Simon Menyhért: Kisebbségi ének

Nem irányíthatjuk a saját sorsunkat,
Mi kisebbség vagyunk – kicsiny idegen nép,
Fa, melynek a lombja még egyre csak sárgul,
Melyet minden vihar bősz-mostohán megtép.

De mélyen és széjjel nőtt be a gyökerünk
Verítékünk- s vérünk-ázott őstalajban
És ez a gyökérzet szív dúsabb nedveket
Most, hogy mifelettünk örökös vihar van.

Ha sárgulnak is a régi üdébb lombok
S a vihar letördes gallyat és levelet,
Kik megmaradtunk s kik aztán megmaradnak,
Már látjuk, hogy élni miként kell és lehet.

Aki megmaradt és mélységesen magyar,
Nem züllött frázishős, önzően úrhatnám,
Munkára immár kész, hogy összefogással
Vállvetve dolgozzék mindannyiunk hasznán.

(Bizony, nem is kár sok, igen sok levélért,
Amely a fánkról oly könnyedén leválott
S sziszegi felénk a sok gyűlölködővel
Az önmagukra visszaszálló átkot.)
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

Nem irányíthatjuk saját sorsunkat,
Az életjogokért nekünk küzdenünk kell –
De ki fojthatná el egybeforrt népünket,
Hogyha leszámolunk valahány bűnünkkel?

Fa vagyunk, amelynek lombja sárgul,
Melyet féreg is rág és vihar is tépdes –
De már megpezsdítik áldott életcsírák
S testvéri akarás rügyeitől ékes.

Zúg sötét vihara megpróbáltatásnak,
Fájnak, égnek, marnak újabb s újabb sebek
De ha a Teremtő testvérmagyarrá vált,
Minden magyaroknak ajka áldást rebeg!

Dedinszky Erika: Fáradtság

túlérett a szó, lehull s eltottyan
a szőnyegen tehetetlenül
tested benövi lassan moha-árnyék
sebzett fatörzs, roppan s előredűl

én hátrahanyatlom, így alkotunk
ketten a csönd lágy húsában fájó éket
a kávé kihűlt rég
te kopogó harkály-körömmel téped

a szalmaszéket

1971

Flórián Tibor: Magyar vers háborúk között

Én nem tudom: mi a jobb?
Élni itt a bús földeken,
hol csak eszik és alszik az ember?
Hinni és vágyni csatarendben?
Én nem tudom: mi jobb?
Élni halálraváltan,
vagy halottnak lenni
s hallgatni mélyen a halálban?…

Kezünkben mindig
kereszt és kard volt.
De ha magasra tartjuk a keresztet,
e vad világban kihull kezünkből a kard,
s ha a kardra bízzuk önmagunk:
lehull a kereszt.

Ó, kereszt! És Te, felfeszített Ország!
Hogy megváltsalak: tollamat is néha kardként
forgatom.
De nem esküszöm, mégsem,
sohasem a kardra,
a bosszú istenére sem,
csak a keresztre!

És mégis, kezemből kiüti a keresztet
a tömeg.
Halált kiált az élőkre,
s hosszú jajjal halottat költöget.

A szeretet otthont nem talál,
fegyverek között Júdások nőnek,
s Jézus újra meghal a keresztfán.
Céltalan bolyongnak tereken és temetőkben,
s Isten ölébe futna mind,
de a gyűlölet visszatartja őket.
A pénzt dicsőítik, s tiszteletet adnak a gépnek,
a hatalom ujjai szívünkig érnek…

És nyugtalan lázas éjszakán
az ember elveszti koronáját.
Kín és könny ásnak maguknak medret,
a szél átsüvít minden terven,
gépek rohannak a századon át,
és porba hull a kereszt és az ember…

Én nem tudom: mi jobb?
Élni, hol a szeretet otthont nem talál,
vagy várni a megváltó halált?
Én nem tudom. De a századot nem dicsőítem,
s nem tisztelem a gépet,
s mit Isten alkotott:
– kereszt tövében a karddal –
az embert védem!

Gömöri György: Aki még hisz az így könyörög

– Istenem, ki a forradalmat
eszméletünk mélyén sugalltad,
ki öntudatunk vézna lángját
szítottad, hogy égig lobogjon,
hogy emésztő jelzőtüzünkre
ocsúdjon végre a világ;
segítsd meg, Istenem, e népet,
a sors méhében elvetéltet,
amelynek nemes, drága arcát
megtaposták a katonák.

(…hisz, Istenem, az nem lehet,
hogy minden, minden egyre megy,
hogy a Gonosznak már örökre
elígértél egy nemzetet,
hogy a keresztet vállainkról
talán soha le nem veszed,
hanem még inkább szent fiadnak
kínszenvedését ránk rovod,
mígnem végső leheletünkre
meghasadnak a templomok…)

– Istenem, ki a forradalmat
belénk ültetted és akartad,
ki velünk voltál azon az álom-
fényben tündöklő délutánon,
mikor az öregek sírva fakadtak,
hogy megérhették a nagy napot:
segíts meg, Istenem, a népet,
kit soha senki meg nem értett,
mert minden vágya csak remény lett,
s minden virága elfagyott.

1957

Gyékényesi György: Midőn a költő nem találja helyét

Nincs nyugtom, nincsen nyugalmam,
Idegen földön magam maradtam,
Akarva vagy akaratlan
Nincs nyugtom, nincsen nyugalmam.

Mennék én északra, délre,
Morc időn ember, Isten vetése,
Virága vagy tévedése,
Mennék én északra, délre.

Vinném én híven igazamat,
Az igazság az, mi értelmet ad,
Ez a határ s a többi maszlag,
Vinném én híven igazamat.

Hoznám én hitem hivességre
A jóban, a szépben – emberségre
Nevelném fiam, de mivégre
Hoznám én hitem hivességre.

Jönnék én magyar ki megmaradt
Büszkén magyarnak zordon ég alatt,
Álmomból fejtem sorsomat,
Jönnék én magyar ki megmaradt.

Nincs nyugtom, nincsen nyugalmam,
Idegen földön magam maradtam,
Akarva vagy akaratlan
Nincs nyugtom, nincsen nyugalmam.

1962

Kannás Alajos: A tanítványok

Látszólag minden elveszett
szög járt át csontot és kezet
meghalt a mozdulat
csupán epe maradt s ecet
s elállották a győztesek
a városkapukat
látszólag minden véget ért
a tövisekre égett vért
legyek lepték a zsoldos játszott
de éltek mind a tanítványok

Gaál Áron: Leipziger garten

Tábornokok ülnek a homokban
játszanak
fejükről a tányérsapka rég lehullt
messzire gurult
nadrágjaikon a csíkok már alig
látszanak.
Csillagjaikat visszaadták
az esti égnek
leveleiket visszavarrták
az ősi fákra
aranygombjaikat a piactéren
suhancok cserélik holnap
kardvirágra.

Tábornokok ülnek a homokban
játszanak
völgyeket töltenek fel
a dombok csúcsúig
dombokat bontanak le
a völgyek fenekéig
folyóknak vájnak új medreket
nyugatról-keletre, északról-délre
kezüket fejüket mélyen
a homokba dugják
a világ lényegével mégsem
kerülnek egymagasságba.

Tábornokok ülnek a homokban
játszanak
Kettő, három, talán négy évesek
Azt játsszák, hogy tábornokok
ma még édesek
ma még nyugodtan alszik tőlük
a város
a közeli erdő, a messzi rét,
ma még nyugodtan és peckesen
sétálnak körülöttük
a galambok
Ma még…

Lipcse, 1982

Jagos István Róbert: Hazafelé

Lassan lépdel velünk a nyár.
A sarokig még biztos elkísér.
Azon túl valami megfoghatatlan
Mindenkitől enni kér.
Lelkeket rág és énekel,
Hullajt könnyet, vércseppeket.
Kezeid csonttá fagyva szorítják
A megmaradt perceket.

2010. június 29.

Kapui Ágota: Ellentétek

Csak az elszenvedett diadal
csak a felemelő kudarc
csak az enyhet adó fájdalom
csak a megbékítő harc
csak a felhördülő ellenérv
csak a leheletnyi parancs
csak a felüvöltő fehér
csak az elhalkuló narancs
csak a szűkölködő vagyon
csak a tékozló szegénység
csak a haskordító étvágy
csak az eltelítő éhség
csak a célt tévesztett harag
csak a felét vesztett egész
csak az ármánykodó lélek
csak az orvul célzó merész
csak a bokrok alján gyáván
meghúzódó orkán
csak a költő kinek a vers
megakad a torkán

Kányádi Sándor: Öreg ének

omladó falú cinterem
repedt harangú torony
korhadó hársfán zümmögő
gyermekkorom
kidőlt-bedőlt idő
süppedt sír mohos kövek
egyszer mindenkit
elfelejtenek

vár volt vár
de még milyen vár
tatár elől török elől
bújtunk mi a kántor elől
alagút is volt alatta
attila király rakatta
ha nem ő hát akkor istván
képében a megyés ispán
ha nem lászló ha nem kálmán
minden köve tiszta márvány
úgy bizony galambom
elszolgált budvárig
de látod-e kincsem
hogy elporlad minden

bim-bam bim-bam
mindenütt csak sír van

1968

Szervác József: Idegen

Ablakaim, ajtóm bezárva.
Cigarettámat tűröm
magam mellett, s a saját
szagomat. Minden
s mindenki idegen. Anyám
kisemmizett, egy másik
némber rám hagyta összes
bűneit. Így jó. Nemzettem
kölyköket, idegen vért
oltott beléjük egy magva-
szakadt rassz. Idegen
festékkel kenik papírra
igéimet, idegen mind, aki
ismerni vél, köszön. Aki felém
kiköp. Így jó. Maholnap
idegen borosta nő az
államon, idegen utak
futnak elém, idegen
léptek kopognak, csizmatalpak
köszöntenek jóreggelt, idegen
eget bújtatnak betolakodó felhők,
idegen már a kalászban a kenyér,
szőlővesszőben bor, én vagyok idegen
tövig szakadva szeretőmbe, idegen,
idegen test bennem az Isten.

/Figyelmet! Gyarmatosítsd magad!
Anyanyelved van s gyermek
szerelmed. Most várj. Maradj csak idebenn még.
Jövőd: hat láb mély idegenség./

Albert Zsolt: Dolgozó

Este ha hazaérek, kikötöm a cipőfűzőm
felszabadulok, bár kell még pár szívverés,
amíg kiléphetek cipőm nélküli valómból.
Hatvanszor négy téglából áll a terasz.

Leülök, az udvar mozog, a fűben hangyák
cipelnek valami hétköznapi fáradtságot.
Azt hiszik eledelre való, pedig én vagyok.
Mezítláb, levegős, pihenő darabokban.

Czipott György: Nefelejcs

tavasz terrorügynökei
meténget és árvirágot
robbantottak ágyások
szendergő reggelébe
hogy
túlharsogják
apró nefelecs
azúrkék imáját

odaültem
színcsermelyeid
csöndes zengésébe
kiérteni szavad
Uram
feketerigódalban
s cinkoshodva
tárultam menedékké
ügynökeidnek

áldassék örömöd piciny
nefelejcsszirmokon
Világforgató

Deák Mór: MÉG EGY LEVÉL A KIKÖTÖBŐL

Úgy, mint a lábszag a matrózszálláson,
úgy itat át a tántorgó kikötők fényei közt
hontalan vágyakozasod: ne fuss.
Megvár a másnaposság.
Keres a víz. S a cápák uszonya
az égre mutat, mint templomtornyaid.

Milyen imákat keresel
egyre keserűbb legyintéssel?
S lesz-e meg új fájdalom
bűneidet meggyónni?

Keres a víz. A horgonyláncot
tajtékok táncolják körül,
mint téged a feloldozás: ne fuss.
Megvár a múltad is.

Mert neked már minden béke
a belenyugvás békéje:
kicsorbult szándék
szikrátlan kövön –

s ahol egy katona sodródik végig az úton,
utanányúlsz a jövőből mégis
– reszkető kézzel, mint aki már
megtudott mindent a halálról.

Ernst Ferenc: Kódfejtegetés

Hangra gyúló lámpásokat
oltogat az esti szél,
árnyékléptű tegnapomat
faggatom, de nem beszél.

Egyszerű a vírusképlet,
maszkok mögött bújik el,
szemhunyásnyi idő alatt,
a szemtükörben kép felel.

Médiából lopott szavak.
Összerakom. Szétesnek.
Itt a nyár. Most minden szabad.
Táncolnak az antitestek.

Fülöp Kálmán: Ideglázban

Csipetnyi föld,
rögeiből
Kodály-muzsika
árad a forró
esti ködben...

Holnap lehet,
hogy későn
ébredek -

hajnalok fia,
gyolcs éj gyermeke.

Az éjszakai kőrtáncnak
már vége,
Béthel  hegyéhez
indulok véle...

Ott,
lágy dombok
hajlatán,
völgykatlanok
igézetében,

ahol a
sok-sok
sarlatán
bozót les rám
a karcsú
térben,

ott,

velőkig
égő
gondban,
tüzek barnuló
hajnalán,

ahol
az erdőszéli csendből
nevet ránk
ezüst
árvalányhaj,
s megmar
a kolontos csalán...

Betüláncok,
szófüzérek.

Sintér időt
rejt a holnap.

Hideg,havas
arcok árnyán
vesztegel
az öreg csónak -

hajszol
baljós
gyanakvásom,

hitem helvét,
nem adom fel
népem
nyelvét.

Vastag
kálvinista nyakam
ellenére
sem fordítom
fel a világ

Isten által
rendelt rendjét.

Mindennapos
ideglázban
élek tüzek
lobogásán
Kis- Küküllő
mosolyában...

Jóna Dávid: Hogy állunk

szenzorok és algoritmusok
figyelik minden billenésünk
adathalmokban lapulnak szokásaink
akár életünkön
akár halálunkon vagyunk
fontosságunk és feleslegességünk dialektikájában
forgolódik önvédő közönyünk
miközben kérdéseink
ha vannak
nem várnak valós válaszokat
hanem kikeresik azokat
amelyek átmeneti megnyugvást hoznak
hízelegnek
simogatnak
vagy úgy dühítenek fel
ahogy az a komfortérzetünknek még kényelmes legyen

eközben a kibányászott szilícium
hasznosul és tanul
a kriptovaluták
a digitális arany
metszi ketté a világot
a szellem már rég a palackon kívül
hajt a kimaradástól való félelem

miközben csak épphogy beszélünk róla
telefonunk a globális világ csápja
lehallgat minket
kitapogatja azt is
amit nem akarunk
így már nem konfekcionált a reklám
hanem a ránk szabott

nem sok választásunk van
annyi csak
hogy belemosolyoghatunk valamelyik
ipari kamerába
hogy a mosoly adatbázisban
is helyünk legyen

lehet
hogy ez intelligencia
de olyan mesterséges
közeli és távoli egyben

Kalász István: AZ EGÉSZ KÖRNYÉK

Itt a szegény környéken sok az
eb a kutyák elfutnak a járdán
köztehertől repedt a betonlap
a házkapun nem zár a bilincs az
autón gyógyszertől zúg a fül sodródó
dohánytól sípol a tüdő a mentők jönnek-
visznek a miniszteri autó áthajt csak a
környéken itt a mondat tétova a jel-
szavak kitúrják a plakátról az igazat itt
se útlevele se bőröndje senkinek és
miközben a kábeltévé sorozatban ad
végítéletet éjjel sokan állva alszanak.

Karácsonyi M. Bea: csak szólj

hogy tudjam holnap érkezel
legyen időm átsikálni lelkem köveit
átmosni érfalamon közös emlékeinket
kiakasztani szívem előszobájába
mindkettőnk hálóruháját
megöntözni a zselatinvirágokat cukorral
leporolni a csókod helyét
végül kiszellőztetni ujjaim közül
hogy nem fogta meg senki a kezem
amióta elmentél

Kemecsei Gyöngyi: Egy fáradt este

Mint ottfelejtett reggeli teában,
rongyosra ázott a napban
minden filterem rég.
S tőlem lett fáradt,
dermedt és fekete,
mint mostanra odakint az ég.

Agyam bosszantó,
engedetlen lendkerék,
felpörgött elmém meg nem áll.
Félédes szavakkal
hazudik enyhülést
egy csábító, hűs borospohár.

Gyomromban lassan
olvad szét a megromlott,
bent rekedt világ.
Beszívtam, kifújnám.
Nem is tudom már...
...talán épp ma este vár rám
a soha el nem szívott
első cigarettám.

Kiss-Teleki Rita: Még dolgom

Mennyi sors kapaszkodott beléd,
néhány évre megállt az idő,
amilyen közelről figyeltél láthattad
milyen, ha belülről feszítő,
mégis néma, mint a rák a sejtjeimben,
pedig a csendből aligha nő virág,
remény a feketében nincsen,
még most is tudok sötéten gondolni,
hogy élni akartam, akárcsak anyám,
ez az eleje vagy már a vége,
még azt sem tudtuk igazán,
de a fontos úgysem múlik el,
és én megnyugodni akartam neked,
mert veled van még dolgom
vigyázni múltat, vigyázni gyermeket.

Máté László: Zárj be –

uram segíts
vagy hagyj magamra
akkor tudod kié leszek holnap
mint egy megrágott félig rohadt alma

uram ne bánts
ha rakétákkal lövök
szavaid érvénye szemtelenül örök
akár egy változó csodálatos féreg
éledő halálban én is ítélek

uram a választ ímélben várom
legyél sok áthágott saját szabályom
innék pálinkát ha lenne még körte
zárj be szabályos ősbörtönödbe

Müller Péter Sziámi: HAMLET ÉS A DILIBÁB

Míg tested gépe működik,
és stroboszkóptól működig
mindent bevetnek látszatért,
hogy tested szépen állja még
bármely eszközt, mit szentesít
a cél, hogy szét ne essen itt,
s hogy elmondhassad: emberek,
ím’ én vagyok, ki nem merek
meghalni se, megélni se,
s, hogy nép bálványa, fétise,
totem, tabu addig vagyok,
míg sminkesek meg angyalok
imádkozása egybetart,
és összejön még egy restart,
de hogyha végül egy betart,
nem rakja rád, mi eltakart,
vagy nem mond kendőző imát,
nahát, akkor: szervusz, világ.
Rendszerbe állt az őrület,
a működés így könnyű lett:
csak áttekinthetetlenül
cikáz az ember, s elvegyül,
szabadvegyérték-titkolás
az új tantárgy; s az iskolás,
banális énekmód ural
jobbra és balra; ágyúval
lövik a döglött cinegét,
ki tökös volt, ma kiherélt;
fejétől bűzlik Dánia,
ki kéne magát hánynia,
szájat töröl, restart, rilód,
leadva így néhány kilót
a túlkoros, de tettre kész
királyi sarj tükörbe néz
s örvend, bár cseppet irritált.
Mögötte gyilkos dilibáb.
Nos, kedves Hamlet, ennyi telt,
de miért is kérnél több hitelt?
Ha inni kedved nem maradt,
évnek tűnik egy pillanat,
a nép kegyéből rég elég,
nem írnál újabb népmesét;
apád bosszulni kész nem vagy,
sőt, minden szándék cserben hagy,
a cselekvéstől undorodsz,
és önkörödben úgy forogsz
a látványoktól el, csak el,
mint akit az sem érdekel,
lenni vagy sem, és miért, ha úgy,
csak fohászkodj, hogy mit se tudj;
a kard, hogy legyen mérgezett,
te lehessél beérkezett,
fékezd meg habozásodat,
tettekre vár a kárhozat.

Nagy Horváth Ilona: Ne

Ne engedj el.
Ahogy a szobrász álmától lázasan
töri, csiszolja tökéletességig az ívet,
míg keze alatt megdobban, virágokra bomlik
és kelmét gyűr a márvány,
úgy alakítom magaméhoz a szíved.
Akárhány mozdulat, akárhány félszeg óra,
véges időmből végtelent szakít a nem alkuvó,
elkészülünk egyszer.
S akkor megdobban, virágokra bomlik
és kelmét gyűr a márvány.
Csak
ne engedj el.
S ha elmennék, hívj vissza.
Magadhoz, magadba, ahogy a folyó vizét
issza mohón a part, mondd, hogy jó nekünk
ez a sok színes kavics, mit élénkre mostunk,
mondd, hogy dolgom van itt, hogy dolgom van nálad,
törjelek akár, ha válladra sodorja hajam a szél,
rendben vagyunk.
S elkészülünk egyszer.
S akkor majd megdobban, bomlik és gyűr.
Csak maradjak még.
Vagy jöjjek vissza. Ha kell, kelletlenül,
de mindig és mindig.
Hívj. Mondd.
Nekem már hallgatni kell. Téged hallgatlak.
Mindig és mindig.
Ne engedj el.

Nagygábor Margit: Apám emlékműve

"Három hónap,
ennyi még az élet.
Adjon meg neki
mindent, amit csak kér.
Megérdemli, Gyuri bácsi
jó ember volt" - mondta
kimérten az orvos,
a mosoly arcomra fagyott.
Kitámolyogtam a rendelőből,
zsebre gyűrtem a papírokat.
Apám, a váróteremben
szelíden ült egy széken,
s újságpapírból gondosan, egy
aprócska hajót hajtogatott.
Mellére bújtam,
mint kislány koromban,
nem ütött meg sosem, igen,
jó lélek volt, embert sem ölt,
s a gyilkos háborúban
lövészárkokban bujdokolt.
Mikor utolszor láttam élve
megadón feküdt a hordágyon,
mint Jézus a kereszten,
ártatlan szemében rémület.
"Aztán légy férfi!"- súgtam
bátorításként fülébe, s ahogy
néztem meztelen talpát,
egymáson keresztbe tett lábfejét,
a több ezer éves
szögek helyét kerestem,
s tudtam, bevégeztetett.
Apám úgy szenderült a halálba,
ahogyan élt, észrevétlen.
S kénköves tűzként sajgott
bennem a fájás... apám,
nem támad fel a harmadik napon.

Pethes Mária: HATÁROZATLAN IDEJŰ BEZÁRÁS

ez a második hullám vagy ki tudja marhaság
hogy a vírus kizárólag este nyolctól hajnal ötig
garázdálkodik egy barom vagy ostoba felelőtlen
fajankó kit érdekel hogy magaddal nem törődsz
de ne veszélyeztesd az életemet ne álljon már
a nyakamra nagyokos jön a harmadik a negyedik
hullám minden politika kívülről fújjuk a maradj
otthon hangzatos ukázt nem kötünk szerződést
határozatlan idejű bezárásra kiszökünk rendre
szeretteinkhez egy ölelésre szeretőnkhöz egy
gyors menetre akit elkap a rendőr az hülye
játsszunk fuss az életedért száz-ezer forintos
helyszíni bírságot neki kellett nektek denevért
enni idióták ugyan már egy kínai laborból
szabadították a világra ezt a szart minden
politika majd meglátjátok ha beindul a vakcina-
háború itt mindenki virológus majd a doktor
Bubó megmondja a valódit ki a fasza gyerek
aki nem hord maszkot akin se kard se golyó
nem fog ezerrel megy a vakcinairigység
gyűlölsz mert Pfizert kaptam gyűlölsz mert
később oltottak mint engem bi-bi-bí nekem
több krónikus betegségem van gyűlölsz mert
öreg vagyok gyűlölsz mert nem tudod megéred-e
az aggkort mindennap szépen felöltözöm kifestem
magam mi a fenének karantén-est lesz néhány
főkolompos röhög rajtunk a nagyvilágban ide-oda
röpködnek nekik senki nem parancsol te analfabéla
érted lobbiznak hogy legyen mivel beoltani téged
bár döglenél meg akkor jutna másnak védelem
tanulj meg írni aztán böfögj nem látjátok hogy
packáznak az életünkkel azt tesznek amit akarnak
nem szólalunk fel ellenük miért a tavasz késése ellen
tudsz tenni valamit be vannak ezek betonozva
a hatalomba minden politika jó fotelforradalmárok
dohogjatok nekünk még van mit ennünk felszeleteljük
a karatén-étkező asztal lábát csipsznek legalább
lelappad a derekunkról az úszógumi bár lenne
némi eredménye raboskodásunknak Táncsics
nem szívott ennyit mindenki nyugodjon le
a pihébe a foci ebére kinyitnak mindent
óriási felelőtlenség olvass híreket elsők vagyunk
Európában a halálozási listán micsoda dicsőség
eddig mindig utolsók a haladásban a tisztességes
tájékoztatásban a fizetésekben a nyögdíjakban
a szociális háló szövésében az életszínvonalban
a szólásszabadságban a biztonságban minden politika

Szabó Lajos: Ha behunyom a szemem

Ha behunyom a szemem,
akkor látom...
Látom Anyát, ahogy a klinika ablakából integet.
Hallom, ahogy Apa azt súgja,
-nézd csak ott van…
és... Ő...
Emlékszem Anya halvány kék köntösére,
azokkal a steppelt apró kis párnákkal.
Anya!
Akkor ott, alig két éves vagyok,
bámész, kis emberpalánta.
A húgom akkor született,
ez az első emlékem...
Az első,
ahogy Anya az ablakból integet.
Ősz...
Súlyos nagy darab falevelek,
hanyatt,
a nyirkában hűvös beton kockákon.
Mégis, csak a földszagát érzem...
Anya haza jöhetnél megint...
Ma olyan idegen a reggel,
az első kávé, a ház, nélküled.
Anya gyere haza kérlek,
ígérem mindig jó leszek...
Ha újra behunyom a szemem,
érzem, ahogy
Apám munkától kemény tenyerében
melegednek apró ujjaim.
Fogja a kezem...
olyan igazi ott, akkor minden...
Te is Anya...
Az Ősz is...
A sós kifli is, amit Apa hozott.
Csak voltunk.
Tudod Anya...
Látod most Április,
amolyan hamis Tavasz,
rút cafka idő!
Hideg van...
Anya!
Még mondanék valamit,
de bömböl
és szétfolyik bennem a világ!
Hallgatni kellene,
itt a temető csendben,
vagy valahol máshol lenni:
veled, veled, veled!

Szentjánosi Csaba: Reggeli Csönd

Olyan csönd van, mint az Alföldön,
mikor elvonult a ménes,
a Pegazus-ló párája itt maradt,
ujjaid: kis gyíkok – bebújnak kabátzsebedbe,
én gondolataim-pókfonalával
átszővöm a világot, hogy tudjam merre jársz,
olyan csend van, mint a II. világháború után
a temetőben…a szétszakított kerületeket,
naponta varrják össze a villamosok, buszok,
éppen valamelyiken szorongsz,
a többi utassal, embertársainkkal együtt,
ahogy percek – állomásain megállsz,
tegnap nem aludtál itthon, Édesanyádra vigyáztál
Soroksáron, én éjszaka dolgoztam…
reggel kikapcsoltad a rádiót (ilyen hatásod van) –
ahogy hívtál, míg vezettem,
olyan csönd van, mint a Teremtés előtt…
a gyerekeknek mini játszóterük van: a számítógép,
az árva hinta, mintha kiszállt volna belőle
Fragonard hölgye,
mindenki siet…csak a vers lép méltó,
lassú léptekkel….
a teafiltert: bennem vágtató lovak szemtakaróját,
már kivettem óriás bögrémből, amit átfogok,
mint Isten, kezével a földet,
csönd van…de a te csönded kellene,
hogy végre meghalljam saját szavaimat….

Timea Gulisio: Pacsirta

Hajnalban hazafelé,
Akár hozzád is mehetnék.
Az udvaron
Faluvégi nénik temetővirág-illata.
Pajzán erdészek mohaszaga.
Pedig város ez.
A szédítően rókahugyos utca.
A bűn mézes párája.
Hajléktalan cipőben jár a tavasz.
Behúználak csókolózni
Az alagútba.
Én nem lakást, csak szobát bérlek.
Magát nem szerető ember fészke.
Gyere, madárka.
És vagy soha többet nem jössz,
Vagy káoszomban a rend leszel.

Tóth Gyula: Viharjelzés

A Temzén felúszó bálnák tetemei,
zsilipek közé szorítják szorongásaink.
A hidak ívei, mint sírboltok,
közrefogják a város méregtelt vénáit.
Olyan szenvtelenül zsivajgó
e tetszhalott lüktetés,
szinte beleborzonganak
az autók fénypászmái.
A csönd itt tapintható hiánybetegség,
az immunitás részleges, vagy teljes nemléte,
vakcinaútlevéllel hagyjuk magunk mögött
a természetidegenül beépített partot.
A viharjelzést csak kevesen veszik komolyan.

A sirályok Mekka felé kezdenek repülni,
hosszú tömött sorokban,
de sokuk elhullik az út folyamán.
Kirakatok lankadt, betört szemei,
kutatják a meghasonlott létezés spektrumát,
a várost most gyújtják föl az égre,
az elszenesedett Isten is
a globális felmelegedést szolgálja.
Tik-tak-tik-tak-tik-tak…
toronyóra lánccal omlik a mélybe…
ma jól laknak a kóbor kutyák végre…
mert a viharjelzést,
csak kevesen képesek komolyan venni.

Kalitkákból kiszabadult papagájok, hollók, beók
adják tovább az emberi nyelvet fiókáiknak,
’’csőr-hagyomány” útján.
Itt a lámpavasak régi-új evolúciója,
míg le nem rohad róluk
ez elátkozott újbarbár kor.
A túlnépesedés csak egy statisztikai számadat,
ahogy a politika dobálózik a számokkal és szavakkal,
még a Sátánt is hadrendbe állítanák,
a felbontott térkő burkolatok
újrahasznosítására,
csak kielégítő mennyiségű közpénzt kapjunk rá
a mentálisan zavart teremtőtől.
A viharjelzés hirtelen kettes fokozatra váltott.

Varga Rudolf: JÁTSZIK KICSIT

Macska az egérrel,
játszik még kicsit
szíveddel a halál, mielõtt
megesz,
édesíti még sejtjeidet,
véredet,
s
olyankor, olyankor
talán
megérzed,
mégiscsak, mégiscsak
van, van, van,
van
aki,
van aki
igazán
szeret.

Zsebők Csaba: – Nyomot hagysz, Anyám –

Apám, bár mindent megtett,
inkább sötét fellegeket látott,
kevesebb fényt –
Én többet, de féltem, hogy csak egyre nő
a riasztóan feketéllő felhő
Aztán győzött a fény:
kicselezted a kórt

S még hagyod itt nyomaid –
De azok már ott pihennek
nagyatádi kövön,
a pécsi Barbakánon,
pesti iskolákban,
Tihany oldalában,
diákok fejében,
Borcsi-zsigerekben,
Zsombor szép lelkében,
s magával mindennap megküzdő
fiad szellemében

Csepreghy Ferenc: Quimbó dala

A népboldogság drága jó,
Nem minden boltban kapható.
Kutatják éj-nap szüntelen
A bölcsek: melyik fán terem?
Ennek a kormány galiba,
Annak a népben van hiba.
Szokás mióta a világ –
Egymásban lelni a hibát,
Pedig világos mint a nap:
– Bár nem hiszik sokan –
A népnek, milyent érdemel,
Olyan kormánya van.

A népszerűség drága jó.
Nem minden boltban kapható.
Kutatják éj-nap szüntelen
A pártvezérek: hol terem?
Az elveknek van kelete,
A hordónak meg feneke…
Szokás mióta a világ –
Egymásba lelni a hibát,
Pedig világos mint a nap:
– Bár nem hiszik sokan –
A nyájnak, milyent érdemel,
Olyan kolompja van.

Az asszonyhűség drága jó.
Nem minden boltban kapható.
Kutatják éj-nap szüntelen
A férjek: melyik fán terem?
Míg másutt jár a férj uram,
A kertben gyakran kutya van!
De hát megszokta a világ
Egymásra tolni a hibát,
Pedig világos mint a nap:
– Bár nem hiszik sokan –
A férjnek, milyent érdemel,
Olyan nőcskéje van!

Kossányi József: Mint eredeti madarak

Nótás patakok szökellnek bennem
és nem öregszem meg
soha.
Már virággal a szívemen járok
zöld dombokon
és szép estéli tájon.
Minden ablakot szélesen kitárok,
ha pitypalatty szól,
vagy messzi pásztorsíp.

Boldog vagyok és ragyogó,
mint fiatal nyírfák
aranyos hajnali fényben.
A béke és öröm
ölelkezve járnak végtelen,
szíves portámon:
húsvéti barkával az egyik,
tüzes borral, szerelmes szóval
a másik.

És szeret az ég és szeret a föld:
nagy szerafi álmok,
zsíros búzaföldek,
szerelmes lángok.

Már virággal a szívemen járok
és fütyörészek,
mint eredeti madarak
s félelem nélkül élek a nagyhomályú
korban…

Mécs László: A feltámadott Lázár tűnődése

Ki meghalt: már ne térjen vissza többet
s siralomház poklából, se sírból,
mert minden embert kérdőjellé döbbent.

És felkiáltó jel lesz sok-sok ember:
fölösleges lett! Úgy néz rá a Május
s a dús-emlőjű Nyár, mint a December.

Feltámadt ember kínnal kéri vissza
a szétbitangolt holmiját s pirul, ha
egy kérdőjeles arc válik komiszra.

Ó nem nagy dolgok – ám pár perce boldog
volt például bőrös vadászkalapja
alatt, míg félrevágta és rikoltott.

Hogy kérje vissza az új birtokostól?
a bicskáját, bakancsát, ócska háti-
zsákját, világjáró vándorbotostól?

S hogy kérje vissza nem egytől, de száztól
bútorzatát, kutyáit? Hogy terelje
lepkéit vissza, mint nyáját a pásztor?

Harangvirágok kék giling-galangját
hogy hajtsa vissza a lelkébe? Dúcba,
vagy szívbe hogy terelje sok galambját?

A méheit hogy hívja méhesébe?
Volt cimboráit koldus-asztalához?
S a boldogság Kék Madarát szívébe?

Én föltámadtam s minden arra döbbent,
hogy köntösömre már sorsot vetettek.
Aki meghalt, ne jöjjön vissza többet

Nátolyáné Jaczkó Olga: Elibéd!

Ha egyszer azon, a nehezebb félúton jönnél elém!
Mikor egyedül vagyok az őszi mezőn,
ahol a sár akkora erő,
hogy magába hív rántani engem!
A növények szaga nincs szépítő illattá szűrve,
s mindenünnen kihívólag dicsekszik a föld,
hogy nem csupán hullott falevelek,
hanem emberszívek is ott rothadnak
sokszoros rétegeiben.
És érzem, hogy nemsokára az én szívem is
veszendő sorsára fog jutni!
Ha ekkor itt jönnél elém!
Én nem kívánnám, hogy átvedd tőlem
az egész földnek fél terhét!
Csak átkarolnál és vigyáznál,
hogy meg ne billenjek szörnyű terhem alatt,
hogy mindig egyenesen menjek…
Néha egy kicsit mókázva is tarthatnál
a helyes irányban, virágot lengetnél,
vagy nyulacskát mutatnál az ujjaidból,
mint nyugtalan gyereknek
az ambiciózus fényképező…
De mi mindig csak ott találkozunk,
ahol a kultúra sínekkel és aszfalttal
szabályozza könnyűvé az utakat!
Ott segítesz átvenni a terheimet,
melyeket nem az ősi rendeltetésből,
csak egy kereskedés polcairól hozok magammal.
Itt vagy hozzám jó, olyan jó,
amilyennek lenni megengedi az illem…
Könnyű, szénsavas bort töltesz a poharamba,
amely csak annyi jót ad nekünk,
hogy libbenünk tőle jobbra és balra,
mint a pohárban felhabzó buborék

Pósa Lajos: Türelemmel küzd az ember

Türelemmel küzd az ember
S boldog soha nem lehet:
Izgalomban, siralomban
Tölti el az életet.

Hogyha van is néha egy kis
Nyugodalma, öröme:
Megzavarja, elnyeli a
Búnak, bajnak özöne.

Úgy van. Itten drága minden.
Drága minden örömünk:
Egy kis jóért, mulandóért,
Százszor is megfizetünk.

De a végzet annyi mérget
Dob kelyhünkbe untalan,
Hogy az a kis édesség is
Keserű, mi benne van.

Szomorúság, nyomorúság,
Vértanúság életünk:
Több erénnyel, több reménnyel,
Mint sikerrel küszködünk.

Addig-addig küszködünk, míg
Megjön a nagy jutalom:
Öröminket, keservinket
Elnyeli a sírhalom.

Gaál Áron: Ma is, mint tegnap

Ma is, mint tegnap cinkék, fecskék, rigók,
és egy különleges, erdőt idéző
ibolyacsokor.
Illatok, ízek és ahogy kinyílik
az üvegkannában a tearózsa.
Sajt és olivabogyó, bor és talán
egy szó,
egy lassan megszülető mondat picike
töredéke.
    Rajtunk múlik, hogy mivé válik majd,
és tán rajta múlik, hogy megformálódva
mivé alakít minket, téged, s magamat,
ahogy minden alkotás maga formálja
a magaképére alkotóját

Jagos István Róbert: Egy dologban sohasem

Szerettem veled lenni.
Karodba ölelve hajoltam hozzád
és úgy majszoltuk a pogácsát,
botorkálva a fagytól málló
téglákon.
Nem szeretted, ha siettem.
Úgy élsz, ahogy mész.
Nem hagysz időt magadnak, másnak.

Kenyérhéj szagod volt.
A gyerekkori zsibbadás a fejben még
mindig elkap, ha pékség mellett
megyek el, pedig már a szag sem ugyanolyan.
Mintha elvitted volna magaddal
és ami maradt, az konzervált emlék csupán.

Nem tudom mennyire fájhatott neked,
ha elhúzódtam tőled egy-egy barát láttán
és magamra öltvén a cinkosságnak hitt
önteltségem, magadra hagyva, hátra sem nézve
fordultam le tőled a legközelebbi sarkon.
Sosem mondtad, hogy fáj.
Voltak napok, hogy feléd se néztem.
A vályogfal olyankor földrésszé változott
és hiába verted, hangja elcsitult az akkori messzeségben.

Már akkor is hittem.
Hittem, ha bármi is árt majd nekem,
te ott leszel és ott folytatunk mindent,
ahol abbahagytuk.
Pogácsát eszünk, egymásba karolunk,
én panaszkodom,
te várod a következő sarkot,
ahol majd hirtelen eltűnök.

Hazudhattam, kérkedhettem.
Te csak bólogattál, mint aki tudja:
nekem a hazugság önigazolás.

Egy dologban sosem hazudtam.
Amikor kettesben voltunk,
mindig mamának szólítottalak.

2015

Kapui Ágota: Felismerések

Ötletet dobálsz felém mint kavicsot
próbára teszed tavam néma tükrét
végigkacsázik lelkemen a perc
és megfodrozza hátamon a csendet
az iszap-mélybe rejtett remegést –
amputált dallam jajdul még fülembe
s mint fantomfájás megforgatja orvul
csonkolt szerelmek húsában a kést

*

a porcelánbolt kényes polcain
ott terpeszkedik öntudatlanul
az elhízott vén balerinák álma
s az ólomlábú öreg obsitos
kit skatulyába kényszerít a múlt

*

Csak akkor ismered fel
hogy a leszedált szerelemben
kényszerzubbony volt
a boldogság
ha felszabadult leláncolt ölelésed

2017

Kányádi Sándor: Félárnyék

terasz-mellvéden tollászkodó
szürke galamb mögötte
virággal csorduló zöldre-
festett láda

félárnyék van:
átlag

burukkol a galamb
tele a begye
társra vágyik

ó szemelgető boldogság
címerbe illő jelkép

nemhogy leparittyáznám
morzsát hintek
édesgetem

1975

Szervác József: Háttal

Mindent tudok. Én, szerelemre vén,
halálhoz túlkoros, jól ismerem
saját emésztőrendszerem,
s tudom, hogy nincs hit, lutri a remény.

Akárha én eszeltem volna ki
minden kőtáblák palinódiáit.
Semmiféle Megváltó nem járt itt,
csak néhány házaló! és valaki

mindenkor akadt viszonteladónak
a ragozatlan, nyers igékre,
valaki mindig valutára cserélte
a hamis rézgarasokat. Maholnap

minden aranynak lesz gagyi fedezete.
Mindent tudok. Tudok egy gyülevész
nyelvtant is ahhoz a kevés
menekült szóhoz, miből megértene,

ki pertuban van hóhérral, gyóntatóval.
Mindent tudok. Tudok egy furcsa
fantom-fájdalmat: egy bolygó múltja
csövezik bennem, a holnapról ha szó van.

Mindent tudok. Hogy e játék világ csal.
S tudok egy ölelést. Bevackolnám magam
arcod arcába, amíg nyitva van,
lennék benned fogoly madárdal.

Minden jövőmnek végleg háttal.

Albert Zsolt: Kevert

Reggelenként kevered a kávéd, imádkozol
és a láthatatlan közben vegyül az illattal.
A kételkedés lefelé hull, hűvös homokká válik a padlástérben.
Elmondott imák várnak a megtörténés betonpadkáján.

Fekete szemetes edények az utcán egymás mellett, hétfőn hét óra után,
csak a felfelé futó ereszek tudják megvigasztalni gyorsabban az eget
a kétségbeesésnél. Esténként levelet írsz, fogat mosol, pizsamába bújsz,
töltőre teszed magad, reggelre üzeneted jön.

Arany Tóth Katalin: Morzsák

Ma halált tagad,
és gyűlölve gyászol
a torzult jelen.
A láncra vert szabadság
toporogva táncol
egy szűk négyzetméteren.

A szemek íriszén
messzire fut a fény.
Hajnali fagyok ölelik
a szívekbe vermelt vágyat.
Hideg csöndek simulnak
behúzott, álmos ablakokra,
könnyével permetez
a túlhordozott bánat.

szozattovabbacikkhez

Czipott György: Camera obscura

sem ítélek, sem
akasztok,
vagyok rend s nem
rendtartás szerint.
testvéreim halott költők
és földdelistenes
parasztok.

nicsen múlt
és nincsen jövő,
csak míg elhívatsz
kettő közé.
lettem így hát
számadása
mindnek, mi hazává
felnövő.

lesz, aki van, lesz,
aki volt.
kerék, míg küllői
kitörnek,
úttalan utakra fordul –

szakadást sem tüntet
laza folt;
szép akarat már
csodatett
s otthonul világ
szövedéke…

Deák Mór: ÁMÍTAT

testem templomában
ma este a bor áldoz
fohászkodik is minden
már elmúlt ámításhoz

ámítson tovább minden
ámítson tovább engem
ámítson tovább ördög
ámítson tovább isten

ámítson tovább templom
ámítson tovább ember
hogy haldokló hitemből
ne magam emeljem fel

hogy legyen aki hallja
hogy itt már minden jajgat
hogy végre ne a legalja
vegye át a hatalmat

Ernst Ferenc: Közeledve

Feléd megyek, hogy magamhoz érjek.
Felém indulsz, hogy magadra lelj.
Betakarlak, mint fa törzsét a kéreg,
ahhoz, hogy láss nem kell, hogy figyelj.

Téged nézlek, önmagamat látom.
Te bennem talán saját képedet.
Észrevétlen léptünk át a gáton,
áradást táplál a zúgó képzelet.

Hallgatom, ahogy szavad szól.
Vidáman, mint a hajnalmadarak.
Várat építünk őszinte szavakból,
érzéseinknek védővonalat.

Nem rejtőzködünk, nincsenek miértek.
Ahhoz, hogy láss nem kell, hogy figyelj.
Feléd megyek, hogy magamhoz érjek,
s te felém indulsz, hogy magadra lelj.

Fazekas István: Adél napi hexameterek

Mottó: „... nem tudok én meghalni, se, élni se nélküled immár."
(Radnóti Miklós: Hetedik ecloga)



Látod, Adél, ím nélküled elvesznék, s porom izzó

ponttá válna az űrben: lennék alkonyi csillag,

esti halálig tartó elsuhanó-szomorúság.

Csókod nélkül, mint a beteg rab, csak toporognék,

s nyígnék, mint lőtt szarvas a nádban várva a véget.



Ó, örök átok: vétke kinek nincs, meglakol érte!

Hulló vére nyomán szaglásznak, s üldözik egyre

hajladozó nyavalyás kis senkik, törpe fajankók.

Hogy kivetették rám is a hálót! Földre omoltam,

ám a harang kondult - fölemel még engem az Isten.



Lám az idő peremén áldott meg hű szemeiddel,

holdunk árnyékában fonta körém karodat, s már

nem tudok élni se, halni se nélküled, égek örökké,

s bár a halál havazó meredélyén lépegetünk is,

félelmünk nincs, boldogan énekelünk csak az Úrnak.

Fövényi Sándor: Végállomás blues...

Éjfélre jár. Hosszú sóhajú
vonatán befut a csend.
Az állomás tétován mereng,
lopva fényét oltja, s
mellékvágányra tolja zaját.

Eső készül. Valami konok,
monoton, éj illatú.
A villanydrótokon szomorú
song zsong, talán blues búsong -
lágy húrjain ring, szorong a dal.

Acélszálak zúzott kőölén
karnyújtás a végtelen.
(Halkan röhögő váróterem)
Egy jegy fülébe súgja:
nem létezik oda-vissza út.

Felriadok. Számban borom
savanyú íze hever.
(Aludj, aludj a szél énekel.)
Hiszen utazni jöttél,
sorsod megváltott jegyén, oda.

Éjfélre jár. Hosszú sóhajú
vonatán befut a csend.
Az állomás tétován mereng,
lopva fényét oltja, s
mellékvágányra tolja zaját.

Fülöp Kálmán: Most is

A csók, amely
az évek
tüske-álmán
volt-éjszakáim
sötétjén kísért.

A szó, amely
a feledés
homályán
ott esedezve
bocsánatot kért.

A mozdulat
feléd nyújtott
csokorban –

arcomra ma is
mosolyt csal
a nyár…

Fűzbarkák
csendjén
találkozásaink
távolából

a közelséged
hozzám ma is
visszajár.

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf