Varga Árpád: Mert elnök, de ügynök

Egy ügynök egy senki,
mert mögötte van valaki.
Egy elnök egy valaki,
de felette nincs senki.

Egy ügynök egy valaki,
de mögötte nincs senki.
Egy elnök egy senki,
mert felette van valaki.

Varga Rudolf: RÁKOK JEGYÉVEL

Homlokodon
rákok jegyével,
egyszerre
se
kint, se bent.
A
megvillanó káprázatban
miért erre,
mért nem arra?
Félignyílt
ajtók küszöbéről
hányszor fordultál
vissza, amikor
vállad
fölül a grimaszoló
kétség mosolya
kibukott,
amikor
a
párálló
aszfalton,
tócsák mélyén
megláttál
egy
idegen
arcot.

Dóró Sándor: Őrködöm

Sűrű bokrok lelkében szunnyad az éj.
Itt ölnek meg, itt veszik el
Kedvesebb sálam, itt vetnek felém
sértő követ, s az arcom vérben ég…

Sűrű bokrok és köztük a képzelet
szelíden fekszik, mint a mag,
mely fesleni tavaszt vár…

Itt megvernek és feketébb az éj.
Ó, sűrű bokrok, hálóban alvó pókok:
ó, segítsetek!
Elvesztem. Itt sűrű bokrok,
ott susog a nesz…
Sűrű bokrok, segítsetek!
Keressetek! – majd rámleltek
kifeszített mellel egy fához
kötözve, erős szíjakkal,
erősen csomózva, – ó, segítsetek…

Sűrű bokrok közt
egy fánál vagyok és őrködöm…

Péter Ferenc: ÉDESANYA, du. fél 3 körül elmentem

találkára…. éjfélre, kérlek,
     vesd meg ágyam…

Ha majd eljön értem,
mosolyog majd és szép lesz.
Fehér mezítelen képen,
Ódon, tapintható téren,
átnyújtom majd hosszú,
remegő kézzel térdem.
Fehér gömbölyű keblekkel nézel
és én csak remélem, hogy tét lesz vérem.
Átütő kék szemeddel végzel
egy véletlennek nem mondható léttel.

Angyalaim csókjait érzem,
kellemes melegség,
patakban folyik a vérem,
és majd ott, azon az álmaimból
kitépett téren, sétapálcád, cilindered
eldobva összemosod könnyeddel, félve,
állandóan mérgeket verejtékező vétkem.

Megcsókolván összecsukló térdem,
drága Zentám ezüst kövén nem koppan
a léptem.
Hátrahagyom sok szeretőm, mert régen
cserbenhagyott a vadászerőm.
Elhagyom ezt az átvert MAGYAR földet,
lecserélem, elvetélten, meggyötörten,
más élje majd meg, ha szentül
VISSZATÉRHET…

2011. április 15–16.

Szávay Gyula: Ki arat?

Zizeg a búza, zavarog,
Kusza ijedtek a sorok,
Hánykolódva súg-búg a kalász,
Valami rejtélyt magyaráz:
Ma is a régi a határ,
Tavalyi fészkén a madár,
A tanya ott áll a helyén,
S ehol a két sor jegenyém,
Hímes a rét és iratos,
Búzavirágos, pipacsos,
Sűrű vetésben idebenn
A kicsi fürj sem idegen,
Magyarul szól, hogy pitypalatty,
Pici fiókám, itt szaladj!
A kasza is peng, de szava
Nem olyan az, mint valaha,
A kasza sír, a kasza vág,
S az aratásban se öröm,
Se aratódal, se virág!
S zizeg a búza a kalász
Valami rejtélyt magyaráz,
Mi lehet itt most, mi lehet?
Van-e reája felelet?
Ijedve kérdez bogarat,
Riadva faggat madarat:
Ki arat? Ki arat?

Hol a mezők gyolcs hada, hol?
Az árvalányhaj s darutoll?
A figurázva mulató
Dalos, bokrétás arató?…

szozattovabbacikkhez

Szirmai Károly: A mesemondó

/részlet/

A Napsugártarisznyás Ember reggelenként továbbra is a régi, lázas vágyakozással sietett a város szívébe.
De már alig ismerte valaki s alig hallgatta meg. Csak a szánalom obulusai hullottak elvétve tarisznyájába.
Csodálkozva szemlélte többször a világ változását. De továbbra is kitartott régi maga mellett, néha valósággal erőszakolván meséit. Ám az idő szintén hű volt magához, ezúttal sem volt hálás. S így megtörtént, hogy egyik régi hallgatója kíméletlen gorombasággal lökte el maga mellől.
- Menj arrébb, te büdös csavargó!
S ő ment. Megtaposott lelkét maga után húzta.
De oldala hirtelen megkönnyebbült. A tarisznya üresen lógott rajta.
Egyszerre fájni, nagyon fájni kezdett a szíve s eszébe jutott egy mese, mellyel álmiban annyiszor találkozott, De amelyre nappal sohasem tudott visszaemlékezni: az Örömről, aki a szemében gyémántkönnyet hordott.
S ettől fogva nem tolakodott. Ám reménykedése nem fáradt el. Még mindig azt hitte, hogy egyik nap újra körülsereglik az emberek, s ő ismét két kézzel szórhatja közéjük lelke napsugarainak aranykévéit.
S közben alig vette észre, hogy nemcsak ő maga, hanem gyermekei is éheznek már.

Varga Sándor: Kifosztva

kifoszt ez a kor
mindenem elveszi
nekem már csak az marad
ami még bennem emberi

kifoszt az idő
mindenem elveszi
végül már az életem
az életem is kell neki

Gunda Béla: Csavargók

Lompos testüket vonszolják fáradtan,
kivert ebekként egyik faluból a másikba át,
a pipacs értük lobogtatja lángszínű szirmait,
nékik kiált a vízimadár
a nádas felett magasra eresztve hangját,
mely loccsantva hull vissza.

A vetésen nótázva
bitangolnak át,
s leköpve minden szabályt és törvényt,
nem jut eszükbe Istent dicsérni,
de néha levett kalappal állnak a templom előtt,
s az összegyűjtött filléreket vígan elisszák.

Rongyos nadrágjukat a kíváncsi menyecskék
tekintete foltozza be,
futnak a széllel,
és ha esténként jóízűen horkolnak a szalmakazal tövén,
meteor-könnyeit kértük hullatja az Isten.

Szabédi László: A szűz

Kerti padon mellettem ült a szűz,
számon, pillangóként, mosoly pihent,
huszonegy éves voltam, és a száz
kezéhez nyúltam, amely ott pihent
pillangóként, nyugtalanul, a szűz
ölében, ki a kerti padon ült.

Kezéhez nyúltam, másfelé tekintve,
vak kézzel nyúltam kis kezéhez, így
lázadó szemem megbékítve szinte,
hogy a kezemre ne legyen irigy,
e vak kezemre, mely utat veszítve
lám, meg-megáll. Ne állj meg, kéz, eridj!

S egybekulcsoltuk ikerkezeinket.
Ó, reszkető, vak s vad ikerkezek,
mik eggyékapcsoljátok testeinket,
mint egy fogaskerekű szerkezet,
ne vigyetek a kísértetbe minket,
ó, reszkető, vak s vad ikerkezek!

Kezéhez nyúltam; jéghideg szél indult,
a nap sötét lett, elhervadt a kert,
a számról egy pillangó útnak indult
s mégis maradt, csak a két szárnya vert
vadul, hiába; szép hímpora mind hullt
s nyálamba rossz, keserű ízt kevert.

szozattovabbacikkhez

Szemlér Ferenc: Elhagyott szerető

Lásd nem akartál kijönni velem ma a zöld üveg-ég alá,
nem akartad megnézni velem a lámpák gyöngyszínű fényét,
most itt ülök a börtönszerű szobában, este, sötét van,
s üres, fekete falak vesznek körül kopáran és mereven.

Gyöngyszínű volt ma este szemem, s a lelkem puha labda,
játszva dobáltam önmagamat, s két nagy tenyér dobált: a múlt s a jövő,
de most már megmerevedtem, ott kint kialudtak a lángok,
s a zöld üveg-ég kupolája bizonnyal összetörött.

Apró cserepeken ülök, a vidámság éles cserepein,
s mint az ártatlan Jób, vakarom testem sok-sok fekélyét,
kegyetlen az Úr, nem akar könyörülni, s a néma világon
az ostoba emberek buta röhögése iramlik.

Ülök, mint árva csavargó, kire rendőr leskel a sarkon,
koszos rongyaimon átfúj a szél, s én reszketek, félve
nyúlkálok be a lappadtszájú zsebek rohadt mélyeibe,
ahol nincs más ennivaló, de dohány s gyufa akad tán.

szozattovabbacikkhez

Szombati Szabó István: Zergevadász

Csoda-zergéket űztem harmincnyolc hegyen által.
Harmincnyolc napot-ivó csúcs hallotta hörgő lihegésem.
Harmincnyolc úttalan erdőn keresztül sírt fel
Vadászó vágyam alatt elmúlt nyarak avarja;
De csoda-zergéim mind-mind eliramodtak előlem,
Szívem teli tegzéből
Hasztalan nyilaztam arany vágy-nyilakat gyors iramukra:
Eltűntek sóvár tekintetem elől
Sohanemlátott új erdők titkos rengetegében.

Ó, hány csoda-zergém futott el iszonyodva
Vágyaim boldog, aranyos nyila elől
S szökött fel titok-hegyek holdfényes csúcsaira
És menekült fekete halálszakadékok mélye felé.

S most bús, fáradt vadászként indulnom kell már hazafelé.
Nem űzöm immár többé erdők futó csodáit.
Már nincs tovább miért szemem csodákra nyitni.
Csoda-zergéim már szememből kirepültek
S nem várok fent az romon hajnali pírra lesve,
Hogy lássam: a holnapok hegyén túl még mi van?…
Fáradt vadász vagyok már, törődött, völgybe-vágyó,
Kiből hegyekre fel új út már nem sugárzik,
Már oltott mécsem fénye sem lobban új lobokra
S már alkony barnája cirógat álmodóra.

szozattovabbacikkhez

Tompa László: Erdélyi végzet alatt

Tudom, hogy kincseim nem éppen csehkövek,
Sőt ritkább tüzeket is rejt nehányuk, – ám
Mit ér a kincs, ha csak kavicsként szétpereg,
S nincs két, mely kapna a megcsillant fénycsodán?

Körülöttem zsivaj, nyüzsgő, sokféle nép – –
Távolabb tengerek – – szédítő nagyvilág! –
Ily kerengés között rá ki is érne még,
Hogy észrevegye a kis Erdély bús fiát?!

Valamikor, talán, világszép asszonyok
Tűnődnek (versemet olvasva) sorsomon –
Míg most szívem, szegény, oly magában sajog,
S ha van is vágyam: azt csak nyűgül hurcolom

Tán holtomban, – igen! Ha por fogad be port:
A hír is elborít ismert jelzőivel – –
De jaj, fanyar öröm! – ha előbb érte zord
Vidéken, szüntelen gondok közt veszni kell!

Ásgúthy Erzsébet: Városom

Hogy fessek néked képet róla?…
Öreg város, boltíves, büszke.
Emlék emlékre tornyosul itt,
Mint ősi tűznek hamvadt üszke.

Itt egy szobor a domb tövében,
S a sánc, a fal, mely várost védett.
Ez a Tábor… Ezek a „brankák”,
Itt álltak strázsát a vitézek.

Emitt a tér, mint véres emlék,
Igazságért sikolt az égre,
Rossz csillagú magyar időkben
Ártatlanoknak hullt ott vére.

Ez itt – egy percre lassítsd lépted! –
A nagy Rákóczi régi háza,
Itt őrizték a zord pribékek.
Amott áll még a vén kaszárnya…

A kapualjban rejtekajtó…
Vajon ki járt ott titkos éjen?
Uszályos dámák selyme surrant?
Vagy vérpad volt a pincemélyen?

És itt a régi alma mater,
Kossuth lelkének melegágya,
Itt a klastrom s a „promenádé”,
Legendás szerelmek tanyája…

És igen!… én is itt vagyok… Hajh!
Innen szakadtam, ide térek.
Megverten, győztesen, vagy bárhogy,
De szent hűséggel, amíg élek.

Gáspár Imre: Szeresd hazád!

Szeresd hazád, ó, mert e honnál
Nincs szebb hazája senkinek…
Ott délibábos sík, ragyognak
Vén bérc körül a fellegek;
Ott büszke folyamok sietnek,
Fényes főváros vár reád,
Erdők kínálnak csöndes árnyat…
Gyermek, szeresd a szép hazát!

Szeresd hazád! Bőség szaruja
Eléd csodás, nagy kincset önt.
Kenyeret ád a föld kalásza,
Midőn hullámival köszönt.
Kincses a bánya és a vén hegy
Kínálja színarany borát,
Gyümölcse édes, szép virága…
Gyermek, szeresd e jó hazát!

Szeresd hazád! Az iskolában
Tanultad-e történetét?
Hunyadi János hősi karja
Pogány igánk hogy zúzta szét…
Mátyás vagy Nagy Lajos hatalma,
Mint ős bérc volt, úgy tekint reád.
Néped dicső hős volt s hatalmas…
Gyermek, szeresd dicső hazád!

szozattovabbacikkhez

Mécs László: Emberek vagyunk!

A gyűlölet halálszagú mocsárja
tengerré nőtt és vízözönt csinált,
emberfülekbe zúgja, orgonálja
vadító bűnös szörny-szimfóniáit
s szívekbe plántál förtelmes hínárt.

Ó én is, én is embernek születtem,
de ezt az egy érzést nem ismerem!
Hínárja, habja nem tekerg felettem.
Szívem piros, szabad szirom sajkáján
angyalszárny hajt a poklos tengeren…
Vitorlám hajt és mindenütt megállok,
hol szíveket rothaszt a bús iszap
s szeráfi hangon halkan prédikálok:
Testvéreim, tartsuk meg a parancsot,
mit Jézus a hínár ellen kiszab!

Minden emberfiában önmagunkat
szeressük, mert egy-test-egy-vér vagyunk.
Bejártam a jelent s a messzi múltat,
néztem a haldoklók megtörő szemébe
s egy volt porból vett szívünk és agyunk.

szozattovabbacikkhez

Tamás Lajos: Istenítélet

Villámok cikáztak, tűzben állt az égbolt,
Nem látszott seholse egy parányi kék folt;
Dörgés dörgés után, zúgott, zengett minden,
A pokol ördögit kiküldte az Isten.
És ezek vijjogva, kacagva, örülve
Belevésték karmuk’ az ember-szívekbe.
Vergődött az ember, vergődött, mi haszna?
Még jobban belévájt az ördögnek karma.
Iszonyú éjszaka, bútól terhes rémkép…
Csak lestük, csak vártuk már egyszer a végét.
De a szél nem csökkent, sőt még jobban zúgott,
Véresővel hordott tele minden zugot.
Véreső, pirosló, meleg, szent embervér
Csurgott a mocsarak förtelmes fenekén.
S míg mások ebbe az irtó ítéletbe
Kezüket tördelték, jajgattak ijedve,
Míg mások rémlettől kidagadó szemmel
Keresték az égen, hová lett az Isten?
Mi a bosszús vésznek szegtük dacos fejünk,
Megmutattuk neki, hogy tudunk és merünk;
És hittünk is, bíztunk kemény, nagy bízással,
Hogy a vihar végre más vidékre szárnyal.

szozattovabbacikkhez

Wallentinyi Dezső: Magyar sors

Hej, magyarok! Haj, magyarok!
Ha tudnátok, bús mért vagyok.
Miért akad torkon a szó,
Ha felsír a tárogató:
– Letörött a zászló…

Belső vérzés a magyar sors
Ezeréves sorsa.
Sose tudta megállni, hogy
Egy a mást ne rontsa.
Sose tudta kikerülni,
Hogy ne halljon jajszót.
S nagy keserves bánatában
Berúgta az ajtót.

Hogyha néha rámosolygott
Egy-egy jobb kor képe,
Átokszerű szörnyű végzet
Vitte rá a lépre.
Borbavesztett dáridókon
Önviszálya néki,
Felgyújtja az apja házát. –
Régi virtus… régi…

Délutáni borulatban
Száll a fecske, gólya.
Befölhőzött árva sorsunk
Bús útain reményt bontunk
Bealkonyodóra.
– S átsuhan a boruláson
A fecske a gólya.

Ferenczi Tihamér: Szülőfalumhoz

Csak ki kell
nyújtani a karom,
jó tiszai szélbe
mártani az arcom.

Napraforgó vagyok,
te a Nap,
forgok utánad,
szomjazva
sugarad.

Töltés mellett
elnyúló
kedves táj,
szívem lankáin
legelésző nyáj,
házak, fűzvessző a szélben,
suhog a lelkem.

Miért?
Talán,
mert odatartozom.
Csak rágondolok,
s mint az akácfa sorok,
örömömben
kivirágzom!

Fülöp Áron: Szegény árva gyermek

Szegény árva gyermek, kegyetlen kidobva
A rideg világba, hideg közöny elé,
Nincs egy kicsi kunyhó, amely befogadja,
Kéz, mely megáldaná s könnyét letörlené,
Senkije, semmije széles e világon,
Hervadozó fűzfa kopár pusztaságon,
Mely csak azért termett,
Hogy játéka legyen zúgó fergetegnek.

Hányódik, vetődik, azt se tudja hol jár,
Oly ismeretlen itt erdő, mező, liget,
Hol bölcsője ringott, messze az a határ,
Ki tudhatná hány száz mértföldnyire innet!
Oh de sem az, sem ez, neki nem otthonja,
Ide a kín köti, oda a gyász vonja,
Ott holtakat hagyott,
Ez élő temető, benn' maga a halott.

szozattovabbacikkhez

Füzesi Magda: Táj gesztenyékkel

I.

Avarba rejtem a nyarat,
hogy új tavaszra megtaláljam.
Ki álmot gyűjt, ki aranyat,
én csak maréknyi csöndre vágytam.

Ringatja lányát a halál
bazsalikomos kert ölében,
a táj lózungos őszre vár
és elvérzik kegyetlen télben.

Fellobog néhány dália,
hiszi, érdemes hinni még.
Közös sorsáért, közös HAZÁÉRT
sikoltoznak a gesztenyék.

Avarba rejtem a nyarat,
tán lesz, ki újra felébreszti,
ha tél múltán a csontfejű
szikéjével szívem kimetszik.

szozattovabbacikkhez

Prerau Margit: Kedveske

Kiemelkedve a magányosságból, mely élete,
lépésről lépésre megyünk a hegyre,
fiatal akácerdőbe.

Jóillatú a levegő s fénylők a fák levelei,
mintha megmosakodtak volna
májusi esőbe, tavaszi napba.

Fecskék repkednek az Ember feje körül,
mosolyára csivogással felelgetve,
övé a madarak szeretete.

S a virágoké, melynek életére
óvón vigyáz: „…ne tépdesd, hol tömegben virulnak”.
Az emberre hogyan vigyázhat!

Pillangót néz, harmatcseppeket figyel
tiszta pillantású szürkéskék szemével.
– Aranycsepp – mondja a füvön rezgő csillogásra.

szozattovabbacikkhez

Sáfáry László: Múlt századok mélyén

Muzsikáló órák
múlt századok mélyén
halkan haldokolnak.
Kalapácsunk és nótánk ütemére
jönnek felénk kedveseink,
és testünk versenyt remeg az érett búzamezőkkel.

Csighy Sándor: Kié vagyok hát

Szeretetből, vagy félelemből
teszem, nem tudom,
de szolgállak Uram hitemmel.
Szent iga ez annak kit ember
szült és én húzom.

Nem a lecsurgó veríték fáj
és nem a kereszt,
mely alatt leroskadok néha,
elém áll másik, egy léha
énem, s nem ereszt.

Mintha csak meg akarna ölni,
kínoz, fojtogat.
Egyszer parancsol, máskor kérdez,
majd édes mákonnyal mérgez,
s tagadja voltodat.

Nem tudom felismerni magam,
kié vagyok hát?
Szeretnélek nagyon szeretni,
s kapni fényedből szeletnyi
égi ragyogást.

Perzselő szent lángot szeretnék,
égig lobogót,
és bátor lenni, mint a szentek,
kiket a halál se rettent meg,
s tartják lobogód.

Flórián Tibor: Három változat

Egy virágra

Arca szomorú és szelíd,
meg kell halnia reggelig.
Illata a szélbe lobban,
csak szirma omlik le holtan.

Kérdés

Tudnál-e még dalt dúdolni,
haláloddal gúnyolódni?
S mint akit új útra hívnak,
nevetni, hogy érted sírnak? 

Tanács

Mikor eljönnek érted
- magányod helyett –
válaszd a mindenséget!
S miként a kép,
- az összetört keretből –
bátran,
a végtelenbe lépj!

1983

Kannás Alajos: Balsors

Valami történt
amire egyenlőre nem tudunk
becsületesen feleletet adni
A tatár hadak
nem jutottak el Mohi pusztáig
a törökök még Szarajevót
sem akarják nagyon segíteni
s már nem is sejtik
hol van Mohács
Estván kerály meg
szélesebb a Cselepataknál
fulladásról szó sem lehetett

Röviden: nem volt
tatárjárás
és nem volt mohácsi vész sem
de nem volt becsületes
keménység a harchoz
csak szónoklat szónoklat meg mese
még hordó sem volt

szozattovabbacikkhez

Negyedi Szabó Margit: Merengés…

Ki élsz a fénylő csillagok felett,
Én Istenem, hallgass meg engemet.
Hozzád száll szívem, s ajkam Téged áld.
A mélységből lelkem Feléd kiált.
Ha bármily nagy búsulásod van is,
Hogy vesztére jár minden nép ma itt.
Ne haragudj ránk, bűnünk ne keresd:
Áldd meg a népedet és szeresd…

1982

Tollas Tibor: Árulás

A tárgyakkal kezdődik észrevétlen.
Az új ággyal, amelyben fekszel;
körül a részletre vett bútorok
opálos hideg ragyogása,
melyet nem békít a villanykályha
szabályozható melege,
sem a jégszekrény, amit nyáron
fülledt konyhádba szereltek fel
az új tűzhellyel, fele áron.
S mondd, rádión mered-e
a régi éned hullámhosszán
visszacsavarni három évet,
osztrák földön az érkezésed,
zsúfolt táborok szalmazsákján
az első korty párolgó teát?
Míg szürcsölted a szabadságot
könnyű batyuddal hátadon,
ki tudja, úgyis visszatér…

szozattovabbacikkhez

Gaál Áron: Egy közmondás nyomán

/„Verba volent, sripcta manent”/

Az élet jutalomjáték,
s ha végső értelmet kapnak a szavak,
hogy is lehetne másként?
Az írás is elszáll, a sírás megmarad.

Jagos István Róbert: Miért?

Miért nem nőhetek az égig?
Miért kell a Nagyok árnyékba élni?
Minek a csúcs ha úgy sem engedik,
Hogy megpihenjek rajta reggelig.
Miért baj az ha szeretnek?
Miért kelt ez zavart te benned?
Mire fel ez a makacs gyűlölet?
Talán irigység tanyáz szíveden?
Nos, meglehet.

Kapui Ágota: Odaát

Párkáink most új sorsokat szabnak,
átsző mindent lassú tér-idő --
gránitlapba vésett fogadalmak,
véletlenbe botló kockakő.
Szavaim a földről fölemelnek,
emlékekből adnak rád ruhát,
ártatlan vagy újra mint a gyermek,
testetlen, s a lelked odaát.

2018

Kányádi Sándor: Nóta

sültgalambra ha
vártál volna
ébredj testvér
a nyers valóra

hát kaparj kurta
s neked is lesz
mert hoppon maradsz
ha nem nyüsletsz

aki szegény volt
még szegényebb
lesz a tehetős
tehetősebb

fürkészheted mit
hoz a holnap
lesz a becsapott
becsapottabb

aki húzatja
meg azt mondja
mindig így volt hogy
mi a nóta

s a magamfajta
hegedősnek
vérét veszik a
tehetősek

1994

Szervác József: Szegény

Szegény vagyok Apám is
egyre vénebb halott
elhordták mindenünket
száz aranyvonatok
Ha mi örökünk volna
hómezőkben bolyong
szemét ránk fagyja sztrájkol
egy vaksi napkorong

Én nem tudom mióta
én nem tudom mikor
vert sereg maradéka
bennünk a férfikor

Szegény vagyok Időtlen
akár az elvetélt
meghalni kevés volna
élni ráfizetés

Jussoltam csak keresztet
egy régi hon után
s új hon nem vérzett értem
ezen a golgotán

Szegény vagyok Hát nem kell
se manna se remény
Szevasztok
                 - aki voltam:
Szegény, Szegény, Szegény.

1988

Arany Tóth Katalin: Láz-adó

A tétlenség
páncélruhájában
feszengve nézem,
ahogy láncait fűzi
a félkegyelmű pokol.
Milliók homlokán
verejték mélyít árkot,
a szívek helyén
eltaposott vágyak
motorja zakatol.

Sorsot húznak
az indulatok,
s a céltalan tervek.
Számolom
a nyomorban
fáradtan megülő,
fegyelmezett csendet,
kényszerláncon tűrve,
ahogy jól öltözött,
betanított szónokok,
meggyötört sorsokat
félelemmé vernek.

Ma még ököllel
döngeti a vágy
az égig nőtt falakat,
de holnapra meglehet,
hogy lila ajkak mögé zárt,
éhes gondolat marad
minden, mit megtarthat
a szabad akarat.

szozattovabbacikkhez

Barna Zsolt: Életrajz

Láttam szülő nő homlokán
hideg verejtékcseppeket.

Hallottam elhaló sikolyt
fel nem sírt gyermek felett.

Ütöttem ököllel nyitott ajtót,
zártam le anyám szemét,

    ravatalon rúgtam fel gyertyatartót,
    fogtam fehér koporsó fedelét.

Estem eszméletlenül a mélybe' ,
üvöltöttem Semmibe neveket

Észt bontó jeges szélben
láttam ház felett szellemeket.

Éreztem létért esdő ajkakból
sóhajtó, utolsó nyirkos leheletet.

Ittam cipőből Múzsa csókját,
forró testéből hűs szerelmet.

Kaptam fiatal bakfis bókját,
ettem vele édes cseresznyét,

köptem a szerelme magját:
sok - sok magányos estét.

Bátai Tibor: Mondhatni

Mindened merő áttétel és hasonlat.
És csupa majdnem.
Úgyszólván átéled.
Jóformán azonosulsz.
Mégis, mintha túlértékelnéd.
Szinte szétvet az igyekezet.
Úgyszólván a becsvágyra bízod magad,
amelytől hajtva újra meg
újra nekilátsz körülírni,
amit sehogy sem tudsz pontosan megnevezni.

Bíró Rudolf: Karantének

Fátylat borítanék a múlt arcára,
Míg te halotti leplet, ami foszlik.
A homokóra fúrt aljára
Mért vésed: hogy életfogytig?

Kényszerenádot kántálsz nekem
A bezárt windows-ablak alatt.
Nem hallja senki, hisz egy váróterem
Az elméd. Ne kapard a falat!

Nem vettem ki szabit, kirugtál
Az életedből. De ez a szabadság.
Az utolsó találkozásnál pirultál,
Tudom, ez introvertált zavartság.

Feles pohárba fojtott szesz,
Az egyedüli fele barátod.
Nem hitted volna, hogy fontos lesz,
Hogy otthon van e még családod.

Vak voltam, és gyerek nyelven
Bennem ragadt az elmondhatatlan.
Te két szemmel vagy figyelmetlen.
Nekem egy van, és oszthatatlan.

Czipott György: Sarokpont

.mind mit sejtesz
s bár néven szóra bírsz
     dögkútkincse rézgomb
     valóságmímű
     lázárcsudákban
     önmúltjába hurkolt téridő

.anyagságod tegnapzilált hordalék
     s eszméidben kabócazaj

.törvénysoron lásd
     mértéketükrös
     sárló zöldleányok
     szenttéajzott öltüze
     sosem valódi

.elme vanvége mezsgyén
válaszban csak kérdést talál
hisz kisded jóltudása
lélektúlnan
     :sem élet
     :sem halál

Dóczi Székely Gábor: MAGYAR ÚRKOPORSÓ

A Rákóczink Kassán.
Köddé vált a pompa:
Borsi düledezik.
Múltunk sírba vonva.

Gelencén a templom.
Nagybányán a festők.
Bartók új világban...
De mind maradt testőr.

Szecesszió délen.
Komor Marcell műve.
Romvár vigyáz Huszton,
Hogy a gonoszt űzze.

Garamszentbenedek.
Nekünk Úrkoporsó.
Doborjánban maradt
Az összes Rodostó.

Ernst Ferenc: Határtalan vonalak

Vonalat húz a dac.
Múltakat töröl.
Nem vesz tudomást
vérről, esküről.
Elvesz, hogy adjon,
jogtalan.
Mondvacsinált
jog ha van,
szakadnak kapcsok,
családok hegek,
ha maradok, akkor
is máshol ébredek.
Maradtunk.
Mint fészkét
védő szent
turulmadár.
S maradt a
száz éves
rémálom.
Vonalzós határ.

Fülöp Kálmán: Kezünk fogja…

Rég elhervadtak
a rózsák,szirmai
szétszóródtak.
s a reggeli harmat
pírján a színek
muzsikálnak-

csendes liturgia
a kezdet,s bár
vihart ígérnek
a szomorú felhők

a derengés hullámain
hamisan
kergetőznek
a csökönyös percek-

a nappal arcára
vissza tér a mosoly,
és félelmeink ködén
kezünk fogja az Úr.

Gavallér János: Múltammal múló

Nem a szikkadt-nyers madárlátta kenyér miatt
vártam, mit rejt tarisznyád,
hiányoztál egyszerűen, mint egy falat kenyér,
múltammal múló jövőm kerestem;
ott vérzett ki ingázó izzadságban minden nap
és nem vette észre senki,
hogy morzsák jutottak a meghitt szeretetből.

Kikopott bölcsőből a dal,
vályogvető gödrökben nem tapogatóznak kölykök,
hatalmasra nőve nem megy perzselve a nap a földbe,
kaduc-fogságba terelt szabadság birtokol,
és
néha üvölt a csonka temető;
ott, a volt sírhelyekre nehezedik a jelen:
madárcsicsergés nélkül reszket a levegő.

2020.05.20. a paraszt

Kardos M. Zsöte: Ahogy a vér halványul

A pillanat oly kicsiny
a kijózanodástól az igazságig,
kinyújtott és visszavont kezek,
felemelnek és levernek.
Mosoly lombok alatt
nyugalmat remélek,
Folyó hullámain felém ringó választ.
Eltettem az időt,

minden percem tövisre akasztva,
Nap érleli, kövek megtörik,
míg fény van, sötét is követi,
árnyak takarnak gondolatot,
szelek sem jönnek elfújni
agyam szemcsésre fordult homályát.

Szeretőm ágyának ráncaiban,
émelyülten az érintéstől,
szerelem formáiban
szilajon elhagyva bölcs szellemet,
semmit se akarok tudni
rajtad és rajtam túl,
előidézett tragédiákat,
ahogy a kavics a parton elpereg.

Azt akarom, hogy merülj,
és hagyjál elmerülni
hervadtan, ahogy a vízbe szórt
virágokkal messzire úszik
a sírás, mi tehetetlen
a múlással és mozgással szemben,
az idővel szemben, ahogy a vér halványul.

Kaiser László: Magyarok

Fogyunk, romlunk, mégis megvagyunk,
győztes, vesztes – ez is mi vagyunk,
pusztít, éltet átkunk, áldásunk,
jövőt gyilkol testvérdúlásunk.

Hiszünk vagy nem, Isten megsegít,
talán úgy, hogy éppen nem segít,
talán hitünk így is megmarad,
talán lesz még – nekünk virradat!

(Joós Tamás megzenésítésében hallható a youtube-on.)

Kemecsei Gyöngyi: Asszonyok nyara

már nem hozok neked
sarjadó tavaszt
talán az utolsó is elhervadt
egy fogadkozó koldus
remegő kezében
régen
de még adhatok nyarat
azt a langyos nyárvégit
amit enyémnek mondanak
hozhatok vállamra leomló
hófehér hajat
miből néhány szál
ruháid szövetén
makacsul megtapad
nem
nem lesz majd
a jól ismert lesöprő mozdulat
csak nézzem sokáig
ami belőlem
gyengülő válladon
ott maradt

M. Karácsonyi Bea: Jelképek

Álmomban áttetszők a fák,
ködbe vesző fényből homály.
Konyakszínű lehetne szád,
elfolyt szín - gyenge muskotály.

Ott vagyok én is, de nem látsz,
fehér ünő - ős jelzések,
szarvasok és rókák futnak:
teremtésben a jelképek.

Nagygábor Margit: Csend vagy csönd

az idő mint pókhálót
körém szövi a bennem
növekvő csendet
bebábozódik a test
hogy átlényegüljön
síri némaság ez
visszhangtalan

olyan magad vagy benne
mint megfáradt lélek
az elmúlásban
csak egy betű
s a csendből csönd lesz
így maradsz meg
az időben és a csönd...
máris beszélni kezd

Paál Marcell Hesperus: Az idő lélektana

Bádogkalitkában csontmadár ül.
Gubbaszt, topog, szárnya pergamen.
A kotlást választotta szenvedélyül,
és rikoltozik, mikor senkisem.
A ketrec padlatán egy homokóra,
ólomreszelékkel viselős.
Üvegruhájának széle-hossza,
változó, de mindig ismerős.

Bádogmadár gubbaszt csontkalitban.
Higanytollat visel, nagybeteg.
Kúrálgatod, persze holtodiglan,
de a terápiát sosem mondja meg,
hallgatása sanyarú könnyebbség,
borzalmas, hogy szüntelen fülel,
mandalára cseréli keresztjét,
álszerény és mindent felügyel.

Pápay Eszter: Életre ment éppen

A higgadt gondolat,
hogy emlékként ápol.
Hogy pehelysúly vagyok már.
Felhő. Madártoll.
Hogy mindegy, szent áhítat,
vagy vaksi szél sodor.
Hogy életre ment éppen.
Vagy lustán tékozol.
Míg nyoma izzik bennem:
kormos lávakő.
Röppenne az idő.
S egyszer szárnya nő.

Pethes Mária: Ez a rend

két költözés között a madarak
magukban hordozzák
szívdobbanásom visszhangját
és rám éhező ajkad közé dobják
minden késik a perc a vonat a nyár
az engem kívánó szád de ha megérkezel
csókodban pulzál szívdobbanásom
visszhangja és azt mondom

ez a rend
azután te
és te és te

szemérmesen elfordulnak az állócsillagok
tartom a homályt nehogy agyon nyomjon
két szárnyammal verdesek amit vállamon
felejtettek az álom tünékeny madarai
ragyogtatom fölötted a másodperceket
ha elmész magaddal viszed szívdobbanásom
visszhangját csüggedten lógnak vállamon
szárnyaim és azt mondod majd jelentkezem
ez a rend

azután te
és te és te

Pethő László Árpád: Trianon árnyékában

Naponta készen át
fordulhatsz – fel-felhorgadsz
égig száguldhatsz
a mennyekben ott
alant s fenti pokolban
süllyedhetsz holdnyit
láthatod a lát-
hatatlan emelkedést
a táguló kék
egét – itt bennebb
ama vörösben – vérben
hogy érhetőn értsd
az elme koppa-
nását – égiek földi
durranását bent
a tüdő mögött
abban a sóhajnyi éj-
ben révedező
kérdésben – mi áll
a ki s bejövő lélek
útjában hogy szállj
leszállj aprócska
égi szigetedre – állj
és szertenézve
kimond: itt is ott
vagy magadba hullva ím
szárnyatlan madár –

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf