Fekete István: Böjti szelek

Akkor kezdett derengeni, és a hideg szél mintha új erőre kapott volna.
- Fene azt a szelet – gondolta az erődmérnök, aki a kis gazdaságot is kezelte – kiszárít mindent; és milyen hideg.
A kocsi lépésben kapaszkodott fel a meredek úton. A mérnök felhajtotta gallérját, jól fejébe húzta kalapját és kezét mélyen a bekecs zsebébe dugta.
Amint felértek a lapos dombhátra, a lovak maguktól nekilendültek, s a kocsi után szállt a hideg por. Jobbról pár szál fenyő közeledett s előttük az út mellett feszület.
A mérnök meghajtotta fejét a feszület felé, aztán elszégyellte magát. – Milyen hitvány vagy! – szólalt meg belül valaki. – Amikor a fiad beteg volt, bezzeg hánytad a keresztet…, mikor a lányodat operálták, megemelted a kalapod és még le is szálltál egy Miatyánkra…
Megint domb következett, s amikor felértek a tetőre, vágott a szél, mint a jeges borotva.
- Ugyan! – rántotta meg a vállát. – Nem mozdulatoktól függ az ilyesmi…
És mérges lett, mert fázott és mert világosan érezte, hogy amit elmulasztott, az nem „ilyesmi”…

*

S a felső majorban csupa bosszúság! Egy csomó birka sánta, egy jó ló szögbe lépett, s a birkaakol tetején a nádazást csúnyán megbontotta a szél.
Közben a gazdasági telefonhoz hívták.
- Ki a fene az?
- A mérnök úr felesége.
A mérnöknek határozottan káromkodni lett volna kedve, de aztán mégis csak odament a telefonhoz.
- Tessék…
- Jöjjön haza… rosszul vagyok… – és letette a kagylót.
A mérnök bambán és ijedten nézett a telefonra, aztán bátran és mérgesen levágta a kagylót.

*

Otthon azonban elmúlt a vagdalkozó kedve. Felesége már alig volt magánál.
- Hidegrázással kezdődött – mondta – és most negyven és fél…
- Mondtam ugye!… keltetőgép!… Éjjel kimászkálni…
- Vigyázzon a gyerekre… – mondta az asszony. – Ilona etesse a kicsit… vigyázzon a keltetőgépre és a pácolt húst forgassa meg a spájzban… maga meg telefonáljon apukáért…
Az öreg doktor azután másnap megérkezett és megállapította, amit a helybeli doktortól már úgyis tudtak: tüdőgyulladás.
És elkezdődött a harc a rémmel, kezdetleges eszközökkel és gyógyszerekkel, mert akkor még nem volt penicillin és nem volt semmi. És az öreg doktor nem volt hajlandó jósolni, ha a mérnök mér szinte rimánkodott egy kis bíztatásért.
- Ha a szervezet kibírja… – mondta –, de tekintettel kell arra is lenni, hogy a „beteg” pár hónapja szült… egyébként nyugodt lehet fiam, mindent megteszünk…
- Úgy beszél, mint egy idegenről… – háborgott a vő és kiment a gyerekekhez.
A kislány hároméves, a fiú pár hetes… a kislány újságot tartott a kezében de fordítva.
- Hát te mit csinálsz, szívem?
- Olvasok…
És zörög kezében az újságpapír.
- Mint a száraz koszorú a temetőben – bújt gondolatai közé a rém. Aztán kitámolygott a sötét folyosóra, megtörölte szemét és bement a betegszobába.
- Alszik – súgta az öreg doktor –, maradjon egy kicsit itt, fiam. Elszívok egy cigarettát. Ha nyugtalankodna, szóljon ki értem.
Nagy csend maradt a szobában. Felesége arcán most nem látszott a láz, csak valami végtelen elesettség. És nem látszott, hogy lélegzene, de ilyen csendesen aludt máskor is…
Tenyerébe hajtott a arcát. A múlt – a drága múlt – mintha most rettenetesen messze lett volna és gondolatai között már nem volt semmi, csak sötét kétségbeesés.
Amikor felemelte arcát, megdöbbent, mert a beteg tekintete világos volt és intett, hogy hajoljon közelebb.
- Tessék, Szívem. Jobban van?
A mérnök megdöbbenten állt fel.
- De Drágám, nem lehet… hiszen maga református.
- Menjen át az Atyához azonnal. Gyónni akarok és áldozni…
A mérnök felállt és kitámolygott a szobából.
- Gyónni akar – mondta apósának, aki dühösen dobta el a cigarettát.
- Őrültség! Egy ilyen izgalom és belepusztul. De nem is lehet, hiszen nem katolikus.
- Én mindenesetre átmegyek az Atyához…
- Menjen fiam. Remélem, a papnak több esze lesz…
De a papnak nem volt „több esze”, sőt majdnem lelkesedett.
- Igen – mondta –, persze, hogy lehet. Tessék nyugodtan hazamenni. Nem lesz semmi baj. A kegyelem nem ártott még meg senkinek. Azonnal megyek.

*

Amíg a pap bent volt a betegnél, az após és a vő kint ültek a kerti padon és cigarettáztak, de alighanem nem tudták, hogy cigarettáznak. A tavasz végtelen volt körülöttük, s ők valahogy elvesztek ebben a végtelenségben. Most nem foglalkoztak sem a beteggel, sem a betegséggel… Mintha gondolataikat valami kiseperte volna a betegszobából.
Alig vették észre, amikor a pap kijött.
- Tessék bemenni.
A doktor bement, a mérnök kikísérte a papot.
- Köszönöm, Atya!
- Nincs mit. Számomra is kegyelem volt s azért én tartozom köszönettel.

*

A doktor lánya pulzusát fogta, amikor a mérnök bement.
- Olyan boldog vagyok – nézett urára az asszony – olyan végtelekül nyugodt… – és kicsit elsírta magát.
- Csak ne izgasd magad… – intette apja.
- Dehogy izgatom… és nagyon álmos vagyok.
- Hát aludj, fiam.

*

A beteg végigaludta a délutánt, s az éjszakát is. Láza leesett…
- Csoda! – örvendezett a férj.
Az após elnézően mosolygott.
- Kilencedik nap! – mondta. – Mindig páratlan napokon fordul meg a betegség. Ötödik, hetedik, kilencedik napon. Most kell nagyon vigyázni, mert a visszaesésből tragédia lenne és nem segítene semmi… Pár napig még maradok, aztán átadom a beteget a helybeli kollégának.
A beteg elesettsége nehezen oldódott, de azért a harmadik napon megkérdezte:
- A palánták öntözéséről nem feledkeztek meg?
- Nem, Ilona rendben tart mindent.
- Jó-jó… de azért utána kell nézni.
- Persze…
- A kiskacsák nem kelnek még?
- Nem – mondta a férj és pislogni kezdett, mint mindig, ha nem mondott igazat, de bízott Ilonában, akinek mindenre volt gondja…, azonban amint lehetett, kiszaladt a mosókonyhába, ahol a keltetőgép állt.
- Jóságos ég! – döbbent meg a gép előtt, mert keskeny ablakán belül tolongtak a sárga kis apróságok.
- Azanyátok! – a kiskacsák egy része már egészen száraz volt, más része még maszatosan lucskos és néhányat úgy kellett megszabadítani a tojáshéjtól. Végül is tizennégy darabot számolt be a szakajtóba és feltette őket a tűzhely szárító rácsára. Ekkor érkezett meg Ilona.
- Na, maga is jól vigyázott. Itt van a szakajtóban tizennégy kisréce…
- Jaj, igazán elfelejtettem de azt sem tudom, hol a fejem. Gyerekek, baromfi, disznók… mindenütt eleget tenni! Most még a boltba szaladok, aztán elmegyek a sonkákért. Csak vizet teszek fel…
- Nincs semmi baj Ilona, feleségem is mintha jobban lenne…
Az öreg doktor már kint ült a kerti padon.
- Elaludt – mondta – nyugodtan és mélyen. Ez a legjobb orvosság. Aztán csak ültek és úgy érezték magukat, mintha az aggódás és félelem betegségéből maguk is most lábadoztak volna.
Sütött a nap, a barackfák már virágoztak a kertben, s a zsendülő rétek meleg, fűszagú lehelete betódult a faluba. És nem szólt a két ember, de szívükben napsugár volt és hála.
- Ha felébredt – mondta később a mérnök – beviszem neki a kiskacsákat… Mindig örül nekik… Talán már fel is száradtak.
Azzal felkelt és kiment a konyhába, de dermedten állt meg az ajtóban. A szakajtó félig eldőlve… s a melegedni feltett vízből, a nagy fazékból locsogás hallatszik…
- Atyaisten! – ugrott a fazékhoz, amelyben a kisrécék egyrésze vidáman úszkált és fekete kis szemük ragyogott a megtalált élettől…
A víz szerencsére még csak langyos volt…

*

A nap besütött az ablakon, amikor a mérnök végre bevihette a felszáradva nyüzsgő aranysárga apróságokat.
- Tessék! – tette a szakajtót felesége keze ügyébe. – Boldog és egészséges ünnepeket kívánnak…
- Ó, drágáim… – turkált kezével a sárga kis pelyhek között – most már meggyógyulok… És elkönnyesedett a szeme.
Nagy csend volt a szobában és csak később szólalt meg a beteg, hogy nem harangoznak valahol?…
- Nem, Szívem, hiszen nagypéntek van…
S erre nem szólt senki, de talán arra gondoltak, hogy a harangok szavában a bánat és az öröm mégis ezen a napon született, de ennek a napnak a kivételével szól, szól az idők végezetéig, amíg csak Ember, bánat és kiskacsák lesznek ezen a világon.