már elmerült a rozsdacsillag
a galaktikák búgócsigája mellől
egymással űr-hidegbe távolodva
fennakadunk az érzelmek szögesdrótján
ami tegnap volt mielőtt felbolydult
amíg gyengéd volt a világ
ma felhorzsol megszakad kialszik
ami tegnap volt mára értelmetlen
kisiklott villamosból a világlátás
az embereket jobb és bal latorra osztja
elvek szemétdombra taszított ideálok
billen a hinta a kudarcba beleszédülsz
Palaszürkére fulladt a rekkenő nyár,
fénylő kavicsokat terelt az égre
e törékeny képzelethatár.
Hűvösre lehelte a házak ablakát,
a titkot rejtő park forró lányait,
lehűtötte a közeledő éjszakát.
Elcsendesedett az erdő,
mélyében hallgat a tó,
a virágbibéje is pihen,
mint szavaló szájában a szó.
Hatan hat széken,
hat felemás ember
hat felemás széken.
Az olcsó kávémat szorongatom,
nem kávéházi, csak semmilyen.
Hidegen nem jó!
Nem tudom megmondani,
hogy mégis miért szeretem.
Semmi sincs a teremben,
egy félig telt szemetes, ennyi.
A szél: újságkihordó,
küszöbünk elé dobja a híreket,
egymás hegyén-hátán a betűk,
mint egy tömegsír jelenet.
Az utcai lámpa elolvassa,
bár már egy hete hunyorog,
olyanok a pöffeszkedő-címek,
mint politikai donorok.
Most arról kellene írnom, hogy mennyire szerettelek,
vagy hogy épp fáj. A szerdai kávézásokról. A félelem iránti vonzalomról.
Trigonometria. Hisz a zenészek is csak azért dalolnak érzelmekről, mert jól fogy.
Beszéljünk… mondjuk a filmekről. Arról, hogy mindegyik ötlettelen, és nem mer
újat mondani, és hogy mindnek ugyanaz a vége.
Szivárványt ugrik a napfény az esőcseppek alatt,
narancsos-lila színekben bomlik esténként széjjel a Nap,
fűzöldbe fekszik, monoton ciripel a tücsök,
a teraszon szentjános bogarak fénye alá ülök.
Ujjaimat lágyan simítja a könnyed nyári szél,
vannak idők, amikor minden egész törött, fél,
huzatos szobákban vergődöm éjjelente,
pillanatok alatt szublimálok boldogságból rémületbe.
...Lószőr kabátban állt ott a férfi.
A bal vállán fészkében varjú ült.
Csodálkozott, hogy a Csend sem érti,
hogy egyetlenegy szóba süketült.
.
Egy vén fa törzsét húzta magához,
melynek ágain születhet levél.
De tudta jól, a világ elátkoz,
és, hogy a múltból senki meg nem él!
Az idő réteglemezei minden ajtónyitással mélyebbre
rakódnak, ahogy heggyé nő a mély és meghajlik a táj.
Hideg folyó öleli szorosan, a halak sem értik pontosan,
csak lebegnek zavartan, ragyogó alakban.
Néha sziklának simulva, mondandójuk pikkelyen.
Egy bizonyos szint alatt, csak hallgatnivaló marad.
A nádasszűrte zajban himbálózó bádogcsónak
a rozsda horpadt hasára ír. A part és a parton
madarak percekké töredező szárnysuhogása
mindent felold egy szelet hullámfodros örökkévalóságban.
Megint rohanvást, noha rendezetten.
Adott helyről egy másikra, szabatos
terv szerint. Fegyelmezetten, tűnjék
bármilyen alkalmatlannak is ide
ez a jelző. Csupán szoknyád lobog (mert
nadrághoz túl meleg van), esetleg még
a hajad is, ha épp nem rövidet hordasz,
vagy nem tűzted fel — ne akadályozzon,
miközben időre kell odaérned.
Vagy vissza. Ami persze szintén:
Akárhogy is, megbámulnám mindened,
ami lobog, és bizonnyal a szoknya
alá is lesnék, ha módomban állna.
elmennék én
ha volna hova
elmennék hogyha mennék
a világ
mindenütt mostoha
de csak ilyenné tették
ki ha elmegy
mindig merész
én maradni vagyok bátor
mást mond a szív
és mást az ész
emberré lenni bárhol
ahonnan sokszor elüldözték már a gólyákat
de mindig visszatértek a fehérfekete istenmadarak
ahol a patak ölét sokszor tépte már föl
vasmarkú emberakarat
mégis most is ugyanarra a dallamra jár
nászkeringőt a habokkal a nyár
ott élek én ahol a patak partján egy akácfa alatt
gyermekgyűrűben van rejtve minden mi maradt
a patak a hold a kincskereső játék
a tűznyelven beszélő ezerhangú tajék
emlék és valóság ma is mint a gólyák
bikadög árnyán
sárlik most Europé
obsitos madam
– – –
Kaszabnál bárányhús elfogyott.
Nyár lesz, valahány sarok fagyott.
Már majdnem készen áll
az új világ
új katedrálisa
összezavart
megcsonkított
kibelelt
szófoszlányok
hazudják szerteszét
a látszat – boldogság
műanyagízű illúzióját
s kacsintanak kajánul
Bennem vágyak dőltek össze,
úgy épültek újabb templomok,
padlásaim a magány kisöpörte,
a világba szórt szét minden lim-lomot.
Rőt ujjaival simított az isten,
lelombozódtam, mint őszi fák,
ma már őszintén irigylem,
ki égig üvöltheti minden bánatát.
Kezemben tartok egy maréknyi görcsöt,
elengedném, de értsd meg, nem lehet,
kapaszkodom, s ha kell, újratöltök,
míg el nem nyel a világ,
mint téli köd a fázós leheletet.
Az én forradalmam
önmagam legyőzni,
semmit se tegyek, ami fáj másnak.
Kibontani metafora-sorokat,
írni az életet úgy, hogy
teret adjak a világnak
felkészülni életre, halálra,
szerelemre –
s mint prizma,
a fénytörés örök igézetében:
testvérként élni
Isten kezében.
Annyi meg annyi üzenetet
nyikorog az éj, mint kihalt ház
szellem-borzongása hegedül,
és egyedül a múlt albumát
lapozgatom, ahol még szép
életem pillanatfelvétele:
Gondolok, sokat rád,
vagy igaz, vagy vágyott valóságot;
fákon a levelek szél-szimphóniája,
igaz, vagy sem múlt-képeket nézegetek,
ahol még mosolyogsz rám,
élsz még szívem albumjában.
Helytelen idő
Létezik egy hely a rácsok túloldalán,
ahol hónapokkal később van.
Ott már pontosan tudom.
Most még játszom a gondolattal,
könnyű szédülés csak, mint kezdő dohányosként
a reggeli első pár slukk.
Tanulom a helyrehozhatatlant.
Egy félbehagyott ház
üres előszobájában állok
Reggel hallod a másik már zuhanyozik kávét főz rádiót
hallgat és valamit mond az elnöknek a szerelem olyan
hogy megy le a lépcsőn nem néz vissza a szerelem
fékcsikorgás az aszfalton a szerelem mint a macska ül
az ablakban délután a szerelem olyan mint takaró a kanapén
a leesett pohár a kövön folt az abroszon a szerelem olyan mint a
sötét szoba ahová belépsz óvatosan csak részeket érintesz de
mégis benned az egész.
Zenéből nem lehet aranyláncot fűzni,
sem jelvényt veretni, hogy hajtókádra tűzd ki,
zenével nem lehet csatákat nyerni,
jéghideg pohárból forrásvizet nyelni,
zenével nem lehet jól kiszellőztetni,
nem üzen a zene, mint hűtőn a fecni.
Zenéből nem lehet építeni házat,
zenétől nem múlik rólunk a gyalázat,
zenével nem lehet beteget purgálni,
a hangjegy nem bankjegy, hitelt kiperkálni,
zenével nem lehet szépen fogat mosni,
sem pofozkodni, hogy kérdjék: hé, ez most mi?
Zenével nem lehet művelni a földet
könnyű utat járj
hideg szabályban
rendes valóság
vélt szenvedély
kihagyó áram
leomló otthon
mindig ezt vártad
lottóesély
nehéz ösvényen
forró az erdő
könnyű a fegyver
hiába takarom el kéreggel az arcom
hátamon fölbugyognak a kíváncsi szemek
gallyszövevény-idegzet az ég alatt
gallyszövevény-idegzet fölöttem
aki lát az láthatatlanná se válhat
a fatörzsek közt kirajzolódnak a majom kontúrjai
kár volt továbbmennem a sárból kimeredő gyerekkezeknél
de minden erdei sétámon ilyen útjelzőket kerestem
Szeretném elmondani, hogy alszik az életem.
Hogy pihékre hullt, szélkergette, súlytalan gondolatokkal játszom,
jobbára elmerülve valami lehetetlenül szép semmiben.
Szerelmem nyakad köré fonja könnyű karjait
és csókot érint a szádra,
gyönyörű vagy, mint a vihar utáni tiszta illatok,
a kibontott hajamba kapó bátor, reggeli szél.
Le akarom venni a ruhád
és a földre dobni vele minden túlterhelt napot,
hogy míg öledbe bújva szelídítem folyton utánad
Átszövi lassan rajtunk
a moirafonal önmagát.
A Mindent, csak azt
akartuk, de a semmi
lett értő barát, s lett,
ami lett a vége a sok,
gyatra félmesének,
volt, aki vadlesben ült,
míg mások de facto
féltek. Az árterek lágy
csacsogása hűtlen
partokat díszít, faágon
Van az úgy, hogy fontos.
Ha nem épp most, hát máskor.
Ha nem is többször, egyszer.
Ég- s földinduláskor.
Rést nyit odaátra,
húsból növeszt szárnyat.
Van, hogy aranyhalból
kívánhatsz még hármat.
Csillagporból fényt szór,
világok közt hintál.
Van az úgy, hogy mégse.
Van az úgy, hogy nincs már.
újszülött sugarak fészekalja fény
árnyat vet az útra a fasor gótikája
járatlan robajjal zúdul a völgybe
a kiolvadt délután
*
virágok szoknyafodraival
forgószelek komiszkodnak
ég a tarló némán nézi a nyár
jeanne d'arc-ja egy magányos nyárfa
*
szedelőzködik a nyár
behálóz mindent az ökörnyál
a szél csapzott csavargó
Még olyan ártatlanok voltunk
és vidámak,
mint a csipkebogyótól piros
bokorágak.
Megsimogattak és éreztük
a kezeket:
akkor még lehajoltak értünk
az emberek.
Ma már a sok elmúlt ősz miatt
mirajtunk is rengeteg hegyes
tüske maradt.
(60 lettem)
A megtett út biztos,
vajon hol döntenek hossza felől,
te maradsz hátul, én leszek legelöl (?!)
Csöndet szippant a dallam,
hatvan sóhajtásra készül,
egymásba simul a volt,
és maradsz te
legbelül.
Ha múlik, hadd múljon,
a gitárhúr is fárad a bundokon,
voltam, vagyok, leszek
Ahová már csak homályosan lát el a szem,
és ahhoz is hunyorogni kell,
odaképzellek most, ahogy tartasz hazafelé.
Autópálya, sötét, monoton táj, hangvédő falak,
üres, sehova sem tartó utakon is téged láttalak.
Látlak, amint az autóban ülsz,
és próbálod kijátszani az időt
vagy magadat.
Mindjárt itthon.
íme hát, elfogyott minden álom.
végleg ébren,
e mit sem érő tétlenségben,
magamban
-- így maradtam.
se magasság
fölöttem,
se mélység
alattam.
Szél tapsol, nyakát
gallérja csapkodja, fel,
le, lejjebb,
lejjebb, huzat löki
előre, hátra, sikátorok sikoltó
csendjében havas eső pofozza örök
hazátlanságba, nem óvja angyalszárny,
angyalszárny sem
védi, csak a semmi
susogása, lélekvesztő
télben légvonatok
Mondd, ki vagy, miféle férfi,
hogy hétfőtől vasárnapig szomjazlak,
s üres poharat szürcsölve viselem;
már sosem leszel közelebb,
egyetlen háztömbnyivel sem.
Betűk, szavak mögött látlak egy vásznon,
ahogy két szeretkezés között rám liheged
minden morcosságom,
mert álruhában fulladunk csak gyönyörbe,
a semmit nyaldossuk egymás után körbe.
Mielőtt meghal a délután...
A véletlen csodája
torkomban izzik.
Ellepi érzékem –
Ösztönöm igazgat
Éber az álmom –
Hiányként tornyosulsz
ferde éjszakáim
zúgása felett -
Felfűzlek éveimre,
hogy belém leheld
a megnyugvást.
(avagy, egy tavasz tűnődései)
Kiszáradt felhők esőemlékei alatt,
a pénteki belváros porba rajzolt
kontúrjain imbolyog, kapualjakhoz,
ablaküveghez dörgölőzve. Nem csinos.
Felöltözve kopott hajnalt útközben,
hogy némileg elrejtse meztelenségét
a tájra ülepszik az igék fájdalma
hát így ment el az utolsó nap volt ma
felhasítja az égboltot az utolsó tekintet
és lecsapódik a szó amit még elhintett
oldódnak az arcok sósízű patakká
de a táj nem enged nem lesz már szabaddá
meghámlanak az utak de le nem vethetik
bőrükbe égetett fekete terheik
Matróznak
Már minden tócsa tengeröböl,
hintás roncsunkkal ring, remeg.
Pajtás, árnyékunk régen elhagyott…,
siklását őrzik kikötőkataszterek.
Hát igyunk rá párlatot!
Tűirányt őriz fregattmadár,
messzibitangolt delfinek, cetek.
Pajtás, kaszáscsillag fölöttük ragyog…,
siklását őrzik kikötőkataszterek.
Hát igyunk rá párlatot!
mindent elveszít az ember
kulcsokat
szívet
gyökeret
a gyerekkor
magától elver
szádon a szitok megered
mindenkit elveszít az ember
élőt és holtat
egyaránt
magányod
Nem ilyen világot
álmodtam magamnak,
ahol az ideák
a pénzhez tapadnak,
ahol a sivárság
ünnepel a bűnben,
klipek és reklámok
fogannak fejünkben,
ahol az erénynek
helye sem világos
A bosszúállók magukhoz édesgették
az irgalmasok szeretetét…
majd gyűlöletté gyúrták.
Hozzád hajolni volna kedvem
megvallani mind, az összes bűnömet,
könnyezve könnyebbülni meg,
akkor is, ha tudom, ezt nem lehet.
Tudod, ha sírhatnékom támad,
s szemenként szednéd össze könnyeim,
melyek kezed tisztára mosnák,
akkor se hinném, mert nem hihetném,
hogy enyém vagy, birtokollak,
de tudnám, hogy értem élsz, ahogy
én érted élek, s míg létem perce fogy
Bedőlt az első dominó,
délceg még az utolsó.
Na de, lehetséges állva várni,
mikor dől a ház;
s megéri a ma születő gyermeket
hős halottként feláldozni?
A szent, a szent igazság oltárán
haljon ezernyi ártatlan, csupán
azért, hogy beszéljen rólunk az utókor!
Előre bátrak, hősök, ártatlanok!
Koponyád csendül. Szíved kondul.
Lüktető agyad megbolondul.
Paták dobognak, ostor csattan.
Húrok pendülnek szét az agyban.
Orgonasípját fújja a lélek.
Szerte tükörcserepek zenélnek.
Fogcsikorgásban szemed tágul.
Fejed a sok zsongástól kábul.
Egyszer belerúgna hivatali ajtóba
egyszer az állatkertben a ragadozó
ketrecénél kiabálná ne a rácsot ne a párducot
az eget nézzétek egyszer platánok alatt halott
anyjára várna a sötét fasorban egyszer
láthatatlanul megnézné hogyan virraszt az
elnök a hátsó szobában egyszer fagylalttal
ugrana hídról egyszer befordulna a sarkon úgy
Elhagyott,
bukott nők átkát hordozom.
Jönnek velem észrevétlen,
rámhagyott kedvesek
vakított szemében.
Kötések, vágyak.
Lepedőn hagyott véres cseppjeit mosom a múlásnak,
s oldom szövetbe száradt foltjait
minden árulásnak.
Csak átsétálsz a parkon könnyedén,
és senkit sem kérdezel, de mégis jól
tudod, hogy mennyi titkot hordoznak
az első festés óta megkopott padok.
Szerelmi vallomások nyugszanak
a háttámlákra vésve – szálirányba
szív és dátumok, s hiába áztatták
utólag könnyek annyi nap, magába
rejtett minden monogramot a pad.
Rajta délelőttönként még csókok
Árassz el békéddel,
nem bírjuk ép ésszel,
ép ésszel nem bírjuk,
öldöklés, ózonlyuk,
szomszédban gyilkolnak,
nagykésük csattog csak.
pusztul vén, kisgyermek,
Istent nem ismernek,
csak hírből, csak szájjal,
kő robban, tűz szárnyal,
porladnak nagy házak,
értelmünk fellázad,
Úristen, szétnézel
a Terasz
a kávéházban ülve albatroszokat
vések a papírszalvétára majd
origamilepkékké hajtogatom őket
és hirtelen letépdesem a szárnyaikat
de te ezt Álváró nem értheted
hiszen még a kávézaccra is
vitorlákat építesz és a horizont
mögül távcsővel nézed Lisszabont
ahova bezártak rossz lábaim és
mégis állandóan utazom noha
selyemkendő suhogás
ahogy szempillám súrolja bőröd
ujjbegyem érintése katicarebbenés
pirosba oldódó ecsetvonás
veréb és vércse az álom
kávészemű ébredésbe repül
monokróm áll félre
színeződik a kontúr
minden nap egy újabb festmény
bekeretezhetetlen az idő
improvizálom a mát is
míg mellkasom alatt
fehér virág
Munka után nyújtózik az Isten,
behúzott függönyén fennakadt, megkésett imák,
megágyaz, köntösét veszi, s fáradtan ráncolja
fenséges homlokát.
Asztalán félkész holnapok, beszáradt tollak, tégelyek,
firkás szélű, gyűrött jegyzetek mellett égi órán áll a végtelen idő.
Mormogva még poharakkal zörög, széket igazít,
s mikor megmaradt tintájával gondolatomban
felönti a hideg éjszakát,
már nem félek,
mert mióta hallgat engem
Lopódzva érkezel leginkább.
Előtted szél jár és a minták,
felhők arcára fújva. Az ég
keménynek tűnt eddig, a fény
hideg. És lágyságod messzi
voltát csak az értheti meg,
.
aki várja, hogy egyre közelebb
legyél. Néha hangodat suttogja
hamarább, egy erőt vesztett,
késő nyári passzát
Hiába, a gond, a gond!...
zsörtölődik a vakond.
Hiába van szép sötét lakásom,
a kamrában giliszták, rakáson,
a tetőn gyep, mi vastagon takar;
az asszony most ablakot akar!
Azt mondja, biztos megértem,
eleget lakott már sötétben.
"Napfényre vágyom!" - fújta.
"Élményre, tengeri útra".
Hiába rajta fényes bunda
