Sógor Zsuzsa: Kétségek órája

várjam, hogy várod hogy menjek?
várjam, hogy várod hogy gyere?
várjam, hogy a távolság várának falai
leomlanak az egykedvű időben?
bontsam a távolságfalat tíz körmömmel?
vagy várjam, hogy a szívemből eredő artéria
lüktetve áttöri a föld szívét,
és kapillárisodba kapcsolódva veled legyek?
várjam, hogy várod jöttöm?
várjam, hogy várod jöttöd?
várjak, míg elmúlik, hogy várlak?

    Elmúlt.
    Nem várlak.

Székely- Máté László: Ingyenebéd

Tétován ténfergő megoldóképlet
Pincében elásott kopott kabát
Elnapolt csókokat viszonzó élet
Reszket, csak reszket egy házibarát

Kábultan elfekvő vízfoltos matrac
Sarokba sodródó poros szemét
Ostobát átejtő szeánszot tartasz
Meddig, még meddig lesz ingyenebéd

Váratlan vendégek táncolnak sorban
Kandallók lángjait issza az űr
Titkokat feltörő kalapács koppan
Fedetlen asztalra kendő kerül

Szomjoltó viharban megváltás tombol
Világgá szaladó riadt ebek
Hajnalra véget ér, elég a jóból
Ruhátlan remeték köszöntenek

Csillogó arcokon száradó tinta
Kísértetkastélyod nem érte kár
Semmiből sarjadó virágod mintha
Lázasan legelné ezer szamár

Támolygó felhőkön rézputtók szállnak
Félvándort köszönt egy esetlen kéz
Földhegyet tipornak cipőtlen lábak
Semmi nem könnyű, de nem is nehéz

Tímea Gulisio: Asztaltánc

Egy bőrönd elég.
Tovább már együtt megyünk.
Szerelmet idézünk.
Mintha nem lett volna
Eddig is itt.

 bőrönd

Valek Tünde: Őrtüzeknek fellobbanó lángja

Kárpátok ölelésében szunnyad
Száz éve alszik a Csodaszarvas
Százéves álom, ahogy kitelik
A szép Szőke szarvas ébredezik
Emeli fejét az esti égre
Agancskoronája ékessége
S a puha csendben, madárszárny rebben
Tollpihe lebben, s kéled e jelben
Megannyi szívben az emlékezés
Trianon némajajú szentjeiért
Távoli falvakban, városokban
Itt-ott halkan, majd egyre hangosabban
Megkondul és zúgva-zúg sok harang
Az elmondhatatlan fájdalom kong
Hegyen, erdőn, folyóvölgyben, síkon,
Bús szarvasom, tartsd ékes fejedet
Agancsod ágain gyulladjanak őrtüzek
Tisztuljon a halvány emlékezet
Teljen meg fénnyel a Kárpát-medence!
Nem búsulásra, újrakezdésre
Összefogásra, örök hűségre
Nem hagyjuk szép nyelvünket elenyészni
Nem hagyjuk szarvasunk messze űzni
Bízzunk hazánkban, bízzunk a családban
Bízzunk Istenben, bízzunk egymásban
Bízunk népeink bölcsességében
Megmaradásunk reménységében
Áldásban, bőségben, békességben!

2020. 05. 29.

Ványai Fehér József: Lottó bácsi, Kávé néni, avagy jobb volt gatyában…

Kisdobos lehettem még, vagy már úttörő,
Anyai nagyszüleim rokonságánál, az öreg-
Szőlői nyaraláson verskötet akadt kezembe
A kisszobában, s nagyon megtetszett, amit
Benne találtam. „Jobb volt gatyában
hancúrozni, lépegetni a háztetőn, megenni
Anyám vacsoráit, keresni első szeretőm…
Jobb volt, jobb volt, most se rosszabb”…
Vagy: „Lottó bácsi, Kávé néni, savanyú
A pofitok, jó volt élni?” Valami különös bizsergés
Indult meg bennem nyakszirttől lefelé, úgy
Imponált a szöveg, azt fejezte ki,
Amit éreztem, de ilyet én nem
Tudnék írni, bár szeretnék. Esett az
Eső aznap, úgy kerültem odabentre,

szozattovabbacikkhez

Varga Árpád: Eszményi

Nézni, nézni, nézni…
Arcodat fürkészni,
minden egyes arczegzugot,
a kontúrt, az áll-hajlatot,
a fülcimpát, a száj szélét,
a szemhéjak melegségét:
a férfi szereti a nőt nézni,
csak nézni, céltalanul.

Varga Rudolf: SZÍVDOBBANÁSSAL

Perceidet, falásnyi
kenyeret
szétosztani
s
morzsánként visszaadni
azoknak,
kiktől kaptad.
Levenni
a
rontást, visszahulló
átkot.
Vigasztalni
a
fájdalombazuhantakat.
Felemelni
az
elesettet. Simogató
szívdobbanással segíteni
a
megkeseredettet.
Némán
teljesíteni
küldetésedet.

Vernyik László: Anyám kertjében

A vetemények rendbe sorolnak.
A járdaszélén nyíló dáliák.
Estét mesél a körtefa lombnak
napnyugtakor a lila mákvirág.

E kertbe hálni jár el a jóság,
a fakerítés deszkái között
napfény szivárog, ring a valóság,
s álmos ölében Csend az újszülött.

Öreg kutyája szőre kopott már.
Eb a javából! Vén, hű és derék.
A kút káváján egy ellopott nyár
vegytiszta könnyel sírja ki szemét.

.Mert anyámtól ellopták a nyarat.
A vén Idő is főt hajt itt falun.
Anyám elalszik, s szemhéja alatt
Tamás lép be a kicsi kertkapun....

.Csodák születnek ezen a tájon.
Ez a vidék csak őriz, s nem felejt!
Együtt zokognak nyár-éjszakákon...
...Együtt is halnak, Anyám és a kert...

Zajácz Edina: Eléd kínált a lét

Egyszer sem hívtál, eléd kínált a lét.
Sírásaink hallották meg egymást, mikor
védtelen bordáid alatt a férfikor
múlása nyitogatta sorsreteszét.

A tizenháromezredik katarzis
nélküli hajnalon szomorúságodba
szerettem. Előttem senki nem állt sorba;
legyen ölemen nyugvó unikornis.

Engem nem őriz ringó csípőjű lányság.
Ott térdeltem - mint Isten marionettje -
bánatod előtt, hogy megfürösszél benne.

Azon a napon lettünk igazán árvák.
Mióta nem látlak, úgy zokogok éjjel,
mint ahogy sírásod bennem terült széjjel.

Zsebők Csaba: Acélvajjá érve

Szilaj fergeteg
vérbő görgeteg
az éhséget görgetem
a vágyamat tördelem
Álmodok világot
kárpáti virágot
balkáni illattal
nyugati humusszal
Álmodok világot
térvesztést kiáltok
folyton mélabúval
huszáros rohammal
Dunatáj-vágyakkal
ősmagyar árnyakkal
szennyezett tárgyakkal
őskanyar-szárnyakkal
Betegségtudattal
illő kritikával
Közép-Európában
hitvesi ágyban
Veszteséglistával
nemzethalál-frásszal
S mégis reménykedve
acélvajjá érve

Áprily Lajos: Tetőn

Kós Károlynak

    Ősz nem sodort még annyi árva lombot,
annyi riadt szót: „Minden összeomlott…”

    Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem,
vasárnap reggel a hegyekre mentem.

    Ott lenn: sötét ködöt kavart a katlan.
Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan.

    Időkbe látó, meztelen tetőjén
tisztást vetett a bujdosó verőfény.

    Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól.
Itt fenn: fehér sajttal kínált a pásztor5.

    És békességes szót ejtett a szája,
és békességgel várt az esztenája.

    Távol, hol már a hó királya hódít,
az ég lengette örök lobogóit.

    Tekintetem szárnyat repesve bontott,
átöleltem a hullám-horizontot

s tetőit, többet száznál és ezernél –
s titokzatos szót mondtam akkor:
  Erdély…

1922

Gunda Béla: Elbuksz, Európa!

Bozontos homlokod fáradtan döf a századokba
és már ráncosodik, mint a bús öregé,
ki a padkán gubbaszt s letűnt dicső napjaiban
eltompult aggyal, morogva gyönyörködik.

Körülötted új, ifjú népek tánca viharzik,
sárgák és feketék ajkáról ömlik a szó. –
S mit adsz te már? – itt az óceán és Ázsia mentén,
hol a néma őszi szelek fáradtan vánszorognak.

S az együgyű vándor is éhesen emlékezik
a fiatal időkre, mikor még társai szabadon róhatták
az utat Dácia és a frank tájak között,
hol ma ezer határ van, s meghalt a szabadság.

Meghalt a szellem is! Ledőltek a szobrok,
nincs ki újat faragjon a bronzszínű hősről,
ki lihegve hozza a hírt egy távoli vidékről,
aztán összeesik, mint egy jámbor állat.

Elbuksz, Európa! irtózom már ráncos emlőid
keserű anyatejétől s vágyva tekintek
szilajabb korokba és duhaj tájakra,
hol a barbár lovasok éneke támad.

Népek mosolya árad a szilaj folyamokkal,
s fölzúg az öröm a pogány pusztákról,
mikor új táncos fia születik
az el nem lankadó titkos szerelemnek.

Reményik Sándor: Himnusz a csúcsokon

Horváth Jenőnek

Nekünk csak ott szabad
Énekelni a tiltott éneket,
Ahol a zerge jár,
A völgyi köd felett.
Ahol a sziklafalnak füle nincs,
Csak visszhangja van, százezerszeres,
A kimondott szó: eltemetett kincs,
Titok, amelyet senki sem keres,
Nekünk csak ott szabad…

És a dalnak, a megszokott-simának
Ott a magasban örvénylése támad,
Soha nem hallott felséges zengése,
Könnyes és rettenetes üdesége:
„Isten, áldd meg a magyart!”

Nekünk csak ott szabad,
Ahol a zerge jár,
Ahol a szél szalad,
Ahol a sziklafalnak füle nincs,
S a kimondott szó kőbehantolt kincs.

Nekünk csak ott szabad…
Nekünk már az örök hóig kell menni,
Az Isten zsámolyáig,
Ha ezt a dalt akarjuk énekelni…

1922. május 23.

Sipos Domokos: Két tűz között

Tanyánk
Széljárta, puszta szirt.
Állunk
A csúcson viharba, napba nézve,
Kitárjuk keblünk,
Hogy a föld minden zendülése
Mi egyik pólustól a másik pólusig
Az embereken átreng,
Fájó szívünkön megszűrve,
Érjen téged: Erdély!

A szirt alatt, a szirt körül,
Dús földeken, szép házakban
A sok-sok ember ránktekint
És szórja ránk szavának nyilait.
Az öregek régi buzogánya
És ifjak fürge kelevéze
Süvítve éri meztelen mellünk.

És harsan a kiáltás innen és onnan:
Mit akarnak e furcsa katonák?!
Kinek a posztját állják e rideg tetőn?
Kinek nevében mondják az imát,
Hogy tied a dicsőség és az ország?!
S mi állunk!
A viharvert tetőn
Állunk!
És vérző szívünk az égre tartjuk,
Hadd lássa idegen és testvér:
Nekünk Erdély.
Erdély a hazánk!

Gaál Áron: Ha elfogynak a szavaim

A fulladás lehet ilyen,
amikor elfogy a levegő,
amikor már nincs „igen”,
és körül ölel a föld,
amikor a válasz „nem”,
a”volt”, a „nincs”,
a kárhozat lehet ilyen,
ha elfogynak a szavaim.

Jagos István Róbert: szerepjáték

nézd az eget
a magasztos óceánt
a felhők párnás ágyát
összegyűjti a fehér bodrokat
és haragot dagasztat belőlük
régi elfeledett istenekkel

feküdj hanyatt és hidd azt
felette lebegsz

emlékezz anyádra
ki egykor fekete hajával
borított rád szelíd éjt
hangja távoli ködös tájra vitt
emlékezz apádra
az örök csavargóra
szerencse patkóját szorongatva
lepattogzott festékes padokra dőlve
aludta ki magából a hajnali dér fogait

Kapui Ágota: Végtermék

Az emésztetlen múlt úgy kavarog
a gyomor sűrű labirintusában
mint kannibálban lakoma után
a sok legyűrt és fájdalmas falat
a gázok szárnyán szabaduló lelkek
s a lebirkózhatatlan gondolat
rágós húsunkon csámcsog az idő
fejünkből zanzát zsugorít a semmi
mind trófeák vagyunk a múlt dárdáján
és nem átallunk végtermékké lenni

2018

Kányádi Sándor: Ahogy

ahogy tenyered homlokodra
ellenzősíted meg-megállva
ahogy el-elmagányosodva
meg-megszállsz egy-egy éjszakára

ahogy az üres polcra bámulsz
s nem hiányoznak már a könyvek
ahogy reggelente az ágy húz
és nem-fölkelni volna könnyebb

ahogy otthonod még hiányzik
van-e otthonod igazában
ahogy a szó is el- s kivásik
az otthonokban most lakás van

ahogy nyelved a rímre rájár
mint ujjaid a billentyűkre
ahogy foncsorosodva már-már
arcod lesz tükrödnek a tükre

ahogy a tűznek csak a korma
senki senkinek számadással
ahogy elfacérul a forma
s a múzsa markát tartva házal

ahogy az ismerőst felejted
s az ismeretlen ismerősül
ahogy a rég magadba-rejtett
titok veled öregszik őszül

ahogy az isten észrevétlen
beléd épül minthogyha volna
ahogy te is valamiképpen
vagy a ház és annak lakója

ahogy az erek mint a húrok
aztán csak száll elszáll a lélek
vagy sortűz nyomán tova surrog
rajban akár a seregélyek

1994

Szervác József: Más nincs

        csak ujjlenyomatod
cipőtalpad nyoma csak szemtanúk
mozaikképed gyenge alibid
egy kartotékod
         védekezz hiszen
cselekmény hiányában vállaltad a bűnt

Albert Zsolt: Napló 2020. április

még néhány könyvet elolvasok
amíg a falakon kívül megszűnik
a nyikorgás és eltávolodik végleg
az utcán szekerét hajtó halál

a teraszon naponta kétszer megjelenik
Mózes a szomszéd napozó macskája
levegőben terjedő szabadságban
mossa csillogósra bundáját

sorokon gondolkodtam mert
nem tudom úgy elmondani a hiányt
ahogy szeretném de ettől függetlenül
ez most nem egyedül rólad szól

hanem a házon kívül mindenkiről
akikkel általában nem foglalkozom
annyira csak most hogy ritkább a
találkozás odakint meg a buszon

aki lökdösődik vagy az udvarias
a köszönő ismerős és aki ugyan ismer
de ha meglát átnéz rajtam én meg tök
hülyén érezhetném esetleg magam

ja találtam néhány régi fotót is rólunk
elég szerencsétlen ruházatban
és a frizuráink is olyan viccesek de azért
feltekert bennem is egy eldugott vigyort

mindegy mert az a lényeg hogy csend van
és a székek egymásra vannak pakolva
a padló ragyog de a bejárati üvegajtón
tábla mutatja átmenetileg nem látogatható

ezért felöltözünk itthon is ünneplőbe
mintha mennénk és beülünk a laptop elé
a facebook élőben ad mindenre ellenszert
futurisztikus élmény letöltés nélkül

szozattovabbacikkhez

Bánfai Zsolt: Talán virág, halak, hálók

a fű meztelensége világít a térképen, mintha valaki
szándékosan kitakarta volna a lázas tájat –
ülj ide a piros padra – hív egy mikulásvirág, mint
parkok erőtlen szobrai, talán így együtt kivárhatnánk
a percet, ösvénnyé vedlett utakon a nagy megtisztulások
idejét, amint egyre biztosabban közeleg –
és te odaülsz mellé, mert elhitted, hogy itt a rágalom is csak
egy idült zárójelentés lehet, netán éles kórtani lelet –
hisz mint kártevő rág lenn a lom, kisiklott a vágányok között
a bizalom, pedig odaát már szabad mezők illatáról
álmodik a szél az elfáradt ígéretek felett
én mindig szerettem egyedül játszani –
talán csak az emlékezés szólít, ha egyáltalán hív még valami –
a fagyos vizekben lebegő halrajok arcát hordod,
könnyű szellők nyaldosta pókhálóban ajkad megremeg
átölel az elragadtatás, a tiszta fény átjár, elfed, mint
a magzatvíz mozdulatlansága, felhajtó ereje;
bennem lüktetsz és én a bársony benned áradok –
vérköreidben lépteim mikroorganikus torlaszok –
militarizált övezetből jövőbe lát a kukoricaföldek szeme
génállományunkban állandósult a spirális süllyedés –
vagy talán ez már a hangtalan végjátékok ideje?

Czipott György: Fiú fekszik! Marad!

.micsoda fenntartható
árubőség kirakatban
hetedhétmocskú
condrák
és kapcarongyok
s lábtörött eozinnippek
légyszaros vitrinekben

.holdtöltekor
kiáradnak tervezett
pöcék
színlő igazbűz
sarjad
polgármimikri bőrű
proliházak
vérveretveres kapualján

.szakmányhitű
bérlegények folyvást
zúgnak megváltóüdvű
barabbásjogért
világló öklük
bársonykövéhez

.ölvágy döccen
kifeküdt derékaljak
gödreiben

.ne jöjj
…ne még bocsánat
.koronázz
               .koronázz

.verd démon koronádat

Deák Mór: HOGYAN

megosztani magam veled
amiképpen nem is lehet
becézgetni szerelmedet
átölelni nyarat-telet

átmosolygok minden estét
nagy volt a tét
de már nincs tét
napozik a derűs reggel
kacérkodik a szíveddel

szőke vagy
talán mert kértem
megálmodlak mindig ébren
ahol Te vagy ott az otthon
Isten nevet imáinkon

és mi is Vele mosolygunk
ezt próbáld elvenni
Uram
mennyit adtál mennyit adtunk
annak ki ad
hatalma van

és mi azt is Neked adjuk
szükséged is van rá
Uram
engedd hogy szeressük egymást
azt mi már tudjuk
hogy hogyan

Ernst Ferenc: Szeretetkarantén

Ez egy másik húsvét.
Most locsolatlanok
maradnak a lányok.
A legények
nyugton maradni,
s nem locsolóverset
tanulnak.
Apró világok
záródnak magukba.
A tavaszi zsongás
várat magára.
Karanténburkokban
pislákol az élet.
Szelíd, szolid
mosolyok
tükröződnek
félelemfoltos
ablakokban.
Öleléshiányban,
könyvlapok között
préselt akácleveleket
morzsolgatunk.
Szeret? Nem szeret?
Ez egy másik húsvét.
Nem a kérdések,
kétkedések
négynapos ünnepe.
Elérkeztünk oda,
hogy a hitetlenek
szemében hit csillog.
Hisznek.
Ha nem is a
feltámadásban,
valamiben, ami
ott ragyog szemben.
Egy szempár,
egy érintés.
Közös dobbanás.
Bezárkózás.
Érzésekkel telve.
Szeretetkaranténban.

Gábor Jeromos: Tízedik

- én csak a felhőt karcolom -
minden arcomon ablakok
estbe sárgult tekintetek
a korlátok mindig hidegek
és a szeles árkádok között
eltévedt egy távoli álom
- belémköltözött - azóta várom
az ingerek küszöbén túlról
(onnan ahol már a lift se jár)
a csöveken akár jön-e üzenet
figyelek hogy e térképszín táj
alattam hoz-e új fényeket
ám itt minden mozdulatlan
de a falakban rozsdál a szög
már csak az ajtóknak köszönök
az árnyakat észre se veszem
hogy kaparásznak a reteszen
csak a kulcslyuknyi szemek elől
nincs hova mennem - elveszetten
egy liftben a stációkat járom
talán egyszer legenda leszek
ha bejárom a tíz emeletet:
a világot - csak pár lépcsõ
és hátamra szárnyat szõ a szél
majd mesél az esti híradó
és az olvadó csendben
elcseppen egy emlék
"itt lakott nemrég a tizediken"

Kemecsei Gyöngyi: Szavakon túl

Hangokat szeretnék leütni
egy elhagyott, régi zongorán.
Valahol, egy tapintható csendben.
Mert a számból a szó
csak a földre koppanó,
megrepedt üveggolyó,
mely megáll s elakad
az első padlórepedésben.

Hangokat szeretnék leütni most
egy régi zongorán,
hogy visszhangozzanak a falak.
Mert a számból a szó
csak elkopott,
széthasadt illúzió...
... kimondva semmi sem marad.

S el se bírná már, amit mondanék...
... inkább lekottáztalak.

Kolev András: Maholnap

Sötét van itt, kísért a múlt,
az ember úgy elaljasult...
Akad, ki maszkkal üzletel,
a másik gyógyszert tüntet el,
és van, ki végképp módszeres:
a kesztyűn túlzón jól keres,
de annál tényleg nincs alább,
ha négyet ér két csirkeláb.

Ma még zabál a sok juhszáj,
az is lehet, majd mást muszáj:
akármiért, de ölni kell,
s holtat locsolni kölnivel;
a látszat számít: szép halál,
ki talpat nyal, szívből kapál,
s mások bajából gazdagon
terít egy mocskos asztalon.

S te rég nem férsz egy széken el,
sorsod, maholnap szétesel,
várad ledől, kihull fogad,
amit hazudtál szétrohad;
s hiába mondasz száz imát,
nem hisz neked, ki hall, ki lát;
seregnyi társad megtagad...
Mondd csak, felismered magad?

M. Karácsonyi Bea: Tavaszvirágom

Súlytalan idő, és nárciszillat,
elképzeled, hogy most milyen lehet,
ez a rügyeknek álma, de virrad,
bátran kimenni nem tudok veled.

Mindjárt kel a Nap, tele lesz mézzel,
rézfonatokkal ring a böjti szél,
ábrándos szemmel, ablakból nézel,
karantén idején a szív acél.

Gyöngymosolyoddal várod a végét,
hogy fénypillangó rebbenjen szádon,
míg elcseppented a magány vérét,
vigyázz magadra tavaszvirágom.

Márkus László: Falatnyi csend

a fűszálon falatnyi csend
míg senki nem jön megpihen.
az égre kúszó pirkadat
jeleket küld hogy itt a nap
míg elmereng a képzelet
felkapja egy szellőgyerek
vidáman űzi tereli
kis csigaházba beveti
apró cinkét rejt az ág
szíve csakúgy kalapál
álmában karvaly kergeti
elkapja s akkor megeszi
remegve ébred hirtelen
de rájön mindez képzelet
hálaimája szépen szól
a kelő napra áldást szór

Nagy Horváth Ilon: Holt idő

Nyújtózik az égbolt, hűvös takaróján halványul a csillag.
Ősz hull, kavarog, kései lonc illata lóg,
léptek alá kék foltos csendet ken a város,
álmos vackán békén pihenő eb ma a sár.
Holt idő szitál,
fal mentén meglapul,
nyirkos álmokat szorong a szürke félhomály.

Ólom révület bénít, lecsorgó ablaktábla-szemmel állok,
nyüszítve utcára bámul a szűk, ráncba gyűrt óra,
elmúlás kúszik, loppal körüljár, nehéz mutatója végén
bágyadtan csüng a nem vallott világ.
Halál ólálkodik,
horpadt mellén doh, megült imák és rongyos szegélyű, megfakult stóla.
Vértelen suttogás terül, ütemnek én:
elbotló lélegzetvételek,
nem hallott ,
lehajtott fejű,
keresztre álmodott,
bús szimfóniák.

Paál Marcell Hesperus: Hiszelegy

.
Így vagy úgy.
A háborúk.
A szívizom,
a holtterek,
félrehangolt
életek,
zabolátlan
akarat,
az Isten mégis
itt maradt.
.
Ha itt maradt,
úgy kell neki.
A tervét
máig is szövi,
a színe kén,
a szaga szúr,
úgy tanít,
hogy nem tanul,
és nem érez,
csak másokat.
Önmagára
visszahat.

szozattovabbacikkhez

Pápay Eszter: Te magad

Szemembe nézett.
Kissé fáradt volt már,
s némiképp borostás.
(láttam az arcán átfutó
halvány árkokat)
Sóhajtott, ahogy a glóriát
az asztalra pöckölte,
de azért mosolygott.
Néhány pillanat
volt csupán, meg hétszentség –
aztán a skyp-os kontakt megszakadt.
(nyilván lecsengett az ünnep)
Még írt később online:
„Kislány, váltsd meg te magad”.

Dr. Pázmándy László: Ecetfák

Elhagyott házak, kifosztott magánya,
Elment lakóit hiába várja.
Kietlen vidék, hol ecetfák nőnek,
Szomorú tanúi régmúlt időnek.

Csavargók járnak, néha – e tájon,
Kiket elkerül gyakran az álom.
Békétlen lelküket éj borítja,
Hajnalok fénye torkukat szorítja.

Árnyukat látod a vándorok útján,
Menniük kell elment vágyak után.
Kalandor sorsukból eltűnt a kaland,
Kezükből kihullott régen a lant.

Tábortüzüknél magányosan ülnek,
Szavaik, mint a tűz, lassan kihűlnek.
Elhagyott kertjükben ecetfa nő,
Kifosztott házukban, halott idő.

Péter Éva Erika: [tele van]

tele van a világ szennyezve. emberrel.
szaporodik magában. idegen anyag.
mindazt, mit nem tud az ember: mer,
megteszi. sok marhát elbír a nyak.

mély átéléssel alakul bölccsé.
ha látják a szavát - mennyire szent.
ha nem, akkor: látszatot töltsé'.
beleköt mindenbe. (bár lenne cement.)

kevesen álltak sorba, hol az észt
osztották. bár ezt cáfolják váltig.
talpat s egyebet ott nyalnak javarészt,
hol az igazság féllába is sántít.

az érvek ararátjánál kikötni
minden noétlan hajósnak szabad.
van néhány ember, aki zökni.
(csupán a rím miatt került be a vad.)

szennyeskosár az ég. a földig húzza
nehéz felhőit. lélekszmogok.
ennyi giccses szókép közé nyúzva
az istentiszta is elbujdosott.

Radnai István: Bor savanyodik a számban

ország hegy víz a határa
székely szó székely öntudat
birodalom a gyepűt törni készül
hajnali puskafény ágyúk ásítanak

lakájmentében hitvány zsoldosok
legjobbjaink csángorolnak
mint felhők-jönnek mennek új birodalmak
hadfinak képzeli magát mind

hozza zeusz villámait
s ha lakatlan marad az olimposz
mind kecskeként raboljuk
a szent ligeteket

álmomban voltam kárpát szélső bérce
s leköpte a század a trianon-palotát

Sógor Zsuzsa: Álmodni

álmodni biztos holnapot,
álmodni nyugtató álmot
a biztos holnap éjszakáján,
álmodni hitet a kétségek
örvényes vizén,
álmodni azok helyett,
kik elvesztek önmaguknak is,
álmodni érzést kihűlt szívekbe,
álmodni kenyeret üres kezekbe,
álmodni hogy álmaid
nem tűnnek el,
álmodni hogy erőd lesz,
ha cselekedni kell

Szokolay Zoltán: Kapszula

E mindkét végén zárt cső volt világom.
Falát elérte ugyan kezem-lábam,
de méltatlannak sohasem találtam,
kiszökni is csupán titokban vágytam
határtalan fényedbe, lélektársam.

Elhittem inkább, hogy gyalog bejártam
Te országod és nem voltam hazátlan,
pedig nyomodba soha nem léphettem,
e szűk mindenség forgott csak velem
lassú zenére, ünnepélyesen.

Ma már értem: kijutni lehetetlen,
nem mutatom a régi sebeket sem,
a rendszer zárt és mindig zárt marad,
a vers utolsó, szakadt kártyalap,
szavak egymás mellett, fölött, alatt.

E mindkét végén zárt cső hű lakója
aludna már, csöndjébe vackolódva,
s ha felriadván majd egy robbanásban
megsemmisül – az utat megtaláltam
határtalan fényedbe, lélektársam.

Varga Rudolf: AKKOR SE

Veszett
pitbull
lelkemet
komoly
gyógyszerrel
altatom
naponta,
mégis
tépi,
marja
torkomat,
egészséges
szorongásomat,
nem
enged,
ha
megdöglik,
akkor
se.

Vámos Hang György: A magányról

ha magamban nem lakom,
ha lelkem nem otthonom,
ha úgy les rám a világ,
mint a kíváncsiság
a betört ablakon.

ha már a semmitől is félek,
ha nem jön szememre álom
-- nem is vagyok, nem is élek:
magamat csak kitalálom!

ha szétgurul minden,
ha elomlik, amiben hittem,
-- hogy lehessen szeretnem,
ha úgy függök itt kereszten,
hogy bennem
nem fogódzik Isten?!

Flórián Tibor: Fűszálnyi csend

Gyökereimet már nem tépheti ki senki,
benne élek a tájban,
- és színei, formái bennem élnek, -
illata pórusaimon áramlik át,
törvényei szerint növekszem,
úgy ahogy növekednek
s meghajolnak a szélben a fák,
ahogy hegyekké tömörülnek,
s egyre följebb kúsznak
a dombok,
ahogy fészkéből kiröppen
s ég felé száll
a madár,
ahogy a tücsök
délutáni, halk pengetése
kórussá nő az éjben,
ahogy hallgat bennem
a fűszálnyi csend,
s holnap
eláraszt engem.

1974

Kisjókai Erzsébet: Kolozsvári emlék

Fehér függönyt hintált a szellő,
kovácsolt vaskosárban ült
sok muskátli az ablak alján,
a napsugár fakult, lehűlt,
mégis derülten rám piroslott
a párkányról a sok virág
mint szendergőn a kisded arca,
bár őszt hirdettek már a fák,
sárgult levelet szórtak egyre
már búcsúzón, de nesztelen.
Házsongárd felől illat áradt,
hogy találkozzék ott velem,
a pára arcom simogatta,
Kincses Kolozsvár átkarolt
és vallatott: az árva lélek
felejti-e, mi fájt, mi volt?

Ó, béke csendje, szent varázslat,
Majális utcán házsorok,
muskátli mosoly, rácsos ablak,
elszállt az ősz, rád gondolok,
most én faggatlak, fényes emlék,
habár a tél még zord, kemény:
zárt ablakok mögött ma él-e
új tavaszt váró jó remény?

1985

Laurisin Lajos: Kérdések

Ki ügyel a szél panaszára?
Madarak csicsergő dalára?
A patakra, a mezőkre?
Az elmenőkre s az érkezőkre?
A dúsakra s az éhezőkre?
A szentekre s a vétkezőkre?
A világ bújára-bajára?
Szívem felsíró jajára?
Óh, ki ügyel:
Ki ügyel?

Mért úsztat a Sors engem árván?
Kormánytalan, rozoga bárkán?
A mosoly vajon merre hullott?
Mögöttem miért, hogy bánat kullog?
Mért hervad el a virág, ha már
Tavasszal tarka szirmot bontott?
Mikor teszel, mondd, Uramisten
Életem után halkan pontot?
Óh, mikor?
Mikor?

1978

Németh Ernő: Hazatérés

Ahogy az utcák sorát járod,
csak lassan vonszolod magad,
vonz is, taszít is ez a város,
megállnod többé nem szabad,
amit magadban leromboltál,
soha föl nem építheted
olyan szelídre, mint az oltár,
mert megtagadtad életed.

Ahogy a vidék sorát járod,
Rákospalota, Jászberény,
emlékeid már nem találod,
de fájdalma még elkísér.
Gyermekkorod ott Kecskeméten,
az öreg templom rád mered,
valami réges-régi képen
önmagad is felismered.

Ahogy a temetők sorát járod,
úgy érzed történnek csodák,
a sírjában mozdulni látod
anyád elhantolt szent porát.
Sietni kell, űznek a percek,
rohannál már, de nem lehet,
az arcok némán rád merednek
s azok is ott futnak veled.

1980

Négyesy Irén: Szentjánosbogarak

Szememben lobbannak pici csillagok,
betöltik a nyári éjszakát,
a levegőt, a bokrokat
a fénylő, kihunyó és újralobbanó
szentjánosbogarak.
Ki látott ilyen csodát!
Ahogy a kertbe kilépek,
szinte én is közöttük fénylek,
száz és száz millió és millió
szinte mindegyiket
megfogni volna jó,
s megcsókolni parázsló lelküket,
s aztán, hadd repüljenek!
Gyújtsanak reményt, tüzet
a félelmetes mindennap felett,
gyújtsanak tiszta Fényt,
mely a földről már-már kiveszett.
Égessétek el magatokat,
mutassatok az embereknek utat,
ti fénylő szentjánosbogarak!

1981

Gaál Áron: Rondó két cimbalomra

    Minden hangja egy-egy planéta
másként csendül meg a szféra
    Hold, Nap, Merkur, Saturnus fölött
zúg a csend, kék bolygónk benne zeng

hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön
a szeretet szólamait keresem
szögletei között, a berek
kifeszített liliputi kötelén

    Pál hangszere nekem a zene
maga, a puszták por szaga,
amit kavar a szél, a ménes,
ahogy vágtat több ezredéve,

és eső után a hangaszál,
ahogy meghajlik a szekerek
kereke alatt, míg elhalad
a karaván, majd újra, hamar

szozattovabbacikkhez

 

Jagos István Róbert: Őszintén add magad

Hol is kezdjem el,
talán a végén?
Vagy egy kockás lapnak a felperdült szélén?
Végül is mindegy, egyre megy
s ahogy kopik a ceruzahegy,
úgy születnek gondolatjelek.
Írni kell, muszáj!
Egy folyamat a lélektisztulás.
Mélységből feltörő hullám.
Majd csak a hullám elásása
szab határt,
de a papír akkor is megmarad.
Rajta néhány jel:
őszintén add magad.

2011

Kapui Ágota: Állapot

szenvedjük egymást e létben
párnába fúlt sóhajok
perceg a fában a féreg
széklábban rúgás sajog
térdünkbe szorult a köszvény
deszkába konok nyikorgás
szavaink torkunk rekesztik
ágyunk a magánytól bolhás
felpuhult emlékek tépnek
macska dagasztja a vánkost
szenvedjük egymást e létben
éj festi kékre a várost

Kányádi Sándor: Zarándokút

Szabadabb vagyok, mint az államférfiak,
gyalog is járhatok s őrizet nélkül.
Aki a porból vétetett,
az út porával könnyen összebékül.

Mezítláb talpalok, cipőmet vállamon,
átalvetőként, átvetettem,
akár egy szamarasincs apostol-tanonc
megyek a júliusi délelőttben.

Mellettem hatalmas gépkocsik húznak el,
porfelhőjüktől még az ég se látszik,
előttem Szent Petőfi Sándor gyalogol
a körtefától a kukoricásig.

Szervác József: Kölyökkorom szerelmei

kölyökkorom szerelmei
legelső tán ha Jutka volt
valóban sajtból volt a Hold
sztanéspant játsztak mellei

aztán Rózsa egy szédület
bőre haja és szája volt
bomoltam én ő megbomolt
s engem kaszáltak le füvek

a legtisztább Piroska volt
egy hosszú nap kint hóesés
se egy csók se egy ölelés
narancsot ettünk s bánatot

Méri kihívott s elzavart
kis Teri világosba félt
Ágnes fogott és megkefélt
Böske meg rám hozta a bajt

szozattovabbacikkhez

 

Albert Zsolt: Eltévedni indulok, és ha lehet beléd szaladni

Most vettem észre, hogy vízen járok,
mert eddig a túlpartot figyeltem ahol állsz.
Ezelőtt nem tudtam miként kell hinni,
csak most, hogy kihúztad alólam a talajt.

Köszönöm a nehézséget, az akadályt,
gyaloglás közben a botlató völgyeket.
Felfelé suttogok beragadt kapucsengőkön,
kiterített térkép leszek járdákkal, házakkal.

Eltévedni indulok és ha lehet beléd szaladni.
Legurul a szekér, végig a domboldalon,
derékig ér a fű, mellkasomban erdők zaja,
felrázott párnám alatt cigány hegedül.

Néhány lépés választ el a merüléstől,
a vízipókok könnyezve röhögnek rajtam.
Látok, mint aki az életében először lát,
majd a félelemtől mégis becsukja szemét.

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf