József Attila: Májusi ének

Örök reménység istenajka csókol
Keserű számra, Ember, égi dalt:
Nagy, szűz virág a roskadozó lombból
S Világbékesség szívedből kihajt
És szeretettel, illatával hódol
Világszabadság, tavasz, téli rajt,
Undok lélek-fagyot feledve, Ember
Rácsókolom magam kezedre rajt,
Kérgén lihegjek Világszerelemmel,
Mert a Békesség egyszer csak kihajt.
Ó halleluja, Május a szívekben,
Hozsánna, nékem ezt kell énekelnem:
Az Isten legszebb gondolata lelkem!

1923. május.

Reményik Sándor: Májusi biztatás

1

Megépültél,
Megépültél törött hajó.
Megépített
Megépített
A nagy Mindenható.
Új árbocok és új vitorla
És új kormánykerék -
És május van
És végtelen a tenger
És végtelen az ég.
Nincs hátra más:
Az iránytűdet vedd,
Az iránytűd: szíved.
Egy kicsit reszket még.
De nemsokára nyugodtan mutat.
Bízzál hajó:
Kis türelem.
Kedvező szél - -
Fölszedheted aztán horgonyodat.

2

Egy rózsa-ágon fönnakadtál.
Mondtam, ugye?
És megtartott az ág.
Most már testvér, kapaszkodj fölfelé
És el ne engedd jósorsod kezét!
Hallod, hallod
A gördülő kő tompa dörejét?:
Én zuhanok tovább...

1935. április 29

Reviczky Gyula: Május

Fénynek, melegnek újulása van,
Virág a földön, új remény a szívben,
Elhagyja ágyát a nehéz beteg,
Hogy e szép földön még körültekintsen.
Eldobja mankóját a csüggedés,
Megszűnnek a bajok, a veszteségek,
Mikor a gyönyörű május van itt,
Mikor a békák brekkekéznek.

Erdő, mező, ég, föld ugy csalogat,
Mint nevető lány ünneplő ruhában.
Oh mennyi kéj van, inger és gyönyör
Pacsirtadalban, illatos virágban.
Tavasz! Tavasz! Te földünk mosolya,
Ki az egész világot megigézed!...
S mégis van büzhödt, piszkos pocsolya,
Ahol a békák brekkekéznek.

Igács Rúzsi

Magyar népballada – Halas

„Szombat este nyó’cz órakó’
Haza gyüttem a tányérú’,
Azt hallottam az utamba’
Valaki van a Rácz-kútba’. –
     Igács Rúzsi kedves babám,
Hun van az én édös anyám?
„Még pentökön hat órakó’
Kimönt a szőllőbe akkó’.’ –
    Én is kimöntem utána,
De nem akadtam reája……
Igács Rúzsi kedves babám,
Hová tötted édös anyám?…
    „Keze-lába a Rácz-kútba’,
Feje-háta kendör kapujóba!”1
„Igács Rúzsi gyere ide
Lantos István gyűjjön ide –
Ösmeri-e ezt anyjának?!”
    „Nem ösmerem én anyámnak,
Sem kezirű’, sem lábárú’,
Igács Rúzsi, kedves babám,
Kér’ őted meg édös anyám?!”
    „Nem vó’tam én annak oka,
Maga vót az indítója:
Sujak2, olló elkezdője,
Balta, fejsze elvégzője.”
Igács Rúzsi, édös szívem,
Hamis hitöt fúttá’ vélöm!”
    Igács Rúzsi abalakjába’,
Kinyí’t a rúzsa magába’ –
Lantos István a kocsmába’:
Eladom a jószágomat,
Kivá’tom kedves babámat!”
„Ne aggya ké a jószágát,
Ne váltsa ki ké a lányát!”…

/1/ Kendertörő. Áztató.
/2/ Bunkó.

Móra Ferenc: Cifrácska

Cifrácska olyan szép agárkutya volt, hogy őnála szebbről még a mesében sem hallottatok. Hegyes a feje, hogy a tűbe lehetett volna húzni cérna helyett. Karcsú a dereka, hogy a keszegek megirigyelhették volna érte. Hosszúk a lábai, hogy elfáradt, amíg végignézett rajtuk. A szeme ugyan nem volt nagyobb a kávéscsészénél, de a füle akkorára nyúlt, hogy paplan helyett használhatta, ha fázott. Ebből most már megérthetitek, milyen nagy dicséret az, amikor azt mondják valamire a szatymaziak, hogy olyan szép az, mint a Cifrácska kutya!

    Hát szó sincs róla, szép a szépség, de azért egy tarisznya szépség se ér föl egy marék okossággal. Márpedig Cifrácskának abból is zsákszámra jutott. Ő volt Szatymazon a legokosabb agár. Igaz, hogy több agár nem is volt Szatymazon, csak ő maga.

    Hogy milyen okos agár volt ez a Cifrácska, azt egykettőre megértitek, ha elolvassátok, mit szokott csinálni. Hát azt szokta, hogy amikor nagyon melege volt a napon, akkor a tűzhelyre feküdt hűtőzni. Mikor a kéményből ráhullott a korom, katlanba bújt tisztálkodni. Ha a kakas a hátára ugrott a kerítés tetejéről, mindjárt a macskához szaladt oltalomért, s amikor a macska összekarmizsálta az ábrázatát, akkor elszaladt panaszkodni a sündisznóhoz.

    Egyszer az történt ezzel a nagyeszű Cifrácskával, hogy a gazdája odafüttyentette maga elé s azt mondta neki:

    - No, Cifrácska, én most elmegyek hetedhétország ellen, meg sem állok a kukoricaföld sarkáig. Vagy jövök haza, vagy se, de mire a ruhaszárító csillag lecsúszik az égről, akkor bizonyosan itthon leszek. Addig eredj a mezőre ürgét fogni.

    Cifrácska nem mondatta magának kétszer a parancsolatot, leszegte a fejét, a fülét fölcsapta a két vállára, hogy azzal is kevesebb legyen a vinnivalója, s azzal kinyargalt a mezőre.

szozattovabbacikkhez

Ásgúthy Erzsébet: Mama

Kropacsek urat, mikor az üzemből hazajött délben, felesége már az ajtóban azzal fogadta, hogy megint baj volt a mamával.

    - Alighogy bevasaltam a ruhát – hadarta –, mindjárt mentem is, hogy elrakjam a szekrénybe, hát a kispárnahuzatok közül máris hiányzott egy! Rögtön tudtam, hogy csak az anyád vehette ki a csomóból, mert más nem járt a szobában. Hát mondom szép szóval, vékony hangon, egész szelíden: „Ugye, mama, megint hozzányúlt a vasalt ruhához?” De még be sem fejezhettem, már magánkívül volt az izgalomtól, hogy ő sose nyúl semmihez, tudhatom jól, pedig hát a múltkor is ő ette meg a szilvakompót maradékát, no de hisz én nem sajnálom tőle, nem azért mondom, miattam akár az egész spájzot is megeheti, ne mondja, hogy a pénzéért éhezik minálunk, hanem hogy a vasalt ruhába csak úgy beleturkáljon, az már mégiscsak sok egy kicsit! És még szólni se lehet neki, mindjárt megsértődik. Márpedig nem úgy van az, hogy akármikor tiszta huzatot lehessen előráncigálni, nem adják a szappant ingyen, ami éppen eszébe jut, és még letagadja, ha szólok neki! Hallottad volna csak, mit művelt, ahelyett, hogy egyszerűen visszaadta volna a huzatot! Még neki állt feljebb, hogy én ne követeljek rajta semmit, biztosan rosszul számolták össze a ruhát… „Rosszul számolták!”… Én számoltam! Én magam! Hát csak tudom, mennyi volt!… De ő mindig friss ágyneműt követel, pedig már megmondtam, hogy elég, ha egy párnán alszik, minek még a kispárna is?… De hogy ő nem tud anélkül, úgy megszokta egész életében… „Megszokra!” Én is megszoktam sok mindent, mikor még Klimkó Etának hívtak, mégis le kellett róla szoknom, mióta Kropacsek Vincéné vagyok. Nem úgy megy az, hogy csak neki a késznek, széthányni a más keserves munkáját… és a tetejébe még le is tagadni mindent!

szozattovabbacikkhez

N. Jaczkó Olga: Gombák a tölgy alatt

    I.

    A hagyományosan fitosorrú szobalány gajdolva vitte vissza a megrakott tálcát a tálalóba.

    - Lallala… Új torony a cifra palotán!

    A házvezetőnő – hosszú évek fáradságos majommunkájának eredményeképpen minden mozdulatába sikerült arisztokrata-utánzat – belekukkant a tálba, melynek kihűlt levében, mint régi emlékek a közöny tengerén, finom hús és zöldségszeletek úszkáltak.

    - Persze, hogy új szeszély, ha már a becsinált sem kell!

    Mert eddig a méltóságos úr szeszélyeinek tekervényes épületén a csirkebecsinált volt a csúcspont, minden időszakban evvel kellett kezdődnie a villásreggelinek. S hogy ma már ez sem ízlett, annak a jele, hogy nagyon ingerült az öregúr.

    Reggel kilovagolt a vendégével és kellő távolból mutatta meg neki parkjának gyönyörű, szabályos egészét. A vendégnek kedve támadt közelebb lovagolni és rögtön feltűnt neki a Csoba Janku kis portája, mely rőzsesövényével nekivetette magát az úribirtok díszes keramitfalának és vakmerő beszögelésével behorpasztotta a különben szabályos hatszög egyik csúcsát.

    A vendég drasztikus hasonlattal hívta fel erre a báró figyelmét.

    - Mért nem kapartatod le erről a remekműről azt a kis légypiszkot?

    Könnyű szavaival veszedelmes háborgást vert fel a Barsay báró látszólagos nyugalma alatt. Régi keserűsége volt az az apró porta, állandóan bosszantotta, mióta csak átvette a birtokot és egyéni ízlése szerint alakította át az egész környéket.

szozattovabbacikkhez

Honti László: Lukács és Péter

Cseri Lukács jómódú gazda Göncölszekérkarcsán. Van neki vagy hatvan hold földje, egy fia, egy leánya, egy régi csúza és egy házsártos felesége.

    A hatvan hold földjével, fiával, leányával, de még a rettentően fájdalmas csúzos nyavalyájával sincs neki annyi baja, mint házsártos feleségével, Örzsével.

    Hej, pedig micsoda derék, jóravaló fehérszemély volt Örzse néni Erzsike korában, megtudná mondani mindenki, aki akkor Cseri urammal fiatal volt; szerencsés is volt, hogy megkaphatta.

    Egyszer – van már vagy 7–8 éve – beteg lett az asszony. Dunyhák, vánkosok között bevitték Szerdahelyre;ott az orvos alaposan megvizsgálta; azt mondta, hogy nincs itt semmiféle különös nagyobb baj, csakhogy ideges az asszony. Cseri Lukács kifizette a taksát, felrakta az asszonyt a kocsira, indult hazafelé.

    Az asszony meg akarta állíttatni a kocsit a patika előtt, de Cseri uram nem engedte. „Azt mondta az orvos, nincs neked semmi különös bajod. A szamár nem tudta, hogy paraszt gazdának a felesége vagy, még azt mondta, hogy ideges vagy.”

    - Mit? Hogy én nem lehetek ideges? Hát már csak az úri személynek szabad idegesnek lenni? Még ezt is sajnálja tőlem maga vén zsugori? Megálljon kigyelmed megmutatom én, hogy csak azért is ideges vagyok. Hanem ezt megkeserüli egész életén át.

    No, az igaz, hogy Örzse asszony a szavát nagyon is betartotta. Alighogy a gyenge állapotából kiépült, elkezdte az urát mindenfélével bosszantani.

szozattovabbacikkhez

Buda Ferenc: Hóval jön húsvét

Hóval jön húsvét,
jácint helyett hoz jeget.
Jézus úr testét
dongják fagytűrő legyek.

Szél ríkat fákat,
szirmot szaggat, szétsöpör,
zúzdal gyenge ágat,
zöld bimbóra rátipor.

Légiós kaszárnya
ablakáig ér a hó.
Sziklasír szájára
visszahengerül a kő.

Czipott György: Adiabene Máriához

Aludj szép kisanya, pihenj,
méhed, fénylőforrású kút
rejtsen istenherceg fiút.
Övé véredzengésű menny.

Riadsz szép kisanya, fázol,
szívedbe vesztés költözött?
Hol vajúdsz, bár birkák között
lesz királyi ágya jászol,

hisz jussán övé föld és ég,
s krésztos lesz, kit véresre vert
és megfeszített ember, mert
gonosznak csak halál elég.

Most aludj kisanya, pihenj,
méhed, szűzfényforrású kút
még rejt istenherceg fiút.
S övé élethazája menny.

Dsida Jenő: Zarándokút

I.

Menni terv nélkül és gondolat nélkül.
Ruhámon lassan átmelegszik a nap,
a szél körülsusogja fülemet
s eszembe juttatja, hogy élek.

A fák incselkedőn az útra hajolnak
s kövek görögnek lábam elé.
Kezemben régi hangszeremet keresem,
mely összetörött, elveszett.

Eszembe jut a szerelmem is
s ha már így van, ideírom
Olyan hűvös, mint az esti szél
s olyan messze van, mint a csillagok.

szozattovabbacikkhez

Kányádi Sándor: Nagycsütörtökön

nagycsütörtökön már kora délután odébbállnak
a vacsorát már ki-ki a maga nem föltétlenül
családi körében költi el nagycsütörtökön
már kora délután meglép aki csak teheti
nincs idegünk már a közös szorongáshoz
a közös de a külön-különi megszégyenítéshez
sem a kálvária a kivégzés ceremóniájához
ha legalább élőben menne mint minden este
a megváltott és meg nem váltott világ
minden híradójában latrok százai ezrei
mentődnek föl naponta pilátusok légiói
mossák a kezüket nyilvánosan és közben
elégedetten mosolyognak bele egyenesen a
kamerákba csak az üzenetrögzítőkre hagyat-
kozhat nagycsütörtökről nagypéntekre virra-
dólag a megváltás dolgában bizonytalankodó
ki kell hétvégéztetni a fejekből az áldozat-
hozatalnak azt a deprimáló hogyismondjákját
ki kell hétvégéztetni no szia majd húsvét után
locsolkodni ugyan már kinek van ebben a mai
rohanó világban divatjamúlt a folklór
a föltámadást hétfőtől kezdve mindenki már
csak magának reméli

1994

Kisfaludy Károly: Húsvét után két hete már

Húsvét után két hete már,
A szép leány a kertbe jár.
Jöszte, Rózsám, jöszte
Hamar ki!
A bokorban lelsz te
Odaki.

Zöld a levél, hűs az árnyék,
Játszanak ott hív gerliczék.
Jöszte, Rózsám, arra
Szaporán!
Jobban megy a munka
Csók után.

„Tüske van ott, csalfa legény,
A sűrűbe nem megyek én.
Van szeretőm nekem
Odabe',
Ki majd elvesz engem
Pünkösdre.”

Kunszery Gyula: Húsvéti fák

Azon a vasárnap
ujjongtak a pálmák,
mert a megváltásnak
messiási álmát
valósulva látta
Jeruzsálem népe;
jött Jézus … lepleket
dobtak le elébe,
s lengettek fölötte
büszke pálmaágat,
azon a vasárnap.

Akkor, csütörtökön
a szelíd olajfák
karcsú ágaikat
lankadtan lehajták,
mert a Getsemane-
kertben gyötrelemmel
vért verejtékezett
egy magános ember,
vére szétfolyott a
fekete rögökön,
akkor csütörtökön.

szozattovabbacikkhez

Petrőczi Éva: Nagypéntek

Izsópkötegre,
hallgatag és törékeny
növényi ágyra
került az utolsó kortyot

hordozó szivacs:
válasz a végtelen,
halál előtti
szomjúságra.

Végóra virágzott
az izsóp
szánakozó
gallyai közt

és gyönge suttogás:

„Halálod, én Uram,
engem is összetört,
őrzi minden apró levélkém
lehelleted nyomát.”

1997

Rónay György: Golgota

Csontja nem tört. Sokan már igyekeztek
hazafelé, hogy a készület-estet
(mert készületnap volt) törvény szerint
megüljék otthon, mikor rengni kezdett

a föld. Fehéren hullámzott az ing
a holtakon, akik elkeveredtek
a tömegben s kurjongtak mint a részegek,

míg egy Grál-angyal fölfogta a Vért
a hirtelen beállt éjben, amint
a Szantorin felhője odaért.

Tornai József: A tűz keresztfája

Mikor fehér tested legelőször láttam,
nem hittem a tűz áldozatában,

csak a kövekben, sötétségben hittem,
rozsdás ágak: emlékek közt lebegtem.

Ahogy rámdűlt mészkő-fehérséged:
halott bámult holdon ellenséget,

bálvány nézett leölt lánygyereket,
fejetlen kócsagot, repedező hegyet.

Nem hittem s e húsban, se kenyérben,
nyakamnál fogva lógtam üres szélben,

lent vonított a folyó, sárba-lökött szellem,
bűneim végén, teelőtted függtem.

Hoztam esőt, galambot az égen át
és véres inget, apám gyerekkorát,

hoztam búgó, megvakító napokat
és kardot, lókoponyát, cserépfazekat,

és idegeket, leszakadt drótokat,
karóba-húzott, szenes magyarokat

s te hoztál berúgott oldalú citerát,
verik este, verik a szekerek, a fák;

tankok csattognak a szíveden, a szívemen,
éljen a legiszonyúbb történelem;

éljen a tűz keresztfája, az odaadás, te árva,
fehér tested tündöklése, füsthalála.

Babits Mihály: Hegyi szeretők idillje

Mikor az alkony szelleme a délutánra száll
titkosan mint távol zene:
a hegyi szeretők szeme
a tájon szertejár,
minthogyha végiglengene halk szárnyon négy madár.

A föld most már az Istené, a nap lanyhán üget,
mint ló az istálló felé.
A fény lármája és a méh
dongása is süket.
Zöld dombok tárják ég felé prémes mezőjüket.

Prémes mezőkön, mint a füst, márványzik át a szél.
Nem füst az, csak a halkezüst
borzongás a Föld fürte közt,
mely elhal s újra kél,
ahova csak az égi Est altató csókja ér.

A hegyi szeretők szeme egyszerre látja ezt,
mint egy látcsőnek két csöve,
vagy két hangszerből egy zene
ha bizton összerezg:
a látás testvérüteme olyan egyszerre fest.
Milyen jó nékünk, édes, itt és messzehagyva, lásd,
a városok szük útait,
ahol mindenki csak kicsit
lát és mindenki mást!
Milyen jó együtt látni itt egyet és óriást!

Füzesi Magda: Jámbor vers a szerelemről

Szeretlek,
csak úgy,
bele a vakvilágba,
mint pirkadat,
amely a kába
gyíkokat magához öleli,
ahogy az égbolt néz
a méla tájra,
erdőt a nap becézi,
s ahogy
fészkébe hívja párját
a vadgalamb.
Ne mondd, hogy mindez
így természetes,
hiszen a szív is
csak akkor százhuszat verő,
hogyha kelet, nyugat,
dél és észak
biztos támpont
a kárhozatra.
Így hát
a kába gyíkokat
magához ölelő
pirkadatról is az jut eszembe:
szeretlek, csak úgy,
bele a vakvilágba.

Lászlóffy Aladár: Júlia sírja

Mikor még nagyon szeretik egymást ketten,
az örök legbenső erkélyjelenetben terveket
szőnek, és kézenfogva akarják végigjárni
a fárasztó körutakat s a környező magaslatokat.
A tulipángruppok mentén valahol a lány
lehúzza tűsarkú cipőjét, s a fiú kabátján
megpihennek. Lenn esti fényben vagy délutáni
napban a város. A fiú boldog, hát komoly,
mint a férfiak ilyenkor: „Meglátod,
megöregszem s nem fogsz szeretni – mondja –
„…melletted megyek, mert az öreg tanárné
felett is éppen úgy eljár az idő.”
És elindulnak, mert semmi közük még az időhöz,
csak a szerelem izzik fel bennük pillanatokra
úgy, hogy azt hiszik: életük minden
zugába bevilágít.
A szerelem épp oly lámpa, mint minden lámpa,
a férfiak megöregedve, s a leejtett
bot után hajolva ütközik kezük
a magányos földbe, az egész nagy földgömbbe:
egyetlen Júlia sírja.

Nagy László: Szépasszonyok mondókái Gábrielre

„Szájából hallottam Báthori Gábornak: Én vagyok az Báthori Gábor, utánam mindjárást Dengelenghiné”
„Hallottam, hogy az asszony Dengelenghiné szeméremtestét kökény levével mosogatta gonosz végre”
„Hallottam egycsuprot tarottt Imrefiné, melyet forgatván, azt mondotta: Gábor, Gábor, Gábor, s úgy kellett jönni az szegény fejedelemnek, hogy csaknem nyaka szakadt”

Tanúvallomások 1614-ből

Gábriel
Gábriel
Gábriel
árnyékodért selyemingem
ázik el
úgy havasán fejedelmem
húrjaimon hegedősöm
göndörödösöm
haramia-hősöm
nyári vörös
agyagomban
lábnyomodat
őrzöm

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor: Álmodsz e róla

(Sorok az özvegy férfihez)

Álmodsz-e róla, mondd?
Eljár-e hozzád olyan suhanó,
Nesztelen léptekkel, mint életében?
Érzed-e édességét közelének?
Barna haját, fájdalmas-nagy vadgesztenye-szemét,
Lélek-kitágította pupilláját,
Lezárt ajkát, a keskenyvonalút,
Mely hallgatni, jaj, régen megtanult,
Jaj, szinte oly jól, mint a koporsóban:
Haját, szemét, arcát, ajkát, alakját
Álmodban látod-e?
S azt a nehány apró, keserű ráncot,
Miket az elfojtott betegség
S övéiért örök aggodalom
Olyan korán szántogatott
Vonásainak finom földjébe mélyen, mélyen?
Hát ritka mosolygását látod-e?
S még ritkább nevetését,
Mely, ha kibuggyant, mindig könny buggyant vele,
Mintha mondaná: Nevetés közben is fáj a szív?
Álmodsz-e róla, mondd?

szozattovabbacikkhez

Pap Zoltán: Iszogatok-dalolgatok

Iszogatok, dalolgatok,
Azt mondják, hogy korhely vagyok,
Korhely vagyok,
Szidnak engem, minden rosszat
Rám fognak az emberek,
Pedig én csak csitítgatom,
Hej, pedig csak altatgatom
Ezt a szegény szívemet.

Azt mondják, hogy korhely vagyok,
Pedig hát én beteg vagyok,
Beteg vagyok,
Gerle madár, árva madár,
Mondd el az én bánatom,
Keress nekem olyan helyet,
Ahova én elmehessek,
Merre tartsak, hova menjek,
Mit csináljak, nem tudom.

Gyökössy Endre: Budapesten

Mit kerestek Budapesten
Marokszedő lányok?
Itt a bűn, mint éhes farkas
Leskelődik rátok?

Szüret után, dolog után
Mért siettek erre?
Hogy szívetek a csábítás
Magához ölelje?

Bűnös itt a levegő is,
Átkos itt az élet!
Öntudatlan az angyal is
Pocsolyába téved.

S mikor sírva szabadulna
Már kihullott szárnya…
Csak vergődik, mint a madár
Kalickába zárva!

Ne jöjjetek Budapestre
Szép falusi lányok…
Tenger a bűn… Az Isten se
Vigyázhat itt rátok!

Greguss Ágost költő, egyetemi tanár

Greguss ÁgostNagyon sok embernek költőként csak Petőfi Sándor jut eszébe, ha az 1848-49 forradalom és szabadságharc ideje jön szóba, holott – napjainkra részben elfeledve – más jelentős irodalmárok is szívvel lélekkel küzdöttek a hazáért és a nemzetért a remény és a lelkesedés örökké emlékezetes napjaiban. A jelentősebbek közé tartozott Jókai Mór, Tompa Mihály, Lisznyai Damó Kálmán, Vasvári Pál és mások mellet, az 1825. április 27-én, Eperjesen született Greguss Ágost. A híres esztéta és filozófus Greguss Mihály fiaként Ákos[édesanyja Farkas Lívia] szerencséjére nem esett messze az ész és a tudásvágy fájától. Esztétikai művei és verses tanítómeséi ennek a műfajoknak kétségtelenül legsikerültebb magyar példái. Nemcsak a módszeres feldolgozás lep meg bennük, hanem a gondolatai finomsága is. A nagynevű esztétikus a terjedelmesebb oktató-mesetípust kedvelte, bár a néhány soros erkölcsi szabály versbefoglalásában is mester volt. Kortársainak együgyűsége, az írók hiúsága, a politikusok szédelgései, értékes szatirikus apróságok írására ihlették, félszeg alakjait néhány vonással pompásan jellemezte, az elbeszélést a tanulsággal ötletesen kapcsolta össze.

szozattovabbacikkhez

Greguss Ágost: A lakatosok, Őszkor, Szép éjszaka

Greguss Ágost:

A lakatosok

/Irodalmi mese./

Lélekben úgy, úgy megfogyott a nép,
Már szinte nem is tudta: mi a szép,
Midőn — az égből vagy máshonnan jött-e? —
Tündér jelent meg, ragyogón, közötte.
    — »Látjátok ama kettős csarnokot?
Két nemzet szellemkincse rejlik ott:
        Helléneké, latinoké.
        Megifjuhodni vágytok-é?
        Reátok új lét fénye árad,
        Csak pattantsátok föl a zárat.
        Igaz, jó rég nem jártak ott,
Lehet be is rozsdásodott,
lm, kulcsai!« Lakatos mesterek
Átveszik. Oh, mi pompás két remek!
Nem láttak ilyet még emberszemek!
Már ez a szerszám ki van ám eszelve!
Szép rajta minden: füle, szára, nyelve!
Nyelv is a két kulcs: görög s római,
        Két irodalom kulcsai.
Szemlélik is, vizsgálják egyre még,
Mind egyre lakatos uraimék;

– Felolvastatott 1879. február 9-kén. –

szozattovabbacikkhez

Csukás István: Tóth Árpád szemüvege

Tóth Árpád szemüvege nézi tovább
a világot, megcsillan benne a reggel,
az este, a fák vetkőzése-öltözése,
vagyis az ősz, a tavasz, belebámul
a hold, a nap, beledideregnek
a csillagok, bútorok sétálnak el
előtte, mennyi izgatott költözködés,
madarak fürdenek a fókuszában,
a fénytörésben fényképek fintorognak,
a falióra szomorúan ingatja fejét,
mert hol van a szem, hol van
a hunyorgó, mindent néző, minket
élővé látó, hol van, hol van?


Tóth Árpád

Féja Géza: Tóth Árpád

Első verseskönyve, a „Hajnali szerenád” 1913-ban jelent meg, a második, a „Lomha gályán” 1917-ben. A költő harmadik könyvében bontakozott ki, mely „Az öröm illan” címmel jött 1922-ben. Az évszámok Tóth Árpádnál igen fontosak, mert az Ady utáni nemzedék költői úgy próbálják Tóth Árpádot igazolni, hogy Ady Endrén sújtanak egyet. Lassanként azt a balítéletet ültetik a közönség lelkébe, hogy Ady „hangos lírája” nyomta el Tóth Árpád halkszavú, tökéletes művészetét. A vád felszínes és átlátszó szándékú, mert Tóth Árpád finom, halk hangját 1918-ig inkább a világháború nyomta el. Midőn a csöndes, szerény költő virág-vetése megérett, Ady már halott volt s Babits költői „országlása” következett, így a vádat, ha egyáltalában szükséges ilyet emelni, igazság szerint Babits Mihály szerepének túlméretezése és egyéniségének mesterkélt túlértékelése ellen kell fordítanunk.

    Az Ady-nemzedéknek mindenesetre Tóth Árpád és Juhász Gyula a legtisztább lírikusa. A két törékeny szervezetű és kecses versű költőben hallatlanul erős lélek lakozott, melyet nem törtek meg, de még föl sem kavartak az ugyancsak gyors egymásutánban és tragikus ellentmondásokkal zúduló történelmi események. Mélyebb, ősibb és örökebb törvények mozdították mindkettőjüket s hűek maradtak művészi törvényeikhez. Pályájukban semmiféle törést sem találunk, különösen Tóth Árpád fejlődése olyan szerves, tiszta és biztos törvényű volt, mint a virágé.

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor: „Lélektől lélekig”

Tóth Árpád posthumus-kötetéhez

E percben tettem le a könyvedet.
Ismertetni, méltatni kellene...
Te mosolyogsz egy távol csillagon,
S azt mondod: pajtás, ne bajlódj vele.
Te azt mondod, hogy mindeneket látsz,
Hogy láttad befele folyt könnyemet,
Azt mondod, neked nem kell méltatás,
Csak síron túl egy kicsi szeretet.

Ó, messzelakó, köszönöm e szót.
Ha láttál, láttad bennem magadat,
Láthattad, lelkem hogyan itta fel
Kristálycsillámú hagyatékodat.
Láthattad, hogy kavar fel halk szavad,
Hogy int felém a szomorú tető,
Ragyog reám elérhetetlenül
Tört alakod, a szépen szenvedő.

Láthattad: kálváriád utait
Hogy jártam értőn ma este veled,
Bámultam beteg gazdagságodat,
S szégyelltem beteg szegénységemet.
Egy-egy igédre úgy ismertem rá,
Mint amely bennem régen vándorol
Gyötrelmesen keresi önmagát,
De testté nem válhatva, szétfoszol.

Ám benned testté lőn, ki nem vagy test már,
Míg én még hurcolom a bús igát,
És járom, szikkadt szívvel egyre járom
Vers-stációim meg nem írt sorát.
A méltatásod, látod, elmarad,
De bölcs mosolyod hozzám érkezik,
Kik egymást nem ismertük itt alant:
Suttogjuk ma: "Lélektől-lélekig".

Kolozsvár, 1929. március 19.

Tóth Árpád: Bazsalikom; Isten törött csellója, hallgatok

Tóth Árpád:

Bazsalikom

Az asztalomon paraszti csokor,
Bazsalikom, viola, szarkaláb,
Szemet vidító, kedves, egyszerű
Mezei tarkaság.

Már három napja itt áll a csokor,
De csak ma vettem észre a szelíd
Virágok tiszta, jó lehelletét
És boldog színeit.

A bazsalikom csipkés levelét
Ujjheggyel gyöngéden megdörzsölöm,
Mint parasztnéne szokta, ha belép
A templomküszöbön.

Hányszor láttam gyerekkoromban ezt,
A hűvös templom fehérre meszelt
Tornácában, mikor már odabenn
A kántor énekelt.

Lehajtom tenyerembe a fejem,
Be régen is volt! Hej, azóta hány
Istennek s hány ördögnek jártam én
Tornácos ajtaján!

Jó a virágnak. A bazsalikom,
Míg el nem hull, mind csak virág marad,
De jaj, az ember mennyi rosszat ér
Rossz élete alatt!

Voltam én is, mint más, bolond király
S bolondabb koldus, - voltam gyilkos és
Áldozat, kinek szívébe szaladt
Tövig, s megállt a kés.

szozattovabbacikkhez

Gyurkovics Tibor: József Attila

Krétával írtál deszkafalra
törölhetetlen verseket,
de most az éjtől elragadva
hajtod alá a fejedet.

Világkiáltó száddal már a
szárszói sarat csókolod,
üti a férgek kalapácsa
bazaltkockájú homlokod.

Őrzöm sorod, mint falevélen
az ősz megőrzi a nyarat,
emberbőrömön ez az érem,
hagyatékodból fanyomat.

Ne ülj testszaggató vonatra,
ne kanyarogj a síneken,
kancsód ne hulljon száz darabra,
települj le a szívemen!

Körmödön kék az éji festék!
Huszonnyolc kerék súlya nyom!
Ne hadd, hogy ingedből kitessék
az éktelen birodalom!

Kezeden a halál csomói,
fogóddz belém, míg átmegyek
a síneken, hol meg kell halni,
egy kis gyerek s egy nagy gyerek!

Lefekszem melléd és e földnek
adom át minden tagomat,
hogy veled egyesülve nőjek
föl e hazában, mint a mag.

József Attila: A szeretők hallgatva álltak…, Arról, hogy belőlem, aki szarvas voltam, farkas lesz, Milyen jó lenne nem ütni vissza

József Attila:

A szeretők hallgatva álltak…

A szeretők hallgatva álltak,
A tóban elrejtették szívüket
S megbeszélvén a hullámokat,
Széjjelváltak.

Most már kimehetsz a partra,
Kinálhatsz nevetve egy almát föl a fának,
Nagyot szaladhatsz -
A tóból minden kanyarodónál
Hűvös szemmel egy arc fordul utánad.

1926. március.

 

József Attila:

Arról, hogy belőlem, aki szarvas voltam, farkas lesz

Futtam, mint szarvasok,
lágy bánat a szememben.
Famardosó farkasok
űznek vala szívemben.

Agancsom rég elhagyám,
törötten ing az ágon.
Szarvas voltam hajdanán,
farkas leszek, azt bánom.

szozattovabbacikkhez

Tersánszky J. Jenő: József Attila verskötete

Csak egy pár meleg őszinte szót szeretnék írni róla, amiknek értéke, mint a szegény özvegy fillérje, a gazdag farizeuséhoz viszonyítva csupán más erkölcs szerint nyomhat a latban, mint a szokásos. Más szóval nem merném vállalni, hogy versenyre keljek azzal a fráziskoszorú tömeggel, amit manap egy-egy újon felfedezett ifjúi tehetségre aggatnak s aminek épp az teszi gyanússág súlyát, hogy nagyon is bőkezűen bánnak vele, ellenben hiszem, hogy irodalmiakban a véleményadás goromba puritánja közé sorakozhatnak, akitől az elismerés fenékig tejföl, valóban.
Megvallhatom például, hogy egy időre s jó időre teljes reménytelenséget látok abban, amit lírai termelésnek neveznek, az után az írócsoport után, amit a Nyugat köré szeretnek csapni. Éspedig a nézetem pontosan az, hogy ami következik, az jobb verselés, mint költészet, mint ahogy Petőfiék után egész Adyig a hullámvonal mélyen járt.
    Nos, ezt a nézetemet most sem tudnám megdöntöttnek azzal, ha azt írom ide, hogy ez az ifjú ember mégis költészetet csinál s még mindig lelt új hangokra a nagy aratás után is. Egyszerűen azt mondom róla, hogy ami becseset ad, abban (mondjuk hát így) az öregekkel tartja a rokonságot s ha át is lépeget formáiban abba a vigasztalan szómozaik-rakásba, amit új költészetnek tartanak, ad mindig valamit. Érzés cseng és ötlet pattan soraiban s egészen eredetien kezel valami fanyar, kamaszi hetykeséget hangjában.
    Nem fog csalódni, aki átlapozza könyvét, amit szegedi kiadója indított útjának.

Jékely Zoltán: Ballada a kóbor kutyákról, Egyedül, Gyerekkoromban is kerestelek

Jékely Zoltán:

Ballada a kóbor kutyákról

Villon emlékének

Hol vagytok, hé, kóbor kuvaszkutyák,
hogy bírjátok ki mostanság a sorsot?
Talán nyulat gyilkoltok s őzsutát,
vagy kunyhótájról koncokat raboltok?
Lehet, hogy erdőszélen kóboroltok
s irhátoknak nem árt a hó s hideg,
mert éjjelente most nem panaszoltok,
vonítgatás a tért nem tölti meg.

Züllött ebek, kivert komondorok,
örökre elhagytátok városunkat?
Feleljetek, lompos kalandorok,
talán a város háborgása untat?
Vagy tudjátok, hogy nincs itt mit keresni,
étlen gyomor itt csak tovább korog,
hogy céltalan már hulladékra lesni,
felfalja mind szikkadt embertorok.

szozattovabbacikkhez

Márai Sándor: Evangélien

1. Úgy szeressétek egymást mint a barmok
Olyan erősen és állatszagúan
És manikűrözni is járjatok
Spekuláljatok csak a valutákban
De itt maradjatok
A bűnben a civilizációban és a nyájban.

2. És a széllel nevessetek és legyetek bolondok.
Minden hiú minden hiú
De milyen egyszerűek a dolgok
Én láttam egyszer a napot
(A moziban) és hiszek benne
Olyan erősen és állatszagúan
Mint a barmok

3. Pechünkre emberek vagyunk most
No nézzétek csak hiszen az el fog múlni
Fogunk mi még fákon lógni a nyárban
Vagy így vagy úgy
Nehéz mesterség ez ki kell tanulni

4. Aki hisz az nyújtsa föl a kezét
Vagy bőgjön egyet csak adjon valami hangot

5. No kongjatok ti húsvéti harangok

1923. június 10.

Pósa Lajos: Petőfi

Segesvári csatatéren
Ott esett el szent hevében.
Egy kezében, mint a villám,
Kardját villogtatta,
A másikban szabadságról
Zengedezett lantja.

Segesvári csatatéren
Mi sír ott a völgy ölében?
Sírva zokog a Küküllő
Minden kicsi habja,
Sírva zokog a Küküllő:
Petőfit siratja.

Segesvári csatatéren
Rózsabokor halmon, réten,
Ha arra jársz, magyar ember,
Szakíts egyet róla:
Hős Petőfi vércseppjétől
Piros ott a rózsa.

Segesvári csatatéren
Vándor, állj meg csöndes éjen!
Fülemile ha megszólal,
Kalapodat vedd le:
Siratja a szabadságot
A nagy költő lelke.

Reviczky Gyula: A nemzeti kaszinónak

- midőn Gyenes László tanulmányútjára gyűjtést rendezett -

Szabályként álljon mindenféle kornál:
Ostort az ellen, ami léha, kontár.

S ha valahol középszerű terem,
Halálhozója a közöny legyen.

De igaz érdem, feltörő tehetség
Ily sors alá soha, soha ne essék!

Mutassa meg a nemzet, hogy a szellem
A legnagyobb kincs, megbecsülhetetlen!

Te megmutattad. Hála hát neked;
Nagy vagy, becsülve a művészetet.

Fogd azt a zászlót, ez a küldetésed,
S az egész nemzet fog követni téged!

Tűz Tamás: Földi látomás

mindjárt kezdetben kellett volna nemde
szédítő űrt fed napszemüveged
ha leszállnék a templomi hidegbe
ha megfoghatnám márványszép kezed

azt meg kell adni mosolyogni tudtál
villámokat csak néha szórt szemed
ibolyaszínű csillagképbe buktál
zuhanásodtól most is reszketek

elnémulok a halál árnyékában
kórisme röntgen hőemelkedés
hosszú alvások napnemérte nyárban
eszmélet eszem az is csak kevés

egyszerűen azért azért vagy másért
volt egy ember talán én voltam az
kit múlhatatlan földi látomás ért
kire nem vár már csak örök tavasz

vitéz Somogyváry Gyula: Roham után

A drótsövénynek tépett roncsain
zizegve, halkan, nótát kezd a szél…

Az ágyúk, mint a láncravert kutyák
elnémultak. A zaj elhallgatott.
S véres holtait kint a sziklán hagyva,
a bersaglieri-század megfutott…

S a drótsövénynek tépett roncsain
zokog, zizeg, panaszkodik a szél…

Új fojt a füst… gőzölgő emberpára…
s a szürke sziklán barna vérnyomok.
Csak nézünk szótlan, fáradtan, meredten
és nyújtóznak a puskák, szuronyok.

Ránknéz a nap. Véresen visszanéz
s merül, merül az ég alján a vérbe…
– Mit bámulsz rajtunk? Magyar munka volt:
egy sem jutott az árkainkba élve! –

szozattovabbacikkhez

Bartalis János: Április

Jaj, a hegyeket nézd!
De üdék, frissek, zöldek,
s a remegés de finom,
mely átjárja lelkemet.

Jaj, a mezőket nézd!
Hogy hajtanak, színesednek,
hogy ég, pirul az arcuk,
s hogy fénylenek a füvek.

Jaj, az erdőket nézd!
A komor, vén fákat,
mint lány, bomlik mindahány,
majd kiszakad a szívem.

Jaj, a felhőket nézd!
Futnak űzve az égen.
Fátyoluk leng a tájra
és aranyhajuk zizzen.

Mosolyuk lobban és
aranykacajuk tékozolva
szórják a földön szét.
Jaj, a felhőket nézd!

Berda József: Tavaszt köszöntő két vers

Tavaszodik…

Szobába zárt rab, kinyitom végre ablakomat:
vonulj hajlékomba már táncoló tavaszi nap!
(Rikkants rigó, ragyogj kökörcsin, nyílj hát hóvirág;
ébredjen fel veletek az elaludt vén világ!)
Bizsergesd vérem, villanyozd minden idegszálam,
eleget hervadtam a hosszú, téli halálban!
- A béke fénye, a béke hangja; üde illata ez!
az áldott anyaföldé, melyben az élet ébredez.

Egy csokor erdei virágról

Nem vagyok immár borongó, magára hagyott árva:
a hegyek, az erdők besétáltak a szobámba!
Tavasz tündérei ülnek pohárban; ablakomba.
- Velük alszom el most, velük ébredek hajnalonta.

Flórián Tibor: Megindult a csend a bodzafák mögül

Mélyen lenyúlnak mélyszagú bodzafák.
A hold milyen meleg,
forogva, fénylőn visszaremeg
az ízes füvet rágó tehén
domború szembogarán,
melyet dülledten semmibe ejt.
Alig hallod ficamos állának
őrlő zaját,
odahull lebukva a csendbe,
melyet nagy néha hangtűvel szurkál
a kutya nyúló vonítása.
Gyárak torkán ordító, fagyos kiáltás,
mint fojtott emberé
kínnal kibuggyan.
Utána ijedten újrafeszíti
sátrát a csend.

Földi János: Aprilis, az Égi jegy szerént Bika hava

Bika Hóban a' bikákat
Ismét a' tsordába verd.
Szőllőt köss, a' báránykákat
El-választni meg ne merd.
Vess a' mit még nem vetettél,
Kőfalat most jól kezdettél,
Méheket ki-menni hagyj,
Plántáidnak vízet adj.

Gyökössy Endre: Tavaszi szántáskor

Szegény magyar ember, szegény magyar ember,
Súlyos dologba áll már nagy kora reggel.
Szomorún szántogat egész napon átal,
S nem kél víg dalra a dalos pacsirtával.
Az eke két szarvát erősen megfogja…
Ki tudja, mily nehéz gondolja, gondja?

Szomorú panasszal csak a rögre bámul,
Fojtó fájdalom sír tisztes homlokárul.
S míg ekevasa a földet hasogatja,
Új barázdába hull szemének harmatja,
Mint nyáron a búza a kövér kalászból,
Mint ősszel a levél a harmatos ágról.

Egyszer csak föltekint, szíve nagyot dobban…
A jövőre gondol a nehéz dologban.
Ostorával hosszút sújt a levegőbe,
Lova is, maga is összerezzen tőle!
S megy az eke után lassú lépésekkel
Szegény magyar ember, szegény magyar ember!

Kosztolányi Dezső: Az áprilisi délutánon

Az áprilisi délutánon
dalt hallani egyszerre, távol.
Az illatos, japáni égből
hull a napfény és hull a zápor.

Tömjénez a tavasz a légben,
virágos ágon kancsi fény ég.
Kis, ideges lányok kacagnak,
veri az ördög a feleségét.

Nyílt arccal isszuk az esőt fel,
agyunkba rózsaszínű láz kap.
Vékony, ezüst esőfonálon
dévaj angyalkák citeráznak.

Kigyúl a táj. Milyen vihar volt.
Villám se lobbant, ég se dörgött.
De láttuk a két ősi titkot:
itt járt az Angyal és az Ördög.

1923 (?)

Páll Lajos: Áprilisi ballada

/két hangra/

Na még egyszer, na még kétszer,
így tart törvényt a cimbalmon,
az ád olcsón, kinek nincs mit,
- hamuba toppant bocskorom.

Messziről jött fejszés ember
járt erre az egyik este,
április volt, kecskoló a
holdat ezüst csecsnek nézte!

Jaj, ki bírja, pajta híjja,
kánya megleste két szemed,
tépett köntös, rongyos rétes,
harisnya-oldva vétkezett.

Mért nyögne a vadalmafa
záporozó fejszeélnek,
forgács röpül, s nagy bükkcsordák
csodálkozva körbegyűlnek. -

Ölre öllel, ködre köddel,
csillagot nyit egy somfaág,
kéz sem fog, hol emlék mulat,
napra nap jön hát legalább.

Így kidöntve, borzongással
fogadta a futó záport,
s mint ki keservében kacag
hajnal felé kivirágzott!

Tompa László: Ilona tavaszi tánca

Az egész éjjel ma csupa-egy tavaszszag!
Hullámai az erdőszél felől
Át-áthömpölyögnek a tisztás fölött is,
Melynek szögében a borvízkút bugyog.
A vízről könnyű gőz lebeg titokzatosan
A hold felé, mely puffatag arccal áll – –
A forrás fejénél, nyirkos, fekete kövön,
Valaki ül, hajlottan, háttal a holdnak –
Tenyerébe rejtett arca láthatatlan –
De azért mi tudjuk:
Ő a bujdosásban levő fekete királyfi –
Siratja eddigi tavasztalan életét,
S az élő vízzel könnyei egybefolynak.

szozattovabbacikkhez

 

Tóth Árpád: A sok tavaszi színnek…

A sok tavaszi színnek mért örülsz,
A zengő zöldnek s mind a többinek,
Mely föld alól, szivárványfényű tűz,
Most fellángol, ó, mindez minek?

Bolond tavasz! te is csak elröpülsz,
Benned is él az örök élet vágya,
S téged is vár az ősz halottaságya,
És elvonulnak a harsány színek...

1918

vitéz Somogyváry Gyula: Április

Megint bolondul megrohannak
a gondok és a látomások
s párnák között, verítékezve,
vergődve, gyűrött gödröket ások.
Most megint minden fejemre zajlott
minden: mi rossz s minden: mi drága
– ott kint virrasztva ég ezer csillag –
s engem a percek fojtogatnak
forró párájú éjszakába…

Elnyögtem én már minden imámat,
jajgatva hívtam az édesanyámat,
gondoltam istenes igékre
s boszorkányos kabalákra –
mindhiába… mindhiába!…

De lám, most mégis, itt az éjbe,
halkan, szelíden, mint az álom
– boldog Isten! – felém kígyózik,
átsiklik szürke, rossz szobámon
nagy messziről egy hűs leánykar,
(hófehér kar, szirom tenyér)
s egyszerre olyan könnyűség van
a szívemben és az agyamban,
mikor simítva ideér…

Hűsen lehull a homlokomra
s égő szemem befogja szépen.
Most virágos mezőket látok…
reám nevet szeme anyámnak…
fény van köröttem… csönd… szelídség…
hallom a vérem hullámverését
s alszom… fisan, mélyen… mélyen…

Fehér kezét elküldte nékem
özvegy asszonynak fehér leánya…

1920

Kapitányné leszek

Magyar népköltés

«Megyek anyám, megyek,
Kapitányné leszek.»
Ne menj lányom, ne menj,
Eladlak én téged.
«Kihez anyám, kihez?»
Egy kovács legényhez.
«Nem kell anyám, nem kell,
Az a kovács legény:
Fuvónyomogatni,
Patkószeget verni…
Rip, rip, rip! rop, rop, rop!
Kapitányné leszek!»

«Megyek anyám, megyek,
Kapitányné leszek.»
Ne menj lányom, ne menj,
Eladlak én téged.
«Kihez anyám, kihez?»
Egy diák legényhez.
«Nem kell anyám, nem kell,
Az a diáklegény:
Könyvet olvasgatni,
Falun tanítani…
Rip, rip, rip! rop, rop, rop!
Kapitányné leszek!»

«Megyek anyám, megyek,
Kapitányné leszek.»
Ne menj lányom, ne menj,
Eladlak én téged.
«Kihez anyám, kihez?»
Egy molnár legényhez.
«Nem kell anyám, nem kell,
Az a molnár legény:
Malomkövet vágni,
Lisztet méregetni…
Rip, rip, rip! rop, rop, rop!
Kapitányné leszek!»

«Megyek anyám, megyek,
Kapitányné leszek.»
Ne menj lányom, ne menj,
Eladlak én téged.
«Kihez anyám, kihez?»
Egy harangozóhoz.
«Nem kell anyám, nem kell,
Harangozó legény:
Egyet-kettőt kongat,
Mindég csak pufogtat…
Rip, rip, rip! rop, rop, rop!
Kapitányné leszek!…»

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf