Jánoska Mátyás: Lélekambíció

Kristálygömbökben
Tündérek tanyáznak,
És velük együtt
Színes kavalkádok
Hömpölyögnek ott.

Furcsa ambíció,
Furcsa életforma,
Ám nemes gesztusok.

Tintás üvegbe
Száradt gondolatok.
Kristálygömb mellett
Alusznak tépázva
S nem ébrednek fel.

Nyers megtapasztalás,
Zavargás a gömbben.
Valami elszállott.

Alszik gazdájuk,
A tündérek is már.
Nyugalom honol,
Csendélet a szoba.
Hallgat az Élet

B. Mihály Csilla: Halszálka

Hogy néha félek, nincs hová elrejtsem,
a bőröm éjjel téged gyöngyözött,
már glóriás fény jár az őszi csendben
halszálka-vékony árnyékok között.
 
Fülemben ősi ritmusok dobolnak,
harangot kondít egy az ajkamon,
kis részeként a forgó színporondnak
mások sebét is megkapargatom.
 
De mintha várna, szép adventi álom
köröz fölöttem, éhesen leles,
felkap magához, s innen úgy találom,
hogy többre volnék mégis érdemes.

Paál Marcell Hesperus: ÖSSZETÖRT ADVENT

.
Van, hogy a lángok fémhidegek.
Jéggyöngy csepereg viasz helyett.
Vacogó tánc az adventi tűz,
szívekre fagyból indákat fűz.
.
Szilánkra tört egy óarany angyal.
Imákat pöcköl az Isten, ballal.
Sarokba bújnak a didergő lángok,
hitünk roskatag. Eretnek átok.

Permay Zsuzsa: Vigaszkereső

Neszez az éjjel, árnyai lengék.
Könnyű álmokból sejlik fel titka,
lebben a függöny, és olyan, mintha
a holdas ablak előtt te lennél.
 
Áttetszőn lebegsz, kezed se ér el;
ha hozzád szólnék, hallanál talán.
Vajon így vigaszt kapnék én, apám?
Mielőtt eggyé válnál az éggel.

Pethő László Árpád: Láthatatlanul

A mozgás élet-
len – nem vág: hasítva ég
az ég nem is ég

csak keményítő
varázslat – sóhaj – duhaj
megtartoztatás

lám többrétűvé
lészen a világ(űr) már
hasított hasáb

s a letagadott
másnaposságban lehűt
ama  virrasztás

szozattovabbacikkhez

Radnai István: AHOL KINYÍLIK A FÉSZBUK

         – hangverseny dúrban –

apró énekesek madarak a kőtengerben
mintha kisvárosok fáinak volna odva
ereszekbe rakott fészküket őrzik
hagyományozzák dallamait a dalnak

érces torkáról ismeri meg ma a párját
mennyire hangosan mondta ki az igent
milyen volt lejtése szemérmes-e halkan
vagy mellénye díszeként hirdeti gazdag

a hajnal macskája felhőn kaparászik
riasztanak őrszemek sok öreg fa csúcsán
ágvégről  keltegetik a fészkeden ébredj
kontraszt ha sötét a háttér fények égalja 

hergel tüzével vakít a félszemű nap
szerelem volt hímes hímei tolla felrémlik
mégis a torkáról ismeri fel a jövendő párját
kortárs legyen a dallam ereszük partján

Sógor Zsuzsa: Időtlen

Olyan közel a kéklő hegyek a városi háztetők felett.
Olyan alacsony a magasság törékeny alakom felett.
A járda mellett esővízben madarak fürdenek.
Szél fodroz köröttük hangtalan hullámokat.

Az idő áttetsző celofánfüggönye megfeszül.
Mozdulatlan lépteim örökre fénylenek
verebek időtlen tükörtekintetében.

Szentjánosi Csaba: Andinak!

Olyan jó ahogy hazajössz,
és ledobod magadról a buszt,
a 8 órát, a hideget,
meztelen szád és karod összeér rajtam,
hogy csinálod, a szerelem
milyen ereje, ami ledobja rólad
a féltékenység, a bűn támadásait,
olyan jó, ahogy hazajössz
és ledobod hátadról a görbeséget,
arcodba a mosoly labdáit pattogtatod,
ahogy leesnek rólad ruháid:
színes árnyékaid,
olyan jó, ahogy hazajössz
és mindennapi esküvőnkön
hátradobod a nyár virágait,
folyosónk egyirányú utcáját

szozattovabbacikkhez

Szakál Gábor: Daktilusokban iramlik az ősz

       Weöres Sándor emlékére

Hullatja gyéren
levelét a hársfa
a szélcsendben

Hűs őszi reggel
hunyorgat a napfény
a felhőkben

Tél közeledtén
bárányfelhők úsznak
a kék égen

Útmenti fákon
kopogtat a harkály
oly merészen

szozattovabbacikkhez

Valek Tünde: FERENCZ MIKLÓS

Drága Miklós, még tegnap fogtam kezed
Őriztelek, hogy mára elengedjelek
Lélekmeleg győzte a kínt, a szenvedést
Egy halovány mosoly tudatta: itt vagy még!
A földi lét már elkopott, de a szíved dobogott
Mint magasba tartott zászló lobogott
Mutatta az örök célt: fájdalmak útján is Isten felé
Nehéz, küzdelmes krisztusi út a végéhez ért
A hídfőn én megálltam, lassult a lélegzet
Hagytam, nehéz szívvel vártam, hogy elmehess
A halállal vívott csatában megtört a test
De a lelked szabad, menj, tartalmas, új utakra lelj!
Kísérjen utadon a szeretet…

Gősi Vali: *Csak értéktelen, földi ékszerek – versmontázs, *csillagos csendben – *

    Miféle átkozott világ ez,
    ahol a szívünk mindig fázik,
    ahol velünk vacog a bánat,
    s a boldogság búvó oázis?
    Hol van a derengő gyermeki béke,
    a türkiz égbolt angyal-ragyogása
    ébenfekete éjszakák után,
    mikor a hízott hold jeges udvarán
    áttör a félszeg hajnali pír?

    ...A huszonnegyedik órád ketyeg,
az almádba harapsz, megint...
Egy nappal a pokolhoz közelebb.
    Hát induljatok el és kóstoljatok bele a télbe;
    Gyémánt csillám, szép fehér
minden pehely költemény.
    Monoton kong
közelben egy harang.
Suhogó szárnycsapás
hallik távolban,
felborzolják
a menekülő árnyakat,
    a lázat, mely papírra
éget minden arcvonást,
lehűti valami,
ami még nem hó,
de már nem eső.

szozattovabbacikkhez

Varga Rudolf: SZÉP REMÉNYEK

Ostobaságaim

hátam mögött

összeröhögnek,

ha lelövök

egyet, kettő

áll helyére,

álmomban elgáncsolnak,

szívemre ülnek,

szembeköpnek.
Majd megtudom:

mit, miért?
Az elmúlás sem

tart örökké.
Ámulok sandán,

nézek szét

magam között,

kopóként szaglászok

utánam,

s fütyörészve

elokádom magam

lelkem

vasúti várócsarnokában.

Zsolt Albert: Háromnegyed órán át

    Először mindig én köszönök.
Érkezésed első pillanatában
hangom megelőz, mielőtt az ajtóban
kifejtenéd magad a télből.

    Ahhoz, hogy kezdeni tudjunk,
rendet kell tenni, felásni a kertet,
ami a ház előtt maradt.
Bár te mindig az Édenből érkezel.

    Az asztalnál ülünk sokáig és
háromnegyed órán át csak kérdezek,
míg benned felolvad a válasz,
én még körözök egy darabig.

Ásgúthy Erzsébet: Tűzkő*

Az aszfalton két ócska talp ványadtan csosszan.
Fáradt redői közt tolakodó
pocsolyák vize loccsan:
        – Tűzkő… tűzkő… tűzkő…
        Küzkö… közkö… közkö-
        dünk… küzködünk… De
valahol
fényárban úsznak a termek, és
suhognak, susognak, suttognak a selymek.

Dohos szagú, penészes pincevermek
kivert lakója elszántan, sziszegve,
sietve súgja:
        – Tűzkő… tűzkő… tűzkő…
        Küzkö… közkö… közkö-
        dünk… küzködünk… De
valahol
tavasz van már most, lankad a tél, és
langyos lankákat lágyan borzol a szél.

szozattovabbacikkhez

Mécs László: Rózsás rádióm

Sok vész-hír jő a végtelen felől
szívünk felé a titkos drótokon…
Jó néha elvagdalni a setét
rém-drótokat, s a rózsás rádión
hallgatni az Öröm üdvözletét…

Jó lesni párás korcsma-ablakon
keresztül a legények mámorát,
míg nyílnak a kihívó énekek…
Jó ülni friss menyasszonyok között,
s elnézni vidám vőlegényeket.

Jó tudni, hogy még vannak búcsúsok,
s a boldogság sok sátorán belül
mézes-kalácsok szivárványlanak,
új éhségű tömegek rajzanak,
míg tündököl szent ostyaként a Nap…

Jó tudni, hogy a déli távolok
tavasz-nyitó fecskéket rejtenek,
magtárak állnak kék ködök között,
s egy óriás örömet veteget,
hol a barázda könnyel öntözött…

szozattovabbacikkhez

Sárosi Árpád: Az én hajóm…

A parton álltunk. Tavasz fiai.
Acélosak, bizakodók, szüzek.
Hívott a tenger, szava egyszerű.
Izzott a vágy, máglyáztak a tüzek.

És elindultak az élet-hajók,
Aranyvitorlás, büszke paloták.
A partokon én vártam egyedül,
Értem nem jöttek ígéret-csodák.

Az én hajóm, egy furcsa kék hajó.
Sem ékessége, dísze, bíbora.
Hívott a tenger s aki elkísért:
Kormányos-kedvem, dacos cimbora.

Örvénybe csendül a gyáva szó.
Az én hajóm is látták hajnalok.
Lázas szerelmek égtek árbocán.
Csipkézték dalok, üdvök, sóhajok.

Simon Menyhért: Lássatok engem!

Mert tett a szó is, tán inkább, mint bármi,
Én mint költő őrzöm, tisztítom magam.

Félrevonulva minden törtetéstől,
Parancsnak véve, mit a lényem diktál,
– A lényem az – egyszerű, puritán! –
Napi robotom el-kivégeztével
Feleségemé s magamé vagyok!

Feleségemé: szelíd, nyájas szókkal,
Halk mosolyogva kedveskedek néki.
Ki a Léttől s tőlem csak jót érdemel!

Önönmagamé: lehajtom a fejem
Írva, tanulva némán, hangtalan:
Az emberiség szenvedése előtt
Raszkolnyikovként százszor leborulok,
Korunk harcait, a szörnyű vajúdást
Szükségszerűnek – mert megtörténtnek –
Tartva, igyekszem azt a jövőt látni,
Melyet a Tudás, Munka, Szeretet
Hármas pillére tart szikla-szilárdan.

szozattovabbacikkhez

Szeredai-Gruber Károly: Önarckép

Szeretnék harsonává válni
Hogy újra égni, újra szállni,
Vágyréten kincskalászt kaszálni,
Kacagva zengni tudjatok,
Hogy béna bánat elcsituljon,
A billikomban bíbor gyúljon
S tündöklő rózsazápor hulljon
Reátok, csüggedt magyarok!

Szeretnék mesét muzsikálni,
Lágy tárogatódalt szitálni
S a szíveteket megtalálni
Gyászfátylas, gyilkos éjeken,
Hogy nótát selymesen öleljen
S rá új hit himnusza feleljen,
Hogy győztes nap sugára keljen
A riadt, ködlő lelkeken.

Mert ez az átkunk, mindhiába:
Mint vert sereg, kifosztott, kába,
Csak bámulunk az éjszakába
S a rémtől lelkünk megremeg.
Pedig most tenni kell már, tenni,
Az új élet elébe menni,
Megragadni, karunkba venni
S felkeltni, hogyha szendereg.

szozattovabbacikkhez

Jagos István Róbert: Ha már ott a tenger

Én nem ismerem a tenger csendjét.
Nem ismerem a tengert.
Városi zajban nőttem szét magam
– lettem férfi, lettem ember?
A legalsó szintről léptem
repedt létrákon, egyre felfelé.
Az ég tudja csak hová jutok.
Egy nagyobb zajba vagy a csend felé?
Torzít a zaj, ferdít a suttogás.
Ki magába néz, vajon merre lát?
Az üveggolyót, mint távolságot, egyszer úgy is megkapom.
Ha már ott a tenger, fulladjak hát meg ott.

                     2017. június 19.

Kányádi Sándor: Megvonja vállát az idő

Megvonja vállát az idő,
megvonja rezignáltan,
meg sem áll csak a temető
sarkig-tárt kapujában.

Ott sem időz, csak visszanéz:
ágyő, te bátor!
Ne félj, nem lesz a föld nehéz,
viszlát, föltámadáskor.

Kolozsvár, 1960.

Kapui Ágota: Kitépett lapok

Mögöttem állnak mind a tegnapok,
és nem hagyja el zokszó sem a számat –
az asztalomon szétzilált lapok:
elveszett versek  suttognak utánad.
Ha elrepül a szárnyas pillanat,
az ihlet fénylő szentjánosbogárka,
hiába iramlik a gondolat,
hogy szavak ékes ketrecébe zárja.
Mint hátam mögé dobált tegnapok,
papírra izzadt galacsin a versem,
múltam könyvéből kitépett lapok:
ha jön a perc, értük kell majd felelnem.

Szervác József: Volna-vers

Ó ha volna egy forintom –
nem járnék többé csak hintón!

Szerezhetnék két petákot –
nem ennék mást, csak kalácsot!

Lenne nálam három fillér –
csokoládét vennék mindenér’!

Ki ad nekem négy fityinget?
Varrathatnék selyeminget!

Bár találnék öt fabatkát –
megkérhetném Marcsa mancsát!

Csilingelne hat garasom –
élnék, mint Marci Dabason!

/De mivel egy vasam sincsen –
hát csak úgy, mint hal a vízben!/

                                     1980

Szöllősi Zoltán: Megvan

Faházam ajtaja nyitva,
nyárfa árnyéka remeg,
kutyaként erőlködik, jön,
nyaldossa küszöbömet.

Rádió szól, Vörös Győző
egyiptológus beszél,
és lehullik néha egy-egy
vörös vagy sárga levél.

Hány ezer éve, hogy vagyok?
kérdeznem minek, tudom,
naponta Nap nyit rám eget,
szemem a fényre hunyom.

Ősz, ősz ez, nyugszik az élet
koporsójában, magban,
Jézus arca búzaszemben –
s megvan arcom is, megvan.

Bak Rita: Menekülés

Lecsaptak, mint futkosó csótányt
az összefarigcsált étkezőasztalon.
Egy alsóval, kártyáztak éppen,
lecsaptak, mint a rágcsáló fejét
az egerfogó.
Aláhullott az egér feje,
kissè félrebillent,
nézett rám,
szemében még
fénylett
futása emléke.

csecsemopoz

Bátai Tibor: A Közeledő

Minek is görcsölnél, hogyha lehet
lazán? Attól még tudhatod. Szívből
és igazán. Attól még jól tudja,
 
hogy amit te tudsz, ő is. Jön az új
esztendő. Szűk is lesz, meg bő is.
Víg lesz, és szomorú. Ahogy mindig
 
szokott. Mindkettőre találsz
bőven majd indokot. Elég is találnod,
nem kell benne magad. Keresned.
 
A szabály mindig volt és marad.  Jutni
fog árnyékból, és persze marad
a fényből is. Kevés az egyikből, de néha
 
sok is a kevésből. Ám minden, ami lesz,
így lesz éppen elég. Úton vagy
már felé. Úton ő is feléd.

Csáji László Koppány: Arany Jankó balladája

Kiszáradt a tóbul mind a sár, mind a víz,
Arany Jankó lova itató után néz.
Visz Jankó, visz neki kalapjában vizet,
Lovát így itatja, aztán még vagy tízet.

Szellőfogó lóra, ha Jankó felpattan,
Pislákoló emlék csizmáján megcsillan.
Pata nyomán támad szép csillagos utca,
Hogy a felhők közül jusson haza vissza.

Felül a lovára, s beáll leventének.
Hunorral, Magyarral szarvasra menének.
Együtt vágtat velük, együtt serénykedik,
Dúl leányi iránt velük epekedik.

Többit már – tudjátok – megírta az ének:
Így lettek hajdanán az egytestvér népek.
Tűnt időt hullajtva nagy fa emelkedik,
Jankó az avarját böngészi reggelig.

Aztán megy tatárra, megy veszett törökre,
Magyar hősök hírét kelteni örökre,
Kik álltak haláluk véráztatta fokán;
Mint hulla a hulla! – veszett el a pogány!

szozattovabbacikkhez

Czipott György: Ölmély

körülvíz temérdek
végetlen ölnyi mély
sistergő meder
és fölhabzó
lelencmacskanyívás.
gyöngyházfény idő
bőrzik minden holnapon
aztán csikorgva megkövül.
mivégre tolni húzni
kordét küllőtlen keréken
ha napestig csomósan
ködhödnek eszement seregélyek
bűzveres alkonyégen?
miféle báj
keserít csörömpölésre
ponyvánterített csillagokat?
megjövendölt tegnapokban
rontóféreg vert tanyát
hogy hétszer visszhangozzon
kibicsaklósikolyú örömóda
kormos hegyek között.
ki kéne bontani
csikók tejes sörényét
mielőtt takácsmácsolya
végleg sorsbafonja… és
meg kéne már pihenni
semmi zsarátszívén…
körülvíz temérdek
végetlen ölnyi mély.

Ernst Ferenc: Hitetlen kesergő

Nem könyörgök, nem könyörgök, én bizony már senkinek,
könyörögjön az új isten, hogyha van a réginek.
Építettem én már oltárt, harangtornyos templomot,
bíztam benne megsegít majd, de könyörögni nem fogok.

Nem rogyok le, nem térdelek, nem hiszek már senkinek,
ha nem tetszik, az új isten adjon fel a réginek.
Adóztam és imádkoztam, de már többé nem fogok,
ha az Úrnak nincsen pénze, adja el a templomot.

Fülöp Kálmán: Barátaimnak

Kereslek titeket
égető szavakban,
békésen szárnyaló
napjaimban, gyakran,

dallamán a lágyan
szárnyaló időnek,
mélységek magányán,
mosolyán a földnek,

amíg perceim az
elmúlásba vesznek,
barátaim, addig
lázasan kereslek.

uveggolyo

Gavallér János: Évgyűrűk emléke

Fák kérgén időráncokat látni,
s nem hallani a rostok közt száguldó nedv küzdelmeit,
az életet vivő belső fájdalmait,
férgekkel küzdő élni akarást,
oly hiába való értelem, mint rügyek, virágok, levelek csodálata.
S mint odúban szú lárva eszi meg a fát,
úgy esz meg észrevétlen a vágy
minden rügyet, virágot, szeretetet.
Ahogy az égig érő fának nem nő új ága,
úgy roskad magába minden győzelmi akarat.
Fák kérgét megvető pillantásaink,
mily jogon csodálják termését,
ha hallani, érezni nem érzik gyökereik siralmait?
Hedonista élet-vágy a külső,
míg a bennünk élő
parazitát táplálja mindennapjaink.
Mérgezett csersav marja torkunkat…
fák levelét a szú maradék gátolja,
az érerőinek keringését lassan elfojtja,
megeszi a féreg, úgy eszi meg nihilvágyaink
az életünket.
Évgyűrűk emléke, de fáj!

2018.10.14.

Ilies Renáta: Tőle terhes

Van egy férfi. minden nap látom.
követem őt facebookon, instán.
nagyon kíváncsian vágyom,
s kicsit mazochistán.

én leszek szűz, ha azt kéri.
(sose volt az ágyam tele)
de szemére vetem, hogy az
övét hány nő lihegte be.

ez a férfi tegnap felhívott.
zaklatott volt a hangja.
bocsássak meg neki, kéri.
az asszonnyal maradna.

sajnálom őt. olyan szelíd,
okos, engedelmes.
szívem szerint nem rontanám el.
szívem szerint, nem mondanám el,

hogy már három hónapja hogy:
nem vagyok tőle terhes.

Jánoska Mátyás: A nagy várás

Az eső táncot jár homlokomon,
Szívem erőt vesz a holnapokon.
Nem visz messzire a saját hajóm,
Igaz lesz Istennek legfőbb valóm.

A köldököm is cifra táncot jár,
Boldogságom tűz piros csókja vár.
Heverészni fog belsőségemben,
Boldog ember leszek bűneimben.

Mert ez vagyok én, csupán egy csillag,
Te csillag, csillag, oly gyakran szidlak.
Tekervényekbe, gazba kötött élet,
Isten szava nem érhet még véget!

Feküdni fogok meleg ágyamban,
Velem lesz az igazak álmában.
Az eső még mindig rajtam táncol,
A szív eredendő bűnnel harcol.

Jónás Tamás: „Önérdek nélkül”

Nincsenek gonosz népek,
Megírt jövő vagy rontás,
Lélek van, néha téved,
Mesét koldul, ha nincs más,
Gyíkot nagyít az elme,
Sárkány minek is lenne,
Sorsot karmol az agyba,
Mért ne, ha karmolhatja.

Nincsenek manók, egy se,
Bűbáj sincs, csak rögeszme,
Nincsen gonoszság, jóság,
Csak véletlen, s hajlandóság,
Persze, csodák még vannak,
De titokban maradnak,
S nincsen működő rendszer,
Mire hatnának egyszer.

szozattovabbacikkhez

Kaiser László: Végleg

Forrásvíz és titkok titka,
aki voltál, nem jön vissza.

Mégis itt vagy, itt vagy bennem:

múltak élnek szép bilincsben.

Béklyós szavak, láncos képek,
veled lettem szabad végleg.

csomo

Kiss-Teleki Rita: Csillagmese

csillagkod1Elképzelem, hogy az ember,
nem mind – úgy egy nagy csapat,
mondjuk mint egy csillagrendszer,
kering benne akarat.
 
Majd néhányan félreállnak,
azt mondják, ez már kevés,
beszólnak a fizikának:
többek ők, mint az egész.
 
Elképzelem, hogy az ember,
nem mind, csak egy országnyi,
mondjuk, mint egy kartonrendszer,
polcokon fog helytállni.
 
Gyorsan telik minden fiók,
sokan lesznek rossz helyen,
mert a téves ambíciók,
nem hagyják, hogy rend legyen.
 
szozattovabbacikkhez

M. Karácsonyi Bea: bíbor, lila, rohadt

mélylila cirkalmak
a mellbimbóm körül
fehér sáv az emlék

apu nincs meg a házunk
valaki elvitte a ruhám
apu itt rohadok
a bíborsötétben

apu meleg van és fázom
világít csontom
gyöngyházfény fogam fekete
bordáim közé szórom

sziklahasadék fejem
arcom benne szétgurult kő
apu azt hiszem
már nem vagyok szép

Mihály Csilla: Dicstelen este

Fejét felszegve, büszkén hátravetve,
tört glóriával szállt le ránk az este.
Miféle vágyak titkos mágiája,
baljós hiteknek toprongyos cigánya
űzhette hozzánk, tán azért, hogy szánjam,
miként bukott el végtelen magányban.
 
Hallom, amint a talpa fűre csosszan,
hideglelősen dúdol méla-hosszan,
mikor lerántja önmagát a porba,
megnyúlt kezével csillagot rabolva,
s rohan, amerre épp a nap leszentül,
könnytől felázott kerteken keresztül.

Móritz Mátyás: Zajok és csendek

Ködök és párák

Az ártatlan perceimet, széttépték a farkas telek,
levegőért kapkodok csak, az ordas hullámok alatt;
az emlékeim folyói, rút sebeimtől véresek,
a szemeimben, fuldokló, sötét lángok villámlanak.

Nem akad bennem őrizni, csak hiányokat buzgalom,
tudva hogy senki előttem, tudva hogy senki mögöttem;
ki védő szárnyába vonva, megkérdezné hogy mi bajom,
a ködök és párák helyett, angyal árnyba öltözötten.

Holdtükör

Van-e bátorságod, velem bolyongani, sivatagomban,
hogy a holdtükörben, nekem ragyogjon csak fel az arcod;
rózsapíros vizeiddel, eloltanád-e a szomjam,
lennél-e az én reményem, ami engem újra alkot?...

szozattovabbacikkhez

Payer Imre: A BESZÉLŐ FA

Leveleivel, ágas-bogas gyökerével
szelíden visszafoglalja terét
a zöld áramlás.
Fának ága - vízre hajló kérdőjel.
Az íves gallyon madarak
kérdeznek csivitelve,
mintha szigetnek szentje
szelíden válaszolna.
Édes telt áramlás a levegőben
emelkedik a nap felé,
alátekint, mint űri tündér,
a fénysugárban énekel.

szozattovabbacikkhez

Permay Zsuzsa: Istenig, egészen

Vágymadarak búgását hallgatom.
A vállamon, ha létük megpihen,
fényszárnyakká alakul a karom,
átszelni az eget így akarom,
bordák közt tiszta hittel, szelíden.
 
Végül csend lesz, Istenig, egészen.
Az álmom is mellőlem andalog,
de remélem, egyszer majd elérem,
és akkor én is szállok fehéren,
magasztalón, akár az angyalok.

Pethes Mária: ha még egyszer

az égen felhőhajók fehér
vitorlájuk mögé nyeli
a kikötőt a messzeség

füzek haján hárfázik az este
homály zsákmánya
a magányos madár

házak között pillekönnyű
álmok pipiskednek hontalan
köd kucorog a városháza elé

holdfény koszorúzza a Tavat
hullámain törékeny bárka
messzire sodródik rajta a szerelem


ha még egyszer kiülhetnék
veled az ezüst nyírfák ligetében
kedvenc padunkra csak nézném
az elmúlás illatában a válladra
pördülő levél sápadt erezetét

Radnai István: TÓTH ÁRPÁD TÜDEJÉN

vak volt a város szennyes szürke
csak az objektív pislogott sunyin
a hajnal mocskát söpörni még erőtlen

vak volt a hajnal de már kék a láthatár
eloszlik a fény fátyol alatt menyasszony
delet kongat kósza lelkű harang

mire a meredek délutánba fordul
az ősz levélbe takarja szemét
fakó zöld még a szemfödő remeg

hátat fordít de hátra néz a nappal
sikátorok a sűrű vérét ontják

Rajki Rita: Múlóhang

Most csendesül a város.
Elmúltál, mint utcazajban
fáradt sóhajok,
szeretők nélküli ágyak,
melyeken, mint kihűlt
lepedő feszül a magány.
Elmúlt a fény.
Az utolsó lámpát
a halál oltotta el.
A sötétben néma sikoly
tépi le mohón emlékeid.
Elmúltál, mint múló bárányhimlő
végső, rózsaszín sóhaja,
napsugár szárította könnycsepp,
nyári mezők mélyén.
Többé már nincs a miért,
nincs a fájdalom.
Dalol minden dal.
Mert elmúltál,
mert voltál,
mint a legfényesebb
Égi jel.
Jeltelen sírban fekszel.
Temetlek.
A lélekből emelt
oltáron.
Hol
a mulandóság
mementója vagy.
Te vagy a végső hang.
Bennem.
A lelkiismeretem.

Sógor Zsuzsanna: Hajnali álom

ablakodon a virradat
pilláid sötétje mögé bújsz,
vissza, álmod fényjárta kertjébe,
a ház melletti dombon állsz,
nézed a felfutó borostyán zöldjébe
mint festett aranycsíkokat a reggeli nap,
elindulsz a közeli ház felé,
nagy ablakain a bizonyosság
fénye biztat, siess, gyere,
szoknyád borostyánindákba akad,
szaladsz, a ház tőled mégis egyre távolabb,
szaladsz, eléred mindjárt, de a borostyánindák
béklyózzák lábadat, szoknyád szakad
szaladsz, szaladsz,
de a ház már nincs sehol
ablakodon a virradat

Varga Rudolf: SZÉP, FIATAL ANYÁM

Lázas homlokomon

érzem tenyered nyomát,

hogy elsimítod

ráncos álmaim.

A Tejúton,

a Kis-Göncölnél –
mint ötvenhat őszén

az iskola előtt –

talán vársz rám.

Ha itt lennél,

kitépném kezedből

kezem. Én

megint rossz lennék,

és te újra

megbüntetnél,

szép, fiatal anyám.

Zonda Tamás: Ajánlás

Most kellene
a harcot abbahagyni,
búcsúzót írni az est   
sustorgó, szálkás függönyére
vagy kitűzni hirtelen
egy pipacs-kokárdát...

Lehet lenni is tovább,
nem kérni semmit senkit,
lenni zsoltárosan elmondható,
sosem és mindig tudható,
lenni a törvények hárfa-illata,
bohóc kezében árva trombita...

harfa2 copy

Alföldi Géza: Ha nálunk született volna

Népszámlálás volt Betlehemben, –
így szól a karácsony története, –
s akkor született meg egy roskadt istállóban
az Úr egy Fia, – Mária gyermeke.

Nem volt, ki szállást adjon nékik,
barmok lehelték rá a meleget,
nem volt egy pólyája, egyetlen takarója, -
meséli a monda… Mert: ott született!

De Cegléden, vagy Kecskeméten,
a Hortobágyon született volna,
az első Karácsony történetéről
így szólna ma a bibliai monda:

szozattovabbacikkhez

Bujdosó Bálint: Nyugatos

Hát igen, ugye, kimaradtál.
A Sors továbbfut nélküled.
Kezedből kiesett a kantár,
lovad már messze magában üget.
Szorul a melled: hát most merre?
Út mellett állsz, mint tört karó.
Útjelzés, cél volt rászögelve,
s ma buta bot csak, ázott, korhadó…
Az élet folyik balmederbe,
kínnal, örömmel lázba lejt.

szozattovabbacikkhez

Demeter Zsolt: Otthon

öreg graduale – halk örömének
rezdül
fölöttem könnyez
pergő lélekcseppek ablakomon
bekocognak őrző éjszakákon nyugovóra
bensőm kirojtosodva cserepezi bőr
fogant fiad torkán csobog a szó
hogy itassa címeremben két oroszlándühét
szügyén pára virágzik
pillantásával aranypecsét sörénye lebeg
öreg granduale – halk örömének
madárfütty nyelte erdők omlanak
zöld fényjárta ösvény rohanó talpaid elé

Fáy Ferenc: Utolsó szó jogán

Uram, elég, elég a harcból.
A népem éhes és sovány,
a fegyverünk, mit ősi dacból
belédütöttünk csorba rég…
Szavakkal hullok hát eléd,
a szó utolsó, szent jogán.
Nézd itt a bűnünk, itt a jussunk,
s a bűneinkre itt az ok,
az, hogy mi balgán hinni tudunk
mindenkinek és mindenért
fegyverbe álltunk, míg a vér
fogyott, fogyott, s ma itt vagyok.
Árpád? A cél én voltam benne.
Az új hitet, mint a barom
én hordtam dómmá. Majd nevetve
az Iszter sziklái fölött
szekérre rakta püspököd
e kéz Uram, az én karom.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang attila LSApokabacsi attilaprokopp Mátyás király szine 2019. 01. 26. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK plakát 02 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf