Zsebők Csaba: - Még maradnál itt alul -

Sokszor apróság is ki tud mozdítani –

Liturgia az ikonok előtt,
miközben szól a pravoszláv kórus
Vagy táltosdobolás-szertatás,
sok dob, hangtál között ülve

Összeér az ég s a föld,
ám te még maradnál itt alul,
s már érzed a közeli kapcsolatot,
mégis maradsz

Flórián Tibor: Huszonkét év után

Huszonkét szép ágam vesztettem a viharban hiába,
a levél, ha lehull, gondol-e még a gyökérre, fára?
Huszonkét nyár fordult télbe, huszonkét töprengés tépett,
sok nemzetet láttam lebukni és az emberiséget.
S gyökeremig remeg a rettegő kérdés: miért fájnak
a tengerek, az idegen hegyek, a nyugati tájak?
Miért fáj, hogy tudsz-e még utódaidban magyar lenni?
Az én unokám -- ó, jaj -- már nem Ildikó, hanem Jenny!

Kannás Alajos: A vándor visszafordul

Előbb a Duna Dévénytől Mohácsig
s a legmagyarabb folyó, a Tisza
apadt le bennem néhány foszló ágig,
s a Lánchídnál meg kellett halnia
az oroszlánnak... Szétesett az ország,
a falvak hamvát belepte a por,
hasadt a lélek, rakódott a korlát,
és lilán jöttek ki a fák alól
barátok s bőr-csont bukott angyalok...
Magam sem hittem el, hogy én vagyok,
ki poklot tükröz s mégis megmaradt.
De lassanként a képlet felderengett :
az őriz tovább, aki útnak enged,
s a földemnek megadtam magamat.

Negyedi Szabó Margit: Hívogató harang

Hétköznapi élet, cudar már itt minden,
Ha ünnepet ültünk valamikor régen,
Megkondult a harang, s hívogató hangra
Ünneplő-ruhába mentünk a templomba.

Szólnak a harangok most is, úgy mint régen,
De tán az a csillag nem jár már az égen.
A templomokat is nyitva alig tartják,
Hiába a harang, hiába kongatják…

1979

Tűz Tamás: Apám

Apám festő volt. Csak szobákat festett,
meg konyhabútort, ajtót, ablakot.

Míg ifjú volt, megjárta Budát-Pestet.
A háborúban mély sebet kapott.

Szobrászművész szeretett volna lenni,
mint Phidias vagy Michelango,

de végül nem lett belőle semmi,
csak ismeretlen, szürke mázoló.

Ám azért így is eleget merengett,
pohár bor mellett csöndben álmodott,

ujjai élénk színeket kevertek,
megtervezte a fénylő holnapot.

Rajzolni tanított és hegedülni,
mert azt akarta, nála több legyek,

távoli szépségekben elmerülni,
ha hívogatnak tengerek, hegyek.

Hátul az udvarban a kettős létrák
magasába ha másztam, szédület

kapott el, ég és föld egymástól szétvált,
rám villogtatták vad mélységüket.

Zas Lóránt: A remény szonettje

A kioltott tüzek azok, amik ma égnek,
a mezőn helye van a rozsdásodó ekéknek.
Vasárnaponként ima szól, fogatlanok a vének,
ölyv köröz, borul a táj, az üszők elvetéltek.
Megíratott, hogy harmadnap feltámad és élhet,
a mennybe megy, és része lesz az Isten lényegének,
csillagok veszik körül, róla is szól az ének,
a magas és a mély használja írnak és fejéknek.
A fogantatás, a jászol megmarad,
jövendölésnek, hitnek és reménynek.
Aki a hegyre megy, annak a völgy zöldellő darab
és megmarad fészeknek, háznak, ahol élnek.
Kövek között is bódulunk, viszünk vizet,
felszántunk földet ágyásnak és vetésnek.

Gaál Áron: Szálloda a szerelemhez

és a metró
és a kocsi belseje
és kis címletekben pillanatok
e pillanatban
csíkos inget viselek
és barna cipőt, negyvenketteset
és szalmakalapot

és a megálló
és a peron
a csapóajtó magától bezárul
és csak akkor nyílik ki amikor
az alagút végtelenségébe
száguld tovább a szerelvény
és elhagyja az állomást

és a piactér
és az a ház
    „szeretnék kérem egy hétre egy szobát
    hat napra
    öt napra
    négy napra
    egy napra

    és az ágyra egy pongyolát
    és szeretnék egy lányt a pongyolába
    és egy hátsólépcsőt, hogy más ne lássa
    egy nagyon hajlékony
    egy nagyon kecses
    egy nagyon merész
    egy nagyon ügyes lányt szeretnék”

aki azt mondja:
    „meleg van,
    nagyon meleg van
    fullasztó hőség van
    a levegő se mozdul
    a mai estén”

mire én azt mondom:
    „felhős az ég
    csípnek a legyek
    zivatar készül
    hamarosan esni fog
    felhúzhatom az ablakot
    vagy zavarja talán?”

mutassa meg kérem a szobát
és mutassa meg a lányt aki azt mondja:
    „Ó, visszahozta a fehérneműmet?”
mire én azt mondom:
    „Szeretnék megfürödni Vivien
    kérem készítsen nekem
    egy langyos fürdőt”

mutassa meg kérem a lányt
és mutassa meg a mosolyát
azt a mosolyt amivel azt mondja: „tenger”
azt a mosolyt amivel azt mondja:
    „már látni a földet”
azt a mosolyt amivel azt mondja:
    „mindjárt megérkezünk”.

Párizs

Jagos István Róbert: Kékesen

Nem ringatnak többé
hiszékeny álmok.
Ébredő hajnalt riaszt halál-fejem.
Hollóként tekint rám a sors
korhadt cölöpökről,
és gyöngyöket rejt
szárnyai alatt
kékesen.

2010

Kapui Ágota: Fény paskolgat

a születés
a te döntésed hát
választhatsz bolygót
teret mindenséget
de itt már semmit
nem bíznak terád
s a sors könyvébe
nem írnak be téged
Fény paskolgat
lét nevez fiának
és irányítja
léptedet a rend
hogy kit tekintesz
apádnak anyádnak
az ösztön súgja
félve odabent

2017

Kányádi Sándor: Árva tavaszi alkonyat

Horpadt tarisznya ütemes
ide-oda ringása;
kenyér nélkül maradt
falatnyi szalonnabőr,
fél hagyma, só -
gondosan kendervászon
ruhába hajtogatva.
Hangyaboly savanykája.
Zöld vetésben inaló nyúlfiú,
magasan szálló füst,
alacsonyan szálló madár,
glóriás hegytető.
Kakukkfű a félrecsapott
kalapban.
Üres udvar, üres ház:
nyelv nélküli harangok
szomorúsága.

1967

Szervác József: Örömök

Míg befogad
öled kénköves kánaánja
élhetlen uzsorás, csupán az esedékes
kamatokat követelem
az öröm percentjeiért
házalok benned naponta, félek
ha egyszer kifizetsz

Vagyonom vagy
tőkém míg tartozol, zálogul
vettem a mindennapi
örömök utáni csöndet
zálog álmodnom álmaid
teremni termékenyülésed

Én magam odaadtam

Forgass míg fényleni tudok
mielőtt mint a nyarak elöregszem
elévülök hajad évszázadaiban

A.Turi Zsuzsa: Mai vers

Tegnap csak
bort ittam
másnaposan a
konyhában
az asztalnál
bicegő hokedlin
este hétkor
szürke fényben
ülök
a zöld kredenc
mellett
őszülök
zokni nélkül
pizsamában
fáj a fejem
hideg a kő
cigi van a
számban
a tea
lábszagú

a sors sem
kímélt
nem írtál
ma se
tegnap se
e-mailt.

Albert Zsolt: Egyetlen

Csak te olvashatod le
arcunkról a kétségbeesést,
aki fentről esőt küldesz.

Amíg ázunk, sárrá válik a föld,
s közben nézünk felfelé hallgatva,
ahogy a zivatarból hívsz.

Ami lefolyik, fehérre mos,
páncéllá dermed kabátunkon
s sziklává nő talpaink alatt.

Mégis, csak sebeiden át van kiút,
halálon és át egy elgördített
sziklasír ajtaján.

Arany Tóth Katalin: A HALLGATÁS ÁRA

Kérdésre válassz:
ha felelsz,
rád zúdul a szenny.
Fontold meg jól, mit üzenj!
Ha felelsz,
elönt a szavak fekáliája,
nyakig merülsz
a balkáni demokráciába.
A torkok bűzös leheletétől
rongyolva foszlik a csili-vili,
és sorsodra billen a tele bili.
Rád ömlik
a moslékos jelzők dac-hada,
neked feszül
a ragacsos vádak
rothadó tompora.
Ahol önmagad
a köznek
szívből adod,
ott összekötöznek,
összezsugorítják,
beléd fojtják,
csönddé oltják
jó szándékú akaratod.
Az őszinteség divatja
így múlhat el.

szozattovabbacikkhez

Bátai Tibor: reggeli rutingyakorlatok

1.
levetve úgy-ahogy az ébredés nyűgét
belebújsz gyűrött ujjasodba
életre dörgölöd fénytelen szemed
bekötöd kardod markolatsebeit
csillagokat szedsz le palástodról
horpadt homlokodon koronát egyengetsz
2.
magára árvult szemed mögé bújva
felöltöd öntudatod ujjasát
(gombjai vérsebek)
kifényesíted szíved s koronád
hónod alá kapod a vérted
kardod görbületén elmerengsz
3.
árvult szempár figyel a tükörből
s míg fölhúzod a nárcizmus glaszékesztyűit
koronád összeolvad homlokod acéllemezével
szívbe görbült kardod kiegyenesedik
s megvárod míg álarcaid felébrednek

Czipott György: Lázadásban békülsz…

életed adósság,
birtok, kezes nélkül,
s kamatát ha róják –
ki nem cenk, megbékül,

mert úgysem lesz tiéd
végső haszna, terhe.
időtlen semmiért
fizetsz, gondbaverve.

kaptál egy világot.
ám…, ki mással nem bír
s mást sehol se látott…,
jó jussa tűz…, mély sír?

lenni, tán adósság.
kezes, haszon nélkül.
s kire átkát róják –
lázadásban békül…

Deák Mór: LEÁNYFALU

erre a téli éjszakára
a Dunát belepi a pára
nem tudom mit keresek a parton
én az eltűnő szárcsalábnyom

nincs ok nem keresek okot
magam is következmény vagyok
nem látok és nem hallok senkit
talán ezért vagyok most pont itt

talán ezért vagyok most mindenütt
nem hangzik kiáltás se fütty
és nagyon mély már a csönd bennem
talán a Dunában kéne lennem

valahogy mintha minden hívna
s én megbizsergek a hívásra
minden hívásra bizseregtem
fagyott folyók az ereimben

nem is túl távol van egy kályhám
nem is túl messze van egy örvény
a borostyánban az apró zárvány
megnő és leheveredik mellém

várva hogy kilépjek abból
ami rám van zárványosodva
a köd átláthatatlan fátyol
és csak hív mindig távolabbra

Dóczi Székely Gábor: JELENLÉTED

Szőcs Zoltán emlékére

Merre jársz, mondd, hol pihensz?
A Jóisten zsámolyán.
Kivételes, ósdi szent.

Vágytál ritka jóságra,
Jelenlétre másokban.
Irígyed az egész föld,
S ha nem látja is sárga.

Egyre inkább hiányzol:
Születő önmagunknak
Voltál amolyan jászol.

Örök gondolataid
lelkünk zugát fénylik át.
Érvényük bonthatatlan.
Jövőnk legyen…hagytad itt.

Doktor Virág: Egyensúly nélkül

Időnként nincs mércém.
Olykor pedig megfeszítem magam.
Nem tudok e kettő között
békére lelni.
Gyakorlatiasan vagyok suta.

Hová kerültem,
hová kerülök,
kiszámíthatatlanul
pergő perceim
pimaszul taszigálnak.

Pont ki akartam
lépni önmagamból ma is,
amikor visszatuszkolt a kezem,
pedig már majdnem
biztos voltam abban,
hogy nem maradok belül.

Tegnap pedig át akartam
hatolni a koponyámon.
Csak egy pillanaton múlott,
hogy nem törtem be a fejem.
A lelkem azért sikerült eladni.

Ernst Ferenc: Hajnalfény

Erdőkben kereslek reggelente,
szavakban búvó, bokros gondolat,
zöldellő ágak múló telembe,
jövőm, (ha van), szebb tavaszt tartogat.

Hajnalban újra vágyakra járunk,
szemünkben üdén, távolfény ragyog,
képzeletrét most megvetett ágyunk,
egygondolat a " benned ÉN " vagyok.

Áradást hoztál száraz mederbe,
halott világba lehelsz életet,
egyenessé vált, minden mi ferde,
egyetlen lettél, mindenek felett.

Vágyakat festünk létburkainkra,
egymásba olvasztunk hült testeket,
elég egy apró, lánglobbantó szikra,
feledett játék : "szeretnemszeret".

Kék ég borul átélt poklainkra,
lélekképeinknek a test keret,
a másiknak leszünk buja titka,
magunkban hordott életékszerek.

Fazekas István: Udvarlás

Meghalnék én érted, ámde

árva lennél nélkülem,

halálom hűs rezgésében

lennél elnémult ütem,

oly folyókhoz vágyakoznál,

hol nincs part és nincs sziget,

hinnéd, habjai lemossák

égő szenvedésidet.

Amerre csak útra kelnél,

kísérne nagy lepkeszárny,

vélnéd, bizonnyal én vagyok,

pedig lenne a Magány.

Fövényi Sándor: Peremkerületi tavasz

a játszótéren szőkülni kezd a homok
benne tavalyról ott felejtett piros szita,
az ibolyák, mint apró tintapatronok,
párnak még nem sikerült kipattannia.

sárgára festett hosszú cselédházak,
udvarukon lim-lom, lopott vaslemez,
és egy rozsdás kerékpárvázat,
tegnap már megvett a sarki ószeres.

öt óra, lassan kinyit a kocsma,
Józsi kenyér helyet, ma is pálinkát vett,
már rég nem telik cigányokra,
csak csendre, amit a nyomor vonójába tett.

mégis él, lüktet a városszegély
,beton bordák közt apró patak szalad,
és bevarrja az élet rengeteg sebét,
bár fásult, monoton akár egy futószalag.

eleredt, a szél az üres telkekre köpött,
hol gyűrött Blikkben kommersz álmok,
és az átázott szavak között,
kinyílnak az első tavaszi virágok.

Fülöp Kálmán: Tükörkép

Ma egy világ
szakadt ki
homlokom ráncaiból
s furcsa az,hogy
nem érzem
jelenét a mának-
hó pilinkél s
egy rongyos felhő
arcomra térdepel-
merő utánzat,
semmibe tűnő,
érdek nélküli valami
a jellemtelen való-
hamis hangokat
csal ki a
foszló mából, és
csacska fényt távolba
révedő szemembe-
ki mondja meg,
hogy torz tükrében
nem fakó jövőm
van eltemetve?

Kalász István: Tavaszi csillagnézés kezdőknek

A ház mögé mész
a nap óráddal ellentétesen forog
öltözöl sálsapka kint
takaróra fekszel hanyatt az alkonyat
rövid hideg lesz
fent sötétben sárga kék és foltos haldokló csillagok
a holdon tenger
elmélyedt kráter és csönd
ekkor…
… igen ekkor
elfogadod hogy
a kerted kert a ház otthon
a diófa haldoklik és ez példázat
hogy mindig lesz por a betonúton
hogy a konyhába tej kell
hogy a fény árnyékot vet
hogy most foltos pokrócon fekszel és
a mindenségnek épp fűszaga van.

Kemecsei Gyöngyi: Kétely

nem
ne menjetek még
bűnünkben elfáradt
hótiszta angyalok
itt nagy a sár
tudom
a szárnyak így
nem nyílnak széjjel
de mi van
ha lyukas takaró csak az ég
s a csillagok is fáznak néha éjjel

Lelkes Miklós: MIKOR IDŐT HABZIK A FŰ…

Mikor időt habzik a fű:
félelmetes az egyszerű,
s fehér habjába lép a hold,-
ó, ami volt, jaj, az se volt!

Mikor időt lángol az ég:
a bonyolult szívedre ég.
Kék láng agyadban felsikolt:
az is volt, ami sohse volt!

Nézem a fény-árny képeket.
Az árny-kezekben fény-kezek.
Lelkekben mélyen mélysötét
várja vaksin üstökösét.

Fű elhabzik, új fű kinő.
Álruhás bálban ál-idő.
Hófehér lovon ál-király.
Leng, leng a régi álszakáll.

Az erdő múlttá párolog.
Elvillannak a csillagok.
Hiszed: lehulltak. Ám lehet:
más égboltra sereglenek.

Márkus László: Időkapszula

Kezemben megfakult fotó,
keblemben izzó lüktetés,
hajadon csillogott a hó,
boríts el, áldott feledés.

Müller Péter Sziámi: VISSZAESŐ

esik, azután
eláll az eső, ez a
visszaeső eső
az én szerelmem is
hol van, hol nincs
nem is szerelmes ő

mégse mondanám
másnak őt, pedig
volna jobb szó is rá
de attól tartok én
ha kiejteném
a számon, még meghallaná

meghallaná, elszaladna
egész héten zabos volna
az összes tányért összetörné
lehet, nem is jönne többé
jobb, ha inkább magamban tartom
ha folyton elmegy, van arra pardon
utálni úgyse tudja az ember
ha egyszer ez van, szeretni ezt kell

esik, azután
eláll az eső
aztán esni kezd újra
ez az eső
visszaeső
a felhőlétét unja

ez a szerelem
pontosan ilyen
elpárolog, hogyha fárad
erre persze én
elhagyott szegény
magamban üvöltök párat

ha meghallaná, elszaladna
egész héten dühös volna
az összes tányért összetörné
lehet, nem is jönne többé
jobb, ha inkább magamban tartom
ha folyton elmegy, van arra pardon
utálni úgyse tudja az ember
ha egyszer ez van, szeretni ezt kell

szozattovabbacikkhez

Nagy Horváth Ilona: Dobog

A járda egykedvű redőire
halvány csipkéket szeg a fagy,
csizmám sietős talpa alatt szaporán koppan a tél,
még néhány lépés felfelé, azután
alábukik majd a néptelen utca.
A meredek lejtőn fáradtan hasal az egykori gyár,
mint beteg kutya, matt üvegszemeivel semmibe néz,
előtte az óriás tiszafa fájdalmas csonk,
nem nézek oda, tudnom elég,
kivégezték az öreget.
Tegnap rossz napom volt.
Ma is.
Ahogy elszáradt, szürke karjaival a tavalyi lonc
öleli kérlelhetetlen a zörgő kerítésoszlopot,
rám gabalyodik minden gondolat,
levegő után kapkodok.
De meggyógyítom magam.
Sietek.
Hazudtam Istennek. Azt mondtam,
mindent akarok.
Pedig az kevés.
Én szeretnék.
Valahogy el kell mondanom.
Mert veled mindig szelíd
és tiszta vagyok.
Tenyeredbe bújni, mint a munka,
nyakadba csókolni a napot,
tiszta illatodban ringatózni, mint
a csend,
és melegedni a hangodnál,
mikor mesélsz, nevetünk,
s valami ügyetlen szimfónia
megszólal idebent.
Dobog a szívem.

Paál Marcell Hesperus: TÜRELEM

.
Várt az Isten arra,
hogy istenné váljon,
s várt benne
a világ képlete,
majd kibomlott,
és szétfeszült,
és felfénylett
a mindenség szeme.
.
Várt a teremtés
az Isten kebelén,
várt a plazmaránc,
hogy ősanyag legyen,
várt a lélek is, majd
átívelt a lét szűk résein,
mérhetetlen lassan,
mégis hirtelen.
.
A magok türelmét
akarom, melyek
sivár földbe estek,
de dacolva a szikkadt,
porladó halállal,
új kalásszá lettek.
.
Az apák türelmét akarom,
akik sápadva nyelik mérgeik,
bennük bár fúlt harag munkál,
ám maguk okolják előbb,
semmint véreik, s a kezük
nem üt, inkább imákat formál.
.
Az anyák türelmét akarom,
akik derűsen várnak,
megfoghatatlan csoda
búvó gyermekük,
mégis ismerős,
mint évszakok a fáknak.
.
Várok,
mint anyák:
csöndes, gömbölyű derűben,
.
mint apák:
gyors haragjukat messze bocsájtva,
.
mint magok:
a földből kibújva, egyszerűen,
.
mint a teremtés Isten végszavára.
.
Mint az Isten… Néha önmagára.

Pethes Mária: OLTALMAZNI KELL

mi akik kimenekülünk a gerincünk húrján
muzsikáló halál éjszakáiból panaszkodással
töltjük meg a homokórákat inunkban még
a félelem férge rág de átmentjük magunkat
egy reményteli pillantás zárkájába

már tudjuk óvni kell a szerelmeseket
hogy felfedezhessük a lélegzetüket tápláló
ki tudja hányadik elemet és ne feledjük
ők azok akik nem engedik hogy a józan ma
elhamvassza a tegnapi forradalmak lángját

védeni kell őket mert miattuk nem halnak ki
az erdők sötétségében a nyugtalan őzek
oltalmazni kell a szerelmeseket mert ők törik
fel az alkonyi nap titkának kódját levetkezik
az elmúlás rongyait és vágyaik tüzébe dobják

Schiffer Attila: Futótűz, nyomokban

Első látásra lobbanó láng ( vagy a vér űz? )
de mélyebben belénk égett, mint hittük volna:
szélhordta, elszórt parázsból indult erdőtűz,
mely maga előtt bármely vadont letarolna.

Emlékszem, talán fázva lettél enyém - ámbár,
a pillanatához örökké ragaszkodom -
tudhattad, akkor engem is teljesen átjárt,
ahogy láttam: boldogság ömlik el arcodon.

Nekünk szűkösre szabott órák alatt kellett
megélnünk közös életet - mely oly rövidke -
de Sorsmostohánktól ez az ajándék tellett:
boldog éveket fukar napokba sűrítve.

Mint hajnali tolvaj, osontál el mellőlem
( tudtuk már, hogy búcsúzni mindketten utálunk )
álomköddé váltál, mint könnyek a szellőben;
's csak bennünk maradtak égésnyomok - utánunk.

Mint jégmezőn a tüzet; őrizlek magamnak
szívem üszkei közé rejtőzve, kedvesem
aztán, tudod; már csak az emlékek maradnak
fájdalommá hamvadva - végül majd ennyi sem.

Szenyán Zoltán: Szél fújta szét

Szél fütyülve kavarja a port tovább,
magával hozva az utolsó látomást,
lassan, csendben olvad a táj,
mint tintapaca folyik szét a világ,
kóbor lelkek acsarogva rágják egymást,
-Tudják! utolsó ítélet vár ma reánk,
nincs több rabság, erre várt a papság,
Isten, leküldte hozzánk egyszülött fiát.
————————————————-
Isten, leküldte hozzánk egyszülött fiát,
nincs több rabság, erre várt a papság,
-Tudják! utolsó ítélet vár ma reánk,
kóbor lelkek acsarogva rágják egymást,
mint tintapaca folyik szét a világ,
lassan, csendben olvad a táj,
magával hozva az utolsó látomást,
szél fütyülve kavarja a port tovább.

Szilágyi Ferenc Hubart: Deja vu

Hiába volt a régi Róma nagy,
eltékozolt hatalmat, fényt, erőt,
elhitte tán, örök, mit hátrahagy,
de pusztulása, lám, elérte őt.

Penészvirág virult a szellemen,
az ünnep is vad orgiába fúlt,
pogánypecsét esett a szent jelen,
kelet felől a népek árja dúlt.

*

Ma már határok, gátak nincsenek.
Gyalázni, ölni jár a hódító,
szorong a vén Nyugat, szegény beteg,
macséta vár reá, avagy bitó?

Az aljatőke hódolatra kész,
de még a józan ész csatába száll.
A küzdelem nehéz időt idéz,
szabad hitünk, jövőnk ma rajta áll,
alél a fény, ahol halál kaszál!

Tóth Gyula: Lelketlenkedő

Ez lehetne akár
egy disztópikus végrendelkezés
lelketlen summázata is!
A történet így végződik.
Egy felnőtt ember
testének több mint 60%-a víz,
így elmondható:
vízből lettünk,
vízzé leszünk,
és csontból,
és húsból,
és bőrből,
és vérből,
és porrá…

Megrázkódik a test,
mikor 21 gramm tévképzet
a légüres égnek ered
s beáll az agyhalál,
a lélek már nem hezitál,
csak hulla merevvé avanzsál.
Ilyen az istentagadó végállomás,
vagy majdnem teljesen ilyen,
míg el nem rohad zsíros föld alatt,
vagy kemencében omlik porrá…
az most divatos…
vagy keselyűk gyomrában
égbe temetkezik.

Mindenképp lelketlen,
ahogy rideg csontja megtöretik,
a hajdan elevennek,
s hűtőházak fiókjában
várja sorstalan sorsát,
(mint elhagyott kredencek lomja)
a lebomló anyag iszonyatát…
és csontból,
és húsból,
és bőrből,
és vérből,
és porrá…
és 21 gramm
emészthetetlen szaggá;
téveszmék
és ’’szellemes” fotók
a megmérhetetlen csodáról.

Az elfolyósodott testszövetek
tápláló földcsomói;
hajtincsek,
rovarok,
csontok,
körmök
vigasztalan göröngyei,
a lelketlenkedő élet nyomai:
Miért hiányzik, többé ami nincs?
Miért nincs az, ami egykor volt?

Varga Rudolf: VÉGLEG ELFELEDNI

Merengve álomba
szenderülni,
az
volna jó. Szűrt
fényben álmélkodva
nézni,
lombosodik
az
igazi világ,
a
zöld
menedék.
Aztán, mint
barlangbabújt
vén
medvék,
végleg elfeledni,
mi volt
a
lét,
az
elkoszlott
földi ajándék.

Dupka György: Vajon mások lennénk?

A fakeresztes, fatengelyes
Világból szökve jöttünk,
A bebalzsamozott századok
Véres bóják mögöttünk.

Illanó perc-képünket
Elhantolják a mord tegnapok,
És véges életünk fölött
A Nap nélkülünk tovább ragyog

…Szent álmunk felé araszolunk…
S változnak a holdszakok;
Vad ős-szomjtól még lángol ajkunk,
Vajon mások lennénk most?

Füzesi Magda: Anyám

Gyakran elnézem két kezét:
miattunk szántja annyi ránc.
Napjai hullnak szerteszét,
mint rossz fazékról a zománc.
Reggel rohan, a munka vár,
este kertben toporog.
A küzdésben hol a határ,
nem tudja. Annyi a dolog!
Nagymamát őrzi délelőtt,
Délután óvja lányomat,
s mert megnyergeli az időt,
őt szolgálja a virradat.
Sorsomról számvetést csinál,
bánatomra is gondja van.
Az én világom körbejár,
s minden napom haszontalan.

S. Benedek András: Verbőc

Nyár van, délidő,
A temető kapuja kitárva.
A sövény bokrait
Egy közönyös kecske rágja.
Porlad az egyetlen sírkő,
Az elhagyott törvény-tábla.
Ez a nulla kilométer,
Innen indult az út
Amerikába.

Sáfáry László: Most hazamegyek

Az apám elbocsátott tisztviselő,
messze, a jó öreg hegyek oltalmában él.
Én csak gondolatban járhatok most arra,
puhán és láthatatlanul,
mint a napmeleg,
de látom anyámat,
látom kis családunk
és látom apámat is kevés barátja közt.
Rólam beszélnek éppen,
hogy micsoda verseket írok,
hogyan gondolkozom,
hol van a rím és hol van a tradíció!
Az apám félig büszkén
és félig restelkedve szól:
hiszen fiatal még,
ki forr még, kiforr,
próbálja mentegetni túl

Vári Fábián László: A tenger nevében

Mohog a Tisza,
hallgat a harang.
Miért is beszélne félre?
Csak a megkötött,
magára hagyott
barom bődül az égre.
Tudjuk a dolgunk,
menekülünk.
Hoz a víz új ínséget,
s viszi a búzát,
viszi a bort,
viszi a békességet.
Harmadnap óta
tenger e táj,
s a béke követe késik.
Valami eltört,
valami fáj.
Szakadjon most már végig!
Mint szakadt az ín,
szakadt a gát, és szakadt
a szívből az átok.
De úgy tért vissza,
mint bumeráng,
lecsapva reánk
és rátok.
Mosolyodj el már
egyszer, Uram
adj testemre
patyolat inget.
Szégyen, hogy
háborgatják a halak
földben lakó eleinket.
Küldjetek zsákot
meg homokot
és katonát,
ti régi királyok,
mert fejünkre ülve
szemünk bogarát
vájják már a sirályok,
kik megszálltak minket,
a vizeket látván.
Jöttek a vízhordó
fellegek hátán,
jöttek az árral,
a felduzzadt éren.

Jöttek a nagyságos
tenger nevében.

 

Gaál Áron: Alanyaim, állítmányaimmal…

Alanyaim, Állítmányaimmal
Felkerekedtek egy Vasárnapon,
S kikarikáztak Tárgyaimhoz, a házhoz
Hol a Jelzőtlen Határozók türelmetlenül
Várták őket, mert már összesereglett
Egytagú és Kéttagú szavak
Körülkerítve ékezetekkel
Vitatkoztak a kertben, a vén fák alatt
A versről, sorokról és jelentésekről
Állítmányaim, Alanyaimra néztek
És keresni kezdték a Főszabályt,
Mitől bevezetéssé válnak az Íróban érvek,
Gondolatok, s élettel telik meg a tárgyalás.
„Rendet tenni, de azonnal és végleg’”
- Kiabálták a Felkiáltójelek.
„Kérdezni, csak a jó kérdés a lényeg”
- Hajladoztak a Kérdőjelek.
A Mássalhangzók összemarakodtak,
A Magánhangzók, mint idegenek,
Önmagukban egy szólamban énekeltek
S a Kettősponttal szemben szót emeltek
Míg az Idézőjelnek meleg mosoly jutott…
Alanyaim, Állítmányaimra néztek legott
S bár egyre csak ingatták betűfejüket…
Az elközelgő vacsoraestre megbékültek,
S végre az egynyelvű sereg csak arra várt,
Hogy „érkezzen meg már” a Három Pont –
NAVÉGRE! „Itt vannak hát” szólt az Író…
S az Égen lámpát gyújtottak a Csillagok.

Jagos István Róbert: Monológ

Mint gyermek, ki unatkozik:
agyagból játékot csinálsz,
majd rálehelsz - akár a hit,
engedelemmel él tovább.

Eret festesz agyaghúsba,
és csontot rágsz a bőr alá,
mellkasába fészkelődve
elsuttogsz tán minden szabályt.

Mondják, jóra teremtetted,
Uram, azt a maréknyi húst.
Mégis, ha úgy dobban kedve,
kerékbe tör, karóba húz.

Mert olyan az, mint a gyermek.
Hol sír, hol neveti magát.
Szakadékba löki - ha kell -
játékát vagy épp önmagát.

Sárból lettem egykor én is.
Ma a bitang - Engedetlen.
Akit egykor karodra tettél,
s lettem élve élhetetlen.

Vajon melyikünknek dobog
jobban? Válasz nincs - nem felelsz.
Rajtad áll, hogy ha jő a nap,
letaszítasz vagy felemelsz.

(látod?)
Különös dolog ez a szív,
miként a bordák mögött ül.
Amíg a tiéd tajtékzik,
addig az enyém szelídül.

2015

Kapui Ágota: Az idő foglyai

Egy mozdulat s kihullunk e világból
rostál az jelen lankadatlanul
mint liszthalom mit vár a föld kovásza
az omló test humusszá alakul.
A lázas lélek száz viadalában
az ifjúság volt minden fegyverünk
de ránk rontott az idő armadája,
évek hadát kergette ellenünk
s az elme fénye nem lobbant már lángot
minden mi volt most csendben elköszön
a közöny szürke könyörtelen strázsa
uralkodik az elnyűtt ösztönön.
A tények hada foglyul ejti lelkünk
tiltakozásnak helye nem lehet,
ha fejet hajtunk idő pallosának,
légy gyöngéd hozzánk, kegyes átmenet!

2016

Kányádi Sándor: Szelíd fohász

szelíd fohász az én fohászom
félig könyörgés félig hála
hogy nem juttattál s ezután se
juttass engemet szégyenfára

de eljut-e az én fohászom
eljuthat-e vajon tehozzád
útjaidat úton útfélen
szertartások barikádozzák

nem marad-e sziklára hullt
magokként vajon terméketlen
mit egy hosszú életen át
a jövendőnek elvetettem

tudom sokat eltékozoltam
abból mit rám bíztál sokat
de azért ne tagadd meg tőlem
holtomban se áldásodat

2001

Szervác József: Mi fájna?

Mi fájna itt, e fűtött februárban?
Ez már talán az igazi aranykor,
a félelem csak odakinn bitangol,
talán egy másik Európában.

(Itt béke van, kis inkubátorokban
kis koraszülött népek és fölöttük
bölcs és túltáplált felcserek dekákat
s pulzust mérnek és majd megvitatják,
melyik kire hasonlít. S Európa elszánt
fattyai kalkulálják, melyiknek mennyi
kenyér és mennyi bomba kell majd.)

Mi fájna itt, e laktató vadonban?
Ez már talán a tejjel-mézzel ország,
a bánatot csak másutt porciózzák,
talán egy másik Magyarhonban.

(Hazányi járókában szanaszét nép,
kicsit koravén s többnyire
munkáskülsejű és többnyire parasztos,
és olykor ő sem tudja, és olykor semmit,
hogy hova viszi a vonat, de vasárnap
este csomagol, és hogy miért, de a kocsmába
bemegy, hogy kinek, de mindig adóssága
van, s pontosan kimutatható, hánynak
autója, hánynak gyomorfekélye.)

Mi fájna itt, a fájdalom kihalt.
Élünk ítélet s amnesztia nélkül.
Életeinkből katedrális épül,
halálunkból szemérmes vádirat.

Albert Zsolt: Arany és salak

Kilábalunk, ha lassan is, hátunk mögött
elmosódott tegnap, megfertőzött sziget.
Tiszta arany alig marad az emlékezetben.
Kint a fény higanypatak, szétfutva terül.
Igyekszik mindenfelé az utcák gyengülő
pulzusú érhálózatán. Sebesen.

Ahogy mi is, sérülten, vért folyatva haladunk,
mert itt még nem járt a halál ennyire mélyen.
És most köszönés nélkül megy el. Várakozás.
Állunk, gyűrött térképtekercsekre hasonlítva.
Isten terve ránk van írva, de szemünkben
a salaktól, nehezen olvasunk egymásban.

B. Mihály Csilla: Isten áldjon!

Megvárni nem volt módod,
nem kellett volna óvnod
se bútól, sem panasztól,
remélem, nem haragszol.
 
Hű szíved Isten áldja,
elégett, mint a máglya,
siettem, úgy találtam
halálos, mély halálban.
 
Nem szóltál, nem jajongtál,
jó voltál, jobb a jobbnál,
tested már rég a földé,
szeretlek mindörökké!

Czipott György: (.)jól van

.tested itt-ott
fölfeslik akárha
átokroncsolt
átmenetikabát

.kapaszkodj össze
kezeiddel

.kell erő még
lámpát lekapcsolni is

.kortyolj még szurtos
csillagközidőből
ősten már
kiküldte kutyáit

.kettőspontok hűlnek
zárt szemhéj alá

.jól van

Deák Mór: KARIKA

a nap arany karikáját
hajtottam át a réten bottal
még a kiskacsák is csodálták
hogyan kergetem ballal jobbal

kurjongattam és fölzavartam
mindenkit aki mindig alszik
a felhők zavarodottan
figyelték hogy a nap nincs itt

de hát hogyan is lehetne
amikor énvelem játszik
beletuszkolom a zsebembe
nehéz és lelóg a bokámig

kiéget és ki éget kit
én a holddal soha nem játszom
csak azzal ami megvakít
azzal látok jól a világon

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf