Máté László: Kinek nevében

Fantomod lettem
Bűnbánó démon
Sárguló nádasban
Bújó sakál
Hol vagyunk ketten
Száradó héjon
Tengődő szellem
Csapzott madár
Akasztott holdak
Vánszorgó éjen
Esőtől lucskos
Fehérlő kéz
Napernyők voltak

Márkus László: Ideátról odaátra hiába kiáltozok

néma létsíkok között
hangom szárnyszegetten kószál
nem adom fel
mint mantrát mormolom
anyám anyám anyám
segíts még egyszer
mentsd meg újra tékozló fiad
az est testemre lila szemfedőt fest
kigyúlnak rajta mind a csillagok
anyám szeme is velük ragyog

M. Karácsonyi Bea: Üres

kidobom az árnyékot
fényjáték is megy vele
marad a kiült fotel
a nélkülem reggele
nem leszek magammal sem
homály maradok
mi betölt egy üres szobát
festetlen árnyalatok
éteri lényem zárják
légelemű lakatok
lelkemet jövőbe mártják
reszketnek kicsiny álarcaim
rezgőnyárfák

Kőműves Klára: Madármennyország

A madárhangok között már van
mit válogatni. Az egyik csiripelés
élesebb a másiknál, némelyik meg
erőtlen még, de szebb dallamú
a többinél – aztán vannak ritka
gyorsan csivitelő hangok is, és
akad közöttük egy-egy egészen
lenyűgözően felcsendülő, meg itt
vannak a túlontúl is harsányak,
az ütemet nem ismerő rikácsolók

Kiss-Teleki Rita: Nagyító

kering velem az élet, ahogy
vénák a karban végigfutnak,
ha magam helyett mást képzelek az ágyon
szeretni is könnyebben tudlak,
nagyító alatt az életem
és minden sejt kell, hogy látsszon,
nehéz nem észrevenni magam,
ahogy a pillanat átvonul a valóságon.

Irlanda Máté: 'szeretkezzneháborúzz

Úgy ölellek, mintha a szomszédban nem dúlna háború,
pedig pont csak azért tudlak így ölelni,
mert ott embereket ölnek.
Füstfehér bőröd rettegő szemem előtt tovább fakul,
ahogy mégis rám törnek a pusztítás képei,
és tenyerembe, egyszerre mintha fegyver
érdes hidege tapadna csípőd lágy, meleg íve helyett.

Fülöp Kálmán: Felejtés

Olykor idegen
lesz bennem
a világ –
kiújult sebeket
kötözget az idő
s nappalok
szakadozott arcán
feledem mindazt, ami
képzeletemből kinő.

Fövényi Sándor: Édesanyámnak

félek, Anyám elmegy a madarakkal,
pedig marasztalom szebbnél szebb szavakkal,
és ígérek neki álmot, mesét,
hogy minden reggel megfogom kezét,
ügyetlen imát, amit érte mondok,
ha fújja a szél, hát a szélnek rontok.
bevallom neki, még kisgyerek vagyok,
olyan, mint azok a furcsa angyalok,
kik törött szárnyakkal a földön járnak,
és örökké zuhannak, de sosem szállnak,
csak mennek kékesőben, vaslámpák ködében

Dóczi Székely Gábor: XXI. század

Váci Mihály emlékének

Ez az örök kettősség…
ezek vagyunk mi.
Kezünkben bármi holmi
hiányos bőség.

Szívünk Janus-arcú kincs:
gazdagon szegény.
Mert csak látszatra szerény,
s a sápra kacsint.

Demeter Attila: Ha egyszer újra ...

Ha egyszer újra összefutnánk
egy régi, elhagyott vidéken
megilletődve, s talán némán
bámulnánk egymást, mintha mégsem

vesztettünk volna annyi álmot
s megálltunk volna az időben
visszaköszönő délibábok
várnának szivárvány-mezőben

és ott folytatnánk, hol a szavak
nem foszlanak szét, mint a pára

Deák Mór: Szőnyeg

Amire kiválasztottál,
megpróbáltam,
Uram.
Kevesebb voltam soknál.
És voltunk így sokan.

Amiért megszülettem,
magyar lettem,
Hazám.
Kínomban,
örömömben.
Meg úgy egyáltalán.

Czipott György: Kézfogásod

az élő Utassy Józsefnek

Rákóczi úton lődörögtek,
sokakat kerültél, amint lehet;
láttad?, ott megy Utassy Dzsó! –
nem súgtak így össze emberek.
           Kézfogásod erős volt,
           érdesmeleg.

Emlékezet selyempapírján arcod,
élettörött, szépségig beteg –
népszava-büfé, pohár vörösbor;
mindenségről hallgattam veled.

Bihari Csilla Rozália: Ma sem akartam

ma sem akartam írni verset
most sem értem hogy minek kellett
mintha valami haszna lenne
most meg csak vergődöm gyáván benne

mert minek is mondanék valamit
ami egy kicsit tart szabadít
ami szó ami véd ami jó
ami nem csak egy papír-ha-jó
ami tűz ami láng ami rég
melegít de nem árt ki sem ég

Bátai Tibor: Köztes státusz

Gyakorta éppen az üres van teli.
Túl is csordul, ahogyan az összes
pohár, ha betelt. Státusza köztes
annak, aki óvatlanul megleli
egy végtelen szubjektum lenyomatát
magában. Olyan embertelenül
emberi a történet innentől:
fölösleges lenne ragozni tovább.
A veleje az, hogy legszemélyesebb
akkor tud lenni, ha személytelen.
Kötélen táncol. Át. Egy életen.
Botlásai ön- és közveszélyesek.

Ács Richárd: Nem hittek

meg akartalak tanítani titeket
vízen járni,
mondtam, próbálkozzatok a tócsákkal,
de mint mindenből, többet akartatok,
a Balatonon, tengereken sétálni,
és elsüllyedtetek,
nem hittek nekem, hogy
vízen járni nem lehet.

B. Mihály Csilla: A magyarokhoz

Papírmaséba gyűrt, csirizzel írt jelen,
ma már a múltba vész temérdek intelem,
kihűlt tüzek helyén üszökbe lép a láb,
az öntudat, vajon nem adja még alább?

Lehet kapaszkodó az új tavaszremény,
hogy égni kész a szív parányi őrhelyén,
talán a renyhe tél hitét se verte szét,
csak élni vágyjon és szeretni nemzetét.

Barna Zsolt: Menekülő

mit hátrahagyok, csak egy ház,
csendesen nyikordul az ajtó.
árnyat adó bús öreg hárs,
s rongyossá nyűtt vén szakajtó.

hátrahagyom anyám kertjét,
apám ásóját és a nagy kaszát.
az ólban dobbantó agg kecskét,
és a honi tájnak édes illatát.

visszajövök egyszer, vár e föld:
nélkülem nem kél erre búza,
a madár is csak arra költ,
ahol esténként a tücsök húzza.

visszajövök, kiásom a sírokat.
elhantolom a derűt, s a borút.
vérrel írom tele papíromat:
abban gyűlölöm a háborút.

Bihari Csilla Rozália: Elveszíteni a verset

most már tudom hogy
a verset sokkal könnyebb elveszíteni
mint visszaszerezni
pont mint magamat
és ha vissza is lehet kapni egyszer
már nem lesz ugyanaz
már nem leszek ugyanaz
én már romlott vagyok és romolhatatlan
már elmúltam egyszer és örökké időtálló leszek
és velem marad a vers is ez a megsebzett
nárcisztikus oroszlánisten
a versnek személyiség- és fogalomzavara volt
beteggé tette a többi vers
depressziós lett mert húsába markoltak a mostohák

Czipott György: Háziszindbád

tiéd lett óceán…,
sirályokként verdes,
megtajtékul talán

s mindegy, mi veszett el;
legyél már kegyelmes
belédtört szíveddel –

tán elég is éppen.
élsz. mindössze annyi,
mázsás szembeszélben
megpróbáltál vanni…,

bezárul ím köröd.
futsz végső valódig.
kormánylapát törött
és boom átcsapódik.

Deák Mór: Megbocsátás

Edina, tengerem, óceánom,
Benned én a világot járom,
Általad ismerek mindent, mindenkit,
ez nem is szerelem, ez már-már istenhit.

De hiszen Te csak miattam vagy,
hiszen Tőled újjászülettem,
újjá születek minden nap.
Nem is lehetne ennél szebben.

Vérem is van a kikötőkben,
verejtékem és hányadékom.
Egyszer megbocsát majd az Isten.
És én hagyom, hogy megbocsásson.

De Te legyél, aki megbocsáthat,
Tőled várom a megbocsátást,
Áldozzuk föl egymást magunknak.
Áldozzuk fel magunknak egymást.

Demeter Attila: Téged kereslek

Téged kereslek minden dalban,
lágyan hullámzó nagy sóhajban,
megváltást hozó napsütésben,
esőben, szivárványfényben.

Téged kereslek fűben, fában,
az édesanyák mosolyában
Téged — a gyilkos szenvedélyben,
titkos, kéjjel telt ölelésben.

Téged kereslek minden Mában,
izzó, fájdalmas ragyogásban,
minden árnyékban, minden kékben...

Ernst Ferenc: Játszhatsz istent...

Ez a világ a tiéd, is,
kitépheted a szívét is.
Átfestheted
színtelenre,
halált cserélhetsz
életekre.
Szemedben gyűlhetnek
óceánok,
gondozhatsz lelkedben
száz virágot,
ember voltodban
lehetsz isten...

Fülöp Kálmán: Golgota

Átszegezett keze
lélekrendítő sóhaj –
üzen a Golgota.

Gavallér János: Káosz parancsnok

álarcról pergő grumáz,
nyersbőr, erjedt rothadás,
maszk alá rejtett némaság,
hiábavalóság,
cammogó homokszemek,
működik a gépezet.

Kalász István: Itt, ahol

Lemegyek
a sáros folyópartra,
az ártéri fák alatt
uszadékot, sirályokat látok,
figyelem a sötétedő vizet
hazámban,
itt, ahol
oly sokan vesztek el
a túlsó part előtt.

Karácsonyi M. Bea: Cseresznyevirág-nő

dölyfös április szülöttje
elméjében zápor utca
és kubista szobák csöndje
nem enged oda senkit
lelke együgyű gyermek
fehér ruhában
szénszemmel
várja hogy hazamehessen

Karkó Ádám: Évadzáró

alacsonyan szálltak a felhők aznap
a madarak hol voltak hol nem
a redőnyréseken átsütött a fény
az újjászületés fénye lehetne ilyen
s a föld megremegett amíg
hallgattam az orosz népdalokat
az úton szomorúság vonult át
s ködbe veszett a Gete is
a kapu a mennybe

egy évet láttam magam mögött
egy lezáratlan időszakot
dobozolt időszakot

Nagy Horváth Ilona: Szapphóniák

Kemecsei Gyöngyi: Csendjeink

Én meghallom.
Ahogy te is.
Egy elhangolt
tavasznak
tiszta hangjait.
Én látom
-lásd hát meg te is-
a súlyos levegő
könnyű szirmait.
Én elbírom.
Ahogy te is.
A nagyon közelt
és a túl távolit.
És meghajlok.

Paál Marcell Hesperus A pusztulás előkészületei

Hangja van az estnek.
Petárdák jajdulnak
tüzet az égre. Vércsíkok,
foltos lepleken.
.
... és szagot ont az éj.
Talán megromlott
a mennyben valami
ős-titok, leváltak
róla a kérdések
meg a válaszok,
s áthintáztak egy
szutykos égitestre.

Kőműves Klára: Józanság

Most már elég! A gyermek nem
megy háborúba, és itt mindenki
az, akit anya szült e földre, amíg
csak él. Istentől való joga az élet,
és ezt nem írhatja felül földi lény.
Elég volt ebből bőven, már egyre
hatalmasabb a tét! Végül csak
az nyerhet háborút, ki helyesen
használja könyörületét!
…
Tavasz fütyül a domb mögött,
a Nap hajnalban hosszabban
hasad – ölelni lenne több időnk;
Józanság, ne hagyd magad!

Marthi Anna: Önvaló

nap és hold vagyunk egyben
bennem sugaras sárga fényed
benned hold érzetem folyékony
részeg öröme kurjantás-szelíd
nálam a kőtörmelék ami meg-
szilárdítja a hegyeknek útjait
igazabb alig lehetnénk párban
amit kimondasz széppé teszi
lelkekben a sok-sok kis világot
fejjel egyikünk sem rohan falnak
azért mert végtelennel kezedben
igazgatsz és árulkodó erény
az erőnk mert puha palást
legelőnk és medertelen tenger
időnk túl van azon is ami jön?

Rácsai Róbert: Húsvét

Ébredő fák s fodros felhők
árnyékában lépkedek;
kék ég felé nyújtózkodnak
zöldellő kis ligetek.
Rügy bomlik a barkaágon,
lám, megújul a világ:
hosszabbak már a nappalok,
s enyhülnek az éjszakák.

Radnai István: Ideghúrok

végtelenített és lágy a borzas dallam
talál okot oktondi lázas hőfokon
feszül a comb a lábikra a talpam
befészkel mint hajléktalan rokon
zsibbad a részeg lábfej és hullamerev
fogyaszt mert telik rá és dagad
mint kinek gyomrában elakadt vacsorája
fülembe ciripel egy ér s az érben vérlemez
amikor nap fűti és csillámlik a sivatag

Szenyán Zoltán: Szolga

teszem, mert...
teszem, mert ütnek,
teszem, mert követelik,
teszem, mert félek, félek tőlük,
azt ordítják... ,örüljek,
örüljek, ha tűrnek,
amíg megtűrnek...
teszem dolgom,
szolgaként dolgozom,
szolgaként gondolkozom,
vagyonuk minden vagyonom,
minden boldog pillanatom,
átkozom a nappalt,
átkozom az éjjelt,
átkozom...

Serfőző Attila: Ábránd

Ott maradt, ahol volt,
a simára ázott fényben,
tenyere, mint a Hold,
a végtelennek int,
míg odakint remeg a jövő,
benne vonalak törnek,
állomások, és
hófútta csöndek.
Jégcsapból cseppent álom
hevítette,
és a rendtelenség ereje,
üvöltő tengeren hajózott
a széllel szembe.
Lelkébe árkot véstek,
rozsdállt szerelmek nyomát,
most vágtat roppant szelleme,
a világegyetemen át.

Szabó Lajos: Fagyos világ

Korhadó madáretető ma minden,
a csúszós frontvonalig vezető út…
Fáj a kedvem, egy eldobott csikkben,
az egész nálunk fél, s villan a rút.

Fagyott világ, viaszos madártetem.
Kinn marad a hideg csend, csak belül zúg.
Álmomban öreg, néma harang lettem,
akit a jajgatás az egekig húz.

Szél hava futkos az átok lyukán,
bárány belsőt húz, aki elkorcsosult.
Amíg a sánta kentaur gőzt nyerít,

sarat vág a semmi vastag hátán.
Éltünk, és aztán valahogy nem haltunk:
talán most tapossák ki a beleink…

Tóth Zita Emese - Átmenet

Talpam alatt kéken éneklő jég roppan,
majd, ahogy olvad, keveredik a sárral
meg némi melankóliával, hogy eddig tartott
a tél szebbik fele, ezután jön a lucskos,
mocskos, a hétköznapjaimon is lábnyomot
hagyó rész.
Hideg szél fagyasztja a mégis arcomra ült,
eredetileg csak futó gondolatokat.

De legalább azt, hogy a kezem
megállás nélkül remeg,
az időjárásra foghatom.
Pedig csak elvonási tüneteim vannak
nélküled.

Valek Tünde: Miért legyek én tisztességes

Tisztelgés József Atilla emléke előtt

Az alternatíva fölvetése némi cinizmust sugall
Pedig te nem a minden mindegy megtestesülése voltál
De a minden Egy átlelkesülése igen
A Lét teljességéért riadt bátor szíved
S nem havi kétszázezerért oszlattad a homályt
S míg rendre húztad, nem apadt el Európa kútja
S hogy sorsod az lett, ami lett
Nem érvényteleníti talentumaid,
Az oeuvre, amit itt hagytál,
Nekünk talán több, mint amiről tanított a...

Vámos Hang György: Intelmek Attilának

I.
Hé öreg!
-- Megállj!
Tarkódra pille szállt!
Felejtsd már a verset:
rejts krumplit,
töltsd fel a vermet!
Rég volt, s tán igaz se…,
hogy suhanc vagy gyermek…,
nézd, ma húsz fillér se kevés…,
Vagy Te!
S ha nem vagy merész,
ezért vagy azért, ma is Téged vernek!

Ács Richárd: Bezabálók

Hirtelen megjelennek,
valamit akarnak.
Mindent, ami van.
És csak akarnak,
ahol nincs,
ott is keresnek,
zord pofájuknak
és a beleknek.
Mindig jönnek,
máskor máshogy,
felzabálják a jogot
az életben maradáshoz.

Vámos Hang György: Úton

eltévedt lovas a sors.
tavaszba mész,
-- telet pakolsz?

-- mutasd hol kell látnom?
ott a Göncöl mellett,
ég mélyére ejtett
sziromlevél
vagy lábnyom?

Tóth Zita Emese: Csupán

Tenyérbe rajzolt vonalak helyett
Magamban hiszek,
Hulló csillagok zuhanásában
Sem várok csodát,
Pitypangot is úgy fújok el,
Semmit nem jelent,
És gyertyafényekben sem
Keresem, mi van odaát.
Mint összefonódott ujjaink
Ágazik szerteszét a mi, mint egész,
De az együtt töltött időnk
Csupán törtrésze ennek,
De nem törött, csak néhol
Elvész a rengetegben a lényeg.
Tenyerek, csillagok, pitypang, gyertyafények.
Aztán csend
Te
És én
Élet

Szentjánosi Csaba: Az évek dioptriáján át…

Sokat sír, mikor nem látja senki,
felveszi az ablak szemüvegét-
azon keresztül néz az utcára
évei-dioptriáin át,
ráncrepedt kezéről jéghegyujjai
az asztalra csúsznak,
bekapcsolja 20 éves TV-jét,
hogy ne legyen egyedül a készülék,
mert sokáig virrasztanak együtt
a híradó által közölt borzalmak felett,
minden napja ugyanolyan,
legfeljebb az órák nehezebbek,
pedig ha ő már nem is-
de haja még mindig fut a szélben...

Serfőző Attila: Istennek

Halvány idegen, és szomj vagyok,
látomásokkal zsúfolt kék,
eggyé metszett vallomás,
a termek visszhangjaiért.

Kő a világ saruja alatt,
hogy legyen rend,
csarnokok oszlopán húzódó
jelen,
amin körbefut a félelem.

Mint egy-egy rongyos álom,
a bódulatot kínálom,
fázok bennem, didergek,
úgy, mint mélység a csendjét,
most lelkembe vermellek.

Schiffter Attila: Balatoni

Örülhetsz titokban vagy a nyílt utca térkövén
(végre-valahára elpatkolt ez a vén, kövér,
kelletlen, szertelen, felnevelhetetlen gyerek)
De megkérlek, engem a Tengerbe temessetek.

Ne rakjatok a föld alá, mikor bevégeztem
- a férgekből untig elegem volt az életben,
és köröttem a gyökerek se tekeregjenek.
Ha elmegyek, engem a Tengerbe temessenek.

Szerelmet bomló szívemen tiszta láng csókoljon,
miután köztetek immár nem lesz itt több dolgom,
és hamvaimból lágy ködöt víz felett hintsetek:
Útra kelni, engem a Tengerbe temessenek,

Radnai István: Rímektől részegen

elhagy a pénz marad a dicsőség
a párna csücskét álmodban fogdosod
de száz barátnak jár az ölelés
a vers versmondó zenész te hallgatod

szemben mint új templomi padsorok
ül a nép ami belőle megmaradt
sorozat csatorna meg nem fogott
a lélekre rezdülnek itt a szavak

figyelő arcok könnyfényes szemek
az értelemhez kulcs a zengő szózat
magyarnak a föld mindenütt kerek
tövis bánthat másutt itt ég a rózsa

ha elhallgat a vers a könyv csukva
közös emlék örömére futja

Pethes Mária: Óda a fényhez

itt vagyunk fény
friss forrásodnál ahol
a végtelen nekünk nevel

onnan jövünk ahol
az utcák gödreiben tócsák
eszmélnek önnön mélységükre

arról álmodunk hogy
mellettünk alszik a szabadság
s hogy társunk egyetlen lábnyomában
egy egész várost felépíthetünk

Pelesz Alexandra: Megfeszítve

Cipeltem
virágzó ágból
összeszögelt
illatos terhem
hólepte gallyakból
font koszorúm
glóriának tűnt
s a bűnt is
fehérre meszelte
- tövisekkel
a bőrbe temette.
Kivéreztem.
Ma új világot teremtek!
Mert tegnap megfeszültem...
a saját magam faragta
kereszten

Paál Marcell Herperus: Kabbala

Pár illat csak az örökkévalóság.
A feneketlen hiány szótalan.
Kibontjuk az unalmas Szamszárát,
mit rám bíztál Uram, az kortalan.
.
Én mágusod vagyok és hű bolondod.
Varázsolni üdvöd nem tudom,
de fényed rajzol belém láthatatlant,
léted káváján kapaszkodom.
.
Sziklavállamon szeplő a csillag,
acélnyakam árboc, túl rideg.
Teremtetlen vagy, ölelni hívlak,
a firmamentum nászágy, vérmeleg.
.
Én mágusod vagyok, ki félve alkot,
és papnőd is; rejtőző Sophiád.
Szeretőként cirógatom arcod,
szemtükrödben színfolt a világ.