Pethes Mária: Térkövek

boldog percek felé hátrál a nap.
a burjánzó kertben hűsölő kövek
nem állnak szóba velem, mert egy időre
leszámoltam az örökkével, de nincs elég
merszem farkasszemet nézni a távolsággal,
félek elbúcsúzni azoktól, akik fontosak nekem.
talán be sem fejezem a mondatot:
viszlát, valahol, valamikor,
máris elfelejtenek, és az ember
akkor hal meg igazán,
ha senki nem emlékszik rá.
&
nevükkel ellentétben megingathatatlanok
az örök álmatlanságban szenvedő ingó-
kövek. emberi szem számára láthatatlan
módon próbálják elaltatni magukat, mert
elegük van abból, hogy olyasminek is tanúi,
aminek nem akarnak. magzatpózba
gömbölyödnek a sárhegy tetején, és ha végre
sikerül kivonni magukat a világból azt
álmodják, hogy jók az emberek és senki
sem vés meggondolatlanul a hátukba
nyíllal átlőtt szívet.
&
kihajt a fű a térkövek közül,
szabályos formában kitölti a hiányt.
a túlsó partról érkező csönd
magába szívja csöndem. már nem tudom,
hol járod hervadtan a fonnyadás útját.
még nem tudom, meddig tévesztem össze
magam a nélküleddel.
&
itt feledted a hűség szót, amit esküd végére
írtál. esténként halkan sírdogál velem a kő,
ami alá elrejtettem valamikor egy évezrede.
mindketten tudjuk, nem jössz vissza érte.
egy másik városban, egy idegen fasornak
hiszel. mikor érted meg végre, miért
dobálják dühödten terméseiket rád
az ottani gesztenyefák?