Gavallér János: Rejtett gondolat

Mezítláb, frissen vágott tarlón,
sétálsz, vagy futsz, szúrja talpad,
s csendes a hurcolt gondolat,
szinte csak a messzeség, távol
jár előtted, hová is indultál.

Más is járt már itt előtted,
de nincs kitaposott ösvény.
Hajolnak szolgalelkűen
más utakon a fűszálak,
s nem sercen ki sehol a vér.

Itt, mindenki előtted arat,
mezítláb, frissen vágott tarlón,
rejtett gondolat simogat:
Itt jártak, akik akaratából
létezel.

2021.04.28

Imre Flóra: Déjà vu

egy szárnyatört arkangyal itt
ha emlékeznél is hiába
a múlt megőrzi tárgyait
kevert rétegek nincs datálva

honnét ez a leküzdhetetlen
ismerős belső reszketés
hogy vergődött a két kezemben
honnét szomorú szeme néz

kétes a kronológia
mi most mi régen itt már ki látja
hidegláz nem hagy el soha

szárnya láng vergődöm hiába
égési sebek múlt nyoma
végigperzsel sebzett a szárnya

Jóna Dávid: Az ostrom naplójából

Az ostrom 374. napja.
Egy puzzle-darab, s egy ok a merengésre.
Egy barátom filozófussá itta magát.
Szerinte szükség van a pókokkal a kapcsolatteremtésre,
s hogy az ember ne írja fel sehova a jelszavát.
Valójában sosem mehet a szemünkbe a füst,
a hó pedig nem fehér, hanem inkább ezüst.

Az ostrom 375. napja.
A barátom riporterré itta magát.
Azt kérdezi, hogy a világörökség után megfizették-e az örökösödési adót?
A csókot adni jó, vagy kapni?
Miért hívják vesztességnek a vesztenivalót?
Mi tulajdonképpen rügyek vagyunk, ha szoktunk kifakadni?

Az ostrom 376. napja.
A barátom elbizonytalanodott.
Hitler vegetáriánus volt.
Da Vinci szerint az utolsó vacsorán angolnát ettek.
Olyan nincs, hogy felrúgni a protokollt!
A Titanic lehet, hogy nem is ment jéghegynek.

Az ostrom 377. napja.
A fantomfélelmek és a valódiak ugyanazok.
Minek magunkat áltatni?
Unókártyával pasziánsz, cseh kettő a tévén,
a semmittevésben lehet a legjobban elfáradni,
de vajon, ki nevet a végén?
ki marad a végén?

Kemecsei Gyöngyi: Áldozat

Magasra vitted
a kereszted, Uram.
Az ég kapujáig vonszoltad
súlyos golgotád.
Bár a poros útszélen is
tövébe borulhat bárki,
aki hinni vágy.
De Te őérte tetted.
Ki a legmélyebben áll.
Hogy a rászakadt ég alól
is lássa jól:
csak élet van.
Nincs halál.

Kiss Teleki Rita: Piszkossárgán

Lehettem én is hibás,
ahogy feszített annyi évig.
Emésztve éjszakánként,
a tűréspont szintjéig.
Régi pillanatok, remegő képek,
két kisfiú, könnyek a párnán.
Még üzen valamit, valami régit,
szemekből hullik, koszosan, sárgán.

M. Karácsonyi Bea: Rácsozat

Bezárva éveim mögé – élő látszat,
és hogyha a Hold fél, épp úgy vele félek,
amikor vacog, mint szél fújja a nádat,
a vacogásába én is beleférek,

és mindegy az hogy köröttem üvegfalak,
vagy a hajamból lesz hamuszínű bánat,
az idő tőrcsontja kettéoszt, elfarag,
búcsúzik lélektől a vérhús. Holtjárat.

Előbb összefázok még az ellenséggel,
bolondos április csókolózzon velem,
Sakura bársonya kergessen meg széllel,
nyáron strandpapucsot lássak az Istenen.

Flamingó-felhőkkel, ha elhív szent mantra,
égi laptopomon is csak verset írok,
talán dinnyehéjat viszek a rakpartra,
ha József Attila ott lesz, rákacsintok.

Máté László: Becenév (2016.)

Amikor a fák felnőnek az égig
Amikor nem kopnak el az adott szavak
Megbecsüljük a ráncosat, a régit
Ha a jelen siet, de nem szalad
Amikor személyes lesz minden
Mert látjuk, a csónakunk közös
Ha egyszerre óv sok isten
A legkisebb közös többszörös
Mikor vállunk nem puskatustól kopott
Nem málhazsáktól görbül a hát
Nem kell megtudnunk, ki lesz ott
Ahol egy hős feláldozza magát

Amikor a vas csupán vasalásra jó
Ha nem kémeket szolgál a kémia
Mikor csak huzat ellen kell ajtó
És mindegy, a szomszéd kinek fia
Amikor sísapkád csak síeléshez kell
Ha álcaruhád nem harag ellen véd
Mikor hangszóród nem indulót énekel
És a gyengéknek is jut ebéd
Mikor nem lesz már személyi számod
Csak rövid becenéven szólítanak
Nem törvény irányít, belső szabályok
Akkor leszel majd igazán szabad

Müller Péter Sziámi: Álnok Álmok

a szél csak akkor szél, ha fúj
a nap, ha nem süt, akkor is nap
a ködfelhőkön átdereng
de a zaj mögött csak sejthető a csend

a háborúk közt béke van
a harcosok közt szívszerelmek
míg együtt vagyunk, nincs viszály
civakodnunk csak a váláskor muszáj

aki jóságos
az éjjel fél
és idill lappang az álnokok álmaiban
a gyűlölet meghal
a szeretetért
ami nincs, az van, és nincs, ami van

mosoly nélkül ez csak a szám
ha befogom az orrom, nincsen illat
igaz, hogy akkor bűzt sem érzek
és a leleplezéstől lesz csak szégyenérzet

míg nem tör ki, nem szenvedély
csak szenvelgés, csak egy úri szeszély
a biztonságban nincs veszély (és a)
némasághoz csak az kell, hogy sose beszélj

szozattovabbacikkhez

Nagy Horváth Ilona: Esténként kis álmoknak

Elméletileg sincsen semmi másom,
ami hozzám tartozna ezen a világon,
mint ez a mindenhonnan előbúvó gondolat,
ismerek egy embert… - mesélem,
és nem mondom el senkinek, hogy ebben is te vagy.
A valóság megfoghatatlan, mint az idő,
mint a hiány lüktetése, ami nincsből
van, és mindent eltakarva nagyra nő.
Nyakában lánccal fel-alá szaladva múlik nap,
félelemtől reszkető, zavart kutya,
mi falatért cserébe szíven harap.
Vastagon fog minden, mi rajzol vagy ír,
ha áldás, ha átok. Nálam hazatalál,
mint a párna alá rejtett idétlen talizmánok,
levágott csavarvég, összegyűrt papír,
kicsi űrhajóra emlékeztető kacat,
dolgok, amiket felvettem játszani,
nálam maradt és zsebre tettem,
mint tudatlan gyerek a katicabogarat.

szozattovabbacikkhez

Pethes Mária: Két imádság

csak egyetlen fénysugarat
adj Uram ami elvágja
a gyűlölködés torkát
megnyitja az igazság forrását
eloszlat ködöt lefejti az álarcokat
szabaddá teszi az élet
szépséges képét hadd zubogjanak
a szeretet zengő fürtjei
*
Miatyánk hogyha vagy
szállj le a földre vess véget
a halál garázdálkodásának
simogasd meg a holtak arcát
tartsd életben az élőket
szabadíts meg bennünket
a rettegés viharától
vérünk tűzköre ne váljon
dermedt ágak hálózatává
bocsáss meg a félelmet keltőknek
miképpen mi is megbocsátjuk
hogy elfordítottad rólunk
óvó tekinteted jöjjön el a szeretet
a béke országa most és mindörökké
ámen

Radnai István: Önthaigetosz

mindegy hogy padon vagy palotában
létrejönnek a gyorsuló mutánsok
az észspirálok töredeznek
beépül lelkünkbe egy új szakasz

ivartalan szavak szaporodnak
még szerves molekulák
mint vírusok mutatják arcuk
borostáik már kapaszkodnak

mert akit a nyugat belerángat
semmi közünk ahogy eddig
a létünk szélén harcolunk
se padon se palotában

nem alszunk az éber sejtek
felismerik hol tört meg a spirál
ma még a vírusok korában
az idegen testtel harcba szállunk

Sitku Róbert: Suttogók

Mikor csak engedélyre
nyílhat szóra a száj,
mikor nem tudják, hogy ki
volt Ladányi Mihály,

és maszkot húznak ránk, a
szájra, majd a szemre,
és senkinek sem rémlik
ki volt Ady Endre;

mikor szabad lesz másra
és tömegbe lőni,
és átok lesz március
és átok Petőfi,

mikor nehezebb élni
és méltón meghalni,
és nem tudják, hogy volt itt
egy bús Vörösmarty;

s ha bezárul előttünk
a lét többi része,
mert nem lesz több Pilinszky,
vagy más, aki értse,

és nem halunk majd bele
a szépségbe, mint a
szépség koldusaiból
egy József Attila;

és ha huszadrangú lesz,
a könyvtárak titka,
hogy itt élt Váci Mihály,
itt élt Czóbel Minka,

s felírta a nevét az
égre mindörökre
Szabó Lőrinc, Hölderlin,
Kosztolányi, Goethe –

akkor nem mondhatjátok,
hogy nem szóltunk soha,
s ha szóvá tennétek, úgy
ki is az ostoba? –

akkor nem mondhatjátok,
hogy semmit nem tettünk;
mi mindent, ami él, az
égig felemeltünk.

Szakál Gábor: Dies Irae- A harag napja

/ Verdi : Requiem /

Közeleg a harag napja
vigyázz Isten serege
a poklok kapuját döngeti
a requiem zenéje

Nem nyílik a templomajtó
egy lélek se ki se be,
menekül a Krisztus népe
a kietlen semmibe…...

Tébolyodott,zavart elme
kísérti a világot ;
reng a föld és árvíz pusztít
tort ülnek a barbárok

A bábeli zürzavarban
az Igaz keresi helyét ;
elszabadult már a gálya
viszi a Föld szennyesét !

A Föld magvát nem táplálja
már,áradó dús manna ;
hamis vízióktól terhes
teremtésed országa !

DIES IRAE – tombol immár
a szörnyűség órája,
égeti már a lelkünket
hűtlenségünk nagy súlya.…..

Urunk, Teremtőnk, adj erőt
eltévedt híveidnek,
könyörülj rajtuk,segítsd meg
visszanyerni hitüket !!

- 2021 januárjában - a DIES IRAE ütemére

Szele Anna: Depresszív

április van
és hideg
és fagy
és hó
és szirom
és dermedt bimbó
és ölelés
és csók
feslésből romlás
és fázás
és halál

Varga Rudolf: TELJESÜLT

Felnemrobbant
százéves
bomba,
nevetséges legenda,
kikopott vagány,
már
csak
egyhelyben sétálok,
azt
is
síkhülyebambán,
merthogy
mostanra
mindent
megfontoltam, meggondoltam.
Újabb tavasz?
Nyár?
Minek?
Megvolt már.
Huhogjatok csak,
ti,
vállaimon
vedlő,
tollászkodó
ötvenkétésfél
bölcsbaglyok.
Teljesült
régi vágyatok.
Ím,
kocsmába
sem járok.
Csak ülök,
ücsörgök öreg
tojásaimon.
Dal sem hagyja el
számat.
De
elalvás előtt
olykor-olykor
még
lajstromba veszem
azt a néhány,
bezsákmányolt
punciszőrszálat,
hogy karbantartsam
memóriámat.
Mint szédülős,
vén kanmadár,
mindenen
röhögök,
zokogok.
Röhögve zokogok.
Zokogva röhögök.
Már csak
egy
nagy fagyra várok.
Várom,
végre
belülről
havazzon.

Vámos Hang György: Látó

-- Mily szép az ég!
Bár sohase tudnánk:
a tiszta lég
mázsányi súlya hull ránk!
-- Ha nem lenne ég,
se kék,
se felhő,
se villám…
Volna tán egy nő szeme,
az is épp így fénylene,
ragyogna
akkor is, ha már aludnánk!
-- Mily szép az ég felettünk!
Ha földre fekszünk:
megbetegszünk
s lesz belőlünk magocska…
Van vánkosom, dunnám’,
-- kicsiny vagyok, úgy aludnám!
De vagy a balta éle,
vagy a holdnak fénye
csillan duplán...
Vagy mák zizeg,
vagy a szederfa
részegen borul rám.
-- Jobb volna, ha ezt se tudnám!
De jó volna, ha ezt se tudnám.

Füzesi Magda: Sirályok

Míg köröznek a híd alatt –
alamizsnával megdobáltam –
még a lelkük is felszakad
egy-egy elnyújtott sikoltásban.

Az Ung rohan. A köveken
az apró habok is vacognak.
A sirályok – huszonheten –
rongyos álmokba kapaszkodnak.

Néha egyikük felkiált.
A tengert látja, elmerengve.
És elsodorja a határt
a szilaj vizek végtelenje.

 


sirályok

Kovács Vilmos: Bikaháton

Hegy hátán hegy: púpos, csorba,
elvarázsolt, alvó csorda,
földdé döngölt ezer évek.

Elszállt lelkük, pásztorének
leng a század kormos egén.

S álmában egy tarka tehén,
hadak tiport útja mellett,
bömbös táltos-bikát ellett.
Szeme csillag, csupa szikra,
a homloka csapott szikla,
szakadék az orr lika,
langy párája alkony-lila,
villás szarva karácsonyfa,
hegyén a hold lyukas, csonka,
két patakot vizel csökje,
hamis gyöngyszem minden csöppje,
bozót-szőre férge farkas,
öt patája hernyótalpas,
lába között atommáglya,
s tehén-jámbor falum hágja.

Bikám, bikám, táltos bikám,
van nekem egy vaskarikám,
fából csinált, ezeréves,
tatár, török, magyar véres,
orrodba ha befűzhetném,
falum, riadt, jámbor tehén,
tarka anyád fehér nénje
patádtól tán nem is félne.

Balga álom: táltos bika
orrlikában vaskarika?
Fakarika talizmánom.
Bolond Krisztus bikaháton.

1970

Sáfáry László: Kemények vagyunk

Kárognak a hízott varjak.
Költőcske, ne dalolj!
Vázában liliom, pusztulj az útból,
nem szépek nekünk a csendéletek!
Frissen vágott botok,
kikalapált kaszák,
szálfák a sodró folyókon,
kemények vagyunk és

Sütő Kálmán: Ahol Kiss Albert zászlót bontott

A múltba mentünk, századok ölére
az emlékek szilaj paripáján,
s ölelt minden itt: a Tisza táján…
Így érkeztünk meg Kiss Albert földjére…

A Borzsa partján, Tisza füzeséből
áramlott szét a szabadság szele.
Két és fél évszázad lángja lobban bele,
mégis ifjan ég az eszme tüzétől.

Mentünk, vágtattunk, szálltunk a telivér
tavaszba, mába, s az új jelenben
a múltnak fátyla szétlebben a csendben,
s az új kikelet egy régiről beszél…

Kibomló május mosolygó reggelén
szökkent csírába egykor itt a mag:
felkelt a nép és a tavasz sugarát
lánggá szította nyomorú tűzhelyén,
és vért és életet hullatott érte.
Fergetegként vívta szabadságát,
rázta, zúzta, törte rabság-jármát
magyar s ruszin föld testvér-jobbágy népe

Hősi, dicső múlt, nagy-nagy emlékedet,
mint fényfáklyát, gyújtsd meg hát a mának!
Utódai Kiss Albert hadának
de másként élik itt az életüket.

Ezért cseng minden szívből jövő nóta,
ezt csengi felénk a tavaszi szélben:
harcban-hullt harcos, alszol-e békében?
s úgy lesz itt minden, ahogy megálmodtad?

Így robogtunk el századok ölére
az emlékek szilaj paripáján…
Dalolt a táj – de a Tisza táján
jön-e új kor majd kurucok földjére?

Vári, 1934. május 7.

Vári Fábián László: Sírfelirat

Harmadnap csak az támad fel,
akiért a szelek sírnak,
szakadatlan szól utána
füzeseknek furulyája.
    Hajnaltájban harmadízben
zeng a kakas harci díszben,
s negyednapra, valahára,
hó hull üres sírhalmára

Gaál Áron: Vărseci „Mária”

Egy parkra néz az erkélyem éppen,
s lent gyerekkocsit tol Mária…
Fürdik a lomb a délutáni fényben,
s tán a kocsiban Isten fia
bömböl. Bibliai a jelenet.
Posztmodern – mondanák a kritikusok
egy költő és Ő és Vărsecen
történik mindez kétezernégyben
október kilencedikén pénteken.
A barlang a könyvtár, és a királyok
a szerb, a magyar, a román eképpen
odagyűlnek az őszi éjben,
hol mirha, olaj és arany a vers,
az eljövendő jövőnek ajándék,
és az olvasók pásztorként hiszik,
hogy elviszi a percet, az órát
nyelvtani formákon túl is a hit,
amíg körül öleli az árnyék,
ami talán a múlt, talán az álom,
itt a csillámlókövű várrom alatt
magába fogadó könyvek között.

2004. október 9. Versec / Vărsec, /

Jagos István Róbert: Bizonyságtétel

Arcom porban
Számban homok
Hajamban tetvek
Isten ostoroz
Lábam béna
Kezem gyilkos
Szemem zavaros
Fülem zsíros
Ínyem véres
Körmöm tépve
Nyelvem kivágva
Gyomrom kihányva
Testem dombon
Keselyűknek étel
Széttépett cafat
Bizonyságtétel

2008

Kapui Ágota: Ébreszd fel

Ébreszd fel mind az alvó szavakat
te nyomoronc kit földre húz az ág is
add meg a sorsnak vágyó önmagad
ha lámpás léted többé nem világít
ne akaszd szögre rongy útravalód
mit anyanyelvből szőtt a múlt neked
és kihímezte álmokkal a szót
a rímekkel vert szép emlékezet

Ébreszd fel azt ki hozzád gügyögött
a bölcsőhalál szánkra kékült csendjét
a szenderedő anyanyelvgyököt
s a fiók mélyén szunnyadó kelengyét
hol ösvény volt még végtelen utad
mint madártoll lebegve hullsz oda
s ha szigorral tekint rád jó Urad
ne mondj nemet az ámenre soha

2017

Kányádi Sándor: Ha

/látomás ember-távlatból/

ha elherdáljuk ezt a kánaánt is
ha itt sem építjük föl a
vágyva-vágyott új jeruzsálemet
ha kivágjuk az utolsó erdőket is
és önnön hatalmunktól részegülten
illatozó eukaliptusz-máglyák
körül karneválozunk
majd beomlanak a mikroprocesszoros
vakondokok vájta labirintusok
visszanyel mindent a kirabolt föld méhe
égrekövülnek a szuperszónikusok robbanásai
kondenz-felhők vakítják majd az
óceán gyönyörű tükrét s még
keselyűk se billegnek majd a
corcovádon posztoló krisztus
tehetetlenül széttárt karja közül
már fölmeredni látszó minden idők
legmonumentálisabb koldusbotján

1985

Szervác József: Lányának ír mesét

Nagyok vagyunk. Akármit játszhatunk.
Hogy te a lányom vagy, és én az apukád.
Hogy mindig együtt megyünk oviba.
Hogy minden évben van karácsonyunk.

Játsszuk, hogy van egy házunk. Ott mi ketten
lakunk csak, meg akit szeretünk, mind.
Minden babádnak van külön szobája.
(De ha fél, alhat itt mellettem.)

Játsszuk, hogy királylány vagy, én király.
És mi parancsolunk az embereknek.
És aki rossz, meg gyerekeket lopkod,
nem kap egyebet sónál, krumplinál.

Játsszuk, hogy mindig játszunk. Felnőtteset.
Hogy a nagyok még jobban tudnak jók
lenni, mint a nagycsoportosok.
És soha nem bántják a gyereket.

Csak rosszakat ne játsszunk. Mondjuk, azt,
hogy mindennap megyek hozzátok.
E bújócskában (és ez nem csalás),
vigyázz, kicsim, az ég alól kiállok.

A. Túri Zsuzsa: Álomtükrök

Ejtőernyőként hull az éj
az elfáradt mára,
a Hold nyakán felhőtaréj
kéket fest lilára,
önmagunkra kaput zárunk
villanyt oltunk újra,
ájult, mély álomra várunk
paplan alá bújva,
csillagfényes szédületben
szemhéjunkon belül,
csodát sejtő révületben
az élet elmerül,
elménk tükrös palotája
falai közt repked
tanító parabolája
néhány csöndes szentnek,
gondolatok keveredve
tükröződnek lánggal,
préselődve keretekbe
álmatag Világgal,
törött, torz vagy ép tükrökben
cikáznak az álmok,
emlék-tóban megfürödten
ragyogó fény átfog.
Tekergő labirintusban
elfelejtett képek:
rég nem dobolt ős-ritmusban,
táncban ki-be lépnek.
Tudatalatti padlásán
lomhán száll a pára,
ringatózva áramlásán
béke ül a tájra.
Eltévedt fény csillan vissza
elhagyott bálványon,
az ész a jelent beissza,
szín lesz szivárványon.

Albert Zsolt: ÁCSÉKNÁL

Ácsék házában találkoztunk először,
hangos ünnepi parti volt, langyos május.
Egész ott töltött idő alatt hozzád indultam,
mégis valami mindig elém állt,
ember, asztal, szék, gyávaság, zivatar.

--Nyár

Akkor pont jó volt hozzánk az idő,
világos estén, nyár születőben,
érezni lehetett az akác émelyítő illatát.
Nagyjából százhúsz szempár figyelt,
enyém csak rád.

--Megbotlottam

Zakóztam párat a tömegben,
mindenki előtt, szégyelltem,
már nem érdekel. Sietnem kellett,
hazafelé indultál egy másik városba.

--Dadogás.

Régóta akartam veled beszélni.
Kétszer is bemutatkoztam egymás után.
Ilyen, amikor készülök életem beszélgetésére
és az kimerül egy béna duplázásban.

--Mosolyod

Jókedvünk lassan oldódott,
túl néhány soron és hibán. Valaki kiment
a teremből és a nyitva hagyott ajtón
befújt közénk, lehevert a szél, majd jól
összesimított bennünket észrevétlen.
Néhányan láthatták.

--Levelek

Én tudtam ki vagy,
de te elfelejtettél bemutatkozni.
Később pár nap után
közölted egy levélben: Judith a neved.

Arany Tóth Katalin: VÉSZFÉK

A pokol ösvényén kúszom.
Létembe bújt a dermedt hideg.
A mélyben kovászos éhem
élesztő arcú vágya koppan,
benn' üvölt a dühös tömeg.

Szomjazó bosszúk harapnak,
szavakkal öl az emberi hang.
A halál torkán fekélyes
gyűlölet duzzad, s kacagva szól
a sok aljas, balga bitang.

Bűn és törvény. Ősi játék.
A józan ész ma tiltott sziget.
Isten! Óvd meg büszke néped,
ha végig ér haragja kardján
a szenny, mit kő és tett követ.

B. Mihály Csilla: Húsvét után

Uram, tudom, hogy jót akartál, 
s látod, mivé lett már a föld?
Mert megrekedt a nagy szavaknál,
hitünk ezer darabra tört.
 
Elnézem néha, mennyi szépség,
s lamentál minden embered.
Beszélj fejükkel úgy, hogy értsék,
szíved, ha bennük nem leled.
 
Maradj a keskeny út alattunk,
világ a távozók előtt;
s nekünk, kik értük itt maradtunk,
csodát teremni adj erőt.

Czipott György: Kegyelem

televénnyé kell lenni
rozsdaett falevélnek,
halmokba ha kotorta
véletlen, sorsjárta szél.

– – –

bőrben ronccsádarált hús,
mindegy, mennyi éve már
tudja magát magyarnak.
hallgat úgy is, bár beszél.

csuklószalagján világ,
habár sose kapja meg;
gondjai fölött mennybolt
s égtájakra törve tél.

tapogat, akárha vak.
sortüzek visszhangzanak

Deák Mór: ALKONY

Az Ürgehegyen,
több, mint kétszáz
méterrel a tenger szintje fölött,
a pincékben hordó,
abban peniglen bor pihen,
nem tengernyi,
mert tengernyi csak abból van,
ami nem kell,
de azért tudja azt mívelni
a magamfajtával,
amit később nem nehéz megbánni.

Élhetnék másutt.
A Balaton szőke hullámai
bőrömet bizsergetik még most is,
s Leányfalu barna Dunája megborzongat,
ha arra tévedek.

Mór, Jászberény, Debrecen:
jó mag voltam,
csak föld kellett és napfény,
hogy gyökeret eresszek,
s bár nem maradtam
hosszasan sehol
sok ősz sok levelemet
sokfele szórta már.

S most, hogy itt,
Ürgehegyen talál a hajnal,
s nem lázas remegésből
riadok fel csatakos halántékkal,
megköszönöm a rigóknak az ébresztőt,
s a macskának,
hogy nem bántja őket,
kikelek az ágyból meztelenül,
hogy szemügyre vehessél, Uram,
s nekilátok napi teendőmnek,
ami számos,
hogy este leülhessek verset írni,
míg poharamból lassan
kivöröslik az alkony.

Dóczi Székely Gábor: TAVASZI ÁLDOZAT

Miért jajong a jobb? Ha győzni rest, veszít.
Magánvaló e föld, e nép, de léte szít!
Övé a múlt, s jövő?  Gagyog, s ragyogva vár.
Ma már e kerge szín is újra kártyavár!

A bérc, a szent: a vég. Fajunk alább alél.
A szív: ha szárny s ha fönn, előbb honára kél.
Ki süllyed és ki sír? Világ: te béke-nincs!
A könny szemünkbe ült. Hová, ha nincs kilincs.

   E tájat ajzta túl, ki rajta átvonult.
Soká fogott a zár, s a békejobb szorult.
Magunk közül ki küzd: az égi áldomás!
pályadíj: az út. Jövődbe nézve láss!

Barátot ölts fel itt, s felejtsd el azt az ént.
Csak úgy lehetsz tovább, ha kérsz tavaszt - közénk.
A tél, az ősz, a nyár: diderg, borong, csapong.
A négyben egy maradt: rügyezd, szeresd a hont!

Ha rendül, ím, a föld, hazádnak ingyen égj!
Amint szövétnek ég. S igaztalant ne tégy!
 ma vétkes út. Kenyérrel: élhető.
S e fegyverünk elég: ha lopva béke jő.

Ernst Ferenc: Nem minden áron megfelelni...

Elém állt, a halál hátú Isten,
vállán a heg voltam, majd
gennyet okádó vulkán lettem, hogy szemébe hamut hintsen
hűs lehelletem.

Repkedtek és fészket raktak
madárszárnyú szép szavak,
most fészkeinkben semmiből kelt
kakukkifjak játszanak.

Tavaszt vártunk, homlokunkon
érezve a tél fagyos leheletét,
tavaszt vártunk, új virágzást,
s közben minden szavunk elvetélt.

Repkedtek és fészket raktak
madárszárnyú szép szavak,
most fészkeinkben semmiből kelt
kakukkifjak játszanak.

Csak gyűlnek, egyre gyűlnek
a magágykiadások,
*B*irodalmi megfelelés,
csak legyen, mert lenni kell,
kit érdekel, mit gondolnak mások.

Repkedtek és fészket raktak
madárszárnyú szép szavak,
most fészkeinkben semmiből kelt
kakukkifjak játszanak.

Elém állt.
Hátán a halállal Isten.
Hellyel kínált, a jobbján.
Nem fogadtam el.
Nem kell, hogy érte
a világ keresztre feszítsen.

MERT

Repkedtek és fészket raktak
madárszárnyú szép szavak,
most fészkeinkben semmiből kelt
kakukkifjak játszanak.

Fazekas István: Stáció-töredék

Akár a bombázó

vadászgépek,

elzúgtak fölötted

mind az évek.



A napok, az órák is

perccé hulltak,

talán egy másodperc

sincs a múltad.



Csönd van a hajadban,

hunyt szenvedély:

századokat borzolt

rajtad a szél.



Sejted, hogy árnyjáték

belső fényed:

zúgnak a bombázó

vadászgépek...

Fülöp Kálmán: A legszebb zene

Egy hang
a sötétben,
szomorkás,fúrcsa
játék,egy
beépített mikrofon
az agyban,indítja
némán álmaim tüzét,
s a szétfeszülő
vágyat önmagamban.

Szürkés a hajnal,
s összekuszált
sorok közt árva lelkek-
kedves-mosolyok minden
leírt sorban,amelyek
olykor engem ünnepeltek.

Vérmes szememből
kiszakadó ködfólt,
sokszor lengte be
éveim múlását,
pedig kitartón
vigyáztam lelkemre,
titkoltam,olykor
szívem dobbanását.

Vállamra hulló
a csillagfény, s a hajnal,
kiszáradt ajkán
az elmúlás mérge-
mi az mi fájó,
s mit igér jövendőm-
hány mérföld csendjét
nyelik el az álmok,
míg rátalálok
a legszebb zenére?

Gavallér János: Vesztegzár alatt

Szobám szűkül, s én falfehéren
remegek, beszegeltem a szívem,
a kínokat már nem is érzem;
szikkad testem a magány-kereszten.

Nem kopogtat be hozzám senki,
ajtóm karantén-szigetelésű,
többrétegű, piros pont virít,
tán vesztegzár elszigeteltségű?

Érintés nélkül vágyakozva,
magamra szegezett fegyverekkel
háborúzok az okozóval;
Vajon ki, és miért? Ki és miért?

Belém szeretet végítélet
szorítja torkom kíméletlenül.
Ajtót, ablakot beszegeztem;
senki sem juthat be véletlenül.

Csak majd, aki vérző szívem,
csak majd, aki ki akarja vinni,
ebből az elfajzott pokolból,
csak lesz majd ember, aki kivisz.

2021.03.23.

Jóna Dávid: Tavasz

Zöldsapkás dombok, villanó combok,
bicikli kattog a macskakövön,
fényliget-űzte fogadkozások,
késztetés ül az ösztönökön.

Szellőzött lelkek, elégedettek,
ha nyálban gazdag a tavaszi szó:
édin, ha játszik a buta kis macska,
és rügyek hasán az olvadó hó.

Ég-homlokán jő, a suhanó felhő
szoknyáját festő virágszirom,
előbúvó hóvirág jön,
s tavaszt köszöntő szép liliom.

Szépelgéssel, reménykedéssel,
tele a facebook személyesen,
szirupos versek, túlcicomázva,
érzelgősen ízléstelen.

A kliséktől sajnos nem szabadulhat
a millióféle ábrázolás,
ébredő zsongás zúg a fejekben,
giccsre váltott panaszkodás.

Méhecske-röpdös, rózsaszín-köntös,
hajnal-derű és magasztalás,
közhelyeinkben így talál otthont,
a tavaszt örvendő szívdobbanás.

Kalász István: ELENGEDÉS

Utolsó arcképe mellé képzeli a földtől
elváló eget a felhőből kibukkanó
madarat – a gyásznak kell a jel a kép a keret.
A lépcsőházban lehajtott fejjel indul a
villamoson koldusnak nem ad az utána
néző kamerának felint a hídon szemüveget vesz
a mélység felett – a társa elment ő a korlátnál
marad. Este ül az asztallal amire tányért
tejbe grízt tett éjjel a mozduló székre ébred.
Majd reggel amikor szemközti háztetőn galamb billeg
a kitartó kurrogásból egyensúly lesz az egyensúlyra
akad kényes szó zuhany kávé fekete majd erre
szövődik verssor a munka jele – a maradék élet
ígérete.

Kemecsei Gyöngyi: Odabent

befelé tartok
kapuk csapódnak mögöttem
s én súlyos hangokat
hagyok odakint
mondani vágyom
még fájnak a csendek
de néma perceim
már engem keresnek
lüktető vénámban
dobban csak a szó
néha elakad
suttog csak
dadogva
fojtva
fuldokolva
de nekem mindig hallható

Nagy Horváth Ilona: (Levél)

Azon gondolkoztam, elbúcsúztál-e a testedtől. Nézted-e te is a kezed.
Nézem a kezem. A száraz vonalakat a tenyeremen, a fáradtan mozduló
ujjakat. A körmöm formáját. A sápadt bőr alól előrajzolódó finom kis
csontokat. Pici sérüléseket. És látom is már, mi történt vele tegnap és
azelőtt. Beütöttem, meg se nyikkant. Megrázta magát és dolgoztunk
tovább. Reszket ma is. Én amúgy emlékszem a kezedre. Nem
szeretted. Szerintem se illett hozzád. Úgy az egész nem. Talán csak
a szemed.

szozattovabbacikkhez

Pethes Mária: OLTALMAZNI KELL

mi akik kimenekülünk a gerincünk húrján
muzsikáló halál éjszakáiból panaszkodással
töltjük meg a homokórákat inunkban még
a félelem férge rág de átmentjük magunkat
egy reményteli pillantás zárkájába

már tudjuk óvni kell a szerelmeseket
hogy felfedezhessük a lélegzetüket tápláló
ki tudja hányadik elemet és ne feledjük
ők azok akik nem engedik hogy a józan ma
elhamvassza a tegnapi forradalmak lángját

védeni kell őket mert miattuk nem halnak ki
az erdők sötétségében a nyugtalan őzek
oltalmazni kell a szerelmeseket mert ők törik
fel az alkonyi nap titkának kódját levetkezik
az elmúlás rongyait és vágyaik tüzébe dobják

Putnoki Béla: TOP - SENTIMENT

- születésnapra –

...szivárványt álmodtam Köréd
s Holdat, csillagot
- közöttük lebegtél, tisztán:
mint az angyalok…
… kacagást álmodtam Köréd:
- százezer karát
napfény ragyogott szemedből
s hullott vissza Rád…
… nyugalmat álmodtam Köréd:
csöndes réteket,
- illatból,- virágból,- fényből
fontál éneket…
… menyegzőt álmodtam Köréd:
bíbor - csend alatt
- de más kéz fogta ujjaid
s megátkoztalak
… temetőt álmodtam Köréd:
(gyásznép, zord sírok!)
- ne sírj! Te maradsz még, Kedves!
- csak én indulok…!

Szenyán Zoltán: álmodható ébredés

(feszültség alatt a feszület)

Isten... egy új Isten
programozott lakhellyel állt elő
kibertérben, ahol falak nélkül áll a vár
üszkös romra épült „okos” otthon
ha elsőre nem is fogott meg
- kicsit még várj
rögtön ne reklamálj
reklám, rég készen áll
mesterséges mennyország
gyere, - éld át a mennyei csodát
csodát,
csodát,
csodás csalást...
itt nem érhet csalódás
itt minden lélek hasonmás
előre programozott agymosás…
- panasz esetén
lélek szoftveresen újra húzható
életünk, naponta újra
újra hazudható
hazudott nyugtató
kérd, követeld a napi adagod
nyugtatóhoz adagolt altatót
feszültség alatt a feszület
új megváltó született...
álmodható minden ébredés
álmodható a mézédes feledés
álmodható maga az álmodó
megfáradt álom manó
dúdol altatót,
altatót,
altatót...
csipkés, puha és bársonyos
szivárványban táncoló megváltás…
üzenetben küldött angyali látomás
megfelelsz,
beléphetsz,
- megkaptad az engedélyt!

Szabó Lajos: Úton

St Louis 90
láttam egy filmben
ahogy tű karcolja a bőrt
és parancsolatokat váj belé...
semmi sincs ami eltakar
és nem a sár
ami nyomot hagy
a lelkeken
pedig ezt próbálják
pumpálni belénk...
nem fogok hazudni
a szemétbe jutott álmokról
az is a miénk lesz hidd el
ahogy Jézus
amikor a tetőről figyel
véres szemekkel
egy ott felejtett keresztről...
a bármilyen agyak
a jelentéktelen tárgyak
soha nem voltak annyira tompák
mint inkább...most...
nem válhatunk éles pengévé
úton a pokolból
a mennyország felé
mert az nem egy kitaposott út...
zöld táblák fehér feliratokkal
a vörös ég alatt
nem a szélcsend ami jellemző...
betadine foltok
az angyalok lehullott tollán
epillált pihék...
St Louis még kilencven mérföld
alkony
üvölt a kipufogó
reped a torka...
az ócska Volvo karcos szélvédőjén keresztül
látom ahogy leesik a Nap
és felém gurul
láva csíkot hagy maga mögött...
ki fogja kiszívni
sebeinkből a mérget
a rendszer hazugságai után
a lehetőségek behatároltak...
Júdás harminc ezüstjét
kijátszotta el
egy rulett asztal jobb oldalán
a holló vájja ki a szemét...

Szilágyi Ferenc Hubart: Deja vu

Hiába volt a régi Róma nagy,
eltékozolt hatalmat, fényt, erőt,
elhitte tán, örök, mit hátrahagy,
de pusztulása, lám, elérte őt.

Penészvirág virult a szellemen,
az ünnep is vad orgiába fúlt,
pogánypecsét esett a szent jelen,
kelet felől a népek árja dúlt.

*

Ma már határok, gátak nincsenek.
Gyalázni, ölni jár a hódító,
szorong a vén Nyugat, szegény beteg,
macséta vár reá, avagy bitó?

Az aljatőke hódolatra kész,
de még a józan ész csatába száll.
A küzdelem nehéz időt idéz,
szabad hitünk, jövőnk ma rajta áll,
alél a fény, ahol halál kaszál!

Tóth Gyula: világtemető

ritkán járok temetőbe
haragszik föld és ég
éjjel surrog
fülbe a fű
kluttyog a nádas
sír, nyög a hídboltív
s egy magányos kísértet
zavarja álmom
,,vemhes” lányok
viháncolnak
vodkát vedelve
s a terek megtelnek
tápszerért bömbölő
csecsemők hangjával
gyermekanyák
kelletik seggük
s az est egy fülled kupleráj
megtelik zsivajjal
és öklendezik
ha túl mélyen akarják
lenyomni torkán
e régrohadt ideát
pedig elmondása szerint
jól csinálja
úgy szövi a világ

szozattovabbacikkhez

 

Varga Rudolf: OLYANMINDEGY

Ezt
a
göröngyös
dűlőt
én
néztem ki
magamnak
vagy
ő
volt, ki lábamhoz
oldalgott?
Olyanmindegy.
Rég volt.
Ki tudja már
melyikünk
kezdte.
Az
ösvény
vagy
én
szóltam először,
csipámat törölgetve,
hátam mögül
álmosan kilépve.

Vámos Hang György: Különbéke

Világháborús nagyapám temetésén
csak visszavonulás-Anyám és én
lövészárok-részlet peremén
még üszkösen, feketén
szélütötté sarcolt felesége.
-- Feltétel nélküli megadás:
hó hull,
fehérzászlósul a mélybe.

Véssey Ede: Elkaptam

Fertőtlenítővel lemostam kezemet,
forró, klóros vízben kimostam ruhámat,
maszkkal jártam, mégis elkaptam a járványt:
az önző félelem emésztő vírusát.

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf