Szervác József: Hajnali öt, január

               A reggel bomba, ha az éjszakával
párzottál, cigarettával, levelet
írtál valaki idegennek, tegnap-
előtt fölírt a rendőr, lejárt
igazolvánnyal járkálsz, de ma ki-
váltod, émelygés van
gyomrodban és agyadban, gyötör
szellemi hasmenés, macskát
tartasz, újsütetű avantgarde pózod,
nem élsz együtt a szeretőddel, de
rendesen aludni csak vele, de ma
délután együtt lesztek, gyereket
álmodsz és harangokkal álmodsz,
tíz éve már, hogy eljöttek nagyon, akárha

Bimbó Jóska - magyar népköltés

Bimbó Jóskát megfogták
A babódi nagy utcán.
Kísérik a kis utcán,
A számtartó udvarán.

A számtartó főhadnagy,
Az számol a rabokrul.
Egyet rá vág a hajdu.
Bimbó Jóska eljajdul.

– Kéröm a hadnagy urat,
Mér’ vág ollyan nagyokat?
– Azért vágok nagyokat,
Hogy vödd észre magadat!

Mátyás király tréfái 3.

Okos Katica

Volt ebben az időben nagy Magyarország sok szép leányzója közt egy szép leány, akinek a neve Katica volt. Ez még semmi se lett volna, mert Katicában is annyi volt a szép, mint Mariskában meg Erzsiben meg Panniban. A valami az volt, hogy ez a Katica nevű leányzó nemcsak szép volt, de olyan okos is volt, hogy hetedhét határon túl szaladt a híre az okosságának. Végtére Mátyás királynak is a fülébe jutott az okos Katicának a híre. Azt mondta a király:
- Nahát, én is szeretnék beszélni evvel a nevezetes Katicával.

Csanády Sándor: Mádi Feri foghúzása

Lehet már tizenöt éve, amikor Nagykörös városában Mádi Feri diákmesterembernek igen nagy híre volt. A polgármestertől a városi hajdúig mindenki ismerte. Kávébarna sapkát viselt télen-nyáron, talán nyolc esztendeig ugyanazt… A rosszmájú diákok azt mondották, hogy egyedül és kizárólagos tulajdona csupán az a kávébarna sapka no meg a cvikker, melyről szintén azt mondották, hogy éjjel is az orrán van, miként a sapka a fején.
Volt még egy tulajdon jószága, melyről sok-sok ideig senki sem tudott. Ez a csibukja volt. Ő pipának hívta. Körülbelül a hatodik osztályba jártunk már, amikor kipattant a titok, hogy Mádi pipázik. Addig a nagy nyilvánosság előtt a diákszobában – csak cigarettázni láttuk. El is neveztük Pipás Mádinak. És Feri barátunk erre büszke volt. Arra nem is gondolt, hogy ebből szörnyű veszedelem támadhat.

T. Ágoston László: Lenkey huszárok III.

/Három levél Galíciából/

Egy ember jellemére, lelki gazdagságára sok mindenből lehet következtetni. A legjellemzőbbek azonban a magánlevelek, amelyekben csak a címzettel akarunk közölni valamit magunkról, örömeinkről, bánatunkról, a világhoz való viszonyunkról. Természetesen abban a tudatban írjuk le legbelsőbb titkainkat, hogy a címzetten kívül senki másnak nem kerül a kezébe a levél. Lenkey János is ezzel a szándékkal írta meg a leveleit bátyjának, Károlynak, aki megőrizte őket, s leszármazottai is mintegy ereklyeként őrizték tovább. A dédunokának, Czagányi Lászlónénak, szül. Lenkey Ágnesnek köszönhetjük, hogy közkinccsé válhatnak ezek a Galíciából érkezett levelek.

„Radautz 1840. október 22.

Győry Dezső: A bulcsúi fejfák között

Hóförgetegben fut a szánunk.
Fehér izzás bent. Kintről fázunk.
          Úgy ver a hó, mint szívünk szívet
          egykor az ifjú élet harcán…
arcon szúr, olvad s lepereg.
          Tán hogy ne vegyük észre, hátha
          könny is került a másik arcán…
Az ott Bulcsú! Ez itt Bereg.

A hangulatnak visszanézős.
Nem féltünk attól, ami félős,
          amivel mások ijesztgettek,
          hogy semmink sem lesz s elveszünk…

Havas István: Az ifjúság

Az ifjúság luxusvonatja
hajrá, fék nélkül hajt, robog!
A becsvágy a gépész, ragadja
s a táj körképe fut, forog.

A szív, a szív szomjas borissza,
a gyönyörökben szint’ elég;
s ha a bölcs szem nem nézne vissza,
esnék itt sok könnyelműség.

De lassankint csökken az inger,
az útvonal ismételi
képét. A szédületes ívben
gyérül, fogy az eredeti.

Komlós Aladár: Hat s nyolc között

Egy este boldog voltam. Egyszer este,
hat s nyolc között. Au utcákon kerengtünk
s minden szavunk egy fátylat vetkezett le.

A vetkezéstől részegen kerengtünk,
boldogság habzott pezsgőmódra bennünk,
csillogva szálltak felfelé a gyöngyök.

– Rég volt ez. Ma csak emlék már e mámor,
s ami maradt a régi áradásból,
most e kis versnek poharába ömlött.

Szatmáry István: Az örök május

Pajzán szemedben május ég, kacag
Szavad zenéje gyöngyöző patak.

Selymes füvű hajad sátora,
Szamócaillat csókod mámora.

Kedélyed lombos erdő, rengeteg,
Mélyén trillázó, víg madársereg:

Rigó, pinty, gerle… Rejtett ág-bogán
Ritkán zokog fel egy-egy csalogány.

Ilyen vidáman, így szeretlek én…
Győz májusod szívemnek bús derén,

És a szépséged, ez a szent csoda
Nekem virulva nem hervad soha!

Vozári Dezső: Lant

Mondják, május van, újra május, mit minden dalnok felmagasztalt,
vándor, ha jár a kertek alján, ilyen bőséget nem tapasztalt,
virágok és füvek szagában terít Istenke gazdag asztalt,
a város hátán kínbafulva porzik és fáj a néma aszfalt;
hiába hívtál rétre, völgybe, valami átok ittmarasztalt.

Valami átok vagy az áldás, amelytől semmit nem remélek,
szürcsölgetem feketekávém, szőke nővel tereferélek,
gerjedelemben látlak néha, ha megvonaglik szájadszéle,
tikkadt, forró Szaharájában forrás felé lohol a lélek
s én, mint az aszfalt, tűröm csendben taposó talpad, édes élet!

Gaál Áron: Reggeli szél

Szombat reggel van. A város üres
at Eifel tornya árva özvegyasszony
a Notre Dame előtti esti csődület
soknyelvű ifjúsága most ágyban forog

Süket csönd ül a Tullieriákban
a szerelmes éjtől még síkos padokon
a Szajnában ázik a hidak lába
„ahová a kis autó hozott”

A Vendome oszlop fogpiszkáló csupán
ami, mint ígybe, kapar az égbe
a mellforma kupolák pedig sután
szégyellik aranyukat a Napba nézve

A viharzó fényben vörös sörényed rázza
a hajadat borzolja reggeli szél
a Hausman boulvard fürdik a nyárban
ahogy tegnap szemed, ma betölt a kék.

/Párizs/

Jagos István Róbert: Szerepjáték

nézd az eget
a magasztos óceánt
a felhők párnás ágyát
összegyűjti a fehér bodrokat
és haragot dagasztat belőlük
régi elfeledett istenekkel

feküdj hanyatt és hidd azt
felette lebegsz

emlékezz anyádra
ki egykor fekete hajával
borított rád szelíd éjt
hangja távoli ködös tájra vitt
emlékezz apádra
az örök csavargóra
szerencse patkóját szorongatva
lepattogzott festékes padokra dőlve
aludta ki magából a hajnali dér fogait

Kapui Ágota: Hiány

       Az egyetlen való a virradat,
a kézzel fogható, hogy létezel,
emelkedő fényhálók alól
életre buksz e vízfenék világból,
az öntudatlanság sötét levéből,
s mint tiszta gyolcs, a végesség marad —
hát legyen úgy, ahogyan lenni kell:
nyílik a csend hatalmas szája,
mint létért síró óriás csecsemő
nyelvén kihűlt emlő-zamat,
tejízű vágyak megromlott hiánya.

Kányádi Sándor: Kétszer kelt föl...

Kétszer kelt föl a telehold
egyetlenegy éjszakánkon;
kétszer kelt föl a telehold,
csak azért, hogy minket lásson.
Háromszor jött el a hajnal,
gyémántkulcsa hármat fordult;
háromszor jött el a hajnal,
s harmadszor is visszafordult.
Két telehold, három fényes,
harmatszemű hajnalcsillag,
állnak az ég delelőjén,
és csak nekünk világítnak.

1963

Rakovszky József: Az északi fenyőhöz

Gyermekkorom karácsonyfája
oh, állsz e rég sudár fenyő,
mint akkor rég az esthomályba’
ott, hol nevelt a dombtető?

Emlékeim közt megkereslek,
szívem ma véled van tele.
Az elhagyott, szegény gyereknek
te voltál ékes mindene.

És most is, mintha újra látnám
észak fokon a zord fagyot…
Szép karcsú törzsed minden ágán
cukorfehér hó álmodott.

Recsenyédi Fekete Miklós: Alkudozás

Istenem,
Ha Te nem volnál,
Bolond lennék,
Mert íme, most is
Téged perellek: magyarok
Sorsa ellen lázadok folyton,
Mint engedetlen, önfejű gyermeked,
És miként Jákob, Veled birkózom.

És beléd kapaszkodom tíz körömmel,
Hogy árva népemnek az áldást megadd,
És immár nem is engedlek én el,
Keresztem majd a Te erőddel hordozom.

Tudod, Uram,
Hogy teher alatt sudárabb lesz a pálma

Szervác József: Lettél világom

        Ölelni tiszták kezeim
ágyékom ártatlan Számnak
szerelmed amnesztiát ad
Bűntelen élünk ölelünk
szemérmetlen világ előtt
kibicelhet a kandi népség
legális nászágyunk a föld
*
        Mit összehordtak szerelmünkre
avart szemetet őszt telet
ruháinkkal lehányjuk azt is
elalszom elhalok veled
s mielőtt egymásra zárult
testünkre rátalál a holnap
gondolataim lepedőjén
homlokomon a ráncok elcsitulnak

Cságoly Péterfia Béla: Darmay Viktor költő, hírlapíró

Elfeledett költők sorozatunkban most egy az életében majd halála után is ellentmondásos megítélésű szerzőt mutatunk be. „Ki is emlékeznék még ma Darmay Viktorra vagy igazi nevén, Viczmándy Győzőre” – írta 1884-ben, a „Koszorú” irodalmi újságban felidézve alakját az ugyancsak ambivalens életútú Palágyi Lajos

Dóczy Lajos: Dicsőség

Hajrá élet! Kedvre kapok,
Nékem is áll a világ.
Múljatok el, borul napok,
Búval népes éjszakák.
Vesztes voltam szerelemben,
De a játék hű maradt;
Barna leány elhagy engem,
Szőke asszony hívogat.

Szőke asszony, szép szerencse
Biztatóan rám nevet,
S küldi hogy kegyét jelentse,
Apródját, a hírnevet,
S a kis csacska ingerkedve
Pedzi lantom húrjait,
S élet és dal újult kedve
Új reménnyel andalít.

Nagy Gáspár: Szerettem az őszi nőket

Szerettem az őszi nőket
gyümölcsillattal jövőket
érett szeptemberedőket
hajnali ködbe tűnőket
az októberi lobogókat
novemberben elhagyókat
mint elúszó gyors hajókat
amíg néztem láttam őket
a folyton télre készülőket
szemükben is didergőket
de fák példáján vetkezőket
igen – a velem vétkezőket
sóhajuk ívén az óh-kat
a velem együtt meghalókat
nagyon szerettem a jókat

Prém József: Első találkozás

Szép gyermek! Most hogy a viharba’
Megtépett sok nehéz csapás,
Szívem a vágy hozzád ragadja
S esengve kér vigasztalást.
Körödből messze van az átok,
Mely egyre üldöz engemet –
Oh, te vagy az, kinél nyugtot találok,
S kivel még boldog lehetek!

Köröd a jóság tartománya,
Hol tanyát vert a szendeség,
Az élet részegítő vágya
Kerüli a csönd e helyét.
Ki holtan járja e világot:

Radó Antal: Nász után

S most jer, te édes úti társ,
Vonulj be új körödbe,
És vígy derűt, amerre jársz,
     Örökre, mindörökre!

Oh nem vár csillogó terem,
Nagy ősök dús örökje,
De átkarol hű szerelem,
     Mely az lesz mindörökre.

Ahol két tiszta szív lakik,
Áldás hull minden rögre,
És üdvök el nem múlhatik –
     Egyforma mindörökre.

Wass Albert: A Nap

Olyan a szemed, mint a Nap,
kár volt, hogy belenéztem,
mert jaj, Te a Nap rokona vagy,
s nekem a Nap az ellenségem.

Kerüljük egymást ősi daccal
és minden ősszel gúnyolom,
s ő rám nevet minden tavasszal.

Nyáron elüldöz messze, messze:
harmat-homályos rengetegbe,
olykor csak játszadoz velem,
hanem mikor meghal a Nap:
az őszi estét szeretem.

Tóth Ede: Nyiladozik az ég alja…

Nyiladozik az ég alja,
Hull a csillag erre, arra.
Ha leesik, itt lenn marad,
A babám szemére ragad.

Babám szeme koromsötét,
Csillag üli a közepét,
Honnan vette? vagy ki adta?
Égből hullott, onnan kapta!

Cságoly Péterfia Béla: Katonadalok, betyárnóták V. rész

Sorozatunk befejező részében az összefüggéseket szeretnénk bemutatni a paraszti és pásztorélet nótákban, dalokban felvonultatott sorsfordulóiról. A csikósdal, csikósnóta a pásztordal válfaja, a csikósok életéről és érzelmeiről szóló, rendszerint szájukba adott szöveggel. Főként a ló ábrázolása révén kapcsolódik a betyár és katonadalokhoz. A félnépi pásztordalok is elsősorban a csikóst szerepeltetik, mert nagyobb rangja volt, mint a gulyásnak vagy a kondásnak. A ló elvesztéséről szóló epikolírai dalok pedig a betyárnóták és balladák egyik gyakran felhasznált és népszerű motívuma.

Molhos Lajos: A hideg nagy ködben Korond

…nagy-ködös őszben hazafelé menőn
trappolgat bennem egy riadt kisgyerek
ki valahol rideg tájakban nagyon eltévedett
s már hinni is alig meri hogy ép bőrrel
még egyszer hazáig eltalálhat –
kit-kat kit-kat kattogdogál serényen
a vonatkerék fehéregyházától felfelé
a küküllő mentiben
bunda-vastag ködben búvik lapul a táj
didergőn jó-puha emlékekbe búvok magam is
meglapulván egy-egy tenyérnyi fényes szegletben
akárha fészekben a fecskefióka is
én istenem hogy fogy zsugorodik
ami még hazavár!

Dutka Ákos: Beethoven szonáta

A falra ólmos árnyékok suhannak
Lágyöblű ódon bútorok alól...
Egy vén fekete hegedű zokog künn
Az alkonyati csendbe valahol...

Nagyon megcsúfolt valakit az élet;
Megtréfált valami asszonyi bűn
S ez a tompa fekete bánat búg
A remegő fájú vén hegedűn.

A falon ólmos árnyékok suhannak
Lágyöblű ódon bútorok felett...
S nekem úgy rémlik: a zokogó dalba
Egy fekete asszony belenevet.

Darmay Viktor: A cirkumspektus poétákhoz

„Ha a költő is odahagyja,
Ki küzd akkor a jó ügyért?”
/ Petőfi/

Legyetek egyszer már poéták,
poéták mindenekfelett,
S hagyjátok a professzorosdit,
Unalmas, ráncos képeket.
Zendüljön újra eszme, érzés,
Hadd lelkesüljön a világ,
Vagy dobjátok a lantot sutra,
És legyetek - diplomaták

Darmay Viktor: Céltalan bolyongás

Kietlen és körültem mindenütt,
Szemembe egy halvány sugár se süt.
Vak ösztönöm vezet csak egy úton,
Hol, merre járok, én azt nem tudom.

Érzem, hogy rög van talpaim alatt,
Hallok rezegni szelíd lombokat;
— Lelkemre száll kéjérzet, borzalom . . .
Szellő volt-e, kígyó-e, — nem tudom . . .

Vagy látok, sejtek ingó árnyakat,
Sötét, mély tükröt omló part alatt;
Megállok néha messze távolon —
S ne térjek-e még vissza, — nem tudom.

Darmay Viktor: Költői divatok

Szatírák szatírája

Mint mérges gomba lágy permet-esőre,
Előbúvik a földből nyakra-főre,
Mint méhraj a zöld lombos tölgyodúbul,
Szúrós danával egyenkint kizúdul;
Úgy terem mostan a sok szatíra,
S megy sülyedésnek hősi dal – s líra (?)
Amely pedig szintén mint gomba nőtt,
Kevés idővel is még ez előtt.
De hasztalan, – ki bűnös amiatt,
Hogy mindenben van fölkapott divat;
Hogy szabó, ügyvéd, pap, gróf egyaránt
Ünnepnapon magára frakkot ránt;
Hogy aki költő, mert úgy mondja: ír!

Darmay Viktor: Méhesember

Verőfényes tavaszi nap,napja fénynek, dalnak,
Méhesemnek fái alatt édesen andalgók,
Ifjú lombok rám hajolnak, könnyű szárnyuk lebben,
Lágy zümmögés hat fülembe, — gyönyörködöm ebben.

Szivem nyugodt és elégült, vágyai pihennek,
Oh bár ilyen volna egész folyta életemnek;
Boldogan tudok merengni egy kicsiny virágon,
Hosszú tél után végtére hogy fakadni látom.

Ki-kiröppen egy-egy raj, mint gondolatim épen

Darmay Viktor: Örök gúny van...

Örök gúny van a természetben,
Örök gúny rejlik mindenütt;
Egyik lapon fényes nagy eszmék,
Másik lapon meg gyászbetűk.
Ha olvasom, — míg mély értelmét
Élembe zárják a sorok:
Szivem úgy fáj, — mosolygnom kell, ha
Megőrülni nem akarok.

Minden, mi föl- s letűn a földön:
Egymás paródiája csak;
A tavasz üdv virulása

Ábrányi Emil: Egy lobogó szalagjára

Végtelen kín volna látnom
A hazát szabadság nélkül,
Ámde százszor jobban fájna:
Haza nélkül a szabadság!…

Ábrányi Emil: Féltett boldogság

Boldogságommal nem dicsekszem,
Bár ajakamon csaknem kitör.
Ó hányan vannak a világon,
Kiket nehéz bánat gyötör…
Szegények, ennyi boldogságot látva,
Önsorsukat fájóbban érzenék.
Elhallgatok. S csak titkon mondok áldást,
Hogy társamul téged adott az ég!

A sors irigy a boldogokra,
Gyötörni őket lesbe áll,
S én üdvömet féltőbben óvom

Ábrányi Emil: Föltámadás

……………… Nagyszombat éjszakáján,
Kripták körül, sírkertek néma táján,
És mindenütt, ahol halottak vannak:
Tündöklő szárnnyal angyalok suhannak,
Mint csillaghullás, mely nem hágy nyomot,
Visznek kezükben pálmát, liljomot,
S míg a sírokra halkan rálegyintnek,
„Föltámadunk!” súgják dalolva mindnek.

Az égi jelszót hűs szellő ragadja,
És egyik sír a másikának adja
Halottak nyelvén valamennyi szól,
Fohász, sóhaj kél a göröngy alól.

Ábrányi Emil: Nyújtsd karodat…

Nyújtsd karodat és menjünk e tömegből,
Mely rangot, hírt, kitüntetést keres;
Virágként hajló fejedet nyugtasd meg
Hű szívemen… és bízzál… és szeress!
Erdő legyen szerelmünk foglalatja,
Magányos erdő a hegyoldalon…
Távol e fényes, de hideg világtól:
Szeressük egymást, kedves Margitom!

Mentünkben majd kíváncsian megnéznek
A madarak s a kékszemű virág,
Mely szirmait most nyitja szét először
És neked adja első illatát…!

Ábrányi Emil: Vándor-madár

A gálya reng… s a méla tengerész
Fáradt szemével a magasba néz.
Borongó, síró alkony-ég alatt
Lát fönn-repülni vándor-madarat…

„Hová, hová, bolyongó kis madár?
Utánad éj… előtted nincs határ, –
Süvölt a szél… kel a vihar legott,
Szállj árbocomra, – jer! pihenj meg ott!”

„ „ Jó tengerész! Én nem pihenhetek!
Vágy ragad engem és szívem beteg!
Sietnem kell az óceánon át,
Hogy megláthassak egy távol hazát!” ”

Tompa László: Ábel számonkéretése

Báró Kemény Jánosnak

Kain, szavam rád most vádat kiált:
Szólj, hová tetted az atyádfiát?

Tagadnál? Bujnál? Vitát kezdenél? –
Hisz kezeden még s Ábelé a vér!

Nemrég a földnek békés tereit
Együtt bírtátok –: szilaj és szelíd.

Ám ölni bujtott önzés, gyűlölet,
S a föld legott siralmak völgye lett.

Tompa László: Alkonyati eltűnődés

Hevertemben sűrű
Esthomály lep, átfon –
Már szemem se küzd, hogy
Benne valót lásson.

Bele-réved szobám
Egyik szögletébe –
Életreggelemnek
Régmúlt idejébe.

Beh sokat is ígért
Az a régi reggel!
Mindent, ami csak egy
Szép, nagy élethez kell.

Tompa László: Befagyott révben

Pár napja-e, vagy sok-sok éve?
Már nem is tudom –: köd mögöttem…
A nyugtalanság tengeréről
E révben oly rég kikötöttem.

Jó, békés rév ez! Legyen áldott!
S áldott az ár, mely ide hajtott.
Itt semmi kockázat, veszély, – csak
Fagyott vízmező, puszta partfok.

Itt elnézvén a néma holdat,
Míg körülfoly hideg palástja:
Leszámolok volt-életemmel,
Merüljön örök hallgatásba!

Tompa László: Erdélyi télben

N. Tessitori Nórának – egy sötét kor bús gyermekeit szépségek fényével vigasztalónak

Mily szörnyű súllyal nyomja a tél a földet!…
Terhét a fák is görnyedve nyögik.
A házak szinte megrokkannak alatta.
De azért csak állnak és várják a tavaszt.
Míg havat pallva a Budvár körül
Sors szele sír… A sietve leszálló
Szürkületben titokzatos árnyak
Sunnyaszkodnak bokortól-bokorig –
Most minden cserje, domb rajzó mese-méhkas!

Tompa László: Sziklavár

Sok meddő harc során,
Álmaim alkonyán,
Meredek úton önmagamhoz értem.
E magam: sziklavár,
Mely komor daccal áll
Csatatér fölött, felhős szürkeségben.

Itt kapu, fal kemény,
S nincs áltató remény,
Meglepetéstől nem kell ijedeznem.
Más meg sem közelít –
Csak villámok szelik
A mennyboltot időnként közelemben.

Erdélyi József: Fekete tölgy

Hajdanában-danában,
ezer tölgyfalábbal,
keskeny híd vitt a Balaton
széles vizén átal;
dalban mondja ma is hírét
a magyar nép ajka:
„Széles a Balaton vize,
keskeny a híd rajta…”

Rég elpusztult a Balaton
regebeli hídja;
de megvan még a híd lába,
a fekete tölgyfa;
rejti a Balaton vize,
őrzi a híd lábát

Erdélyi József: Mócok

Hová lett a pörge kalap,
a rövid ing s alatta
a bogláros szíj, a tüsző,
meg az a rojtos bő gatya?
Hová lett a cifra szumán,
a bocskor, a telekes?…
oda van már a mócról is
minden régi, érdekes.

Megvan, hiszen, még a bocskor,
de nem bőrből – gumiból…
A néptől egy gúnyos ördög
miden szépet elrabol,
s ad helyébe felemásat,
nevetséges divatot

Erdélyi József: Vak templom

Mese Luther Márton emlékére

A mesebeli templomon nem hagytak
sem ajtót, sem világos ablakot;
s úgy hordták belé a világosságot
alagúton, bőrzsákban a papok;
ám odabenn nem hogy világosabb,
hanem annál nagyobb lett a sötét,
mintha egy festő fekete vászonra
festene varjat, koromfeketét.
Kíváncsi volt a mese vándor hőse:
mi lehet abban az ablaktalan,
vak templomban, s látva, hogy napvilágot
zsákkal hordanak a boldogtalan

Ölbey Irén: A fehér agár

Egy nagy fehér agár
járt minden éjszakán
a kastély udvarán.
Szép s karcsu volt, akár

a keskeny, tiszta hold.
Felcsucsozta nyulánk
árnyékát a palánk.
Lihegve szimatolt

körül s végighaladt
a kőtornácon is.
Ott állott a kocsis,
szőrgubája alatt

Ölbey Irén: Két sült krumpli

Lelkemben az emlék fellobban, —
hetven gyereket tanítottam
nyolc órától tizenkettőig s később,
míg a házak tetőit az alkonyat el nem öntötte
rózsaszín lázzal, tündökölve.
Reggeltől estig hetven gyermek,
írtak, olvastak, énekeltek
s harangszókor a szűk ebédet,
a két sült krumplit ott ették meg.
Ennek már itt-ott harminc éve,
két sült krumplit ettek ebédre ...

Ölbey Irén: Miért búsulsz

Mért búsulsz? Szemeid könnye miért pereg?
Mi fáj? Nézd, odakinn a zizegő, szelid
ágak közt legyező fény kacag álmatag.
Légy hát víg, mosolyogj te is.

Oszlik-foszlik a tél, olvad a hó, ezüst
párák lengnek a vén, rest hegyek ormain
s fodros pántlikaként táncol a hüs patak.
Mért csak téged emészt a bú?

Menj, sétálj a mező földszagu utjain
s nézd némán a füzek csöpp rügyeit s a kék
égbolt fellegeit. S győzd le a bánatot,
lelked zengje be az öröm.

Ölbey Irén: Örök szerelem

Vérünkben gyötrelem
ég 8 élet és halál.
Én úgy emlékezem:
éltünk egyszer mi már.

Vérünkben muzsikál
az árnyék és a fény.
Madár voltál s madár
lehettem akkor én.

Mondd, emlékszel-e ?Kék
tájon szálltunk s a kert,
a fű, a föld, az ég
mivelünk énekelt.

Ölbey Irén: Szél

A fák között úgy fut, szalad,
Mint virgoncvérű kis fiú.
Erős markával a hiú
Rózsák bíbor szirmába kap.

Fütyül, száguld a fürge szél,
Szilaj kedve határtalan.
Amerre jár, a rőt arany
A fákról sírva permetél.

Kapukat dönget s büszke ő,
Ha hull a rozzant háztető
És ha szemedben könny vacog.

Néhol bezúz egy ablakot. . . .
Aztán a fárad, vad gyerek
Halkan, békén elszendereg.