Nagy Horváth Ilona: Bárhogyan

Munka után nyújtózik az Isten,
behúzott függönyén fennakadt, megkésett imák,
megágyaz, köntösét veszi, s fáradtan ráncolja
fenséges homlokát.
Asztalán félkész holnapok, beszáradt tollak, tégelyek,
firkás szélű, gyűrött jegyzetek mellett égi órán áll a végtelen idő.
Mormogva még poharakkal zörög, széket igazít,
s mikor megmaradt tintájával gondolatomban
felönti a hideg éjszakát,
már nem félek,
mert mióta hallgat engem,
jóságában néhány pontot kegyesen mindig kihagyott,
így születtek meg bennem a csillagok
neked.

Müller Péter Sziámi: Tétova

épp most megyek á-ból bé-be
nehogy bárki számon kérje már
miért maradtam kábán á-ban
miközben engem régen bé-be vár

aki átmegy, az menjen bé is
ha már bent van, hangosan köszön
jobb, ha az ajtót behajtja majd ott
miért állna hosszan, bambán a küszöbön?

micsoda egy buta dolog
hogy te mindig tétovázol!
micsoda egy fura eset
folyton úgy jössz, mintha mennél
se kint, se bent, mint a küszöb
tudsz te beljebb lenni ennél
se kint, se bent, mint a küszöb
tudsz te beljebb lenni ennél

Kiss-Teleki Rita: Kopogtak

Olyan nyugodtan vetted a végén.
Pedig a hajad már göndören kinőtt,
mikor a némaság bekopogott
és mindent kért,
te meg csak időt.
Meggyógyulhattál volna,
muszáj ezt hinnem, magam miatt is.
Te nyugodtan vetted, mikor bekopogtak,
én kiabálnék és nem engednék be senkit,
hiába jönne, dörömbölne,
hozhatna időt is,
akkor már nem kell.
Aztán magamat is kizárnám,
egy jó nagy marék csenddel.

Kemecsei Gyöngyi: Vigyázlak

Félek, mikor szállsz,
s ahogy lépek, féltelek.
Hol érek majd földet nélküled?
És te merre szállsz majd,
ha én veled
tovább már nem megyek?

Ha messze jársz,
tudod-e majd,
hogy rólad szóltak e a vágyak...
és téged vártak e a felhőkön
azok a tejfehér ágyak?

Melyik égre nézzek,
ha kinőnek majd a szárnyaim?
Ott vagy-e még valahol...

Kalász István: Vasárnap estém

A konyhaasztalon
kenyér alma kés
helytelen áll a
másik szék
az utcán gyullad
a közvilágítás.
A csendre
intett tévében
hősies temetés
olajba ragadt
sirály a hírek
ből elnök néz.
Monitoron
lépcsőház
a képbe a
korlát mellé
altatót éneklő
nőt illesztek.

Fülöp Kálmán: Farkasok

Érzéketlen farkasok voltak,
nézték szürkén, amint könnyezem
(a vad gonoszság lélek-börtönében)
hideg mosollyal bedagadt szemem.

Ernst Ferenc: Várok

Lélegzetvétel villanás,
ködbe szúró napsugár.
Az előttem elfolyó Duna,
cseppenként ívódik belém.
A pillanatot, ha félteném,
nem élne tovább.
Lennék egyre tétovább,
hitetlen tékozló talán.
Saját parazsam éledő
lángját előre kioltanám.
Hitetlen lennék, hiteltelen.
Nem lenne más, csak hirtelen
reakciók tematikus sora,
érzések nélküli ostoba,
általánosító szemlélet.

Dóczi Székely Gábor: Madarasi Hargita

Ivó után jobbra tarts.
A patak mentén pár kőtömb,
s az úton, az aszfaltig sok kővakarcs.

Szerpentineken hágj egyre följebb.
A szálfák méltóságát
az Égnél se pöröljed.

A csúcs alatt menedékház,
s új üdülők sora.
A szél köztük szabadon megtépáz.

A megrendülés már közel.
Örökzöld cserjésben törtetsz,
miközben a béke átölel.

Demeter Attila: Válság

Nem ilyen világot
álmodtam magamnak,
ahol az ideák
a pénzhez tapadnak,
ahol a sivárság
ünnepel a bűnben,
klipek és reklámok
fogannak fejünkben,
ahol az erénynek
helye sem világos,
fiktív történelem
és csalóka pátosz
vesz körül, és pénzed
vérebeket hízlal,
minden szép ígéret
packázik a kínnal.

Deák Mór: Október

ázik a
ház fala
rombol az ősz
tizedik hónap
mindig esős
férges a bánat
a földre esik
élnem is itt kell
és halnom is itt

ballag a nyár
nem látni nyomát
fagyokat vicsorog
este az ősz
aki még itt van
futna tovább
semmiért senki
nem felelős

Czipott György: Gótika

hiába símogatsz
aranyfüstöt szurtos bakszénre,
itt-ott megüregül
feketén rajta pokol.
világköz ennyi,
potyán kottázod fütyölni
tövismadár haló énekét,
hátadon letörött
szárny helye.

megzabolázott villanypóznák
sorolnak vártát arcodon…

ébresztőórádban
csattognak vagonkerekek és
már ecsetpenész leng
gyónásálmaid híg huzatában;
hogy’ is tervezhetnél magadnak
hátbaverős feltámadást.

feszíts hazug aranyfüstöt
kézhátad ráncaira

Csáji László Koppány: Haza(felé)

Hiába írok. Hiába kérek. Hiába kiáltok.
Előre lépek – mondják – ha sorba állok.
Tudatot terelő Bálvány fia oktat.
Sorakozz! Igazodj! – ez a dolgod.
Félreállok, hányok. Elkotródok.
Maradok szabadon szaladó vad.
Lesajnálva néznek befutott barátok
Azt hittem, ha mindent elmesélek,
Közben lassan majdcsak hazaérek.
Hiába gátolnak píszí-szemérmek,
Széttéptem egy zsugorodó fényképet,
Mi zsebkendőmmel immár összeérett.
Véget érni látszik a ma esti álom éppen,
Keresem a kulcsot, de nem találom.
Kiszaladnak a gyerekek, a feleségem,
Tágra nyitják a kaput, végre hazaértem.
Olyan lett a vége, mint a mesékben.

B. Mihály Csilla: Barkapihék

Bomlik a hajnali ég. Vaj-puha barkapihék
szállnak előttem, utánam, napsugarakra sudáran.

Telt-aromás kikelet zsenge rügyön kireped
s búg az örömbe merülve pörge szeleknek ezüstje.

Szép az idő s a napok krisztusi csendje ragyog,
dalra fakadva a fényben földre lopózik az éden.

Barna Zsolt: Toxic

(az én Tobacco Road -om)
.
Ahol a jóllakott éhínség
réme, az ablakon kinéz
Ahol kihűl falon a kétség
s rémiszt a zöld penész.

Ahol anyám lila szeme
fekélyt üt apám kezén
Ahol testvérem éneke
vért sír tébolyult fején.

Barna T. Attila: Éjszaka az intenzíven

A nővérkék most gyűrött angyalok,
míg röpködnek, arcukra fagy a részvét.
A kórteremben rossz álom dadog.
Az új beteg néma-riadtan néz szét,

míg kúsznak testén tekergő csövek,
s karját szétvetve fekszik a vaságyon,
vetkőztetik a biztos, gyors kezek
e szenvtelenül steril másvilágon.

Kurta szavak, pontos mozdulatok.
Injekció ideges hegye villan.
A folyosón didergő rokonok.
Az orvos ásítást fojt el titokban.

Albert Zsolt: Tél után

Ma elkezdhetjük lekaparni a téli réteget,
ami eltakarja, maga alá temetné az utcát.
Maradék sötétség szivárog ujjaink közül.
Engedd, nem baj ha az éjszaka így rövidebb.

Kialvatlan tavasz jön, jégvirágos levegő,
kertkapu az idő, beragadt bogáncs a perc.
Kerítésen varjú, a tél károgó hangjegye,
mi pedig hullámzó mezőkön távolodunk.

Czipott György: (.)Le soir de rien (2)

dünnyögő Kisapámnak

.vasbögréd csörgő ütemére
semmi illegette magát
.így ropunk valahányan
sejthetlen mintájú táncot
keresztül ítéletes éjen

egyet előre
egyet hátra
tá- egyet nincsbe
tá-tá- semmibe kettőt

.kútmélybe már
hiába várok csillagot
kávára Jézus ült
lábainál körül szétköpött
száraz makukahéj
…tá-
…tá-tá-
.vasbögréd alján
kortynyi alvadt
walpurgis-éj

.mikor tanult meg
teremtő
ölni?

Kemecsei Gyöngyi: Zarándoklat

Az én utam fáj.
Túl mélyen süpped
finom homokszemekkel
lepett lelkembe
a hozzám tévedt
hajótöröttek lábnyoma.
Csak állnak
holdam meleg fénye mellett,
maradva mennének,
karuk ölel, de lábuk tétova.
Most apály van.
A lábnyomok, mint izzó kráterek.
De változom...
...égre rajzolt
hologram leszek.
S dagályt hozok majd,
mely mindent eltemet.

Szentjánosi Csaba: Világok között

Moszkva és New York között,
az óceán levetkőzött.
De a városok szemérme,
a távolságot
tengeralattjáróival megvédte.
Moszkva és Washington között
átrepült a remény,
a víz még mindig hideg köztük,
míg az egyén gazdagságában
lett az emberiség szegény.
De Buda és Pest között
sem más a helyzet,
hiába keresztelték meg a Dunával
a társadalmi rendet,
kilóg a lóláb, meg a bankszámla,
habár a villamos őrhelyét bejárja,
eldobott papír lesz csak a nap,
amit majd Jézus keze kihajtogat.

Gavallér János: Zárvány

Lőtt-fejű papagáj kacagás csábít
mezei villamoson, kattogó zajban
örökség úton vasparipa nyerít,
s duzzog, nyikorog peronon a fagy,
nagy-utazás egy-egy tiszta lélegzet.
Elmosódott képek flegmán rohannak,
talán hazatalál minden utazó,
aki bír még hajlandósággal bízni,
szükség-menetidő alatt csatázni
a jelen közönybe űzött prostitúcióval.

Vámos Hang György: Csönd

Hatalmas csönd jár a réten,
varjak tépik a havat
s fent a szürke égen
éppen
megcsillan egy tenyérnyi nap!

Látta, aki odanézett!

Mint a maga elé révedt
halász, a jégbe vágott lék alatt
a titkos vizek mélyére tartó
konok és hallgatag halat.

Fülöp Kálmán: Jelentés

Nekem fontos volt
minden ami régi
a szék amelyen
megpihenhetek
és ellazulhat
agyamban a tegnap
és nagysietve
új igéretek felé
mutat a holnap
és élni írni
édes hullámtörés
rátalálni az
elveszett csodára -

Radnai István: A címzett elköltözött

Jagos István Róbertnek

valaki kopogtat kocogtatja az ablakot
nem jár erre senki darvak és vadludak
szembe a megvadult szelekkel
évek leveleit sodorják üres naptárlapokat

neked már az idő csak vándorlás
túlvilági vadludak nyakába kapaszkodsz

Dóczi Székely Gábor: Jó hír

Jó hírem, hogy megvan az élet!
És nem olyan, mint ki elszéled…

Az új év sohasem boldogabb,
Hiába zengi sok szabad rab.

A jobb itt nem várható, hacsak
El nem apad bennünk a vacak.

Hisz nem használja a nagy világ,
Jézustól az égi vakcinát.

Müller Péter Sziámi: Kiváltságos

minden asztal foglalt
bármelyikhez ülj le
ez a vonat megtelt
üres minden fülke

ez a hajó elment
feljuthatsz még, hátha
megy veled egy nő is
foglalt, mégsincs párja

kiváltságos vagy
tied, ami nincs
zsebedben a zártosztályhoz
az egyetlen kilincs

Tóth Zita Emese: Te

Mindenem meglenne, mondta.
S szívét egy kopottas tálcán
karnyújtásnyira tolta át
az asztalon.
Nekem elég, ha a tied
dobogását hallhatom.

Majd lenyaltam szájáról
a keserű cukrot,
s láttam, amint szemében
a csók vágyat, a vágy
félelmet bontott,
míg pupillája írisszé nőtt.
Én néztem, ahogyan
zavartan csapdossa
szárnyait a szembogár,
s mégis tenyerébe rajzoltam,
hogy szeretem őt.

Népszerű halál.

Most két nyers szív
fölé hajol az aggodalom,
torkom cirógatja
és hagyom,
hadd váltson ütemet
bennem a remegő térdű lélek,
ujjaimat hideg kezébe zárja,
s fülemben hang szól:
Vidd te is az enyémet.

Czipott György: (.)Le soir de rien

    dünnyögő Kisapámnak

.vasbögréd csörgő ütemére
semmi illegette magát
.így ropunk valahányan
sejthetlen mintájú táncot
keresztül ítéletes éjen

egyet előre
egyet hátra
tá- egyet nincsbe
tá-tá- semmibe kettőt

.kútmélybe már
hiába várok csillagot
kávára Jézus ült
lábainál körül szétköpött
száraz makukahéj
…tá-
…tá-tá-
.vasbögréd alján
kortynyi alvadt
walpurgis-éj

.mikor tanult meg
teremtő
ölni?

Kőműves Klára: Dolgaink

(1)
Csendesnek tűnik most a kert,
és szótlansága mellett bőven
szólhat ok, de mégis, ha a Nap
felé csukom szemem, hallani;
ölén a bokrok kontyát bontó
sápadt ősz szuszog.

(2)
Sok barátom van, de még sincs
egy sem – ezen morfondírozom,
amíg a felhők szépen elvonulnak
itt, és rám pereg pár búcsúszót
remélő elszáradt levél, de mi jót
is mondhatna a magányos, aki e
bolygón tán csak létezik, egyéb-
iránt nem él?

Máté László: Csésze

Kevés pofont adj a bűnnek.
Két bögrében zöld teát.
Helyettünk a szándék ültet
csemetéket odaát.
Sokat kérek, semmit várok.
Több lehet, csak ennyi kell.
Miért van közöttünk árok?
Ki előz meg bármivel?
Bodorfüstben él a hajlam.
Grafitképek árnyai.
Mosolyodat így akartam,
senki nem fog bántani.
Keveset adj. Áldást kérek.
Elszakadhat minden kép.
Hadd legyek egy hasznos féreg,
országodban vadvidék.
Sokat vár a hiú ösztön,
falra karcolt szép neved.
Lelked ruhaként felöltöm,
álmodom, hogy értelek.

Nagy Horváth Ilona: Altató

Ringasd őt, Univerzum.
Dúdoljanak neki a csillagok.
Takarója legyen a kozmosz zümmögése,
suttogó fényekkel érintem, mintha látnám:
békén ringó álmok mozdulnak kedvesen
szép lélegzetére.

Homlokom mögött
bolygókkal babrál a végtelen,
helyét keresi megannyi dolog,
fényszögek ígérnek jövőt és háborút,
ereimben reménytelen araszol a vér,
hallgatom, ahogy a világ dobog.

Serfőző Attila: Kék rapszódia

Mint forró aszfalton fáradt esőcsepp,
nyom nélkül, folyton követtelek,
ahol nem létezik tér és az idő,
egymásból alkottunk képeket.
A Hold súlya alatt fáztam veled,
majd rugaszkodtunk egymásnak,
(…)
van, hogy mindentől féltelek,
és rácsok mögé zárnálak.
*
A idő változik, de mi nem (!)
hisz’ nincs mire emlékezni;
ha nem történt veled semmi sem,
nincs kupolád, sem romjaid,
ha nincs varázshegyed, nincs hit,
csupán néhány hozzád írt idézet,
az emléktelenség szétszakít!
Jelenbe zökkentem általad,
a pillanat magába ölel,
bennem ismerted meg önmagad,
álmodra, álmom felel.

Ernst Ferenc: Gyere

Gyere, ülj ide mellém.
Nézzük együtt, ahogy
színes levélkönnyeket
hullatnak az őszarcú fák.
Talán a nyarat siratják.
Az elmúló időt.
Talán az örömtől teszik,
hogy újra lábaik elé hajol,
fehér leplében érkezve a tél.
Gyere. Ülj ide mellém.
Simítsd le könnyeim.
Lágy ölelésedben hozd
vissza a nyár melegét.
S közben takarj be,
tisztán csendesen,
hagyd, hogy tőled
káprázzon szemem.
Vezess, magadhoz,
amíg még járhatok.
Hagyd, hogy én hagyjam
a frissen hullt havon
az első lábnyomot.

Albert Zsolt: Konzervhorizont

A viaszmindenség kertjein, karón ül a remény.
A remény egy holló, elolvadt létformánk tőkéin.
Felhőkön gyalogló, égitestet hordozó idők
fényszálain haladva, szervünkké lett térképvakság.

Életben maradásért a bolygó sebkitűzőt ad.
Hálóvető felhőhalászok merítenek vershalat,
ha rájuk lenne hagyva, már főznék a jövőt.
Egy korszak pengéje hasít a konzervhorizonton.

Fényen túli nemzedék, makrélák szárnyain.
Az alsóosztály a megmenekülésre gyakorol,
kitaszítottak levese fő, korcsok végtelen sorfala.
Tenyerükben egy sötét csillag darabja dobog.

Nincs ég a föld alatt, csak bolygó felszínén pokol,
mezítlábas mennyország, szeretet dagály foglyai.
Elindulás, megtorpanás és haladás, majd megint.
Hol vannak az érkezések, mindenki várótermei?

Gaál Áron: Kimondani, ami létezik

A rácsodálkozás hiányzott,
a szenvedély,
ami úgy érinti meg a virágot,
hogy sose feledje el a kéz.

A leltár hiányzott,
ami egymás tollpihéit számbavéve,
úgy őrzi meg a másikat,
ahogy van, minden tévedéssel.

A repülés hiányzott,
a közös szárnyalás,
ami mélyet és magasat fog be
íve alá…

Talán csak egyetlen szó hiányzott,
az, amire a szánk is éhezik:
hogyha kigondoltuk a Világot,
kimondjuk, ami létezik.

Jagos István Róbert: Adjon az Isten

Adjon az Isten szebb jövőt:
Szép földemre szent esőt,
Fejem fölé hűs tetőt,
Két karomba szeretőt!

Adjon az Isten új reményt:
Bús szívemnek szenvedélyt,
Két szememre éji fényt,
Úgy ragyogjon rám az ég!

Adjon az Isten szerelmet:
Szív dobbanjon szívemben,
Számra csókot lehelve
Mondja azt, hogy: szeretlek!

2009

Kapui Ágota: Posztmodern

Álmaink makulátlan vásznaira
posztmodern képet pingál a világ
vonat elé lök az újabb reggel
elkap a perc és élővé varázsol
sebzett ujjakkal ragad át a kínon,
és kimenti lelked e szűk időkeretből
mit rád szabott a közel és a távol.

2016

Kányádi Sándor: Láttam én már

láttam én már
nyugdíjra sandító
anarchistákat
garast-fogához-verő
forradalmárt
hitetlen papot
- a kocsmárost is ha inna
tönkremenne -
okítottak engem

Szervác József: Szerelmes vers

Margitnak

Hát hidd: szeretlek. Végül is igaz.
Válassz testemből bátran egy szöget,
szilánkot, más csecsebecsét
magadnak. Bár mind a tied

e sok kacat: vérsár, csonttörmelék,
csikorgó mész, hegek, halálnyomok,
szétszedheted, ha kell, s ha nem -
nyugodtan szétdobálhatod.

Albert Zsolt: Homlokán eső

Ha letörlöd a port ingujjaddal,
a távcső lencséin át láthatod
mi veszett el rég és találsz-e
még valami megtartanivalót.
Van-e tiszta rét a hús mögött
ami fehér mint a habzó víztaraj?

Beteg könyörgés a test vitorlája,
vörös és süllyedő naplementék.
Az idő homlokán eső a verejték.
Ha nézned kellene hajnaltól estig,
bírnád a partra sodort roncsokat
és az arcok nyomait a fövenyben?

Czipott György: Beégett negatív

Kenyérszegéskor mindig
(lásd, immár bennem reszket),
karcolt három keresztet.
Kezem, akár anyámé…

Listáz polgár szegénység.
Kamaszláz bármit akart,
holtan, élőn fogva tart.
Szavakban sincs kitérő.

Leng finoman dohillat,
s perzsáig lóg lámpafény.
Fogytán isten és remény.
Most ver hidat tüdőbaj.

Üvegvitrinben ódon,
didergő porcelánok.
Bénult egyhelyben állok.
Már vadásznak csillagok.

Deák Mór: ÖNARCKÉP KRUMPLIBOGARAKKAL

A krumplibogárvadász
nem pihenhet soha,
mert jönnek a bogarak,
jönnek a krumplira.

A krumplibogárvadász
jó, ha mindig figyel,
és vastag kesztyűt vesz fel,
amikor menni kell.

A krumplibogárvadász
elsiklik afölött,
hogy narancssárgát fosik
s nagyot roppan a dög.

A krumplibogárvadász
nem fociszurkoló,
csíkos a kitinpáncél,
támadóra való.

Ernst Ferenc: Múlandó

Volt előtte.
Már utána van.
Csak közben volt szép.
Most arctalan.
Előtte csend.
Utána némaság.
Boldog nevetések
közötti néma sáv.
Áradás volt.
Most vizes homok.
Parti homokban
vizes lábnyomok.
Érintés volt.
Érző pillanat.
Hangok voltak,
és nagy szavak.
Volt előtte.
Már utána van.
Sértetlen maradt.
Örökre karctalan.

Farkas Gábor: Két másodperc

.
Csupasz ujjal mutat rám az este,
csillagok közt egyedül vagyok,
sétálok a kihalt koszos utcán,
céltalanul követ rugdosok.

Csak úgy pattog, fürgén porban táncol,
olyan frissen, üdén hempereg,
széles folyó keskeny hídján állok,
kopott kövem zuhan, s integet.

Két másodperc s elsüllyedt a mélyben,
búcsú nélkül végleg távozott,
egyszer talán felcsillant a fényben,
ez volt minden, társam elhagyott.

Azóta is keresem az éjben,
azt a társat, ki ott elveszett
vannak kicsik, vastagok és véznák,
az igazit sehol sem lelem.

Vak vándorként járom a világom,
térköveken búsan ballagok,
rám tekint egy könnyes szemű angyal,
pislognak a fénylő csillagok.

Fülöp Kálmán: Jelentés

Nekem fontos volt
minden ami régi
a szék amelyen
megpihenhetek
és ellazulhat
agyamban a tegnap
és nagysietve
új ígéretek felé
mutat a holnap
és élni írni
édes hullámtörés
rátalálni az
elveszett csodára -
hogy nyers agyamban
mit takar a rés-
finom lehelet
fehér papiron
és szerelem

Gavallér János: Árnyék fut az éjszakában

Árnyék fut az éjszakában,
félelmeim tarisznyája
nyakában
céltalan hajnal dereng,
- valahol ébren virraszt,
stréber,
engedelmes utcagyerek -
őszharmat didereg,
titkon remélt napfény szunnyad;
szoknya lebben,
dédelgetem emléked,
a föld forog,
s a körön kívül bamba tekintet
könyörög;
egyszer, csak még egyszer
szeretne
szédült éjszaka után
versenyt futni az idővel.

2021.08.10.

Irlanda Máté: Korán kelni

Ma korán keltem, könnyedén, mintha veled.
Két kávét csináltam, ahogy szeretjük,
keserűen és feketén,
és elkortyoltam a teraszon,
szemben az üveggel, egyedül.
Tegnap késő éjszaka vitted le a szemetet.

Lefutottál a lépcsőn.
A cipekedés férfimunka, mondtam volna,
ha ott vagyok, mosolyogva, mert tudom,
hogy ezzel felbosszantalak. De nem lenne
kedvem kimászni az ágyunkból, csak néznélek
felkönyökölve, betakarózva derékig, ahogy
magadra kapsz valamit gyorsan, és értenéd,
hogy csak lusta vagyok, és manipulatív, de szeretlek,
amit finnül úgy mondanak, hogy ’minä rakastan sinua’.

Jóna Dávid: Megbocsájtottak

Volt itt minden, de már elfogyott.
be kell érnünk azzal, ami van.
Vízen járni csak vastag jégen lehet,
nagyot taknyolva, mielőtt rian.

Felénk a túlélés játszik, a kapaszkodás.
Mert közömbös már a vágyunk.
Örökös készenlét: köpünk-nyelünk:
ennyi az összes tudományunk.

Felettünk hömpölyög az idő,
mint sodrása vérbeli pataknak,
s mi itt mocorgunk legalul
akár medre alján a barackmag.

Vagyunk, mint egy buszkerék,
mi gördül, lefékez, dadog.
Épp olyanok, mint a bűnök:
bocsáthatóak, bocsáthatatlanok.

Kalász István: Gyerek lenni megint – Anyámnak

Éjjel arra ébredek
hogy reggel majd átmegyek hozzád
anyám és rájövök a sötétben hogy
nincs
akkor az éjszakában szeretnék
járdáról leugrani kukás autót
megbámulni a repülőre kiabálni
hogy …nézd…
zebrán csak a csíkra lépni
bogárnak enni adni buszon a
gombot jól megnyomni este
tenyérről morzsát nyalni az
őszt hajadban nem kérdezni
ágyból téged még megszagolni
magamnak titkot adni álmomban
a sötét elől elszaladni és hajamban
az őszt neked reggel megmutatni.

Kemecsei Gyöngyi: Jó minden így

Jó minden így
és jó miden úgy is.
Az egyik most erre,
a másik meg arra visz.
Itt lágy lábam alatt
és puhán,
de forrón ölel a homok.
Ott talán
talpamba metsző kavics,
de hűs a víz,
ami köztük átcsorog.
Mind az én utam.
Ami van
és ami csak lehetne.
Ami lent van,
azt úgyis átírja a felette.

Kiss-Telki Rita: Csönd volt

Milyen hideg lett, nem is válaszoltál,
a kérdés belefagyott a csendbe.
Néztem ahogy felállsz, rá is gyújtasz,
ahogy a hátad a füst körbelengte.
Egy kölcsönlakásban voltunk,
és meztelen léptem ki melléd,
még nincs válaszod – mondtad,
de én tudtam, hogy szeretnéd.
Milyen csend volt, mezítláb álltam
és rettegve hallgattam bele…
nézem ahogy felállsz, rá is gyújtasz
csak nem tudom, emlékszel-e.