Szenes Erzsi: Trillázó madár

Erkélyem alatt egy kis madár
egyetlen apró trillát dudorász
hajnaltól estig,
hogy el nem unja szegény!
De vajjon, ha nem szégyelleném,
nem ülnék-e én is naphosszat
ölbe tett kézzel
s nem zümmögném-e ép így mániákusan,
mint ez a bolond madár,
ezt az egyetlen dallamot,
örömöm-bánatom:
Szeretlek - ?

               1938

Tompa László: Fiatal fák a hegyen

Az a fa vonzza most a szememet,
mely ott a tetőn a tavaszban remeg.

Oly ifjú, merész, egyenes, derék –
s fölötte kéken a végtelen ég!

Fény ütközik ki gallyai hegyén –
oh, bár lennék e fiatal fa: én!

Feledve mindent, mi kedvetlenít,
szívhatnám a föld áldott nedveit.

S duzzadva tőlük, minden hajnalon
a szabad űrbe nyúlna száz karom.

Tövemmel földben, amely éltetőm,
földieken túl látnék e tetőn.

Derűsen tűrnék – akár hópalást,
akár lomb födjön – minden változást.

Viharban, éjjel, mint egy nyugtalan
őrült üstöke lobogna hajam.

S rá a reggelbe repesve zengenék:
fuvalomhalk s rejtelmes-mély zenét…

Ady Endre: A tavaszi szív

Kalimpál és kalimpál és
Kalimpál kicsit bután
Esős, áprilisi hajnalt,
De még jobban délután,
De még jobban későn, éjjel:
Ilyen a tavaszi szív.
 
Nem bíznék rá egy garasnyit,
Nem bíznék rá egy garast,
Mert az áprilisi hajnal,
Rég kipróbáltam, ravasz
S szívünk viszi ravaszságba:
Ilyen a tavaszi szív.
Amit írok, az se hűség,
Április van, szív oson,
Minden háborúnál vénebb,
Hadakozik okoson,
Szerelem jön holt-testekre:
Ilyen a tavaszi szív.

Bartók Lajos: Midőn szerelmünk…

Midőn szerelmünk nyílni kezdett,
Boldogságunknak vége volt.
Nem a nap a mi csillagunk, de
A sápadt, gyászos fényű hold.

Az alkony látta első csókunk
Könnybe borult szemeivel
És mint a zápor sírt az éj rá,
Mely üdvünket temette el...

Gyóni Géza: Százfélekép…

gyonikép2Százfélekép elképzelem:
Hol csókollak meg majd először
Szobádban-e, hol nesztelen
Kíváncsi szemektől rejtőzől?

Vagy kinn, a dúsfürtű lugasban,
Hol neked érnek a piros szemek –
Utánad lopózkodva lassan
Ott csókolom a szád, a szemed?

Vagy – mit bánom én! Lássák százan,
És bámuljon el minden bamba –
Mikor elönt csókvágyó lázam:

Én ékes ölyvként lecsapok rád
Pihegő, kis, ijedt galambra…
Nem kívántam így leány csókját!

                    1910

Rudnyánszky Gyula: Te türelem te jóság…

Te türelem, te jóság!
Te kedves, drága, szép!
Utamban te a rózsát
Könnyekkel öntözéd.

Te életem derűje!
Te hűséges, te szent!
Neved minden betűje
Ezer áldást jelent.

Oh, légy ezerszer áldva
Szívem bűbájosa!
Szerelmed tavaszára
Ne jöjjön tél soha!

Thomée József: Virágének

thoméekép3Magammal vinnélek tüzes lángszekéren
Perzselő sugárban, csillagfényes éjjen,
Magammal vinnélek zúgó fenyvesekbe,
Büszke hegyoromra, mit a vihar tépdes.
Jössz-e velem Édes?...

Akarom a csókod, csókos csodaajkad,
Akarom, hogy Te is éppen úgy akarjad,
És amerre járunk tavaszi virágok
Ezerszínű szirma körülöttünk repdes.
 Jössz-e velem Édes?...

Jössz-e velem Édes?... muzsikáló vágya,
Csacsogó, csevegő, csermely csobogása
Szívem szerelmének, hadd hajthasson térdet
Minden vágy, boldogság, hova lábad lépdes.
Jössz-e velem Édes?...

                                               1918

Rudnyánszky Gyula: Tele van a kert virággal…

Tele van a kert virággal,
Vígan csattog a madárdal,
Itt is, ott is rózsa int…

Őszi szél, ha elhervasztja,
Esztendőre, új tavaszra
Majd virulni fog megint.

Tele van most ifjúsággal,
Szerelemmel, boldogsággal
A szívünk is, kedvesem;

Szedjük, szedjük a rózsáit,
Mert ha egyszer elvirágzik,
Nem virul ki sohasem!

ciganyhegedus

Zsutai János: Munkácson

A költő hattyúdala. 1869. szept. 20.

Szomszédságban lakom az égő felhőkkel,
Könnyen megláthatnám, a nap mikor jó fel,
S mint tér nyugovóra?…
S hogy szálló felhővé ne szeretnék válni,
És a nyugvó nappal nyugot felé szállni:
Nincsen oly óra!
S ki tudja: tán sohsem visz el utam innen?
Beh meg is vert engem a haragvó isten! –

Északra, keletre bércek koszorúja,
Magasló csúcsait alkonyi szél fújja,
S egy-egy terhes felhő
Sebes, gyors futással vet reájok árnyat,
Feketén, mint midőn a szívre a bánat
Sötét fellege jő…
Bércet felhő, s szívet a bú fed be itten…
Beh meg is vert engem a haragvó isten!

szozattovabbacikkhez

Czuczor Gergely: Zrínyi a költő

Kard viadalmakban, békében lant valami társad,
Kardod az életölő, lantod az életadó.


Zrínyi Miklós költő és hadvezér

Zrínyi Miklós: Szigeti Zrínyi Miklós, Buda

Zrínyi Miklós:

Buda


Mely rosszul alkhatnak egy királyi székben
Méltóság és egy esz, az mely engedetlen,
Rólam és Remusrul példát vehet minden
Vesztő, mert nem fértem az bátyám székiben.


Zrínyi Miklós:

Szigeti Zrínyi Miklós


Mint Hektor Trójának,
Úgy én Szigetvárnak
Erős őrzője voltam;

Mutattam pogánynak,
Hogy nagy Jehovának
Kedves szolgája voltam:

És előbb éltemet,
Hogy sem hűvségemet,
Testembül kibocsátottam.

Féja Géza: Vajda János

Vajda JánosVajda János képviseli a század irodalmában a „komorságot”, úgy beszélnek róla, mintha egyedülálló zordon csúcs lett volna a magyar életöröm határtalan tengerében, holott világa lényegében nem többé s nem kevésbé komor, mint Tolnai Lajos, Dömötör János vagy Gozsdu Elek világa. Vajda nem kivétel, szerves része, természetes „fejezete” annak a keserű ellenzékiségnek és feloldhatatlan meghasonlásnak, mely a szabadságharc bukása óta ellepte a lelkeket s a kiegyezés vajákosainál éppenúgy nem lelt gyógyító írt, mint a XIX. század nyugat-európai szelleménél. Vajda akkor lépett ki a gyermekkorból, midőn a század legnagyobb magyar izgalmai rengetni kezdték a földet. Látta Petőfit, akiről életének legforróbb vallomását írta s egyben nagyszerű emléket állított Petőfi Sándornak, a „kortársakkal” szemben tisztán látta emberi alakját is. Ha Vajda János „Petőfi-arcképét” Gyulai Pálé mellé tesszük, azonnal és megdöbbentően szembe tűnik Gyulai Pál kispolgári korlátoltsága és „pedáns” rosszhiszeműsége. Vajda honvéd volt a szabadságharc idején s hadnagyságig vitte, utána büntetésből az olasz harctérre küldték. Hazabocsátása urán előbb vidéken volt kishivatalnok, majd Pestre került és újságírói robotba telt élete. Komor költészete nem tudott népszerűségre vergődni.

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor: Vajda János szelleméhez

„Testből a lélek válni készül,
Mint kard, kiröppen hüvelyéből”
       Vajda János: „Hosszú éjjel”

Én nagy rokonom, ó zokon ne vedd,
Ha Rád vetem ma borús szememet,
A hullámok a nagy hajóhoz tolnak,
Futok feléd, ma, én magános csolnak.

Költő voltál, de ah, hideg e szó,
Takarni annyi kínt, tövist, sebet,
Elfedezni a megmérgezett forrást,
Ahonnan mégis áldott dal eredt
Magadnak pillanatnyi vigaszul,
Mint amikor egy parányi fénysugár
A feneketlen sötétségbe hull.

Költő voltál, de mily szelíd e szó,
Mint zengése halk Áve-Máriának –
Ahol Te jártál, feketék a tájak,
S a völgyet gomolygó köd fekszi meg.
Költő voltál, de átkozott kezek
A mosolyodat is torzzá facsarták.

szozattovabbacikkhez

Vajda János: Nádas tavon

Fönn az égen ragyogó nap.
Csillanó tükrén a tónak,
Mint az árnyék, leng a csónak.

Mint az árnyék, olyan halkan,
Észrevétlen, mondhatatlan
Andalító hangulatban.

A vad alszik a berekben.
Fegyveremmel az ölemben
Ringatózom önfeledten.

Nézem ezt a szép világot,
Mennyi bűbáj, mily talányok!
Mind amit körültem látok.

Nap alattam, nap fölöttem,
Aranyos tüzes felhőben,
Lenn a fénylő víztükörben.

szozattovabbacikkhez

Bartók Lajos költő, élc és hírlapíró, parlamenti képviselő

Bartók LajosSajátos irodalmi és politikai fenegyerek volt a XIX.-XX. század fordulóján élt [málnási] Bartók Lajos, Mikszáth Kálmán jó barátja, és aki többek közt Jókai Mór, a magyar irodalom egyik legtermékenyebb írójának volt rövid ideig szerkesztőtársa. Bár jellemük teljesen különböző, életútjában több a közös vonás kortársával, a Szózat havilapban szintén bemutatott Rudnyánszky Gyula felvidéki költővel, hírlapíróval. Bartók Lajos a kincses Erdélyben született Erdődön, az egykori Szent István király által alapított Szatmár vármegyében 1851. május 24. Édesapja a helyi nobilitás egyik kiválósága, a tiszántúli nemesi családból származó Bartók Antall ügyvéd. Fia Nagybányán és Máramarosszigeten végezte az alsóbb iskoláit, mielőtt Pesten, 1868-tól jogot kezdett hallgatni. Irodalmi pályafutása is ekkor kezdődött. Bartók Lajos a XIX. század utolsó harmadának egyik legnépszerűbb költője volt; 34 évre terjedő írói pályáján sokoldalú és eredményes munkásságot fejtett ki. Először egyes szépirodalmi és napilapokban időközönként megjelent lírai költeményeivel és az „Üstökös”-ben közreadott humoros verseivel ébresztett figyelmet.

szozattovabbacikkhez

Bartók Lajos: Csillagok a fűben, Fegyver dördült, Ott rémlik a Gellért…, Poétai tanács, Utazási vágy

Bartók Lajos:

Csillagok a fűben


A tavasz-éjben
Álmodom ébren
A sziget közepén, a zöld
Fű közt, s íme lábam előtt
Kigyullad egy árva
Szentjános-bogárka,
Mint hogyha a csillagos égre tekintnék,
Hol fényt miriád nap örök tüze hint szét.
S mint lámpasorok, jobb s balról ezalatt
Sorban gyulladoznak a fénybogarak.
Szikrázik ez, az már lankadva kihal,
S versenyt lobog újra az ég csillagival,
Amelyek oly édes-igézetesen
Mosolygnak az embereken idelenn.
S a sötét fák alva, bókolva körültök,
Cirpelnek a csöndben a távoli tücskök,
Mint éji zenészek,
Gyújtván halk hangú danára,
Az ifjú természet
Első-szerelem tavaszára…

szozattovabbacikkhez

Rudnyánszky Gyula költő, hírlapíró

rudnyánszky1Ördögén, az egykori Nyitra vármegye egyik településén született az a [dezséri] Rudnyánszky Gyula költő, hírlapíró, akinek versei annyira feledésbe merültek, hogy csak a legvájtabb ízlésű olvasó keresi manapság. Édesapja a felvidéki katolikus családból származó egykori 1848-as honvédfőhadnagy Rudnyánszky Károly. Gyula fia 1851. május 1-én született. Egyike volt annak a felső-magyarországi költőcsapatból, amely egykor áhítatos zarándokcsoportként [a hármas számban egyesülő felvidéki, úgynevezett „tót költők”] vonult a Felvidékről Pest felé, hogy itt a költészetben elfoglalja megillető helyét. Mint említettem, Rudnyánszky Gyulával  felettébb mostohán bánik az irodalmi emlékezet; még a nevét is kevesen tudják visszaidézni. De nemcsak a XXI. század első évtizedeiben. „Ma már nagyon feledésbe megy alakja, amely külföldieskedő, különcködő, extravagáns volt – mint ahogy a költők már a megjelenésükkel is mutatni akarják vala különös foglalkozásukat. Amíg valaha Lisznyai Kálmán cifraszűrben járt: Rudnyánszky Gyula nyugat-európai kokettériával simára borotválta az arcát, és csupán két göndörödő pofaszakállt hagyott meg az állán, amely szakállnak az állásából, alakjából, kifejezéséből mindig pontosan lehetett következtetni a költő lelkiállapotára” írta róla Krúdy Gyula 1927-ben. Pedig néhány költeménye a XIX. és a XX. századforduló legjobbjai közt biztosíthatná a helyét, irodalomtörténeti jelentősége pedig körülbelül olyan fontos kapcsolatteremtés a XIX. és a XX. század előremutató költői törekvései között, mint Bródy Sándoré a prózairodalomban. Rudnyánszky Gyula az összekötő láncszem Reviczkyék újat akarása és Ady nemzedékének újat teremtése közt, annak ellenére, hogy Petőfi halálától Ady fellépéséig a magyar társadalmi viszonyok nem teszik lehetővé reprezentatív lírai hang kialakulását.

szozattovabbacikkhez

Rudnyánszky Gyula: A csípős versekből, A hó, Fut az idő, Ketten vagyunk

Rudnyánszky Gyula:

A csípős versekből


A rendjelet megérdemelni,
Nem kell ehhez szív, – csak egy kéz, mely ád;
S a rendjelet viselni?
Ehhez sem kell ész, csak – kabát.

Fényben, árnyban (1876–1886) 1886


Rudnyánszky Gyula:

A hó


Télen szegény a természet nagyon.
Az a mesés vagyon,
Amit az ifjú föld
A szép tavasztól örökölt,
Mit az erős nyár aratott,
Használva éjet és napot,
S amit a gondos ősz
Begyűjteni se győz:
Az elkallódik mind a vén
Mihaszna tél kezén.

szozattovabbacikkhez

Hangay Sándor: A rabló gálya, Szeretlek!, Szerelmes ima

Hangay Sándor:

A rabló gálya


Tengeren innen, Kárpátok alatt
Megremeg a sárga kalásztakaró.
- Síró hullámos sirálymadarak…
Örvénylő vizekre indul el egy gálya,
Tengeren túlra való
Szomorú hajó.
Valahol benn a magyar rónákon,
Vakon néz sok ablak… Üres az a ház!
Pici bölcsőkre nem jön dalos álom,
Lebillent kéményen vad szél hahotáz.
Hol van a gazdája? – Gazdátlan a ház.

Ringó hullámok szennyes tarajával
Küszköd a lomha gálya fala.
Viszi az égbe magyar faluk népét,
Elviszi s nem hozza soha haza.
Tompa morajlással dohog kazán melle,
Lehellete lángol messzire még…
Fekete álom teríti be lágyan
Hazátlan magyarok szomorú szívét.

szozattovabbacikkhez

Áprily Lajos Dsida Jenőről

260px Dsida JenőA sikerült fényképről, az Erdélyi Szépmíves Céh és a Révai kiadásában megjelent két kötetének élén, komolyan merengő fiatalember néz reánk. Reánk? Inkább önmagába. De hol van eleven humora, szellemes harckészsége, könnyen csendülő, kissé ideges nevetése és rendkívüli öntudatosságának villódzása? Egyik írótársa fölényeskedőnek érezte az első találkozáskor, de csakhamar rájött, hogy ez a magatartás megelőző védekező mozdulata a világ felől érkezhető támadásokkal szemben. „Költő voltam” – vallja önérzetesen, s abban is hisz, hogy nem múlik el a halállal: „…aki helyettem partra száll, fenséges, komor ezüstszobor”.
    Tudtuk róla, hogy rossz a szíve, s csak óvatos, kiegyensúlyozott életmód adhat neki férfiéveket. Ő azonban fiatalos könnyelműséggel így fogalmazhatta meg magában a kérdést: Ha beteg szívem miatt úgyis meg kell halnom idő előtt, miért lohasszam magamban a lángot? Talán ezért kellett olyan korán eljutnia a határkőhöz „könnyelmű, fiatal, csacsi” élete útján, nem sokkal azután, hogy harmincéves férfiarcát, a „sokat tudót, öregedőt” aposztrofálta. Élete utolsó éveinek lázában van valami, ami Csokonai lázas alkatára, gyors égésére emlékeztet. S különös egyezés: csak egy hónappal élt kevesebbet, mint a tüdőbajos poéta, akihez A reményhez formájában hosszabb verset írt debreceni látogatása után (Csokonai sírjánál).

Dsida Jenő: A csontváz

Az igazgató – szikár pap – azt mondta róla egyszer: Az az istentelen ember.

    Azóta rajta maradt, tanártársai is úgy hívták a háta mögött: Az az istentelen ember.

    Csakugyan furcsa ember volt Sárossy. Bozontos, barna haját hátrafésülve hordta, és csaknem a válláig növesztette, mint a piktorok. Első bizonyítékául a nagy Darwin tanításainak, melyeket annyi tűzzel magyarázott nekünk a természettanórákon: tiszta állatfeje volt. Kiugró pofacsontjain fényesre feszült a kicserzett, malájisárga bőr, hatalmas alsó állkapcsa örökké harapásra torzultan ugrott előre, bunkós orra alá.

    De szép szeme volt. Nagy, melegen néző, dióbarna szeme. Kemény arccsontja alatt, beesett arcán, mély gödrök sötétlettek kétoldalt, talán hogy annál erősebb legyen a fölöttük mozgó szempár villogása. Ha csöndesen beszélt, melegen nézett maga elé, de ha lendületbe jött – ami gyakran megesett – és fanatikus hévvel hömpölyögtek duzzadt, kirepedezett ajkáról a szavak, pezsdülő, tüdővészesen lobogó lett a szemek tüze is.

szozattovabbacikkhez

Dsida Jenő: Pasztell, Purgatórium, Tekintet nélkül

Dsida Jenő:

Pasztell


Nézel hajló tölgyfa-ágat,
gyomokat, miket kivágat
mord paranccsal zordon kertész,
széles paddal vár a kert-rész
sűrűje, hogy tűnj el, vessz el
jobbkezedben Szókratésszel.
Délutánra enyhe, szőke
fény esik a háztetőkre,
s szürkepettyes, gyöngyszín, halvány
galamb búg az eresz alján.
Alkonyatra sásos zugnak
mélyén futó vizek zúgnak,
csupa sötét, furcsa, hűlt nesz,
bús suhogás, mi körülvesz.
Ebben a nagy félig-csendben
asszonyszemek cseppje cseppen,
csak a lélek füle hallja:
nyirkos lesz a lombok alja.

szozattovabbacikkhez

Csíki Margit: Hazatért a földhöz

– Kányádi Sándor emlékére –

hazatért a földhöz
melyből vétetett.
nagy, melegbarna szeme
ott ragyog a táj felett.
innen sarjadt minden verse
távol innen sohse volt,
hallotta a csengettyűszót,
érezte a kenyérmadár - illatot.
Kolozsváron, Rotterdámban,
Kanadában, Finnországban,
Münchenben vagy Budapesten
a beszéde, a kézfogása,
néha fanyar mosolygása,
tehetsége, a jósága,
embersége, magyarsága
mindig kicsit galambfalvi "vót ".
bejárta a nagyvilágot,
annyi díjat megkapott,
de amire büszke volt,
hogy őt innen tarisznyálták...-
minden szava tiszta volt. -
hazatért a földhöz
melyhez tartozott...
az istenadta tehetséggel
jól sáfárkodott :
mindnyájunkra kincseket hagyott.
nagy, melegbarna szeme
a lelkünkben ragyog. -

Nagygalambfalva, 2018 júniusában

Kányádi Sándor: Bántani én nem akarlak, Szelíd fohász

Kányádi Sándor:

Bántani én nem akarlak
 

Bántani én nem akarlak,
szavaimmal betakarlak,
el-elnézlek, amíg alszol.
Én sohasem rád haragszom,
de kit bántsak, ha nem téged,
az én vétkem, a te vétked,
mert akarva, akaratlan,
halálom hordod magadban,
s a fiammal, akit szültél,
halálom részese lettél,
és történhet már akármi
történhető, e világi,
oldhatatlanul köt hozzád
e magasztos bizonyosság,
világrészek, galaktikák
távolából is mindig rád
emlékeztet ez a vétked.
Kit szeressek, ha nem téged.    

                        1965

szozattovabbacikkhez

Czethoffer Csaba: Záradék

Köpönyegforgató korban
Nagy Gáspár-i konok hittel,
legyőzőttekért a porban
roppanthatatlan gerinccel
dudás lévén a pokolban:

soha senki előtt térden –
majd Istennél fönn az égben!


Ui.:
... Túlról ragyog már...
tündököl a Napban
N.G.
1949-2007
,,s álmodik
fényes mondatokban."

2007

Nagy Gáspár: Ne fonjatok nekem vesszőkosarat!

Egyszer kinövök abból is -
ne fonjatok nekem vesszőkosarat!

Ha megszültetek anyák
- nád közé ne rejtsetek -
a lapuló állatok dühe úgyis rámakad.

Sírásomat ne bújtassátok
- így volt a rend -
jöhetett kozák-szurony, tehervonat.

Buzogányos vizeken tanulok járni
s világgá űzöm a partokat.

De még abból is kinövök:
ne fonjatok nekem vesszőkosarat!

Szervác József: Rossz álom

Kr. u. 2000 előtt Nagy Gáspárnak

Még mindig miránk vár az Isten.
/A barátomat most pofozzák.
Játékait is eloroznák
s a főpapság bele se szisszen./

Talán még velünk van az Isten.
/Siralomházban inge vérzik --
testvéremet holnap kivégzik,
magunkra maradunk a ringben./

Minket régóta csal az isten.
/A temetőket fölszámolják,
elárverezik Krisztus csontját,

s nekem már a magamét sincsen
menteni merszem; szép szerencse:
várhatni újabb istenekre./

Ady Endre: Üdvözlet

 Behunyt szemekkel újra látlak,
Kedves, szép hely, köszöntelek!...
Májusi szellő, virágillat
Elhozta hozzám képedet.
Görbe utcáid újra járom,
Rabjául ejt sok régi álom
S álmomban látlak tégedet.
 
Erdőd, hegyed már lombot öltött,
Kertedben nyílik a virág,
Az áldott nap meleg sugárit
Fényes kévékben szórja rád.
Fény és illat a szívbe tódul,
Mely mámoros ez égi csóktul,
Fellángol és szeretni vágy.
 
szozattovabbacikkhez

Gyóni Géza: Május a parkban

Virág alatt rogyó fák
Soha még ily áldottak,
S a május-esti rózsák
Ily bódítók nem voltak.
Úgy reng a régi park,
Mint részeg nászi csónak.

Virágos nászi csónak
Most ablakod alá hajt;
Virágos ablakodon
Most zörgetnek a vágyak;
Virágos csónakomba
Most emelem az ágyad.

Ma hiába őriznek
Gőg, gyávaság és jóság;
Ma vissza nem riasztják
A vágyak bús hajósát;
Ma csókomtól kinyílnak
Szűz melleden a rózsák.

1914. június

József Attila: Május

A rengő lomb virágban ég
és készül a gyümölcsre,
a nyílt uccára lép a nép,
hogy végzetét betöltse.
Iramlanak a bogarak,
friss jelszavak repülnek.
S az aranyba vont ég alatt,
- mert beköszönt az ünnep -
a szabadság sétára megy.
Hős népe ágat lenget,
s ő kézenfogva vezeti
szép gyermekét, a rendet! 

1935 vége

Nadányi Zoltán: Májusfa voltál

Szép májusfa voltál,
habos fehérben.
Virágszirmok peregtek,
ha hozzád értem.

Jött az ősz. Dideregtek
a fák a dérben.
Hideg cseppek peregtek,
ha hozzád értem.

1932

cseresznyevirág

Rónay György: Hideg május, alkonyat

Görgeti kései vad
hófelhőit az ég.
Fázva leejtik az ágak
szirmaikat.

Még egy percig a csúcs
rőtje ragyog.
Láng lobban, s lezuhannak
a torlaszok.

Horkan a szél, viszi széjjel
a pernyét.
Most születik meg a völgyben
az éjjel.

Kúszva tenyészik, falja
sorra a fákat.
De itt csupa dal még minden
bokor alja.

Nászra hívja a párja
a fülemülét,
s fölöttük zúg a fenyves
orgonája.

Tompa Mihály: Májusban

Zöld a mező, foly a patak,
Hűs árnyakon madár-zene;
Van-e, ki benned, oh tavasz!
Édes gyönyört nem érzene?
 
Kinek csak egy virága volt,
S benned föl nem virulhat az:
Mindegy, akár kihajt az ág,
Akár a zordon tél havaz!

Menj el édes fecském!

Menj el édes fecském, violám köszöntsed,
Nagy alázatosan házban valót kérjed,
Ezen fáradt szóval nékie jelentsed,
Ne hirtelenkedjél, amit szól, megértsed.

Erős kötelekkel kötözék Sámsomot,
Mégis elszakasztá, mint erős mén, hámot;
Mágneskövet visel, aki sok igámot
Csak egy hajszálon ő hozzá húzhatná most.

Arannyal kellene nevedet fölírni,
Gyémántkő-táblára szépen lerajzolni,
Rubinkőből formált ládában tartani –
Innepet kellene nevednek szentelni.

Nem dicsérem: de szép, mint hajnali csillag,
Angyalka módjára ki előttem ballag;
Neveti, ha kérdem: hol lakol, szép alak?
Két szép szemeivel integet, úgy ballag.

Vagy meghalok érted, vagy enyimé tészlek,
Vagy elválok tőled, vagy hozzám kerítlek.
Szánj meg, édes rózsám, igen szépen kérlek,
Engem úgy segéljen: szívemből szeretlek!

                 /magyar virágének/

Mátyás király megajándékozza Galeotto Marziót

Galeotto Marzio nyomán

Újesztendő napján a magyarok ajándékot szoktak osztogatni, hogy az új év szerencsés legyen. Szokásban van az is, hogy a királytól ajándékot kérnek, mégpedig úgy, hogy mindenki saját mesterségének szerszámát eléje tartja: a kürtös a kürtjét, a trombitás a trombitáját, a lantos a lantját, a szakács a fazekát és húsosvilláját, a többiek pedig szintén saját mesterségük eszközét viszik elébe.

    A király néhány aranyat vetett a kürtbe, a trombitába és a fazékba meg a többi szerszámba is beledobta az ajándékot; még a királyi pincemester is megismerte csengéséről, hogy aranypénz hullott a kancsójába.

    Az ajándékozás estig is eltartott, mert nagyon sokan várakoztak a király bőkezűségére.

    Galeotto Marzio, az olasz tudós szintén jelen volt, de nem azért, hogy ajándékot kapjon, hanem hogy a király ajándékait tréfával fűszerezze. Így aztán mindenki eltelt vidámsággal és jókedvvel. Ekkor a király Galeottóhoz fordult, és így szólott hozzá:

    - Hát te miért nem nyújtod elém a mesterséged eszközét, hogy te is ajándékot kapj? Látod, ezek itt kürtöt, fazekat, kancsót, a pincemester iccét, a kocsisok lóvakarót, a szabók tűt és ollót, a csizmadiák dikicset és árt nyújtanak elém, és mindegyik megkapja a maga ajándékát.

szozattovabbacikkhez

A gazdag kupec

– Vasi népmese –

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gazdag kupec. Olyan gyereket keresett, aki hét éves és karácsony táján született. Ahány gyerekkel csak találkozott, mindegyiktől megkérdezte:

    - Hány éves vagy, gyerek?

    Egyszer egy kisfiú ezt válaszolta:

    - Karácsony éjjel leszek hét éves!

    Megörült a kupec, mindjárt kézen fogta a gyereket és elment vele a szüleihez.

    Szegény csizmadia volt a gyerek apja. Alig volt betennivaló falatjuk, hát odaadta a gyereket, mikor az idegen azt mondta, hogy ő herceg, a gyerek is herceg lesz, meg még sok pénzt is ad érte.

    Boldogan vezette a kupec haza a gyereket. Ott bevezette az istállóba, amelyben két ló volt.

    - Ezeket a lovakat kell gondoznod! – mondta a gyereknek s otthagyta. Alig tette ki a lábát a kupec, megszólalt az egyik ló, a táltos.

    - Ez nem herceg ám, csak egy közönséges kupec. Azért hozott téged ide, hogy karácsony éjjel elmenjünk egy nagy kertbe. Ennek a kertnek a kapui csak karácsony éjjel nyílnak meg. Ha megteszed, amit a kupec mond, bármit kérhetsz tőle. De te csak a gyűrűjét kérd.

szozattovabbacikkhez

Kisbán Miklós: A koronás-tízes

               /Szarvas-regény/

A meredek vágás legfelső szélén, ott, ahol ifjú fenyőfák, sűrűn, mint a kender, körülszegték a szálerdőt, nagy csapat fővad állt. – Lehettek vagy húszan. Gímek, az idei borjaikkal, üszők és üszőcskék nehányan és egy fiatal szarvasbika. Kissé tovább, – mert az ilyen kamasz-szarvasok mindig külön tartanak – két nyársas is várakozott.

    Azt várták mind, hogy a vezérgím kilépjen a nyílt vágásba. Mert ilyen az erdő törvénye: egyedül a vezető szarvastehén irányítja a csapatot. Ő felelős a csapat életéért, biztonságáért. A többi gím is persze nagyon figyel, szimatot vizsgál és gyanús szagról, veszélyről, miről jelt ád, (nekik is kötelességük ez!) – de csak a vezérgím indít, vezet, állít meg; ő választja ezt vagy azt az irányt, ő viszi ide vagy oda a maga népét, ő mondja meg: „most már kiléphetünk a rétre”, vagy „most vissza kell térni a jó, biztonságos sűrűségbe”.

    Nagy felelősség, de igen előkelő rang vezértehénnek lenni. Annál inkább az, mert csupán a legszebb, élete virágjában levő gímnek jár ez a tisztesség, testi és szellemi képességeinek teljes birtokába lépett gyönyörűséges erőnek; ki fiatal még, de már tapasztalt; olyannak, ki már két-három borjút fölnevelt épségben, mert az állatok világában nincs böcsülete a terméketlen nősténynek.

szozattovabbacikkhez

Ábrányi Kornél: A nő szíve…

A nő szíve, ha büszkébb mint szerelmes,
Önző, hiú lesz, számító s ravasz;
S a férfi szív, ha büszkesége elvesz
A szerelemben: gyáva és pimasz.
Ne játszd velem a büszkét! Lábaidnál
Sohasem fogsz látni, míg ezt áhítod:
Nem mintha félnék, hogy tán eltaszítnál,
De mert hogy ezt tedd, lenne rá okod.

Mert ki szerelmet térden csúszva kér,
Szerelmet az nem érdemel soha;
S a csók, ha adva bár, vagy kapva – bér:
Már árulás, azzá kell válnia.
Én meg se mondom néked, hogy szeretlek,
Mert tudnod kell, ha lángját érezed,
S ha igazán szeretsz, nem mondhatod meg
Jobban te sem, mint a hogy megteszed.

szozattovabbacikkhez

Bartis Ferenc: Szerelmes igék

Ahogy mentél,
ahogy álltál,
ahogy néztél,
ahogy szóltál,
ahogy sírtál,
ahogy hívtál,
ahogy lestél,
ahogy kértél,
ahogy adtál
és szerettél,
vagy gyűlöltél,
öleltél és
megtagadtál -
úgy voltál jó,
ahogy voltál,
csak még lennél,
csak még volnál...

Reviczky Gyula: Örök szerelem

Régi szeretőm vagy! Már mi régen
Megöleltük egymást számtalanszor,
Egyszer élünk minden ezer évben
Férfi vagyok én s te mindig asszony.
Te enyém vagy, én tied vagyok,
S ha te meghalsz, én is meghalok.

S ha aludni tértünk, sírba dőlve,
Akkor is találkozunk mi újra.
(Áldott az a szél, áldott örökre,
Mely a mi porunkat összefújja!)
Ott is szerelemrül álmodunk,
Ott is együvé kerül porunk.

Egymásé vagyunk örökre, bárha
Száz alakot, száz helyet cseréltünk.
Suttogunk forró szerelmi lázba’:
Hol bolyongtunk, mik voltunk, hogy éltünk!
Változandó minden idelenn,
Csak a mi szerelmünk végtelen.

És ha újra kezdjük a bolyongást,
S szél, vihar, hab és felhő ragadnak;
Hamvainkat száz alakba’ folyvást
Együtt viszi, söpri szél, vihar, hab.
Legyen élet vagy legyen halál:
Minket örök hűségben talál.

Így töltöttünk már mi miljon évet.
Ha te rózsa voltál, én a harmat.
Gerlicének én voltam a fészked;
Hullám voltál s én a hattyú rajtad.
A szivárvány egyik fele én
S te a másik, fent az ég ívén!

szozattovabbacikkhez

Sántha Károly: Nem vénül a szív mely szeret

Nem vénül a szív mely szeret,
Habár virági hullnak;
Egy-két szál még mindig marad
Megfonni koszorúnak.
Emlékezet kedves virága,
Te koszorúzd meg fejemet,
A múltból egy: mi szent, mi drága –
Nem vénül a szív, mely szeret!

Nem vénül a szív mely szeret:
Ki hű volt a kevésen.
Tett el még a kevésből is,
Hogy higyjen és reméljen.
Futó mosoly: kövült kínokra,
A szívnek: méltó élvezet,
Mely fényt lövel mohos sírokra –
Nem vénül a szív mely szeret!

Nem vénül a szív mely szeret.
Szent zálog a jövőre:
Múlt és jelen, hogy nem hagy el
A hű szívek hű őre.
Bár engem is el ne hagyjon,
Én istenem, áldó kezed.
Úgy zengem ihletett, buzgó hangon:
Nem vénül a szív mely szeret!

Tóth Árpád: Csillag, óh messzi szerelem!

Laktam már a magány monostorát,
Viseltem már a bús lemondás szürke
Kámzsáját s homlokom megadva tűrte
A gondok ráncrepesztő ostorát.

Istenem! lesz-e sorsom mostohább?
Szívem mélyén, mint odvából az ürge,
Könnyem vizétől milyen új és fürge
Bánat riad fel? hogy lesz most tovább?

Bús az élet, de balga, aki gyászol;
Bozótok közt, csendes és árva pásztor,
Vágyaim csengős nyáját vigyázva terelem.

Olyan jó hinni, hinni: túl sötét tereken
Üdvöm rejti egy óra, mint Megváltót a jászol;
Mutasd az utat, csillag! óh messzi Szerelem!

Farkas Imre: A szebeni nóta

Egykoron Barcsay, hajszolva, kergetve
Maroknyi hadával megszorult Szebenbe
Sugaras, virágos tavaszi est vala –
Várbáli hadaknak fölzendült a dala.

Vitézi ajkakról száll a virágének
Fújták, dúdolták az ostromlott legények:
„Ha kérdik hol vagyok, mondd meg hogy rab vagyok
Császár udvarában térdig vasban vagyok.”

Odalenn a völgyben, hol a rét virágos,
Ahol táborozik bátor Kemény János,
Tábortűz fénynél, bujkáló ég mellett
Ostromló vitézek nótával felelnek:

„Megunta két kezem már a láncot húzni,
Megunta két lábam már a követ nyomni,
Megunta két fülem tenger mormogását,
Futó szél zúgását, vadgalamb búgását.”

Fenn, Szebenvár ormán sírva fakad Bethlen:
„Haj, ez a mi átkunk, a nagy, a kegyetlen,
Kik egymást veszítik, marják, lövik holnap
Máma még egy szívből, egy nótát dalolnak.”

Juhász Gyula: Szeged

A Tiszaparton halkan ballagok
És hallgatom, mit sírnak a habok?

E partok méla fordulóinál
Állt egyszer gőgös Attila király.

E tájon, hol a két víz összeér,
Áldozott egykor dús Ajtony vezér.

Ott fönn, ahol most vén harang dalol,
Dugonics András búsult valahol.

Mert búsulásra volt itt mindig ok,
Ugye bajtársak, ugye magyarok?

Itt Tömörkény, ott Gárdonyi lakott,
Petőfi Zoltán erre ballagott.

Megállok felhős tavaszég alatt
S míg megy a víz és az idő szalad,

Érzem, hogy az öreg Tisza felett
Az örök élet csillaga remeg.

Gyóni Géza: Boldogasszony őrváltása

Holdmeresztő Szent György éjén,
Mikor fölsír a csöpp gyermek,
Szibéria temetőjén
Kriptabontó Szent György éjén
Gyász-dobokat halkan vernek.

Magyar fejfák fölneszelnek.
Süppedt sírok szája nyílik.
Holdas éjben fehér leplek:
Csont-vitézek kelnek, kelnek,
S fölvonulnak, ahogy illik.

Száll a dobszó sírtól sírig.
Futó szél se zördít gallyat.
Sort a sorhoz némán intik,
S elindulnak, ahogy illik:
Szélen káplár, élén hadnagy...

Hótemetők elmaradnak.
Már az Ural feketéllik.
Volga és Don ködhidat rak;
S alvó puszták, alvó falvak
Álmot látnak Vereckéig...

szozattovabbacikkhez

Juhász Gyula: A szabad jövő lovagjai

Szent György lovag a sárkányt győzte le,
A sárkánynak volt tizenkét feje,
A sárkány, mely bennünket porba fú,
Ezerfejű és millió karú.
 
Dalokkal őt hiába áltatod,
Dologgal őt hiába áltatod,
Ő mindig többet követel: Szíved.
Agyad, véred, mind, mind hozzáviszed!
 
Szent György lovagja a jövőnek az,
Ki nemcsak vallja, hogy vesszen e gaz,
De harcol is kitartón ellene,
Mert küldi az Igazság szelleme!
 
Áldott, akit nem bódít e fene
Baziliszkusznak bűvölő szeme,
Ki tudja, hogy ős ellensége ez
S feléje eszmét és erőt szegez.
 
Igazságdárdák, vígan szálljatok,
Vén szörny szívébe eltaláljatok,
Romlott szívébe, amely szívtelen:
A kegyetlennek nincsen kegyelem!

Tóth Endre: Sárkányölő Szent György

Nagy László emlékének, aki Szigligeten,
az Alkotóház egyik szobájának a falára
festette a lovas Szent Györgyöt.

Szent Györgyöt, a sárkányölőt,
ábrázolja ez a festmény,
akit tisztel bármily rangú
hívő lélek, jó keresztyén.

Sugárzik a feje körül
a glória koszorúja,
előtte az angyalkórus
a harsonát egyre fújja.

Szilaj ménje ágaskodik,
szinte hallik, ahogy horkan.
Holdvilágos az éjszaka,
Dávid muzsikál a holdban.

szozattovabbacikkhez

Mentovich Ferenc filozófus, főiskolai tanár, költő

mentovich ferenc1Észak-Erdélyben született a haza, természet és családi szeretet meleg magasztalója Nagy-Debrekben, az egykori Szolnok-Doboka vármegyében [németül: Sollnok-Dobeschdorf] 1819. április 19. Édesapja gazdatiszt volt, érdekesség, hogy katolikusként középiskolai tanulmányait a híres nagyenyedi református Bethlen kollégiumban kezdte, amely 1841-ig tartott. Ennek is tudható részben, hogy később áttért az evangélikus vallásra. Az itt töltött utolsó négy év alatt jogi és bölcsészeti tanulmányokat folytatott, miközben idősebb Szász Károly államtudós és matematikus Károly fiát nevelte és tanította. A tudós, művészeket kedvelő Szász család otthonában töltött négy év élményei meghatározó lett az életében, hisz innen töretlenül vezetett útja az erdélyi demokratikus költők társaságába. Mentovich költői pályafutása a református lelkész és költő Medgyes Lajoséhoz [*1817–†1894] a  neves székely primor, a Remény szerkesztőjének Szentiványi Mihály kezdeményezte demokratikus költői társaság „karnagyáéhoz” hasonlítható. Itt jelent meg bíztatására a Virágkosár című ifjúsági zsebkönyvben „ A Busongó” című költeménye,  Szentiványi József irodalomkedvelő nagybirtokos újságjában, 1840-ben, a „Kolozsvári Remény” -ben Alpár álnéven első versei.

szozattovabbacikkhez

Jékely Zoltán: Mentovich Ferenc, az Unió-dalok költője

Mentovich FerencEzelőtt éppen egy esztendővel, a legtörténelmibb magyar izgalmak idején, a remegő várakozás hangulatában, s azután is, az egyik szemünkkel síró, a másikkal kacagó napokban, ki ne vette volna számba azokat, kik mindezt már nem érhették meg?...

    Én azokban a napokban sokat gondoltam egy nagyon régi erdélyi emberre, elképzeltem porszívének nyugtalan motoszkálását valami távoli sírban, s hittem, ha teheti, égő lélek módjára szálldos mostan az Úr felé, és sikító szóval esedez hazájának könyörületet.

    Egyszer már átélt ilyesfajta időket. Az ismétlődő történelem rezgései most is bizonnyal elhatoltak porrészeihez. S ha tehette volna, ismét lantot ragadott volna, hogy a második Unióért is énekeljen.

    Mondd Mentovitch Ferenc s rávágom: Unió-dalok. S az Unió dalokról viszont Mentovich Ferenc jut eszedbe. Az Unió, mely 1848-ban Erdély és Magyarország frigyét kimondá, Mentovichot is örökre eljegyezte. Nem is tudunk máást felőle. S ha elolvastuk az Unió dalokat, csapzott hajú véres homlokú ifjút képzeltünk dalolójuknak, kinek szava csakhamar ágyúdörgésbe, tüzek rettentő ropogásába vész el s őt magát is elnyeli nemsokára a fergeteg. Petőfi-, Vasvári-féle sorsot tulajdonítottunk neki: alája képzeltük az Illés szekerét.

szozattovabbacikkhez

Mentovich Ferenc: Anyámhoz, Unió-dal

Mentovich Ferenc:

Anyámhoz


Emlékezem...a múltba nézek,
Holott még nem borítja gyász:
Holott még nem volt puszta fészek:
De víg zajtól zengett - a ház.

Emlékszem éltem hajnalára,
Midőn a kisded csemetét
Szerető kebeledre zárva,
Könyűiddel melengetéd...

Eljött az éj csillagszegetten...
S korán lepihenék ugyan:
Te mégis dalt mondtál felettem
Hogy édesebben aluggyam.

Mily változás...most mélyen alván
Te vagy, ki csendben nyugoszol,
S álmod felett, sírodnak halmán
Fiadnak fájó hangja szól.

Ím eljövék...sírodhoz léptem
S itt halkkal megzendűl szívem:
Hogy ott alant a sír ölében
Mosolygóbb álmok közt pihenj.


Mentovich Ferenc:

Unió-dal


                  XIX.

Lejt a Maros, fáradt vándor gyanánt
Mindig előbbre és előbbre kél;
Hulláma zúg: hangos vándordal az,
Tudjátok-é, dalában mit beszél?

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang Hungarovox 11 15 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf