Zilahy Lajos: A király, Az Eiffel torony tetejében, Ének a vak katonáért, Levelek édesanyámhoz, Üzenet a sógoromnak Taskentbe

Zilahy Lajos:

A király

Cédrus az ágyasház, ahova hálni jár,
Arany paplan alatt alszik az ősz király.
Cédrusfa ágyában habos, fehér párnák, –
Ezüst szúnyogháló őrzi az álmát.

Zilahy Lajos 1925Százéves szolgája kelti minden reggel:
«– Ötöt vert az óra, – kelj fel uram, kelj fel!»
Hát amint keltené iszonyodva látja:
Csupa vér a király selyem nyoszolyája.

Szaladt a palota százfelé doktorér.
«– Jaj, az arany paplan csupa vér, csupa vér!»
Jöttek a felcserek, tudós kirurgosok,
Úgy szaladt mindenik, ahogyan csak tudott.

szozattovabbacikkhez

Csorba Győző: Pietà

- Michelangelo szobra a firenzei Akadémián -

Egész lett a hiánnyal. E kócos
ziláltság a végső rend
záróköve, e világraszóló
sötétség az utolsó, föl nem gyulladt
láng ragyogása. –

Bebújt a tündöklő tagokba is,
sírhat a testet-adó.
A has, az ágyék, combtő tája,
a zátonyos medence kiszögellő
partszélei közt
elcsöndesült hullám-mező:
maga a pusztulás. –
Sírhat a test-adó,
az alázat lánya
lázonghat keserű szerepében:
meggyengült öle csak ravatal.

szozattovabbacikkhez

Gárdonyi Géza: A lengyel határon

– Kik vagytok, ti halvány, rongyos emberek?
– Magyarok vagyunk.
– Édes véreim, honnan, merről jöttetek?
– Hazánkból futunk.
– Hazátokból? Ki üldöz el belőle?
– Az átkozott német.
– Lipót király? az ország megmentője?
– Rablója a népnek.
– Rabol? Tán tinektek nincsen kardotok?
– Zászlónk nincs hozzája.
– Hová mentek hát, ti szegény magyarok?
– Bujdosunk világba.
– Vissza! Vissza! Én is megyek honomba!
Pusztuljon onnan a német a pokolba!
Dobjátok a koldusbotot szemétre!
Kard való a magyar ember kezébe!
Vissza! Velem! Fegyvert fogjunk magyarok!
– Ki vagy mondd, te Isten legszebb vitéze?
– Én Rákóczi vagyok!

                                              /1903/

József Attila: Kosztolányi

A kínba még csak most fogunk, mi restek,
de te már aláírtad művedet.

Mint gondolatjel, vízszintes a tested,
Téged már csak a féreg fal, szeret,

mint mi a csirkét, bort… Senkim, barátom!
Testvérünk voltál, és lettél apánk.

Gyémánt szavaid nem méred karáton:
nincs egyéb súly, ha föld zuhog reánk.

Ezt onnan tudom, hogy letörtem vágyva,
ahogy letört a halál tégedet.

Reméltél; én is. Tudtuk, hogy hiába,
mint tudja, ki halottat költöget.

Simonyi Imre: Bartók

zenéket hallasz

                            muzsikát

              ember zokog
              farkas üvölt
              vihar bőg

vagy mégiscsak az ég
szakadt volna le
              vagy csupán
              egy pentatonra hajlamos
              hörgéssel – ahogy rendje van –
              megszakadt az a harmados
vagy utoljára még
így konganak a hangok
ha meghúzzák a legutolsó harangot
mivel
most temetkezik az emberiség

vagy talán
mégis muzsikát hallanál
                                       zenéket

szozattovabbacikkhez

Ady Endre: Márciusban

A poézis hónapjáról
Csengő rímmel verselek,
Márciusnak krónikája
Csengő-bongó vers lehet.
Márciusnak krónikáját
Meghatottan írom én,
Márciusban minden zöldül,
Fű, fa, virág, rét, remény.

Márciusban kikelet hoz
Fényt, sugárt, hevet, gyönyört,
Márciusban gyártják a jó,
Dupla márciusi sört.
Márciusban öröm és kedv
Árad szét a földtekén,
Márciusban minden zöldül,
Fű, fa, virág, rét, remény.

Márciusban meggyengülnek
Okos, józan emberek
S nyakra-főre gyártják, írják
A tavaszi verseket.
Márciusban mindent megszáll
A poézis és remény,
Márciusban minden zöldül,
Fű, fa, virág - költemény.

Czipott György: Alsórákosi éj

        (Tavaszigéző)

Duzzad, árad tintasetét már,
minden nyugszik, pirkadatot vár,
múltból szőnek fátylat a voltak,
semmi tükrén lengik a holdat.

Gyémánt por száll, útra szitál most,
csillagfénnyel mossa a várost,
indás ködben áznak a házak,
köztük kushad kormos alázat.

Csöndlik minden, nincs aki még fél,
földből kúszik égbe az éjfél,
fűzfa barkát álmodik ágra,
lombot, hajtást, tiszta világra.

Széltől sorvad, árvul a jégcsap,
surran, cseppen deszka közén csak,
vízér szálak szerte erednek,
éltén éled hitre eretnek.

szozattovabbacikkhez

Gárdonyi Géza: Tél és tavasz

Künn a hóvihar csatáz;
szél rázza ablakom;
s én a kályha mellett
májusról álmodom.
Gyöngyvirágot szedünk
a zugliget ölén.
«Uram» – így szólít ő;
«Kisasszony» – mondom én.

Furulyáz a rigó;
méhek hegedülnek;
kék plüss kalapjára
pillangók repülnek.
Gyöngyvirág, ibolya, –
szédít az illata.
Én mondom: «Irénke».
Ő azt mondja: «Maga».

Szállton száll a nap is.
Aludni menőbe’
aranyfátyolt terít
a lombos erdőre.
És mint egy sóhajtás
jön a halk fuvalom…
Ő mondja: «Kedvesem».
Én mondom: «Angyalom».

József Attila: Március

A föld alól a gyors csirák,
kidugják fejüket,
a fák, mint boltos áruját,
kirakják a rügyet,
kamaszok arcán pattanás,
férfiajkon a csók,
mind egy repeső kapkodás,
a szoknyák lobogók,
s már itt és ott fölhangzanak,
elűzve kínt, fagyot,
a szívbe húzódott szavak,
eszmék és kardalok.

                            1935 vége

Juhász Gyula: Tavasz előtt

Már sejtem őt, ha a lágy alkonyatban
A felhőt nézem, mely violaszínben
Valami távol muzsikára ballag
Egy ismeretlen rétre, messze innen.

Már sejtem őt, a kedves, ifjú szépet,
Ki eljövendő, de még szunnyad egyet,
Most készül bársony és smaragd zekéje
S a barna föld ölén dús haja serked.

Már néha sóhajtása száll s nyomába
Fölneszel avar ágyáról az erdő
S a jegenye, a komoly, ősi strázsa
Már tiszteleg felé, ki eljövendő.

Reviczky Gyula: Tavasz-vágy

Messze még a tavaszig?...
Alig várom, óh alig.
Hogy már egyszer valahára
Megfürödjem langy sugárba'.

Nem kivánok én sokat.
Szellőt, mely megsímogat;
Egy darabkát fényes égbül,
S duzzogásom ujra békül.

Csak azt kérem, ha a nap
Szobám fölött elhalad:
Pillantson be sugarával.
S leljen dallal, ibolyával.

Három tolvaj legény

Magyar népköltés

népimotMind menyen, mind menyen
Három tolvaj legén,
Mind menyen, mind menyen
Rengeteg erdőkön.
Rengeteg erdőkön
Görögöt érének,
Görögöt megölék,
Szekerét fölverék.

Mind menyen, mind menyen
Három tolvaj legén.
Korcsomát érének,
Oda betérének.

szozattovabbacikkhez

Mátyás király meg Markóp

Mohácsi népmonda nyomán –

Markóp Mátyás király udvari bolondja volt.

    Egyszer Mátyás király lóháton elment Markóp háza előtt. Az ablak nyitva volt, odament és beszólt:

    - Ki van odabenn?

    Markóp volt a szobában, ő visszaszólt:

    - Egy ember, egy fél ember meg egy lófej.

    Mátyás megismerte Markóp szavát, és tovább kérdezte:

    - Mit csinálsz?

    - Főzök.

    - Mit?

    - Amennyit alá, annyit föl!

    - Hát a bátyád hol van?

    - Egy kárból kettőt csinál!

    - Hát az anyád?

    - Azt műveli a szomszédasszonnyal, amit még nem művelt, de nem is művel soha!

    - Hát az apád mit csinál?

    - Az meg a kiskertben van vadászni. Amit megfoghat, otthagyja, amit nem, azt meg behozza!

    - Hát a nénéddel mi van?

    - Az a szomszéd szobában siratja a tavalyi örömét!

szozattovabbacikkhez

Túrmezei Erzsébet: Ó, mit tehet kicsiny kéz!

Emlékeztek, milyen csodálatosan meghallgatta a Megváltó a kis Gergely kérését, amikor cipőért imádkozott. Volt már miben iskolába menni, vasárnapi iskolába járni. Oda már óvodás korában is elkéredzkedett Gergő a testvéreivel. Szülei aggódtak, hogy nem lesz majd csendben, de a kisfiú könyörgött:

    - Majd megtanulok csendben lenni! – s boldogan tipegett a nagyobbakkal, vitte a missziói perselybe a fillérkét. Később kevesellte már a fillérkét, és egyre azon töprengett, gondolkozott, hogyan takaríthatna meg, vagy kereshetne többet.

    Ha valamit talált, boldogan vitte haza, s megkérdezte, ér-e egy fillért! Otthon pedig minden rongydarabkát a zsákjába gyűjtött. Néha dugót, sztaniolt, rugókat talált…

    Amikor nagyobb lett, rendszeresen elkezdett gyűjteni: ócska vas, cink, ólom, csont, rongydarab, minden jó volt, csak pénzzé tehesse. Az első pincében volt a raktára, a lépcső alatt. Néha egész tekintélyes összeget kapott.

    Kedves betegei is voltak, akiket gyakran meglepett egy bokréta virággal. Ha megajándékozták, az ajándék a perselybe vándorolt. Karácsonyra egy minden jóval felszerelt kis játékkereskedést kapott Gergő. Más gyerek elkezdett volna nyalakodni. Ő eladott mindent, s az árát a perselybe tette. Régi, elhasználta postai lapokból keskeny csíkokat vágott, hogy kevesebb gyufára legyen szükség. 50-et adott 10 fillérért.

szozattovabbacikkhez

Gál László: Baráth István lekésik

Néhány levél még volt a fákon. Sápadt, elhulló levelek és a meztelen ágak között csöndes, kis őszi szél szaladgált.

    Baráth István feltűrte zöldes trencskotján a gallért, – fejét behúzta és megindult az iroda felé.

    Néhol, az utcán, kelletlen köszönésre emelte kalapját, néhol megbiccentette fejét csupán és egy gyorsan elillanó autó előtt mélyen meghajolt:

    - Az igazgató úr…

    Baráth István harmincéves volt, sápadt, kicsit tüdőbajos segédkönyvelő, ezerkétszáz dinár fizetéssel, ideges főnökkel és… eddig csak batisztfehérneműbe öltözött lányokat csókolt.

    Cukrászlányokat, pincérlányokat, varrólányokat.

    Pedig selyemre vágyott. Habos, testszínű selyemcsodákat álmodott, pirora festett körmöket, Worth és Paquin ruha költeményeit és nagy-nagy utazásokat csodakék tengerek, szikrázó havasok mentén.

    Baráth István még sohase mozdult ki Szabadkáról.

    A Pasicseva utca szürke házai közül indult el minden reggel. Négy évig az elemibe, nyolc évig gimnáziumba és tíz évig irodába.

    A korzó ritka lámpái jelentették a nagyvárosok fénycsodáit, a mozik lepedőszagú látványosságai az utazásokat és savanyú borok, a mellékutcák kis kocsmáiban, a savanyú borok hozták el az álmokat, vagy – néha – az öntudatlan elfeledkezéseket. A boldogságot.

szozattovabbacikkhez

Risnyovszky Endre: A vadgalamb

Máig sem értem, hogy mindezideig miért nem írtam meg életem egyik szomorúan kimagasló eseményét, mely kitörölhetetlenül belevéste magát lelkembe. A szomorú történetek megörökítésétől irtózik az ember, kerüli őket és csak néha-néha állapodik meg az emlékezet fáradt lova egy ilyen történetnél.

    Negyedikes gimnazista voltam akkor, mikor két társammal a szülői parancs ellenére elhatároztuk, hogy csónakkirándulást rendezünk a szeszélyesen kanyargó Nyitra folyón. A csónakot elkötöttük a parttól és most már dagadt vitorlákkal, színes fantáziával repültünk a kékes-zöld vízfelületen. Hallgattunk, azt hiszem mindhárman a legképtelenebb gondolatokat forgattuk az agyunkban, amelyeket a különféle kalandos olvasmánnyal szíttunk magunkba. Talán feltettük azt a kérdést, mi volna, ha ezen a csónakon elszöknénk a családi háztól, mely számunkra kezd elviselhetetlenné válni. Unjuk már a szülők féltő aggódását, a szigorú felügyeletet. A szülők rendszerint elfelejtik, hogy egyszer ők is fiatalok voltak, telve csapongó vágyakkal és vágyódással minden iránt, ami egy gyerek életét alkotja. Az volna a leghelyesebb, kikötni valamelyik eldugott szigeten és élni vademberek módjára. Madártojást szedni, parittyázni, hisz a természet olyan gazdag, mindig terített asztallal várja a hozzá menekülőket.

szozattovabbacikkhez

Czipott György: Psalmus

Szeress, mintha nem jönne holnap!
Szeress, ahogyan nem tudna más!
Az idő lombjai föléd hajolnak,
a végtelen megtorpan... a rohanás.

Szeress, mintha ma volna minden!
Szeress, míg üszökké hamvaszt a vágy!
A van, volt, lesz semmivé billen,
csillagködökké nyílik... az ágy.

psalmus

szozattovabbacikkhez

Dalmady Győző: Az első csók

csókJár a szellő édesen susogva,
Vágy, szerelem rosszket ajakán;
Le-lehajtja szép fejét a rózsa,
Sok neki a boldogság talán.

Szerelemnek lágy ölében oly jó
A mi bántott, elfeledni mind!
Lelkünk, mint a habon úszó bimbó,
Letörve is élni kezd megint.

Mellettünk ül a kedves leányka,
Titkait kitárja a magány;
…Mintha száz szív boldogsága verne
Égő szívünk egy mozdulatán!

szozattovabbacikkhez

Hámory Várnagy Dalma: Boldogság

Hogyha távol voltam,
s otthonomba térek,
vizsgálódó szemmel
családomra nézek.
Kémlelem arcukat,
- mi érte a házat -,
amíg távol voltam,
rend volt, avagy bánat?
- - - - - - - - - - - - - - - - -
De jó is ilyenkor,
küszöb előtt állva,
megbotlani Párom
boldog mosolyába.

Pozsonyi Anna: Kozmikus pillanat

Sötét semmiből, időtlenségből
látásra, fényre
kerültél ide, időbe, térbe.
Mint pici porszem csillogtatott a nap,
ámultál, éltél, számoltál holdakat
s szíved megremegtette talán a vágy.
És ez elég volt. Lágy
árnyékával jő a végtelen
s befed – hogy újra ölébe vegyen.

                                   1981

Reviczky Gyula: Lányok, lányok, magyar lányok!

Lányok, lányok, magyar lányok!
Nem is merek nézni rátok.
Ha csak látlak, megigéztek,
S elolvadok, ha rám néztek.

Ha ölelget gyönge karja,
Azt gondolom szebb a barna,
És ha szőke mosolyog rám,
Mintha mennyről álmodoznám.

Hogyha bogár szembe nézek,
Meggyúladok majd elégek,
S kökényszempár mosolygása
Szelíd álom álmodása.

Néha pajkos, néha szende,
Néha lángoló a kedve;
Szép ha csélcsap, szép ha pajzán;
Gyönyörű mind a magyar lány.

szozattovabbacikkhez

Sajó Sándor: Éva

Csalogatsz csalfán – egy pillantással,
Hívogatsz halkan – egy sóhajtással,
Szememnek: szép vagy, szívemnek: jó vagy
Úgy tetszik: éppen hozzám való vagy.

Épp hogy egy kissé kisebb vagy nálam:
Fürtös fejednek vánkos a vállam;
Épp hogy egy kissé lehajlok hozzád:
Csókommal érem harmatos orcád.

Harmatos orcád hogy csókkal érem,
Láng gyullad rajta s szűzi szemérem;
Pirulva bújsz el: elföd a vállam, –
Jó, hogy egy kissé kisebb vagy nálam.

éva

Dalmady Győző: A magyar nóta

ciganyhegedusHogy is volt csak az a nóta?
Óh, húzzátok, húzzátok még!
Ne ezt, ne ezt… azt a búsat!
Szebbet annál sohse hallék.

Sír a lelkem, mikor hallom,
Oly ismerős minden hangja!
Hajh, ez az a százados bú,
Mely a magyart el nem hagyja.

Óh, húzzátok! a gyönyörtől
Úgy is részeg már a lelkem,
Vigadok is, kesergek is,
Az érzés oly nevezhetlen.

Szól a nóta, azt gondolom,
Drága gyöngyök hullanak rám,
Drága gyöngyök sokasága…
Pedig könnytől ázik orcám.

Mennyi fény és gyász egyszerre!
A nagy napok felcsillognak.
Sohse voltam ilyen gazdag,
Sohse voltam elhagyottabb.

Tudja Isten, mi szorítja
Egyszerre a szívem össze:
Elég, elég… hagyjátok el,
Az a nóta meg ne ölje.

Sajó Sándor: Nóták

I.

Nyári este… muzsikálnak valahol,
Szőke kis lány az ablakán kihajol;
Leragyog a hold az égrül
Mosolyogva, meleg, –
Nyári este, muzsikaszó
Csupa-csupa szerelem.

Kikönyöklök magam is az ablakon,
Én is, én is azt a nótát hallgatom:
Szőke kislány tündérképe
Itt reszket a lelkemen,
Nyári este, muzsikaszó –
Csupa-csupa szerelem.

II.

Bodon Julis minden este
Vízért ment a nagykútra;
Gál Pistának minden este
Arra vitt el az útja;

szozattovabbacikkhez

Juhász Gyula: Csáktornya

Nem voltam itt, de a rozsdás avarban
Lelkem bejárta százszor a helyet,
Hol Zrinyi élt, ki a búsult magyarba
Tüzes igével hitet égetett.
Az erdő áll még, ősi koronáján
Hárfáz a szél és vihar orgonál,
De földdel egyek már az ősi bástyák
S reményeinknek földje oly kopár.
Ma már düledék vára lőn Szigetnek
Egész hazánk s a késő énekesnek
Bús lelke sírva járja az avart
És néma daccal, fojtott fájdalommal
Idézi ősét, aki porba rogyva
Vérével írta: Ne bántsd a magyart!

Jókai Mór: Anna keserve

»A Szigetvári vértanúk« című drámából

Minden bánatnak van oltogató könnye,
Csak enyimnak nincsen!
Minden búnak adott vigaszt, csupán engem
Feledt el az Isten.
Nem boldogtalan az, ki mondhatja másnak,
Milyen nagyon szenved;
Megfagyott fájdalom, meleg részvevésnek
Napfényén kienged.
Boldogok, kik félnek, a kik kedvesükért
Imádkozni bírnak;
És a kik gyászolnak, kik szerelmesüket
Átadták a sírnak,
A kik búcsút vesznek, hogy halni menjenek
Kik készülnek hozzá,
Hogy együtt haljanak, ajkaikon rebeg
Végső istenhozzád!

szozattovabbacikkhez

Petőfi Sándor: Jókai Mórhoz

Miért szeretsz te engemet,
Kit annyian gyűlölnek?
S én, aki annyit gyűlölök,
Téged miért szeretlek?
Szeretlek téged, oh barátom...
Nem, nem barátom!... megbocsáss,
Hogy e gúnynévvel illetélek;
Mert a jelenkor gyermekének
E szó „barát” csak gúnyolás.

Percenként jobban-jobban el-
Sötétül láthatárom,
De én éltemnek éjjelét
Nem rettegem, sőt várom...
Hisz annál fényesebb a csillag,
Minél sötétb az éjszaka.
Tudom, mert a szív mondja nékem:
Te lész sötét, kietlen éjem
Hamvadhatatlan csillaga.

szozattovabbacikkhez

Vályi Nagy Géza: Jókai sírjánál

                I.

Míg élt is, álmodott –
Merengő, kék szeme
Éjbe, csillagba révedt,
S csodákkal volt tele…

És most is álmodik. –
Ábrándja tarka, szép
Fátylából sző varázsos,
Örök tündérmesét…

                II.

Vigyázva lépjetek
E drága sír felett!
A csöndet – durva zaj
Ne háborítsa meg!...

szozattovabbacikkhez

Dalmady Győző magyar jogász, költő,

Dalmady Győző 1897 23Dalmady Győző (bori és dalmadi), megyei árvaszéki elnök, a Kisfaludy-társaság tagja, * 1836. febr. 11. Koltán Komárom megyében, hol atyja Sámuel gazdatiszt volt a báró Nyáry-családnál s utóbb a 40-es években Ó-Gyallán lakott saját kis birtokán; a gimnáziumi osztályát Komáromban a bencéseknél járta 1846-ban, a II-IV. osztályokat Tatán a piaristáknál végezte 1847-1849-ben; Ekkor Klapka kitörése után haza menekült szüleihez Kurtabeszire, hol atyja gazdatiszt volt. A szabadságharc leveretése után Esztergomban 1850-ben a bencéseknél folytatta az V. osztályt, a többit 1852-54-ben Pesten a piaristák gimnáziumában fejezte be, hol Horváth Cirill nagy befolyással volt költészete fejlődésére; itt kötött benső barátságot Szokoly Viktorral és Győry Vilmossal, törekvéseik közösek voltak azután is.

szozattovabbacikkhez

Dalmady Győző: A kivándorlók, A szellem kardja, A vén harcos, Hazafias eszmény, Nem vagyok már büszke magyar…

Dalmady Győző:

A kivándorlók

Panaszom van az országra,
Elfedi gyermekit,
Hagyja őket szertemenni
A világ legvégeig.
Egy szavával nem magasztalja,
Vissza sohse csalogatja,
Bajaikon nem segít.

Szegény vándor; sokszor, sokszor
Visszanéz ha nincs-e jel?
Kósza szellő beszédjére
Meg-megáll és úgy figyel.
Végtelenné válik útja,
Nyomdokát a szél befúja…
Isten tudja, hol vesz el?

szozattovabbacikkhez

Zsolt Béla újságíró, költő, színműíró

A kor zsidó származású, irodalommal foglalkozó tehetséges értelmiségiének tipikus, ellentmondásokkal teli alakja. „Valaha metaforákban fejezte ki, hogy a világot elhibázottnak tartja, most anekdotákban. Nem mintha ördögi gonoszságot látna az emberekben. Nem, Zsolt még a rosszaságban való nagyságot sem ajándékozza nekik. Az ő hősei csak ordenárék. Alapvető felfedezése az emberekről, hogy a W. C.-n újságot olvasnak. Alakjai komisz, hangos polgárok, talán nem sokkal rosszabbak, de sokkal közönségesebbek az elviselhetőnél; csupa egyforma gyári áru, a személyiséghez megkívántató képzelet, önállóság és erő nélkül, egész érdeklődési körük a pénz és a társadalmi állás. Azt hiszem, szájszaguk van. Az írók közül, akik – tárgykörében – elődei: Bródy még ismert szép és erős embereket, Kóbor Tamás még látott jóságot és bensőséget a gettóban, Zsolt már nem lát semmi jót maga körül. A »bűnös Budapest« jelszavának hirdetői senkinél sem találhatnának annyi érvet a maguk igaza mellett, mint épp nála, aki publicisztikai írásaiban e jelszó legtalentumosabb ellenfele – igaz, hogy a jámbor vidékről még sötétebb képet fest. Pedig Zsolt nem gyűlölködik a régi naturalisták prófétai haragjával. Ő csak utálkozik, vesébe látó, száraz, hideg utálattal. Móricz erkölcsi felháborodásból, Szabó Dezső személyi megbántottságból rajzolja visszataszítónak alakjait, ő esztétikai meghasonlottságból”, írta róla Komlós Aladár.

szozattovabbacikkhez

Zsolt Béla: Ezüst cigarettatárca

Negyedik éve, hogy a fiatal Lázár otthon lopta a napot, a díványon hason fekve, régi kölcsönkönyvek fölött, vagy az ablakban, ahonnan nem látszott semmi, csak a közönyös ég és néha a másik háztetőn a kéményseprő, aki következetesen nem hozott neki szerencsét. Lázár elektrotechnikus volt és az elektromosság századában négy éve nem kapott munkát, dacból tehát nem javította meg a lakás villanycsengőjét sem, hogy Lázár postafőtiszték ajtaján állandóan kinn volt a „tessék kopogni” felírású cédula. Most is kopogtak és Lázár beeresztette az apját. Már régen nem köszöntek, csak alig hallható morgás jelezte, hogy tudomásul vették egymás jelenlétét. Az öreg felcsavarta a villanyt és agresszíven ránézett a fiára:

    - Mikor akarsz végre megborotválkozni? – kérdezte dühösen.

    - Amikor majd ráérek! – felelt gúnyosan a fiú.

    Az öreg nem szólt többet, ledobta a kabátját, a sarokba perdítette a botját. Letelepedett az asztalhoz és elővette az újságot. Így ültek, időnkint megvető és kutató pillantásokat váltva egymással. Egyetlen szó sem esett, amíg újabb kopogás fel nem verte őket. Karolin kopogott, ifjabb Lázár húga, tisztviselőnő egy külteleki postahivatalban.

szozattovabbacikkhez

Zsolt Béla: Őszi szonett, Vén férfiak nyara

Zsolt Béla:

Őszi szonett

Szonett, ma újra kedvtelőn faraglak,
Bár köd kísér és nem csal zöld csalit.
Lélekszalónom márványasztalára
Ráállítlak, te furcsa, drága nipp.

A dal kihűlt a nyár parázna ajkán,
Az ősz szíve örömtől puszta lett.
Csak te szökellsz még, te szerény, te halvány,
Kandallók lelke, dúdoló szonett.

A ritmusod a szív kábult ütése,
Csak vágypókhálós szívekben zenélsz te
S lángod lelkemből lánglelkekbe átég.

szozattovabbacikkhez

Bacsányi János: Barcsai Ábrahámhoz

Szomorú a lelkem, még alig derüle
Víg napunk, már újra homályba merüle,
Iszonyú jövendő! Rémítő képzések!
Ah! Mit hoznak reánk a bús végezések,
Mit szülhetnek e sok kínos küszködések,
Tüzes villongások, dühös vérengzések?
Felébred a világ halásos álmából?
Avagy századunknak örökös csúfjára
Ledől a szabadság most emelt oltára?
Ily bizonytalanság kétes örvényében
Hányattatik elmém méltó félelmében.
Kebelembe folynak könnyeim árjai,
S önként zengni kezdnek lantomnak húrjai,

Dicsőül Orczynak lelki jóbarátja,
Kinek még gyámolát múzsát élni látja,
Őtet, ki mint hazánk egyik főreménye
S egész költő karunk vigasztaló fénye,
Úgy nékem még imént barátság angyala
S nékem atyám helyett édesatyám vala!

szozattovabbacikkhez

Berda József: Szomorú szavak

Egyre elviselhetetlenebb
egyedülléted.
Bunkózzon el a halál,
legyen már végre véged.

[Visszavágás valakifélének]

Hajnal Anna: Kegyelem

Ezüst kötésű páncél rajtam
sűrűszemű magány:
valaha Isten lánya voltam,
még az vagyok talán.

Harsányi Lajos: Batu kán takarodója

Hej, vérző Duna tája,
Leölt magyari majrok!
Tatár legények ajkán
Ijedt tülök-szó harsog.
A vérlila mezőre
A szörnyű úr kiáll:
Takarodót fuvat
Batu kán király.
A mohi pusztaságon
Hollók csapatja jár,
Hullák szemét vagdosva
Kiáltja: kár, de kár!

Ki innen gyorsan! Ázsiában összedőlt a Bálvány!
A Kárpátok fölött piroslik a szivárvány.

szozattovabbacikkhez

Jókai Mór: Eötvös József

Mint költő, szónok, mint államférfi magas volt,
Eddig is oly közel állt éghez, ahol hona van.

Honfi-szerelmétől melegednek az ifjú szívek majd,
Költő-híre egünk nappali csillaga lesz.

Szelleme élni fog ott, hol imádnak még szabad eszmét!
És koszorút terem ott, hol pora nyugszik, a föld.

Nem földben! Szerető szívekben van temetője,
Semmi se lesz hamuvá! Mindene fénybe megy át.

eotvos jozsef

Takáts Gyula: Szervezetlen apróságok

Mégis kivágtuk a fákat
a csavarttörzsű öreg mandulákat.
A szél most már hiába ke1'esi
a sok sistergő élő oszlopot,
hogy mintázza tovább, - szerzetesi
makacs türelemmel -, dicsőségire!
Nem látja többet senki se.
Csupán bennünk... Mi ketten ..
tgy élnek tovább a hegyben
s csak addig, mennyit az időből kivág
ritmusával az a bárd
nekünk. .. A többit egy lencse
raiza adja tovább,
mint a ceruzát és a szívet
a papír oly vékony lapja ...
Deszkák, műanyag es bádog,
az . ilyen szervetlen aprosáqok
szervezik tovább a világot •..

Áprily Lajos: Téli könnyek

Űzöl s loholtatsz, zsarnok-arcú tél,
ködben, havasesőben, hóözönben.
Mihelyt kilépek, kicsavargatod
megöregedett szememből a könnyem.

Hűlést, toroklobot küldesz reám,
rabságra vetsz, sokféleképp sanyargatsz.
Csak azt szeretném tudni, zsarnok úr,
a könnyeimmel vajon mit akarhatsz.

Tudom már: sűrűn omló cseppjeit
fagyos szelekkel gyöngyökké fagyasztod,
s ha kristálypalotád báljára megy,
frigidus lányod nyakába akasztod.

Jankovics Marcell: Havazás

Avar lett. Lom. Betért a porba,
Akár koronás cserfa hordta,
Akár a rózsatő lehelte,
Akár dacos bogáncs viselte.
       Most patyolat a takaró,
Hol szedtek daltermő gerezdet,
Vagy ültettek száz fakeresztet,
Magot vetének ősi rögbe,
Vagy hantot túrt ágyú dörögve…
       …És künn egyformán hull a hó…

A festő szól: Szép derengések!
A gazda mond: Jó a vetésnek!
Fiam fölujjong: Jó a szánon!
Csak én sóhajtok: Jaj, de bánom!
       Csitt! csöndünk meg ne rontsa szó!
Ahogy a pelyhek hullnak, hullnak,
S felejtés leplévé simulnak,
Lelkemre így hull minden óra,
Fagyott emlékek megfagyóra…
       És künn egyformán hull a hó…

szozattovabbacikkhez

Kányádi Sándor: Télutó

Enged a Küküllő:
helyen-helyen kásás,
jégtörő csákányát
próbálgatja Mátyás.

s kiskukullo(1)Legelőbb a gáton
mélyeszti a jégbe,
pillogatva buggyan
ki a víz a fényre.

Bajszot pödörint egy
tavalyi fűszálból,
óvatos egérként
lesurran a gátról.

Előbb cincogatva,
aztán kacarászva,
zendít a Küküllő
csengő csobogásra.

S mintha valahol már
furulya is szólna:
ébrednek a fűzfák
nagyokat nyújtózva.

Marconnay Tibor: Frissen hullt hó

Frissen hullt hó van az ablakod alatt.
Úgy-e fiacskám, ma hajnalban nem hallottad
szekerek zörgését a jó, puha havon?
De megláttad tar gallyak közt az első madarakat.

Eddig tán nem is gondoltál arra, hogy a télben
vannak madarak is. S most ablakod alatt
csipog egész sereg…
Eszedbe hozzák-e mind e borzas
didergő sármányok és verebek,
az embereket, a szomorú szekereseket,
kiket tegnap láttál, kikről beszéltem
a határban, az alkonyi fényben.

Nagy kámzsákban, durva pokróccal vállaikon
tűntek el ők hosszú sorban, az éjszakába…

szozattovabbacikkhez

Vas István: Februári jegyzetek

Hosszú utakat járok meg naponta
És egyszer sem találkozom veled.
Befújja a szél törött ablakomba,
Hogy nem lehet, hogy nem lehet.

    *

Kályha még mindig nincs. A kezem átfagy,
Lávás agyamban terjed a hideg,
És megértem a szél konok szavát, hogy
Nincsen értelem semminek.

    *

Fölébredek a hosszú éjszakában:
Oly értelmetlen, hogy nem vagy velem.
Fázom, éhes vagyok, romantikátlan.
Nem csalom magam: nem a szerelem

szozattovabbacikkhez

Balassa Bálint: Tánc-nóta

Egy szép táncot jó kedvemből, szép szerelmem küldek,
Mit gyakorta én magamban te rólad éneklek,
Táncolok veled, örülök,
Ugyan tetszik, hogy repülök,
    Nagy boldogan élek.

Boldog vagyok, mert hogy szeretsz, de boldogabb lennék,
Ez újonnan szerzett táncban, ha ketten mehetnénk,
Veled együtt ha lehetnék,
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
    Együtt táncban mennék.

Boldog szemek, kik ezt látják, lábak, kik ezt ropják,
Fejér színű szép sarukat sarkok, kik hordozzák,
Keskeny derekát kik fogják,
Gyenge karját tapogatják,
    Úgy az mind akarják.

Mert én szemem szemeiddel szépen üsmerkedik,
Kezem akkor kezeidnek szépen hízelkedik.
Táncban lábam kedveskedik,
Ezek mert akkor ezt vélik,
    Héjában nem esik.

szozattovabbacikkhez

Dalmady Győző: A királyi bál

Budavárban csillog minden ablak,
A királyi bálban vígan vannak,
Könnyű szívvel lejtenek a párok,
Deli ifjak, szép magyar leányok.

Sugarát a fény messzire szórja,
Mintha az ég tüneménye volna,
A távoli falvak is figyelnek,
S új reménye gyullad a kebelnek.

Éjféltájban mi dolog? mi támad?
A Rákoson ki mozog? ki járhat?
Háromszáz év nagy idő, s azóta
Csak a hír szól néha-néha róla.

Vége van a híres nagy napoknak,
Mikor ott még királyt választottak,
Mind alusznak a dicsők, a bátrak,
Kik a honnak ott törvényt adának.

szozattovabbacikkhez

Sajó Sándor: Farsang

A bálteremnek lágymeleg zenéje
Kiszűrődik az ablakon az éjbe;
Ott bent, a fényes, hangos bálteremben
Arcot rózsássá jókedv pírja fest
S míg bennem sápadt rémek árnya rebben,
Új táncot jár a boldog Budapest.

És tombol a tánc és angolmódra lejtik,
A sok magyar gyászt boldog an felejtik;
Elernyedt lelkű ifja karján
Nem „honleány” a fiatal lány,
Csak vágyra nyíló hervatag virág, –
Sugárzó vágyak édes melegén
Hitvánnyá vedlik a magyar legény
És mit neki a bús magyar világ!

Itt kint az éjben téli szél süvölt,
Sirály sikongat, farkashang üvölt,
Itt kint az éjben
Ablakot rázva,
Jajszót szaporázva
Egy vádló kérdés sír a szélben:
Mi van Erdélyben?

szozattovabbacikkhez

Sobri Józsi

Magyar népköltés

Sobri Józsi a pincében,
Kalamáris a kezében,
Csak azt írja levelében:
Porkolábné az ölében.

Porkolábné aranybárány,
Aranybetű van a vállán;
A ki aztat elolvassa,
Sobri Józsi neve rajta.

Porkolábné fejketeje,
Aranycsipke az eleje;
Az sem az ő pénze ára:
Sobri Józsi vette rája.

Sobri Józsi kaszát lopott,
Abból sarkantyút vágatott;
– Udvaromban meg ne pendítsd,
Bús szívemet ne szomorítsd!

Galamboskő

galamboskő– Népmonda nyomán –

Kicsiny kísérettel, néhány hű lovassal menekült Béla király a tatárok elől. Fekete paripája fehér volt a habtól, de egyre csak sarkantyúzta, mer nyomában ott vágtattak a tatár lovasok.
Végre egy rengeteg erdőségben egérutat vett a kis csapat, a tatárok nem követték, mert azt gondolták, bizonyosan ott pusztulnak a vad rengetegben.
Hiszen jól sejtették a tatárok, mer abban az erdőségben nem volt sehol tanya, sem egy kunyhó, de még egy patak sem csordogált.
A király erősen megéhezett, mert is szomjazott, de nem volt, aki egy falás ételt, egy csepp italt adott volna neki. Eleget bucsálódtak, szomorkodtak ezen a kísérők, de mit tehettek? Nekik sem volt semmijük.
Ahogy ezen szomorkodtak, egyszerre szárnysuhogást hallottak: egy csapat galamb szállt el a fejük felett.
Körülnéznek a vitézek: ugyan merre szállnak a galambok?
A galambok a közeli sziklára szállottak, annak oldalában volt a fészkük. A vitézek mindjárt leugrottak a lovukról, felmásztak a sziklára, és kezdték szedni a galambtojást. Úgy megszedték a fészkeket, hogy két sisak megtelt galambtojással.
Futottak a vitézek a királyhoz, és mondták szíves kínálással:
- Fogyassza felséged!
A király éhét-szomját elverte galambtojással, s a királyi lakoma emlékére azt a helyet ma is Galamboskőnek hívják.

Túrmezei Erzsébet: Mariska meggyógyul

A sötét kamrába alig hatolt be napsugár. S már negyedik éve feküdt ott Mariska bénán, tehetetlenül. Nem tudta a jobb kezét használni, lábai keresztben megmerevedtek, nyaka is elferdült. Piszkosan, gondozatlanul feküdt szegényke a szalmán. Ha a kis Feri nem lett volna, meg is halhatott volna éhen. Mert Mariska árva leányka volt és mogorva, házsártos nagynénje csak örült volna, ha éhen vész és nincs már a nyakán. De Feri – édesanyja és testvérei tudtán kívül – mindig vitt valamit Mariskának. Sokszor a sajátját adta oda, és megigazította a fekhelyét, megmosdatta, ahogy tudta. Hiszen úgy sajnálta szegény Mariskát.

    Kint ragyogva sütött az őszi nap. Mariska sírva feküdt fekhelyén. Úgy szerette volna látni a kertet, a fákat, a virágokat, a sárguló lombú erdőt. Szeretett volna szaladgálni, mint régen, dolgozni, segíteni, tenni-venni. Sokat sírdogált, és sokat imádkozott, mióta beteg volt. Csendesen nyílott a kis kamra ajtaja.

    - Ferikém, te vagy az?

    - Én, de te megint sírsz, Mariska? Ne sírj! Nesze egy szép piros alma. Kenyeret is hoztam melléje. No ne sírj, Mariska! Nagyon fáj a lábad? Nézd, egy kis virágot is szedtem neked az erdőn!

    Illatos ciklámenekkel szórta tele a kis beteget. Mariska mohón lehelte be az édes illatot, ép kezével reszketve simogatta meg a koronás virágocskákat, s könnyein keresztül hálásan mosolygott Ferire.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang nagylaszlo hajóút csillagokutjan palocviltal kurultaj magyarokogyűlése
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf