Vaday Attila: Istenem emelj fel engemet

Istenem emelj fel engemet,
Hisz rossz ember nem vagyok,
Utadban tévelyegve mostan,
Reményem fájón elhagyott.

Látok mindent, mi világot érlel,
Rémülök tőle napra-nap,
Halló fülekre a korszak rátérdel,
Megsüketítvén azokat.

Vonításom sehová hallik,
Hiába kiáltás: Emberek!
Pofámba vágnak, fejem hátra bicsaklik,
S egy Idő után, tán nem merek.

Szólani, mert kezemből majd,
Orvul kitépik kenyerem,
Gondolataimon a holnap lesz úrrá,
Inkább forrongó mérgem lenyelem.

Világ, ha vagy máshol is nékem,
Kívánom, mutasd meg magad,
Tűnnék, mint felleg széltől, ezt érzem,
Istenem, végre halljam meg szavad.

Varga Rudolf: LEGKÉSŐBB PÜNKÖSDRE

Szakad. Szakad az ég.
Felfújt hólyagok, fekete
lampionok a felhők. Szakad.
Szakad az ég. Konfettihó szakad.
Szakad. Szakad az ég. Havat
lapátol a fagy. Katonatemetőn
túl, szánkódomb
harminchárom grádicsán
alakváltó
hóemberek farsangi
bálja, jelmez, álarc
kötelező, kezükben
pezsgőspohár, táncolnak
vagy egymást rugdalják az illuminált
szörnyetegek? páholyokból raknak
körénk jégmagas
karcerfalat, szemből hágják,
hátulról csókolják egymást
az ugyanaz, ugyanaz a kéz gyúrta
hóemberek.

szozattovabbacikkhez

Verebics Dániel: Egy új érzés

Egy új érzés, nem idegen,
Túllépve a hidegen haladok,
Üszkös, rozsdás vonatok
Mellett robog az idő,
Boldog, más világ a cél,
Acél most az akarat,
Midőn mindent itt hagyok,
Lassan átöltözik a vad,
Kopár tisztaság,
Mosolydal árad,
Kacajjal fut néhány iskolás,
Dohányfüst-csomagban,
Ékes masniban ébred a rét,
Így kapja ajándékba két
Kackiás öregúr,
Pipájuk mesél a tavasznak,
Mint táncos gitárhúr
A borhűvös szobában,
Minden fűszál ragyog,
S kómásan integet vissza,
A szél csak issza a dallamot,
A pletykás örömhír-hozó,

szozattovabbacikkhez

Zsirai László: Útmutatás

Kantátákat dúdol a széllel,
langyos esőben mossa arcát,
viseli győzelmét, kudarcát,
s szeretkezik a napsütéssel.

Biztos lépteket szül a jötte,
bár lelkében tétova óda
fészkel a félszek híre óta,
s épülget a csend körülötte.

A létezés sovány mezején
hanyagul lesarabolt múltak
örökölt jelenébe hulltak –
s szívében rügyező remény.

Ha egyszer eltévedne mégis,
eligazítja messze hangzó,
visszaterelgető harangszó,
s ösvényt sóhajtana a rét is.

Útjában hegyek, folyók, tavak,
ám sohasem kísérti kétség,
mert örökké kísérik: szépség
és Istentől származó szavak.

Balla Zsófia: A menekült

Aki a földről fölkel itt,
hogy a robogás elhaladt,
fölötte csak az ég szakadt -
egyenesíti lábait,

ki szerencsétlen, megmaradt
és a halál se fogja már.
Anyára vár, de január-
vég, üres garat

megőrli: hír és áporult,
fecsegő  viták, díszvadak.
Mikor hazaér, csak habog,
beszélne, hogy hová szorult,

de nem bír, hallgat, házfalat
meszel, néz, akad-e dolog.
Ha szól, rá zajos dob dobog:
egy mozdony dohogva tolat.

D. Nagy Erzsébet: Álarc

Fáradt ez a kicsi város!
Milyen unott a harangja!
Minden kis ház milyen álmos!
Se meséje, se haragja.

Éjszakája mit álmodik?

nagyszeben

Debreczeni Éva: Macskasors

Híd közepén szép lapos macska
Ki van nyújtva mind a négy mancsa
Át akart menni, csak ezt akarta
Nem sikerült, így volt megírva
Autók közt ugrálva, sakkozva
Nem jön senki el, hogy kihozza
Dana-dana-dom.
De minek, hisz neki már mindegy
Minket is majd így kiterítnek.
Bár nem vagyunk mind tarka macskák
Csak beképzelt, pukkancs makacskák
Akik nem tudják, mi a lényeg:
Belünkbe halkan belelépnek.
Dana-dana-dom.

Farkas Wellman Éva: A kegyvesztett balladája

Uram, oké, az édenből kirúgtál,
Kegyeidből az utamat kiadtad,
S üstben habozva fő nekem ki lúg már -
Ám versbe szállok még egyszer miattad.
Egyedül vagy, elvégre, aki hagytad...
S amit le kéne róni, lásd, nehéz vám.
Elme s ösztön, mi bármit is vitathat -
Uram, csak ezt a börtönt most ne mérd rám!

Tanulságnak hosszú, életnek kevés
Volt. Másfél oktávban, ami még örök,
Nyújtózkodhat is. A létben-nem-levés
Skáláin félhangnyi közökkel dörög;
A feszültség, ím, esőként elzörög-
het. S nem nyílhat egyébre, mint e rím, szám,
Míg birtokolnak koncentrikus körök:
Uram, csak ezt a börtönt most ne mérd rám!

szozattovabbacikkhez

Nagy Emma: A vers

Erdélyi költőtársaim szeretetére bízom ezt a verset.

Az életemet vele élem.
A vers a pirosabbik vérem,
s rokonaim ilyen vér szerint vannak.

Én versekkel lelkendezek magamnak
örömökön és tragődia csúcsán.
Különös életem külön jussán
a vers a sorsom ajándéka.
Az. Az!... Halálos nagy játéka
szívemnek és testemnek és szavamnak!...
Verseken át belém szeretnek -
versek miatt csúfosan megtagadnak -
a vers az én kitágult életem!
A versek úgy valahogyan - karok:
Megölelem azt, akit akarok!

szozattovabbacikkhez

Arany Tóth Katalin: ÁLDOTT VAGY

Békességed mellé elszegődni volna jó!
Bársonyodba bújva lennék újra csillogó.
Adni, adni, újra adni mindent, kedvesen!
Szeretni és szeretve lenni, ó, mondd, milyen?

Áldott vagy te az áldott ártatlanok között.
Általad minden szívbe szeretet költözött.
Csöndes bölcsességgel átmosolygod életed,
amikor csak látlak, benned újjászületek.

jezus

Bereti Gábor: Homlokomon

Homlokomon szavak hajladoznak.
         A szél
kutyák vonítását tekeri rám.

S míg lehullik ajkamról pirosa,
kémények füstjével
hazámhoz kötöz.

fustolgokemeny

Buda Ferenc: A semmi partján

Teng-leng az öregember
Ideje mint a tenger
Se hossza nincs se vége
Kifakul szeme fénye
Pók egy mély bögre alján
Szorong a Semmi partján
Célját maga sem tudja
Bármihez fog megunja
Sóhajt morog köhécsel
Kenyeret vág a késsel
Ám enni sincs már kedve
Gunnyaszt elgémberedve
Elalél újraéled
Éjjel riadva ébred
Régóta sehova nem jár
Senkitől semmit nem vár
Senkinek nem üzenget
A csapból vizet enged
Egy vízköves pohárba
Kilöttyenti a sárba

szozattovabbacikkhez

Czipott György: Ez a tél is

lásd, megcsappannak
igazérvek jóhoz, kegyelemhez,
cérnányi életek csapódnak
megkopaszult temetéskor
szemérmetlenfagyú bokrok alá.
micsoda mentség emelhet
öntermő jelenvalóságot bűntelenné?
kicsoda önteltszökevény bökhet
jámbor kalapkarimát köszönésül,
jéggérobbant szőlőtőkék végső sikolyával
szeletzengető kordonközökön?
prókátor ki lehet még
mezítelenné duhajult angyalok
vasárnapos próbaperében…?

névvel számlálom démonaim,
farkasórán mikor álmodni hazajönnek.
tükrökbetaszult rosszmagam
mindenségnevével.

kemény hozzám
ez a tél is.

Deák Mór: GARDRÓB

Túl sok az átöltözés.
A vidámság gúnyáját
levetettem, de ez a temetői
fekete öltöny
is szorít néhanap.
 
drapériaMit kéne felvennem?
Palástot,
hímzett csillagokkal?
Vagy azt a hosszúhajú
nagykabátot, aminek
a belső zsebe
tele volt szerelemmel?
 
Be van zsákolva az idő,
molyok repkednek körülötte,
s a legjobb zakóm
szívtájon foszladozik.
 
szozattovabbacikkhez

Fülöp Kálmán: Üvegharang

Tavaszi ébredések
lélek-varázsa bujkál
szerény soraimban,
tisztán, mint reggeli
mosakodás közben
az arcomról lepergő

ezüstbuborékok.

Füzesi Magda: Metamorfózis

Én azt hittem, enyém a tenger,
melynek mélyén a gyöngy terem.
És önpusztító gyötrelemmel
e kincset vágytam szüntelen.

Lebuktam ím és felmerültem,
szorítva gyöngyház álmokat.
Megsebzett szívvel, szelídülten
felnőtt lettem egy perc alatt.

gyongykagylo

Gavallér János: Ezüstcsörömpölés II

Smirglivel csiszolt szavak
simulnak az eszmékhez,
érzés-nélküli tárgy a vágy,
a falhoz állítanak,
tartják üres markukat,
s mint paraszt az állatot,
senki sem szereti már
a napfelkeltét, s nyugtát!
Ma is jut annyi ezüst,
minden fukar marokba,
hogy főjön agyuk, üstben,
hazug akaratokat!

-Kánaán felé félúton
nem számítanak a halottak!-

szozattovabbacikkhez

Jagos István: Lépteid halott ágak

Remegő kézzel ölelem magam.
Te túl messze ahhoz, hogy elérj.
Szemeimből fájdalom fakad.
Nem, még nem halok meg – ne félj.
 
Csak hát tudod, gyűlnek a gondok
és egyedül viselni nagyon nehéz.
Ne is figyelj rám – amit mondok.
Gondom téged is felemészt.
 
Éveket adnék a pillanatért,
Amikor majd egyszer átölelsz.
Majd szó nélkül elhagysz úgy, mint a szél.
Lépteid halott ágak – halk csontzörej.

Jóna Dávid: csendem a csendedben...

fáradt vagyok, de nem vagyok álmos,
mögöttem az éjfél,
becsukja szemét a város,
olyan jó, hogy elkísértél…
 
egy beton-kalap karimáján állunk,
a megérkezettek mosolyával
mártózunk a holdezüst csendben,
isteni szilánkok az üvegcserepedben.
 
a szív megszelídíti a bordát,
bizarr képzelet: fényesre simogatott a korlát,
verseim, ez ma már csak pár adat,
mielőtt jöttél, éveken át vártalak.
 
nincs kérdésem, nincs válaszom,
már nem idézlek, hisz itt vagy,
mint lékben a kásás dermedt víz,
csendem a csendedben megfagy.

Kapui Ágota: Így múlik el

Így múlik el a világ dicsősége
A jelen hallgat, nem mer szót sem szólni.
A múltról nem mer igazat mesélni
Könyvtárak mélyén, poros polcokon,
Könyvek között húzza meg magát.
Az igazság, mely egykor bátor volt nagyon
Rettegve lapul a sorok között
Vaskos betűk mögé búvik gyáván
Mert nincs rá szüksége a modern világnak.
A régi dicsőség pedig egyre múlik
Emléke halványul, kincsei fakulnak.
Omló várak bástyáján ül a vén idő,
Lábát lóbálja, hallgat, roskatag.
Fülel, hogy a város falai közt,
Hogy visszhangoznak harsány
Új szavak.

Mészáros László: Mindegy...

Talán a késnél is élesebb üresség,
vagy az ezredszer újraálmodott ölelés
elragadtatása szaggat, pusztít el...
végül is mindegy,
hallgatásod majd tisztára mosdat.
S csak az az egy kérdés marad:
a puszta csönd vajon közben
vagy azután súlyosabb?

Móritz Mátyás: Elégia Édesanyánk halálára

Vacogó szívvel mellünkben, hírül adjuk most elestét,
a legnagyobb fájdalmat, a legnagyobb fájdalmak között;
arcunk elé vonva most a kezeinket és az estét,
    hordva kövekre a követ, és a rögökre a rögöt.

Megkoszorúzva emlékét, véres, göndör könnyeinkkel,
kire rávonta a fényes ég a legfeketébb fátylát;
fáj minden egyes rezdülés, és fáj minden egyes inger,
    Ő sem így képzeltje útját, hogy megtalálja az álmát.

Hiába kérdezünk bármit, de kérdezzük újra, mégis,
most, amikor a szívünkben az élet is csak szendereg;
mikor sírást hoz a szél, az eső, -sírást hoz az ég is,
    és mikor a könnyű földnél, kívánni többet nem merek.

szozattovabbacikkhez

Oravecz Diána: Pecsét

Szemem gödre tintafolyót ömleszt az ostorra;
Haragos pennák a pislogó pillák, zúdítják ostromra.
Pergamentté szárított bőröm, ifjú arcom;
Jel, pecsét rajta cinkos Alkony,
Ki szilánkos emléket belemorzsolt.

krisztkoszo

Pete László Miklós: Márciusi ébredés

Márciusi ébredés,
A tél tovalett,
Vidám szelek keringenek
A világ felett.
 
Ásítozik a világ,
Kócos a haja,
Kivirul a bokrok alján
Ezer ibolya.
 
Köd-tömeg oszladozik,
Halkul a pimasz,
Személyes felelősségre
Nevel a Tavasz.
 
szozattovabbacikkhez

Pethő László Árpád: ÖSSZEFONÓDÁS (2)

            – I.M. Kusztos Endre –

Ahogy a víz csobog
mintha Isten kürtje –:
ébresztene – ébreszt ám
hogy lerajzolhasd a
láthatatlan remegést az
összetartozást és végül
az ég csillogása mellett
az összefonódást – a
lélegzetvételnyi ölelést
mely benne van az ég
és föld közötti levegőég-
ben – a lét és nemlét
mítoszában örökkön örökké
s a halál utáni létben…

Vaday Attila: Haiku-fűzér

Szöllőág fölött,
Édes must illata leng,
Darázs ül szemen.

Alkonyt vár szemem,
Könny gördül arcom partján,
Elmúlásom fáj.

Veres már a táj,
Éjnek leple hull reá,
Nyugodni térek.

Enyhülést kérek,
Szív jaj árad belőlem,
Kéne még élni.

Vagy megbékélni,
Mindennel mi vétkem volt,
Halálom előtt.

Varga Rudolf: BIZTOS? TALÁN

Talán
szivárvány
gyöngyöspártád?
tündöklő
habos felhő
alsószoknyád?
a te neved talán
Varga, talán Veron,
ki ég alsó
mezejéről
ide le,
le,
ide estél le,
le,
ide le, ide vissza,
visszaszülettél talán
ezernyolcszázkilencvenháromban,
talán máskor,
talán Jánokon,
talán Buzitán,
vagy a Szádelő völgy
ködös titkában? hol szárnyas
lovával aláhullt
Dengerik herceg,

szozattovabbacikkhez

Zsirai László: Pillanatkép

A Dunán enyhe szélben
ringatóznak a fények:
sápadó, sárga sávok
a hullámok hajában.

Állok a pályaudvar
kopott peronján, várok
vonszolt vonatra resten
a formálódó estben.

Szívemben álmok bokra
titokban kivirágzik,
s madarak csivitelnek

az égen fénylő, képzelt
remény lázában égő,
szerelmes csillagokra.

Komlós Aladár: Ó boldogok

oregekÓ boldogok az öregek, a készek,
kik nem félnek, reményük hogy be nem tel
s csak a bevégzett messze múltba nézenk.

Ó boldogok: bennük a kínja nem fáj
a növésnek, vajúdásnak: szívükből
a bús bizonytalanság messze ment már

és tudják már, miért születtek, élnek…
De jaj, erőm hitem még hányszor elfogy
ó Istenem, míg addig én elérek.

Még hányszor kell remény nélkül telelnem
s járnom naphosszat súlyos fájdalomtól
ájultan, kábultan, megdermedetten.

szozattovabbacikkhez

Mécs László: Hófehérke cipellőjére

Még álmodik tizenhat-éve
tündöklő Mese-erdejében…
Fehérlő nyírfák őrzik őt,
Bűbájos hold bolyong az égen
s úgy alszik rózsa-ágyra téve…

Még álmodik. De körülötte
az Élet lármás birodalma:
gyárak, malmok, acél ekék,
család, gyerek, ágyuk hatalma
zajong s a lelkét megütötte…

Az Élet nem tűr meg meséket:
duhaj nagyúr, paraszt, goromba,
meddő szépséget megtapos,
kígyót ereszt halk vigalomba,
mosolygó arcra verítéket.

szozattovabbacikkhez

Simon Menyhért: Szobrászok festők!

Szobrászok, ezt a szobrot
Faragjátok meg íziben,
Festők, ezt a képet
Fessétek meg hamar
S a reprodukciókat
Küldjétek szét a világba –
Mindenüvé, hol ember küzd, remél, szenved,
Hogy lássa mindenki sorsunkat
És erőt merítsen a jóra:
Pár derék, nemes testvérünk
Feszült aggyal s feszült izmokkal
Küzd a Hazugság, Bűn, Gőg,
Cinizmus, Sötétség
Ezerfejű hidrája ellen
S a tömegből – sokat kezüket
Nyújtják feléjük,

szozattovabbacikkhez

Sziklay Ferenc: Szárazmalomban

Porrá tapostam kereken a földet.
Porkőde rászállt tikkadó mellemre,
Égő tüdővel hordom az igát
S taposok tovább, taposok egyre.

Kitérő nincsen. – Lehunyva a szemem
Unos-untalan saját nyomom járom,
Erőtlen munkán elsenyvedt erőm,
Kérgesre törte nyakam a járom. –

Pihenés nincsen. – Lassan elemésztve
Rabszolga szívvel megadón vánszorgok,
Ostor nem csattog soha fölöttem
Dologba fúlva tűröm a dolgot…

szozattovabbacikkhez

Telek A. Sándor: Becsüld a munkát

– Fiamnak küldöm –

Gyermekem hogyha a mezőben jársz,
Ahol szelíden megdűl a kalász
S a déli hőben fáradt emberek
Verejtéke, mint harmat úgy pereg:
Köszöntve őket vedd le kalapod:
„Adjon az Isten békés jó napot!”

Vagy ha az utad műhelybe vezet,
Hol munkában látsz sok kérges kezet;
Hol az elborult homlokok alatt
Művé éredik sok szép gondolat:
A munkájukon pihenve szemed,
Csókolja meg a dolgozó kezet.

szozattovabbacikkhez

Arany Tóth Katalin: SZELÍDEN

Holdfénytelen éjemben
szelíden ül a sötét.
Kiszomjazta időtlen
bolyongásom a békét.

Benne lélegző szivem
most csillagokkal pihen,
puha fészek a karod,
benne vagyok, s maradok,
míg te is így akarod.

Lehet végtelen e csönd,
nyugalma, ha így köszönt.
Ringass béke, csillag-ég!
Halkan hív a messzeség...

Bereti Bábor: Havas, fagyott földekről

Havas, fagyott földekről száll
apró zajokkal, égő, kékes sóhajokkal
suttogástól puhán az ének,
barátaim, a hangom

Jóslattá foszlik a télben,
s leng esendőn, mintha a végtelen űrben
az élete lenne e könnyelmű
játék. Hiszen tudja jól,

e nádszál hidegben, lassan,
miként a jövőbe növő gyökeres semmi,
a romló idő hangjai ellen
dallá mi fogunk lenni

Buda Ferenc: Vonatok

A vonatok. A vonatok. Az érkezők.
Az indulók. Az újságot, vígságot
hozók. Égő szemmel az éjben vágta-
tók, zakatolók. Világos ablaksorok.
Fénylő sínek. Mormogó, piros, meleg,
nagy mozdonyok. Pőrekocsik. Vagonok.
Vashidak. A szemafor épp pirosat
mutat. Fék nyikorog, zökken, meg-
áll a vonat. Vár, vesztegel. Vár,
vesztegel. Órák, napok, századok
vesznek el. Rándulva, lódulva
indul, füttyent, tolat, sínt vált
a vonat. Visz-hoz valakit. Vala-
kiket. Indul, megáll. Indul, meg-
áll. Fölszáll, leszáll a tömeg,
tolongva a csarnokon áthömpölyög.
Hol járhatunk? Vajon hol járhatunk?

szozattovabbacikkhez

Fülöp Kálmán: Lángok dallama

Éget most
magányom tüze,
átölelni
volna kedvem,
s szemét nézni
kedvesemnek
amint éppen
felém rebben.

Bent a meleg
kis szobában,
lobogó tűz
zenéjében
keresni szavak
szerelmét s
lángok dallamát
szemében.

Gavallér János: Mondd, miért

    Nem tudok más lenni, mint ami vagyok:
Ha fáj, sírok. Embertelenekre köpök.
S ha az igazság gazzá válik, miért
ne mondanám ki, hogy ami van, minden rossz?
Miért ne maradhatnék ember, mondd miért?
    Szolgalelkűvé neveltek évszázadok.
A szívemre, törvények miatt, nem hallgathatok!
Ember vagyok-é még így, félig rabként,
félig robotként, mondd, miért nem ugathatok?
Miért ne maradhatnék ember, mondd miért?
    „Mit rákentek a századok”, - álmodom-
valaha „Lemossuk a gyalázatot!”?
Unok már térdre borulni másokért:

szozattovabbacikkhez

Jagos István: A szodomai szökevény

Elmegyek
– Mit megyek, szaladok! –
Kényszerű választás
biz’ az én kalpagom.
Én a kötél azon végén álltam
ahol az minden este csuklóba száradt.
Nem a hit, a kényszer vitt az útra.
E dög levét iszom újra meg újra.
Haraptam kötelem törött fogaimmal,
vért nyeltem nyelvemen
és soraimmal ördöggé váltam.
Köveztem utat, amíg mások engem,
s láttam testvérem lebomlani
az úr előtt.

szozattovabbacikkhez

Kaiser László: Jó ez így

Talán mégis jó ez így,
jó nekem, mert végleges,
azt hittem, hogy elhagyott,
s mégis mindig megkeres.

Megkeres és itt marad:
vonz engem a fönt és lent,
tudom én, hogy jó ez így,  
s érzem most a végtelent.

Jó ez: ettől én vagyok,
más már nem is lehetek,
s velem vannak társamul
galambok és vérebek.

vegtelen

Kapui Ágota: Példabeszéd

Megtapostak és megszaggattak engem
Mert gyöngyeimet disznók elé hánytam
Belém fojtották örökre a hangot
Mert szavaimat szélbe kiabáltam

Nem értették meg, mit gagyogok nékik
Fülükben ólom, kis szemükben sár van
Lábuk alatt hevernek gyöngy-göröngyök
A lelkük elvész örökre a hájban

A hájban melyet boldogság növesztett
Igénytelen kis semmiség a létük
E teremtmények szavakat zabálnak –
Ha jön a tor, majd imádkozom értük

Mészáros László: Kései hexameterek

Édesanyám, már hamvad a pír arcom komor öblén,
és a redők késéles csöndje hasad le a szívig.
S mint új alkonyi lángban, kéken lobban az est el,
hanttá hunyt szemeim tükrén úgy ébred a bánat.
Nézd, most elringat remegő tenyerén a világ, de
parttalan álmok könnyű fodrain éber a vágy is,
göndör gőze a vérkörök ágbogas útjain úgy dűl,
mint langy májusi illat az ablak tört üvegén át.
S mert hosszú-hosszú percek bölcsője a képzet,
elhittem tán, most végleg, végleg hazatérek,
s két kar a halk, mindent értő sírásig emelhet.

Móritz Mátyás: Elválasztó világ

- Elégia Édesanyánk emlékére -

Őt látom az emlékeim rejtett csillagrendszerében,
a felhőkben, a vizekben, a télre váltó határban;
a megbocsátásban, most, a legnagyobb csata hevében,
egy felettem elsuhanó, rám is vigyázó madárban.

Őt látom a vízfolyásban, és a nyüzsgő áradatban,
a megkövesült időben, egy út széli csigaházban;
képkeretben, árnyékfoltban, egy Ő írta képeslapban,
az égető nyarakban, és az égető, könnyű lázban.

Őt látom magamba bújva, álmot nem adó ágyamon,
közelemben, -messzeségben, minden egyes erőtérben;
a meglebbenő függönyben, és a fényben a vállamon,
az üldözött igazságban, és minden napfényfüzérben.

szozattovabbacikkhez

Oravecz Diána: Tavasztalan

Néma vágyat táncolt, hamuvá sült erdők fölött a szél
A ráncok, mik csak gondok voltak, már egy őszülő kép
Pattogó tűzben a jégkristály mi vízzé majd köddé válik
Szelíd mosoly, dühödt vigyor, a tél mi nyárra vágyik

hogomb

szozattovabbacikkhez

Pete László Miklós: Hideg este árnyékában

    Hideg este árnyékában
Didereg a Múlt,
Hosszú a Tél annak, aki
Élni nem tanult.

    Borostásan fagyoskodnak
Kócos nemhitek,
A világba belevetve
Kacag a hideg.

    Anyagvilág főtörvénye
Tudja a helyét,
Zsörtölődik a sarokban
A néma sötét.

    Hideg este árnyékában
Fázik a Jövő,
Akad-e még tovább élni
Majd elég Erő?

szozattovabbacikkhez

Pethő László Árpád: Ahogy nézem

Ahogy itt szedett-
        vedetten
a felhősödő
        eget néztem
révülten a  
        tulipánt fürkésztem
néztem - hogy
        honnan ezen epekedés
számonkérése
        tekinteteknek -
csodajárása ama
        ősi színorgiának
hisz színek
        sincsenek
csak eszmélés
        a nyitott gyönyör

szozattovabbacikkhez

Vaday Attila: Fáradt vagyok

Fáradt vagyok a mindennapok hülyeségihez,
Zsigereimben kicsapódott az apátia,
Örök érvényű gondolataim a parton vergődnek,
Az élet pocsolyáin hullámot nem ver,
Vánkosom, ha fejem alá húzom,
Pillanat múltán izzik az, és érzem,
Fejem tűzgömb, és porrá válik szinte,
S mi benne van, a csendes érdektelenség homályába vész,
Kedvem most karcol talán,
Gyémántra monogramot hímzek,
Vállaim fájdalmán merengve,
Totálkáros lelkem elfedi a jót,
Hol is van, a remény háza?
Ho is van, a megnyugvás?
Hol is van, a miért élet?
És, – hol vagyok én?

Varga Rudolf: ÁRNYÉKVADÁSZAT

Sejtéseink
vakvezetõkutyái sértett
bánatukban elkóboroltak, éhen
haltak, kirabolt emlékeinket
hóval meszeli
le a tél, s ijedtünkben
menten lebabázunk,
ha egyhelybenkószálásunk
ködös utcasarkán,
meghágottságunk
napfordulóján vérpecsétes
ballonkabátban véletlenül
vagy
nem egészen
véletlenül
meggörbült árnyékunkba
belebotlunk.

Zonda Tamás: Boguszlawszki téli álma

Istrángot most a szépszemű lóra
szívünkbe mazurkát útravalóra,
már szállhat a szánkó hallali!
Távoli táncokat hallani.

Sűrű erdőnek remegjen vadja
jó tüzünk éled, hús is akadja,
rabolt itt minden, dugtuk előle:
túlélni csendben jutott belőle,

csillan a vodka, kong az akó,
angyal fuvoláján lépked a hó,
pendül a tél jég-xilofonja
fátyola dérnek a múltat befonja.

Vakondok éjben álmokat látok,
hullnak fejünkre hajdani átkok,
lesz itt még himnusz, lesz elég ármány
így van a sorsunk: hólepte kátrány.

szozattovabbacikkhez

Zsirai László: Hasonlat

Ahogy
Jézus
lábnyoma
halkan
letér
a
parti
homokról
és
észrevétlen
folytatódik
a
feszülő
vízen,
természetesen
úgy
kúszik
a
hétköznapokból
szívetekhez
egyre
közelebb
simuló
költészetem.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang mma plakat1 B1 FIN 2 aranykonferencia 2017. 11.19. VASÁRNAP   ArchiRegnum Könyvkiadó Napja   plakát 03 Sinka est meghívó szentlászló szentkorona OMLI Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf