Ady Endre, itt néha nincs kinek
verset írni, és néha nincs minek.
Számban a házaló alázat
kékre fagyott dadogás.
Ünnepet kinek jósolnék itt?
Mint egy panoptikumban, itten együtt
díszelg fölbujtó, tettes, áldozat.
Nyájasságuk, mint egy bélrenyheség.
Őrzőjük csak e csend, mit nem sért
munkadal, himnusz, fegyverropogás.
Megsokasodtak, mely igen,
Uram, én ellenségeim,
Őseim büszke földjein.
Mely sokan vannak a rám támadók!
Észak és Dél és Nyugat és Kelet
Köríti láncba ellenségemet.
Verik százhúrú citerán napestig:
Hozzájuk pártolt ő is – az Isten
S rab-magyaroknak szabadulás nincsen!
Balogh Péter szántogat,
Nógatja a két lovat.
Öröm pattog szaporán
Hegyes-szavú ostorán:
- Jó az Isten! Tiszta-kék
Fölöttünk a sima ég.
Balogh Péter megijed,
Régen hallott már ilyet,
Se előre, se tova –
Visszahőköl két lova:
Villám vágtat hirtelen
Keresztül a kék egen.
Balogh Péter hátra lép,
Két lova hótt, maga ép,
De didergő rettenet
Ül meg a szíve felett,
Tekintete tétova: …
Minek él, ha nincs lova?
1939
I.
Féllábbal már kint vagyunk a télből.
Elég is volt zajos öröméből!…
A köd elszáll, a hó elolvad,
Csak sietne már jobban a tavasz!
Botorbeszéd… Odakint most is hogy havaz!
Féllábbal már kint vagyok a bajból.
Elég is volt a fojtó sóhajból!…
A gond elszáll, a bánat elhágy,
Csak sietne már jobban az öröm…
Botor beszéd… A bánt az én örököm!
II.
Lesz-e nekem
Valaha boldog órám?
A hű vigasztalás
Szeretettel hajol rám:
Megsimogatja forró homlokom
S a boldogságról álmodom!
Ki átható, egyhangu dalaiddal
betöltöd a nyugalmas éjszakát,
milyen lehet tenéked a világ?
Csend van; a hangok alusznak az éjben.
A te zenéd van ébren egyedül,
mint láthatatlan, éles hegedű.
A te zenéd a csöndnek része immár
és mint a szférák, titkon muzsikál:
Az hallja csak, aki magába száll.
Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelző karókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim
előre kész, s mely itt áll polcomon
Jön az ősz, már hullnak a cifra virágok
szirmai, rongyban, mint farsangi plakátok,
ha süvít a böjti szél: »Nincs szükség rátok!
Már vége a násznak, megestek a lányok.«
Komolyan és szürkén, mint a gőgös szerény,
fiait ringatva ül a termés, helyén,
kész elbocsájtani a Szentmihály szelén
s hős anyaként halni a November derén.
S már érzi az éh nyúl, hogy a fű kopaszabb.
Jajgat a sok madár, folyton vérzik a nap.
Megy a gőzös, Pestre, füstje a földre csap.
Ideges a farkas a gyürött erdőben.
Ideges az ember szíve a mezőben.
jön valami amit minden ért, csak ő nem.
1. Maupassant összes versei - egy ifjúkori kötet, - a maguk korában igen modern, vád alá helyezett versek, ma egyszerű, kedves költemények, könnyed és sima holmik, részben finom pikantériák - itt-ott egy-egy tüzesebb, mélyebb hang, amely nagy erotikus költészet elmúlt lehetőségeire enged következtetni - majd néhány kitűnő arckép, megfigyelés, jelenetek a vulgáris életből, melyek már a nagy novellista, a kérlelhetetlen realista, a karikatúra nélküli, de épp azért rettenetes szatirikus árnyékát vetik előre - szerzőjüknek nem legnagyobb remekei, talán nem is olyan dolgok, hogy sürgetőbb átültetni valót ne találnánk, - de érdekes adatok, kedves olvasmányok - Kosztolányi Dezső fordításában.
I
Erről a kötetről* és erről a költőről nem szabad általánosságokat írni. Mégis egy általánossággal kezdem. Azzal az általánossággal, amely kiemelődik a teljességekből, a fogalmak tisztultabb világa felé tör, s nagy távlatokba mossa el az életet. A régi kötete megjelenésekor majdnem mindenki egy kis általánosságot vett észre. Azt, hogy ez a költő csodaverselő, kígyóbűvölő, operaíró, szimfonikus zenész és filozófus egyben. Szeretném, ha ezúttal letompulna ez a szenzációnk, amely csak külsődleges, és csak a laikusnak szenzáció, s továbbmennénk, és nem a műhelye titkait lesnénk, de az idegrendszere rezdülését, a szíve és a vese enunciációit.
Szintén a mára nagyobbrészt elfeledett lírai költők egyike volt az a Keleti Arthur, aki Várkonyi Nándor kultúrtörténész szerint a XX. század lírai újítói közé tartozott. Az ezerkilencszázhúszas években „neve” volt az irodalmi ínyencek közt. Tóth Árpád, Füst Milán elismerő kritikai műveket írt róla, de még nem sokkal a II. világháború vége és a szovjet megszállás után Fodor József is, Benedek Marcell is méltatta jelentőségét, mindenki mástól különböző poétai hangját. Meg általában még azt is mindig megemlítették, hogy mint „könyvművész", a szép könyvek tervezésének egyik legkiválóbb hazai mestere. Azután már a neve sem került bele legbőségesebb irodalomtörténetünkbe. Még kevésbé antológiáinkba.
A hazugság hiú és hivatalszagú. - Vélem
a kevés költőtárs különb szava köszönt.
Méltó munkát végeztél; ez a lényeg. Egyébként
engedd ki füleden a hamis szóözönt.
Illyés Gyulának
Furulyát sem könnyü csinálni;
annak is csinja-binja van.
Hány bodzabokrot nyestem, furtam,
faragtam én is hasztalan!
Meg kell az ágat válogatni;
legyen nagyvölgyű, egyenes,
hosszu hajtás. Idei zsengét
lemetszeni sem érdemes.
Ha jó az ág, ha jól kifurtad,
ha sípja leheletre zeng,
hátra van még akkor a hat rés
hátra van a legnehezebb.
/Gondolatok Illyés Gyula születésnapja okán/
Semmi nincs távolabb a székely havasoktól, mint a dunántúli puszta, ahogy Illyés Gyula megrajzolja. Katolikus táj mind a kettő, annál kirívóbb az ellentétük. Tamási csupa misztikum, Illyés józan, kézzelfogható. Tamásinak így zeng a prózája: „olyan a meleg is, mint a költöző madár: amikor eljön ősszel az ideje, egyszerre nyugtalankodni kezd, aztán otthagyja a fészkét és a házát s elmenyen szépen Afrikába”. Illyés pedig így versel az egyik nagyapjáról:
Harminchat esztendőt szolgált
az Apponyiak uradalmán.
Arcodról a rőt haragot
no, töröld le egy mosolygással.
Ha akarod, nem akarod:
meg kell békülnöd a világgal
s velem, ki belőle vagyok.
Fáradt vagyok, akár a föld,
hogy tetteimet igazoljam.
Kegyetlen voltam az előbb?
Várom a fényt nálad is jobban,
a csititót, feledtetőt.
Már mint a messze csillagok
ugy tűnnek, kerengnek köröttem
az emberek. Magam vagyok.
Nézd el, hogy te vagy az egyetlen,
akivel még szót válthatok.
Szót fogadok és megvetem,
akinek szót fogadok.
A kenyeremet keresem,
nem békét, rendet, érdemet,
nem is a barátságotok.
Meghajlok; hajlik a favágó
ha a napszámért odavág.
Kivágni magunk a világból
már eszközünk vagy, szolgaság!
Ki felettem áll és vezet:
mint kő, fa, vas, durcás anyag,
ugy vezeti csak kezemet. –
Meghajlok, hogy ne lássalak.
Gyengülök? Igy keményedik
a lélek bent. Hátrálva rég
igy késziti ütéseit
s gyilkol majd akkor is, midőn
én már tán megbocsátanék.
egyszer már majdnem sikerült
egyik verssorod csuhakötelén
mint az artistáknak a trapézig
följutnom de láttam hogy te a
megváltás lassacskán kétezer
év óta egyre húzódó zűrös
utómunkálataival vagy el-
foglalva szemérmesen és
megértő tisztelettel vissza-
ereszkedtem a porondra
1984
Az ólak véres melegében
ki mer olvasni?
És ki mer
a lemenő nap szálkamezejében,
az ég dagálya és
a föld apálya idején
útrakelni, akárhová?
Ki mer
csukott szemmel megállani
ama mélyponton,
ott, ahol
mindig akad egy utolsó legyintés,
háztető,
gyönyörű arc, vagy akár
egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?
Ahogy a semmi kisimítja
az agónia árkait,
miként a vidék hófuvás után
lecsillapúl, hazatalál,
valahogy úgy alakúl, rendeződik
fokról-fokra ember és Isten,
pusztulás és születés párbeszéde.
A jövőről nem sokat tudok,
de a végítéletet magam előtt látom.
Az a nap, az az óra
meztelenségünk fölmagasztalása lesz.
A sokaságban senki sem keresi egymást.
Az Atya, mint egy szálkát
visszaveszi a keresztet,
s az angyalok, a mennyek állatai
fölütik a világ utolsó lapját.
Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:
nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt tülekedésben
sírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert,
mielőtt asztalhoz ülnénk.
Törőcsik Marinak
Akkorra már belepték a legyek
túl az agónián
túl a tetanuszon,
és messze túl szögeken, sebeken
se tárgy, se test
nyilvánosan
között
se ácsorgás
(behorpadt szentségtartó),
se röpülés
barát,
barátság mindörökre.
Hullik az ősz fehér haja
s lebegve száll a szélben.
Összefonódik, elakad
kerítésen, sövényen,
s fehér zászlóként hirdeti
a felhőnek s a szélnek,
hogy az ősz megadja magát
a fenyegető télnek.
1937
Ősz apó a barátom.
Színes falevelek hullása közben
Felveszem érte, kopott kabátom.
Avar-tenger közepében
Meglessük a nyugvó napot,
- Hiszen megadatott -
Pirosló korongján,
Néhány felhőt ott hagyott
Ősz apó barátom...
Végig futunk hosszan a széllel,
Madaraktól búcsúzva, állunk
- Némelyiktől végleg -
A sárguló fűtől foltos
Alföldi határon...
Ősz apó a barátom!
November van, hajnal borong, nedves, ködös, didergő.
Templom magaslik messziről, sötéten, elmosódón.
Hárman botorkálunk felé, lelket átjáró ködben;
Csonttá fagyott földön megyünk, térdig fekete hóban!
Olajlámpánk pislog búsan és harcol a homállyal.
Mindent benyel a lomha köd, csak a messze templom áll.
Mellettem balra kisfiú szökdécsel könnyű lábbal,
Körmébe néha fázva fúj és belenevet a lángba.
Az ősz legutolsó virágait
szedem. November siratja magát.
Sárban gázolok a dúlt réten át,
s mintegy válaszként bennem is esik.
S ez így lesz most már mindig, mindig így.
Most lettem öreg, céltalan a vágy.
Gördűlne elém az egész világ,
nem jutnék benne, csak a sírodig.
Apró csillagok, kék s arany szemek,
szerények, fakók, ismeretlenek
gyűlnek csokromba, szerényebbeket
már te se kívánhatnál. Gondolatban,
míg szedtem, te kisértél, szép halottam,
s most árván nézem őket: kinek adjam?
Rálehel a fákra a tél,
leájul egy sárga levél,
sárga levél.
Ködös a november,
szeles:
bújj közelebb hozzám,
szeress,
ködös a november,
szeles.
Ránk lehel miránk is a tél,
hajad, rémült arcod fehér,
arcom fehér:
rálehel a fákra a tél.
Elzengett az őszi boros ének.
Megfülledt már hüse a pincének.
Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre.
Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint mezitlen teste egy halottnak.
Este van már, sietnek az esték
álnokul mint a tolvaj öregség
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Volt egy úrnak hat szép fekete lova,
Volt is annak egy szép barna kocsisa,
Még vasárnap jó bort ivott kedvire.
Hétfőn reggel szépen ki volt terítve.
Jaj de véres a Kis Sándor ruhája,
Elvérezte a csorvási csárdába’.
„Mosd ki, rózsám, ingem, gatyám fehérre,
Majd elmegyek a nagy törvény elébe. – –
Bíró uram, adjon isten jó napot!”
„,Isten hozott, édes fiam, mi bajod?”’
„Bíró ram nagyon súlyos a bajom, –
Legkedvesebb pajtásom szúrtam agyon!”
Egyszer volt Budán kutyavásár
Bizony ilyen csuda se esett se Krisztus előtt, de Krisztus után semerre a kerek világon.
Egyszer esett az a csuda a Földön, az is Magyarországon, mégpedig Mátyás király idejében.
Hogy kutyavásárt tartottak szép Budavárában, akárcsak lóvásárt vagy baromvásárt tartottak volna.
Ez is csak Mátyás eszétől telhetett, aki nemcsak hogy a legbölcsebb uralkodója meg a legtudósabb hadvezére, hanem ezenfelül még
Nyolc éves voltam, amikor megismertem az első lemondást életemben. A temesvári aszfaltot méregettem naponta az Arany utcától a Józsefvárosi zárdáig. Útközben egy esztergályos-üzlet kirakata előtt haladtam le. Sokszor csodálkoztam azon, hogyan adhatják az emberek fejüket esztergályos mesterségre. Hiszen olyan kevés dolguk lehet! Például sodrófa, ugye, minden háztartásban csak egy kell, az is elég egy egész életre. Nem is méltattam sok figyelemre a kuglibábukat, sodrófákat és széklábakt mindaddig, amíg valami rendkívüli esemény fel nem keltette az érdeklődésemet.
A sok, nekem értéktelen tárgy között egy hüvelyknyi porcelánbaba ült, sárga kenderkóc hajjal, nevetős kék üvegszemekkel. Festett sárga cipője is volt és fehércsipkés sirting ruhája.
Először csak megnéztem, mosolyogtam neki, aztán továbbmentem.
A nemeslevél
A Lenkey testvérek egyrészt hivatásuknál fogva, másrészt nyugtalan természetüktől vezérelve nem maradtak meg Borsod vármegye határain belül. 1822-ben Károly, József (Ákos) és Lajos nemességét Arad vármegyében hirdették ki1. 1839-ben pedig Pest–Pilis–Solt vármegye vette föl Lenkey Károlyt és fiait, Antalt és fiát, valamint Ákost és fiát a nemesei sorába2. A nemeslevél, melyet Lenkey Károly dédunokája, Czagányi Lászlóné (Lenkey Ágnes) őrzött meg az utókor számára, így hangzik. „ MI ARAD VÁRMEGYE: Egyházi Fő Rendek Ország Fő Zászlósainak Nagyajainak és Nemesseinek Közössége adjuk tudtokra e jelenvaló Levelünknek Rendeiben mindenkinek a’ kiknek illik, hogy minek utána dicsőségessen
Itt egyszer álmomban az ég felé szálltam,
itt kölyökkoromban eszeveszetten sírtam,
itt nagyapámmal súlyos füveket kaszáltam,
itt meg, valami okból, szomorú verseket írtam.
Itt megsimogatott egy szőke.
Itt köveket kapartam föl az útról,
igazságaim bizonyítandó,
itt forró füvek s az ég közt feküdtem,
ezen az úton egy éjjel rohantam,
hogy kimeneküljek bár egy éjszakából,
itt magas emelvényen szónokoltam,
épp hogy csak dicsfény nem volt már fölöttem.
Itt leköpdöstek
Egy nap hazamegyünk fapados vonaton,
nem viszünk mást, csak a régi szavakat,
majd rajzolunk az ablakra és énekelünk
és visszaköszön mindenki, aki leszáll;
egy nap hazamegyünk, senki sem néz ránk,
csak tudják: ott vagyunk,
nem kell szégyellnem a kezem,
hogy kifordítva ölembe hull;
egy nap hazamegyünk,
hazavisz mindenkit a fájdalom,
szemek alatt a karikák szembeköszönnek,
torunkban az ismerős víz íze;
egy nap hazamegyünk két maroknyi szóval,
és egy krumpliföldön előrebukunk.
A földre akarok most leborulni,
Amelyre első, kicsiny lépésem hullt.
Emlékezni… És másról mit se tudni,
Csak amit hord a homályba omló múlt.
Hagyni világot, álmot, büszkeséget,
És rácsókolni szentelt rögödre
Búval patakzó, forró könnyem,
Édes szülőföldem.
Nyárádmenti áldott-emlékű tájék,
Olyan jólesik állani halmidon.
Ha elföd néha kinn az élet-árnyék,
Előmbe fénylik a régi-régi nyom…;
És én megyek, miként az alvajáró,
Míg ujjongva roskadnak térdeim,
Hogy homlokommal arcod födjem,
Édes szülőföldem.
Ott túl a déli Erdély-gránicon
Újév hajnalán csordult a pohár,
Keserűségtől túlpezsgő pohár:
Csak ennyi egy képes-lapon;
„Hallja: hogyan süvít a szél??!”
S két név. S túloldalon a hegyek-kép:
Az égbenyúló hegyeké.
Öröktől fogva a mieinké.
És én most már szabad magyar vagyok
És hallgatom – –
Belülről hallgatom
Hogyan süvít ott künn a szél,
Süvít, mint a végítélet szele
S én a lelkemben majd megszakadok.
Mert még annyit, annyit sem írhatok
Válaszul: h a l l o m, hogy süvít a szél.
Piros rózsa boltozatok!
Légyen sírom alattatok,
Ha elérem halálom.
Hullott rózsák levelével
Nyugtassa porom békével
Ama jól tevő álom.
Úgy is ha volt víg életem
Rózsák! néktrek köszönhetem
S homályos árnyéktoknak!
Most is éltem vége felé
Ha mindenbe unok belé,
Örvendek látástoknak.
Rózsák! melyeket szeretek
Nyugodjon porom köztetek
Ha eltakaríttatom.
Árnyéktok nyugodalmába
Álljon sírhalmom magába:
E végső akaratom.
Fáj a fejem!
a kín
remeg bennem,
mint a rím.
Bicskával hasogat,
lefaragva
belőlem sokat.
Visszahagyja
a keveset
e vers.
Magányom temeti az őszt.
Rám terül egy ócska nagykabát.
Barátnak fogadtam egykor -
Ő az egyetlen lelki társ.
Óv a hidegtől, a széltől,
hogy ha fázom, ottan legbelül.
Magamra karolom a kedvest,
s velem együtt elszenderül.
Dér-lepel őrzi az álmom,
régi cipőmön átfut a szél.
Fejem felett egy vén akác,
elhullott gyermekről mesél.
Azt is mondta ismer engem,
csak valahogy már más vagyok.
Felemelt kérges tenyerével
és csendesen elringatott.
2010
Már minden történetünk befejezve
lezárva minden tartózkodó részlet
tisztázatlan mozzanat
félreérhető csend
leejtett szeretetmorzsa
már becsukva minden ablak
lesütött tekintet
zavarba ejtő próbálkozás
marad a nagy befejezettség
az elmúlás kerek egésze
táguló lyuk az agyonhordott zoknin
sóhajtás a keskeny tűfokán
Jázmin-avar.
Poshadó harangszó.
Cinikus halálhuszár,
közömbösen kocogó lovak.
Miért fekete?
Nyikorgó, szikrázó fehér,
hogy az ásó, a csákány
belecsorbuljon.
Fehér, fehér,
és dáridó!
Ámen.
1968
Könyörgök a legnagyobb úrnak;
Isten, ne hagyd, hogy megvakuljak!
Hisz mikor oly szép ez a világ,
Melyet két szemem még látni vágy!
Szeretnék még mindent csodálni,
Hegyet, tengert, világot látni!
Isten, ne hagyd, hogy legszebb kincsem,
A két szememet elveszítsem!
Sátoraljaújhely, 1938. XII. 5.
Gyermekem,
Néhány hónapja még,
Úgy öleltelek,
Mint termőföld
A csírázó magot.
Most magam vagyok,
S egy fénykép csupán,
Amit belőled még
A sorsom meghagyott.
Agyamban,
Kuszált gondolatok közt
Emlékek után kutatok,
Mint a korhely,
Aki zsebeit forgatja ki
Borozás után, hajnaltájban,
Mikor fizetni kell.
gyöngyvirágkáprázat az éj
fekszem szétlőve darabokban
föltépett katonatemető a testem
a csönd fölszívja súlyomat fölolvadok s
ablakaimon számon szememen
a lerongyolódott katonák kiszöknek és a
tömegsír megürül már csak
bemeszelt látomásaim maradnak
FERTŐTLENÍTVE
és az egyszer-már-elesetteket újrasorozzák
Jön óra, mikor visszavárlak…
A rezgő, búcsúzó sugárok
Egymást csókolva lágyan, szépen
Simulnak el a tiszta légen;
Csobban a tótükör hulláma,
Inog, bomlik az erdő árnya;
Tévedt madár sikítva szálldos,
Kavarog, még egyet kiáltoz
S lehull a holdfényes habokba;
Távol valami lassú ének
– Mint hogyha hárfát pengetnének –
Szól titkos vágytól áradozva,
Azután csend lesz, és sötét lesz,
Sugár, dal elszállnak, kivesznek,
Csak szívem bágyadt tüze reszket,
Csak lelkem sejt, emlékszik, érez,
S azt hiszem: most fog jönni árnyad, –
Jönnöd kell! Várlak! Visszavárlak!
Ím, itt e nő
magastetejű zöld kalapban!
Előkelő!
És fiatal!
És ellenállhatatlan!
Az oldalára bal
felől nagy táska lóg.
A derekára jobb
oldalt lecsüng egy kurta bog -
avagy cilícium gyanánt
keskeny kötelet övezett? ...
Tűsarkai nyomán
likasodik a kövezet,
amely felett
gótikusan megnyúlt alakja
mégis aszkétaként lebeg,
s meg sem remeg
az utca-por alatta.
A nyugodt, tiszta üdvnek vége,
Bár azt hivém, örökre tart;
Borúlat gyűl a derült égre,
Érzem a támadó vihart.
Fekete felhők hamvas szárnya
Terjeng a láthatár fölött,
Halotti csend borul a tájra;
De távol villámlik, dörög…
Oh, halld szívem riadt verését,
Míg szemem hozzád emelem:
Szerelmünknek arany vetését
Kíméld meg, égi kegyelem!
Hol sápad már az ősz varázsa,
ma furcsa nászt ül két madár:
bele-kering a hervadásba
rikoltozó, vad Héja-pár.
Egymásnak mennek, összevágnak,
keringő csókjuk: csillanás,
de jaj, az őszi szerenádnak
csapongó csókján nincs varázs.
Szerelmi nász ez? Hej, ki tudja:
talán csak őszi búcsúzó.
Mindegy. Nálunk az őszi útra
szerelmes szó a búcsúszó.
Meg szeretnék halni,
Hogy halál-ágyamhoz
Híjjalak még egyszer.
Meg szeretnék halni,
Hogy mielőtt válnék
Lássalak még egyszer.
Meg szeretnék halni
S hosszan haldokolva
Nézni, nézni téged,
Hogy lelkemről többé
A halál se tudja
Eltörölni képed.
Meg szeretnék halni,
Hogy az utolsó perc
Ajkadon találjon –
És e csókban lelkem
Ne a mennyországba,
De szívedbe szálljon.
A süvegem darutollas, virágos
Félrevágva olyan szilaj betyáros;
Most vettem a turi vásár idején…
Hortobágyi betyárgyerek vagyok én!
Hej csapláros az angyalát, bort ide,
Hamar azzal a kancsóval, izibe!
Nincs még rovás fokosomnak a nyelén…
Hortobágyi betyárgyerek vagyok én!
A csárdában két szem cigány hegedül,
Magam járom a táncot csak egyedül;
Leng a virág a süvegem tetején – –
Hortobágyi betyárgyerek vagyok én!
Kezemben a fokos nyele úgy pereg
Ide vele! ki a talpán a gyerek?
Megmutatom: tízzel is elbánok én…
Hortobágyi betyárgyerek vagyok én!…
A magyar irodalomoktatás sok más hiányossága közül kiemelkedik az a tény, hogy a nép ajkán született művek keletkezése, hátterének bemutatása minimális. Pedig fontos lenne tanítani azt a felismerést, amit legjelentősebb íróink, zene és irodalomtörténeti kutatóink rég rájöttek, hogy nem létezne önálló legújabb kori magyar literatúra e művek nélkül. Bár az kétségtelen tény, hogy népi líránk egy újkori válfaja a betyárnóták, a törvényen kívül élt betyárok szájába adott vagy róluk szóló dal. Népszerűsége ellenére sem volt egyenletesen elterjedve. Lényegében XIX. századi jelenség, kevés köze van a korábbi félnépi lator- és tolvajénekhez, bujdosóénekhez.
Mint emberek ha szél átfújja őket
s lengenek mint száradó ruhák
már nem hallottam hívását a földnek
de nem követtem el még árulást...
Bevallom azt hogy többször is kimondtam
"csak látogatni" s "néhány hét elég"
fekete fények tánca vár amottan
s az alkonyatban pálmák énekét
teríti szét az óceán felől
egy hűvös áram...zöldes láng jelöl
irányt az elnémuló éjszakában...
De itt a fák között Visegrád villan
és visszaint a vár mint álmaimban
s a RENDÜLETLENÜL-re rátaláltam.
