újszülött sugarak fészekalja fény
árnyat vet az útra a fasor gótikája
járatlan robajjal zúdul a völgybe
a kiolvadt délután
*
virágok szoknyafodraival
forgószelek komiszkodnak
ég a tarló némán nézi a nyár
jeanne d'arc-ja egy magányos nyárfa
*
szedelőzködik a nyár
behálóz mindent az ökörnyál
a szél csapzott csavargó
Még olyan ártatlanok voltunk
és vidámak,
mint a csipkebogyótól piros
bokorágak.
Megsimogattak és éreztük
a kezeket:
akkor még lehajoltak értünk
az emberek.
Ma már a sok elmúlt ősz miatt
mirajtunk is rengeteg hegyes
tüske maradt.
(60 lettem)
A megtett út biztos,
vajon hol döntenek hossza felől,
te maradsz hátul, én leszek legelöl (?!)
Csöndet szippant a dallam,
hatvan sóhajtásra készül,
egymásba simul a volt,
és maradsz te
legbelül.
Ha múlik, hadd múljon,
a gitárhúr is fárad a bundokon,
voltam, vagyok, leszek
Ahová már csak homályosan lát el a szem,
és ahhoz is hunyorogni kell,
odaképzellek most, ahogy tartasz hazafelé.
Autópálya, sötét, monoton táj, hangvédő falak,
üres, sehova sem tartó utakon is téged láttalak.
Látlak, amint az autóban ülsz,
és próbálod kijátszani az időt
vagy magadat.
Mindjárt itthon.
íme hát, elfogyott minden álom.
végleg ébren,
e mit sem érő tétlenségben,
magamban
-- így maradtam.
se magasság
fölöttem,
se mélység
alattam.
Szél tapsol, nyakát
gallérja csapkodja, fel,
le, lejjebb,
lejjebb, huzat löki
előre, hátra, sikátorok sikoltó
csendjében havas eső pofozza örök
hazátlanságba, nem óvja angyalszárny,
angyalszárny sem
védi, csak a semmi
susogása, lélekvesztő
télben légvonatok
Mondd, ki vagy, miféle férfi,
hogy hétfőtől vasárnapig szomjazlak,
s üres poharat szürcsölve viselem;
már sosem leszel közelebb,
egyetlen háztömbnyivel sem.
Betűk, szavak mögött látlak egy vásznon,
ahogy két szeretkezés között rám liheged
minden morcosságom,
mert álruhában fulladunk csak gyönyörbe,
a semmit nyaldossuk egymás után körbe.
Mielőtt meghal a délután...
A véletlen csodája
torkomban izzik.
Ellepi érzékem –
Ösztönöm igazgat
Éber az álmom –
Hiányként tornyosulsz
ferde éjszakáim
zúgása felett -
Felfűzlek éveimre,
hogy belém leheld
a megnyugvást.
(avagy, egy tavasz tűnődései)
Kiszáradt felhők esőemlékei alatt,
a pénteki belváros porba rajzolt
kontúrjain imbolyog, kapualjakhoz,
ablaküveghez dörgölőzve. Nem csinos.
Felöltözve kopott hajnalt útközben,
hogy némileg elrejtse meztelenségét
a tájra ülepszik az igék fájdalma
hát így ment el az utolsó nap volt ma
felhasítja az égboltot az utolsó tekintet
és lecsapódik a szó amit még elhintett
oldódnak az arcok sósízű patakká
de a táj nem enged nem lesz már szabaddá
meghámlanak az utak de le nem vethetik
bőrükbe égetett fekete terheik
Matróznak
Már minden tócsa tengeröböl,
hintás roncsunkkal ring, remeg.
Pajtás, árnyékunk régen elhagyott…,
siklását őrzik kikötőkataszterek.
Hát igyunk rá párlatot!
Tűirányt őriz fregattmadár,
messzibitangolt delfinek, cetek.
Pajtás, kaszáscsillag fölöttük ragyog…,
siklását őrzik kikötőkataszterek.
Hát igyunk rá párlatot!
mindent elveszít az ember
kulcsokat
szívet
gyökeret
a gyerekkor
magától elver
szádon a szitok megered
mindenkit elveszít az ember
élőt és holtat
egyaránt
magányod
Nem ilyen világot
álmodtam magamnak,
ahol az ideák
a pénzhez tapadnak,
ahol a sivárság
ünnepel a bűnben,
klipek és reklámok
fogannak fejünkben,
ahol az erénynek
helye sem világos
A bosszúállók magukhoz édesgették
az irgalmasok szeretetét…
majd gyűlöletté gyúrták.
Hozzád hajolni volna kedvem
megvallani mind, az összes bűnömet,
könnyezve könnyebbülni meg,
akkor is, ha tudom, ezt nem lehet.
Tudod, ha sírhatnékom támad,
s szemenként szednéd össze könnyeim,
melyek kezed tisztára mosnák,
akkor se hinném, mert nem hihetném,
hogy enyém vagy, birtokollak,
de tudnám, hogy értem élsz, ahogy
én érted élek, s míg létem perce fogy
Bedőlt az első dominó,
délceg még az utolsó.
Na de, lehetséges állva várni,
mikor dől a ház;
s megéri a ma születő gyermeket
hős halottként feláldozni?
A szent, a szent igazság oltárán
haljon ezernyi ártatlan, csupán
azért, hogy beszéljen rólunk az utókor!
Előre bátrak, hősök, ártatlanok!
Koponyád csendül. Szíved kondul.
Lüktető agyad megbolondul.
Paták dobognak, ostor csattan.
Húrok pendülnek szét az agyban.
Orgonasípját fújja a lélek.
Szerte tükörcserepek zenélnek.
Fogcsikorgásban szemed tágul.
Fejed a sok zsongástól kábul.
Egyszer belerúgna hivatali ajtóba
egyszer az állatkertben a ragadozó
ketrecénél kiabálná ne a rácsot ne a párducot
az eget nézzétek egyszer platánok alatt halott
anyjára várna a sötét fasorban egyszer
láthatatlanul megnézné hogyan virraszt az
elnök a hátsó szobában egyszer fagylalttal
ugrana hídról egyszer befordulna a sarkon úgy
Elhagyott,
bukott nők átkát hordozom.
Jönnek velem észrevétlen,
rámhagyott kedvesek
vakított szemében.
Kötések, vágyak.
Lepedőn hagyott véres cseppjeit mosom a múlásnak,
s oldom szövetbe száradt foltjait
minden árulásnak.
Csak átsétálsz a parkon könnyedén,
és senkit sem kérdezel, de mégis jól
tudod, hogy mennyi titkot hordoznak
az első festés óta megkopott padok.
Szerelmi vallomások nyugszanak
a háttámlákra vésve – szálirányba
szív és dátumok, s hiába áztatták
utólag könnyek annyi nap, magába
rejtett minden monogramot a pad.
Rajta délelőttönként még csókok
Árassz el békéddel,
nem bírjuk ép ésszel,
ép ésszel nem bírjuk,
öldöklés, ózonlyuk,
szomszédban gyilkolnak,
nagykésük csattog csak.
pusztul vén, kisgyermek,
Istent nem ismernek,
csak hírből, csak szájjal,
kő robban, tűz szárnyal,
porladnak nagy házak,
értelmünk fellázad,
Úristen, szétnézel
a Terasz
a kávéházban ülve albatroszokat
vések a papírszalvétára majd
origamilepkékké hajtogatom őket
és hirtelen letépdesem a szárnyaikat
de te ezt Álváró nem értheted
hiszen még a kávézaccra is
vitorlákat építesz és a horizont
mögül távcsővel nézed Lisszabont
ahova bezártak rossz lábaim és
mégis állandóan utazom noha
selyemkendő suhogás
ahogy szempillám súrolja bőröd
ujjbegyem érintése katicarebbenés
pirosba oldódó ecsetvonás
veréb és vércse az álom
kávészemű ébredésbe repül
monokróm áll félre
színeződik a kontúr
minden nap egy újabb festmény
bekeretezhetetlen az idő
improvizálom a mát is
míg mellkasom alatt
fehér virág
Munka után nyújtózik az Isten,
behúzott függönyén fennakadt, megkésett imák,
megágyaz, köntösét veszi, s fáradtan ráncolja
fenséges homlokát.
Asztalán félkész holnapok, beszáradt tollak, tégelyek,
firkás szélű, gyűrött jegyzetek mellett égi órán áll a végtelen idő.
Mormogva még poharakkal zörög, széket igazít,
s mikor megmaradt tintájával gondolatomban
felönti a hideg éjszakát,
már nem félek,
mert mióta hallgat engem
Lopódzva érkezel leginkább.
Előtted szél jár és a minták,
felhők arcára fújva. Az ég
keménynek tűnt eddig, a fény
hideg. És lágyságod messzi
voltát csak az értheti meg,
.
aki várja, hogy egyre közelebb
legyél. Néha hangodat suttogja
hamarább, egy erőt vesztett,
késő nyári passzát
Hiába, a gond, a gond!...
zsörtölődik a vakond.
Hiába van szép sötét lakásom,
a kamrában giliszták, rakáson,
a tetőn gyep, mi vastagon takar;
az asszony most ablakot akar!
Azt mondja, biztos megértem,
eleget lakott már sötétben.
"Napfényre vágyom!" - fújta.
"Élményre, tengeri útra".
Hiába rajta fényes bunda
Ahol a zöld leveleken
játszik a napfény békén,
és ezüst köntöst öltenek
az ágak a nap végén;
ahol nem sír, csak szól a szél
halkan az ágak között,
ott megnyugtat a végtelen:
az ég a lombok fölött.
Ahol oly csendesen szalad
a hegyekből a patak,
s vizéből szomjukat oltják
azon az estén Ptolemaiosz felnézett az égre;
bele abba a nagy hullámzó feketeségbe.
sétált a fövenyen, sercegő lábnyomokat fúrva
a homokba. a hold és a csillagok keringtek körülötte.
fényük a lomhán dagasztó vízre csöpögött,
rá a hullámokra, és mögöttük csupán a tintakék horizont,
a nyújtózó éjszakával. a levegőben bomló hínár keserű szaga,
márciusi hűvös szél fújt. halfarkak burványt vertek a vízre.
(Röhrig Gézának)
Ica és Böbe kissé beállt.
A kannás bordal
némi szitokkal
folyik ki Böbéből.
A lehelete hervasztó.
Nem motyog
inkább teleüvölti a vagont,
ez itt nem az ő helye,
de valaki mutassa meg végre
azt, hogy ő hová való!
A
tudat
pedig
meg-
ha-
sad,
hogy
ne
legyen
egyedül.
Szerethetlek-e olyan ősin,
ahogy víz szereti a földet?
Mikor hajónk után a hullámokon
……csönd lett.
Tudok-e úgy vágyni rád,
ahogy fák a fényre?
Ahogy a te arcodban áll össze
mosollyá, a táj minden része.
Lerakjuk-e gondolat-ikráinkat-
mint vízbe a halak.
Most már tudom, hogy magamban,
mindig téged hallgattalak.
… nemes halál,
egy boldogabb halál,
itt, mindennek a legvégén,
fájó, közös árulás, üvöltve számolás,
vagy, már rég esedékes tízcsapás,
jöhet három szabályos dobás,
indulópontra állítottak,
- nem segíthetett.
- nem segített.
ittam bort, vedelve,
szórtam pórt, szemembe,
helyeztem szálkát, szemekbe,
társamul szegődtem a mocsokban,
lettem árnyékom önmagamban
Odakinn rózsaszín hajzuhatagot fest az égnek a Nap,
majd ébenre sírja magát egyetlen dühös perc alatt,
kérges ujjai között sötét vattafelhőket gyúr a Hold,
összegyűrt, fekete csomagolópapír a mennybolt.
Pupilláimban ütemtelenül táncol a sötét,
íriszeimen könnycseppekként remeg hajnali a fény.
(tükrös délibáb)
Eloldódik,
s fölkering az égig minden.
Bankó-birtok
fillér-tanyácska.
Csont-perselyként
csörren a kaszárnya.
Ülök a pincében
Felsétálsz a lépcsőn
Elegáns terpeszben állsz
Háttal nekem
S a szemközti ház bejáratának fénye utat tör
farmerbe foglalt szeméremajkaid alatt –
Nekem ez is az otthon
és a világmindenség kicsiben.
Két függöny közé szorult ablakomba,
a való világ lengőajtói között,
árnyékok hullanak homlokomra,
újra az arcom mögé költözök.
Gondolataimnak ellenszegülve,
nyafogni kezd a múlt szülte perc,
énem, mely eddig önmagát kerülte
kiütéssel győz, és vele ünnepelsz.
Új arcom árnyék, mögötte, bennem én,
apró szimuláció csupán a nap,
valami kísérlet, az élet peremén,
ha sikerül, megérted miért vártalak.
Apám, bár mindent megtett,
inkább sötét fellegeket látott,
kevesebb fényt –
Én többet, de féltem, hogy csak egyre nő
a riasztóan feketéllő felhő
Aztán győzött a fény:
kicselezted a kórt
S még hagyod itt nyomaid –
De azok már ott pihennek
nagyatádi kövön,
a pécsi Barbakánon
Szél lebbent függönyt?
itt van? eljött?
eljött megint? rápillant,
ottan kicsinység elidőz,
ráncolja homlokát, aztán
mintha sóhajtana, nincs,
nyoma sincs, de itt,
itt van,
érzi, szél lebbent
függönyt, az a izé
A zajos belváros teste
Lámpákban fürdik este,
És nyüzsgő, túlcsordult bárok
Pultját támasztják lányos
Zavarukban kiskorúak
Vagy csak szimplán éretlenek.
Az utcazaj, az éj leple meg
A lassan gomolygó cigifüst
Árnyékában romantikázik
kiöntött sörökkel a pázsit.
Nekem csak egy ceruza kell,
Hogy a lelkem vigasztalja,
Szavaim, gondolataim
Grafitos hegye szavalja.
Múltról, jelenről, jövőről,
Amit lát és amit érez,
Fehér lapok udvarán szánt,
Betűt vet a békéjéhez.
……..
Mi hát ím a költő dolga,
Van-é neki küldetése?
Ha
bízol,
ha
kételkedsz,
úgyis
becsapnak.
Angyali mosolyod
gyógyír a lelkemre,
drága kis Erzsikém,
Nagyapának gyöngye!
Mikor ölemben tartalak,
alkonyom is megújul
elfelejtvén búját, baját,
a szívem is kivirul.
Hátrakötött kézzel szeretlek,
mint lélek a lantot,
a világon túlról hívlak,
a jelen szele ahonnan életet fú..
Vágylak kopott asztalok mellől,
míg a rokkant éj belém mar,
hátamon cipellek csendesen,
napsugár leszel, villám és zivatar.
és tudatunkban felkelnek a halottak
ha tudatunk él létezik haza
ebben a hazában vagyok otthon
míg megfér száz eszme ha él az erkölcs
lehet szeretni kell szeretni
tenyérnyi ország
s nyílt szívvel fogad a nemzet
akárha ezer szilánkra szakad
más szemmel nézek a világra
nem ellenséget keresek barátokat
békét nem széthúzást háborúkat
nem hordok igát nem hordok nyerget
Március
Nyílik a zöld bimbó, megfürdeti hajnali napfény,
csak le ne fagyjon! Mert harapós kora reggel a tél még,
bár az utolsó, vad dühe tombol, várja a végét,
s csúf maradékát űzi madárdal, holnapi nappal
új tavaszunk jön, s kék ibolyát szór fűbe a tündér.
Április
azért lesz minden csak az, ami,
mert a kutya nem átvisz: áthoz.
a szerelem se kölyke - bolha,
s alpári, taknyos a pátosz.
nem emelkedett. sehova fel.
kupidók egymásra íjaznak,
kék foltokat jegel az ég,
és hátsót mutat az arcnak.
isten se huncut, csak alkalmaz
egy mindig-ugyanaz sémát.
és úgy tesz, mint aki hófehér,
mint aki épp igét hánt.
Életre ment éppen
A higgadt gondolat,
hogy emlékként ápol.
Hogy pehelysúly vagyok már.
Felhő. Madártoll.
Hogy mindegy, szent áhítat,
vagy vaksi szél sodor.
Hogy életre ment éppen.
Vagy lustán tékozol.
Míg nyoma izzik bennem:
kormos lávakő.
Anyám,
a gyengék ereje a tiéd.
Nekem az erősek
tévelygése jutott.
Azoké, kikben
derék a szándék,
de a tett,
többnyire, halott.
.
Anyám,
te kitartasz bennem
és törékeny magadban.
- ütemjáték-
Május szirmain illan a szél,
tavaszillatot ejt be ablakon át,
úgy ülök árva magamban, mint
a ma álmaiból nőtt jajlila,
ringó orgonaág.
Idebenn,
csak a dal szeme nyílik,
már csupa frázis, s fürtjei közt a végtelen ül,
híg ponyvaremény, bádogerényei álarany érvek,
részvétlen feledésbe merül.
Hajnalban még semmi se csillan...
megtorpansz az igazság kapujában
ráébredsz hogy tévedésben voltál
az összes pasival együtt akiknek mind
egy tinédzsertest a házioltár
jó sokáig abban a hitben éltél
avval a szemmel bámultad a nőket
hogy harminc fölött már mindegyik néni
de harmincöt után aztán főleg
harmincnyolc fölött
kezdődnek a nők
onnantól fogva tudják azt
amit nem tudtak azelőtt
