Valek Tünde: Ablakszemek

„szemem rajzolta meg alakod szívemben,
s szemeid szívemre nyíló ablakok,    
melyeken besüt a Nap, és gyönyörrel néz Rád.”
/Shakespeare XXIV. Szonett –részlet/

Erdőm újabb kalandos útra hív engem
Ózondús zöldjében fürdik a lelkem
A megszentelt ünnepi csendben
Fülem neszekre, szemem mozdulatra vár
Agancsos fák közt egy ölest ölelni varázs!
Hallik a patak locsogása, a bagoly huhog
Madarak csacsogása, s szárnyuk hogy suhog
Nyestek, rókák és megannyi vad
Osonva, dobogva zörrenti a finom avart
Páfrány remeg, ernyője lebben
Fák levelei közt serken a beszély
Ágak között táncol a haragvó szél
Mélyről, morajlón hördül az ég
Az erdőt sötét árnyak lepik
Mint egymásnak feszülő szarvasbikák
Szél vezérli ágagancsok bősz csatáját
Az eső megered, egyre csak ömlik
Égi zuhany alatt tisztul a táj

szozattovabbacikkhez

Varga Norbert: Az erdő mélyén

Valahol az erdő mélyén furulyázik egy kis tündér,
Valahol ha meghallják, az erdő mélyét is kiirtják.

Valahol az erdő mélyén, ott is lakik fekete tündér
hogyha ez egy mese volna, Rám nagyon haragudna
elmesélem a legféltettebb titkát:
örül, ha a legkisebb tündért bántják,
S ha a szívében jó volna, táncolna, furulyaszóra.

A valóságban nincsen jó tündér
legfeljebb ha a szemembe néznél.
Ott a fekete tündér se létezne
de a  kis tündér sem,aki zenélne.
Valahol az erdő mélyén furulyázik egy kis tündér,
Valahol ha meghallják, az erdő mélyét is kiirtják.

Varga Rudolf: VILÁGVÉGI CSÁRDA

Talán bőrén
a hajnali pára,
kiskocsmavagy szemének
mágneses sugara?

     Mi ez a mandarin
szerelem?

               Zsigeres
haláltánc, talán a se vele,
se nélküle
cirkuszi porondja?

     Válaszolj, világvégi
csárda: Miskolckocsma!

     Fanyar füveid
örvényében, macskajajos
járdáid huzatában,
megváltó szeszeiddel,

szozattovabbacikkhez

Ványai Fehér József: Elválik, elvásik

„Örökkön örökké nem lesz
Soha”, a múlt idő maga-
Magát vájja ki a földből,
S mit feldob, sötét anyag.

És amíg az ember belé-
Hull a semmi sűrűjébe,
Elválik és elvásik, mi
Sors, élet, halál – e három.

Az alsó és felső világ,
Lent titok, fent bizonyosság,
Nem lesz soha örök körön,
Ami elvásik – elválik.

Alföldi Géza: Lázadó kérdés

Minek van szép szó, zene,
ezernek kalács, míg százezer szeme
könnyben úszik, mikor este
nincs mit enni, és jaj, egyre
többen kincs kenyér!

Minek van szép szó, zene,
a szegénynek kék szeme,
hogy lássa,
füle, hogy hallja,
hogy kérje: szája,
hogy akarja: karja,
mikor nem segíthet rajta!

Istenem, Uram!
ha már szegénységet adtál,
ha különbséget tettél
ezen a könnyes, véres világon,
mért rendezted úgy,
hogy a szegénység fájjon.

Flórián Tibor: Élni még

Sziklás erdőkig ér házam a hegyen,
mókusok jönnek és játszanak velem.
Milyen jó lenne élni még néhány telet,
havat lesni, esőt, mely áll és megered.
Élni felhőben, szélben és ködben,
s várni, míg hív anyám: érted jöttem!

 

ezustvirag kulcsoshaz liban 1280x854 copy

Kibédi Varga Áron: Rombadőlt a lemondás háza is

Rombadőlt a lemondás háza is:
csak szél marad és hosszú partok.
Iszom az éjszaka vizeit,
elvesztem színeimet,
a gondolat tájait járom.

Fény nélkül szebben világít
a határtalan ország,
ideg nem feszül, izom nem csábít,
eszméről eszmére lépek
szagtalan szelek közt.

Holnapra sorra veszem a partokat,
kijelölöm a szavak helyét,
ábrándok és eszmék között határt vonok:
de azután csak szél marad
és hosszú, hosszú partok.

Udvari Gyetván A. József: Szenvedő fajtám

Szenvedő fajtám, élő lármafa,
viharban edzett ősi titán,
dörgő villámok robbanó fénye
hitetlen népek bősz csatáján.

Fajták tengerében parányi cseppszem,
százszínű pille virágok szirmán,
harmat a fűszálon, sejtések árnya;
zord, sötét éjben reménysugár.

Szirtkő a múltban, végtelen térben
örökké élő rejtélyes álom:
időknek méhében zsendülő élet,
Nap, Isten öröme magpattanáskor.

Szenvedő fajtám, élő lármafa,
viharban edzett ősi platán,
az örök élet dicső himnusza;
zord, sötét éjben reménysugár.

Vitéz György: Naiv ének

A Gondolat vetetlen ágyán
fölhúzott lábbal üldögéltem,
láthatatlanná tett az este,
átlátszóvá a napi szégyen,
hogy haszontalan mikrokozmoszt
melenget napjával az ég
bennem, – s véletlen tartja össze
életem csillagrendszerét.

Ó, tudom, kérkedő panasszal,
hamis szégyennel szól a hangom;
bűvös értelme életemnek
árnyékom árnyékán csatangol
és megszólít a verőfényben,
minden alkonyig elkísér
és a fogyó hold hintaszékén
tótágast áll a kedvemért.

szozattovabbacikkhez

Buda Ferenc: Apám, anyám odahagyott

Ki teremthetett engemet,
ki tákolt ily elsietve,
ilyen jeges csapásokra,
kietlen hangulatokra,
emilyen esti rívásra,
hétig tartó kesergésre,
hónap-hosszú nyöszörgésre!
Ablakokban sírtam este,
sövény alján reggelente.
       Apám, anyám odahagyott,
hagyván reám bocskort jégből,
hagyván a jeges nyomokra,
hideg falvak közelébe,
falvak kemény küszöbére.
Engem apám meg nem sirat
bátyám értem nem bánkódik
mély vízben ha megfulladnék,
halas folyóba merülnék,
marénák szememet marnák,
csukák fejem csutakolnák.
       Udvaraim oly hosszúak,
mint a fellegek partjai,
otthonaim olyan zordak,
mint a vadon határai.

Czipott György: Violavan titkok

még szívemtől lüktet
szemernyi mindenség
éjcsontvázán gyolcsfonálzó
számlálhatlan ér,
még magaűzött idő
tekereg halálhodó fény
árnyában lombuló
gondolattiszta idegekben,
még varként törvénytelepet
feszít sokágú lehetőség
nyűttborzas felszínére
nemlombult akarat.

már kitörettek falovak
hintásdélceg lábai,
már vér odaszáradt
könyöktúrt ablakcserepekre,
már hálózatokká dermedt valóság
avasfonákú tükrök mélyén.

– – –

viceistenek merengnek
tudhatlan világbádogokra
száradt borkarikák erejében,
zárlatszikrás kocsmacégérek alatt
Egyősten határanincs titkairól.

Deák Mór: SOKRA NEM

Sokra nem mentünk együtt, Uram.
A verseim voltak az imáim.
Ábelt neveltem s fölnőtt Káin.
Elpusztítani Istent. Ha van.

Sokra nem mentünk együtt, Uram.
Tízszer szóltál, én betartottam.
Szerethettelek volna jobban.
S boldogan lennék boldogtalan.

Sokra nem mentünk együtt, Uram.
Mégsem lennénk meg egymás nélkül.
A rossz is, a jó is fölépül.
Rád hasonlít, ha alaktalan.

Sokra nem mentunk együtt, uram.
Hókupac vagyok a kertedben.
Megroskadok, hogy mivé lettem.
Ezüst se voltam, ha Te arany.

Sokra nem mentünk együtt, Uram.
Lázadtam hatalmad ellen.
De csak így lehettünk ketten.
De csak így lehettem magam.

Ernst Ferenc: Ős - sejt - és

újjászületésem
órája ez
az első kalapács
ütés mi a
léthez szegez
kötöttségeim tudatában
bontogatom
becsomósodott
idegszálaim
kisimul minden
a saját magam
gyártotta vontató
kötélen nem fel-
hanem ki-
HÚZOM magam
meneküléseim
befejeződtek
a kezemben
tartott jövő
új EMBERT
faragott
megfásult
hétköznapjaim
száradó ágaiból

Fucskó Miklós: EROTIKUS HAIKUK

(relief)

Testlenyomatod
lepedő-reliefjén
matat a hajnal –

(Kiegyenlítődés)

Duhaj vihar dúl.
Csúf lányok szeretője.
Blúzukba kotor –

(Erotikus haiku)

A primadonna
harisnyás lábán fel-fel
szalad a szem-em –

(télvégi haiku)

Világít éjjel
két melled, mint hóbuckák
a szántásokon.

 

szozattovabbacikkhez

Fülöp Kálmán: Harmónia

Ott helyezném el önmagam
a végtelenség távlatában,
ahol a mindenség szava
harmónia,melyet ha kérhetsz
barátként van mindig veled

egy verssor édes ritmusában,
a zene tiszta hangjain,
a falról visszanéző képben,
a néma perc harangjain

s az időtlenség szálló porában,
abban is, ami nem lehetsz-
génjeimben hordozom önön világom
s verseimben az életet.

vegtelen

Gavallér János: Bánat út

Fa kérge alatt a szú
serceg bennem néma bú,
lassú sorvadás emészt,
alkalmazkodás-örvény
sötét-jelen-mélybe húz.

Értem én, verseny-küzdés
homokszemek pergését,
ám, tán feneketlen kút,
az út végig szomorú,
ha hátrány az örökség!

Istentől származunk mind,
s más hátán járunk mégis.
Mindenki csak lépcsőfok,
egy másik ember-úton,
más hátán járunk mégis!

S tapossuk érzés-sárba
a másik érzést. Hajrá!
Győztes ír történelmet,
való veszít értelmet:
Hátrány Istenhit. Bánat.

2017.11.29.

Kapui Ágota: Irtások

Hófödte múltunk fagyos tájain
a tél baltája csattog valahol,
és zsugorodnak dermedt napjaink,
s a hegy gyomrában mozdony zakatol.

Fagyzugos csendek álmodnak hazát,
testvért, szerelmet, mindent mi hiányzik,
és kínos rendben szorongnak a fák,
kidöntött testük útra lökve fázik.

És felharsanó szél melódiák
fütyülnek fényes csillagok között,
a fenyvesek, mint roppant orgonák,
lelkük sípjába dallam költözött.

Mert fogyatkoznak sűrű soraik,
a balta kínja kérgükbe talál -
és hosszú sorban vonszolja az úton
megsebzett törzsük irgalmas halál.

Móritz Mátyás: Esküvések

1.

Aradi tizenháromként
szereztek maguknak nevet,
kik az életük árán sem
vállalták a gyalázatot;

és hittek a szabadságban,
végsőkig, és mindenekfelett,
mikor nem akadt marok föld,
mit magyar vér nem áztatott.

2.

Azóta nagyot fordult a
föld velünk, ez a nagy kerék,
hol a múlt feltárásával,
nagyon sokan felhagynának;

még a hősök emlékét is,
éjfeketére festenék,
úgy félve akár a tűztől,
félve ha feltámadnának.

szozattovabbacikkhez

Pethő László Árpád: Tétlen teremtés

A teremtés kívül
a hangfalon  túlról
rekedten  feleselget
visszhangzik  bentebb.

Aztán rád kövül -:
isten ámulata hogy
így – ennyire otthon a
bent rekedtek házában.

Lecsüngő  - párhuzamos
létben  - benne vagy a
visszaforduló  kezdés
és vég  határán abban

a lényben ki születne
szülne egy árkon bokron
túli jövőt – napot csak
a vér csorog  - szürkébe

ömlik – a láthatatlan
égbe hull napestig míg
hajnalban a föld  beissza
fájdalmasan - tétlen…

Sógor Zsuzsanna: Elmélkedés

üvegcserépaz esőfal éles
mint a szilánküveg
eret vág az erdő fáin
a klorofill zöld vére hull
tüskés csipkebokor
szurkálja az esőcseppeket
győzedelmes erő
ébred a föld ereiben
a felhők
és a föld között
fehér pára lebeg
s felfénylik a szivárvány
az ég a föld a nap
közös ajándéka
neked

nem úr
vendég  
vagy itt

ne feledd

SZAKÁL GÁBOR: A MAGASSZINTŰ KÖLTÉSZET HAMIS MÁMORÁBAN

Koncsol Lászlónak
szeretettel

Testvérednek szólítottál  -
kérdésem eképpen hangzott
megmaradhatunk e így - itt,
segít a szellemi elit ?
A válaszod lesújtó volt,
"költészetük magasabb szint....?! "
A szent kötelesség s a hit,
nem az a legmagasabb szint ?!
Ady és Attila vajon
melyik emeleten vagyon,
Tőzsér, Cselényi és Tóth L.
a parnasszustól oly távol...!

Ti törtetők, elszakadtak,
népből nőtt próféta sarjak,
a fáklya - nem vigyáztatok
kezetekben szelet fogott !
A "magas szint" nem menti meg,
a megalkuvó lelkeket !

szozattovabbacikkhez

Tajzs Gergő: miért

miért,
hogy évek folynak patakokban
homlokom ezüst szirtjein,
és csak a keresés konstans

miért,
hogy hiánycikk a szilárd hit,
mely rám ömlő perczuhatagok
közt sziklává szilárdít

miért,
hogy a tegnapom izzó stig-ma:
ráncba ránt, mint gyűrt ruhát,
már vasaló sem simítja

miért,
hogy szűkebb a táguló világ,
nyitott ajtók lengnek szélben,
a türelem mégis kulcsra zár

Valek Tünde: Ady szemei

Régi-régi fényképeket nézek
 Őszi barnában-sárgában
Téli fekete-fehérben
Kortalanná vált koros fotókról
Szempár figyel, fényes, bús, konok
Egy szivárványos vibráló lélek
Makacsul rám néz, és élesen üzen
Az utolsó fotó is csaknem száz éves
Mégis a csillagos szemek újra élnek,
Még ha röpke pillanatra is
Nem szabadulok, mert e tekintet utol ér
Csukott szemem mögül is egyre néz
Lidércként felfénylő, Napot tükröző
Belülről szénként izzó, nehéz jövőt sejtető
Nagy látomássá olvadunk össze
Én és „Az első dal” írója, Ady Endre
Az első dal az utolsó versek között
Hitetlen, savanyú és merő hamu

szozattovabbacikkhez

Varga Rudolf: NE LÉGY!

Dohos
pinceodúkból, putrikból,
hajléktalanszállók homályából
másznak elõ a rögeszmés
szavak, elgáncsolnak,
hátamra ugrálnak,
körbevesznek, bekerítenek, torkon
vágnak, megszurkálnak,
meg
mit tudom én, velem
még
mi a francot
csinálnak.
Ne légy szívbajos!
köhögik,
õrizd meg nyugalmad!
itt már sem
sírni, sem megdögleni,
sem, sem,
sem
feltámadni
nem érdemes.

Győry Dezső: Freskó

Bámulatos kép:
óriás terében vak isten fest vérünkbekent ecsettel
nagy barna kínokat, lila titkot, piros jajt,
és huzigál évszázadokon keresztül-kasul untalan hiába.

A formák egymás ellen romlanak s a színek
külön-külön pompás vakító káprázatja csak
egy szürke mocskos egyvelegbe lomhul.

Nincs értelme, nincs íze s nincs zamatja.
Vergődő vázalt kínját tántorogva
a tárlaton, sok víg népé között, a mi freskónk zokog.

freskó

szozattovabbacikkhez

Mécs László: A paraszt

Ő a földből formált balvégzetű Ádám:
első ember-hőse az ős Bibliának,
akit Isten átkoz s cinkosa a Sátán.

Ahogyan kiverték a paradicsomból:
ma is oly makacsul nem akar kibújni
átok, vihar elől: birkózásra gondol!

Megmondatott: arcod, lelked verejtéke
malterozza össze munkádat kenyérré:
ma se gondol másra, ma is ez az étke.

Hogyha átok: dúljon, ha jégeső: hulljon,
akarja az Isten, avagy nem akarja,
ő az ugart áldja: teremjen, viruljon.

Kínos barázdába, Éva ágyékába
beveti a sorát, nem fél a jövőtől:
csírát nem vetél itt manipuláns bába.

szozattovabbacikkhez

Rév József: Olvad az acél

Zúg, sistereg az olvadó acél
Sziporkák járnak, várnak, vakítva dől a fény.
Félmeztelen alakok forgolódnak,
Elébe állnak izzó olvasztónak,
Isten-erővel emberkéz száll szembe…
– S nekem egy méla dal jut az eszembe.

Ez hát a lét! A kő tanul hajolni
A kicsiny ember lángesze előtt;
A kő, feledve ezeréves múltját
Gyáván olvad: nem bír el földi hőt,
A büszke kő, a szikla vízként ömlik
S a tűz, ez isten, rabszolgája lesz
Az embernek, ki tűz-isten felette
Létének lélekvesztőjét evez…
Oh szent vagy, tudás, gyarlóságunk hatalma,
Ki kőből sajtolod a kenyeret,
Oh nagy vagy ember, mert hatalmat szereztél,
A kő, a tűz – tán az Isten felett!…

szozattovabbacikkhez

Sárosi Árpád: A hegyi úton…

Egy hajnalon,
Mikor a durva katonák
Szöges korbácsa verte szét,
A hívők félő seregét
S az irgalom
Elhagyta Dávid városát,
A falakon túl, a hegyi úton
Sirattam el az éjszakát:
Közelgett halkan az Emberfia.
A szomorú, a fáradt
És öt sebéből
A megbocsátás áradt.
Felém hajolt,
Ölembe vette könyörgő szavam:
– Uram az irgalmak borával
Töltsd meg a poharam.

Vak éjszakán,
Mikor a fényes Szodoma
Vad tivornyáin összetörtem
S a hegyi útnak kövein
Remegtem meggyötörten,
Mindenkor megtaláltál én Uram.
Te szomorú, te szent Alázat.
Válladra vetted keresztfádat.
Öledbe zártad haldokló szavam
S a szeretet borával
Töltötted meg a poharam.

Wimberger Anna: Két madár

Nem jó most a magány.
Mert habár reptét se hallom,
néha két madár száll a vállamra.
Két különös madár.
A jobbra fehér, boldog, csacska, -
a balra fekete madár ül
s gondot búg.
Ezt is hallgatom, azt is hallom
és nem tudom, hogy melyik a jó
s melyik hazug.

Biztatnak, búgnak, kétkednek, felelnek,
már bizakodtam, már százszor levertek,
mosolyogtam is, a pillám is nedves,
míg hoppan a lépcső, csikordul az ajtó,
míg belép a Kedves.
Mert akkor hirtelen fehér madár ül mindkét vállamon
s a nap beözönli a világot.                                         
                                              1934

Jóna Dávid- Szentjánosi Csaba: Gazduram 2017. december

     18 ezer napban a szarvasok egy napja...és Gazduram...és vers...és és...


2017. november 10 – Gazduram
 
pontosan 18 ezer napot éltem eddig:
az eltávolodik/hazaigyekszik
játék közepén
születik egy költemény,
a félút féligazak félmosolyából…
 
nincs itt semmi látnivaló,
csak egy pillanatra közel a távol,
a költő beszél, mert így könnyebben sumákol,
vaktöltény, súlytalanság, szájszélen ragadt emlék,
minek kiszálazni a szövedéket, minek a sietség?

szozattovabbacikkhez

Arany-Tóth Katalin: TARTALAK

Levegőért fuldoklom.
Ingerlik torkom
a ki nem mondott szavak.

Míg zúzmarás csönddé nő
bennem az idő,
csontomig fagy a harag.

Börtönödből menekül,
s mellkasomra ül.
Mégis hiszlek, s tartalak.

Bak Rita: Vonat a tengerparton

Nincs több menetrend,
a sínek
a messzeségbe futnak.
Futok
a tengerparton,
Isten búvárként feltűnik
a habokból,
homlokán lámpa
pulzál.

Bogdán Mária: periférikus séta

abban a kis sáros utcában jártam
ahol még a legedzettebb lélek is elfordul
ha szurtos kölyköket lát a szemétben túrni
és a hiányzó ajtókon csontsovány kutyák
ugatnak kifelé védve a semmit de azt harcosan
mégis ha dobok nekik egy száraz
zsemlét körbenyalják kezem
abban a kis sáros utcában
mindennaposak a könnyek
az arcokon mintha megannyi
lemosható tetoválás lenne
már sóhajtani sincs erőm
csak belső sikolyomat hallom
ahogyan kívülről nézem magam
és hálát adok anyámnak amiért
városi kurvának állt és kiszakított
egy zsákfalu sáros cigánytelepéről

Botz Domonkos: December 27.

A tegnapé már a karácsony,
a fenyőillat, a csend, az ének,
a szobák mélyén a gyertyák
rég csonkig égtek.

Az utcán halomba szórva a fák,
égbe meredő tűlevelű ágak,
kik tegnap még öleltek,
ma már az elevenembe vájnak.

karfakuka

Buda Ferenc: Ni

Ni: a farkas csillag a hajnal
közeledtével hova nyargal!
Az álommadarak hazaszállnak,
s ibolyára fakulnak az árnyak.

Haloványul fenn a kométa,
de ocsúdik lenn a poéta,
vad ugarföld szarmata halmán
veri hátát harmat a szalmán.

Tudom én: sántálva kalimpál-
nak soraim: kajla e rímpár,
s fene furcsán cseng, ha kimondom:
heverészek szarmata dombon.

De, zord kritikus, tekints el a pörtől:
teleszubjektívum a költő,
hát le ne szúrja tollad az árvát,
ha csokorba szedne szivárványt

szozattovabbacikkhez

Csontos Márta: RÉSEK AZ ÜRESSÉGBEN

Az ajtók csak résnyire nyílnak,
nem férsz be, csak benézhetsz, -
kívül is, belül is idegen  vagy.

Az emlékek illata már nem vonz,
a képen nem te ugrasz ejtőernyővel,
a helyed is csak most látod, - utólag.

Éneked elfolyik a híd alatt,
mint üres dinnyehéj lebegsz a vízen,
magod visszavágyik a föld hatalmába.

Hangod kapaszkodik az ég üvegén,
bevésed szétkiáltott üzeneted;
szeretnél lenni Isten katonája.

A csend hátán egyensúlyozol,
hideg sírkő sápadt homlokod.
Lettél tenmagad a teremtés árvája.

Czipott György: Adventi bárányvers

    Szenteste küszöbére, Évának

kőbaranyez nem vers.
ez kicsi, fejér bárány,
alabástromból faragott.
bondor orcáján apró ragok,
szép igéi kölyökugrándozás.
szeme sincs, lelkem
lát így is nappal, éjjel,
piciny pataméllyel
csobbangatsz bennem.
ez nem kőbárány,
látszatvilágból faragott.
nem határolja napod,
hogy gondold valamivé.
ez vers, kicsi, fejér bárány,
kicsi, fejér istenfiú.

szozattovabbacikkhez

Ernst Ferenc: RÉM[M]ESEVILÁG

Lepedőbe csavart izzadtság folyó,
ventillátor zörejnyi hűs fuvallat,
kicsavart cseppek lassan elhaló
száraz reccsenése vallat.
 
Paplan alá bújó boldogság árnyék,
sötétben villanó vakuknak fénye,
mintha rémmesékben járnék,
mellemre ül ezernyi lénye.
 
Óriások, törpék, banyák és lidércek,
vakondtúrásokból varázsolt bércek,
álmokon túli fénylő karikák.
 
Fémketrecbe zárt mágneses szavak,
- ha érted is - taszítva vonzanak,
magába zár, rémes e világ.

Fülöp Kálmán: Csak róla ne

Bárki másról
csak róla ne-
az élet
engem is tanít

 a ma kiégett
homlokán
a perc  ha
holnapba taszít

miért perelnék
hamvain
a tegnapból
kiszakadt mával-

ha elrontotta
 életem
majd számoljon
el önmagával!

Gavallér János: Élő-adás

Nem borul ki a lisztes zsák soha,
ledugják nyelvedet a torkodon,
bagatell elhallgatnak, letiltnak,
sorsot rebesgetnek, ős-rögös úton,
holott csak a napot takargatják,
mikor kicsordul utolsó csepp véred,
és önigazultan maradsz rabszolgák
rabszolgája, kéj-kedvük bére.
A fátylak mögött táncol a Szajha,
s látványba szédül minden tekintet,
megfestették már az eget, színpad,
abrakadabra! Csodák következnek!
Ég és föld remeg, sírás, félelem,
könyörgés: Ó jöjj, jöjjön segítség!
Lelkét vesztette a porból született.
S trónra ül a testbe zárt kétség!
Hajbókolók hada üdv-rivalkodik,
nincs tovább Istennek országa,
csak bízhatunk, reménykedhetünk,
maradunk még egynéhányan!

2017.07.19.

Ilies Renáta: Fekete, fehér

meguntam már Budapest utcáit
körbejárni a Deák-teret
vagy fekete vagy fehér a kedvem
gyakran nincs is közte átmenet.

valaki a hátam mögött lépked.
kézen fog. ez nem az Ő keze
pedig volt idő mikor azt hittem
az enyém pont beleillene.

a házak közt felbukik az égre
a Hold mint egy lebegő tetem.
egyszerűen minden olyan valós
minden olyan levegőtelen.

szozattovabbacikkhez

Kapui Ágota: Kérés

változzon báránnyá az akarat
a falkába verődő ordas eszme
mely úttalan utakra űzi az asszonyait
áttörli férfiak hadának jámbor tudatát
és gyermeket uszít világok ellen
gyilokkal játszó szomjas kisdedet
létünket szemével felfaló anyát
ki szentnek hallja a bűn szavait
és vérében füröszti a születő világot
lelke kampóra függesztett bárány
lóg a csillagtalan semmiben
övében gránát, szíve helyén
pusztító tűz

László-Kovács Gyula: Mert itthon vagyok...

Mert itthon vagyok e kies tájon,
benne élek, mint bennem él Isten
vagy mint metaforában az Isten.
Az idő halad, s elvész e tájon

az arcom. Mondattá leszek, könnyű,
néma sikollyá. Fölszálló pára:
leányom arca úszik, mint pára
a Duna fölött. Testem lám könnyű.

Jó volna szelek mögé látni,
hol dobban a szív fényes hajnalon.
Íme az ember! S eme hajnalon
varjak fekete seregét látni,

a hószínű ég alatt. Árnyékuk
rám nehezül, mint Sára halála
homlokomra. Mint a vers halála
a számra: rám nehezül árnyékuk.

Lukács Iza: Agónia

Én a farkas vagyok. Isten fekete
Bárányának elnyűtt bőrébe bújva.
Bűneim és csapzott hitem vetem le
S utolsó utamra indulok - újra.

Üldözöm és falom a mámort,
Hogy gyáva gyönyörökkel telve
Köpjek ki majd mindent, mi vád volt,
És sirathassam estelente.

Elém korlátot emel a hajnal.
- Éjjel él mind, ki szabad fenevad-
Zengve zavar fel villódzó zajjal,
Csöndemből csak kiragad, s benne hagy.

Márkus László: Vázlat csupán

életed kusza szószedet
keveredik benne minden
rím és rímtelen
boldogság
bánat
álom és valóság
szemed sarkában fény
egyre ritkábban dereng
reggelente
bambán vigyorogsz
vakult tükrödben valakire
ki nem hajaz egykori magadra
gyakorta feleded a jót
ám vélt és valós
sérelmeidből
krokodilbőrt növesztesz
bátorságod tovatűnt
lépted lassul
árnyékodnak is biccentesz

szozattovabbacikkhez

Miklós Péter: Alá a földnek

Bújj alá, alá a földnek,
bocs, most lemegyek, négyig
számolok és bemegyek, óra jár,
szájat tátva, zárat zárva,
zörgeti kulcsait piros pulóvere
báli jelmez, maszka, kezében
apró pallos, jele kép, ó, óvoda,
óvd óda, óvj, oda nem, menjek,
bújj alám, alá a földnek, gyere föl,
alája, ajánlja a lánynak halála.

fenntarhato

Móritz Mátyás: Holdtölte

Lennének-e emlékeid, és most őriznéd-e őket,
és kinek néznéd el, aki feltárná neked  a hibád;
ha koslatnál, milyen utat, erdőt, vagy épp temetőket,
és kit zsongana most körbe, a végtelen szómágiád?...

Kivel osztanád meg vágyad, sóvárgásod és reményed,
kit ölelnél magadhoz, mint tenger öleli a napot;
ki érthetné képzelgésed, és az elmeszüleményed,
szeretnél-e azzá lenni, ami neked megíratott?...

Engednéd-e a szívednek, hogy az érzelmekkel éljen,
kiben találnál bíztatást, és kiben reménysugarat;
túl lennél-e minden vágyon, és túl-e minden veszélyen,
kinek a száját keresnéd most, a kobaldkék ég alatt?...

szozattovabbacikkhez

Nagy Sándor: Paprika Jancsi

Felhasítani készülünk minden elvarrást.
Ez maradt nekünk, hogy újra belenézzünk
egymás bohóságaiba, ha már szűnni nem akarnak.

Valaki éjjel mindig Paprika Jancsit játszik
az emlékekkel. Piros ruhába bújtatja,
beszél helyette, kifésüli a gubancait,
de végül visszateszi a helyére.

Nem tudni, merre szakad a varrás,
ha tépik. Tőlünk el, egyre messzebb,
 vagy újra befelé, át az ereken, ahol egyre
jobban nyom, mint egy ipari prés, ahol
a játékok is készülnek.

Hisz mint a babák a gyárban,
az érzések sem változnak, készen kapjuk
futószalagon, szájuk bevarrva,
mint egy próbababa mozdulatlansága.

Nagy Zsuka: videoklip

(kereső)

a sarkon túl, egy kicsi utcán át,
a kisbolt mellett, ahol régen egy
trafik állt, ott van egy lépcsősor,
és ott van az Isten.

a szűk úton felfelé sok graffiti van,
macskák, ürülékek, egy anarchista
jel, mari szeretlek firka, monogramok
aránytalan szívekben. punks not dead.

a lépcsőkön nénik,
gomolyag arcukon kicsi tű a szájuk,
üveggolyó szemükben unokáknak
sütnek bélest, közben őszirózsát
árulnak, vedd a legszebbet, mondják.

szozattovabbacikkhez

Pethő László Árpád: Halálos menet

Lehetne magas
vagy magasabban ének
de lehúz – törik

a faág vége –
végeláthatatlan sor
halálos menet…

agbog

szozattv


szozat a tiszta hang Művészeti kapocs plakát szürke TérszínházTrianoni2018 trianoni szemle meghivo20180531 BGA meghivo 20180604 KJI éljszívbőlfesztivál lourdes trianon 768x432 magyarokogyűlése
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf