Kosztolányi Dezső: Mikes szól

A éjszakába fellobog a máglya,
gyászsátorába tart a nagy vezér,
halotti ének búg a pusztaságba.
 
A kósza szél sejtelmesen beszél,
a Marmorán kialszik mind a csillag,
a régi seb sír, sír s a könnye vér.
 
A gyászdal, az örömzaj síromig hat,
s ma kétszeresen nyom a szűk verem,
a szivárványos éj száz árnyat ingat.
 
És látok... A homályos éjjelen
rohan Rodostó sok bús számüzöttje,
kik százakig pihentek itt velem.
 
Vágtatnak a koporsók dübörögve,
csupa seb és sír a föld, rét, bozót
s sápadt halottvivők állnak körötte.
 
És látok... És a lázas ég zokog.
És jönnek a mélységből zúgva, forrva
halotti arccal sírva bujdosók.
 
szozattovabbacikkhez

Sinka István: Mikes sír

Csak azt a napot, csak azt a fát,
csak azt a házat,
csak azt az arcot
hozhatnám hát ide e végtelen napkeletbe,
onnan, pihenő öledből, te szent falum.
    És azt a hangot, csak azt a szót,
    mely fényesre nőtt
    hallgató napjaimban,
    s hív még ma is felétek, ó
    szerelmes szép utaim s zümmögő ünnepim.
Mert hiába kék
és hiába nagy a tenger vize
itt: nem lepheti be mégsem
roppant magányom csendjét,
hogy tűntre mossa,
mi bennem él: a hegyeim, ó, a gyönyörű fáim s a csillagaim.

Gárdonyi Géza: Guy de Maupassant

Maupassant kedvese

/Malonyay Dezső beszélte el/


Egy nyári estén szoarén voltam Daudetnál. Maupassant is ott volt. Együtt mentünk hazafelé.
Az úton egy rút fiatal asszony válik elő két cilinderes férfinak a társaságából. Lámpafénynél is rút, afféle utcalány arc. Elnyűtt test, szemtelen arc, kellemetlen lúdhang. Int Maupassantnak.
Maupassant néhány szót vált vele.
De feltűnően bizalmas volt a mozdulatuk, hangjuk. Kezet szorítottak. A nő tovább haladt a két cilinderes úrral. Mink is tovább sétáltunk a Szajna partján.
- Szabad talán kérdeznem, hogy ki volt ez a hölgy?
Maupassant rámtekint:
- A szeretőm.
- Lehetetlen!
- Miért volna lehetetlen?
- Bocsásson meg, de ez a hölgy... Nem értem... Őszintén szólva: azt kell kérdeznem, hogy mit szeret benne?
Maupassant vállat vont:
- A bűnt.

Gárdonyi Géza: Ha meghalok, Kamuti Balázs

Gárdonyi Géza:

Ha meghalok

Ne nézzetek rám borzalommal,
ha meghalok:
az a halott a koporsóban
nem én vagyok.
Csak hamu az, elomló televény.
A láng eltűnt. A láng, – az voltam én.

Sorsomnak gyászán se könnyezzetek,
s ne mondja a pap: „Íme, porba hullt!”
Sirassátok az árva gyermeket,
s ne a rabot, aki megszabadult.

S mikor a szónok a sírnál beszél,
és végül kiált: „Hát Isten veled!”
ne le a sírba integessetek nékem,
fölfelé nyújtson búcsúzó kezet!

szozattovabbacikkhez

Némethy Géza klasszika-filológus, irodalomtörténész, műfordító, költő

250px Némethy GézaElfelejtett költőinket bemutató sorozatunknak egy különleges alakját mutatjuk most be, akinek tudása és érdeklődése háromszázhatvan fokos körű bölcsészeti palettán mozgott. Némethy Géza klasszika-filológus, irodalomtörténész, műfordító, költő 1865. augusztus 17-én, a Szabolcs vármegyei Tiszapolgárban született [Némethy Imre bérlő és Szűcs Erzsébet fiaként]. Klasszikus ókori latin nyelvű irodalommal, elsősorban Cicero, Tacitus, Vergilius, Persius, Tibullus és Ovidius munkásságával foglalkozott, kutatta az ókori bölcselők műveit, fordította és elemezte azokat, szótárt szerkesztett, e mellet filológiát tanított és verseket is szerzett. Magyarra fordította – többek között – Cicero Laelius, De finibus, Xenophon Emlékiratok Szókratészről című műveit. Filozófiai lírája az ókori panteista világnézet visszatükröződése. „… Nemesebb értelemben vett ókori pogány költészet ez, a sztoikusoknak és más hellén bölcselő irányoknak életszemléletével. A költő az emberiség történetét és az élet játékait a pesszimista filozófus szemével nézi. Vallomásaiból nyilvánvaló, hogy az ógörög eszményeket a kereszténység fölé helyezi. Csodálatának Hellasz és Róma a tárgya, ünnepelt hősei a bölcselők és művészek. Költészete nemcsak azért értékes, mert egy bátorszellemű gondolkodó világtörténeti szemlélődéseit tárja az olvasó elé, hanem azért is, mert föllebbenti a fátyolt a tudóslélek izgalmairól és vívódásairól” írta egykor recenziójában Pintér Jenő újságíró Némethy Géza verseiről.

szozattovabbacikkhez

Némethy Géza: A legnagyobb bűn, Életemből, Könyveim

Némethy Géza:

A legnagyobb bűn

Magányos tájon, tölgyek sűrűjében
Ott áll Olymp urának szent helye;
Bölcs papja benn ül hószín köntösében,
Babérlevéllel ékes ősz feje.
Tanácsot egy szép ifjú kér ma tőle,
Mint jó atyának mondja el baját,
Elgyötrött lélek jajja sír belőle,
Minden szavát mély bánat zengi át.

«Oh halld, atyám, a legszebb nőt szerettem,
Ki Pyrrha óta földön tündökölt;
Ki érte égett vágyó őrületben,
Más nőbe többé nem talál gyönyört.
Nincsen, ki méltóbb volna égi nászra,
Különbet nagy Zeus karja sem ölelt!
És, oh, sóvár szememnek hév sugára
Gyémánt szemén hasonló lángra lelt.

Immár felém az édes óra intett:
Szívem szívén lesz és az üdv miénk!
Ám ekkor egy rossz szó, egy rossz tekintet,
Vagy mit tudom mi, férkőzött közénk.
Ő ment haraggal, én meg nem marasztám,
A balga dac vett lelkemen erőt.
Vak ésszel így a percet elszalasztám
És mindörökre elvesztettem őt.

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor: A múzsák gyásza, Az igazság két sarka, Három szín, Hegedű sír, Toll és ecset

Reményik Sándor:

A múzsák gyásza

Andrássy Gyula gróf tiszadombi kastélyának pusztulásakor

Takard el fényes arcod Géniusz,
Múzsák, öltsetek özvegyi gyászt,
Holt mesterek dicsfényes homlokán
A fájdalomtól sápadj el babér!
Hervadj, lélek fehér virága: hit!
Kővé borzadj teremtő Gondolat,
Siratva csonka márványistenek
Torz tetemén az Embert!

Mert jaj! az állat járt e küszöbön,
Az állat, aki mibennünk örök
És szennyes nyomdokait itthagyá,
Tört, zúzott, halomba hányta mind
Az ihlet és a szellem kincseit,
Levetkőztette az ős falakat,
S dühe mit szertezúzni nem tudott:
A Tiszába veté!

Te mit sem sejtő ártatlan folyó,
Ki némán temeted
Van Dyck vásznát és Rembrandt álmait,
S ki parti füzek ágai alatt
Siklasz a roppant rónaság felé,
A szörnyű titkot őrizd meg magadnak,
Világgá nem harsogd a szégyenünk!

szozattovabbacikkhez

Berzsenyi Dániel: Dukai Takács Judithoz

Hogy a szelíden érző szép nemet
Letiltva minden főbb pályáiról,
Guzsalyra, tőre kárhoztatni szokta
A férfitörvény, vajjon jól van-e?
Igen: ha az csak úgy tekintetik,
Mint ösztöninknek szenvedő edénye
S nyers kényeinknek játszó eszköze.

     De hát csak erre vagynak-é teremtve
Azok, kik embert szülnek és nevelnek;
Kik életünknek gyönge bimbait
Dajkálva őrzik forró keblöken,
S véröknek édes nedviből itatják;
Kik szebb korunknak ékes napjain
Rózsás kötéllel kapcsolnak magokhoz
S lelkünket égi érzésben feresztik;
Kik ősz korunkban reszkető fejünket
Ismét ölökbe vészik s dajka-karral
Vezetnek éltünk véghatárihoz,
S ölelve tésznek a halál ölébe,
Míg ott is újra vélünk egyesülnek?

     Oh, nagy s dicső cél van nekik feladva,
S rendeltetésök szebb, mint a miénk!
De mint mehetnek nagy pályájokon
Bevont szemekkel s békós lábakon?

szozattovabbacikkhez

Olosz Lajos: Káin

Káin vadlobon gímet űzött és barna óriás karral
keselyű kézzel, vérre szomjas, hófehér fogakkal
könyörtelenül leste a drága prédát,
míg erében részétlenül,
egyedül és hatalmasan
az Életek élete tombolt.
Ábel szerette a felhőket nézni,
hempergett a virágos mezőn
csodálkozott a zúgó fák alatt
titkot keresett,
az ismeretlen sötétjébe sejtett,
tűnődött és álmodozott,
megsimogatta a szelíd őz nyakát
és tüzet lengetett a magas ég felé,
mint hajótörött az éjszakába.
Káin nyugtalan lett,
fojtó keze néha reszketett
és belezöldült éktelen dühébe,
mikor Ábel tüze felnyaldosott az égre,
érezte, hogy vagy ő,
vagy ez az élettelen, beteg álmodás,
féltette a csodálatos, kegyetlen Életet
és egy ormótlan sziklával agyonütötte Ábelt.

Vargha Gyula: Toldy Ferenc

Mohos sírjokból aki fölidézted
A hívek és nagyok fényes sorát,
Te hű munkás, szívünk sugalma késztet,
Hogy hálásan emlékezzünk ma rád.
De engem elfog egy szorongó érzet,
Ki küzdve-küzdtél egy nagy élten át,
S csupa hit voltál s bátor bizalom,
Hogy ünnepeljen csüggeteg dalom!?

Irigylem én, dicsőült ünnepeltünk,
A te erős, merész, boldog hited.
Pedig napod midőn száz éve feltűnt,
Hideg volt akkor is, nagyon hideg.
Haldokló nép már-már alig leheltünk,
Csak tompán sajgott a dermedt ideg.
Gyász volt a hon, sorsa kétségbeejtő,
„Romlásnak indult”, sóhajtott a költő.

S te, a lemondás szomorú korában,
Hevülni érzéd ifjú szívedet,
Az ébredés sejtelmes mámorában
Szívedben a szent tűz lángot vetett;
Ott munkáltál az ébresztők sorában,
Kiket az új idő megihletett;
Versenyre kelt a lángész és tehetség,
Hogy a hazát új virulásra keltsék.

szozattovabbacikkhez

József Attila: Nyári délután

Cseveg az olló. Néne
nyesi a pázsitot,
guggol. Hátulról nézve
is látni, ásított.
 
Rádió nyüzsög. Szárnyak
dongnak az üvegen.
Lágy szellők táncot járnak
a puha füveken.
 
Az idő semmit játszik,
langy tócsa most, megállt.
Hogy elleng, abból látszik,
hogy remeg a virág.
 
Én sem tudom már régen,
alszom? vagy dolgozom?
Megterít feleségem
szép fehér abroszon.
 
Az eget is a tájon
vászonfény lepi el.
Csillog, mert üvegtálon
ül, a földieper.
 
Boldog vagyok? A kedves
mellettem varrogat
s hallgatjuk, amint elmegy
egy vak tehervonat.
 
                              1935 nyara

Olosz Lajos: Utolsó nyár

Fáradtan és sötéten értem e nyárhoz,
lehajtott fejű, megtört arató
konkolyos és üszkös aratáshoz.
Hosszú volt a tél és kurta a tavasz.
A fák fehér virága elfogyott.
Sok rügy nem ébredt tetszhalálból:
örökre tovább alhatott.
Vadvizek zölden csillogtak szerte
a szivárvány íve eltörött.
Jéghideg szél szíven suhintott,
sebet hasítva, örököt,
kékselyem ég nem adott reményt,
vad viharok a lelket megszaggatták.
A fiú nem találta atyja térdeit,
hogy közéjük rejtse halotti arcát…
És most mégis eljött a Nyár.
Nagy, ősi tűz új akaratot perzsel belénk,
lángos, idegen istencsillag
fénykévéit kirakja elénk.
A konkolyos és üszkös tájra
reáborít egy aranyhálót,
sugárvesszővel felébreszti,
halálálmából az életmámort,
kalapom mellé egy utolsó pipacsot tűz
és lobog az ősi, idegen isteni tűz.

Rónay György: Nyárutó

Kis lila tenger ez a rét,
s benne itt-ott, elvétve sárga
szigetek s lengő kicsi kék
foltok játszanak a lilába.

A fejem fölött lepke száll,
káposztalepkepár fehéren,
s még följebb kis felhők a nyár
aranyba olvadó egében.

Keringenek a lóhere
virágai körül a méhek,
s néha zúgva nagy fekete
darazsak szelik át a rétet.

Augusztus vége, nyárutó,
zsúfoltra érett s mámorosra…
De itt-ott látszik a dió
levelén már az őszi rozsda.

S ha néha fürge kis szelek
rebbennek föl, ki tudja, honnan,
lombjukat vesztett levelek
pilléi szállnak a magosban.

Hirtelen elborul a nap,
hideg árnyék surran a réten.
Lepkék, méhek és darazsak
mind eltűnnek hirtelenében.

Fölcsapnak a lila habok,
s itt-ott tajtékot vet a sárga.
De mint a csillag,, átragyog
rajtuk a vasfű kék virága.

                      1955. augusztus

Szervác József: Augusztus, 1985

Valami ősz jött hirtelen.
Messze vagy. Sodorna feléd
minden irányból ez a szél.
(S fölöttünk ugyanaz az ég.)

Margit, szeretlek. Egyszerű
ez, mint ezen a fehér
papíron pár fekete sor.
Mint asztalunkon kés, kenyér.

Esik. Te messze vagy. Köztünk
szivárványnál tágabb világ.
S még nagyobb körben körülöttünk
őrt állnak dacos dáliák.

Tóth Árpád: Augusztusi ég alatt

Emlékszel még az augusztusi égbolt
Tüzeire? - a cirpelő mezőn
Álltunk, s szemednek mélyén elveszőn
Csillant egy csillagtestvér fény... be szép volt!
 
S úgy tetszett, hogy hozzánk hajol a félhold,
- Szelíd, ezüst kar - s átölelni jön,
Emelni lágyan, véle lengni fönn,
Hol égi súlyt az éther könnyedén hord...
 
S a sóhajunk, a fájó földi sóhaj
Szívünkből úgy szállt, mint finom homok
Szitál alá a tűnő ballonokról,
 
S ajkad lezártam egy oly hosszú csókkal,
Hogy addig mennybe értünk, s angyalok
Kacagtak ránk az égi balkonokról...
 
                            1915

Gyurkovics Tibor: Tihanyi hegedűs

Este a gyertya nagyobbat lobban
és a sarokban
ő hegedül.
A pap fia,
vak és jól kell hallania.

Lehet, hogy…
ámde a víz fölött
tetszik a húr,
tükörre simul
és elfogy a szőlőkarók között.

A vonót kitapogatja
akár az apja,
aki lát,
de ez a kéz tudománya,
vibrál a gyertya világa,
szedi a muzsikát.

Nincs híre, már neve sincs,
szerelme és szeme sincs,
játssza és játssza a dalt,
könny hull a szemüregekből
s visszhangzik a régi hegyekből
a szél, a virág, a bazalt.

Lampérth Géza: Három pápai diák balatoni kalandozásai

/részlet/

MÁSODIK UTAZÁS


Indulás.
A pápai kollégium kapuján sűrű rajokban tódúlt ki az ifjúság.
Kezében szorongatta ki-ki azt a kis papirosdarabot, a »Bizonyítvány«-t, a melyik annyi örömnek és szomorúságnak lehet okozója. Örömöt okoz a szorgalmas jó diáknak, szomorúságot a hanyag, rossz tanulónak. S az örömöt, a szomorúságot kétszeresen érzik az édes jó szülők, a kik olyan odaadó szeretettel gondoskodnak gyermekeik jövőjéről s a kiket megszomoritani bizony-bizony egy fiúnak sem volna szabad.
A két Gál fiú, Bandi és Feri, most sem okozott szomorúságot szülőinek. Mint eddig, most is jeles bizonyítványt kapott mindegyik. Pedig mindig több, nagyobb munka vár reájuk, mert már-már nagy diákká serdülnek. Bandi már a második osztályt végezte, Feri meg a harmadikat.
Vígan siettek szállásukra a fiúk. Örömük annál nagyobb volt, mert a jeles bizonyítvány azt jelentette számukra, hogy mielőtt haza térnének a szülői házba, ismét egy kis kalandos vándorutat tehetnek tanítójukkal és rokonukkal: Miklós bácsival - a szép Balaton vidékén.
Tavaly már jártak ott és kérésükre édes apjuk, a ki elébök ment Siófokig, akkor megigérte, hogy ha szorgalmasan tanúlnak, az idén ismét elmehetnek. Sőt az öreg úrnak is annyira megtetszett a bűbájos szép magyar tenger, hogy ő maga is el fog menni megint a fiúk elé, mikorra útjokat elvégzik.
Mire a fiúk szállásukra értek, Miklós bácsi már elkészitette az úti tervet.
- Holnap reggel indulunk. És pedig egyenesen Tapolczára megyünk, - szólt a fiúkhoz és egy előtte fekvő térképre mutatott. Ez a kis városka annak a gyönyörű vidéknek a középpontja, a melyet most be fogunk járni. Innen teszünk majd kirándulásokat a szomszédos helyekre: Badacsonyba, Csobánczra, Szigligetre...
Badacsony... Csobáncz... Szigliget...
Édes érzéssel töltötte el a fiúk szivét e kedves nevek hallása.

szozattovabbacikkhez

Paksy Gáspár: Lepsényen túl

Fölcsillámlik végre a Balaton tükre,
Tíz-húsz pesti gyerek fölsívít egyszerre.
Ott terem az utas mind az ablak körül,
Ki csak egy rést lel, mondhatatlan örül.

Aranyos egy tájék! Tündéri szép álom!
Van-e ilyen szépség még egy a világon?
Ilyen sóhajtások röpködnek a légben,
S lelkesedés pírja lobban ki sok képen.

Híres magyar földön elbűvölő látvány,
Hogyha tud még a szív örülni hazáján.
Rég letűnt időknek visszatérő fénye
Boldogságot áraszt az utas szívére.

Csodáld a Balatont édes magyar népem,
Merengj el csak rajta, hosszasan és mélyen.
A hon keble ápol, szépsége elbájol,
Nem jutott-e neked elég a világból?

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor: Örök Tihany

Egy szép, visszhangos perc emlékére
 
Uram, Teneked legyen hála, hála,
Hogy Te Tihanyt teremtesz mindenütt,
S ha akarod: zeng riadó leánya.
 
Hogy a szirt fokán nem kell némán állni,
Sírásóként hangot hantolva el, -
Hogy lehet még, hogy érdemes kiáltni!
 
Úgyis fogy a hang, - zihál a tüdő -
S ha egyszer mégis felcsap szabadon:
Az Echó úgy kell, mint a levegő.
 
Mi lenne, ha ránk hullván a setét,
Lezárná mindég nyíló ajkainkat
Nagy, címeres önismeret-pecsét?
 
Mi lenne, ha hágván hegyormokat,
Szívünk, a tompán zörgő gyász-szekér
Daccal hurcolna hang-halottakat?
 
S mi lenne, ha eltűnne mindenünnen
Tihany tündére, felül és alul, -
És az utolsó S. O. S. kiáltás
Lábunkhoz hullna - visszhangtalanul?...
 
                        1930. november 19.

Vályi Nagy Géza: Füred

Itt dalolt a „nemzet csalogánya”,
S a „rózsák atyja” itt mélázgatott,
S most én is itt vagyok –
Fogadj Füred, fogadj magadba,
Locsolj hűs, gyógyító vizeddel, -
A tikkasztó nap elől fedj el,
Terítsd rám hársak sátrait –
Vedd észre, vedd észre már, hogy
Egy fáradt szívvel több van itt!

                        1932

füred

Kedvemet újító

/magyar virágének/

Kedvemet újító
Öröm, bátorító
Nympháknak szép asszonya,
Ím elődbe mégyen,
Ajándékot viszen
Vénus szegény szolgája;
Fogadod jó szívvel,
Szűbéli örömmel –
Kedves híved ezt várja.

Alázatossággal
Noha bátorsággal
Ez követséget mondja;
Vénus izenetit,
Kedves szép verseit
Most elődben számlálja.
Meglássad s meghányjad,
Szívedben megszánjad –
Jó válasszal bocsássad!

Te szép termetedet,
Gyönyörű képedet
Én mihelten megláttam:
Régi személyedet,
Hozzám hűségedet
Én magamnak ajánlám.
Most légy egészséggel,
Neved rövid szóval
Versfejében béfogtam.

Azt kinek nevére
Gyöngyvirág levélre
Ez néhány verset írám:
Régi szerelméért,
Hozzám hűségéért
Azt ő neki ajánlám;
Hogyha megolvasod:
Ottan megtalálod
Ki légyen, megtudhatod.

Mátyás király megbünteti a pártütőket

Zrínyi Miklós nyomán –

Sokat háborúzott Mátyás király, sok adót is szedett, ezért aztán Erdély és Moldva felütötte a fejét, a király szerencséjének ellen mertek rúgni. Pedig bolondok, nem jól gondolták meg a végét. Nehéz az alattvalóknak az igazságos királya ellen támadni, mert a király méltósága csak maga is eloszlathatja a bolond és pártolkodó felhőket.

    Erdély az adónak nagyságát veszi okul, de rosszul. Szükséges a királynak az adó, főképpen az olyan királynak, mint Mátyás volt. Mert nincs a népeknek nyugalmuk hadsereg nélkül, nincs hadsereg zsold nélkül és zsold adó nélkül.

    És Mátyás király sem bolond épületekre, sem eszelős költséges vendégségekre, sem bolondok gazdagítására nem költötte az ország jövedelmét, hanem hazája megmaradására, dicsőítésére és öregbülésére. Kicsoda nem kívánná a maga értékével segíteni a királyt?

    Moldvának még kevesebb az oka a pártütésre, azért nagyobb ostora is. Mert megzabállott a jó szerencsében, nem ülhet veszteg székében, s ahogy mondják: „Ritkán jár együtt az embereknél a jó szerencse és a józan ész.” Amikor az ember fölöttébb naggyá akarja csinálni állapotját, elvesztegeti. „Zabolázd meg szerencsédet” – mondja a józan okosság; nagy bölcsesség az, ha valaki célt tud állítani a maga kívánságának.

szozattovabbacikkhez

Ásguthy Erzsébet: Huncut Peti Álomországban

Hol volt, hol nem volt, talán egy nagy városban, emeletes házak közt, vagy a zöld erdő szélén, vagy talán éppen a mesepatak partján, volt egyszer egy kis ház. Abban lakott Huncut Peti az édesanyjával.

    Kis kert is volt a kis ház mögött, ott nőtt fel Huncut Peti, ott rakoncátlankodott egész nyáron át, míg télen a szobában csintalankodott. Mert bizony, sok rossz fát tett a tűzre Peti, ezért is hívták Huncut Petinek.

    Mindig olyasmiben tellett a kedve, amitől eltiltották. Ahelyett, hogy szépen eljátszott volna a kertben, felmászott a tüskés kerítésre, mire persze, legtöbbnyire elszakadt a nadrágja. Ha aztán ilyenkor az édesanyja kérdőre vonta, Huncut Peti ártatlanul vizsgálgatta a szakadást, mintha nem is tudna róla.

    - Látod, látod, anyukám, ezek a rossz szarvasbogarak nagy ollójukkal mindig kivagdalják a nadrágomat – mondta és nagy komolyan csóválta hozzá a fejét.

    Máskor háborút játszott a virágágyak között, s legázolta az édesanyja féltett növényeit. Itt se ő volt a hibás, még segített is sopánkodni anyjának.

    - Ejnye, ejnye, – mondta – látod anyukám, ezek a rakoncátlan virágok, hát nem összeverekedtek már megint? Nézd csak, milyen szakadozott lett mindnek a ruhája. Talán már össze se lehet foltozni többé.

    Ha pedig édesanyja a tyúkok alatt talált üres tojások miatt kérdezte, amelyeknek Huncut Peti kicsorgatta a belsejét, nagy szemeket meresztve tiltakozott:

    - Én, anyukám, én? Én nem bántottam a tojásokat. Biztosan a mókus volt, aki rántottát akart enni. Láttam a múltkor is, amikor ott kutazkodott az egyik fészekben.

    Így vágta ki magát Peti egész nyáron különböző huncutságaiból. Télen pedig ugyanúgy rosszalkodott tovább a szobában.

szozattovabbacikkhez

Komáromi János: Mikes két levele

    208. levél

     

    Rodostóbul, 5. Nov. anno 1919.

    Édes néném!

    Csak elvagyok még s áldassák érte a mi Atya-Istenünk, aki kihozván engemet ebbe a kétszázesztendős bujdosásba, kenyeret is adott mellé s már csak húznom kell a terhet, amíg tart a rakás kenyérből. Mert most már magam maradtam ezen az idegen földön s azok közül, kik egykor az öreg Rákóczival ide kijöttünk, százötvennyolc esztendő óta egyedül vagyok a császár protekciója alatt. Megvénültem, édes néném! Szakállam a térdemet verdesi immár, fáradt szemem elgyöngült s ha ez a pislogó mécsvilág nem erőlködne az asztalomon, örök éjszak tanyázna körülöttem. Penészes már a kalamáris, lúdtollam se fog úgy s az apró betűt nem látja többé elrévült tekintetem. Semmi, semmi nem maradt meg számomra a bizonytalanságon kívül, de azért őrködnöm kell itt tovább, sárguló papirosom felett, mert szegény urunk meghagyta nekem erős szóval, hogy csak jegyezgessem a magyarok árva dolgait, amíg felvált valaki. De ki fog felváltani egyszer!… Százötvennyolc esztendőtől fogvást virrasztgatok így magamban, a mécses néha fellobban, néha kialszik, hideg is van s ezért sokszor kell a körmöm lá fújni… Százötvennyolc esztendőtől fogvást nem hallani egyebet, csak a tenger feneketlen zúgását s én nem fogok soha-soha megtérni innen a hazába, mert a királyasszony megüzente az utolsó bujdosónak, hogy Törökországból nincsen visszatérés.

szozattovabbacikkhez

Krúdy Gyula: Anna-bál

Éjjelente néha arra gondolok, hogy mily szánalomra méltók a hiú, előkelősdi páholylátogatók, akik az utolsó felvonás előtt elhagyják piros karosszéküket! A deszkákon még javában izzad a tenor, a dráma hősnője frissen rizsporozza arcát, a karzat meghatott csendben figyel a szomorúságos történetre, a frakkos szerző szétvetett lábbal szívja cigarettáját a hátulsó kapunál, és arra gondol, hogy mit ír a hírlapíró, a kis súgó újult erővel fellapozza a könyvet, a karnagy titkon tapsra vár, és az előkelősdi unottak már elhagyják a színházat… Mindig sajnálom őket, amint tüntetve, tetszelegve, céltalan gőggel hátat fordítanak a szegény színészlánynak, aki remegve várja a végszót a nagy jelenethez, a dobosnak, aki a dobverő dobálásával kíséri a taktust, és a nézőközönségnek, amely nagyrészt gyermekké, hívővé, ábrándossá válik, amint a függönyt feleresztik a komédiaházakban… hisz éppen ezen az alapon merészel a hisztrió ordítani, a hősnő házasságtörést elkövetni, Csontos fehér nadrágban és kék frakkban megjelenni, Rajnai bukfencet vetni. Csillag Teréz nagyot kacagni, és szép Acél Ilonka mélyen kivágott ruhában mutatkozni… a színházüzlet ábécéje: az illúziók, a szélhámosságok, a nézők hiszékenysége és a komédiázás lebilincselő varázsa. Ezt a varázsövet törik át a páholyok koránkelői, akik előkelőén eltávoznak az utolsó felvonás elől.

szozattovabbacikkhez

Gárdonyi Géza: Anna-báli emlék

A Malom-utca csakolyan kisvárosi utca, amilyen ezer meg ezer van Magyarországon; alacsony házak, hepehupás kövezet, az ablakokban cserepes virág; a kapu tetején alvó macska; egyik-másik ház előtt úri ruhás, de mezítlábas gyerekek.

    Az utcában ismerik egymást a lakók, köszönnek egymásnak és pletykáznak egymásról. Ha bérkocsi robog át az utcán, könnyű gurgulására azonnal ablakhoz sietnek a lakók, és kíváncsiak nézik, hol áll meg? Beteg van-e valahol? Vagy úri vendég érkezett valahová?

    Mert csendes szokott lenni az utca, legfeljebb ha a gyermekek hívják kiáltva egymást, vagy ha a vargalegény danol rajta végig ünnepnapon; vagy ha a kőmíves kutyája idegen kutyát pillant meg az utcán s vele összeverekedik.

    A Malom-utca e napon is csak olyan, mint mindig, tíz esztendeje, száz esztendeje. Az udvarokból eperfalomb hajlik ki. Az utca árnyékán egy ház előtt gyermek-csoport ül. És az ablakok tárva vannak.

    De íme, érkezik egy figyelmet keltő zörgéske: aprókerekű bolti szekér. Vonja egy mezítlábas széletlen szalmakalapú inasgyerek. A szekérkén cimbalom csillog, egy barnára fényezett új cimbalom. S a szekérke után egy zöldkötényes mesterember ballagdál pipázva.

szozattovabbacikkhez

W. Rajka Teréz: A hervadt báli csokor

Oh jer napvilágra néma rejtekedből
Hervadt csokor, virág múmia;
Szép idők emlékét ujitsuk együtt föl,
Miért kellett már elmúlnia ? . ..
Emlék8zel-e ? — oh ha emlékezni tudnál,
Mikor én s te virulók valánk;
Az élet tavasza, s egy ragyogó vig bál
Boldogsága mosolygott ránk.
Keblemnek te akkor ékes bokrétája,
Beád milyen büszke voltam én ;
Égő szerelemnek valál te postája,
Bűbáját már akkor érezem.
Ajkam mosolyából az ifjú mint leste:
Tudom-e, hogy küldőd ő vala;
Én leszek vagy senki, — tudta már ez este, -
Életének őrző angyala.
Repültek az évek, azóta a fákról
Tizszer hullt le a hervadt levél.
S mi bucsúzunk már a tünő ifjúságtól,
Te is rom vagy, csak emléked él.
Porladj itt virágom néma rejtekedben,
Az a két szív rég együtt dobog;
S a feledés fátyla rád csak akkor lebben,
Ha majd égő fáklyánk ellobog…

Baróti Szabó Dávid: Vak szerelem

Bódi nagyon szeret; és kicsodát? Egy félszemű Sárát.
Sárának vagyon egy, – Bódinak egy szeme sincs.

vak

Gyulai Pál: Virágnak mondanálak…

Virágnak mondanálak,
A rózsa, liliom,
Mint egy tőnek virági
Virúlnak arcodon.
De a virág nem érez,
Ne légy virág nekem . . .
Maradj kedves leánynak,
S légy hű szerelmesem!
 
Csillagnak mondanálak,
Mely est koránya lett,
Virasztva édes álom
S édesb titok felett.
A csillagfény hideg fény,
Ne légy csillag nekem . . .
Maradj kedves leánynak,
S légy hű szerelmesem!
 
Hajnalnak mondanálak,
Mely hogyha felköszönt,
Ég és föld mosolyogva
Ürömkönyűket önt.

szozattovabbacikkhez

Komócsy József: Csók

         Hárfa mellett ciklusból

Édesebb a csók a bornál,
Részegítőbb mámora;
Bort iszunk halotti tornál,
Szerelem a szív bora.

Jöjj ölembe, részegíts meg,
Oh, én édes angyalom!
Hogyha csókjaid hevítnek:
Édesebben zeng dalom.

Mindent tudni s elfeledni
Oh, csak egy csókban lehet!
Halld, a szellők csókja zengi,
Hogy már itt a kikelet!

Jöjj, borulj rám, fedezzen be
Fürid selyemsátora;
Csókold ajkam, hogy szívembe
Szálljon az üdv mámora.

Oh, a csók legédesebb dal!
Két égő szív hangja az,
Elzengve két forró ajkkal:
Hogy szívünkben a tavasz!

Rajka Teréz: A szerelem

Ha érettem gyúlna lángra
Hő szerelmed szikrája,
Föléledne boldogságom
Hervadó rózsája.

Messze tűnne keblemből a
Bú, e fagyos néma tél;
Reményemnek kopasz fáján
Díszelegne zöld levél.

Visszatérne örömimnek
Elvándorolt madara;
Kéjgyönyörrel zengedezve
Ágról ágra szállana.

Ott ragyogna az a csillag,
A rám derült kék egen;
Az a csillag, melynek neve
Boldogító szerelem.

Verseghy Ferenc: Lilla

Míg repdes enyelegve az alkonyi szél,
S csókjára megrezzen a rózsalevél:
Sír Lilla, s az érre leszögzi szemét
Mely zúgva gyorsítja előre vizét.

«Ah! így fut előlem az édes öröm,
Azóta hogy búmat elhagyva nyögöm.
Megszegte az álnok! megszegte hitét;
Phyllisnek eladta örökre kezét.»

Ezt mondja zokogva, s egy dombra ledűl
Hol szíve a szótlan keservre hevül.
Óh lányka! mit bánod a csalfa kezét?
Nem férfi az, ki megszegte hitét.

Vecsey Sándor: Három a tánc…

Három a tánc! Mindig az volt Pest-Budán,
Jaj beh szépen járja ez a kis leány!
Mint a rózsát, ha a szellő lengeti –
Táncr4a termett kis lábait úgy szedi.

Tél az idő, hordja a szél a havat,
Elröpítik ezt a kis lányt maholnap;
Ha röpítik, nem volna baj magába,
Csak ne fájna majd annyi szív utána.

 

ciganyzenekar

Arany János: Ó torony

Nagy-Szalonta nevezetes város,
Mégsem olyan nevezetes már most,
Mint mikor volt szabad hajdúfészek
Benne lakván háromszáz vitézek.

Csonka torony nyúlik a felhőbe,
Rajta pihen a nap lemenőbe’:
Rá-ráveti visszanéző fényét,
Mintha látnám ős apáim vérét.

Vérpirosan mért néz vissza a nap?
Azt jelenti rút idő lesz holnap?
Oh, Istenem, hiszen lég bőven
Volt már részünk zimankós időben!

Ha csak itt is, e hitvány zugolyban,
Hány nemes szív vére ömlött hajdan!
Azt mondották hazájokat védik,
Azt hívék, úgy áll fenn örökkétig.

szozattovabbacikkhez

Rajka Teréz költő

Nagyon keveset tudunk az 1843-ban Kolozsvárott született Rajka Terézről, például születésnapjának pontos dátumát sem. Bemutatására azért került mégis sor, hisz ennek a korszakban kevés nő írt [előtte Szendrey Júlia, utána Czóbel Minka] fellelhető és kiadott verseket Magyarországon. Warga Lajos sárospataki hittanárhoz ment férjhez 25 évesen 1868-ban. Házasságukból gyermek nem született, kérdéses az is, hogy mennyire volt boldog, mert az otthon maradottakhoz írt verse nem egy boldog és szerelmes fiatalasszonyt mutat.


Rokonaimnak emlékül

  – Marosvásárhelyt –

Hova régen vágytam, s hol régóta varnak,
Végre megérkeztem szeretteim körébe;
Kicsinyje es nagyja ölelő kart tarnak.
Melyiknek boruljak hamarabb ölébe ?
Egyformán szeretnek, választásom sincsen . . .
Mindeniket rendre áldja meg az Isten!
Ha bú hervasztana oromim virágát,
S a rossz kedv telétől lenne szívem fagyva:
Tavaszra derítené életem világát
Hő szereteteknek melegítő napja.

szozattovabbacikkhez

Rajka Teréz: Az erdélyi havasok közt, Életem, Halvány csillag, Hazám lyányaihoz, Költészet és szerelem

Rajka Teréz:

Az erdélyi havasok közt

Itt bevezetőül egy virágos tájék,
Kevés fa van rajta, hiányzik az árnyék;
Mint mosolygó lányka, derült tiszta képe,
Két sötétlő hegy, mint két haragos néne
Veszi közbe, míg ő nem is figyel rája,
Hiszen hű kedvese, a kis patak árja
Lábainál suttog s pajzánkodik néha,
Gyönyörűség nézni, miként foly a tréfa:
Ő virágot hullat csevegő vizébe
Ez csókkal borítva tűzi kebelére.
Ezredévek óta tart szerelmük lánca,
Miért nem kelhetnek lakodalmi táncra?

De hatoljon beljebb, ott van még a nagyja,
A művész teremtő remekei rakva,
Tömött hegysoroknak borongó tetői,
Isten létének büszke hirdetői.
Barna mohos sziklák, mint megannyi bánat,
Tán a könnyező ég kebeléből támadt?
Lerohanó vízár tompa zuhogása,
Azt gondolom, lelkem fájó zokogása,
Itt egy rémes hegycsúcs kopár oldalával
Dacol az időnek ádáz viharával,
Csak itt ott leng egy-egy sovány cserje lombja,
E részben az Úrnak kevés volt a gondja.

szozattovabbacikkhez

 

 

Ady Endre: Móricz Zsigmond

/És egy kötet elbeszélés. A címe: „Hét krajcár”. A „Nyugat” kiadása./

    "És összenézett a két öreg s a két pár szemet valami szívből felbuggyant meleg nedv öntötte el. Csak néztek maguk elő: úgy, úgy bólogatva. Harc?... Minek a?... Csönd!...! Csönd! Béke! Most kezdeni? Mikor egy arasz az élet? És még azt is olyan nehéz két sánta lábon megmászni? ...Hej, Uramisten, Uramisten!" Kik ezek? A nagytiszteletű esperes úr s öreg társa, Márkus, a vén, gethes harangozó, készülvén a halálra s istenes emberekhez illően, elnyelik azt a cifra káromkodást, amit ez a nyomorúságos, földi élet megérdemel. Valahol a Tiszaháton látta őket Móricz Zsigmond avagy a Nyírben, az Érmelléken, a Berettyó völgyben, valahol, jó helyen. Kik ezek? Az esperes úr ezelőtt negyven évvel szénior volt bizonnyal a debreceni kollégiumban, szép, daliás szolgalegénye az Úrnak, szerette a szép lányt s a jó bort. Márkus pedig arra termett egy nagy magyar faluban, jó eklézsiában, hogy harangszóval lássa el negyvenöt évig az Istent, a papot és a falut. Hetvenkednek már mind a ketten, azaz a hetvenedik év felé sietnek s ha olyan szerencséjük lesz, oda is érnek. S hiába voltak az Úr szolgálatában, pipázó, bölcs, alig élő emberek, ők is csak ide lyukadnak ki. Így se jó, úgyse jó, sehogy se jó, veszekedett bál ez az élet. Hát mit csináljunk? "Harc? Minek a? Csönd!... Csönd!... Hej, Uramisten, Uramisten."

szozattovabbacikkhez

Ady Endre: A cigány vonójával

Móricz Zsigmondnak, akit már
nem is tudok jobban szeretni.
 
Vadászgatnak múltamban a gondok:
Ki szoknyákért futkostam bolondot?
Megérte vagy meg nem érte?:
Késő van már, mit bágyasszak érte.
 
Minden elmúlt bolondságom drága,
Magam csúfja, magam bolondsága:
Nem maradtam szeretetlen
S ha szerettem, magamat szerettem.
 
Most vagyok csak szomorúan, furcsán,
Régi-régi bolondságok multán:
Szép eszem ha mostan elmén,
Istenem, be meg nem érdemelném.
 
szozattovabbacikkhez

Babits Mihály: A gyémántszóró asszony

Móricz Zsigmondnak


Éjszaka ez, testvér!... Szükség van a fényre,
vetni amaz őrült asszony útjai elébe:
kit tántorgóvá vakított szörnyű vesztesége.
 
Óh, hány fiat vesztett! mennyi vagyonát
taposták szét talpas, süket katonák!
idegenné zárták tőle legjobb otthonát.
 
S azt se tudja már, hogy lába merre lép:
jobbra is, balra is árok, meredék
s minden lépten szórja, veszti kincsét, erejét.
 
S míg gyémántját, gyöngyét így hullatja széjjel,
ékeskedik csináltvirág- s üveggömbfüzérrel,
mely gáncsot vet lábainak, ahogy küzd a széllel.
 
szozattovabbacikkhez

Juhász Gyula: Móricz Zsigmondnak

Minden szavadban a termő magyar nyár
Aranya csillog s magyar ősz bora,
Mit férfiszívvel és elmével adtál,
Oly fejedelmi magyar lakoma.
 
A századok rád vártak és te jöttél
Döngő léptekkel, izmos és derűs,
Maga a nagyság, a jóság, a bőség,
Hogy homlokunkról száz felhőt elűzz!
 
És jöttél, hogy a kárvalló szegénység
Ezer bajának örök hangot adj,
Hogy parlagán viruljon tiszta szépség
S látásra nyíljon itt a szív, az agy!
 
szozattovabbacikkhez

Móricz Zsigmond: Magyar fa

A rámcsodáló arcok szembefordúltak,
a hódoló szemek fejszét meredeznek,
a szavazó szájak pereatot üvöltenek.
 
Magyarságom életalmájáról,
le akarják hámozni a magyart.
 
Magyarnak: alma, embernek: gyümölcs;
szabjátok; vágjátok, zúzzátok,
minél mélyebbre juttok, annál almább:
a legmélyén, a kis barna magban,
az egész terebély almafa ott van s
ágadzik, bogadzik, leveledzik s
gyümölcsöz nektek.
 

szozattovabbacikkhez

Agyagfalvi Hegyi István, költő, író, törvényszéki tanácselnök

agyagfalvi hegyi istvánAgyagfalvi Hegyi István költő 1886 július 1-én a Nagy-Küküllő jobbpartján, az egykori Udvarhely vármegyei[ma Hargita megye] Betfalván. Székelyföld klasszikus részére lépünk itt, mely a titokteljes múltnak több emlékeit mutatja fel, hol szükséges egy kevéssé megállapodnunk, hogy szemlét tartsunk azon itt levő számos maradványokon, melyeket soha senki nemcsak hogy meg nem vizsgált, de még fel sem említett, noha az itt lakó székelység ősi nyomait hordozzák. A székely nép hite szerint Attila népének keze alkotása ez a sok-sok emlék. Mindez a legszebb természetes pompában váltakozva, minden szénvegyületben a sötétzöldtől, indigókéktől az elmosódó violaszínig, s az éggel összeolvadó azúrkékig. E nagyszerű havas keretben körbepillantva pedig felötlik ez a gyönyörű tér, Háromszéknek virágos és délibábos rónája, Erdély áldásos Kánaánja, az a hely, hol százezernél több ember és pedig az emberiség, a magyar nemzet egyik gyöngye, a székelység lakik.

szozattovabbacikkhez

Agyagfalvi Hegyi István: Az Idő, Feltámadunk, Nyugatról virrad?, Óda a felkelő naphoz, Üzenet Párisba

Agyagfalvi Hegyi István:

Az Idő

Előtte az elnyúló végtelenség
és Ő a végtelenség vándora.
Egy láthatatlan ujj mutatja útját,
előre csak, mert örök, nagy parancsra
visszafordulni nem szabad már soha!

Úttalan utak bozótján tör keresztül
s kövek között csillagos csúcsra törtet,
ahonnan jött s amerre majd leszáll:
ködfátyolos, hallgató, hosszú völgyek.

Most ott pihen a holdezüstös sziklán
s a csillagoknak szerelmébe fürdik.
Maradna, ámde hallhatatlan hangok
indulót fújnak s új völgyekbe küldik.

szozattovabbacikkhez

Gárdonyi Géza: Bölcsesség a hullámokon

Egy vén révésznek ócska csónakán
Ült hat tudós. És azt beszélgeték,
Hogy nincsen Isten, és hogy hisz a nép!
A csónak roppant. Szólt a vén: No lám,
Ha tudnak úszni, hát most ússzanak!
– »Jaj Istenem!« - kiáltott mind a hat.

magced

Juhász Gyula: Móra Ferencnek

Mint akit a sors ittfelejtett,
Úgy járom én a furcsa kertet,
Amely életnek hívatik,
Keresek benne valakit,
Aki szemének bársonyával
És hangja meleg aranyával
Mint rég, megint elandalít.

Mi nem búcsúztunk el soha,
Két meghitt, régi cimbora,
Ki együtt harcolt, álmodott.
Kiket, mint minden álmodót
Sokszor fölébresztett az élet,
Mikor vetésük semmivé lett.

szozattovabbacikkhez

Lendvai István: Éjszakák

1.
Egy éjjel elbolyongtam,
a sárga Hold kísért,
egy éjjel elbolyongtam, —
már nem tudom: miért.
A sárga Hold be szép volt,
az erdő halovány,
s a csillagok tünődtek
egy árva fuvolán.
Az erdő halovány volt,
a sárga Hold kísért, —
én édesen zokogtam
már nem tudom: kiért.

2.
Visszaút az álomút,
Holdja véres, Holdja rút:
vérszínű és kapzsi pók.

szozattovabbacikkhez

Nagy Méda: Még a porba rótt lépés is …

Miként a dolgok létezésükkel dicsérnek
én csöndes életemmel és szavaimmal.
Bár tudom: a fű halovány zöldje,
    a jegenye kinyúlt dereka,
a lepke könnyed tánca, a tulipán égő vöröse
    és a liliom holt fehére,
több dicséret neked, mert formájában tökéletes.
    Kezed hibátlan alkotását dicséri a bogár is
vagy a zajtalanul tovacsúszó kígyó,
    a felhő elsodort hóköpenye,
a szellő mozgása, a hegy hallgatása,
    a gyereknevetés, a falra kúszott fény,
még a porba rótt lépés is, melyet
    az omló anyag betemet,
tökéletesebben dicsér, tudom, mint merev szavaim.

Mégis, ne vesd el őket, inkább a tenyeredre vedd,
melengesd, mint fészek a hazatérő madarat,
mert egyre fejlődve, nőve, általad és benned
akar tökéletesebb lenni, Isten.

Vályi Nagy Géza: Debreceni Nagyerdőben vele együtt…

                       – megzenésítve –

Debreceni Nagyerdőben veled együtt jártam,
Minden öreg tölgyfa alatt boldogan megálltam,
Forró vággyal, boldogsággal öleltelek által, -
Tele volt az egész erdő gerlekacagással.

Debreceni Nagyerdőben egyedül bolyongok,
Rám peregnek a hervadó, sárguló falombok.
Könnyes szemmel kérdezgetem: merre jársz most mással,
Tele van az egész erdő gerlezokogással.

Zempléni Árpád: Lavotta szerelme

– Részlet „Lavotta hegedül” c. költeményből –

Éltem gyöngysora, édes angyalom,
Él szívemben, él ama régi fájdalom.
Álmom te maradsz, álnok délibáb,
Itt lebegsz, hitegetsz,
Csalsz tovább, tovább.
Szőke kis lány, arany alma,
Megszerettelek;
Nincs a sorsnak oly hatalma,
Hogy feledjelek!
Tisza vizét, Duna vizét
Kis kezeddel könnyebb szerrel
Kimerítheted,
Mint szerelmemet!

szozattovabbacikkhez

Ady Endre: A paraszt nyár

Nyomorék s cifra napjaim
Úri s őszi nyomába jár
Egy szép paraszt, egy ős paraszt:
A nyár, a lomha Nyár.

Boldog, aki az ő fia,
Boldog, akit a Nyár szeret,
Boldogok a Nyár fiai,
Az erős emberek.

Boldog, ki mindig újrakezd,
Boldog, kit az élet maraszt,
Boldog, aki vígan kaszál,
Boldog, aki paraszt.

A Nyár, a Nyár legjobb apa,
Osztja a békét és erőt,
Leveszem úri süvegem
A paraszt Nyár előtt.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang Hungarovox 11 15 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf