Rájnis József: Faludi Ferenchez

Egy híres poétához

Bátor csudájok vagy magyar poétáknak,
És boldog az, kit megdicsér kegyes tollad,
S büdös annak híre, kit gyaláz kemény tollad,
Mégis csak ímmel-ámmal emleget téged,
S költött neveknek mondja Faludit s Darellt
Ama szapora szavú, kevés-szavú Péter*,
Kit tő-helyekkel űznek a szelíd múzsák;
S nem fél? De nincs is, nincs bizony miért félne:
Mert noha csudájok vagy magyar poétáknak,
Ámbár akarnád, nincsen oly tehetséged,
Hogy magadat, amint illenék, dicsérhetnéd,
Vagy pedig, hogy, amint illenék, gyalázhatnád
Ama szapora szavú, kevés-szavú Pétert,
Kit tő-helyekkel űznek a szelíd múzsák.

* Bod Péter a Magyar Athenásban

Tóth Árpád: Levél Osvát Ernőhöz

Szerkesztőm, édesapám a betűben,
Hadd köszöntsön e dadogó levél,
Bár óda járna néked, nagyszerűen
Csillogó homlokú ének, kevély;
De mindegy: az sem zenghetné ki hűbben,
Ki vagy nekünk, s képed bennünk hogy él,
Mert minden toll erőtlen és lapos toll
Méltón dicsérni Téged, jó apostol!

Mégis, szemedben – hadd hirdessem én –
Mélységes és komoly lánggal világol
Valami makacs, égi, tiszta fény,
Valami a Betlehem csillagából,
Mely akkor gyúlt ki az egek ívén,
Mikor kincset szült lenn a földi jászol,
S nem tudta a vak éjben senki még,
A barmok között mily csoda lelke ég.

Igen, szemedben csillant meg először
Mindig a magyar öröm csillaga,
Ha észrevetted, hogy halkan előtör
Egy-egy új érték színe, illata:
Fényedben látták meg, és figyelő kör
Így gyűlt köré s többé nem volt maga,
Győzött a Fény, a bús homály levásott,
S indulhattak a magyar Messiások!

szozattovabbacikkhez

Tűz Tamás: A boldogság rostjai

Dr. Buzády Tiboréknak

Én így látlak
                     zöld izzással robbansz elő a teljes
sötétségből              fénybe borulsz és borítasz mindeneket
remek teremtés vulgárisan szólva nem e világból való
nyugtalan tenger              törvényen kívüli látóhatár
keserű magányunkat körülleheli tervektől zsongó
szellemed              te álmodsz               gondoltam sokszor
de nem mertem szemedbe mondani pedig előre meg-
fogalmaztam kétségeimet               elvi szinten haladtam
amit a tapasztalat kellően alátámasztott                 eleve
kizártam a sikert a babérkoszorút
                                                     a Wagner-i
birodalomból jöttél elő emberfölötti akarással
mint a tengerből kilépő félistenek               csak szem-
üveged jelezte hogy egy vagy velünk               álltam
tekinteted aztán leültél a zongorához s egy operett-
dallamot vertél ki rajta                játékos szellem vagy
nyugodtam meg míg kint az udvaron szép fehér kuvaszod
Csigó csörgette hosszú láncát s a stockholmi öböl
sötét vize fölött feljött az esti csillag

szozattovabbacikkhez

Virág Benedek: Baróti Szabó Dávidhoz

Hallám, barátom, tárogatód szavát,
Szent harsogását, melyet ama vitéz
Szabolcs dicsőséggel virágzó
Vérei tiszteletére fújtál.

Mely tűzbe hoztad szívemet, óh magyar
Hazánk szerencsés bárdusa, nemzetünk
Díszére termett Ossziánuk,
Mennyei hangzatú poétánk!

Megért korodnak napjaiban, mikor
Lankadni szoktunk, olyan az éneked,
Mint a dagadt felhő nyögése,
Mely mikoron kifakad magából

Széjjel halálos mennykövet lövell:
S így a puhultság karjai közt magok
Vesztekre nyugvóknak szemekből
Elvert a veszedelmes álmot.

Óh, sok vitézek s címeres éremű
Nagy embereknek gyászt okozó gonosz
Álom! Repülj el messze tőlünk,
S vissza se jöjj soha nemzetünkre!

Most is pirulunk sebhelyeink miatt,
Melyekre nézvén könnybe borul szemünk.
Mi haszna! Térj Múzsám magadba,
S közös koszorút szeretett Szabómnak!

Vitkovics Mihály: Verseghy Ferenchez

Szívemhez szeretet kötötte földim,
Hazánk jó fia, Verseghym, nagy érzés,
Vidulás, sok öröm tetézi mellem,
Mohón várt neved-ünnepén s e gyenge
Verslángom, noha már aludni indult
A csúf pörtudományba: hirtelen fel-
Fellobbanni; lekapám csekély kobozkám,
S megtört érzeletimbe: jó időket,
Egészséget, erőt sok áldomással
Kívántam dalolás között fejedre,
S hevültömbe dicsérni kezdtelek. De
Legottan, valamint tavaszkor a fák
Lengéded suhogása, oly édes
Szózat nyájasan ért fülembe, s így szólt;
„Ne fáraszd magadat kicsiny poéta.
Híres Verseghyt, akiben Pegaz lelt
Fő kedvet, ki gyalázta eddig?” – Erre
Ijedtség s öröm elfogott, s letettem
Éreted dalra fakadt csekély kobozkám, –
Én, meghitted, ama kicsiny poéta.

Csoóri Sándor: Hó emléke

Néha meggondolja magát a tél
és havazni kezd,
sűrűn, kétségbeesve havazik, mintha csak attól félne,
nem éri meg a holnapot.
Legjobb ilyenkor kikapcsolni telefont, ajtócsengőt,
bort forralni a kályhán,
belelapozni elmúlt levelekbe
s úgy nézni vissza az életemre is,
mintha nem történt volna meg.
Mintha nem nézett volna rám ágyú se, parázna szem se,
elrongyolódott kézfejek nem nyúltak volna kezemért,
és minden, ami politika volt, szerelem, harangzúgás,
óceáni távlatban újra várna –
Legjobb ilyenkor elképzelni,
hogy sírhatok még elveszett fejem után,
ágyak, féltestek s borzas vánkosok fölé
szél hajt be orgonákat
s az utolsó földi ítélkezésen
ott állhatok majd jó társak oldalán
könnyű ingben, könnyű kabátban,
túl füstön, kocsmákon, temetőkön,
egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve,
fejemben hó emléke,
hó, hó, mintha egy katedrális vakolata
hullna csöndben.

Gárdonyi Géza: Április végén

A nap letette arany-koronáját,
s tüzet rakott a Mátra tetején.
Ott piheni ki égi fáradalmát
az erdős Mátra kéklő közepén.

A lomb nem mozdul. A fűszál is áll.
Kertemben ér az estéli homály.
Alant a völgyben csöndbe halt a lárma.
Érzem az álmot, mint száll fűre fára.

S tengerként árad, nő a lágy homály.
Fölötte csak az Esti-csillag áll.
Az tartja az ég barna fátyolát,
a földnek éji árnyéksátorát.

Álmodom-e, hogy itt van a tavasz?
A kályha mellett róla álmodunk,
pedig a tél künn csendesen havaz,
s pelyhes a hótól minden ablakunk.

szozattovabbacikkhez

József Attila: Tavaszi ének

Éneklem a tavaszt, a fényt,
Bimbózó ifjú zöld reményt,
Szerelmes szívem sóhaját
S csitítgatom szegényt,
Nekem nyilik minden berek
- A vérem játékos gyerek -
S a Nap elém hajol
És rám kacag, milyen ravasz
- Ó pompa, szín, ó dús Tavasz! -
Csak Márta nincs sehol.

Havas telekre zsenge fű,
A szellő nádi hegedű,
Rügyeznek ifjú lányszivek,
Az arcokon derű!
Csikó nyerít szerelmi vészt
S a torkom fölkiáltni készt:
- Vén Földünk hogy forog!
S a kék ég is milyen magas,
- Ó pompa, szín, ó dús Tavasz!
- Reá ha gondolok.

Itt ékes, hímes szőnyegek,
Ott északon a bús hegyek,
Hol nem gondolnék rá soha -
De arra nem megyek...
- Rikolts, dalolj szegény torok:
- Ihaj, a Földünk hogy forog!
Ihaj szerelmi láz!
Mig jő a Tél, ki béhavaz
- Ó, pompa, szín, ó dús Tavasz! -
S a halál citeráz.

                1922. június 18.

Szabolcska Mihály: Késő tavasz

A kikelet hová lett!
Én Uram, én teremtőm.
Maholnap itt a május,
S még egy fa sem virágos,
Még egy levélke sincs az erdőn!

Hol késhet a tavasz, hol?
- Bolondos jókedvében
Valahol ott rekedt tán,
Egy tündér szerecsen lány
Szerelmetes, bűvös körében.

S ott érthetetlenül, most
A fák virágosabbak.
Alattuk öntudatlan:
Csók kétszer annyi csattan,
S a vadvirágok bokrosabbak!

szozattovabbacikkhez

Vajda János: A tavasz jelei

Nem nézem én az ibolyát
Kakukra én nem hallgatok,
S nem jóslom ebből a tavaszt,
- Ez már igen kopott dolog.
Falunkban a zsidógyerek
Rongykérő sípja hangozik,
Ez legbizonyosabb jele,
Hogy az idő tavaszodik.
 
Nem szedek én kikericset,
A gólyákat sem bámulom,
Én a tavaszt egészen új
Költői pontról jósolom.
Fölöstökömre a bíró
Már nem pálinkát, bort iszik,
Ez legbizonyosabb jele,
Hogy az idő tavaszodik.
 
Fecskékre és a zöld mező
Virágira nem ügyelek,
A legelőre kimenő
Tehéncsordának nem hiszek.
Itáliából a gróf
Magyar honába költözik:
Ez legbizonyosabb jele,
Hogy nálunk is tavaszodik.

Konkoly János

Magyar népköltés

Esik eső, szép csöndesen csepereg,
Konkoly János bitófánál kesereg.
Kesereghet már a szegény bújába,
Mer’ közeleg utolsó végórája.

Új-Szögedön most faragják azt a fát,
Kire szegény Konkoly Jánost akasztják,
Esztendeje, mikor a fát kivágták,
A Jancsinak a számára möghagyták.

Fujja a szél pamuk ingit, gatyáját,
Most gyalulják a koporsó deszkáját.
– Ezt a csúfos halálomat nem bánom,
Feleségöm, két gyerököm sajnálom!

Mátyás király természetéről

– Galeotto Marzio nyomán –

Mátyás királynak csodálatos természete volt.
Mert az bizony csodálatos, hogy a király ágyúdörgés mellett a táborban nyugodtan álomba merült, otthon pedig a legnagyobb kényelemben is lekerülte az álom, ha a kamarások suttogtak, vagy halkan beszélgettek.
Amikor Szabács várát ostromolta és bevette, hajítógépekből szórt kövekkel törette a falat, a föld rengett és zajlott, a király pedig elaludt, de a legcsekélyebb suttogásra felébredt. Így tehát a suttogás felriasztotta azt, akit a harcolók zaja és az ágyúdörgés elaltatott. Ne tulajdonítsa ezt senki a király gyanakvásának vagy óvatosságának, mert hiszen mindenütt ilyen volt a természete, háborúban és békében egyaránt.
Egyszer a királynak fülébe jutott, hogy a szolgák közül néhányan mérget kevertek számára – ez a hír eleinte valószínűnek is látszott.
A király azonban így szólt:
- Aki igazságosan és törvény szerint uralkodik, annak nem kell félnie, hogy környezte megmérgezi vagy leszúrja. Különben is, ami valószínű, az még nem bizonyos.
Ilyen szavakkal tette nevetségessé a besúgókat, mert arcukon és viselkedésükön észrevette, hogy csak áskálódnak a szolgák ellen.
Mátyás király szívesen hallgatta azokat a történeteket, amelyek királyok tetteiről szóltak, és mindig okos megjegyzéseket fűzött hozzájuk.
Egyszer az egyik udvari ember, aki mindig érdekes történeteket szokott elbeszélni, a következő históriát adta elő.
Alfonzo nápolyi király, aki egy időben Tiburban lakott, gyakran rendezett fényűző lakomát. Kitűnő főszakácsot tartott, aki a közeli római piacon vásárolta az élelmiszereket.

szozattovabbacikkhez

Túrmezei Erzsébet: A kis sírhalom

Borús őszi nap van, hideg szél csapja az esőt a járókelők arcába. De az emberek nem törődnek a széllel, esővel, sietnek seregestül ugyanabba az irányba: a temető felé. Halottak napja van. Mindenkinél bokréta, koszorú. Viszik a kertek utolsó virágait kedves sírhalmokra.
Gergely édesanyja is ott megy a temető útján. Fehér krizantémokból font koszorú a karján. Ó, amikor még a kisfia is mellette lépkedett! Mintha hallaná csengő, vidám hangját! Egész úton azokra az utolsó napokra gondol, azokra a felejthetetlen utolsó emlékekre.
Hogy is volt csak? A vasárnapi iskola után még elment az erdőbe a testvéreivel, s kankalinbokrétát hozott haza. Azóta sem hozott az édesanyjának több virágot. Este kilelte a hideg. Reggelre jobban lett, de ágyban kellett maradnia. Úgyis tartott még a húsvéti vakáció.
- Édes Anyukám! – szólalt meg – úgy örülök, hogy mindent megbocsátottam Mariskának.
Elmesélte, hogy az egyik kis osztálytársa vétett ellene, s barátai megmondták a tanító bácsinak. Mariskának aztán bocsánatot kellett kérnie tőle.
- Tudod, Anyukám, én nem is akartam megmondani.
Odakérte minden könyvét az ágyba, aztán bíztatta az édesanyját:
- Anyukám, csak tedd a dolgodat, most már nem fogok unatkozni.
Az édesanyának el kellett mennie hazulról, de úgy sietett haza, olyan nyugtalan volt.A kisfiú másnap is bíztatta, hogy szívesen egyedül marad.
- Tudod, Anyukám, most már soha többé nem akarok engedetlen lenni, nem akarlak megszomorítani téged. A Megváltó megbocsátotta minden bűnömet. Ugye, te is megbocsátasz?

szozattovabbacikkhez

Komáromi János: Mikes egyedül marad

Mikes Kelemen olajkép    I.

    Kint zúgott a tenger.

    Az idén hosszú lesz s a rodostói dombokra hetek óta ezüstzuhatagba szakadt le a búcsúzkodó napfény. Köröskörül pedig, a szemhatár szunnyadó vonaláig, aranyszínben égtek a szőlőskertek.

    Mikes Kelemen hatvannyolc éves múlt ebben az időtájban.

    Daliás alakja a réginek maradt még, csak kicsit meghajolt vállban, a szakálla kender lett s legutóbb, ha valami után magánosan keresgélt a szobában, különösen úgy szürkület felé, már az ujjaival is tapogatóznia kellett. Mert azóta,hogy 22-ik Octobris Zay urat is kivette Isten a hosszas bujdosásból, a szeme rohamosan nehezült a zágoni deáknak…

    A kétszázhatodik levelét másolgatta Mikes úr. A toll akadozva járt a kezében, le is tette nemsokára, aztán az ablak mellé botorkált s kinézett a tengerre…

    A tenger hánykolódott s a tenger messzi távolában, a habok mögött, egyszer eltűnt a Márvány-sziget, másszor visszabukkant fehérben villogó partszegélye. Az ég kupolája ibolyakékben mosolygott le az emeletes parti házakra és a nyugtalan vízre. Mikes egy darabig eltűnődött a habok játékán s megint eszébe jutott az emberi sorsok forgandósága. Ó, hányadszor már a hasztalan bujdosás negyven s egynéhány esztendeje óta!

szozattovabbacikkhez

Dayka Gábor: Vak szerelem

Phryné az égi hónál,
Fejérbb ajakkal igéz
Corinna barna bőrét...
A nyár szeplőji jegyzik. 
Piros kis ajkin  a'nak
A Grátiák mulatnak:
Corinna  színe halvány,
S komoly tekéntet űli.
Az  barna két szeméből
Szerelmeket lövöldöz:
Ez  kék apró szemével
Tsak gyenge lángot húnyorg.
Phryné  szemet varázol
Nem főldi termetével:
Corinna  kis szabású,
S nints termetébe kellem.
Az  pajkos, és enyelgős:
Ez  tsendes, és magános.
Mind ketten érttem égnek:
S engem  Corinna  bádjaszt.

                                                       1791

Komócsy József: Nászdal

  Négy évszak – Ősz ciklusból

/IV./

Készen vár a menyasszonyágy,
Virágból vetve, kedvesem!
Majd én egy dalt mondok neked,
Hogy álmod édesebb legyen.

«Szedjük, szedjük a virágot!
    KJszerelemkép1Úgyis elveszi a tél.
,Siess, siess!’ ezt suttogja
    Köröttünk az őszi szél.

Szedjük, szedjük a virágot!
    Úgyis hervad mihamar.
Szerte nézünk, s a mit látunk:
    Holnap már csak bús avar.

Szedjük, szedjük a virágot,
    A mit az ősz meghagyott!
Mire újra visszatérnénk:
    Kert, mező, berek halott.

Hol ma fényes harmat csillog,
    Ott maholnap dér leszen…
Szedjük, szedjük a virágot –
    – Tán sírunkra kedvesem!»

szozattovabbacikkhez

Koroda Pál: Magunk csalása

Mikor sugaras nyári hajnalon
Erdőt-mezőt bebolygunk kedvesünkkel,
Beh édes hinnünk, hogy most a derűs ég
A mi szívünk örömét tükrözi,
A mi szerelmünk suttogják a lombok,
És a madár is csak nekünk dalol.

Mikor borongó ősz alkonyon
Kifosztott szívvel állunk a berekben,
Beh édes hinnünk, hogy most a rokonszenv
Teszi sápadttá a természetet,
Hogy a sárgulva hulló levelek
Reményeinknek hű jelképei
S a szélben a mi sóhajunk beszél.

Eszünkbe nem jut: hányszor volt az ég
Vidám mosolya fájdalmunkra gúny
S hányszor zajongott kedvünk, míg a föld
Fehér halotti fátyolát viselte –

Kosztolányi Dezső: Hajnali csók

Mikor a gyertyánk üszkösen ég már
s sóhajba halnak az éjjeli szók,
vacogva vonaglik egybe az ajkunk
s fáradt remegéssel újra sóhajtunk,
leszáll a csók,
a hajnali csók.
 
Oly édes e jégcsók. Álomba didergő
fázó derű, hajnali kósza titok.
Bús ködbe nyíló jégharmatú rózsa,
fáradt gyönyöröknek lángraszítója
a csók, a csók,
a hajnali csók.
 
               1908

Szabó Lőrinc: Szerelem

Már oly édes, oly vonzó, zsongató
volt egy-egy lány, oly szívszorongató,
s bár vágyam repült a legszebbekig,
úgy kellett a csók – adná bármelyik! –
hogy megijedtem: szerelmes vagyok?
Mindenesetre tagadtam, nehogy
csúfoljanak; és közben nagyosan
bölcselkedtem (azt hittem: okosan),
ahogy a többi diák, akiben
szintén mozdult a hiú értelem.
A szerelem, mondtuk, sötét verem.
A szerelem, mondtuk – nincs szerelem!
Mondtuk, hogy gyönyör. Mondtuk: bűvölet.
S betegség, faj csapdája, őrület.
Kardos Pali költőkkel remekelt,
Béber kéthátú állattal felelt:
szégyelltük még, fölényes gyerekek,
az egyszerű szót, az igaz szívet.

SzLszerelemkép2

Dalmady Győző: Petőfi szobra*

petőfiszoborMintha most is azt mondaná:
Talpra magyar!
Lába szinte előre láp,
Mozdul a kar.
Messze néző szemeivel
Jövőbe lát,
Keresi ott a szép s dicső
Magyar hazát.

Ajka most még szózatosabb
Mint valaha,
Még távolabb határokig
Zeng a szava.
Meghallják a messze lakó
Népek is azt,
S ott is minden szent érzeményt
Talpra riaszt.

Egymás után felelgetik:
Igen, igen!
Megértettük a szavadat,
Nem idegen.
A szabadság érzelmiben
Egyek vagyunk,
Rabok lenni soha soha
Nem akarunk!

szozattovabbacikkhez

Fábián Lajos: Március 15-ikére

Hatvanhárom évnek ragyogó hajnala,
Hatvanhárom évnek március idusa.
Március 15, de gyönyörű nap vagy,
Örömmel töltöd be szívét a magyarnak.
Virággal adózik minden érző kebel,
Aki rokonszenvez drága nemzetünkkel!
Jertek kertésztársak, virágot hozzatok,
Petőfi Sándornak ti is hódoljatok.
Koszorús nagy költőnk megmozdul sírjában,
Virágkoszorúkkal a kertész mind itt van,
De ha nem lehetünk melletted e napon,
Én, és kartársaim érted imádkozunk.
Úttörője voltál a szent szabadságnak,
Élteddel áldoztál szegény bús hazánknak.
Magyar kertésztársak velem érezzetek,
Március idusán virágot hintsetek.
S kegyelet jeléül rebegjünk egy imát:
Óvja meg az Isten sok bajtól a hazát.
Mert a hű magyarnak az legyen jelszava:
Éljen, éljen soká, éljen a szent haza!
A szent szabadságnak egypár szál virágát
Nyújtom én is; áldja az ég soká e szép hazát.

1911. március 15.

A kertészeti szaklapok profiljuknál fogva általában nem közölnek verseket, és ez bő száz évvel ezelőtt is így volt.
A ritka kivételek egyike „A Kert” című lapban jelent meg 1911 márciusának idusán,
Fábián Lajos műkertész szépirodalmi próbálkozásának sikerült megenyhítenie
Mauthner  Ödön /1848-1934/  főszerkesztő és lapkiadó szigorát. V. F.

Jagos István Róbert: Hol vannak a márciusi ifjak?

Hol vannak a márciusi ifjak?
Mára meggörnyedt hátú emlékek csupán.
Húsz éve új szelek fújnak - mondják -
elfeledett eszme siratja egyfiát.

Hol vannak a márciusi hősök,
Kik szembeszálltak a törékeny jövőért
Ma színészet a hazaszeretet,
Szinte senki sem maradt, aki engem ért.

Merre vagytok, jelennek fiai,
ezért a földért ma ki mond el egy imát?
Ki emeli magasba a zászlót
s ki lesz az ember, ki mindnyájunkért kiáll?

kisgazdakis

szozattovabbacikkhez

Jókai Mór: Az 1848-iki kokárda

Keblemre tűzlek ismét drága jelvény,
Szivemnek rég alvó szerelmese.
Ki a nagy éjben úgy tüntél elém föl,
Miként egy álom, mint tündérmese.
Virrad. Felébredénk. Im ujra látlak:
Jobb égnek három szinű csillaga!
Szivem dobogva lejt alattad ismét,
S büszkébb reád, miként volt valaha.
- Üdvözöllek nemzetiszín csillag!

Te benned egy a nemzet! Föltünésed
Egész nemzetté tette a magyart;
Czimer helyett vagy pórnak és nemesnek:
Egymásra ismer rólad, s összetart.
Szabaddá létét áldja benned a nép,
S a főnemes - nemes tett zálogát;
Midőn testvérével hiven megosztá
A honszerelem édes szent jogát.
- Üdvözöllek nemzetiszín csillag!

Midőn a föld szabaddá lett, a lélek
Maradhatott-e rabnak még tovább?

szozattovabbacikkhez

Sinka István: Március idusán

A szót,
mely tűzként lobogva
s viharzó erővel
elröppent egykor,
örök, messzi fények
szent papjai előtt
kimondom most én is:
Március!... Szabadság!
Ezt zengik az örök,
messzi kék hegyek,
a róna, az éther,
s a költő nevével
ezt zúgja a vérem;
mert rút a járom
és rút a szolgaság!
Felködlő arcukat
az érkező századok
mossák meg majd fénnyel,
hogyha ideérnek,
hol Petőfi emléke
- magyar föld csudája -
soha ki nem hunyó
csillagként világol
minden árnyakon át,
gyötrött hazám egén.
S amit most tűzszívem
a napba lobogtat,
bámulják akkor is
s zúgják túl az Időn:
Március!... Szabadság!

Magyar Falu, 1931. március 15.

Temérdek [Jeszenszky Danó]: Dínom-dánom

Bölcs az, a ki él vidámon,
Vidámság a dínom-dánom;
És így kérdést nem is szenved!
Legbölcsebb a magyar nemezt.
Mert nincs annyi dínom-dánom
Sehol széles e világon,
Ámde nincs is – hidd el, pajtás –
Sehol annyi végrehajtás.

Garay János: Budapest

Érdekes, ékes kép! mely a komoly ősz hajú hajdant
    S a víg arcú jelent vásznodon egybeszövöd,
Ott fejedelmi Budát, a polgár Pestet emitten;
    Abban régi dicsünk, ebben egy ifjú világ.
S mégis testvérek? »vérek« visszhangzik az echó,
    S a tetemes Gellért rá »Budapest«-et üvölt.


budapest1919

Endrődi Sándor: A bujdosó Rákócziról

Amerre bujdokol
Erdőn, hegyen át:
Ne mossa le zápor
A lába nyomát,
Avarba ne rejtse
Levéltakaró,
Szél el ne söpörje,
Ne födje be hó.

Őrizze meg épen
A sűrű vadon,
Maradjon sugaras
Mindig az a nyom,
Minden kis porszeme
Sértetlen álljon -
Hogy jóságos Urunk
Visszataláljon!

Gellért Sándor: A csöbörcsöki csángó

Vizet újszülöttre,
könnyet a halottra.
Most hát indulok a
felsőbb csillagokra.

Mit bámultok?! Fogadni kell
Rákóczi úr papját.
Felültetem a falu
száz derék lovasát.
Megannyi leányka
jóború-magdolna,
kitükrözi magát a
kékszínű folyóba.

Eperfátok alól
csődöröm lebolygott.
Vérrel írom be a
fekete mennyboltot.

Kivágták a nyelvemet a számból,
én vagyok a csöbörcsöki csángó.

                       Mikola, 1943

Kölcsey Ferenc: Rebellis vers

Zrínyi vére mosta Bécset,
S senki bosszút nem állt;
Rákóczi küzdött hazánkért,
S töröknél lelt halált.
Páris ígért szabadságot,
Ti nem fogadtátok,
Járom rátok, gyáva népek,
S maradéktól átok.

Csata Ernő: Nagyságos fejedelem

Ma friss szénaillat leng a szélben felém
s régi kaszasuhintások kimért ritmusa.
A fű ma is úgy nő, mint annak idején,
a történelem fűnyírói fordulnak másként
kiszáradt, harcos izmusok fölé.
Elmaradnak letarolt, hős világok,
itt folyton, valami rég elcsattant,
nagy pofonok varas sebein járok,
ahol a trencséni csata fájó emlék,
ahol százpengős paripán ülni
én is szeretnék, bízva,
hogy vélem nem bukik fel,
ha Trencsén várából a gátra
Bercsényivel kinyargalnék.
Itt a tőke rabságában vonyít
a fagyos, keleti szellő,
vágyak húrjain nyöszörög
néha egy régi kesergő.
Látod: a vár üresen tátong,
kihalt innen minden védő,
a szabadság fényét is rég ellopták,
falra akasztva árulják a múltat  
s honfoglaló remények
kezdenek lassú táncba,
ha a toronyból néha, a tárogató
hangja leszáll fáradtan a tájra.

                           2002.

Petőfi Sándor: Rákóczi

Hazánk szentje, szabadság vezére,
Sötét éjben fényes csillagunk,
Oh, Rákóczi, kinek emlékére
Lángolunk és sírva fakadunk!
 
Az ügy, melynek katonája voltál,
Nemsokára diadalmat űl,
De te nem lész itt a diadalnál,
Nem jöhetsz el a sír mélyibűl.
 
Hamvaidnak elhozása végett
Elzarándokolnánk szívesen,
De hol tettek le a földbe téged,
Hol sírod? nem tudja senki sem!
 
Számkiűztek nemzeted körébül,
Számkiűzve volt még neved is,
S bedőlt sírod a század terhétül,
Mely fölötte fekszik, mint paizs.

szozattovabbacikkhez

Marék Antal: A losonci Kármán József

               Minél műveltebb egy nép, annál boldogabb. A tudatlanság, a nyomor és az erkölcstelenség szülőanyja.

kármánjózsiKármán József élete magános csúcs, amelynek tetejét nem érte még el a kutató kíváncsi tekintete. Rövid élete ma is a kutatás előterében áll. Huszonhat évet élt, korán távozott, mint Csokonai, Dayka, Ányos, Szentjóbi Szabó László, Reviczky, Komjáthy, Petőfi. Irodalmi munkássága jóformán egy-két évig gyümölcsözött a magyar irodalom számára. Fellépése nemcsak azért jelentős, mert az első magyar világfájdalmas beszélyt, a »Fanni hagyományai«-t megírta, hanem azért is, mert hite szerint a nemzetet a nemzeti irodalom által kell a műveltség és a jólét polcára emelni.

    Ezidőben, tehát a 18. század végén, a magyar irodalom újjászületése körül, két kiváló ember munkálkodott: Kazinczy és Kármán. Kazinczy egész könyvtárra valót írt, Kármán alig néhány művet. Mégis egymás mellé helyezte őket az irodalomtörténet. Mindkettő egyet akart, új magyar nemzeti műveltséget, de mindegyik más módszerrel.

szozattovabbacikkhez

Arany János: Szibinyáni Jank

Ritka vendég Rácországban
Zsigmond a király, a császár:
Jól fogadja István vajda,
István, kinek apja Lázár:
Hét egész nap látja dúsan,
Becsülettel, emberséggel;
Nem felejti, ki a gazda,
S nem felejti, kit vendégel.

Majd vigasság: zene, tánc, bor
Tartja ébren a földházat,
Majd ujudvar, öklelés áll, -
Hangos erdőn nagy vadászat:
Száz tülök szól, hajt az eb s pór,
Nyomja össze a vad berket,
Szorul a rés, a lovag lés,
Íja pendül, ménje kerget.

szibiny

szozattovabbacikkhez

Babits Mihály: Arany Jánoshoz

Hunyt mesterünk! Tehozzád száll az ének.
Ládd, néha gáncsom lantom elborítják,
s mint gyermek, hogyha idegenbe szidják,
édes apjához panaszkodni tér meg:

úgy hozzád én. E nemzedék szemének
gyenge e láng, bár új olajak szítják:
cintányérral mulatnak már a szittyák,
s rejtett kincset sejteni rá nem érnek.

S kiáltanak: Nincs benne tűz, sem érzés!
Nem takart seb kell, inkább festett vérzés!
És jönnek az új lantosok sereggel,

sebes szavakkal és hangos sebekkel:
egy sem tudja mit mond, de szóra bátor,
magát mutatni hősi gladiátor.

Féja Géza: Az ős-Toldi

Ilosvai Selymes Péter költeményét „A híres neves Tholdi Miklósnak jeles cselekedeteiről és bajnokságáról” csak formája köti a históriás ének műfajához, amely tiszta népmonda, írója is annak vallja. Kutatói műfaji tévedésbe estek, históriás éneknek tartották, történelmi alapját kutatták. Kiderült, hogy a múltban nem egy Toldi Miklós élt; egyik derék méltóságokat is viselt Nagy Lajos korában, előkelő úr volt, de alig van köze a monda Toldijához, kinek végül is „szeméten tengődött a lova” a népi példabeszéd szerint. A kutatók később külföldi mondák lecsapódását keresték Ilosvai Selymes Péter költeményében, s nem gondoltak arra, hogy a különböző népmondák hőseinek rokonságából nem szükséges azonnal filológiai kérdést csinálnunk, hanem a hasonlóság okát minden kultúrában föllelhető közös emberi jegyekben is keresetjük. A Toldi-mondát tehát joggal visszaperelhetjük a magyarságnak.
    Ilosvai Selymes Péter énekében a monda költői hajlama jut szerephez. Félig érett mű; Ilosvai a mondát eléggé szárazon beszéli el, a monda elemeit olyan kezdetlegesen illeszti egymás mellé, mint a históriás ének az időrendben lefolyt eseményeket. Néha azonban csodálatosan átmelegszik a hangja, s magasrendű alakító és kifejező erő váltja fel az egyhangú, szürke sorokat. Költői ereje azonban többnyire csak sorokban és képekben nyilatkozik meg.

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor: Zavart hangok az ének mesteréhez

Halála 50 éves évfordulójára

1.

Ódát nem tudok én most, elégiát sem, ditirambot sem
Zengeni Hozzád.
Egyszerű, tiszta, lebegő kicsi dalt se tudok.
Mely szállna szívemből, szállna, mint békés tűzhelyi füst száll
Kéken az őszi azúrba.
Lelkem levegője tisztátalan s zavart,
Úsznak benne mikrobák milliói,
Nem látom boltozatját jaj, arany-egednek, Arany,
Csak egy-két emlék, egy-két sejtelem csak,
Rezzenve réveteg,
Ködlene, indulna, tapogatóznak félszegen feléd,
Hogy ne maradnék végleg adósod, ki költő voltam egy kicsit mégis.
Körül a földet ingatják ordító vad viharok,
Míg sírod ormán zajtalan suhanással siklik az idő,
Testi halálod óta félszázad fordul ím komoran,
Az ötvenedik év suhan át –
S kísértetesen gyönyörű pillanatban
Fogadd el ezt a fáradt hangzavart,
Belédfogózó disszonanciát.

szozattovabbacikkhez

Reviczky Gyula: Arany János

Irodalmi hagyatékának megjelenése alkalmából

Alszol már, pihensz már, mestere a dalnak.
Végre megleléd a »független nyugalmat«.
Kivittünk, elsírtunk érted könnyeinek;
De egészen még se hagytál oda minket.

Mert az a dús forrás, az a gazdag bánya,
Melyből arany és gyöngy került napvilágra,
Kincseit még folyvást adja, csak oly bőven,
Mint amikor napod még állt delelőben.

Halott voltál s mégis élsz, a hogy ma senki.
A dalt szellemajkad zengi, egyre zengi,
Szellem-hagyatékod, dús örökünk’ látva,
Kérdjük, hát lehetsz-e még jobban csodálva?…

Óh, de minő hang ez?… mily rikácsolások?…
Tudákos legények, nyegle rímkovácsok;
Éretlen gyerkőcök, nagyszájú vitézek,
Költőnek s tartnak s – nem tréfa – lenéznek.

szozattovabbacikkhez

Komócsy József újságíró, költő

komócsy józsefAz irodalmi élet és a budapesti kávéházak XIX. századi fénykorának volt közismert figurája a mindenekor nagy kalapot viselő [pásztovai] Komócsy József újságíró, költő, aki Krúdy Gyula Álmoskönyve szerint arról volt még híres, hogy: „ ha fél esztendőnél tovább megmaradhatott volna bármelyik lakásában; a pesti háziurak akkoriban sem jártak a Petőfi Társaság üléseire, ahol ő alelnök volt, ellenben fertálykor követelőztek a lakbér miatt. Élte a múlt századvégi boldogtalan magyar írók és költők egyhangú, szegény életét. Örömnapja volt Karikás Mihály szakácsmester-vendéglős neve napja a Kispipában, vagy a »petőfisták« lakomája az »István főherceg« szállodában, amikor mindig akadt valaki, aki felköszöntötte a költőt”. Édesapja Komócsy János egykori 48-as honvéd végig küzdötte a szabadságharcot, Budavár ostrománál megsebesült. Komócsy József 1863. március 25-én született a Szabolcs vármegyei Vencsellőn. Apját korán elveszítette, innentől nevelése francia származású anyjára maradt öt testvérével egyetemben.

szozattovabbacikkhez

Komócsy József: Mámoros dal, Mert szerettél, Te szereted a mámort…

Komócsy József:

Mámoros dal

             Dithyrambok ciklusból

/1/

Mámoros dal
Részegíti lelkemet!
Szívem százszor
Visszhangozza nevedet!

Nappal az égő
Rózsákat kérdezem,
S a szikrázó
Csillagokat éjjelen:

Mondjátok meg
Ti rózsák, ti csillagok:
Honnét jönnek,
Hogy támadnak e dalok?

Rózsa mondja:
A lány testvérem nekem!
Csillag mondja:
Én szépségét hirdetem!

szozattovabbacikkhez

Féja Géza: Thury Zoltán

Thury ZoltanThury Zoltán írói végzete azonos Petelei Istvánéval, ő sem tudott kitörni a novellákból, pedig nagy álmok feszegették, írói alkata azonban merőben elütött a tragikus marosvásárhelyi alkatától. Petelei a tragikus béke, a komor megértés írója volt, Thury Zoltán azonban forradalmi lélek, de rendszertelen forradalmár. Talán minden kortársánál különbül érezte, hogy a magyar társadalmat mérhetetlen izgalmak futják át és magasfokú lázak gyötrik, de társadalmi tudata ugyanolyan fejletlen volt, mint Peteleié. Egy-egy társadalmi mellékösvényt nagyszerűen meglátott és kifejezett, így a századvég paraszti lázadását, de megelégedett az esemény külső ábrázolásával, nem tudott, vagy nem merészelt mélyebbre merülni. A népsors Thury Zoltánnak csak epizód volt, igazi otthonát a középosztályban lelte meg, ennek a rétegnek apró-cseprő kérdéseivel bíbelődött. Regényt ő sem tudott írni, mert magasabbrendű írói igényei voltak és ezeknek az igényeknek a középréteg élete nagyon vékonypénzű élményeket adott.

Pentelei vidéken s magányban élt. Thury már fővárosi író, aki sűrűn folyamodott a vadonatúj, de veszedelmes írói eszközhöz, az ötlethez. Az ötlet nála nem az esemény lendítője vagy fűszere, hanem élmény-szegénységének pótléka. Írói modorát bizonyos kapkodás jellemzi, belevetette magát Budapest kezdődő nagyvárosiasodásába, mohón kereste a frisset, az újat, akár Bródy Sándor.

szozattovabbacikkhez

Csata Ernő: A géniusz magánya

                     … Bartók Béla
 
Hamuban sült pogácsák
ösvényein eggyé muzsikált
engem egy génpár,
s az angyalok zenéjével
átzongoráztam Európán.

Lelkem feszes húrjain
feláldozott keserű múlt
sikolt s életem sok foltja,
melyre áldott asszonyok
fénylő szerelme hullt.
Bármerre nézek
csak árnyék és folt,
sorban minden ajtón
egy-egy lakat zárja
színes múltamat.

Ez mind lelkem darabkája,
Kékszakállú herceg vára,
nekem ez a birodalmam,
itt a hajnal, itt az alkony.

Világjáró apó lettem
népek sűrűjében,
csodaszarvas nyomon
ős zenéhez értem,
kristály forrásvízhez,
s rám csobogott tisztán
csengő, profán ének.

                                       2012.

Bartók Béla megzenésítette Ady Endre: Három őszi könnycsepp című versét

Ady Endre:

Három őszi könnycsepp

 

Őszi délben, őszi délben,
Óh, be nehéz
Kacagni a leányokra.

Őszi éjben, őszi éjben,
Óh, be nehéz
Fölnézni a csillagokra.

Őszi éjben, őszi délben,
Óh, be könnyű
Sírva, sírva leborulni.

adyvers bartók

szozattovabbacikkhez

Gutai Magda: Egry József: Hazatérő

Hátára vetve a kifogott halat,
a férfi lelassítja lépteit
az útkanyar előtt, kunyhója közelében.

Örül majd az asszony, aki
– emberére várva – a hullámverődést
hallgatja, egész nap,
s az országútnak háttal, vízcseppeket
rakosgat magában.
Összetört a tó.

A kanyarodó partszél, éles fordulattal,
lezárja a víz határait.
Az egyetlen fa törzse sudár
(párhuzamos a ház falaival).
Koronája gömbölyű. A kifogott ponty
alakja ovális, de körvonalai
hullámzanak is, mint a sinus-görbe.
(A hal a vízben él.)

Az alkonyatban tovább halad a férfi.
Súlyos hal karját úgy tartja, hogy
rejtett mozdultra megismétli
a part kanyarodását.

*

Legfontosabbak a barnák
árnyalatai; s amíg
a homok színétől vándorolva
az egyre sötétebb rózsaszínen át,
elérkeznek a fövenyre ejtett
bordó papsüveghez, a püspökliláig,

a halász hazatér.

Fonay Tibor: Egry József Badacsonyban

1916. A hónap, nap nem ismeretes, de az év írásosan is bizonyított: Egry első találkozása Badacsonnyal. Lakóhelye, az egykori Neptun szálló (a mai Óra- és Ékszeripari Üdülő helyén), majd a Hableány étterem elődje. Mindkettő hadikórház. A közlegényként szolgáló fiatal festő itt ismerkedett meg Pauler Juliskával, aki önkéntes ápolónő volt. Az ismeretségből házasság lesz – és életre szóló kapcsolat a Balatonnal, Badacsonnyal. De Egry már előbb hitet tett Badacsony mellett: „…nagyon megszerettem…” írja Korcsek Jánosnak 1916-ban. 1918-tól 1938-ig az Egry házaspár – ahogy a feleség egyik följegyzéséből tudjuk: „megszakításokkal” – fenn a hegyoldalban, a présházban lakik, melynek felső részét később műteremmé alakíttatják. Szívesen élnek itt. Szívesebben, mint a Pauler család keszthelyi házában vagy később pesti lakásukban. Badacsony: az más. Itt otthon vannak. 1933-ban testévre, Ákos halálakor Egryné Budapestről írja: „…mennék már haza…” És ez a haza: Badacsony.

    1938-ban eladják a felső házat, az árából kezdik építeni a lentit. Három bizonytalan év következik. Hihetően – bizonyítása napjaink feladata – ez az időszak, amikor Fonyódon is laktak. Új házukba, a vasútállomás szomszédságában – ma Egry sétány 12. –, 1941-ben költöznek be. Itt tölti Egry alkotó élete utolsó évtizedét.

szozattovabbacikkhez

Keresztury Dezső: Balatoni pásztor

Egry Józsefnek

Halkan cseveg a lomb, és a karcsú nyárfán
fennakad a felhő könnyű lebegéssel;
az aszu fű tövén tücsök cirpel árván,
áll, csak áll a barom a déli verőben.
Lágyan ing a nádas és a berkes rét fölött
némán, mint az idő, lomha szárnyú gém köröz.

Odaát, a zömök hegyek közt fehéren
pincék szeme villan; a szőlők nótája,
az erdők s a kertek illata a szélben
sejlik csak, a könnyű párán átszitálva.
Ringva pihen a táj; felszakad a messze tér,
s forró özönével mindent egybemos a fény.

Bő kévékben ömlik magasán az égnek
s elárad a tágas, zengő végtelenben;
önfeledten játszik a fény ünnepének
izzó pompájában elem az elemmel.
Mintha emlék lenne, úgy fürdik az égi kék,
fényből s párából szőtt délibábban a vidék.

szozattovabbacikkhez

Kosztolányi Dezső: Arckép, Szentbeszéd

Kosztolányi Dezső:

Arckép

A palaszürke égben áll.
Hull rá a hó, az esti hó.
Nehéz, meleg ruháitól
Oly vastag, mint egy eszkimó.

Kunyhóba faggyúgyertya ég.
A szalma benn a térdig ér.
Cigaretták. Csajkába rum.
A földön rongyok, vatta, vér.

Körötte hó, hó, egyre hó,
erdők, hegyek tábortüzek.
Rövidlátó szegény szemén
csillámló, éles szemüveg.

Egy női aranyóralánc
lóg a zsebéből. Hajdanán
üvegszekrényünk dísze volt.
Nászára kapta az anyám.

Ezüst órája oly kopott.
Még a nagyapja vette meg.
Negyvennyolcban ő véle volt
s azt tiktakolja: „Isaszeg’.

Az óra nem feledte el,
bár sok év szállt felette el.
Hallgatja ő is csendesen.
Ő sem, ő sem feledte el.

szozattovabbacikkhez

Németh László: Kosztolányi Dezső

Kosztolányi DezsőI.

    Kosztolányinak nem az a fontos, ami neked. Elolvasod az újságodat s vigyázol rá, hogy a világ „fontos” dolgait el ne szalaszd. Számon tartod a forradalmakat és békekötéseket, tájékozódsz a carta del lavoro felől s tudod az egyfolytában-repülés világrekordját. Kosztolányit a te „fontos” dolgod nem érdekli, sőt mintha programszerűen csak a „nem fontos” dolgok érdekelnék. Az utcagyerekeknek zöld a körmük, a pincérlány alig lépett a terembe s már minden orcája ráncát egy kecses, köteles és mégis önkéntes mosolyba szalajtotta; még a gondolatai is milyen haszontalanok: az embert minden pillanatba elütheti egy autó, fejére eshet egy tégla, örök halálveszedelem mélysége fölött libeg s leggondtalanabb sétáló is.

    Vannak emberek, akik elé odazúdíthatod keservesen kiizzadt eszméidet, ők a cipőd orrát nézik, a gesztikuláló vékony ujjaidat kísérik a szavaid helyett. Te a hindu-mozgalomról beszélsz, s őt váratlanul azt kérdi: mikor jött arra a gondolatra, hogy szakállt növeszt.

szozattovabbacikkhez

Zilahy Lajos: Énekek éneke, Francia pacal, Vitézi ének

Zilahy Lajos:

Énekek éneke

Nem tudni merről, honnan hallik.
A ködben zúg, a fellegekben zendül,
Ömlik, áramlik forrón, feketén,
Akár a vér az átalszúrt szívekbül.

Bús lámpafénynél kis lomos szobában
Árva gyermekét altatja az özvegy.
A hangtalan éj függönyzi el őket –
Az éjszakában dalolnak e könnyek!

Hányan maradtak árván? Hány gyermekszáj?
Az asztal körül alig férnek el,
Ebédidőben – kísérteti óra! –
A kenyér sír, nyöszörög, énekel.

Nincs hangja még, de már a szívek földjén,
Mint a forgószél, gödröket kavart.
Vonatok füttyén, gyárak szirénáján
Búgják, sikoltják, jaj, jaj, ezt a dalt.

Énekeknek szörnyű éneke!
Hol, merre zümmög? Itt a levegőbe!
Levágott lábak szaladnak utána
S a vak szemgödrök felragyognak tőle.

szozattovabbacikkhez

Gombos Gyula: Kodolányi János

Kodolányi JánosA gép, a polgárosodás, a városiasodás, a közlekedés robogása, az emberiség apró idillikus kultúr medencéit kiszikkasztja és betömi. És ez nemcsak Európára, vagy a földkerekségére áll, de külön-külön országokon és népeken belől is. Azelőtt a táj és a beléje zárt élet állóvize a mélyben egy sajátos, különvaló világot érlelt ki, az emberi arcokra közös testvéri vonásokat írt s a lélekben közös zengést rejtett. A magyar glóbusznak is van több ilyen kis medencéje: a Dunántúl, a Duna-Tisza köze, a Tiszántúl az erdélyi hegyek lábáig és Erdély. Az új kor zúgása és veszett áramlása ezeket pusztítja és el is fogja pusztítani. Az embert felkapja és viszi, mint a szél a levelet. A városokba, e nagy hodály fogadókba vágja be őket, vagy más idegen tájakon ejti le. Különvaló, ősi arcokat egymásba olt, a lélek beszédét zagyvává keveri.

    E nagy forgatag talán egyszer lecsendesedik és új, a réginél nagyobb karimájú, kultúrkörök ülepednek ki belőle. Lehet. Egy bizonyos, a régiek pusztulóban vannak. És az elmúlás szorongása így vet fel egy-egy szép tele összegezőt, elsiratót. E nemzedék tagjainak egyéb rokonvonása mellett ez is egyik jellegzetessége. Tamási így menti a székelyeket, Veres Péter így képviseli a tiszántúli ember józan, dísztelen lelkét és így hozza Kodolányi János batyujában az Ormánságot. Azelőtt is adtak már e tájak költőket, írókat, művészeket, akik e tájak jellegzetes kedélyét, ízeit magukkal hozták, de nem ilyen halálelőtti érettségben, az elmúlás fájdalmától tudatosítva.

szozattovabbacikkhez

Gombos Gyula: Szabó Lőrinc

Szabó Lőrinc 682x960A költészet külön ország, ezt már a régi görögök is valahogy így képzelték. Szép, igazi, ritka lakói a mélyén élnek, a sűrűben. Mennél nagyobb egy költő, annál nagyobb a sűrűje.

    Szabó Lőrinc ebből az országból kifelé fut.

    Mert a sűrű, a bozót kell. Csak ennek alja ad annyi homályt, meleget és magányosságot, ahol pőrén heverni nem botrány, ahol sírni, nevetni, énekelni a saját szívünk tanít és nem az irodalomtörténet.

    Az ősi, egyszerű, kezdetleges világban az egész élet egy bozót volt s a benne meztelenül, hagyománytalanul járó lélek még ha kisebb és gyengébb is volt, könnyebben és a maga mozdulataival tudta kitáncolni a magáét. Mennél kiműveltebb és civilizáltabb egy kor, annál nehezebb nagy és eredeti költőnek lenni. A civilizáció nemcsak a hegyoldalakat parkírozza, az embereket is. Irtja a bozótot, a termő homályt, a külön zugot. Itt a költőnek vagy sikerül maga köré Árkádiát növeszteni, vagy menthetetlenül elveszett. A játszó, könnyű párát, ami az ember legalján lebeg, ami külön voltát őrzi s ami mégis a legősemberibb mélyből kapja a melegségét és erejét, ezt öli meg a civilizáció pusztító világosságával és keménységével. A művet a gondolkozás, a mesterség és a kifejezés konvenciói fabrikálják és nem a lélekalja homály dobja fel.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf