Marconnay Tibor: Őszi lázak látomása

Büszkén, és mintha bilincsekre vágyna
vetetted hátra fejedé s fürtjeid.
Akkor elhullt a földre szürke fátyla
s az őszi aranylomb.

Aztán halántékra omlattad újra
szagos fürtök tévesztő rengetegjét
s mintegy zászlók árnyában elborulva
törtünk egymásra vadul.

A vágy ormán lobogsz. S hogy lezuhanjon
emlékháncsokkal kötözött szerelmünk
alszik karizmom, ájult-vad a hangom:
nyűgöz mély földi dübörgés.

Jönnek a nimfák és fürge vidám
faunok kartáncába reszket a föld ma.
Harsan a bronz és búg a sirám
keserű, régi sípokból.

És a múlás gyötrelme kicsikarja
szívünkből a legégőbb vágyakat,
miket csókolni nincs embernek ajka,
úgy se, ha űzi kísértet.

De szabadság-illat száll dúlt hajadból,
a méla perc szikrája szítva száll,
mely minden vért szilaj, nyers lázra hangol
meztelen ég alatt.

S holnap vak szerelmünkön pilla pattan
és Mederbe talál az indulat,
ha majd felhőket ringató patakban
eltűnt az aranylomb.