Albert Zsolt: Istenhiány

az ember kísérleti dalt ír
jobb híján jelzőlámpák fényénél
hátha egy augusztus végi viharon át
eljut a szerzemény a mennyországba

csatornafedelekre hulló hangok sejtetik
hogy valamikor még izzott minden
mint fémszilánkos levegő
műszak vége előtti kovácsműhelyekben

magában kalapálja izzítja a szavakat
és a környéken végigrohan hullámozva
minden ütés keltette rezonancia

a dal jelöletlen bevezetés nélküli
amibe már belépett mindenki
ő pedig változatlan feszes ritmust tart

a kívántnál korábban zárna
bár amíg a kövek szóval tartják
nem tud figyelni az ablakon kifolyó időre
sem a merülés gyorsaságára

csak a fogyó levegőt érzékeli
tüdeje a tenger keszonkamrája
nyomás kiegyenlítődés előtt lép ki
és akkor döbben rá igazán
hogy nem volt fájóbb soha semmi
mint a mindent felemésztő istenhiány

Arany-Tóth Katalin: PONT ÚGY

Ahogy nappal és éj összeér,
szerelmünk úgy fonódik egybe:
rozsdaszín boldogságot ígér
bőrömnek az ujjaid selyme.

Létem, mint olvadó gleccserek:
zuhog rád a tiszta áradás,
s úgy simul hozzám szomjas lelked,
ahogy nem érintett soha más.

Mintha minden rossztól védenél;
fényem vagy és mosolyok kelyhe.
Valóságod íze bennem él –
mintha csak édes álom lenne.

Mint túlélő hajótöröttek,
egymásba öleljük a percet,
ahogy a Nap int át a Holdnak,
mikor egymást váltva születnek.

Bak Rita: Szomszédok

A magának való szomszédok,
Kafka, Mann könyvei
 a polcaikon.
Soha nem beszélek velük,
vagy talán én vagyok
magamnak való.
Fúrok
egy földalatti alagutat
egészen önmagamhoz,
teljes mértékben önmagamhoz.

Messze a  vad dzsungel,
 a buddhista templom,
az operaénekesnő a színpadon,
 a kutyaételek boltja,
miért ilyen üres?

Gördeszkák a padlón,
műanyag kövek,
emberek üvöltenek
az udvaron
megkopasztott hanggal.

szozattovabbacikkhez

Bátai Tibor: Ugyanazok a csillagok

Elképesztő, hányféle változatban
futtatják – egymással versengve – végig
tévedhetetlen programok a teljes
összeomlás biztos szcenárióit.
Az ütközés sebességét és szögét
olyan szenvtelenül modellezik, mint
kozmikus baleset évmilliárdok
távlatában becsülhető esélyét.
Egyre kisebb tétben mernék fogadni
ellenükben, mert objektivitásuk
heve elragad; olyannyira, hogy már
forgatókönyvet pörgetek magam is.
Az áprilisi égboltot kémlelem
a majtényi éjben. Ugyanazok a
csillagok. Ugyanolyan lesz az érzet,
amikor át kell gázolnunk a vízen.
Szeretnék hinni az epheszoszinak.
Az a folyó valóban lehetne más.

Csata Ernő: Orbán Balázs sírjánál

Kapuk alatt botorkál a kegyelet
egy vissza-visszarángatott lélek
sírkövéhez, hol érezni akarjuk
az elrabolt örökségünk,
ahol sokszor temettünk,
hogy tiszta legyen a lelkiismeretünk.
Szejkén, az apai örökség porán
egy betűrengeteg suhog körül,
s a föld gyomrából a Borvízoldalban
egy régmúlt bugyborékol még felénk.
Könnycseppek a talpalatnyi földért,
mit egy nagy akarat bejárt és leírt,
a székely Szentföldért,
ami ránk maradt, hogy őrizzük,
el ne hagyjuk soha.
Egyszer, ha a viharok is elülnek,
ha kifullad a tömény gyűlölet
és a vad szelek más irányt vesznek,
talán észrevesz minket is az isten
s a Hargita hegyfokára
turul szállhat újra és megpihen.

                                          2012

Czipott György: (.)de profundis clamavi ad te domine

.még ring bennem
dajkálva vér

.harmadfogaim közt
korcs éjfél hámozatlan
csikorg tegnapüveghomok
míg hajnallá alvad

.pilláimon mintaöröklét

.testem lásd csoffadt
egymindenségnyi tér

.hangom hósötét

Fülöp Kálmán: Álcázott szerelem

Amikor kinézel
az ablakon,
a kinti világ
szerényen hajbókol,
és közel hajolva
hozzád, boldogan
simogatja arcod,

nem kérdez, csak
így akar szeretni
halálba fúló
igaz szerelemmel…

A végtelenből kiszűrt
apró igazságokat
egy soha el nem csattant
keserű csókban
emlékként varrja
történéseid keresztjére.

Ernst Ferenc: Elhagyatott világok

A kapu rozsdabarna,
a kerítést az idő rágta meg.
A szemétdombot
méretes gyom takarja,
a fákon száraz ág rezeg.
Az ablakok zsákkal takart foltok,
a tetőn csak repedt cserép,
gyűlnek a nincs -ek és a volt-ok,
vajon mit lehetne
holnap tenni még?
Vagy csak lógjunk,
mint falba vert szegen
az ott hagyott kabát?
Miként törött ablakok mögött,
szakadt függönyökbe
varrja egy kéz, elkárhozott lelkünk
volt-nincs templomát.

Hajnal Éva: Elüldögélős

Hajléktalanként leng a szél,
az utcakő is ténfereg,
két gyönge madárlábain
lépked az est, kis fény dereng.

Bezárul csöndben mind a ház,
elüldögélve hallgatok,
csak kulcs csikordul álmain,
nem nyílnak már az ablakok.

Ilies Renáta: Vámpír

Ki legyen a legújabb áldozat?
Ujjaiban megkapaszkodom.
Rosszkedve majd elpezseg a számban,
Fanyar íz, de nem panaszkodom.

Bármi jöhet! Én teszem a dolgom.
Nyakig ülve mocsokban és sárban,
Végignézem, hogyan is lesz bajnok
Maratoni véraláfutásban.

Utoljára kiáltani fog majd:
Visszhangozzák budai terek.
Akkor vagyok önmagam igazán,
Mikor magamra se ismerek.

Mit kíván a magyar nemzet? – Jóna Dávid

............
/tizenkét pont/

Mint egy számzár: eldobott kombi nációval.

A forradalom meg, mint a műanyag szék lába: kitört.

Az Unicum benne volt, az biztos. Nahát.
Vitte fel az égbe a jámbor lomha-pulzusát.

De ez ilyen,
az elsüllyedés rendszerint a hajózással kezdődik.
Néhány helyi ideológiával összeillesztődik,
s máris új neve lesz a térnek,
néhány tankra forgalmit is kérnek:
a börtön marad, az őröket váltják,
a sírokat meg majd mindannyian körülállják,
ahogy mindig: lehajtott fejjel.

Jónás Tamás: EL NE

Ki munkájának rabja, borzaszt,
és borzasztó, ki lusta, leng,
és megvetem a hórihorgast,
ki lent lépked, de orra fent.

Ruháját az, ki válogatja,
köszöntésre sem érdemes,
s kinek egyetlen drága rongya
sincsen, szememben nem nemes.

Ki hangos dalra járja táncát,
a feltűnően viszketeg,
de annál sincsen senki árvább,
ki nem fúj folyvást éneket.

Unott a bölcs, és meg se szólal?
Csendjét kacagva fújom el.
Vagy folyvást röfög, mint az ólban
az éhes disznó? Bújjon el!

Nekem, virágom, nincs, ki tetszik.
Tükörképem milyen ramaty!
S bár rábeszélnélek napestig,
hogy hagyj magamra, el ne hagyj!

Kaiser László: Kincstár lettem

Kincstár lettem hamis gyönggyel,
amit látsz csak, bátran hordd  el,
fölkínálom gazdagságom,
ha becsaplak, nem is bánom.

Mért hagytad, hogy megváltozzam,
s legyek vendég a sorsomban –
legyen tied hazug voltom,
legyél hálás, ha elmondom.

Beszélgessünk mindhalálig,
gesztus, szó már úgy sem bámít,
nincsen harag, nincs indulat:
újabb árvák égbolt alatt.

Kemecsei Gyöngyi: Az én Istenem

Néha elfárad belém
az én Istenem.
Olyankor kicsit
magamra hagy.
S én futok vesztembe,
mint a gyermek,
ki fék nélkül marad.
Mit nekem bűn és
száz parancsolat,
hisz' tiltott fák áģán
nő csak
édes kárhozat!

Így úszom mocskosan
és erjedt gyümölcstől
jóllakottan
a vétkek vizében.
Míg le nem ránt a sár,
majd alá nem süllyed
testem a mélyben.
S mikor utolsót pumpál
bennem a levegő,
lemerül értem
akkor a teremtő.
Nem szól, nem bánt,
çsak ölelő karjába kap...

...mert ilyen az én Istenem
mikor magamra hagy.

Kiss- Teleki Rita: Ha majd

Ha majd diófa bölcső
altat el, s fekete föld
borul rám, nem az ég szakad,
ne sírj... ami fontos volt,
az mindig fontos marad.
Ne sírj... hisz alig viszek
magammal valamit,
elmondtam már mindenkinek,
neked is
a világom titkait.
Ne sírj, mindent megkaptál,
mi több volt az
elcsépelt szavaknál...
hidd el, nem marad ott már
semmi, amit megérne
ennyire siratni.

Marcsák Gergely: Alkony a vitrinben

Az asztal alól sötétség szivárog,
ellepi a lassan sárguló szobát,
és kiszorít a sűrűsödő vitrinből
Egy régi orosz porcelánbabát.

És ha az alkony valamit felborít,
azt az emléket az idő töri el,
s nem juthat eszünkbe, hogy megbékítsen,
ha évek múltán majd emlékezni kell.

A földre hulló porcelánt nézem, míg
testünk s az ágy közt indul a hőcsere.
Hirtelen nesz. Tán felpattant a spájzban
a nagyszülők régi, világjárt koffere.

Nem félhetünk, de a megjósolt jövő
esti nyugalmunkra mégis terhet ereszt,
és meg sem fogant gyermekünk alatt
a korhadozó padló recsegni kezd.

A deszkák közé szögeket verhetünk,
de már ez az igyekezet is kevés,
hiszen alsó szomszédjaink sincsenek,
akiket zavarhatna a recsegés.

M. Karácsonyi Bea: Másik páholy

Ez már egy másik páholy,
egy másik színházban ülsz,
ahogy az ébrenlétkor
az álom mezsgyéjén  
a kontúrok valósággá
rajzolják magukat,
úgy ébredsz rá te is,
hogy leköszönt a nyár,
és kezdődik az őszi premier,
két tapsvihar között.

Nagy Horváth Ilona: Égbe tört

Arra gondolok, látsz engem valahonnan,
figyelsz az elhagyott gyárépületek közül,
ahogy ott állok ebben a mogorva télben,
és semmit se látok, semmit se hallok egyedül.
Hogy érzed a nyomást a homlokom mögött,
érzed ezt a burokba zárt összeszoruló semmit,
hogy megállok egy leszakadt tűzlétra előtt,
és azt gondolom, ma már nincsenek Jákobok.
Rozsdás szögvasak hideg varratai pattannak szét,
ha olykor még elalszom és létrákkal álmodok.

Azt hiszem, valahonnan emlékszel is,
már ismered a néptelen utcák egyforma hangjait,
ahol nincs nevem, hangom, arcom,
csak málló falak közt dadogó lépteim vagyok.
Hasadt aszfalton imbolygó gondolatlanság,
erőtlen felvetés, célt tévesztett jel,
bordáim mögött megvalósulatlan próféciák.
Így feszültél te is a délutáni csendhez,
s álmodtál azután égbe tört rozsdálló vasat,
hogy elindulj fölfelé, ha nincs is ott semmi,
mert itt lent egy út sem mondott igazat.

/Jagos István Róbertre emlékezve./

Paál Marcell Hesperus: ODAADÁS

.
Közel a tűzhöz más
a valóság. Karmazsin
könnyet ejt a parázs.
A levegő éget. Szomjad
adósság. A szerelem
random filmszakadás,
.
hőre olvadó celluloid,
analóg nesz a gépies
csöndben.
A veszteség bája
élni tanít. A diadal
árnyék a ködben.
.
A tűztől távol nyers
minden gesztus. Tudom,
hisz eddig nélküled
bolyongtam, akár egy
lázadó Krisztus, aki saját
magáért volt önfeledt,
.
és együtt sodródott forró
szelekkel, a fagykeblű
pokol előterében.
Közel a tűzhöz, más
a valóság. Az aurád
kámzsa. Hordani vélem.

Payer Imre: EGY NAP

Zúg a mechanikus tér,
Nem a vér. Nem a szentnek helye
Gumi meg acélszag. Klímahuzat. Gépráma.
Valaholi barlang mélyéből a visszhang üde
emelkedéssel terül fenn, mosolyos fény.
De a réseken átszivárog, közelít,
a sajtolt lemezek zsibbadt nesze. Itt van!
Észrevétlen ér el az alkonyat.
Pénteki éjszakára mintha
soha már jönne szombati virradat.

Pethő László Árpád: rátalálás

– XLIV. fúga –

Szóra szó(sz) belül
az orgona szólama
ím felfutóban

agyból a légbe
zuhatag gyanánt  hét
zivataron át

ágyékkötőnek
a tesztoszteron hídján
fel-fel  égve ám

felsóhajtván  az
idő rostáján végre
kihullva – csak a

magad útján  le
a csigalétrán – fel a
harmadik égbe

a meg-maradott
máshol-voltál  vizébe
inaszakadtán

csillogás  között
tükör által  -  remélve
hazatalálás

végzet utóján
fúgát lehelve  -  sípok
dallamát élve

hozadékul a
rátalálás  himnuszát
ölelve  végül.

Radnai István: A KEDVENC CSÉSZE

az ünnepek nem csontokon múlnak
új arcot adnak a koponyádnak
az isten mosolyog
nem látszik ami a lényeged volt

a holtak az isten elé gyűlnek
táncol a temető majális
ünnepel a kukásautó
fióknyi műved szellempörkölt

anyád pongyolája vasalt zsebkendő
az isten mosolyog
öltönyök ingek a zsebekben kártya
pénz és nyakkendő számolatlan

nem baj mondja az isten és
megkocogtatja a lélekharangot

Sógor Zsuzsa: Útleírás

emléktelen évek vonulnak
a lombtalan fák alatt
nem látok mást
csak az ágakon fennakadt
fehér fátylakat
és távolabb a szikár kőhegyet
testéből kiharapta
kőhúsát a kapzsiság

és a félbehagyott házakat
felfalja a gaz
és bogáncs nő  a sínek
talpfái közt

végigmegyek a vas-ereken
van-e állomás ahol
elfáradt lábam megpihen
 
fölöttem a faágak katedrálisa
hajdanvolt patakmeder alól
hallatszik
a mélybe süllyedt orgona

Szentjánosi Csaba: Anna egyedül van

Anna egyedül van,
Anna ül a járdán,
Anna: az esti szél,
előtte autójárvány,

Anna 10 éves,
Anna 100 éves, ül egyedül,
Anna a milliós városban
önmagába menekül,

Anna egyedül van,
Anna sétál a parkban,
Anna riportot ad a nyárnak,
arról, hogy miért szótlan,

Anna fázik, Anna éhes,
Anna fél, Anna nem is létezik,
Anna az Anna hercegnő,
zsebkendőjét a kutyák felveszik,

szozattovabbacikkhez

Székely-Máté László: 1919.

Kevés szóval él az ember.
Számos égi jelre vár.
Látra szóló szerelemmel
félig teli két pohár.
 
Térdre hullik, mindhiába;
végül könnyű választ kér.
Hideg mászik kis szobába.
Bűnös vágya visszatér.

Fáradt, néptelen körúton
szekér zörög egyedül.
Üres téren kopott húrom
hajnal óta hegedül.

Kevés csapást mér az ember,
annál többet szenved el.
Kodály mester behunyt szemmel
reggel óta énekel.

                                        2019.

Varga Árpád: sovány vigasz

még az ünnepélyek csendesek
könyveinket lassan leadjuk
elrabolt gyermekeink félnek
áll egy új dimenziókapu
nem miattam vagy nem miattad
ingerhatárunk már rég megszűnt
sovány vigasz itt maradóknak
boltból lettünk és bolttá leszünk

Varga Rudolf: HOVÁ LETTEK

Irkafirkák az égen.
Tündérmesék?
Rögökkel dobálja
a szél, elkószáltak szívének
szelíd farkaskölykei, hová?
hová lettek a gyönyörű
tündérmesék? hátukra
púp nőtt, arcukra
bibircsók, megvénültek,
megvénültek a gyönyörű
tubarózsák, babája sem
siratja, kiátkozott lázadó lator,
zsivány, balsejtelmek tonnás
romjai temetik minden
maradék
perceit maguk,
maguk alá.

Vernyik László: Akkor már én sem beszélek...

Alattam föld, felettem vadvirágok!
Sírok,... emlékek,... s Jelen...!
Melyben "jelenvaló" Isten szivárog,
de ellöki magától kezem!
-Én úgy vagyok már
hátrahagyva,
hogy senki sem gondol velem!
Csak önmagában néz a Napba
az éjben fogant
gyermek-szerelem!
Kik, kutyákkal együtt vonittok Holdat!
Kik kutak szájánál haltok szomjhalált!
Kik nem tudjátok, lesz-e még holnap,
s körmeitekkel hantoltok ki holtat,
tudnotok kell: Isten megtalált!

szozattovabbacikkhez

Alföldi Géza: Hinni! Hinni!

Hinni, hinni, hinni
és a zászlót
lopva, titokban,
de tovább vinni… vinni… vinni!

Diószeghy Tibor: Ma hinni nehéz

Tudom, hogy nehéz hinni máma
és sokunknak nincs ma már hite,
keringünk őszi levelekként
egy holnap felé, - a semmibe.

Pedig szeretnék újra hinni,
ismét meglelni önmagunkat,
s hitünk tüzében hitvallóként
dicsérni fényed, büszke holnap.

De lesz-e még itt fény és élet
a bolygó eszmék sűrűjében?
Lesz-e szivárvány ezerszínű
az atomfelhők-terhes égen?

Tudom, hogy nehéz hinni máma,
de hinni kell, mert ez az Élet!
Hitetlen-gyáván magunk leszünk
jövőnk felett a végítélet!

Flórián Tibor: Emlékek között

Bús ölén a vén időnek
az emlékek egyre nőnek.
Visszajárok messze múltba,
kínzó vággyal, térdre hullva.

Diák voltam Kolozsváron,
olyan ez most, mint egy álom.
Kalazanti Szent Józseffel
találkoztam minden reggel.

Tiszta templom, fénylő lelkek,
nem tudtuk, hogy rémek lesnek.
Tüzes hittel lángol szívünk,
az oltárra mirrhát viszünk.

Kezünkben tömjén és arany,
s zeng a toronyban a harang.
Ifjúságunk ünnepeltük,
vágyainknak eget leltünk…
Hol van az a régi reggel,
papokkal és gyermekekkel?
Elszállt illat, eltűnt álom,
bujdosás vár a világon.

Az emlékek egyre nőnek
bús ölén a vén időnek.
Kínzó vággyal, térdre hullva,
visszajárok messze múltba.

R. Szabó Ernő: Vihartállás

A mi véreinket szétszórta az élet;
Az „akarás” kevés összeszedni őket.
Mert a világtájak négyfelé szélednek,
S mindegyik egy részt magához ölelget.

De hogyha a magyar hallgatna a szóra,
S kinyújtaná kezét örök kézfogóra,
Akkor már a vihar mindhiába dúlna,
Mert az a sok-sok kéz összekulcsolódna!

Gaál Áron: Hajnali háromkor

A félelemnek még most is szaga van
és nyikorognak a kifosztott ólak
ahogy ajtóikat ki-berugdossa a szél
és sápadtan mered rám a vertfalú házfal
hátrálna előlem, hogyha lehetne
de már nincs hová és nincs miért
körülfogja a nyár a tél
körülfogja az éjfél és a dél
és üresen tátva áll a kemence szája
a szobában úgy ahogy hagyta a harag
és térdre rogyva görnyed még a szék
és a leltárban ott van a rojtos kötél
pedig már súlytalan mindez
és aminek súlya van az nem a szó
csak a mozdulat ahogy legyintesz
és kezed a mélybe hull alá gyámoltalanul
mint test a kútba a hideg éj felé
ezerkilencszázötvenkettő szeptember
tizedikén három órakor
véget ért a nyár, mert valaki meghalt
lehetett volna a nagyapám
lehetett volna a nagyanyám…
és én nem messze ide megszülettem
akkor kezdődött el az ősz

Kihűlt nyomokban lépkedünk
ahogy szél hozott úgy visszavisz
megyünk valami felé
de merre is?

Jagos István Róbert: Kérlek gyújts gyertyát értem...

Kérlek gyújts gyertyát értem
Ha árnyékom tűnik
A fáradó napba.
Végezz számadást és gondolkozz el
Miért is hagytam abba.
Elvetted kincsemet,
Éltető álmom.
Nehéz a földet ásni
E rideg tájon.

De, Te fogod ásni,
Ha kell tíz körömmel.
Kincsemmel oldaladon,
De nem kárörömmel,
Ahogy szántad egykoron.
Sós áradat mar mintát
Tejfehér arcodon.

2009

Kapui Ágota: Folytonosság

A csendre nyíló tágas ablakon
tárul a múlt mint széles panoráma
a lélek lát és sorsát keresi
egy rég elsüllyedt vízfenék-világban
szép újszülött a hegyek kék ölén
ott ring a lét mint kagylóban az álom
és ráhajol sarlónyi Holdanyó
kit gond aszalt hajlottá oly sok nyáron
a lélek lát, szemében otthonok
üres szobák és vándorló remények
a pusztaság mit felemészt a csend
marasztaló szent túlvilági lények
gazdátlan vár és burjánzó sírok
korhadt keresztek, kidőlt kopjafák
és holt anyák, halványak, szelídek
és föld alá készülő ősz apák
A bölcs idő nem ringat éveket
de fel-feldob egy ismerős vonást
és rád köszön ha benned lát jövőt
egy ismeretlen késő unokát
a lélek lát és sorsát keresi
a szavakban mit tőled örökölt
az életfának zengő ágain
fészket talál és megváltó jövőt.  
   
                          2016

Kányádi Sándor: Érzelmes költemény

emlékezzél meg rólam is egyszer
te huszonegyedik századi
szelíd kecskepásztor
míg félkönyökre dőlve
egy tisztáson szalonnázol

tudtam egy könyvrevaló
dűlő- és határnevet
s forrásokat melyekből
ha tenger nem is
de egy jókora tó
kicsurgott azóta
falvak városok
utcák nevét tudtam
s hidakét
földrészeket jártam be

álltam az ararát lábánál
a vezúvon s az empire state
building tetején
falut fűthettek volna
kézfogásaim szétosztott
s kapott melegével
ha még idejekorán beér
a bioenergetika

emlékezzél meg hát rólam is egyszer
te huszonegyedik századi
szelíd kecskepásztor
mikor bicskádat bekattintva
nekihasalsz és jót iszol
a forrásból
                  1974

Szervác József: Külön

Szétválasztott sziámi ikrek,
most már külön.
Kezdete jött nagy teleinknek.

És egyre hosszabb telek jönnek.
Ingünk alatt
friss sebeinkre fagy hord földet.

Szétválasztott sziámi ikrek,
alszunk külön.
Mint akiket elesni visznek.

Tél lesz. És téllé hűlő testek
leszünk csupán:
Arcunkon majd a hó beeshet.

Szétválasztott sziámi ikrek,
külön-külön.
Sebész helyett
boncmesterek műtöttek minket.

Albert Zsolt: November

Az erkélyen állt,
s a város zajában
mosta az ősz
ezüst haját.

Alatta ébredők
pislogó szemén
halkan nyílt a világ,
fehéren s tisztán
habzott a táj.

Czipott György: Szekvenciák

heteken át várlak
nem csak négy vasárnapon
– paraszt szép aratást
hogy szoros kévébe végül
bekössem magam

éveken át várlak
nem csak vanszületésben
– csillaglátó sugaras kométát
hogy belezsoltáruljak
csöndesszent füstökbe végül

mindenségeken át várlak
nem csak feketevizeken
– átokvető enlépte nyomában
hogy por sikongjon végül
mézdalokat szögelő pribéknek

magaméjein át várlak
nem csak szerelemcsókközön
– magaűző csömört sarjadzó
hogy kiteljen tapsosan végre
lelencadvent jutalomjátéka immár.

Fövényi Sándor: Hétféle ruhában

gyászolj engem kedves hétféle gyászban,
de sose gyászolj fekete ruhában,
úgy is a sötét hajtogatja csontom,
lyukak szemem helyén mint a gyöngyházgombom,
mégis látlak téged hétfőn hófehérbe,
álmaimat mosd ki, s teregesd a fényre,
második nap kedden zöld kendő libbenjen,
mohás lámpaköddel takarj be csendben,
szerdán barnába mint a mocsár mélye,
vigyázz kedves mert felszakad a kérge,
ha rajta lépkedsz csütörtöki kékben,
inkább lebbenj könnyű lepkeként az égen,
péntek legyen sárga, mint az aranyalma,
ne verjen miattam az Isten haragja,
hát térdelj előtte szombati lilában,
említsd meg nevem pár ügyetlen imában,
jöjjön a vasárnap vörös mint a vérem,
de ha megalvad légy talpig feketében,
állj ki az esőbe lemossa a zápor,
mert félek még halni, ám élni túl bátor.

Fülöp Kálmán: A vén tükör

Hogy ki vagyok,
magam sem tudom,
találgatom, de
nem jön rá válasz,
bár szeretném
megismerni végre,
és átadni önmagam
a mának –
úgy bujkálok
magam elől félve,
mintha bűnök
marcangolnák lelkem –
de a tükör
tiszta lapját nézve
mosolyomból
magamra ismertem.

Ilies Renáta: Korosodó

tegyen hamis ígéretet,
hogy engem majd jobbá tehet.
rajta kívül nincsen másom.
nevessen az elmúláson.
ketten feküdjünk a hőre
lassan lágyuló időre.
s ha a halál sírva jön el,
ő legyen, ki sírba ölel.

Jóna Dávid: Ősz

Ősz 1.
Szelíd halál, törvényt követ,
látszódnak a sóhajok,
vízre hulló levelek,
mint apró kicsi csónakok
szelik a vizet.
Ősz 2.
Keki színű vakolatingében
áll mellettem a présház,
a diófa dühösen a homlokát a cserepeihez veri,
a mulandóságát beismeri,
miközben köpködi, nyálazza a járdát a köd,
csontot villant a nyári dög,
felejteni készül a világ.
Ősz 3.
Rongyos az akác,
átvérzett levelüket rázzák a fák,
a nádas hajlong a nedves szélben,
olyan ott a vízparton, mint egy széttépett szalmazsák
a megkísértett villámfényben,
dörög, mint az üvöltés utáni tompa végzet
egy faluszéli mészárszékben,
hol megszokott a halál.

szozattovabbacikkhez

Kemecsei Gyöngyi: Egy teát?

Olyan hosszú lesz most a tél.
Tudom.
Némán szólít meg majd
minden elárvult hajnalon.
Egy teával kínál
és mesélünk majd
a forró gőz felett.
Bár azt hiszem,
leginkább majd
csak magamról kérdezek.

Ő válaszol...
...én meg csak hallgatom.

És hagyom,
hogy meggyőzzön...
... hogy most jó nekem.
Nagyon.

Kolev András: Lehetsz te más

Lehetsz te más, én azt nem bánom,
csak ne mondd, hogy további pénz jár neked,
mert valaha valakid bujkált egy padláson,
s mindezért nem kaptál még eleget.

Lehetsz te más, én azt nem bánom,
csak henyélés helyett jöjj el velem,
osztozzunk egymást közt munkán és szerszámon,
s ne akarj élni a kenyeremen.

Lehetsz te más, én azt nem bánom,
csak ne sértődj meg, ha mondom, beteg,
hogy férfiként tangában hétszínű deszkákon
riszálod ribancmód fenekedet.

Lehetsz te más, én azt nem bánom,
csak ne vedd a szádra az Isten nevét,
s mert vásárolt áldás van csupán a szektádon,
ne kívánd javaink egytizedét.

Lehetsz te más, én azt nem bánom,
csak ne lepődj meg, ha dühös leszek,
mert bosszant, hogy úgy lopod szét az országom:
bűnökhöz hajlítgatsz törvényeket.

Lehetsz te más, én azt nem bánom,
de fogadd el azt, hogy az vagyok én,
ki elfogad téged, de csak,  ha úgy látom,
neked is fontos a más vélemény.

M. Karácsonyi Bea: Lapozok

lebontom az arcom
új álarcot húzok
rímből sárból sarkot
lesznek új kontúrok
most nyúzom a bőröm
vérerek indáznak
van pár líra-tőröm
nincs akibe vágjam

csak úgy erdő lennék
őzekkel törpékkel
lennél te a vendég
mese kék lepkékkel
most nyúzom a bőröm
papírillat árad
színes lapú őszön
húzok betűszárat

Marcsák Gergely: Fekete-Tisza

Hajam még őrzi, tartja híven
az éj fejemre hullt színét,
és vért szivattyúz gyönge szívem.
Ne tartsatok hát gyászmisét,

mert élünk. És ahol az úton
a két folyónak násza vár,
a Mármaros engem s a húgom
sziklái börtönébe zár.

S ha elhagynak a szenvedések,
a vén hucul tutajra tesz.
Terít egy inget szemfedélnek
fölém, s az Úrhoz átevez.

Hasamban hordom szégyenemre
oláh zsiványok gyermekét.
Üt-rúg, amint az apja tette,
és gyűlölet feszíti szét.

szozattovabbacikkhez

Márkus László: Nézd

nézd
hogy futnak a fékevesztett felhők
vad őszi szél kezében ösztökéjük

nézd
vérpettyezte leveleitől búcsúzkodva
a hárs ágain megannyi könny a köd

nézd
tüllszoknyát öltött a fess tévétorony
a piruett ettől még nem megy neki

nézd
markunkból hasztalan csurran az idő
miazmás hordaléka lassítja léptünket

nézd
szemem kékje savószínre szürkült
ám benne te vagy a kacagó tavasz

Móritz Mátyás: Abitus (Elutazás)

be a lábam nyomát friss és járatlan utakkal hintem
feledve a napokat mik sértettek és összetörtek
örülve az élményeknek mik nem voltak terveimben
egyre erősebbé válva mint ellenszélben a tölgyek
oda hol a reményt és a hitet szem elől nem vesztem
el sem képzelve magamnak szebb napokat és szebb hetet
szinte menekülve onnan ahol eddig gyökereztem
köszöntve a legnemesebb emberbaráti tetteket

túllépve minden bántó szón túl lépve minden intelmen
nem törődbe azzal sem ki a nevem is elfeledte
hogy magamévá tehessem amit eddig nem ismertem
hogy meg ne vénüljek ifjan a vén dolgok közepette
éhezve a szót a vigaszt a derűt és a falatot
éhezve a csodát amit helyettem más sosem él át
feledve a sok kényelmetlen unalmas szennyes pillanatot
kiszakadva önmagamból megjárva a sztratoszférát

szozattovabbacikkhez

 

Nagy Horváth Ilona: Holt idő

Nyújtózik az égbolt, hűvös takaróján halványul a csillag.
Ősz hull, kavarog, kései lonc illata lóg,
léptek alá kék foltos csendet ken a város,
álmos vackán békén pihenő eb ma a sár.
Holt idő szitál,
fal mentén meglapul,
nyirkos álmokat szorong a szürke félhomály.

Ólom révület bénít, lecsorgó ablaktábla-szemmel állok,
nyüszítve utcára bámul a szűk, ráncba gyűrt óra,
elmúlás kúszik, loppal körüljár, nehéz mutatója végén
bágyadtan csüng a nem vallott világ.
Halál ólálkodik,
horpadt mellén doh, megült imák és rongyos szegélyű, megfakult stóla.
Vértelen suttogás terül, ütemnek én:
elbotló lélegzetvételek,
nem hallott ,
lehajtott fejű,
keresztre álmodott,
bús szimfóniák.

szozattv

 
 
Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf