyes szemmel ma is látom,
hogy soha nem volt jobb barátom,
sem azután… sem azelőtt.

Pedig csapás rá sok szakadt;
dolgozott, s közben temetett
férjet, rokont és gyereket,
de lágy mosolya megmaradt.

szozattovabbacikkhez

Vörösmarty Mihály: Az elhagyott anya

Ismerek egy édes, ah, árva, anyát,
Mely búnak eredten emészti magát,
Elhagyva, kerülve leányaitól,
Bár értök epedve a hív anya szól:
„Ó jertek ölembe,
Szép gyermekeim!
Áldásra emelten
Várnak kezeim.
Ó jertek, ó jertek,
Az édes anyához,
Itt ül lekötötten
A szörnyű magányhoz!
Ó jertek ölembe,
Gyermekeim,
Míg el nem apadnak
Hév könnyeim.
Én szültelek, álltam
Bölcsőtök előtt;
Emlőim adának
Új életerőt!

szozattovabbacikkhez

K. Tóth Lenke: Ballag már a vén diák…

A sapka mellett szép virág és ballag már a vén diák,
Vállán tarisznya, nála bot, - már férfiúi állapot!
Szíve most mindent megbocsát, - búcsúztatja az iskolát,
Dalt zeng, akár a harsona, - óh, tele van a tarsolya!
Van benne sok-sok tudomány, - és ökle, mint a buzogány,
Szíve remél és lelke hisz, - hát ennyi szárny csak messze visz!!

S mellette csupa cimbora! Barátság, hűség hímpora,
Nem hullhat az le, nem soha! Nem lehet a sors mostoha!

szozattovabbacikkhez

Dsida Jenő: Az újszülött

Újszülött békém oly piciny.
Bölcsője aranyozott dióhéj.
Fenyőgallyak sóhaja legyezi arcát.
Porszemnyi szíve alig dobog.
 
Te vagy mosolygó anyja, szerelmem.
A béke anyja vagy: ó képekről
révedező szelíd leány,
viola-fénnyel fejed körül.
 
Olykor sír a gyermek.
Olykor fázik, éhes a gyermek.
Meg ne haljon a gyermek!...
Tápláld őt kicsi, lányos melleden!

Mécs László: A gyermek játszani akart

A vonat futott. A kupé-dobozok
szűkek voltak. A gyermek unatkozott.
Tavaszi csermely-életnek szűk volt a part.
A csermely áradt. A gyermek játszani akart.

A gyermek szeme tükröt keresett:
anyjára mosolygott és várt egy keveset,
az anya arc nem tükrözte vissza,
szomorú volt. A tükör nem volt tiszta.

A gyermek szeme tükröt keresett:
a bankárra mosolygott és várt egy keveset,
a bankár arca nem tükrözte vissza,
börzét böngészett. A tükör nem volt tiszta.

szozattovabbacikkhez

Rónay György: A kisfiú, akivel senki se játszik

Lecsüggesztett karral ácsorog
nyirkosfalú magánya kietlen
folyosóján, hideg szürkületben,
s könnye súlyos csöppekben csorog

végig arcán, míg a vad dobok
tam-tamjára messzi dzsungelekben
skalpok esnek, és rettenthetetlen
hősök kúsznak, mint a párducok,

őrhelyükre… ő csüggedten áll csak,
majd, elunva pince-éjjelét,
vállat von, kőpárnájára fáradt

mozdulattal ejti le fejét
s aludni próbál, hogy végre szép
hajnalt álmodjék, de csak magának.

Benedek Elek: Szeresd a fát

Szeresd a fát, hisz ő is érez,
Szép gyengén nyúlj a leveléhez.
Ágát ne törd, lombját ne tépjed,
Hagyd annak, ami, épnek, szépnek.

Ő is anya, minden levele
Egy-egy gyermek, gonddal nevelve;
és gyermek minden ágacskája,
Szeretettel tekint föl rája-
Szeresd a fát!

Édes gyümölcsét várva-várod,
s mégis letépnéd a virágot?
Szegény virág, gyorsan elszárad,
s te bánkódol majd - késő bánat! -
Ne bántsd a fát!

szozattovabbacikkhez

Gyökössy Endre: Virágok virága

Virágok virága,
Akácfa virága,
Nekem mindig kedves,
Nekem mindig drága.
Borulj friss-fehéren
Az egész világra.

Szórd be illatoddal
A sok magyar házat,
Honnan az örömet
Elűzte a bánat,
Hol már a tűrésben
Fáradt az alázat.

Nevesd tele hittel
Szomorú szívünket,
Hadd érezzük újra,
Hogy az élet lüktet…
S boldog magyarokká
Gyógyíts meg bennünket!

Szemlér Ferenc: Nyugtalan madarak

Reggel nyugtalan madarak
nyüzsögnek ablakom alatt.

Ébredj! Ugorj fel! Nyisd ki! - peng
csőrük a hűvös üvegen.

Felhős az ég, havas a táj:
morzsát keress, magot dobálj!

Szívedet tárd, törd, szórd nekünk! -
kopogják egyre odakünt.

Szenes Erzsi: Trillázó madár

Erkélyem alatt egy kis madár
egyetlen apró trillát dudorász
hajnaltól estig,
hogy el nem unja szegény!
De vajjon, ha nem szégyelleném,
nem ülnék-e én is naphosszat
ölbe tett kézzel
s nem zümmögném-e ép így mániákusan,
mint ez a bolond madár,
ezt az egyetlen dallamot,
örömöm-bánatom:
Szeretlek - ?

               1938

Tompa László: Fiatal fák a hegyen

Az a fa vonzza most a szememet,
mely ott a tetőn a tavaszban remeg.

Oly ifjú, merész, egyenes, derék –
s fölötte kéken a végtelen ég!

Fény ütközik ki gallyai hegyén –
oh, bár lennék e fiatal fa: én!

Feledve mindent, mi kedvetlenít,
szívhatnám a föld áldott nedveit.

S duzzadva tőlük, minden hajnalon
a szabad űrbe nyúlna száz karom.

Tövemmel földben, amely éltetőm,
földieken túl látnék e tetőn.

Derűsen tűrnék – akár hópalást,
akár lomb födjön – minden változást.

Viharban, éjjel, mint egy nyugtalan
őrült üstöke lobogna hajam.

S rá a reggelbe repesve zengenék:
fuvalomhalk s rejtelmes-mély zenét…

Ady Endre: A tavaszi szív

Kalimpál és kalimpál és
Kalimpál kicsit bután
Esős, áprilisi hajnalt,
De még jobban délután,
De még jobban későn, éjjel:
Ilyen a tavaszi szív.
 
Nem bíznék rá egy garasnyit,
Nem bíznék rá egy garast,
Mert az áprilisi hajnal,
Rég kipróbáltam, ravasz
S szívünk viszi ravaszságba:
Ilyen a tavaszi szív.
Amit írok, az se hűség,
Április van, szív oson,
Minden háborúnál vénebb,
Hadakozik okoson,
Szerelem jön holt-testekre:
Ilyen a tavaszi szív.

Bartók Lajos: Midőn szerelmünk…

Midőn szerelmünk nyílni kezdett,
Boldogságunknak vége volt.
Nem a nap a mi csillagunk, de
A sápadt, gyászos fényű hold.

Az alkony látta első csókunk
Könnybe borult szemeivel
És mint a zápor sírt az éj rá,
Mely üdvünket temette el...

Gyóni Géza: Százfélekép…

gyonikép2Százfélekép elképzelem:
Hol csókollak meg majd először
Szobádban-e, hol nesztelen
Kíváncsi szemektől rejtőzől?

Vagy kinn, a dúsfürtű lugasban,
Hol neked érnek a piros szemek –
Utánad lopózkodva lassan
Ott csókolom a szád, a szemed?

Vagy – mit bánom én! Lássák százan,
És bámuljon el minden bamba –
Mikor elönt csókvágyó lázam:

Én ékes ölyvként lecsapok rád
Pihegő, kis, ijedt galambra…
Nem kívántam így leány csókját!

                    1910

Rudnyánszky Gyula: Te türelem te jóság…

Te türelem, te jóság!
Te kedves, drága, szép!
Utamban te a rózsát
Könnyekkel öntözéd.

Te életem derűje!
Te hűséges, te szent!
Neved minden betűje
Ezer áldást jelent.

Oh, légy ezerszer áldva
Szívem bűbájosa!
Szerelmed tavaszára
Ne jöjjön tél soha!

Thomée József: Virágének

thoméekép3Magammal vinnélek tüzes lángszekéren
Perzselő sugárban, csillagfényes éjjen,
Magammal vinnélek zúgó fenyvesekbe,
Büszke hegyoromra, mit a vihar tépdes.
Jössz-e velem Édes?...

Akarom a csókod, csókos csodaajkad,
Akarom, hogy Te is éppen úgy akarjad,
És amerre járunk tavaszi virágok
Ezerszínű szirma körülöttünk repdes.
 Jössz-e velem Édes?...

Jössz-e velem Édes?... muzsikáló vágya,
Csacsogó, csevegő, csermely csobogása
Szívem szerelmének, hadd hajthasson térdet
Minden vágy, boldogság, hova lábad lépdes.
Jössz-e velem Édes?...

                                               1918

Rudnyánszky Gyula: Tele van a kert virággal…

Tele van a kert virággal,
Vígan csattog a madárdal,
Itt is, ott is rózsa int…

Őszi szél, ha elhervasztja,
Esztendőre, új tavaszra
Majd virulni fog megint.

Tele van most ifjúsággal,
Szerelemmel, boldogsággal
A szívünk is, kedvesem;

Szedjük, szedjük a rózsáit,
Mert ha egyszer elvirágzik,
Nem virul ki sohasem!

ciganyhegedus

Zsutai János: Munkácson

A költő hattyúdala. 1869. szept. 20.

Szomszédságban lakom az égő felhőkkel,
Könnyen megláthatnám, a nap mikor jó fel,
S mint tér nyugovóra?…
S hogy szálló felhővé ne szeretnék válni,
És a nyugvó nappal nyugot felé szállni:
Nincsen oly óra!
S ki tudja: tán sohsem visz el utam innen?
Beh meg is vert engem a haragvó isten! –

Északra, keletre bércek koszorúja,
Magasló csúcsait alkonyi szél fújja,
S egy-egy terhes felhő
Sebes, gyors futással vet reájok árnyat,
Feketén, mint midőn a szívre a bánat
Sötét fellege jő…
Bércet felhő, s szívet a bú fed be itten…
Beh meg is vert engem a haragvó isten!

szozattovabbacikkhez

Czuczor Gergely: Zrínyi a költő

Kard viadalmakban, békében lant valami társad,
Kardod az életölő, lantod az életadó.


Zrínyi Miklós költő és hadvezér

Zrínyi Miklós: Szigeti Zrínyi Miklós, Buda

Zrínyi Miklós:

Buda


Mely rosszul alkhatnak egy királyi székben
Méltóság és egy esz, az mely engedetlen,
Rólam és Remusrul példát vehet minden
Vesztő, mert nem fértem az bátyám székiben.


Zrínyi Miklós:

Szigeti Zrínyi Miklós


Mint Hektor Trójának,
Úgy én Szigetvárnak
Erős őrzője voltam;

Mutattam pogánynak,
Hogy nagy Jehovának
Kedves szolgája voltam:

És előbb éltemet,
Hogy sem hűvségemet,
Testembül kibocsátottam.

Féja Géza: Vajda János

Vajda JánosVajda János képviseli a század irodalmában a „komorságot”, úgy beszélnek róla, mintha egyedülálló zordon csúcs lett volna a magyar életöröm határtalan tengerében, holott világa lényegében nem többé s nem kevésbé komor, mint Tolnai Lajos, Dömötör János vagy Gozsdu Elek világa. Vajda nem kivétel, szerves része, természetes „fejezete” annak a keserű ellenzékiségnek és feloldhatatlan meghasonlásnak, mely a szabadságharc bukása óta ellepte a lelkeket s a kiegyezés vajákosainál éppenúgy nem lelt gyógyító írt, mint a XIX. század nyugat-európai szelleménél. Vajda akkor lépett ki a gyermekkorból, midőn a század legnagyobb magyar izgalmai rengetni kezdték a földet. Látta Petőfit, akiről életének legforróbb vallomását írta s egyben nagyszerű emléket állított Petőfi Sándornak, a „kortársakkal” szemben tisztán látta emberi alakját is. Ha Vajda János „Petőfi-arcképét” Gyulai Pálé mellé tesszük, azonnal és megdöbbentően szembe tűnik Gyulai Pál kispolgári korlátoltsága és „pedáns” rosszhiszeműsége. Vajda honvéd volt a szabadságharc idején s hadnagyságig vitte, utána büntetésből az olasz harctérre küldték. Hazabocsátása urán előbb vidéken volt kishivatalnok, majd Pestre került és újságírói robotba telt élete. Komor költészete nem tudott népszerűségre vergődni.

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor: Vajda János szelleméhez

„Testből a lélek válni készül,
Mint kard, kiröppen hüvelyéből”
       Vajda János: „Hosszú éjjel”

Én nagy rokonom, ó zokon ne vedd,
Ha Rád vetem ma borús szememet,
A hullámok a nagy hajóhoz tolnak,
Futok feléd, ma, én magános csolnak.

Költő voltál, de ah, hideg e szó,
Takarni annyi kínt, tövist, sebet,
Elfedezni a megmérgezett forrást,
Ahonnan mégis áldott dal eredt
Magadnak pillanatnyi vigaszul,
Mint amikor egy parányi fénysugár
A feneketlen sötétségbe hull.

Költő voltál, de mily szelíd e szó,
Mint zengése halk Áve-Máriának –
Ahol Te jártál, feketék a tájak,
S a völgyet gomolygó köd fekszi meg.
Költő voltál, de átkozott kezek
A mosolyodat is torzzá facsarták.

szozattovabbacikkhez

Vajda János: Nádas tavon

Fönn az égen ragyogó nap.
Csillanó tükrén a tónak,
Mint az árnyék, leng a csónak.

Mint az árnyék, olyan halkan,
Észrevétlen, mondhatatlan
Andalító hangulatban.

A vad alszik a berekben.
Fegyveremmel az ölemben
Ringatózom önfeledten.

Nézem ezt a szép világot,
Mennyi bűbáj, mily talányok!
Mind amit körültem látok.

Nap alattam, nap fölöttem,
Aranyos tüzes felhőben,
Lenn a fénylő víztükörben.

szozattovabbacikkhez

Bartók Lajos költő, élc és hírlapíró, parlamenti képviselő

Bartók LajosSajátos irodalmi és politikai fenegyerek volt a XIX.-XX. század fordulóján élt [málnási] Bartók Lajos, Mikszáth Kálmán jó barátja, és aki többek közt Jókai Mór, a magyar irodalom egyik legtermékenyebb írójának volt rövid ideig szerkesztőtársa. Bár jellemük teljesen különböző, életútjában több a közös vonás kortársával, a Szózat havilapban szintén bemutatott Rudnyánszky Gyula felvidéki költővel, hírlapíróval. Bartók Lajos a kincses Erdélyben született Erdődön, az egykori Szent István király által alapított Szatmár vármegyében 1851. május 24. Édesapja a helyi nobilitás egyik kiválósága, a tiszántúli nemesi családból származó Bartók Antall ügyvéd. Fia Nagybányán és Máramarosszigeten végezte az alsóbb iskoláit, mielőtt Pesten, 1868-tól jogot kezdett hallgatni. Irodalmi pályafutása is ekkor kezdődött. Bartók Lajos a XIX. század utolsó harmadának egyik legnépszerűbb költője volt; 34 évre terjedő írói pályáján sokoldalú és eredményes munkásságot fejtett ki. Először egyes szépirodalmi és napilapokban időközönként megjelent lírai költeményeivel és az „Üstökös”-ben közreadott humoros verseivel ébresztett figyelmet.

szozattovabbacikkhez

Bartók Lajos: Csillagok a fűben, Fegyver dördült, Ott rémlik a Gellért…, Poétai tanács, Utazási vágy

Bartók Lajos:

Csillagok a fűben


A tavasz-éjben
Álmodom ébren
A sziget közepén, a zöld
Fű közt, s íme lábam előtt
Kigyullad egy árva
Szentjános-bogárka,
Mint hogyha a csillagos égre tekintnék,
Hol fényt miriád nap örök tüze hint szét.
S mint lámpasorok, jobb s balról ezalatt
Sorban gyulladoznak a fénybogarak.
Szikrázik ez, az már lankadva kihal,
S versenyt lobog újra az ég csillagival,
Amelyek oly édes-igézetesen
Mosolygnak az embereken idelenn.
S a sötét fák alva, bókolva körültök,
Cirpelnek a csöndben a távoli tücskök,
Mint éji zenészek,
Gyújtván halk hangú danára,
Az ifjú természet
Első-szerelem tavaszára…

szozattovabbacikkhez

Rudnyánszky Gyula költő, hírlapíró

rudnyánszky1Ördögén, az egykori Nyitra vármegye egyik településén született az a [dezséri] Rudnyánszky Gyula költő, hírlapíró, akinek versei annyira feledésbe merültek, hogy csak a legvájtabb ízlésű olvasó keresi manapság. Édesapja a felvidéki katolikus családból származó egykori 1848-as honvédfőhadnagy Rudnyánszky Károly. Gyula fia 1851. május 1-én született. Egyike volt annak a felső-magyarországi költőcsapatból, amely egykor áhítatos zarándokcsoportként [a hármas számban egyesülő felvidéki, úgynevezett „tót költők”] vonult a Felvidékről Pest felé, hogy itt a költészetben elfoglalja megillető helyét. Mint említettem, Rudnyánszky Gyulával  felettébb mostohán bánik az irodalmi emlékezet; még a nevét is kevesen tudják visszaidézni. De nemcsak a XXI. század első évtizedeiben. „Ma már nagyon feledésbe megy alakja, amely külföldieskedő, különcködő, extravagáns volt – mint ahogy a költők már a megjelenésükkel is mutatni akarják vala különös foglalkozásukat. Amíg valaha Lisznyai Kálmán cifraszűrben járt: Rudnyánszky Gyula nyugat-európai kokettériával simára borotválta az arcát, és csupán két göndörödő pofaszakállt hagyott meg az állán, amely szakállnak az állásából, alakjából, kifejezéséből mindig pontosan lehetett következtetni a költő lelkiállapotára” írta róla Krúdy Gyula 1927-ben. Pedig néhány költeménye a XIX. és a XX. századforduló legjobbjai közt biztosíthatná a helyét, irodalomtörténeti jelentősége pedig körülbelül olyan fontos kapcsolatteremtés a XIX. és a XX. század előremutató költői törekvései között, mint Bródy Sándoré a prózairodalomban. Rudnyánszky Gyula az összekötő láncszem Reviczkyék újat akarása és Ady nemzedékének újat teremtése közt, annak ellenére, hogy Petőfi halálától Ady fellépéséig a magyar társadalmi viszonyok nem teszik lehetővé reprezentatív lírai hang kialakulását.

szozattovabbacikkhez

Rudnyánszky Gyula: A csípős versekből, A hó, Fut az idő, Ketten vagyunk

Rudnyánszky Gyula:

A csípős versekből


A rendjelet megérdemelni,
Nem kell ehhez szív, – csak egy kéz, mely ád;
S a rendjelet viselni?
Ehhez sem kell ész, csak – kabát.

Fényben, árnyban (1876–1886) 1886


Rudnyánszky Gyula:

A hó


Télen szegény a természet nagyon.
Az a mesés vagyon,
Amit az ifjú föld
A szép tavasztól örökölt,
Mit az erős nyár aratott,
Használva éjet és napot,
S amit a gondos ősz
Begyűjteni se győz:
Az elkallódik mind a vén
Mihaszna tél kezén.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf