Jagos István Róbert: Őszintén add magad

Hol is kezdjem el,
talán a végén?
Vagy egy kockás lapnak a felperdült szélén?
Végül is mindegy, egyre megy
s ahogy kopik a ceruzahegy,
úgy születnek gondolatjelek.
Írni kell, muszáj!
Egy folyamat a lélektisztulás.
Mélységből feltörő hullám.
Majd csak a hullám elásása
szab határt,
de a papír akkor is megmarad.
Rajta néhány jel:
őszintén add magad.

2011

Kapui Ágota: Állapot

szenvedjük egymást e létben
párnába fúlt sóhajok
perceg a fában a féreg
széklábban rúgás sajog
térdünkbe szorult a köszvény
deszkába konok nyikorgás
szavaink torkunk rekesztik
ágyunk a magánytól bolhás
felpuhult emlékek tépnek
macska dagasztja a vánkost
szenvedjük egymást e létben
éj festi kékre a várost

Kányádi Sándor: Zarándokút

Szabadabb vagyok, mint az államférfiak,
gyalog is járhatok s őrizet nélkül.
Aki a porból vétetett,
az út porával könnyen összebékül.

Mezítláb talpalok, cipőmet vállamon,
átalvetőként, átvetettem,
akár egy szamarasincs apostol-tanonc
megyek a júliusi délelőttben.

Mellettem hatalmas gépkocsik húznak el,
porfelhőjüktől még az ég se látszik,
előttem Szent Petőfi Sándor gyalogol
a körtefától a kukoricásig.

Szervác József: Kölyökkorom szerelmei

kölyökkorom szerelmei
legelső tán ha Jutka volt
valóban sajtból volt a Hold
sztanéspant játsztak mellei

aztán Rózsa egy szédület
bőre haja és szája volt
bomoltam én ő megbomolt
s engem kaszáltak le füvek

a legtisztább Piroska volt
egy hosszú nap kint hóesés
se egy csók se egy ölelés
narancsot ettünk s bánatot

Méri kihívott s elzavart
kis Teri világosba félt
Ágnes fogott és megkefélt
Böske meg rám hozta a bajt

szozattovabbacikkhez

 

Albert Zsolt: Eltévedni indulok, és ha lehet beléd szaladni

Most vettem észre, hogy vízen járok,
mert eddig a túlpartot figyeltem ahol állsz.
Ezelőtt nem tudtam miként kell hinni,
csak most, hogy kihúztad alólam a talajt.

Köszönöm a nehézséget, az akadályt,
gyaloglás közben a botlató völgyeket.
Felfelé suttogok beragadt kapucsengőkön,
kiterített térkép leszek járdákkal, házakkal.

Eltévedni indulok és ha lehet beléd szaladni.
Legurul a szekér, végig a domboldalon,
derékig ér a fű, mellkasomban erdők zaja,
felrázott párnám alatt cigány hegedül.

Néhány lépés választ el a merüléstől,
a vízipókok könnyezve röhögnek rajtam.
Látok, mint aki az életében először lát,
majd a félelemtől mégis becsukja szemét.

Bánfai Zsolt: Változás

Kidöntött fasorok között
motorfűrészek szeletelik a délutánt.
Suhintásnyi életek a küzdőtéren.
A szomszédos táj szálirányba rendezgeti
hegyes árnyait. Visszhangot üvöltő terek.
Mint ebek soklábú baltafényben –
fásultan nyüszítenek a hazátlan szelek.

Megfordult most az élet.
A tó tükre felhőkben csörömpöl és
a madarak méregzöld gyökerekre szállnak.
Éjjel kisülnek a napraforgók,
a sivatag aszalt bőröket terít szerteszét.
Vasrács árnya hullik dohos zubbonyokra –
a vírus az agyakban van, de most tüdőbe ég.

Elárulhattad volna, hogy vihar után
mindig énekelnek a madarak.
A sámándob bőrére új hajnal feszül és kong,
míg kiütöd alóla az első sugarakat.
Szilárd árbóc vagy. Csak vásznad lobog.
Hátam sziklának vetem és hosszan nézem,
amint az ÚJ NAP válladra emeli a horizontot.

Czipott György: Antikvár ontológia

nem fontos
hány szent osztályozza
kerékbetöretés sikolyait
csak misekendők feszüljenek szépen
szépmívű kánonok
áldozókelyhein

lényegtelen
enmagát hogyan hóhérolja
rivajánveszett mindenség
csak hibátlan bőrbe feszítsenek
kevertnyelvű
kőtáblákat

értékelhetlen valahány terjedés
magamon gondolkodom
mindegy legyint Ősten

grízes alkonyatban
megpendülnek
drótbatekert madarak

Deák Mór: JUHÁSZ

ha valaki megérdemli
annak úgyis el kell jönni
ha valaki nem érdemli
annak is csak el kell jönni

az elkóborolt évek
ha nyájjá összeállnak
pásztorul szegődik
melléjük a bánat

ez itt fehér bárány
ez itt mind fekete
ez itt egészséges
az ott az lehet-e

pásztoroltam feketét
és vele a fehéret
velem a jövő kihal
és a múlt újraéled

amint ahogy jutott
mindet jól megnyírtam
együtt lélegeztünk
akolban és ólban

de a nyílt határon
szerettem én járni
mindig fütyörésztem
történhetett bármi

szozattovabbacikkhez

Diószegi Szabó Pál: Ének böjtre

–Balogh Elemér
professzornak

Nem látni a hosszát-végét,
hó nélkül a Tél szépségét…
Nappal szél jár, este tombol,
kandallóban láng dorombol.
    Elemér, Elemér?
    Jön a tavasz? Megy a tél?

Ma az ember modern „fákat”,
csak villanykarókat láthat.
Felkapcsolni, hogy lehetne?
Fényt fakaszt majd kint az este.
    Elemér, Elemér.
    Jön a tavasz? Megy a tél?

szozattovabbacikkhez

 

Fülöp Kálmán: Reménytelenség

Amint a
sólyom felrepült,
az áldozat szerény
világát hangos
sikoly zavarta meg
s a szárnysuhogás
dallamába még
belesírt az áldozat:
aki rég nem volt
önmagánál, s a
sötétség furcsa
világán már nem
remélt új álmokat.

Gavallér János: Pajzánul félrenéz

Fájdalomba vakult tükrök meséin hízó
fennhéjázó élet cicomázza magát,
többlet-tudásbirtokosaként szakértő
határozottsággal ront el mindent, aminek közelébe jut.
Kórusban acsarkodók támasza,
titkon jó-léttel alkut köt
- Sok beszédnek sok az alja.-
Nagykanállal meri a levest az üstből,
melybe ürítette székletét
és panaszkodik szüntelen, panaszkodik.
Cimborájára kacsint, még ezt is, ezt is lehet.
Vaktükörben sminkel ő, Mammon-úr szeretőm.

Jóna Dávid: Hogy állunk

( Beleznai Dánielnek ajánlva )

szenzorok és algoritmusok
figyelik minden billenésünk
adathalmokban lapulnak szokásaink
akár életünkön
akár halálunkon vagyunk
fontosságunk és feleslegességünk dialektikájában
forgolódik önvédő közönyünk
miközben kérdéseink
ha vannak
nem várnak valós válaszokat
hanem kikeresik azokat
amelyek átmeneti megnyugvást hoznak
amelyek hízelegnek
simogatnak
vagy úgy dühítenek fel
ahogy a komfortérzetünknek még kényelmes

eközben a kibányászott szilícium
hasznosul és tanul

szozattovabbacikkhez

Kalász István: Eszkatológikus napok

I.
Hamis ágnak görcsén
ülsz álmodban,
kelned kell,
nézz tévét, hallgass rádiót, riadót
mondanak a hírekben
száraz hangon:
tankok, döntött házak
között aszfalton fekvő öregek,
koszos csecsemők karon, égett kabátok,
betört ablakok,
falba szakadt vízvezeték…
… mindez öntse beléd azt,
hogy üvölts a tévé előtt: Nem szabad aludni!
Állni kell a fotelen, rázni az öklödnyi távirányítót,
üvölteni magas felbontásban, hogy segítsék fel
azt az embert arról a kőről, amibe nem véstek bíztató
szavakat.

szozattovabbacikkhez

Karkó Ádám: Határon

A filmvásznon, ha éppen
egy vértócsába nyúlok –
csodálkozom, hogy élek.

A föld teteje sárga,
világít most a város,
dereng a Csaba tábla.

Cseppekben hulla vére.
Utolsó buszra várok.
Testem nyugodni térne.

Langstadler Csaba: Helyzetjelentés

Szürke hajnal. Istenem,
a gyermekek kellenének, hogy
napot rajzoljanak az égre,
kiürült város,
mintha az utcák karjai óvón
ölelnék át Budapestet,
én Édesanyám kis C2-ével furikázok haza,
agyamban – mint gyerekkorunkban
az iskolában, a betűtésztás leves –
a hajnalban olvasott Kassák versek
betűtésztái zötykölődnek,
ma sok levelet kell megírnom:
tetoválnom kell az e-mailes,
FB-os lapokat,
szeretem a reggelt,
a fák nagy levélfüleikkel hallgatják
gondolataimat,
betonkeverő kezeinkkel helyesen
kezet mosunk, fertőtlenítünk,
szeretem, ahogy Andi szájáról
elmozdulnak a cserepes szavak,
aztán itthon beállok a percek zuhanya alá,
hagyom,hogy az idő rám folyjon,
kint duruzsol a TV – mint a kályha,
de a hírek nem melegítenek,
várom ujjaimra asszonyom ujjrímeit….
addig is gyógyuljon a világ,
legyen hasznunkra a hold nagy C vitaminja…

M. Karácsonyi Bea: Hangfájlok

Kimentem hozzád, a beszélő csendhez,
ájtatosan árnyék-kezed fogva,
fohászkodva a határtalanhoz,
erőt merítve és kapaszkodva.

Néztem, ahogy fűszálakat vonsz be,
sárga szoknyás, szőrős lábú lápot,
figyeltem, amint rasszokat ringatsz,
s az időt és síkot összezárod.

Benned ült el a propeller zaja,
házszőnyeg alá söpört bombadallam,
hangrobbanásnyi bunkerépület,
temetési harang, fodrozatlan,

és most könyvet olvasol fel nekem,
papír sercenése nyit ki pár vagont,
vakfehér szemedben a kegyelem,
hangyák tisztította a koponyacsont.

XXI. század csendje zúg, fejemben
fogaskerék, szempillán atomfüst,
nem kell sok, hogy benned feloldódjak:
olyan a szívem, mint a holdezüst.

Mihályi Molnár László: Napszentület II.

míg ifjú volt
világrengető dolgokra vágyott
felforgatni vagy megforgatni
a világot ...
mit tudta még
hogy ez
kinek a dolga
s mit szól majd hozzá
aki létrehozta
 
elhitte azt is
hogy
minden az övé
és nem lehet fölötte
senki más...
 
szozattovabbacikkhez

Nagy Horváth Ilona: Ma

Már semmi sem az.
Isten is csak olyan, mintha volna,
Kétes nevén ügyetlen csúszik meg a toll.
A gyertyák lángja ma szimpla égés,
a gobelinszentek cérnatekintetében
nincs kapaszkodó.
Kereteik, akár a megfeszített latrok,
élettelen lógnak, alattuk eseménytelen,
holt terek, lehetőség a zuhanásra.
Nem mormol itt miatyánkot senki.
A sarkokban félhomály maszatol,
s míg ülök, elvesztegetett idő mászik elő a szekrény
alól. Kimondom.
Ma a haláltól félek.
Könyvek élén ijedten lebben fel a por.

Paál Marcell Hesperus : A zsarnokokról

.
Valami vonzó dallama lehet annak,
ahogyan másokat az iszapba vetsz.
A végtagok ritmust cuppognak;
az árkokat elhagyni, ki lenne rest?
.
Talán az íz a szádban, amikor
valakit gyalázol. Oly édes az,
ha minden kitalált, s a fikciók
rendszerére te felvigyázol.
.
A látvány, amikor előtted, ha kicsit
is, de mindenki bókol, és bábot
készíthetsz gyermekből,
felnőttből, gyönge nagyanyóból.
.
Az érzés, hogy végre nem
rajtad röhögnek, regnálnak,
viccelődnek, s a szíjat most
te hasíthatod. A hátak, úgy véled,
.
korbácsért remegnek vagy azért,
hogy hordozzák rögeszméidet.
Királya lettél annak, ami gyötör,
palástot akarsz, de inkább köpönyeg
.
illik ahhoz, aki sebesen forog
vagy gátlások nélkül manipulál,
s csak azzal törődik; mi éri meg.
A reményre leginkább az ad okot,
hogy a hatalmad lesz a végzeted.

Pelesz Alexandra: Veranda

    A sikoly a falevelekre tapadt. A vér az avarra. Nem a kioltott élet nyoma volt ez. A köldökzsinór nehezen szakadt, a fájdalom szaga beborította a rózsaszín testet. A kétségbeeséstől remegő kezek pólyát kreáltak a fehér, durva szövésű abroszból.
    Nem ezt érdemelné.
    A lassú, erőtlen lépések zaját elnyelte a nedves föld, és a belé rothadni készülő levéltakaró. Nem volt messze a falu. Az erdő határában álló ház verandája már várta az új életet. A groteszk, vérfoltos pólya a küszöbön sírt fel először. Isten áldjont izzadt magából a reszkető kéz. Verejték és vérszag követte, ahogy izmait megfeszítve bevetette magát a fák közti homályba.
    A vérszagot megérzik a farkasok.

Pethes Mária: karanténba zárt sóhajok

először megszabadult ruháitól
illatos fehérneműjétől aztán
levetette bőrét majd ragyogó húsát
míg végül csupán a lelke maradt
*

húsz éve lakik ott
ahol a postás sem jár
mégis akárhányszor
kinyitom szekrénye ajtaját
parfümjének illata árad belőle
*

százszor kimostam pulóverét
(ernyedten lógó ujjai nem tudták
megtartani testének karcsú vonalát)
amikor felveszem átölel a szeretet
olyankor azt hiszem én Ő vagyok
*

szozattovabbacikkhez

Sógor Zsuzsa: Láttam

Láttam mikor rongyaiban
a lámpafényből a szürke estbe bújt.

szemét vagy égre emelve
vagy földre sütve járt
senki arcát nem érintette tekintete
a gyermekzsivajt gondosan kerülte
konokul nem nézte tömött táskák hasát
elfordult ha párt látott
ki kézen fogva járt

Láttam rejtezni a magányt.
Fájt.

Székely Máté László: Félszög

bolyhosodó vidámszürke szőnyeg
pörölyökkel laposra vert édes múlt
kavicsokat vethet ki többet vét

radírgumik tintákat törölnek
halványfakó égbolton elborult
áruló nap kinyújtja jobb kezét

megszólíthat ásító papírlap
túloldalon viháncoló diáklányok
mellkasokba késekkel árkot ás

félszögeket ajánlunk fakírnak
szerelemről papol merev szátok
köveket koptat a változás

Szenyán Zoltán: egyet

sikertelen volt
minden próbálkozás,
betűkből összekalapált írás,
közhelyek, üres, semmit
mondó szavak,
szavak,
szavak...
rozsdás lakat
lakat a gondolaton,
belvárosi omladozó falon,
vélt tehetségtől, oltári nagy pofon,
- egyre mélyülő ránc a homlokon,
ahogy törőd,
gyötrőd ,
gyötrőd egyre magad,
legalább egyetlen magvas gondolat,
egy - ami többet mond minden
felvillanó, feledhető szónál,
magadban lógatott törött
lábbal, féllel
szárnyal...
levágott füllel hallgatod a semmit,
kéne már, kéne valamit tenni,
haszontalan helyett,
hasznosat,
- egyet

szozattovabbacikkhez

Szokolay Zoltán: Levegőváltozás

A történelem kereszthuzata
megint becsapta fönt az ablakot;
a csattanásra felriadt az őr,
akit csak tévedésből hagytak ott,

mert nem volt semmi őriznivaló,
elégtek zászlók, verses füzetek,
és gyűjtögető hordák boldogan
fosztották ki a roncstelepeket.

A jóvátétel többször átvonult,
hogy vigyen minden hasznosíthatót,
s bár maradtak a főadószedők,
új úr zsebébe fizetünk adót.

Masíroznak a betűkatonák,
védik az új rend eredményeit.
Sok régi bűnös többé nem remeg.
Ki átáll, bűne eltöröltetik.

A napsütésen kinnfelejtett húst
körüldongják a piaci legyek.
A történelem kereszthuzata
széttép egy sárgult iratköteget.

Vámos Hang György: 70-es anzix

(pillanatkép 70 valahányból,
-- a váci vasútállomásról,
a hajnali munkásvonatra várva, --
midőn Castró a catastrót’ járja...)

-- merő huszonegy-reggel:
leosztott lap az ember.

ki megy, ki jő?
ki mire vár az állomáson?

hogy minden szép pakliban álljon,
kék overáll három ászon.

tök alsó hangon,
vadász a gangon állva
-- a gramofon mit gagyarászna..?

(didergő kör bubi
ni’, a gömböly’ mellű Juli!)

nem hülye a pösze bakter
-- ilyet még ő sem szalaszt el:
˝fidel˝!

piros, negyven-száz ulti
különvonatja húz ki,
-- s nyer!

leosztott lap az ember.
-- merő huszonegy-reggel.

Ványai Fehér József: Hosszú, forró nyár

És jött a Hosszú, forró nyár Benkvikkel
(Paul Newman) a főszerepben, feledtük
Tulipános Fanfant és a többi bugyuta
Filmsztárt, a tévé előtt ültünk (hétfő
Adásszünet), hanyagoltuk a fapados,
Rossz szagú mozit, a szotyolát és a
Süket Szikszai céllövöldéjét szivacs-
Babástúl, similabdástúl, levevőstül,
Mindnyájan benkvikkek akartunk lenni,
Szőke amerikai vállalkozó az új tévé-
Sorozatból, feledve azt is, hogy odakint
Tombol a tsz-világ, s a főugrómókus
Naponta tíz mecsekit iszik meg a Vad-
Virágról elkeresztelt cukrászdában…

szozattovabbacikkhez

Varga Rudolf: VÉGET ÉR

Hol itt a biznic?
Mit jobboddal
adsz, baloddal
elveszed, mire egymást is
felfalja e nyomorult
sáskahad, huzatban,
kamupénzörvényben
véget ér,
véget ér e korszak.
Add Uram,
hogy ne fájjon
nagyon!

Bartalis János: Virágos rög – küzdő ugar

Koszorútlanok – ketten.
Te vagy a csillag fájó homlokomon.
Én országom hegy-völgyét bejártuk.
Te vagy néma holdsugárom.

Mezők birodalma: én fáradt országom.
És mi ketten:
virágos rög – küzdő ugar.
Most a világ elé
leborulok még.
Kis eke mellett
virágmagot hintek.
Keljenek csillagok belőle,
fonjuk fejemre halotti koszorúnak,
vagy világosodjon meg tőle az – ég.

Jékely Zoltán: Reménytelen remény

/Tündéri fürdés ciklusból/

Él bennem a hiú kívánság,
Reménytelen remény:
együtt fogunk egykor pihenni
a Szamos fenekén.

Üvegkoporsóban pihenni,
öles zöld víz alatt!
Felettünk fognak jönni-menni
fehér hasú halak.

Lenn fogunk jámboran pihenni,
mint az a nagy király,
felettünk fog majd jönni-menni
a partfutó sirály.

Testi tömlöc ellen a lelkünk
hiába lázadoz:
Idegenül harsognak el felettünk
az új évszázadok.

Ligeti Ernő: Erkélykövek, omló falak

Imitt-amott a lonc mögött
erkélykövek, omló falak
még csüngenek az álmatag
éjszaka redőiben.

Locsolja őket az idő,
az elmúlás halkan kiköt
partjaikon: kék éji köd
csipkéi tengert zsonganak.

Felettük darvak húznak el
és elvonul a kurta lét
medrébe visszatérve rég,
fészkébe visszaszállva már.

De állnak ők: a por felett
csipkés falak, öreg kövek,
mint Ige, isteni szöveg
e zord világ felett megáll.

Szemlér Ferenc: Lángoló napok

Lángoló napok tüze éget,
éhes vagyok, ínyem kiszárad –
valamikor ittalak téged
s valál ínyemre ízes étek…
hol vagy, merre vagy, nem talállak!
Bezártál testem börtönébe.

A lélek tombol és üvöltöz,
halált kíván, ha az a béke
s ha nem csitulhat szörnyű éhe,
mi köze e pokoli földhöz?
Trónon pihensz magas egedben,
angyalszárnyak legyintik orcád

s én, ki öledben melegedtem,
immár nem látlak… feneketlen
száraz sötét a hő magosság.
Két szín alatt ki vettelek már,
elpusztulok itt szomjan, étlen!
Ó, csak ha egyszer jóllakatnál,

jobban minden nehéz lakatnál
fognál világod börtönében.
Ízed érzi porlepte nyelvem,
fogam képzelt húsod harapja –
Miért kellett ezt érdemelnem?
Miért büntet így égi szerelmem
rettenetes, forró haragja?

Tompa László: Röghöz kötve

Azért, hogy itt a tél
Sokáig elhenyél,
S még távozóban is mindegyre visszamordul:
Sebaj – képzeletem
Átcsap a hegyeken,
S télen is nyárra lel a havas ormokon túl!

Fa, melyet rút rögök
Nehézkes nyűge köt,
Nyújtóznám: s földre csüng terhétől koronám is.
De álmomban velem
Yacht ring a tengeren,
S száz szépséggel itat India, Róma, Párizs!

Ha meg sújtott fajom
Végzetét fájlalom,
S búm testvérbút eseng – olyankor villanatra:
Látok sok nagyranőtt,
Búsongó finn fenyőt,
S Küküllőnkből felém zúg, harsog az Imatra – –

Gaál Áron: Párizsban, piac végén

Piac vége volt és a néger
az avocádót már ingyen adta
és biciklivázak lógtak láncvégen
már régen se kerék, se nyereg
és ami fehér volt fekete lett
idegen tájak égtek minden arcban
és rám köszönt váratlanul egy román
meghallva magyar beszédem
és úgy ölel magához, mintha komám
volna és én elcsodálkoztam…
és két nép között egy piactéren megtörtént nyomban a kiegyezés.

Jagos István Róbert: mantra

szavakat áldozunk a szájnak
szerelmet a szívnek
kilincset a varázsajtóknak
dölyföt a diadalívnek
perceket a toporgásnak
szorongást a féltésnek
magányt az utolsó napnak
s könnyeket a befejezésnek

Kapui Ágota: Alulnézet

Megoldottam minden apró gondod.
Kigomboltam rajtad minden gombot.
Kitaláltam, mit gondolhatsz rólam.
Méltattalak írásban és szóban.
Levetkőztem minden rossz szokásod,
rajtam kívül nem is maradt másod.
Nem segít már ezen szó, se képzet:
perspektívám örök alulnézet.

2018

Kányádi Sándor: Álom

Furcsát álmodtam az éjjel:
két csikót fogtam kötéllel,
két gyönyörű pejcsikót.
Szárközépig érő fűben
nyargalásztam velük, mígnem
egyik csikó elfutott.
És a másik, akin ültem,
azon nyomban, mint egy isten
olyan lánnyá változott.
De otthagytam - most sem értem -,
és kergettem egész éjjel
azt, amelyik elfutott.

1962

Szervác József: Szegény szeretkezéseink

Ha csak a testedet szerettem,
csak a te testedet szerettem.
Ha kurvultan beléd romoltam,
a testem volt, én ott se voltam.

Ha csak a testedet szerettem,
a te testedet úgy szerettem,
bőrödön folyóvá bomoltam,
úszhass bennem, mint csönd a holtban.

Ha csak a testedet szerettem,
tested a testedért szerettem,
tájaidban, csillagban, Holdban
remeteként is már te voltam.

Albert Zsolt: Elárasztás

Mielőtt a reggel tele lesz füsttel, fent kinyílik egy zsilip
és a beáramló huzattal friss levegő érkezik a városba.
Belélegezhető égboltozat grammról grammra, több lesz
tőle minden létező, aki akar még élni az elterülő szmog előtt.

A házak fölött megtelt felhők, nehezen tudják magukban tartani,
de idővel majd elengedik az összegyűjtött keserű vegyületet.
Az első járókelők térdig gyalogolnak a hajnali éggel
elárasztott járdákon, az épületek között, a kifeszített égtükörben.

szozattovabbacikkhez

 

Arany Tóth Katalin: Konzultáció

Zörgő celofán
tartja bűneiteket,
átlátszó falak
fognak álmokat.

Megfojtanátok
az érinthetetlen kínt.
Lélegző sebek
gennyesítenek

minden ünnepet.
Elloptátok az időt.
Fakó színeken,
beteg szíveken

futnak az évek.
Paragrafusok nyomán
törvénybe oson
a gúnyos mosoly

szozattovabbacikkhez

B. Mihály Csilla: Március rügyei

Rügyekből gyöngyös méz pereg le,
szabadság ízű szél szerette
a fákat és az égi réten
benned virágzó érintésem.

Emléket őrző csendben állok,
apró borostyánékszer-álmok
kinyíló kelyhén vérünk foltja,
tavaszt ragyogva, fénybe oldva.

Imára kulcsolt menny a lélek,
amíg rügyet bont, addig élek,
s amíg dalolva vezet engem
madarak röpte tenyeremben.

Czipott György: Apokrif

(18 életen felülieknek!)

.akkor kezdett
figyelni
mindenisten
végignézte
túlvilági
felnőttcsatornán
amint
elhálod frigyed
ujjaiddal
.azóta is
ha
elege van
teremtésből
megnézi
újra
     újra
     újra

szozattovabbacikkhez

Dóczi Székely Gábor: Lírikus

Jogi praxis birtokában,
A lírától elkábultam.
 
S fejem adtam versírásra:
Szívemből szól Föld sírása.
 
S Ég derűje, olykor-olykor.
Földereng  - ha - vágyott jobb kor.
 
Műalkotás sorsa: hosszú.
Mert nem rágja soha a szú.
 
Tanárom a kegyes rendből
Nem óvott a művészettől.
 
Verset szülök újra s újra:
Lenne mindnek tőkesúlya.

Doktor Virág: Szikra-trió

Mint húrokat pengető kéz,
mely új dallamot terít
a térben, így rakódik a szó
fényben, vaksötétben,
annyiféleképp formáljuk:
hangzatosan, csendben.
Aki kér belőle,
annak csurran-cseppen.
*
Mikor gyomortájékon
megbizseregtet valami,
melegségbe fordul
a dermedtség hirtelen.
Ha ijesztő,
se fojtsd el,
szítsd szüntelen.
A jogod ehhez: alanyi.
*
Hogy a másnap miként ér,
sosem tudhatod.
A percek lehajló
ágain átaludhatod
utad, vagy éberen
végignézheted,
amíg a holnapba

Fülöp Kálmán: Harcban a szavakkal

Ha látod már
az elérhetőt,
az ajtó nyitva áll –
ez csak a kezdet,
és magadtól kérdezed,
hogyan tovább?

Annyi rossz után
talán most
kedvez az idő –
történelmünk
ingoványain
veled van az elérhető –
te kerested a
versbe kívánkozó
tiszta szavakat,
az elmúlással folytatott
mindennapos harcban.

M. Karácsonyi Bea: Balladám

Lassan visz az emlék
- apró patak vize,
imitt-amott nemlét,
gyerekkorom íze,
és amikor fordul,
ki szülői házból,
mint a gyomor kordul,
mint ki nincsbe gázol.
Halaim elúsztak
a tengert keresve,
és hogy elbúcsúztak
minden reményt vesztve,
nem ontottam sokszor
Istennek szavait,
most a hulló fogsor
rágja jelszavait.
Nem számolom ma már,
van is, és elveszett,
mindig ködös határ
imbolygása felett.

Paál Marcell Hesperus: Respiration

       /Lélegzet/
.
Máshogyan ébred
az éjszaka. Nem kapkod,
légszomj sem gyötri.
Van hozzánk néhány
félszava, a szaga eső
vagy kölni, sminkpúder
illat egy ódon szobában,
ráncos kezekhez
ragaszkodik. Fordítva
táncol, bő álruhában,
kortalanságba kapaszkodik,
.
a szakadék szélén, hol
magadat látod lebegni
irgalmas csöndben.
A zuhanás előtti stáció,
az égig ránt, szépre
törötten, és elhiszed;
valaki várni fog, mint
az éj várja azt, hogy véget
érjen. Addig is egymást
lélegezzük, az arctalan,
gyöngéd sötétségben.

Pápay Eszter: Megáldlak

Őszintén szólva, meg se haltál.
Hallod az órát: most is üt.
Kacér kis kedvesed, tolvajod az idő.
Molylepte mantrák mindenütt.

Szörnyeid gyomra felhasítva:
pár régi sanszod rám köszön.
Csuklómban itt lüktet sorssá csúfolt véred.
Megáldlak. Máshoz nincs közöm.

Péter Erika (Pera 76): Szavaid peremén

szavaid peremén állsz és meginogsz.
ütemtelen a mondatok rendszere,
valaki visszahúzna a dobbanásaidhoz,
de ebben a szertartásban nincs helye.
te csak tudod: eldöntöd, hogy jó, ha nem,
bár füled csak fejdísz, mint a szem.

a szavak te vagy? és te vagy a vers?
ok. de mi van a szótól a versig?
más opcióra fogadjál, ha mersz,
ha olyan nincs, hogy a hiányt kimetszik?
ágyról ágyra se lehet? leszarom-totem,
mert a nyelv nem végzi be sosem,

leszopja. a lerágott csontot. még tovább.
de ma csak koszorúról szabad. gyertyákról.
ahogy a szél táncol a hold késfokán,
mikor a gyerekkor tőled elpártol.
ugyan már, vége van, térj haza,
most könnyít magán az éjszaka.

Rajki Rita: Test origami

Fanyar a száj
s letűnt szerelmek belé veszve
romok közt virradó képzeletbe
origamit öltött papír testek.

Gyertek...

Ma hallgat a vallomás
romlott igét okád,
valami kihűlt létforma..
Még volna,
de már hanyatlik lelke,
s lépte ingovány
az arca halovány,
neve sincs múlt időbe
tévedt,
mint éjjeli lepke
szárnya csak verdes
csak verdes.
Benne megizzadt
magányos csendje,
verejték cseppekben
fürödve

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf