Ha miénk volna ez a reggel,
fénnyel, fullánkos félelemmel,
előtolakvó kopjafákkal
bár, ha miénk volna e reggel,
kések szemeznének szemeddel,
lehetne, az Isten is rád vall;
s minden bűnt, ha miénk e reggel,
megmelengetnél tenyereddel,
simogatnád, mint hullafoltot
gyermeken anyja, ez a reggel
miénk, halálos ítélettel,
kivégzik áldott asszony-voltod;
miénk e börtönudvar-reggel,
tiéd, a testedben szögekkel,
enyém, a számban mésszel, sárral,
kettőnkké - világ a világgal.
Fáradtan,
homályos szemmel
bágyadtan
keresel majd,
mert te sem érted,
véred hajt,
hogy mért voltam
én több mégis,
zsebedben bicska,
kés, a fétis,
s érzed, hogy fent,
vagy alant, érted
jártam jégben,
tűzben,
sárban,
fürödtem,
vagy éppen
kúsztam,
bátran
száz ország
porában,
Egy zsúfolt tüdőben ébredt és körülnézve
látta, hogy mindenki gerendaként áll fulladás
és remény között, ami a belégzésnél teherrel
érkező gőzös mozdonyszörnyeteg. Sújtólég.
A nap ráfeszült és a terpeszkedő forróság alatt
a bordás tetőszerkezet minden belső erejét
összegyűjtve nyílt ki, nehéz ritmussal szülve
antitesteket izzadó lebenyes húsfalain át.
Ő pedig levegőt kapkodva állt és az olvadó
életcsöveken ordított Istennek. A lehetetlenül
fekete sötétben ütemre csapkodó vermelők
hangjai jelezték kimaradozó légzését.
Színtelen halálról álmodott, akadály nélkül
visszaszületni valami alvó semmibe. Nem
számított arra, hogy térdelve kell várni, míg
mégis leásnak érte háromszáz méter mélyre.
későn ébredőknek
vagy, miként fontosulva szó
mi világgábrong haragról?;
ebeknek megugatni jó
arc, ráncok mögött, halavány
ki még megmaradt magadból?
nem tükör, csak csöndes magány
ha majd vallod, s átlengi félsz –
nyakadban kereszt kibillent.
lásd (bárha éjjel) mennyit érsz,
hisz kész vagy föladni mindent,
tűrsz, ha tűrhetnéd még jobban…
– no, jobbra át!… vagy balra át!
s hogyan mentheted magadban
magadnak ennen gyilkosát?
mindent elveszít az ember
kulcsokat
szívet
gyökeret
a gyerekkor
magától elver
szádon a szitok megered
mindenkit elveszít az ember
élőt és holtat
egyaránt
magányod
éjszakánként felver
magányod
önmagába ránt
saját magát
is elveszti az ember
őrzi
egy ágy alatt két forint
takarítani
többé már nem kell
múltra jövőre rálegyint
az ember is elveszti az embert
másokat
s a mást önmagában
amikor hitt
még tenni is mert
hazájában
így lett hazátlan
Minden hiánynak súlya van.
Még annak is, ami súlytalan.
Nincsen sok, s nem létezik kevés.
A hiány olyan... semmi létezés.
Ha volt, de már nem lehet tied,
hiányát érzed, e furcsa semminek,
s ha nem szülte más, csak képzelet,
miért hiányozna, ami nem is lehet.
Belül üvöltenek éhes farkasok,
féligazságban, nem a fél vagyok.
Lesz még, aki hallja, érti csendemet,
s figyel rám, mielőtt élve eltemet.
Kinek kellenek a testmeleg szavak,
kinek a hiányok nem hiányzanak,
kinek az ölelése a legszebb oltalom,
létregényemben, az utolsó oldalon.
lehet, nektek csak egy név a Duna,
pedig mintha az ég aludna benne,
a medre az ágy, és néha oly lágyan szólít,
hogy különös vágy bódít,
mert nyárasszony térdig felhajtott szoknyában,
lábal a part menti sodrásban,
ilyenkor meleg a víz, akár a szív
mielőtt őszbe pihenne.
egy kőhányáson szoktam ülni,
onnan nézem ahogy a teherhajók Pest felé dohognak,
este, mikor jelzőfényeik felragyognak,
vöröses szalagok futnak a fodrokon,
kinn a fűzfalombokon megpihennek,
majd tovább sietnek,
lángra gyújtva az ártéri őzek szemét.
mégis, talán a téli folyót szeretem,
mikor fölötte hófehér sirályok szitálnak,
és a nyárfák agancsairól rebbenő kárókatonákat
vijjogva szidják, ha azok halat találnak,
már mindenütt a dér az úr,
a hidegtől néhány csillaggomb meglazul,
- a vízre csusszan az ég sötét kabátja.
A végállomás előtt eggyel
kell leszállni a buszról
balra menned a sötétben végül ott a ház
fel kell jönnöd a lépcsőn a lakásajtó
nyitva a konyhaajtó jobbra szemben a
fürdőszoba balra a nappali ezen kell
átmenned aztán két ajtó lesz előtted –
nyiss be -
az első ajtó mögött dobozok lom hideg
bú baj rossz szó motyó velem a második mögött
sötétben tartalak és alszom a fal mellett majd
veled.
sodrása ugyanoda visz ki
valaki létrát dönt az égnek
felhők súlyát vajon elbírja-e
azt hiszi felettük mást ígérnek
hová gondoltunk felém hajoljál
körbe idő együtt sodorjon ki
felettünk ég csillagok útja
és távolabb nem láthat senki
Fond reám testedet, fogadj öledbe újra,
lelkem életemmel fehér batyudban már.
Hajnalodik, fölöttünk alszik a szentkép
s finom fények serege jár lábujjhegyen.
Mi leszel, ha nem leszel?
Kipukkadsz, és elveszel?
Lesz majd egy szobrod,
amit fellöknek?
Egy lúzert látsz
vagy egy cinkelt ászt
a mandzsettájában
a főnöknek?
Most jön a java,
kell mindenki szava,
és van az a madzag,
a méregbe mártott.
Ha meg akarják mondani,
hogy mikor hova állhatsz,
te alapíts inkább
egy szerelmespárt(ot)!
(Pszichiátria)
Úgy érzed Felmagasodsz
mint dús képzetek nyomán
a nyarat kolduló rekedt suttogás, es önös
nyíltságod időmintáidtól visszafogott képeslap.-
...Csak egy
mozdulatlan ábra
a tagolatlan önkívület feszültségei között,
és a mindennapos
vízióid alatt,
Görcsbe rándul a
háló ingeden
táplálkozó vigasz...-
De Megítéltetésed,
röhögve panaszold,
s azt ki tekintetedben menekvőn nyomot hagy,
nyüszítve bekeretezett értelmedben,
óvatosan gyakorolva, magadnak valld.
Mert tulajdonképpen
a nap és az éj között, Húsöbleidbe beléd szakadt
a tablettáktól megkönnyebbült kórterem....
.
A lassulni vágyó mindenséget
öltöm magamra; selyemruha.
Lendülni csábít, átölel, éltet
a kavalkád színű, fanyar csoda,
ahogy sajog és bódít, ha érkezel.
.
Mint ájtatos manót a halálnász,
megigéznek az őselemek,
azt suttogják, hogy reám vársz,
s kavargó táncukból ébredek,
oly hirtelen, hogy vétkezem,
.
és elhiszem néhány ostoba percig;
más mellett is csak az enyém lehetsz.
.
A létezést magamra öltve, táncra
csábítok isteneket. A hűségem rajtuk
nászruha, csókom ajkukon fanyar
és éget. A szerelmem kavargó, örök
csoda; felerészt halál, felerészt élet.
És fújod tovább anyád dalát
vagy esetleg épp másét –
a józanságtól szkeptikus
hitetlen Tamásét,
az elveszett kisöccsét,
ki random vízbe fúlt,
a folyton ismétlőét,
ki semmit sem tanult,
a lelkes amatőrét,
ki úgy színészkedett,
hogy örökké csak játszott
az élete helyett,
az eltitkolt porontyét,
a hősszerelmesét,
ki lazán lekoppintott
több Andersen- mesét,
a hátba szúrt fivérét,
ki alig volt baka,
még épp csak indult ölni,
s már holtan ért haza,
a vesta-szűz mamáét
( a vére is talány )
ki babból préselt pürét
mint cukrász-konyhalány ,
a kiugrott lelkészét,
a vándormesterét,
a hat ujjal született
táltos gyermekét –
Véredben a daluk,
fel sem ismered;
tüzet raknak benned
dévaj istenek.
.
Ma valahogy szétgurulnak a betűk.
Összeszedném őket, s toronyba raknám...
Ne vers legyen most, hanem a falaknál
is erősebb bástya,
vár - de ne kártya, mit
elfúj a szél is, vagy egy sóhaj!
Körém erő kell!
Betonból aura, mit se Isten,
se a földek ura nem lép át!
Összeszedem hát
a betűket...
Írok belőlük pajzsot
ami mögé hiába akartok
döfni tőrt vagy kardot!
Előbb törik el a penge,
minthogy újra
szívbe szúrva
megsebezne...
magas búzát földre terít a szél
senki földjén szerelmeskedünk
névtelen vadvirágok bókolnak
mezítelen testünknek
elsuttogom még nem tudom
hogyan menthetlek fel a rejtőzködés
alól és mivel bizonyíthatom többé
már egyáltalán nem vagyok
közeledben a régi
villám hasítja ketté az éjszakát
mennydörgést vonszol a Göncöl-szekér
mintha kísérteted haladna át a tű fokán
mintha a semmi selymébe öltöznél
szíved még mindig engem tékozol
pulzusod pár másodpercre kihagy
a vágyak lázas szökkenésében
még rám éhezel de még mindig
valaki más húsába zártan létezel
naplementék és napfelkelték közötti
távolságban úgy tűnik élsz de valaki
más aratja le éveidet és beledagasztja
a föld kovászába
továbbra is érzem mágneses vonzerőd
te a józanság hűvöse a titoktartás vidékére
űzött kalandor de már nem hiszem
hogy visszatérhetsz elhagyott kikötőmbe
hajódon az összetartozás rakományával
már kell még kel anyai dombokon
mögöttünk bécs berlin és trianon
lám csak a nap alatt változás
az éledő valóval határos
odalent zászlótlan néma város
sugaras hajnal tűz semmi más
semmi más csak a virrasztó lelkek
rákóczira harsonára kelnek
a rádió hangja nem recseg
vézna tornyok állnak harangszurony
a kereszt a kereszt nem drog sulyom
harangszó nem temet nem temet
ablak nyílik homályos a jövő
hercegem imre fenevad-halál
szemében vulkán ébred feltörő
kell ezredév s még száz míg megtalál
felkelsz a kis szobában
most is muszáj
fekszel még egy darabig
és a homályt próbálod
kipislogni a szemedből
hűvös van
nálad mindig az
az ablakon víz csorog
a könyvekig
verseskötetek
és néhány regény
a párkányon
sorban
nem katonásan
csak úgy érkezési sorrendben...
az jut eszedbe
hogy éjszaka álmodtál
és még
meg is riadtál a sötétben
de az volt a legvadabb
az egészben
nem tudtad hol vagy
otthon
egy autóban
ami a-ból b-be tart
vagy valahol máshol
amiről fogalmad sincs
még az is meg van
ahogy próbálsz
megbizonyosodni a holról
szemgödröd
sötétzöld karikáin keresztül
vakságodból
világot csikarva félálomban...
alig egy karnyújtásnyira
az éjjeli lámpa kapcsolója
de az nem opció
mert nem a megváltás szinonimája
és akkor a lebegés megszűnne
elhajolna az álom-sztori
egy teljesen más irányba
rém
erotikus
vagy a rém-erotikus sávba
de már reggel van
palást arcú a plafon feletted
világos
mindegy is
már elmúlt
nincs
az álmok dolga
az
hogy elhagyják a testet...
később
a konyhában
amikor krumplit pucolsz
az ebédhez
érzed
ahogy
a vizes keményítő beszívódik
bőröd pórusain keresztül
egyszerre kényelmetlen
és furcsa...
a kést a deszkán hagyod
a kikészített fűszerek mellett
paprika oregánó stb
a mosogató csak néhány lépés
megvárod amíg a csapból
meleg víz folyik
-ezek csak éhes és jelentéktelen pillanatok-
folyékony szappant csöpögtetsz
a tenyeredbe
és végig nézed
ahogy megtelik vele az életvonalad
majd próbálsz mindent lemosni magadról
mindent...
Minden szavad
Válogatott lényeg
Minden szavad
Leolvadó bélyeg
Minden szavad
Légnyomás a fronton
Minden szavad
Megsimítja combom
Minden szavad
Eldobom a fűbe
Minden szavad
Olaj máglyatűzre
Minden szavad
Őrködik a vártán
Minden szavad
Könnyen megtalálnám
Minden szavad
Felvésem egy fára
Minden szavad
Csend lesz nemsokára
Átvirrasztott éjjel búcsúzik a rend
Titkos jeligével változást jelent
Összetépett oldalt űz a kerge szél
Hallgat a csend, hallgat, csak nekem beszél
Bottal jár, keze eltört,
történeleméves,
a háborúban bújtatták…
mikor, sok férfi volt rá éhes.
Ősz, lassan ballag, mint a felhők,
drága férje 30 éve halott,
szemeiben, őzike félelmet őriz,
éveket, amik legyőzték a napot.
Alsószeli, Jurtanapok, már
a templomba se jut el mióta,
de harapófogó kezében a seprű-
óriás szegét, most is fogja.
Ella Mama, a falu Édesanyja,
kukoricaszárak veszik körül,
s ha szívébe érkezik egy régi-
emléküzenet, már annak is örül.
4-kor kakaskukorékolás, 7-kor
megszólalt a templom harangja,
Ella Mama idős? Dehogy, kezében
a jövő csirkenyakát tartja.
Minden évben, ahogy látjuk,
egyre fiatalabb körülötte a világ,
Deák Bill Gyulának, Ella Mamával
kellett volna énekelnie rockoperát!
Ha már nekem senki
sem vesz, vásálok
én
magamnak
mézeskalácshuszárt, s rögvest
befalom, befalom,
befalom az utolsó morzsáig,
ha
én
már senkinek,
és
nekem sem vesz senki
de senki,
semmi búcsúfiát.
*
Nincsen
édesanyám. Hát,
megsimítom
én
magam, lopva
megsimítom a kobakom,
megsimogatom, ha simogatni
senki, de senki
sem maradt.
Dózsáról nem,
egy szót sem!
Eleget öklendett már e nemzet!
A közös tornak befellegzett!
Sápadt Idő rám hiába tátogsz!
-- adom az ostobát
dühöm nyelem,
éhem ellen,
-- itt harapj, itt a jelenben:
általam, bennem!
Idő te szellem!
Úgy akarom:
engedd,
a csikordulások fogadon
hadd próbáljanak engem
-- magamon!
Ami vagyok,
amiért lettem:
a vétlen anyagon
ne emésszen,
égjen a hatalom!
-- Halni halok:
a bérem
nem kérem,
-- kiérdemeltem!
Bár elsőre Brezsnyevnek állt a zászló,
de végül Viszockij nyert
Pillanatokra eltűnhet az igazság
a Volgában, az Elbában s a Dunában,
Reichstagban, Országházban, Dumában -
De aztán a lélekkel együtt csillog
Mert mindig a Viszockijok győznek
a Brezsnyevek felett
Csak túl nagy az áldozat,
mint az orosz bárd
Magosnövésű büszke kenderszárként
gyönyörködtettem embert, madarat
s amíg nem adtam magam a világért,
a gyermekkorom husson elszaladt,
a kezdő nyár már kendermagjaimban
érlelte sok csöpp titkos olaját,
hasis lehettem volna s álmaimban
sok szívet mint bü jártam volna át,
de másra rendelt engemet a gazda,
kinyűtt a földből s gúzsba kötözött
s posványos vízben a hínáros gazba
nagykíméletlen belelökködött,
bájmagvam elhullt, kis szemem kirothadt,
minden, mi voltam, rommá ernyedett,
hős lándzsás testem elmúlásba posshadt,
jajgattam, sírtam, – Ő nem engedett,
most már a napra vettettem s keze
már ácsolgatja végítéletem,
mire megcsordul a ház eresze,
kész lesz tilója és a gereben,
ami még régi bennem, rajtam és
belőlem múló s emlékeztető,
pozdorja lesz a zord tilóban és
csepüm kitépi fogas hehelő,
szösz, kóc, csepü, virág és mag kihull,
múltam s jelenem merő szenvedés,
de majd ha fényes hit-szeme kigyúl,
rámsüt a nyugvás: a rendeltetés,
bekerülök a fonóba s az Isten
folytatja majd a tengeri mesét,
minek se vége, se eleje nincsen
és fonni kezdi szálam életét,
hogy majd fehér gyolcs: eszköze lehessek,
lepel vagy zászló, mint elvégzi Ő,
– hej, élet, áztatója ezereknek,
csak ne nyomná úgy szívemet a kő.
Egy süldő leány vezet a hegyre,
türelmetlen, integet egyre:
lassan megyek,
ez a virágos hegyi ösvény
túl meredek!
Valami baj van, barna gyermek!
Lélegzetfojtva ránk figyelnek
ködök mögül
a ködpipáló hegytitánok
köröskörül.
Valami baj van! A cipellőd
szárnyas talán, hogy mint a szellők,
gyorsan repül,
könnyen surransz, tündéri módra
és gyermekül.
A szíved is száll pille-módon:
hogy május nyílik fent az ódon
hegycsúcs szívén,
pedig már nyári nap nyilaz le
az ég ívén.
Valami baj van! Férfi lábam
lerokkan tán az életlázban:
lassan megyen,
virágot nyom szét mázsás léptem
a vén hegyen…
A hátamon a tarsolyomba
zord sziklát raktak nagy, goromba
sötét kezek,
botomon súlyos rovás-írás:
lassan vezet…
Szedtem a jó és a rossz tudásnak
fájáról szomj-csillapításnak
gyümölcsöket,
ki sokat ízlelt s hegyre megy: csak
lassan jöhet…
Látod, magány-országból jöttem:
az ősz palástja leng mögöttem
két vállamon,
bársonyló bánatból szövődött,
de vállalom!
Azért lassabban lépj húgocskám,
kirándulásunk letudom tán
s a hegytetőn
csiklandozó mókákat mondok
nevettetőn…
Bizony, fiam, minden múlandó,
Mindörökké sír a harangszó,
Fiam, a föld mindent betemet,
Csak a dal él, meg a szeretet.
Időt ígérő, duzzadó gerezdek,
Nap-váró fürtök, álmodó hegyen.
Szűz nóta csendül kristálypoharakban
Várom, hogy őszre bő szüret legyen.
Várom: kigyúljanak a hegytetőkön
Pirosló lángú szüreti tüzek,
Hogy felköszöntsem, áradó szavakkal
A legszebb kedvet, amiben hiszek.
Szűz nóta csendül kristálypoharakban,
Te hozzád keres utat ifjúság,
Te vagy a kedv, mely bíztatón ígéri
Az emberiség áldott Májusát.
Te vagy a kedv, a viharok borúján,
A lelkek éjszakáján áttörő…
Hangos szüretnek aranyló borával
Köszöntelek hát: Élet
Ó, vers, szegény, mire születtél,
tiltott gondolat!
Most didereghetsz éjben, fagyban.
Soha napfényre nem kerülhetsz,
sem emberi szájra,
hol édes illatként élhetnél
tovább, vagy éles élhetnél
tovább, vagy éles pengeként.
Vigasz lehetnél talán, vagy ír.
Oda kell hogy adjalak
a kósza, ügyetlen szeleknek
anélkül,
hogy termő talajra esnél,
s egy másik szív felelne
Marihuánát szívtam vízipipából
s úgy éreztem most repülni tudnék
futottam lefelé meredek úton
kezemet lengetve szárnyak helyett
láttam a múlt mosolyát az estben
futottam, el ne érjen az álom
nagy szemű arab lány hastánca /kedvem
tellene benne/ fejemet akarta
futottam lefele, nem értek utol
se cédák, se szüzek, se mások
nem tudtam, hogy Párizsban járok
Párizs fölött épp lement a Nap
futottam egyre a tűnő fény felé
át történelmen és emberöltőn
a Szajnánál megnyíló ég felé
sorsom elől, sorsot betöltve
és futottam amíg csak bírtam
hallottam megannyi szívdobbanást
Wildet láttam, Malarmét sírban
a Latin negyed árnyékával
kezemet lengetve szárnyak helyett
a szent Geviviéve-hegy utcán
úgy éreztem, hogy repülni tudnék
felhők között kettesben emlékeddel.
Párizs
Lassan lépdel velünk a nyár.
A sarokig még biztos elkísér.
Azon túl valami megfoghatatlan
Mindenkitől enni kér.
Lelkeket rág és énekel,
Hullajt könnyet, vércseppeket.
Kezeid csonttá fagyva szorítják
A megmaradt perceket.
2010
Lassan lépdel velünk a nyár.
A sarokig még biztos elkísér.
Azon túl valami megfoghatatlan
Mindenkitől enni kér.
Lelkeket rág és énekel,
Hullajt könnyet, vércseppeket.
Kezeid csonttá fagyva szorítják
A megmaradt perceket.
2010
anyám elém tett egy könyvet
apám kosarat dobott
anyám elmondott egy verset
s a szabadságról álmodott
apám vadnyúlra vadászott
és húsát letette elém
anyám kijelölt egy széket
nekem az Isten tenyerén
apám számokra tanított
de nyelvem szóra szomjazott
anyám a múltat magyarázta
apám látta a holnapot
anyám rám szabta egyke sorsom
és rám varrta a vágyait
apám a jövőt bennem látta
elvetélt magzat-lányait
anyámtól túlélést tanultam
apám szemében szánalom
hogy hitehagyott gyarlóságom
még előtte is vállalom
anyám tán jobb ha nem is tudja
hogy nem találtam meg magam
azon a talpalatnyi földön
hol ő örökre zárva van.
2017
Guggol a kúton a gyerek,
kezében kortyol a korsó.
Kék szárnyú pillangó libeg
a kút fölé. - Jaj, a korsó!
Koccan a korsó, csobban a
víz, - azon mereng a lepke:
a gyűrűző vízre szálljon-e,
vagy a cserepekre.
1961
Kívül magamon, mindenen
emlékeimet cipelem
keresztül üvegtájakon
kavicsos üvegdombokon
üveggyöngy-csillagkerteken
üvegszemű szerelmeken
üvegvilágok vándora
se istene se otthona
senki se tudja hova ment
számlálgatja a végtelent
keresi múltját jelenét
hazája kijelölt helyét
cipeli hátán a világ
vándorbotja az ifjúság
nem tudja mitől nyugtalan
nem hiszi el, hogy béke van
NEM BÉKE EZ CSAK ÚGY TŰNIK
CSAK CSÖND-RUHÁBA ÖLTÖZIK.
Úgy futnak ki a hajók mintha szívná a távolság
és a nehézkedés vonzaná fehérre mázolt testeit.
A sirályokat valaki felteszi az égre minden reggel,
de ki az, aki tudja számukat és összegyűjti éjjelente?
Valaki alkonyatkor meghallgatja az összes kagylót
amik talpaink alatt az iszapban nyugszanak,
majd a kecskekörmökre írt ősregék dallamain hízva
feltápászkodik a nagy egysejtű sárga tűzkorong.
Múltad rémisztő lidércei
a halál torkába rántanak!
Csontos vénséges kezei
bűzös mocsárba mártanak
...........
Üvölts oda a pintynek: hé' dalolj!!!
Vagy várj kicsit... a válladra szállhat.
Hallgass...és még csendet se szólj!
Hangjából megtudod mi az ALÁZAT!
...........
Apám, halottan nem fáj az élet?
Mit tettél? Mindenért vagy hibás!
Dühömben szétverném a képed,
Pedig csak éltél -haltál, mint bárki más...
............
Miattad mondok ma imát, Istenem
Ha verlek, azt is csak érted teszem
Amíg érted, csak magam szeretem,
mindaddig saját kenyeremet eszem!
...........
Az én otthonom csak egy kis sziget,
nincs rajta ház, mégis van ablakom!
Elvették nekem már rég mindenemet,
de szemeim ablakok, s szívemben lakom.
Mint zsiráfnyakra tekeredett köldökzsinór,
Oly nehéz megszülni az első szavakat.
Vajjúdás, verejték, koccanó fogsor.
Beszűkült elméből préselem ki magamat.
Lábon kihordott gondterhes múlt.
Egy elvetélt ötlet, hogy apa-fia beszélget.
Az élet párszor mélyre felnyúlt
Tapogatott , de már nem talált ott téged.
"Magzatpózban fekszem. Így biztonságos."
Szavajárásaid dühösen lépkednek a folyosón.
Bár a koraszülött osztály neked nem célirányos,
Miattad lett ez a kisfiú autonóm.
…parafrázis József Attila
A város peremén című verséhez,
2020 karácsonyán.
Európa peremén, ahol élek,
ködös alkonyokon,
apró vírusokat köhög ránk
egy ördögi, sötét mammon,
ami tüdőnkre rakódik,
koronásan, vastagon.
Lelkünkre így ül ez a kor.
És mint józan kétkedés,
mi átjárja elménk zugait,
valós választ hiába remél –
e kétely szívünkben marad,
a média hiába beszél.
aranymosótálban éjek, napok,
hetven év és mind, ami volna még –
bolondok aranya, ha fölragyog.
csak hasznanincs sár, szürke hordalék.
billeg aranymosótálban haza,
s mit nekiadtam, belőlem minden.
tükrén leng hold, űr ezer csillaga –
lásd, semmin jussol majd háromisten.
A demokrácia alapja,
ha a bűnét mindenki bevallja.
(W.H. Auden)
Gy.F. - lám, lám - bevallotta!
Egymásnak feszült horda-flotta.
Kiszivárgott, bár nem akarták.
De nem készültek proteszt-akták.
Magunkba fojtva álltunk akkor:
hisz nem változott meg itt a kor!
Vallomásnak ma is helye lenne:
e széthazudott, korcs jelenbe’!
Auden írta nyolcvan éve.
Intelme csíp, hát félre téve.
Túszokká köt: hazugság-kéve.
Rég volt, mikor még hazavártak:
apám szelíd hangja béke.
Kis-Küküllő morajában
fürdött anyám szelídsége.
Rendre átöleltek engem -
naplemente,zörgő haraszt -
Nagykend avas ős-csendjben
rozsdás arcú,öreg paraszt.
Rám köszönt,én megelőzni
nem is tudtam volna soha,
úrnak gondolt s bölcs humorral
kérdezett rém kis-apóka
"Hazajöttél,nyúlfióka?!"
Többkötetnyi vers az én váram,
az intervenciós gabonaraktáram,
kötet, mely kiadásra vár, ahogy a búza reménye,
hogy liszt lesz belőle, majd kenyér…
de szavaim csak elszórt búzaszemek,
melyet esti homályban hint szét a tenyér,
néhány városi galamb és veréb jól lakik,
meg amit az utcakövek közül kiszed a migrénes egér.
Ma üres csend a tél, haldokló metrum,
sapka alá bújva a temperamentum,
akár a parfé és rum - lenne merész,
zenévé válna, bár te se, én se zenész.
Tempera lenne a rum, oldva szürkét,
flamingószínre borda alatti fülkét.
Hajlong a lámpafény - ő már most táncol,
bennem a nőről, vattakabátot vámol.
Most olyan az életed,
hogy bár ébreszt a reggel,
de a holnapod féltheted.
Ma vetsz,
és tán aratni is fogsz
valami keserű étket,
ha mérgező magodban
valahogy mégis,
mégis
sarjadni bírna az élet.
Remélj hát
ahogy én is remélek.
Hogy az Isten akkor másfelé nézett
- talán a jót simította épp szelíd kezével -,
mikor a félelmet vetetted
sokágú ekéddel.
S ha látta mégis
minden vétkedet,
reméld,
hogy szelíd földjébe
ő mindig,
mindig
csak irgalmat vetett.
kopott a kabát de meg lehet szokni
új még a cipő bár büdös a zokni
borul az égbolt ha ugrik egy bolha
rossz tanuló áll be üres sarokba
csúcsokra felmászhat jónéhány ember
csúnyán néz isten de tudom hogy kedvel
gyenge kerítés senkit nem gátol
menekülj menekülj hibás szabálytól
zöldellő fűzfának kemény a kérge
maradj a főtéren eljövök végre
árasztó zivatart megszoktunk mára
közeleg közeleg esténk határa
kopott a jövő és csupasz a melle
olcsón vett tanár csöndben nevelte
nem mondunk rosszat és nem lépünk félre
könyvet vagy fegyvert adunk kezébe
oldvadthó-szürke táj. az ég keleten grafitszürke,
nyugaton acélszürke, északon nikkelszürke,
délen patkányszürke. homogénszürke látóhatár.
dolomitszürke hegyek. alumíniumszürke nyárfák.
daruszürke felhők. csukaszürke Tó. palaszürke ház.
galambszürke múlt. cementszürke emlékek.
árnyékszürke fényképek. achátszürke sírkövek.
gránitszürke idolok. elefántszürke vágyak.
penész-szürke várakozás. Szerelemtelen-szürke
világ. antracitszürke álmok. betonszürke hajnal.
vakondszürke ma. egérszürke holnap.
ernyedtszürke hetek. palaszürke hónapok.
halottszürke évek. osztrigaszürke semmi.
hamuszürke arc. pernyeszürke füst.
aszfaltszürke út. porszürke fű.
bádogszürke eső. sirályszürke szél.
higanyszürke jóslatok. iszapszürke
valóság. nyúlszürke lendület. farkasszürke
összetartás. ködszürke reménytelenség.
szamárszürke képzelet.
alpakkaszürke étkészlet. ólomszürke
elmaradt családi ebéd. ónszürke emésztés.
semlegesszürke társalgás az üres székekkel.
zavarosszürke egység. fásultszürke türelem.
kompromisszumszürke kiegyezés.
magányszürke megalkuvás. szegénység-
szürke lét. milyenszürke élet. titokszürke
remény. piszkosszürke feloldozás.
ezüstszürke mennyország. nincstöbbszürke.
zöldesfehér krizantém illata van a temetőnek
a magány késélesen szeli a testet
hol robbantott ábraként kezet keresnek
a csontok egy másikba kapaszkodni öreg
talál így fürge fiatalra belehalt a dalba
s amit magára húspárnás testére öltött
a szavak amiket sziromba rendezve költött
a vers amely fagyott virág szirmaként hallgat
valami kényszer robbanó gyufaként gyújtja
a mécset tévhit mert látó örül a fénynek
a csontok puszták sárgák görbék mind érez
a rög között ott felejtett régi csonkja szúvas
míg ő ki a múlt századot még megérte porcos
foszlik a ruha mint a nevelés vasalt babonája
a humusz-hús bogárba agyagba gilisztába
költözik s felforr az agya pezseg sír és morcos
de talán csak a koporsó-szú körme perceg
zsong a temető éjféli napja lángol
halottak éje karaván költözik el a világból
csillag-fekete árnya omlik s az itt töltött percek
meggyes-pite vére a mohó csillag-szájba
igyekszik mind tetteit újra s újra rágva
Túl csordult szavak születnek,
néha, mégis jobb lenne a csend,
mint a mindenséget feszegetve,
esztelen nyomulni a semmiben.
Néha a csend jobban szólít,
mint fröcsögve, üres frázisokban a szó,
néha a rend az igaz gyógyír,
S ha tudjuk miért van, hogy hallgatni jó.
Néha, magányban jobb megtanulni,
az elménk szárnyalva száll ha kell,
ha kell, magunkba is tudunk égni,
s nem csak más az, aki felemel.
Itt túl csordult szavak születnek,
magzatmáztól ordít minden rím,
Mégis, néha jobb ha körbe ülnek
csendben született gondolataim.
Apa
én mindig anyásnak éreztem magam
de most, hogy csak te maradtál
örülök
mert
te
vagy még nekem
morcos
és vén zsivány vagy...
te tudtad hogy mi különbözünk (?)
szerintem igen
Apa
nekünk most nehéz
egymásnak is maradtunk
és kell hogy egy kicsit másnak is
Apa te önzőbb vagy mint én
te nem akarsz élni
és mennél Anya után
de ugye még nem (?)
maradj még
asszem most
egy hangyányit én tűnök önzőbbnek
mert nem engedlek
még nem
olyannak érzem magam
mint egy kibaszott pióca
aki még az utolsó
lehelet párát is akarja
belőled
most hogy már csak egy van
abból a húsból akiből vagyok
félek...
Apa
szerintem én olyan vagyok
mint az apád
Máté
s nem Luk(ács)
a hibáink is hasonlítanak
Apa
az én nevem miért nem lett az övé (?)
(szerettem volna)
olyan bibliai...
Emlékszem
Anya nem akarta
vagy bírta
nem tudott azonosulni
az öreggel
részeges volt és bohém...
Apa
én most itt ülök a teraszon
sör körök
a szomszéd kutyája éppen ugat
(egy elvadult German shepherd)
és a Doors szól
a hangszórókból
tudtad hogy szeretem(?)
asszem megőrzöm ezt a pillanatot
talán örökre...
Beteljesül a kimondatlan
jóslat,
õszvégi darázs
repül a versbe, vergõdik,
tombol, tajtékzik,
mintha, mintha
te, te
magad, magad
lennél,
õ meg, õ meg
akárha
te
volnál, láthatatlan
kalodádban
most
a
semmi
mintha, mintha felemelkedne.
De talán már
ez
sem igaz. A káprázatvillanást
szél sodorja, elsodorja, s rozsdás
falevél hullik a levegõbe írt
betûkbe, szavakba,
sorokba.
