Ványai Fehér József: Így hullatja

Nád lábán a feketerigó
Kocsiban ülök és lesem
Csőrrel motoszkál sarjadó fű közt
Kilátásom a kilátástalanság
Mintha fejest ugrana a földbe
Fekete föveny napom
Szalmaszálra előrebukik
Nyitott verem a holnap
Így hullatja tollunk örök
Fészeképító, világnagy tavon.

Végh Attila dr.: Tenyérnyi gondolat

Szenvedély. Talán ma elfelejt.
Rettegés. Koránt sem érdekelt.
Kongatom. Ki hallja hangomat?
Szárnyalás. Tenyérnyi gondolat.
Napsugár. Vörösre fest e fény.
Sajtpapír zizegte költemény.
Szenvtelen sorokban íztelen.
Szürkeség. Ma szinte jobb nekem.
Koptatott időkben él e szenny.
Számvetés. Mutatni kénytelen.
Lesz, ha majd hiába hallgatom.
Képzelet halálba andalog.
Szenvedély. Ezernyi gondolat.
Szárnyalás. Bezárja sorsomat.
Napsugár. Fehérre fest e fény.
Hamvaink vetíti szerteszét.

Anka János: Vitézi ének

(Nagy a boldogsága a lantos diáknak:
Az árva végeken most új hősök járnak…)

Hajh! kurucok új riadók szólnak,
E viharzúgban csodamódon
Megjött a hangja a tárogatónak:
Kesergőjében régi harcunknak –
Viharai zúgnak!

Most dicsőség lett mi kurucvoltunk:
A békességben, boldogságban
Szegény, hazátlan bujdosók voltunk…
Most ránk ismernek a bajjal szemben –
A veszedelemben!

A régi harcok tüzében égünk:
A világ minden hatalmánál
Százszor erősebb a mi hűségünk…
A hon határán táborba száll ma –
Rákóczi villáma!

Hajh! talpra! lóra! kurucvezérek:
Most visszaszerzi mi hazánkat
Ez a sok vakmerő, kőszikla-lélek:
Ezek megállnak harcok sodrában,
Vérzivatarában!

A veszedelemben jobb sorsot érünk:
Drága kincse lett országunknak
Mi árva hitünk, mi olcsó vérünk…
Szegény kurucok új utat vágnak –
E labanc-világnak!

(Nagy a boldogsága Mikes Kelemennek:
A magyar bujdosók most mind hazamennek…)

Áprily Lajos: Ismét viharban

Az út, amelyen itt oromra értem,
nem pázsit volt, csak vulkán-lökte kő.
A szirt, mely durván megsebezte térdem,
nem nyugtató hely: villámos tető.

Most is vihar jön. Ködben áll a lábam,
suhognak lenn a vén fenyő-sorok.
Hallom, heregnek Isten pitvarában
a lázadó felhő-komondorok.

Lelkem kibontom a szabad rohamnak,
szél tépi össze kurjantó szavam.
A ködben nagy, szabad szárnyak suhannak
s a szélnek is szabadságszaga van.

Hegyet, vihart, villámot fogva szemmel,
itt állok, mint egy régi bujdosó,
s lihegve érzem táguló szívemmel:
mily szent a szent Petőfi-ízű szó!

Hadd zúgjon már a fellegek csapatja,
sziklák echója verje rá a tust:
A hegy zenéje még egyszer fogadja
a búcsúzó, szilaj romantikust.

Leszállni? – Messze lenn, amerre jöttem,
egy foltra még az Isten fénye süt.
Állok, míg megzúdul a menny fölöttem
s arany dárdával egy villám leüt!

Bárd Oszkár: Kell lennie

Kell lennie, kell lennie egy szónak,
amelyet hogyha elkiáltanék,
megoldódnának minden görcsös titkok,
és szent-békére virulna az ég,
egy szó, mitől az egyensúlyvesztett
világ helyére billen csendesen,
egy szó, amely a harcokon túl vibrál
és tilinkózik túl a csendeken.

Kell lennie, kell lennie egy szónak,
mitől szétporlad minden torz, hamis,
egy szó, amely gyöngédség s vad erőszak,
együttesen korbács és balzsam is,
egy szó, melyben pokoli partitúrák
robaja mellett égi hang dalol,
egy szó, amely káromkodásnak indul,
de zsolozsmává szépül valahol.

Kell lennie, kell lennie egy szónak,
mitől az ájult öntudatra tér,
szolid mederbe mitől visszalendül
a testvérgyilkos, buja, balga vér,
egy szó, amitől halkan feloldódik
a sok hurok, póz, ádáz, hülye csel,
egy szó, amit a mikroszkóp s a távcső
egyformán lát s egyformán helyesel.

Kell lennie, kell lennie egy szónak,
mitől a vad láng bénultan kihuny,
mitől a dac a semmiségbe hamvad,
és önmagától megtorpan a gúny:
e szomorú és kirabolt világnak
oly keservesen nincs már semmije,
hogy e mágikus, bűvös, drága szónak
kell valahol, nagyon kell lennie!!…

Boncza Berta (Csinszka): Csucsai kert

A kert, a messze, termő, áldott,
lombba borult...
Álomsziget. Csöndes, mély, tiszta.
Ott vár a múlt.
Mohos utain nem jár senki,
hosszú fák árnyékai nyúlnak.
Ölelkeznek ideges ágak,
hajlásukban ős, rejtett vágyak.
Ha jársz utain csendben, mélán,
fák őriznek megértőn, némán,
nem emberek...
Árnyék borult lelked falára,
sirig kisér bús útadon,
a nap rásüt a ház falára
s elédtáncol az utakon.
Homokszemek csillogva élnek,
dús fűben begóniák égnek
és klematiszok, karcsún, kéken
kúsznak játékosan, kevélyen
a napsütötte házfalon.

szozattovabbacikkhez

Gaál Áron: Invokáció

Nem kell elmenned Amerikába
idegenként idegen életet
bárhol élhetsz a coca-cola lázban
és analizál majd téged is lehet
Dr. Freud egy jókedvű utóda,
aki emlékeid mélyére ás
szavaid alján hátha ott van Trója
Szépheléna és a gyönyörű király
azaz királyfi, a daliás Páris,
de nem talál majd mást, mint verseket
megannyi frázist és parafrázist
melléknév cicomázta rejtjelet:
anyaföldet és szülőhazát
anyaméhet és szülői házat
első szerelmet s még annyi mást
meleg ételt és puha vágyat
életed széthulló darabjait
amit összerak majd a képzelete
és a maga képére kialakít
és nem érdekli, hogy élvezed-e,
hogy a puha bábból szép ölelésből
lepkeként szállhatsz az ég felé
szabadon, távolodva a világtól,
ahol hamburger nemzedék
bámulja némán néma röptödet?
Ó nem! Túl sok ami b enned más volt,
mint mindenki másban, ötvözet
gyáva hűségből, bátor árulásból
földrehúz száz ok, asztalhoz, ágyhoz
köt emberi mivoltod, semmit se tehetsz
legfeljebb írhatsz, álmodhatsz, álmod
akár egy új asszony, Európa lehet.

Jagos István Róbert: talán még szerettek...

talán még szerettek
ti
kikkel jeges úton összefagytam
kikkel poklok tornácán énekeltem
kik csak vártatok rám, a szóra
kik nem szóltatok érdekemben
te
kivel virrasztottam hajnalokig
kinek szívén kötést cseréltem
kivel szálltam dallamokig
én
ki mások miatt porig elégtem

Kapui Ágota: Idéző

Szerelmek ívével gerincemen
liliomlakattal számon
emléked fényében sütkérezem
hiányod borzongat, fázom
kihull a pillanat méregfoga
elkopnak lassan az évek
hőköl a hormonok vad ostroma
szőlővé aszott a lélek
szerelmed ívével gerincemen
porladó csigolyák vásnak
csontomból hiányzó lét-nyomelem
múltamnak mélyére áslak
átbukok rajtad mint szent küszöbön
léptemet akasztja árnyad
szemednek tüzében rőt köntösöm
porrá és hamuvá sápad.

Kányádi Sándor: Megrozzant az öreg malom…

Megrozzant az öreg malom,
lassan a víz ellopkodja:
elúszik a Nagyküküllőn
első csókom szemtanúja.

Viszi a víz a vén malmot,
az a lány is már rég asszony,
engemet is másnak kell majd,
más asszony kell elsirasson.

Korhadóban a malomláb,
melynél annyit várakozott
fehér lovam, kit azóta
rég megettek a farkasok.

De más, de más, de más minden!
A víz is más medret ásott.
De a csókom megőrizték,
őrzik szelíd csobbanások.

1958

Szervác József: Egy régi fényképére

midőn még rosszkedvem felhőtlen fénykorában
haknizni járt belém a hátulgombolós remény
midőn a ráncok homlokom bensőjén épphogy érni kezdtek
midőn a nagy szerelmek bennem már futottak még fogantak

eszmék s egyéb paródiák átjáróháza voltam
midőn még kackiásan állt ki bennem ördög isten
midőn még minden asztaltól szószéktől vígan elzavartak
midőn még túléltem midőn még ebbe haltam

az volt a szép rosszkedvem önfeledt kölyökkora
s a többi már előlegként zsebemben

A.Turi Zsuzsa: A fák, télen

A fák,
az ágak,
varázsütésre
dermedt
árnyak,
nyújtózó
mozdulatok
csendjébe
meredt
kezek,
télen
pőrére
vetkezett
élettelen
gondolatok
kifeszítve,
a jövendő
pillanatképei,
csontvázak,
vakon
tapogatva,
kaparva
keresve
a fényt,
az idő
mindent
lerágó
labirintusában.

Albert Zsolt: ELALVÁS ELŐTT

Mert folyton hajnalt akar,
vörös tetőkön ezüst delet,
mégis járja minduntalan,
mint alkony az utcát,
mint szürke halál a teret.

Őrizne néma folyópartot,
hidat mely összevarr, cipel,
hogy cölöpjein mindig álljon,
hullámai alatt a távolságot
temesse el.

Elalvás előtt érik az árnyék,
ahogy feketére keseredik
a fán felejtett meggy. Végül
vére varjak csőrén fröccsen,
de csontos magja új életre kel.

Bánfai Zsolt: FÉNYHOZÓ

Szívem olajfák alá ágyazom.
Mária könnyezik, árnyként jár a falon.
Halott ágon hírek szerint nem nő alma –

oly szép, ahogy alszik: arca fénye kitakarva.
Apám karjában szótlan rózsa-magány.
Anyám szonettet fűz két oldalán.

Napon görbült minden álom –
gúnyában járok, világít a származásom.
Jártam én is hóban egykor –

csillag-úton bolygó-ropta bocskor;
hajnalban-fejt-fehér köd fröcsköl rám,
tulipános törzs a két bokám.

Anyám ölében lobog, ég a párna –
Fulladt csikóm rég nem jár a bálba.
Mohaköntös zöldít, ül a vállamon –

Hollószárnyon fénylik ravatalom.

Barna Zsolt: Nyári tangó

A körúton egyedül
járt tangót
megint a június,

s egy régi dallam
tompa ritmusán
egy viharvert szív
ütemre dobbant.

Sóhajtva dőltem
egy odvas fának.
Esett. Apró cseppjeit
hullattam a mának'.

Talán a szélvihar
csalta meg szemeim,
vagy csak a múlt
a ború kedvére játszott,

de lüktetett s látszott
ahogy a jelenre, hűlt
vért pumpáltak
meszes ereim.

szozattovabbacikkhez

Bogdán Mária: Bíborhajnal

Ma reggel lilában kelt a Nap,
még sosem láttam ilyen szépet,
hálóruhája ráncait durcás szél húzkodta,
s kihűlt kémények mögé bújt a lényeg.
Takargatta szemérmét álmos-pajkosan,
kócos haját felhők simították,
baglyok pletykáltak a nyárfán, de
nem tudja senki: múlt éjjel hol járt?
Vajon mitől csillog olyan nagyon
boldog-bíbor színben?
Nem tud erre választ,
talán csak az Isten,
hiszen az ő házában öltözött,
mielőtt felbukkant végre
a templomtorony mögött.

Czipott György: Őstenről, rólad

idő horgonyul kérdéseidbe,
hánykódnak lemált napok
feszített napkötélen.
verődnek percek sebezve
varhibákat és születlen
rózsálló dedek ajkait;
hogyanmód is várhatsz,
véregek közé feszülten
enszaros föltámadást?

idődara plasztikfogad élén,
mintha megcsikorrannak
magukbanyíló ajtók;
de cikkafényt muszájolsz
csóvás lámpává egybegyúrni
és rettegőn köpöd csillagok közé
reneszánsz mérgeid.

ősten viharkabátját irigyled,
hisz csak csúszmászni tudsz
eszmék csapásán…,
sosem léssz majdmár úsztudó
vertkalászok halálos
hóarany őrletében.

irigyeld hát ősten viharkabátját,
hisz pőrén vonaglasz
csilló kátyuban.

Dóczi Székely Gábor: Gazdagok bibliája

Az emberek halnak. Vajon mi él?
A virtualitásban egy e-mail!
 
Új képkorszak támadt körülöttünk.
Írástudatlan ismét a földünk.
 
Kijelzőn gazdagok bibliája.
Az értelemnek fáj. Hát sajnálja.
 
Megfullad a lélek. A tudat hal.
Utolsó vacsorákhoz sincs asztal.
 
Porbul tornyot ma már nem rak a szél.
Eltűnik az összes régi szeszély.

Ernst Ferenc: Olvasat

Olvaslak, ahogy senki nem.
Innen a semmin, túl a mindenen.
Kicsorbult üveggolyók a fényt törik,
kiszámolva jutunk egy új körig.
Beléd bújok, eljátszom önmagam,
kívülről nézve jó, ha van
valami kölcsönös vonzalom,
ahogy a levelek nőnek az ágakon,
hisz rügyek nélkül nincs tavasz,
s minden ébredés vége az,
hogy estére álomba szenderül,
a test mélyén, ott legbelül,
lapul, ugrásra kész, az élet.
Szavakba bújnak a semmiségek.

Fövényi Sándor: Madaras fákon

ez a nyár is esővel kezdődik,
bolond világ, vagy nem is tudom,
átszúrja kabátom egészen bőrig,
szinte lemállik csontomról húsom.

hetek óta szél nyúzza hajam,
melyre a múlt ősz deret köpött,
de nem érdekel ballagok magam,
mindig erdőben madaras fák között.

mert nem maradt másom csak a táj,
dombok hegyek, lila párás mélye,
nem kevés, mégis néha nagyon fáj,
mintha az árnyékom is tőlem félne.

szeretnék én élni, ha volna miért,
hiába vár házam, asszony, gyerek,
az Úr is azt mondja, e vándor szívért
nincs kit vádolnom, róla magam tehetek.

szozattovabbacikkhez

Fülöp Kálmán: Megküzdünk

Visszatért régi kedvem,
úgy érzem újra én vagyok-
nyílnak az orgonák a kerben,
s elbüvölnek az illatok-

minden nap jönnek szélfúvások,
madarak röptén új tavasz.
felhőket cibálnak az álmok,
s a napfény mint csintalan kamasz,

néz át a kerten,s szomszédom
mosolyogva int-
csillogó bort tőlt poharába,
átnyújtja s huncutúl kacsint-

egy-két korty,mélyül a barátság-
holnap én várom a pohárral,
nincs félelem,de folytatás van,
megküzdünk a virusos világgal.

Jóna Dávid: Reggeli

Te a forró pirítós voltál,
én egy késhegynyi vaj,
a Sors összekent velem Téged,
pórusaidba ivódtam, átittalak,
vajas lett minden morzsád,
vajas lett a lényed.

Így száradunk időtlenül együtt,
mint halott katonára a csatazaj,
de már én vagyok a kenyér,
és Te a teavaj.

Kemecsei Gyöngyi: Kiskabát

Akkor...ott...
...sosem fáztak bennünk
a hajnalok.
Nem szálltak ránk
hazug ködök.
Nem volt
egy percnyi hely
a karod és a vállam között.
Most
belénk hűltek a holt terek.
Te jéggé öleltél,
én faggyá szerettelek.
Már nem hajlik karod a vállamon át.
Majd megteszi helyetted
egy könnyű kiskabát.

Kiss-Teleki Rita: Ha kérhetek

Csokrot azt ne hozzál.
Vágott haldokló bimbókat soha.
Egy cserepest, ha alig igényel gondozást
elbír még az előszoba.
Ne hozz csokit se,
tudod, hogy nem szeretem.
Ékszert meg alig hordok,
jó vagyok így, dísztelen.
Ruhám, cipőm van elég,
az a rózsaszín izé meg eszedbe se jusson.
Nem vagyok én unikornis,
sem szivárványputtony.
Ha kérhetek… üres lapot hozzál,
és hozzá tollat meg hogy mosolyogjál.
És meleg pokrócot, hogy alákucorogjak.
És a két karodat puha támaszomnak.

Mihályi Molnár László: Kárpát kárpitja alatt

(pünkösdi remény)

elzúgott fölöttünk
a böjti szél
s itt maradtunk
mint szétszórt levelek

de vasárnapra
a Szent Igét
megmutatta
hogy beteljesedett

s a hegy nyergébe
gyűjt egybe ismét
és sólyom köröz
a Somlyó-csúcs felett
kiterítve védő szárnyait
mert Anyánktól jött
élő üzenet
ha elfogadjuk
kinyújtott kezét
hogy összetartson
lélek és a hit

bár a sátán
maga tépte szét
de egybeforr
mi akkor megrepedt

M. Karácsonyi Bea: Pécs, teraszok

Fénybe karcolt szoba a reggel,
függönyeit húzkodja lágy szél,
a Széchenyi téren szép rendben
asztalon viaszcsonk, gyertyabél.
Teraszra ültek tegnap este
mediterrán, buja illatok,
míg bronz-neon pulzált, az égre
felfűződtek a gót csillagok.
Itt beszéltek tegnap bor mellett,
nyelveken domb érlelte ízek,
talán csók is csattant, ki tudja,
ahogy kioldódtak a színek,
mint elmosás - éj lett belőlük.
A falakon felfutó repkény,
szobor áll antik homlokzaton,
jel a pécsi belváros mellén.

Nagygábor Margit: Ajtóm nincs kulcsra zárva

itt vagy és mégse
a távolság abroncsként
szorít mint a fogyó idő
hevít a vágy
ész a szívvel ölre megy
s ha megvetne a világ
ha ránk dőlne az ég
akkor is akkor is...
egymásba fűztem
csillogó éknek szavakat
el ne eressz az éjben
örökre megmaradj
hozz bort a kupába
a gondolat hiába szárnyal
ha nem öltöztetjük föl
lelkünkkel üres marad

Paál Marcell Hesperus: SZÍVFELFALÁS

/Cardiophagia/

.
Kendőzetlenül,
nyíltan, nem fonákul.
Bizalommal telve
és nem galádul.
Szomorúan talán,
ha a sors megrándul,
de félelem nélkül,
s várva, hogy kitárul
.
valakinek karja,
ahová bebújhatsz,
ölelhetsz erősen,
tudván; el nem bukhatsz,
bár botlottál már százszor,
s elfordultak sokan,
kik vétkük cicomázva
méricskéltek ugyan,
.
ám nekik sem
tágabb a végtelen,
és nem válnak
többé attól,
hogy elhúzódva
az alázattól,
büszkeséggel telve
lesz szívük vértelen;
.
fakó lenyomat,
halványuló árnyék,
a lét szövetéből
kiszakított szárnyvég,
zárlatos glória,
cseppfolyós sötétség.
Önmagát felfaló
múlhatatlan éhség.

Pápay Eszter: Van élet

Van élet még a vég előtt.
Jártam ott egyszer egy délelőtt.
Keskeny az ösvény, jó gyomos.
Nem döcög arra villamos.
Nincsenek sorszámok, trón alatt -
Isten a sörpultnál fogad.
Bankbetét helyett: hangszerek.
Kávéznak kócos genderek.
Válladhoz szárnyak tapadnak.
Dublőre lehetsz magadnak.
Emléket gyűjthetsz, rang helyett.
Hallgatott róla a tanmenet.
Jobbról is, balról is szakadék.
Van rá pár éved. A maradék.

Pelesz Alexandra: Sóhajom

lebegteti a
fehér abroszt
a szél
csipkét ver az
óceán vizére
itt libben a
miértje
a mostnak
csodát fest
az égre
a holnap
sóhajom
lebegteti a
szót… a suttogva
kimondhatót...
a szél
csipkét ver
csipkét ver
habokból
álomfogót.

Pethő László Árpád: Ébredés

Magadhoz kötve
aztán eltaszítva húzod
vonod az igét

szóra bírva az
elfeledett figyelmet
ama szózatra -:

féljétek látva
újjáébredést káosz
előtt és után

hordozd csak amíg
feltámad lélek – zúzó
hited a dalban

égbe szorított
billentyűk játékának
szárnyalásához.

Sógor Zsuzsa: Biztatás

mikor a csillagokba költöztek a fények
és barlangokban bújtak össze akik éltek
elküldted akkor a biztatást 
hogy lesz nap szél és eső
hogy lesz gondolat szó és erő
lesz akarat  hogy megalkosd magad

hullámozni hívtad a tengert
reményt oltottak a homokba
a partra simuló habok

a szél vitte tovább a biztatást 
szelíddé váltak akkor a távoli rögök 
és állhatatossá mindenfelé a sziklák

és évek ezreit adtad nekünk
és csináltunk piramisokat 
városokat mindenféle földön
és gépek seregét  

alkotni akarjuk magunkat azóta 
adj még néhány ezer évet
hogy ráleljünk egymásban magunkra 

Székely Máté László: - Csónak, bárka, űrhajó -

csapágyakon gördül a lét
néha csikorog
zsírja kikopott belőle
de még működik
zúg a motor örvényárama
néha füstöl kicsit
majdnem leáll
de nem
a fordulatszám egyre nő
teljesítmény és őserő
a természet ősi kordon
talán ő maga az
csapágyakon gördül az otthon
a haza
kenőanyag olvad s bőre
sárgásabb lesz tőle
ilyenkor megtörli homlokát
az erőmű

szozattovabbacikkhez

Szekeres Nóra: SZÜLETÉS

Nem tudni hányadik, de
talán az egyetlen valódi
leszületésed, amikor
idealizált világképedből
kitéped magad.

Szemed száraz, résnyire nyílik.
Csak közelre látsz még,
a horizont sötétje
karnyújtásnyira.

Lábadnál összetört világképek
részei hevernek
rendezetlenül, s
döbbenten szemléled
korábbi igazságaid
szétszórt darabkáit.

szozattovabbacikkhez

Szentjánosi Csaba: Egy hete, esküvő.

Ma, temetés.

Közben, társadalmi-családi cirkuszok,
ahol zsonglőrködnek az érvek,
oroszlánként üvöltenek az ösztönök.
Félreértés, vagy inkább az értelem félrelépése.
Kánikula.
A kukán: szemétgúla.
Egy hete esküvő, még mindig fogom
az idő uszályát.
Kés-villa gladiátor fegyvereimmel,
győztem a tányér-arénájában.
Két szerelmes ember, 10 cipőfűző-ujjára
kötött csomót.
Ma, temetés. De nem a föld nyílik meg,
hanem az ég. Presbiterünk, Kálmán bátyánk…

szozattovabbacikkhez

Szenyán Zoltán: erős kötél kell

kössetek fel
kössetek fel...
engedjetek a fára fel...
senki... semmi fogja kezem
ítéltettem, húzom tetemem
húzom kifordult belem
húzom...
bőröm nyúzom,- le
lemegyek a pokolba érte
testem is megtenné értem
volt mikor ezt reméltem
reménytelen
értelmetlen
nincs itt értelem
nincs bennem érzelem
bennem kell életre a félelem
bennem... ám belőletek
táplálkozik, ragaszkodik
hozzátok, húzzátok...

szozattovabbacikkhez

Szlávics Noémi: /Az árulás, írod.../

Az árulás - írod
"Véres padlójú műt/őt/ermed közepén"
Aztán már csak a könnyek
Kezedből kifordul szikéd
Az Úr is félrenéz
Húszvattos wolframszál remeg
Alagsori ajtód ríkatja a szél
Fejedben könyvlapok peregnek
A hideg linóleumon kersztülfut egy árva patkány
Vele maradnál a félhomályban
Immár kitanultad a patológiát

Szokolay Zoltán: Fekete doboz

Olyan hatalmas a gép,
hogy minden embernek, aki a Földön él,
kötelező lesz a jegyváltás, ennek a nagyon kedvező
üdülési ajánlatnak az elfogadása.
Kivéve egy bizonyos közösség tagjait,
akiknek maradniuk kell. Ők nem utazhatnak.
Ők hozták miértünk az áldozatot.
Hasonlítanak egymásra, de önmaguk
kiválasztása során nem törekedtek arra,
hogy minden hozzájuk hasonlót
azzal büntessenek, hogy fölmentik az utazástól.

szozattovabbacikkhez

Varga Árpád: Mert elnök, de ügynök

Egy ügynök egy senki,
mert mögötte van valaki.
Egy elnök egy valaki,
de felette nincs senki.

Egy ügynök egy valaki,
de mögötte nincs senki.
Egy elnök egy senki,
mert felette van valaki.

Varga Rudolf: RÁKOK JEGYÉVEL

Homlokodon
rákok jegyével,
egyszerre
se
kint, se bent.
A
megvillanó káprázatban
miért erre,
mért nem arra?
Félignyílt
ajtók küszöbéről
hányszor fordultál
vissza, amikor
vállad
fölül a grimaszoló
kétség mosolya
kibukott,
amikor
a
párálló
aszfalton,
tócsák mélyén
megláttál
egy
idegen
arcot.

Dóró Sándor: Őrködöm

Sűrű bokrok lelkében szunnyad az éj.
Itt ölnek meg, itt veszik el
Kedvesebb sálam, itt vetnek felém
sértő követ, s az arcom vérben ég…

Sűrű bokrok és köztük a képzelet
szelíden fekszik, mint a mag,
mely fesleni tavaszt vár…

Itt megvernek és feketébb az éj.
Ó, sűrű bokrok, hálóban alvó pókok:
ó, segítsetek!
Elvesztem. Itt sűrű bokrok,
ott susog a nesz…
Sűrű bokrok, segítsetek!
Keressetek! – majd rámleltek
kifeszített mellel egy fához
kötözve, erős szíjakkal,
erősen csomózva, – ó, segítsetek…

Sűrű bokrok közt
egy fánál vagyok és őrködöm…

Péter Ferenc: ÉDESANYA, du. fél 3 körül elmentem

találkára…. éjfélre, kérlek,
     vesd meg ágyam…

Ha majd eljön értem,
mosolyog majd és szép lesz.
Fehér mezítelen képen,
Ódon, tapintható téren,
átnyújtom majd hosszú,
remegő kézzel térdem.
Fehér gömbölyű keblekkel nézel
és én csak remélem, hogy tét lesz vérem.
Átütő kék szemeddel végzel
egy véletlennek nem mondható léttel.

Angyalaim csókjait érzem,
kellemes melegség,
patakban folyik a vérem,
és majd ott, azon az álmaimból
kitépett téren, sétapálcád, cilindered
eldobva összemosod könnyeddel, félve,
állandóan mérgeket verejtékező vétkem.

Megcsókolván összecsukló térdem,
drága Zentám ezüst kövén nem koppan
a léptem.
Hátrahagyom sok szeretőm, mert régen
cserbenhagyott a vadászerőm.
Elhagyom ezt az átvert MAGYAR földet,
lecserélem, elvetélten, meggyötörten,
más élje majd meg, ha szentül
VISSZATÉRHET…

2011. április 15–16.

Szávay Gyula: Ki arat?

Zizeg a búza, zavarog,
Kusza ijedtek a sorok,
Hánykolódva súg-búg a kalász,
Valami rejtélyt magyaráz:
Ma is a régi a határ,
Tavalyi fészkén a madár,
A tanya ott áll a helyén,
S ehol a két sor jegenyém,
Hímes a rét és iratos,
Búzavirágos, pipacsos,
Sűrű vetésben idebenn
A kicsi fürj sem idegen,
Magyarul szól, hogy pitypalatty,
Pici fiókám, itt szaladj!
A kasza is peng, de szava
Nem olyan az, mint valaha,
A kasza sír, a kasza vág,
S az aratásban se öröm,
Se aratódal, se virág!
S zizeg a búza a kalász
Valami rejtélyt magyaráz,
Mi lehet itt most, mi lehet?
Van-e reája felelet?
Ijedve kérdez bogarat,
Riadva faggat madarat:
Ki arat? Ki arat?

Hol a mezők gyolcs hada, hol?
Az árvalányhaj s darutoll?
A figurázva mulató
Dalos, bokrétás arató?…

szozattovabbacikkhez

Szirmai Károly: A mesemondó

/részlet/

A Napsugártarisznyás Ember reggelenként továbbra is a régi, lázas vágyakozással sietett a város szívébe.
De már alig ismerte valaki s alig hallgatta meg. Csak a szánalom obulusai hullottak elvétve tarisznyájába.
Csodálkozva szemlélte többször a világ változását. De továbbra is kitartott régi maga mellett, néha valósággal erőszakolván meséit. Ám az idő szintén hű volt magához, ezúttal sem volt hálás. S így megtörtént, hogy egyik régi hallgatója kíméletlen gorombasággal lökte el maga mellől.
- Menj arrébb, te büdös csavargó!
S ő ment. Megtaposott lelkét maga után húzta.
De oldala hirtelen megkönnyebbült. A tarisznya üresen lógott rajta.
Egyszerre fájni, nagyon fájni kezdett a szíve s eszébe jutott egy mese, mellyel álmiban annyiszor találkozott, De amelyre nappal sohasem tudott visszaemlékezni: az Örömről, aki a szemében gyémántkönnyet hordott.
S ettől fogva nem tolakodott. Ám reménykedése nem fáradt el. Még mindig azt hitte, hogy egyik nap újra körülsereglik az emberek, s ő ismét két kézzel szórhatja közéjük lelke napsugarainak aranykévéit.
S közben alig vette észre, hogy nemcsak ő maga, hanem gyermekei is éheznek már.

Varga Sándor: Kifosztva

kifoszt ez a kor
mindenem elveszi
nekem már csak az marad
ami még bennem emberi

kifoszt az idő
mindenem elveszi
végül már az életem
az életem is kell neki

Gunda Béla: Csavargók

Lompos testüket vonszolják fáradtan,
kivert ebekként egyik faluból a másikba át,
a pipacs értük lobogtatja lángszínű szirmait,
nékik kiált a vízimadár
a nádas felett magasra eresztve hangját,
mely loccsantva hull vissza.

A vetésen nótázva
bitangolnak át,
s leköpve minden szabályt és törvényt,
nem jut eszükbe Istent dicsérni,
de néha levett kalappal állnak a templom előtt,
s az összegyűjtött filléreket vígan elisszák.

Rongyos nadrágjukat a kíváncsi menyecskék
tekintete foltozza be,
futnak a széllel,
és ha esténként jóízűen horkolnak a szalmakazal tövén,
meteor-könnyeit kértük hullatja az Isten.

Szabédi László: A szűz

Kerti padon mellettem ült a szűz,
számon, pillangóként, mosoly pihent,
huszonegy éves voltam, és a száz
kezéhez nyúltam, amely ott pihent
pillangóként, nyugtalanul, a szűz
ölében, ki a kerti padon ült.

Kezéhez nyúltam, másfelé tekintve,
vak kézzel nyúltam kis kezéhez, így
lázadó szemem megbékítve szinte,
hogy a kezemre ne legyen irigy,
e vak kezemre, mely utat veszítve
lám, meg-megáll. Ne állj meg, kéz, eridj!

S egybekulcsoltuk ikerkezeinket.
Ó, reszkető, vak s vad ikerkezek,
mik eggyékapcsoljátok testeinket,
mint egy fogaskerekű szerkezet,
ne vigyetek a kísértetbe minket,
ó, reszkető, vak s vad ikerkezek!

Kezéhez nyúltam; jéghideg szél indult,
a nap sötét lett, elhervadt a kert,
a számról egy pillangó útnak indult
s mégis maradt, csak a két szárnya vert
vadul, hiába; szép hímpora mind hullt
s nyálamba rossz, keserű ízt kevert.

szozattovabbacikkhez

Szemlér Ferenc: Elhagyott szerető

Lásd nem akartál kijönni velem ma a zöld üveg-ég alá,
nem akartad megnézni velem a lámpák gyöngyszínű fényét,
most itt ülök a börtönszerű szobában, este, sötét van,
s üres, fekete falak vesznek körül kopáran és mereven.

Gyöngyszínű volt ma este szemem, s a lelkem puha labda,
játszva dobáltam önmagamat, s két nagy tenyér dobált: a múlt s a jövő,
de most már megmerevedtem, ott kint kialudtak a lángok,
s a zöld üveg-ég kupolája bizonnyal összetörött.

Apró cserepeken ülök, a vidámság éles cserepein,
s mint az ártatlan Jób, vakarom testem sok-sok fekélyét,
kegyetlen az Úr, nem akar könyörülni, s a néma világon
az ostoba emberek buta röhögése iramlik.

Ülök, mint árva csavargó, kire rendőr leskel a sarkon,
koszos rongyaimon átfúj a szél, s én reszketek, félve
nyúlkálok be a lappadtszájú zsebek rohadt mélyeibe,
ahol nincs más ennivaló, de dohány s gyufa akad tán.

szozattovabbacikkhez

Szombati Szabó István: Zergevadász

Csoda-zergéket űztem harmincnyolc hegyen által.
Harmincnyolc napot-ivó csúcs hallotta hörgő lihegésem.
Harmincnyolc úttalan erdőn keresztül sírt fel
Vadászó vágyam alatt elmúlt nyarak avarja;
De csoda-zergéim mind-mind eliramodtak előlem,
Szívem teli tegzéből
Hasztalan nyilaztam arany vágy-nyilakat gyors iramukra:
Eltűntek sóvár tekintetem elől
Sohanemlátott új erdők titkos rengetegében.

Ó, hány csoda-zergém futott el iszonyodva
Vágyaim boldog, aranyos nyila elől
S szökött fel titok-hegyek holdfényes csúcsaira
És menekült fekete halálszakadékok mélye felé.

S most bús, fáradt vadászként indulnom kell már hazafelé.
Nem űzöm immár többé erdők futó csodáit.
Már nincs tovább miért szemem csodákra nyitni.
Csoda-zergéim már szememből kirepültek
S nem várok fent az romon hajnali pírra lesve,
Hogy lássam: a holnapok hegyén túl még mi van?…
Fáradt vadász vagyok már, törődött, völgybe-vágyó,
Kiből hegyekre fel új út már nem sugárzik,
Már oltott mécsem fénye sem lobban új lobokra
S már alkony barnája cirógat álmodóra.

szozattovabbacikkhez

Tompa László: Erdélyi végzet alatt

Tudom, hogy kincseim nem éppen csehkövek,
Sőt ritkább tüzeket is rejt nehányuk, – ám
Mit ér a kincs, ha csak kavicsként szétpereg,
S nincs két, mely kapna a megcsillant fénycsodán?

Körülöttem zsivaj, nyüzsgő, sokféle nép – –
Távolabb tengerek – – szédítő nagyvilág! –
Ily kerengés között rá ki is érne még,
Hogy észrevegye a kis Erdély bús fiát?!

Valamikor, talán, világszép asszonyok
Tűnődnek (versemet olvasva) sorsomon –
Míg most szívem, szegény, oly magában sajog,
S ha van is vágyam: azt csak nyűgül hurcolom

Tán holtomban, – igen! Ha por fogad be port:
A hír is elborít ismert jelzőivel – –
De jaj, fanyar öröm! – ha előbb érte zord
Vidéken, szüntelen gondok közt veszni kell!

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf