Dóczi Székely Gábor: Szeretetből jár

Zöld erdőben, zöld mezőben
Lakik egy madár.
Zöld a szárnya, kék a lába,
Jaj, be gyöngyön jár.
 
Nap fényében, könnyűségben
Megmerítkezni.
Föld sarából és porából
Nincs kit tegezni.
 
Szembe nézni, dacban lenni
Nehézkedéssel.
Égbe szállni, elröpülni…
Soha ne késs el.
 
Madár leszek, veled szállok
Föl, az Istenhez.
Üveghegyen innen és túl
Csak ő fémjelez.
 
Kihunyt réten, holt erdőben
Gubbaszt az ember.
Lelke kéklik, szíve zöldell,
Ha fölmenni mer.
 
Zöld erdőben, zöld mezőben
Tanít egy madár.
Zöld a szárnya, kék a lába…
Szeretetből jár.

Fülöp Kálmán: Kezünk fogja…

Rég elhervadtak
a rózsák,szirmai
szétszóródtak.
s a reggeli harmat
pírján a színek
muzsikálnak-

csendes liturgia
a kezdet,s bár
vihart ígérnek
a szomorú felhők

a derengés hullámain
hamisan
kergetőznek
a csökönyös percek-

a nappal arcára
vissza tér a mosoly,
és félelmeink ködén
kezünk fogja az Úr.

Kónya Gábor Jeromos: Kerestelek

nappal és éjszaka
mint kopót a vér szaga
úgy hajtott a vágy
láttam száz halált
de az örökélet
vésett tenyerembe ráncot
s mikor már elvesztettem
a lángot a homlokom mögött
már csak az ösztönök
dübörögtek

kerestelek

égen s mélyen a föld alatt
lágyívű dombokon
tengereken - némán mint a hal
megküzdöttem a sivataggal
voltam ott ahol a magam fajta
csak balga vendég lehet
néhány hitvány pillanatra
és én aki már jártam
mindahány világban
sehol sem leltelek

kerestelek

vassal tollal szikével kézben
vágtam eret húst inat
omlottak előttem
rejtélyes sejtfalak
élve s holtan is boncoltalak
és hol csontig metszett késem
elvesztem egy üres miérten
bár nem tört meg kór
és nem fájt a seb
lábon hordtam ki pestised

kerestelek

száz Istent imádtam miattad
és tagadtam meg érted
harcoltam hamis csillagok alatt
néztem ahogy
templomom leégett
és a szent bálványokból
miként lesz salak
csak azért éltem millió évet
hogy egy szó süljön a számra:
hiába
kerestelek

Kalász István: Magyar-német ballada telefonra

Apa üdvözöl
Anya kórházban
Anya jobban van
Vittem neki süteményt
Tiszta ruhát adtam rá
Ma felment a láza
Apa üdvözöl
Anya jobban van
Ma kérdezett utánad
A pénzt megkaptuk
Anya este rosszul lett
Az utolsó órában is kérdezett utánad

Kardos M. Zsöte: Végül

Alkonyodom.
Vörösen csorduló fényem
elhagyott szavakba botlik,
sóhajokba, melyekből nem lett semmi,
gyászba, mit százszor legyőztem,
gondolatba mely nő, hív és felejt.
Nem minden volt kiábrándító,
akadt hűség, hála és bizonyosság,
szép szerelmek, boldog órák,
nem kísértett az örök vereség.

Vívódásomban gyönge és erős,
a halál nem több mint veszteni,
vagy hizlalni a kínt, nem túl hosszú,
ha enyhíti tudat, soraimmal kaszaboltam
bűnt is, savas méregből megmentőn
hangzott néhány melódiám.

Szépség bújik fénylő és sötét pillanatba,
szóba és szeretetbe akartam önteni,
ahogy végtelen röptű madár
párjának dalolja bizonyítékul az égen,
hogy minden hangjában neki mesél.

Sok tél fagyát, és nyár hőjét hordtam,
melyek barázdáit bőrömön viselem,
kacagó és síró lelkem ide kötözött,
most mégis egyre távolabbról nézem,
hogy hullanak mosolyok homályba,
léptem nincs többé, a végtelenbe értem.
Alkonyodom.

Kemecsei Gyöngyi: Volna

Játszhattunk volna
fáradt történetet.
Megszokott ölelés
lehetnék neked.
Ismerős betűkkel
írnánk át sokezer lapot,
mesélnének rólunk
ócska hétköznapok.
De nem hívtál és
én nem mentem veled.
Feltételes mondat lettél
a reggeli kávém felett.
Állóképpé meredt
az első pillanat.
Vágyat nem koptat
elképzelt mozdulat.
Eltettük magunknak
az örök kezdetet,
így maradtunk érintetlenek.
Lennék tévedés,
hogy már ne őrizzelek.

Lackfi János: Első megfordulás

Amikor először a hátamra fordultam,
megijedtem,
mert az egész világ
elbillent körülöttem,
és belebukfencezett
a semmibe,
de aztán elterültem,
mint egy kisbéka,
és láttam,
hogy anya meg apa
ugrándoznak meg tapsolnak
meg hujhujoznak,
mint az indiánok,
bár akkor még nem tudtam,
mik azok az indiánok,
de már tudtam,
mi a vidámság,
és anya szerint
akkorát vigyorogtam,
hogy azon a mosolyon
hintázott fél óráig
az egész szoba.

M. Karácsonyi Bea: Ködös, deres

Tél van, alumínium idő,
pont úgy hersen bennünk a magány,
ahogy égbolt alacsony tető,
és az ember hópehelyparány.

Úgy vágyunk egy fűtött szobára,
puha takaróra, teára,
és biztonság karjában lenni,
kuckózott könyves ideára.

Szerelem írja magát, regény
születik meg elménkben, havas
hegyekben víkend, kabin faház,
és csak ránk váró izmos pasas.

Ilyen a tél, ábrándos, álmos,
kemény, deres, ködös vastündér,
és rénszarvasos illékonyság,
minden kéményen keresztülfér.

Mécs Károly: Fogadalom

Szerelemre nem, de létre kelt
a vélt való. Rosszra lelt magad.
Mit elkövetsz a társadért, vagy ellene,
intelem. Vétek hibádat tennéd a világra,
világnak mondanád: minden hiába,
de nem hibás, ha fojtod piába agyad,
s a lelked, míg ártatlan tiszták
lépteid vigyázzák, hogy el ne ess!
Ideje lenne, vagy úgy legyen, ne vess
követ, ha Te nem vagy a jó, szeress!
Ha jobban, mint tenmagad, igaz lehetsz
Mégis, ha vér is cseppen, legyen tiéd!
Úr! Ne aggódj, a szó képletes.
Nem végzetes, mit végzetre hívtál, kiírtál
törvényt, hogy fogadjuk az örvényt,
ha elmerül benne igaz valónk, az önkényt
tekintve tiszta igaznak hisszük a rosszat!
Nem Hozzád a fohász, „Adj erőt!”
Adj, hogy úgy legyek, s leszek, akarom!
Tiltja mindenem, nincs fogadalom!
De van, bent a tiszta csendben hagyom
voltom, mi voltam, belőle a rosszat,
kicsi gyarló, ha marad, legyen!
Életem, kedvesem vagy, mint isten,
élet, végzet te vagy, etetsz, ölelsz,
ha vittem terheket, te vetted el felét.
Köszönet mindezért!
Hiszem: Jó leszek, jobb a régnél,
Derül, vagy hal, a holnapi évnél.

Müller Péter Sziámi: Ismered azt…

ismered azt, mikor piszkos a szappan
ismered azt, mikor berepül a denevér
ismered azt, mikor véres a paplan
van az a nap, mikor akármi belefér

ismered azt, mikor kész van a kávéd
benne a tartós laktózmentes
ismered azt, mikor kiderül, hogy savanyú
ez az a nap, mikor átver a hentes

ismered, azt is ismered,
mikor leköp téged az a kisgyerek, aki te voltál, mielőtt felnőttél
mielőtt beszűkült az a belső tér
ahol az igazi játékok zajlanak
ahol nem hoz bajt a nap
az a sok kajla nap, amilyen a mai

ismered azt, mikor elkap a rendőr
mert messzire mentél a kutyáddal
ismered azt, hogy a nagyi megrémül
mert durván szédül és furán hall

ismered azt is közelről, sajnos
amikor a koporsón dörren a rög
ismered azt, mikor négyszögesednek
váratlanul az örök körök

ismered, azt is ismered,
mikor leköp téged az a kisgyerek, aki te voltál, mielőtt felnőttél
mielőtt beszűkült az a belső tér
ahol az igazi játékok zajlanak
ahol nem hoz bajt a nap
az a sok kajla nap, amilyen a mai

ismered azért elég jól azt is
mikor a félelmedre rácáfol a praxis
jól sül el minden egész nap néha
a város csendes, a telefon néma

néma a telefon, aztán ha mégis
felcseng, az hív csak, aki ismer
ismered te is, meg ismered azt is
aki, ha nem hív, nagy öröm a kiskert

ismered, azt is ismered,
mikor leköp téged az a kisgyerek, aki te voltál, mielőtt felnőttél
mielőtt beszűkült az a belső tér
ahol az igazi játékok zajlanak
ahol nem hoz bajt a nap
az a sok kajla nap, amilyen a mai

Paál Marcell Hesperus: Türelem

.
Várt az Isten arra,
hogy istenné váljon,
s várt benne
a világ képlete,
majd kibomlott,
és szétfeszült,
és felfénylett
a mindenség szeme.
.
Várt a teremtés
az Isten kebelén,
várt a plazmaránc,
hogy ősanyag legyen,
várt a lélek is, majd
átívelt a lét szűk résein,
mérhetetlen lassan,
mégis hirtelen.
.
A magok türelmét
akarom, melyek
sivár földbe estek,
de dacolva a szikkadt,
porladó halállal,
új kalásszá lettek.
.
Az apák türelmét akarom,
akik sápadva nyelik mérgeik,
bennük bár fúlt harag munkál,
ám maguk okolják előbb,
semmint véreik, s a kezük
nem üt, inkább imákat formál.
.
Az anyák türelmét akarom,
akik derűsen várnak,
megfoghatatlan csoda
búvó gyermekük,
mégis ismerős,
mint évszakok a fáknak.
.
Várok,
mint anyák:
csöndes, gömbölyű derűben,
.
mint apák:
gyors haragjukat messze bocsájtva,
.
mint magok:
a földből kibújva, egyszerűen,
.
mint a teremtés Isten végszavára.
.
Mint az Isten… Néha önmagára.

Pápay Eszter: Értem egészen

Hiába, látod:
csak másban moshattam meg arcomat.
Benned, ki testvérként tűrted
hogy lázas eszmékbe oltott alkonyat
s piruló hajnal hajába fonjalak;
a sorssal várandósan,
csönd-sóvár csillagok alatt
éjből szűrt habok közt hajózva
bátyámként szólítottalak,
tenyerem vonalát követve,
szavak titkos tornyába bújva
önként hajolva mélységbe,
ismeretlen túlra,
poklokra hullott fátylamért
omló párkányról ugrani készen –

s te értem voltál tisztító forrás.
Értem egészen.

Pethes Mária: A város fényei

szürke öltönyben szendereg a park
bogarak álmát melengeti a magokban
türelmetlenség feszül gyökeret akarnak
ereszteni a szabadságba de még tétlen
az idő csak a szél játszik egy újsággal
amiről leáztak a gyalázat hírei az eső
értelmet keres a zuhogásban csonka
mondatokat nyel a csatorna a város
álmában terjeszkedik határán túl emel
házakat amik körbevesznek egy szív
alakú teret és valami énekesmadár
megszeretteti a földdel az eget

kicsordul Isten szeméből a táj
üvegszilánkokat csillogtat a föld
lustán görbül a horizont a város
fénye szárnyas vadlovakat hív elő
a Tó hullámaiból tollak havaznak
madárrá változnak a szél álarcokat
osztogat az ingázóknak hadd játsszanak
színházast hogy rátaláljanak koronájukra
hadd higgyék hogy királyi módon
szabadon lélegeznek

mielőtt a költő bejárja az emlékezés
aknamezőit önvédelemre alkalmas
szavakat kap Istentől titkos útinaplóját
és a petárdák villámlásával íriszébe
égetett újévi köszöntéseket elolvassák
a csillagok látnak egy szóvégi Y-lándzsán
fennakadt összetett mondatot

a hajnal leltárba veszi az írásjeleket
úgyis felszívja a végtelen a várost
a madárrá varázsolt hópelyhek légi-
folyosóját a házakkal körbeölelt szív
alakú teret ingázók álmából a szabad
lélegzetet és a költő életkorát
aztán a halogatás és mindenek
fölött áll aléltan liheg az idő mint
hatalmas húsevő virág a talán-ra zárja
szirmát az űzött remény a város fölé
csillagok hálóját feszíti az ég
a tájra rádől a némaság oszlopa
január van boldogasszony hava

Putnoki Béla: Világ épül

...meleg volt nagyon, forróság ...
majd hideg - a fagy megfagyott,
majd tíz sivatag bújt elő,
végül a Tenger ránkcsapott!

- bár imádkoztak a hívek
s minden pap tépte köntösét
hiába sírt ki hitt s ki nem
- Isten bezárta a szivét!

kulcsát eldobta talán
itt őrzik halak s delfinek...
Ő , új világokat épít:
mindenkinek... vagy senkinek!

- hátra se néz... sok a munka!
mögötte oson a Sátán
s a Halál...! amit épít, azt
rögtön szétverik - lám, már

ők is tudták: nem az számít
ami volt - hanem ami van
s méginkább az... ami lesz majd,
amit most épít a "tulaj" !

a legtöbb múlt, hát így veszik
kárba: vak építés után-
célzott rombolás! ki belát
a messzi jövőbe netán ...

annak tudni kell: miért fut
az idő, mért az árulás?!
s, hogy a vakhit kölyke minden
ármányság és gonoszkodás... !

Radnai István: Tetszhalottak ébredése

gazdátlan évek libasorban
kivárták sorsukat
gazdátlan rendek a kaszáló testén
élettelenül élnek érnek
a vágyak profán csordája kérődzik
hálás a jászol már
hűvös éjek altatója
a megváltás kisdedként ma születik
kiérdemeltem megszenvedetten
két kar kulcsolódik imára nyakamon
egymásnak könyörgünk röpimákban
kék ablakok a homlok felhőjében
mohó hajnaloktól nem kímélve
a csillagok esetlegessége menekül

Rajki Rita: Idegenmagány

Nincs magány,
csak néha
Öreg kabátban,
Idegen ember érkezik
hozzánk.
Dohos molylepte
lélek,
Ki
Leül ott kint a hallban,
Ahogy a régi filmeken
Az uraknál szokták
mert hisz
a megkeresésben,
Míg mi bent,
fekszünk összekuporodva
embrió tesben,
Ő szivarra gyújt,
Majd,
megsárgult
folyóiratban
olvassa
Emlékeink.

Szabó Lajos: Számok

Egyes és Kettes
közös padban ülnek az iskolában
Egyes szerelmes Kettesbe
Kettes sejti ezt
de úgy tesz mintha...
Egyes mindig próbál Kettes kedvére tenni
például kihegyezi
Kettes színes ceruzáit
és
gondosan visszahelyezi
őket a helyükre
mindig ugyanúgy
hosszúság szerint
és olyankor talán arra gondol
ahogy kinéz
a csipke függönyön keresztül
az udvarra
hogy ez vajon mi
szerelem
talán valami más
biztos hogy az
de mi van ha még sem
néha olyan furcsa minden...

szozattovabbacikkhez

Szentjánosi Csaba: Munkahelyi vers 3.

Lemész a hőközpontba,
nézed a csöveket,
forróak, lázasak, mégis
egyikük sem beteg.

Leparkol a füzet az asztalon,
4-óránként vezeted,
a toll-kardántengelyén,
egy egész világ forog veled.

Aztán liftezel kicsit,
dugattyúként ég és föld között,
King Konggá válsz az épület tetején,
a munka idáig üldözött.

Aztán megint csövek, kazánok,
egymáshoz hajló karok,
kicsit átölelnek engem is,
amíg rabszolgájuk vagyok.

A szél csendesen megsimogat,
besüt rám a Nap,
felébredt ősemberként állok,
egy idegen világ alatt.

Szilágyi Ferenc Hubart: Virrasztó varázslat

Lángoló láthatár
üszkein fény alél,
domb mögül, völgy ölén,
álmosan kél a szél.

Nesztelen szürke árny
fák között jár vakon,
megpihen, s messze száll
bőregér szárnyakon.

Holdleány-kedvesem
vissza, mint szent tekint,
bűvöl és bájolog,
pőre szép melle kint.

Hangosan zúg a vér
szívüreg rejtekén,
bár szaván ingatag
csáberőt sejtek én.

Esti csend – éji hang,
talmi fény-vonzalom
álmain ébredés,
hunyni nem vonz alom.

Ott a tó fodra int,
s reszketeg ring a nád,
itt az ég szórja rám
millió csillagát.

Tímea Gulisio: Szégyen

Mellettem alszik.
Nem velem.
Most jól megnézem,
Milyen is egy gonosz ember.
Hogy melyik testrészén látszik.
Szép.
Lehunyja szemét,
Így rejtve marad elvetemült tekintete.
Az orra nemes ívű.
A szája érzéki.
Egészében nézve fáradt,
Szomorú arc.
(Biztos a rosszaság viselte meg.)
Kilátszik a kulcscsontja.
A karját két ujjal átérni.
(Talán a belső pokol emészti el.)
Azok a finom kis erek.
Vázára rajzolt madárka.
(És vázával már öltek.)

Reggel még mindig élek.
Eltűnt.
Elpárolgott, mint ördög a szenteltvíztől.
Vagy simán lelépett.
Halkan nyit ajtót.
Reggelit hozott:
Vajas pirítóst főtt tojással, tejeskávéval.
- Te már ettél? – kérdezem.
- Még nem.
- Milyen szép bögre.
- Én festettem rá a tulipánt.
- Milyen finom a tojás,
Pont, ahogy szeretem,
Se kemény, se lágy.
- A gyerek is így eszi.
- Mennem kell – mondom.
- Csomagolok valamit.
- Nem, köszi.
- Gyere máskor is.
- Jó.
És rohanok végig a téli utcán.
Nincs elég hideg,
Hogy lehűtse szégyenemet.

Tóth Gyula: Velem csalta meg

A k. betűs jelzővel is kezdhetném,
vagy főnévvé is emelkedhetne,
egyértelműen megfeleltethetővé,
adekváttá,
ha tudnám, ha érteném,
mikortól az minden nő
és hogy minden férfi disznó,
-ez tiszta sor-
de nem minden disznó férfi.
Sajátos aforizma,
talán bölcsebb
már nem is leszek,
de velem csalta meg
és nála nem volt jobb numera soha…
-hadd higgye!
Persze, egy ájulás közeli állapotig
fokozott élmény,
mennyire képes visszaadni
a szerelem mámorító
hullám érzetét?
-az önfeledt lebegést,
vagy az önfeledt zuhanást.
Legalább annyira,
mint amennyire a pénz boldogít.
Igen, bentley-vel megtanulni
landolni a hídról,
stílszerű ellenvélemény.

Velem csalta meg,
miért is ne?
És néha tisztára mosogatta
életem,
ruháim, kanalam, késem
és tisztára nyalogatta
gondolataim.
Felfoghatta volna,
hogy képtelen vagyok szeretni,
hiába lihegte, szagolta,
markolva
párnám, paplanom,
rég elfogyott minden bizalom,
mint templombordák közül
az isteni irgalom.

szozattovabbacikkhez

Valek Tünde: Események sodrásában a kis ember, aki megáll és szólni mer 2021.01.06.

Egy kiteljesedő hurrikán közepében állok
És ott a Rettenet belsejében, várok, kiáltok
Idilli, napmosolyos csendben, valami nincs rendben
Hányinger környékez, és egyszer csak, a csillár kileng
Petrinja mélye üzen: Budapest, pestisre ügyelj!
Áldassék az embert Teremtő! Ó, áldott Vízkereszt!
Megkapta az ember a választás felelősségét
És a névtelen, oktalan tömeg elsöprő többségét
Mennyivel könnyebb egy zajos buliban kábulatba esni
Oldódni, sodródni, mindig a mást keresni
Dacosan maszkot nem hordani senkivel nem törődve
Türelmetlen másság arctalansága mögé rejtőzve
Hol van már az érték, mi a határtalanra mértéket szab?
Hol van a tisztelet, mely jár elődnek, társnak, utódnak?
Írástudók felelőssége mára megkopott
Lehet minden vásári, csúsztatott, viszonylagos
Isten túlvilági ígéretei helyett jöjjön, most
Hatalom, restség, csalás, kábító, imádott Mammon!
Óh, Arany Borjú! Ebül szerzett jószág, ebül vész el!
De addig pusztul, sok ártatlan, jóhiszemű ember!
Mert hangos a Hitetlen, Reménytelen, Gyűlöletes
Halk szavú, akit éltet a Hit, Remény és Szeretet
Egy nagy vihar kellős közepében, mégis fogadom:
Hitem Istenben, a Hazában, Családomban megtartom
Életem árán is, az utolsó létpillanatig
Mert oly jó élni, magyarul, gondolkodni, s beszélni!
S ha mind ezt, meg nem tarthatom, e Földön élni, nincs okom
Mivé lettél, te nagyreményű emberiség, rázkódj!
Ébredj, térj vissza létedben az igaz emberséghez!

szozattovabbacikkhez

Varga Rudolf: AZTÁN SZÉP CSENDBEN

Azon a vasárnap
délelőttön,
mise után
a
torony árnyékában
Bertalan
Máriát
meglátta s megkívánta.
Elment
a
Mária
apjához. Megkérte
a
lány kezét.
Isten, ember előtt
feleségül vette.
Megfogantam
én.

szozattovabbacikkhez

Dedinszky Erika: Légúr

nagy messze küldtél
nem térek többé vissza

ön-törzsem köré tekertél
tüdőm lapos tarisznya

csak a szemem mint a tükör
csak az idő mint a futó víz

1980

Flórián Tibor: Virágszirom

Legyen a neved mától Virágszirom,
s hajolj fölém, mikor versemet írom!
Ha rám száll súlyosan a gond, légy velem,
te légy patakom és tengerem!
Fogj föl, ha botlom s a földre hanyatlom!
Édes szavadon át anyámat hallom.
Legyen a neved mától Virágszirom,
s ígérem: minden versem Néked írom!

Négyesy Irén: Mert fáradt vagy…

Mert fáradt vagy pihenj meg nálam
egy pohár borral oltom szomjadat,
kenyeret, sót találsz a tálban
és tüzet is még a hamu alatt.

Légy hozzám gyengéd és megértő
kincseket csak a szívemben keress –
ajkam neked altató mesét sző,
ágyam friss füvektől fűszeres.

Ha felébredsz szőlővel kínállak,
patak vizében mosom arcodat
s eltitkolom, hogy szeretlek én –

elfordulok, hogy ne lásd a vágyam,
ne lásd a könnyemet, ahogyan fakad –
igazgyöngy lesz szemem szögletén.

1980

Kisjókai Erzsébet: Havasi béke

Más itt a csend, mint lenn, a völgyben,
hol alvó város szendereg
s zárt ablak rejt fojtott sikolyt,
átkot s hol csók és könny pereg.

Itt nincs titok, mert tárt karokkal
tekint az erdő égre fel,
hólepte bérc ormára csepp
felleg könnyű fátylat lehel.

Szikla nem néz sziklát irigyen,
nincs fa, mely fát pusztítni kész,
ezer gyökér fonódik egybe:
sok láncba-font testvéri kéz.

Várakozóbb, mélyebb a csend itt,
a holdnak angyalarca van,
áhítat leng a hegytetőn,
hol Isten lépked hangtalan.

Kiss Ferencné Forgon Margit: Remény

Míg remény van,
élet is van.
Az életnek
értelme van!

Minden múló,
nem állandó;
változik a
rossz és a jó.

Ha van hited,
reménységed,
a bajokat
legyőzheted!

1971

Gaál Áron: Kell, hogy szeresd…!

Kell, hogy szeresd a versemet,
úgy szeresd, mint engemet,
mint bennem szerelmedet,
ölelésedben létemet,
mint létemben a lelkedet!

Kell, hogy szeresd a szavaim,
szavaiddal, hogy beborítsd,
szavaid közé szorítsd,
nyelveddel megmámorítsd,
ajkaiddal bátorítsd,
nem baj, ha elkárhozik!

Kell, hogy szeresd a könnyeim,
virágaid megöntözik,
nyakadat körbe gyöngyözik,
bennük a tenger csöppjei,
a Mindenség mély csöndjei!

kell, hogy szeresd a csöndjeim,
benne hallgatnak csöndjeid,
benne alszanak álmaid,
valósulnak meg vágyaid,
ki belőlük görgeti
neked a verset itt, a rím!

Jagos István Róbert: Ködbe szálltam

Ködbe szálltam.
Tejfehér sóhaj kövezi utam
Éltem végén járva,
az agy új dolgokat kutat.

Veszett angyalok szárnyalását,
Isten dühödt lánc-csörgetését,
hófehér ördög lányos mosolyának
véres cseppenését.
Sziklák porladását,
Kihunyó csillagok megbékélt énekét,
homlok mögött bujkáló
szemérmes felettes ént.

Ködbe szálltam.

Kapui Ágota: Két személyes névmás

Két személyes névmás
egyik te másik én
kik egymás mellett ülnek
a világ peremén
egy állítással szemben
egy örök tagadás
egy perlekedő száj és
a konok hallgatás
így lesznek ők egésszé
két félből egy anyag
mint mesteri tenyérben
kancsóvá gyúrt agyag
egy asszony és egy férfi
két kőkemény dió
egy megfejtetlen rejtély
miért hogy élni jó
egy igen és egy nem
épp te és éppen én
két osztozkodó senki
az Isten kenyerén

Kányádi Sándor: Dokumentumlíra

ifjonti dühvel arról
rigmusoltam hogy aratatlan a
búza s lábon szárad a fű
meg-megcecegtek engemet akkoriban
és piros kis plajbászaikkal
mint a kollégiumi számtan-
tanárunk szokása volt csak-maguk-
ismerte jeleket róttak nevem elé
lábon szárad a fű és aratatlan a
búza most is sose
reméltem volna hogy emberöltőnyi
halhatatlanság jusson néhai
rigmusaimnak és
hogy ama titkos jeleket se
radírozza ki senki a
nevem elől

1989

Szervác József: Margit!

Egy boncasztalra készülsz, ha velem.
Magam már kötésig kitárva.
Forrhatlan sebeim előtted
megannyi csapda. S már hiába
jössz akár az ég felől,
felém fordított arccal, jól vigyázz.
Ha míg ingembe öltözöl,
halálaimba költözöl.

* * *

A szerelem mint fantom-
fájás az amputáltban,
kóvályog bennem.
Mintha elestem
volna egy semmi harcon,
s ha elém állsz, csak mint vigyázzban
holmi fedetlen fejű tél
zúzmarás emlékművinél.

Albert Zsolt: Viharnapló

Egy fülhallgató választ el a sötétségtől,
amin végtelenített nappalok szólnak.
Ha átjön a fény a folyón és felmelegít,
leülhet mellettem egy langyos kőre.
Majd elevezhet tovább, hátrahagyva
hangbokrokat és egy öregedő testet,
aki épp felolvas egy vihar emlékeiből.
Meghallgathat, vagy csak átlapoz
amíg végre partot ér fejemben a zaj
és a hópelyhek megértően rámfagynak.
Mielőtt kristályossá válik ereimben a vér
és a félelem, mint az acél szúrna belülről.
A nap lemerül, buborékba zárul minden elem,
a tüskék kottát karcolnak a kidőlt fákra.
Ha valaki még ébren marad, énekelje el
elalvás előtt a végtelennek hitt nappalokat.

B.Mihály Csilla: Felriadva

Még éjjelente felriadsz, ha csörtet
szobád alatt a pesti forgalom,
sziréna vijjog, reng a ház, a körzet,
s az utcazaj egy suttogó vadon
neszével rémít, vállaidra görnyed,
előtte körbeleng a négy falon,
verítékcsepp pereg, akár a kláris;
nem oly rég így hagyott itt jó apád is.
 
A szenvedésnek csendbe fúló mérge 
kihűlt imádra lassan rácsorog,
felszisszennek az égnek nyílt sebére
a görcsberándult, csontos házsorok,
s amint a megnyúlt délelőtt elérte,
még láttam, hogy az élet ellobog,
kiles szeméből, mint a fáklya lángja,
szétcsap felénk, s a dermedt fénybe rántja.

Barna Zsolt: A köd

.
Savanyú köd terjeng,
valami sűrű homály járja
át a házat ahol lakom.
A tejfölös - homályos
nyirkos csendben
mégis megszólal
sok kérdés bennem,
és válaszolni hagyom:
Vajon mikor ejtem ki
kezem közül a Kort?
Hagyok e magam után
vetetlen ágyat,
cipőmre ragadt sarat
és száraz faleveleket?

szozattovabbacikkhez

Bátai Tibor: Vételi zavarok

Romló légköri viszonyok.
Üzeneteit nem fogod.
Blokkolt, eldugult jelfolyam.
Akut mentális sztrókod van.
Lehet, hogy most már így marad.
Szivárványhártyán madarak.
Látóteredet kitöltik.
Láttad már őket (felötlik).
Amit tenned kell, megteszed:
Magasba tartod két kezed.
Kijózanodni egyszerű.
Voltál már így. Vele. Dezsavü.

Czipott György: Entrópia

lehetlen határ határán
mindenség vajúdik reszket
bőrébe mar léte árán
újhodó égtájkeresztet

nem állandó s nem változik
szép meghasonlása rendszer
végetlenszámú egy amik
megtermik sok százezerszer

magából van eredően
temetés és örökre nász
összekuszált nincsidőben

– – –

esélyed létedbe adva
hisz mindig vegyülsz és kiválsz
így hasonlíthatsz magadra

Deák Mór: ORDENÁRÉ

hogyha egyszer éhes leszek
fölzabálom szerelmedet
fölzabálom és kihányom
szégyenfolt legyen az ágyon

hogyha egyszer szomjas leszek
fölvedelem szerelmedet
kiökrendem és vedelem
ahogyan te tetted velem

hogyha egyszer halott leszek
éltetem a szerelmedet
csontkukactól nyüzsgő húsban
mást éltető halott voltam

s hogyha egyszer élő leszek
elhalom a szerelmedet
ráhajlok a ravatalon
s magamat magammá halom

Dóczi Székely Gábor: Alvó-éber idill

Mellettem fekszel. Oldalvást.
A takaró fölött tárt vállad
Lehulló hajad takarja.
Virgonc álmod már hol kószálhat?
 
Ujjaimmal pőre bársonyt
Simítok végig. Örök kezdet.
Egyvonalas „há” hangot fúj
 Belső sípod, az ős lélegzet.
 
Éberen figyellek. Alszol.
Más-más létállapot a miénk.
Fényben jársz. Éjt virrasztok én.
Lelkünk ugyanott. S ők tudják, miként.

Fövényi Sándor: Követ a kőre

ezzel a verssel búcsúzom tőletek,
mert ezentúl sötétben élek mint a gyűlölet,
nem, nem adtam el magam, kinek is fájna,
ha nekem nincs, másnak még lehet kabátja,
de minek a lélekfojtogató forró láz,
mikor úgy érzem minden szó engem gyaláz,
úgy érzem a most, olyan akár a gyerekkorom,
szíjjal, botokkal, bántó szavakkal álmodom.

sosem kértem, és sosem ígértem semmit,
próbáltam az emberek között emberebb lenni,
de ha köptek, bizony nem töröltem, toroltam,
nincs ház, akkor is ha van, hát tovább vándoroltam,
ahogy öregedtem úgy gyűltek köröttem a dombok,
apám, sok ősöm már vadgesztenyelombok,
és láttam nevem fakuló arannyal a kövekbe vésve,
virág helyett köveket hoztam, követ a kőre téve.

Fülöp Kálmán: Léptei alatt sír a kő

2o2o karácsony estéjén

Nem véletlen-
felfal magányom,
börtönbe zár a félelem,

a sötét átfésüli
álmom,s a papiron
reszket kezem,

lassan kiég,mi
eddig annyi örömöt,
sok-sok jót adott,

magam sem tudom
mivé lettem,s azt sem,
hogy ki is vagyok,

napjaim szürke térbe
hullnak,s már meg
sem szólít az idő-

úgy meg tovább
rezzenéstelen arcal,
s léptei alatt sír a kő.

Kemecsei Gyöngyi: Tisztára mosva

Ez már a sokadik levél,
melyben
papírra vetett hangoktól
leszek meztelen.
Szavakból szőtt
szövetdarabok
peregnek
rólam
egy mosdatlan,
koszos világ elé,
s mosnak tisztára engem.
De akik értenek...
... csak ők.
Már csak azok találnak
otthonra bennem.

Kiss Teleki Rita: Szép lesz

Most szűkebb a tér,
az öröm apróbb,
bár sokkal fényesebb.
Mintha az álmokat vinni lehetne
és mélyükön
a fényt látni meg.
Egy elfelejtett érzés,
meg egy újra megtanult.
Ami nem jön vissza,
az lehet már a múlt,
azt elengedem…
mint arcomba csapott hibákat,
ha fájnak,
nem szeret, aki így mondja el,
vagy épp csak elhiszi másnak.
Kint eső hull,
ónos szitálás,
apró, hideg észlelések.
Valami készül,
de ha felemelsz gyorsan, tudom,
a karácsonyunk szép lesz.

Márkus László: Advent

Asztalodra koszorút
Koszorúdra gyertyát
Szívedbe békességet
Költöztetni ne felejts

adventi koszoru

Nagy Horváth Ilona: Nagy és hideg szél van

Szenzor kattan,
fejemre hétköznapi glóriát lobbant a
kigyúló lámpafény.
Nem soká indulok,
a sovány fű között,
túl az udvar göröngyös betonszőnyegén
sötét foltokba húzódva vár a félelem.
Menni kell.
Nagy és hideg szél van.
Isten söpör,
szent járdája a mindenségbe lóg,
én idelenn bámullak,
- szép elevenséged -
szótlanul nyelem a port.
Még épp látlak, most máshoz beszélsz, vándorló tekinteted
hozzám érve szórakozottan
szerelemkékbe von,
magamban viszontszeretlek.
Mélységesen,
s szorongva várlak,
távoli csillagomon.
Odafenn lehullott imákat görget a mennyei cirok,
rosszul megfogalmazott földi részletek surrogó halma kavarog
a fenséges boka körül.
A mindenható sóhajtva horpadt vödrébe húzza,
s mikor idelenn a szél elül,
ő pattogó tüze mellett kiválogatja gazdátlan szavaink.

Németh Máté: Kudarcra ítélt...

Melleid buktató
hisztériájában ítéltetik a
hangok gyilkos látszata.
Perzselődve vétkeznek
a csészék ajkain fogant
megbecstelenítő gének,
bűnjelek.
Hallgat a
hamvadó tapintás.
Remegsz..!

Paál Marcell Hesperus: Érték

.
Összekócolták a Nap haját.
A Hold kacagott csupán
odaát, hol nem akadnak
másfajta izgalmak, mint
csillagok, ha pislogni akarnak.
.
Szabni kezdte önmagát az éj,
olló nélkül vágott arcokat,
a földre hullott néhány
számadat, a csillagász örült;
"A menny hozzám beszél!"
.
Szemből talán túlontúl ijesztő
az árnyéktalan, kesze-kusza Isten,
a profilképe mélabús atya.
Sok ránca van: tévutak a hitben,
az emberbűn örökölt vagyona.

Pelesz Alexandra: Üzenet

Belém
életet lehel a testközel...
Bőröm alatt világok folynak.
A földöntúliság átölel,
angyalbőrt ad a tollnak.
Ettől
Igazra nyílik a szám,
s mint egy odaátról-üzenet,
úgy néz le rám
a pillákon pihegő szeretet.

Radnai István: halljátok

csendes várakozást az eljövetelre
de hol van a béke és van-e jászol
űz a kor angyal se talál meg
pórul járt pásztorok kialudt csillag

parányi fehérje tapad a lelkére
tüskés mint az ember a mában
megragad mint ezüst pénz csápja
árulásra kész mielőtt ő megszületne

csendes várakozás börtönében
a félelem csírája tüdődig hat
ágvégen ha mégis lobban gyertya
ha az esti angyal idetalálna

örömhírt hozhat a születő gyermek
családok halljátok jövőt üzen

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf