Ernst Ferenc: Ha volna ingem, tépném...

Szünetet tartok, mert
szünetnek lenni kell.
Két felvonás között, én
figyelek, te figyelsz. Ő figyel.
Csendharapások nyomán
vérző szósebek.
Összerezzensz, s én
veled rezzenek.
Szemedet nézem,
benne a könnyeket,
„örömkönnyek” mondanád,
s fájdalmam így
lenne sokkal könnyedebb.
Felhőket néznénk,
a felhőkben keresve arcokat.
Sötét foltok közt,
egy fél mosolyt,
mit nekünk tartogat
a létezés.
Itt vagyok, ahogy te is.
Létezem, létezel.
Háborúk dúlnak,
kis csaták, harcok,
mindenki mérlegel.
Szavakkal karcol,
mondatokkal öl.
Sebeket ejt, vért fakaszt.
Nem vár, nem remél,
csak temet, nyarat,
őszt, telet, tavaszt...

Ha volna ingem, tépném.
Gyolcsnak a hegre.
Ne vájhasd, vakarhasd
még sebesebbre.

Fövényi Sándor: Meghaltam

meghaltam, mert ráértem éppen,
és semmi más dolgom nem akadt,
de nem volt több hely az égben,
maradt a játszótéri ócska pad.

hevertem ott mozdulatlan,
hajam borzolta a szél,
nem volt benne semmi szokatlan,
csak szememre ráalvadt az éj.

emberek jöttek mentek,
néha köptek, vén csöves,
élve örültem volna a kegynek,
hogy poharamba csendül pár boldog ötvenes.

hirtelen felültem,
azt hiszem egész álom volt,
de szerintem addig repültem,
míg megittam hat liter nejlon bort.

tudom, már a halálnak sem kellek,
húsom döglegyek hiába köpik,
legjobb lesz ha élve eltemetnek,
nem kell egészen csak köldökig.

így enyém a lent is fent is,
lábam pokol szemem éden,
szétszakadok egyszer úgyis,
virág rajtam vörös vérem.

mert nincsen föld mely befogadna,
úton vagyok mióta létezem,
szám a jóllakottakat fosztogatta,
még Isten sem tudta, hogy éhezem.

sovány lettem csontom csörömpöl,
de csupán a játszótér hallja,
fejemen szikkadt jég dörömböl,
baloldalam a szívem kimarta.

lyuk lett hát a baloldalon,
az életnek nevezett golyó ütötte,
a szív nem kis vagyon,
mégis mindenem lehűtötte.

Fülöp Kálmán: Szaturnusz láng

Nyiscsák Veronikának

Magadba bomló
drága mécses.

Szaturnusz láng,
tört porcelán
neved írd
hűvös hajnalokba,

a változás titokfalán
jelzés légy,
szavak piros virága
áttűnés örök létezésbe,

szeplőtlen tűz, titok csupán
hű önmagadnak
lépj elébe.

Irlanda Máté: Mindigse

1.

Nem emlékszem az elsőre
nem égett belém, az
azt sem tudom mikor,
neked se rémlik,
amire én sem emlékszem,
olvasás nélkül vissza a feladónak,
nevezés nélkül nyert verseny.
Önmagába omló magabiztosság.
Visszarettentő viszonzás.

A jelentéktelen pillanat közös felejtése a miénk, csak
nehogy hibás premisszákból
vonj le téves következtetést.

Én rendben vagyok,
én nem gondolok rád állandóan,
én nem állandóan gondolok rád,
én állandóan rád nemgondolok.

És egyáltalán nem is gondolok rád.
És te? Veled sincs semmi sem?

2.

Ma nem jutottál eszembe,
ahogy egyébként is mindig sosem.
Közös félrenézésünktől
felrebbent madár kacajod
sem pihent meg mosolyod ívén,
nem telt meg a szemed színével,
amire sem emlékszem én úgyse,
hogyan is juthattál volna,
hátnemis
jutottálmaeszembeegyáltalán!

3.

Ma sem gondoltam értelmetlenséget
a nélküled mögé. Nem vesztették
el hiányodtól jelentésüket a szavak.
Minek a hiánya?
Minek a jelentés?
Minek az én,
minek a te,
mi? mi. mi!
Minek küldeném,
nem is hívtalak.
Ma sem gondoltam.
Páratlan barkochba
Holnap se vártalak.
MindigSosem

4.

Ez meg már nem is neked szól,
(a hiány sem)
lesz ez
még inkább
így se
és még inkább így.

Kaiser László: Bojkottált múlt

Bojkottált múlt
tetszhalott emlékek
feledés csöndje
átváltozás

Múltak temetője
szórások szélben
nyomok szemfedője
pázsitok földek

Nincsek és voltak
matt hallgatással
élesedőben
mégis számadások

Kemecsei Gyöngyi: Anyám tengere

anyám sose látta a tengert
valahogy nem volt nekivaló
csak komfortos vágyai voltak
csendesek...és egyre halkulók
most épp a kezébe adott
reggeli kávéban
suttognak
alig hallhatón
s ahogy vár
a csészére és rám
szemében az egész óceán

Nagy Horváth Ilona: Énmás

Eső maszatol az ablakon,
szétesett ütemek huszonhárom
külön fokban. Fázom.
Bennem valahol a rációkon innen
ceruzája hegyét nyálazza
egy vastag szemöldökű isten
könyökével lökve a folyton jövőbe billenő időt.
Szívdobogást rajzol,
hozzá készül a körém passzoló
transzcendens keret,
amiben felemelem
a nyakakra maszatolt,
alázattal lehajtott fejek közül
a magamét, és azt mondom,
én más vagyok.

Rajzolnék neked katicabogarat,
csillagokkal rajzó éjszakát,
egyszerű, szabad álmokat, békét,
ahogy levél alján alszanak
ringatózva a csigák.
Tenyeredre színes kavicsot,
homlokodra hűs szelet,
hogy aztán visszatérni elengedjelek,
mint a pocsolyán úszó papírhajót,
amire nem írnék semmit.

Paál Marcell Hesperus: Májá

.
Viasz lesz a fényből. Csúszós,
megolvadt levegő. A test mélyébe
kúszik, zsírfoltos merevséggel
borítja a szívet.
Árnyékok hámlanak a falakról,
bizonytalan lélegzetvételek
közé ékelődik a gyötrő gondolat:
semmi sem múlik el,
csak kiábrándul innen-onnan.
.
Ahogy átszédelegsz alattomos
társasjátékok szabályrendszerén,
úgy égeti beléd a tapasztalás
stigmáit az idő.
Már érzékelni sem akarsz,
de szemedbe csorog a viaszos fény,
átjárnak az ingatag árnyak,
és visszahúznak a létezésbe.
.
Várnak még rád élhető káprázatok.

Pethes Mária: illegalitás

látjátok
fákba fészkel a villám
de nem talál rám
olyan mélyen élek a víz alatt
kihűlt emlékekkel harcolok
nem szövetkezem
semmiféle rendszer ellen
ahhoz is évek kellettek
mire önmagam hatalmát
megdöntöttem
koponyám belsejébe
illegalitásba vonulok
lelkiismeretem partizánjait
agyam tekervényébe bujtatom
már nem elemzem választások adatait
nem agitálok senkit
semmilyen szavazásra
nem hasonlítok össze uralkodókat
felszabadítókkal akik idővel ugyanolyan
népnyúzókká válnak
az igazi zsarnokság bennünk van
a hajmeresztő hazugságokban a megcsalásban
a szeretettől elfordulásban az érzelmi
zsarolásban a válással megnyomorított
gyerekek gyökértelenségében láthatások
huzavonájában a haragban a mindig újra
sarjadó gyűlöletben a megosztottságban
a szegregálásban az előítéletekben
a legfőbb ellenség
ott van a vakuló tükrökben
álljatok elé és ismerjétek fel
magatokat
engem ne várjatok
oly mélyen élek
koponyám csarnokvizében
kihűlt eszméket raktározok

Radnai István: Így nem szabad verset írni

ma nyár volt de fakó a fény
az ablak mögött felhő emelkedik
ma nyár megszürkül a felhő
esőre nem telik ma nyár volt

vírusok szállnak mint a lepkék
nyílnak még egynyári virágok
szirma hull némelyik feje kókad
öregszem én is vírusok szállnak

ma nem keresek fel senkit
nem várok víg vendégeket
kulcs a zárban ajtót nem nyitok
a parkot ma nem keresem fel

ma holnapra tegnap vírus helyett lepke
szálljon az ablakomba ha egyszer
virágot nevelek még tegnap nyár volt
éjfél után megugatom a holdat

Rajki Rita: Lámpások a fűben

Velem nyílt lapokkal játszik már az élet.
Ezėrt látom mindig a botor szenvedőket.
Arcuk sápadt, az igaztól félnek,
lelkük üres, csak testükben serények.

Velem nyíltan játszott a teremtő,
Mikor fájt is, tudtam miért meddő
minden ember aki nem őszinte
magából indulva, föld körül keringve.

Most már csendben élek, vigyázok a fényre,
lámpásokat gyújtok az utak menti fűbe,
csak az az ember lássa, aki belül éled,
magamköré gyűjtöm aki igaz lélek.

Székely Máté László: Szép estét

sikoltó pipaccsal ünneplő ének
páholyból bámuló élveteg nő
kóborló disznóink kalácson élnek
táncol és kering egy marokszedő
domboldalt bitorló leharcolt várrom
támadó seregre naphosszat vár
folyókon ívelő széles határon
éjfélre érkező fáradt szamár
átázott bundájú zivatart érez
hullámzó viharban fürdik egy rét
nádakat lengető medencévé lesz
szép estét szép estét terít eléd

Szele Anna: Elköltözve

akkoriban még szerettünk élni
és szerettük egymást is
a belvárosban laktunk
néhány utcára a Duna-parttól
folydogáltak a hétköznapjaink
szombatra mindig beszivárgott az utcai járdáról
egy-egy részeg vizelete és hányása a kapualjunkba
a házmesterasszony ilyenkor
sem hipózta fel a sakktábla-mintás kőlapokat
alig bírtuk tovább a bűzt egy légvételnél
a kukatárolóban ideiglenesen egy madárka testű néni lakott
háromszor másfél méteren
és egyharmadnyi vécéülőkét is birtokolt a közös budiból
nagyobb szükség esetére
ezeken kívül egy ládányi terület is illette
hozzá föld
miket sosem birtokolt
vasárnaponként a bérházból áradó sülő hús és leves illata csapta meg
némi dohszaggal elegyítve
a százvalahány éves gipszcímer-oroszlán orrát -
vajon hány család sorsára tekintett le az a fenséges fő

szozattovabbacikkhez

Szentjánosi Csaba: Nincs eső, nincs szél...

Nincs eső, nincs szél, nincs napsütés,
csak valami ősi áramló állapot,
nincs internet, nincs monitor, nincs lájk,
csak betűruha, arcmaszk, amiket
valaki itt hagyott,
nem vagyok én sem, nincs tudat,
nincs érzés, csak valami űri andalító zene,
nincsen macska, csak a lelkiismeret nyávog,
hogy a lelket simogatni kellene,
nincs a nincs, nincs a valami, csak mint
a testben a neurotranszmitterrel átjutó ingerek,
nincs kísértés, nincs édenkert, kicsavarodnak
Napóleon, Sztálin kezéből a kígyófegyverek,
nincs tüntetés, nincs tetoválás, sima,
érintetlen minden szerelem, minden szándék,
de te öröktől fogva vagy nekem, és arcomra
mosolyoddal visszajárnék.

Szenyán Zoltán: Téptem

... téptem,
téptem széjjel,
széjjel minden éjjel,
éjjel elvette apró lelkemet,
lelkemet gondosan kővel fedte,
fedte be a Teremtő,
teremtő erő,
- Ő!
Ő, aki adott,
adott, majd elvett,
elvett,
elvett,
elvett...
véremen hizlalta sápadt angyalait.

Szokolay Zoltán: Jegyzetdal

Terrornak mától azt nevezd tehát,
mi úgy lopakszik korból korba át,
hogy rejtőzködve álarcot cserél,
majd jótevődként lép fel, úgy ígér
boldogulást, de hálót vet ki rád,
megszervezné, hogy bálványozd, imádd.
Terrornak azt nevezd, ami
szabadságot tud játszani,
meg-megcsillantva hirtelen
odafönn, aztán idelenn,
hogy fontos mindenütt te vagy,
vigyáz majd rád, csak el ne hagyd,
miközben fájva vonszolódsz
a part felé, kések felé,
hol majd ő ontja véredet,
és megmentődként ünnepelheted.
Életmentőnek ne nevezd,
ki lassan öl, mert úgy szeret,
akinek zsákmánya lehetsz,
szabadon soha nem ereszt,
minden más zsarnoktól megóv,
heterofób, homofób, bifób,
szélső, középső, bármely oldali,
agyadba írja, mit kell mondani,
megtanít egyenmosolyt hordani,
zsinóron rángat jóembereket,
eljátszat velük játszmás ügyeket,
hogy nincs is itt, már úgy van itt,
csak elszorítja ujjaid,
elhallgattatja éneked,
vasajtó brong, kerék visít,
a lélek is csak test lehet,
már úgy van itt, hogy nincs is itt.
Terrornak ezt nevezheted.

Varga Rudolf: VÁLASZ, KINEMMONDOTT KÉRDÉSRE

Nem gyűjt több parazsat
fejére a szigorított életfogytos
életreítélt.
Örökös félálomban már csak motyog, motoz,
surrog
a
vibráló villamosságban,
ahogyan a vér zuhog
az
agyban
valami mágneses vonzásban,
időtlen, tompa ragyogásban.
Tapsra várva
tombol a vér az artériákban.
Taps. Ütemes taps. Tapsvihar.
Tetszhalál. Tecchalál.
Tecc. Halál.
Fej vagy írás?
Fej. Fej.
Írás. Írás.
Tapsvihar. Ébredés.
A
Tejútrendszereket
rozsda tartja össze.
Az
élethalálra ítélt
ott gubbaszt
az
álmok fölött törvényt ülve.
Körülsimogatja
a
titkot.
Kisiklott vonat a vers.
Semmi nem az, ami. Semmi sem önmaga.
Kisiklatott vonat a vers.
Ami az ütközésben
szilánkokra tört,
az
ő.
Az
én vagyok.
Az én vagyok.
Úgy, hogy nem is vagyok.
Ím,
a
szellemjárás
farsang gyászruhás álarcosbáljában,
Nagyboldogasszony didergő havában,
féllábbal már
a
fejbelőtt
másvilágban.

Vámos György: Átváltozás (... általbukcsázni...)

Lehet csak veréb.
Közönséges szürke lét:
-- nyüzsgő, lármás, szemtelen..,
de olykor olyan is terem
kinek szűk e röpte,
s ki, ha magát összetörte,
(míg csivitel a sok ostoba:
-- lám csak így készül a csoda?!)
GALAMB-LELKE tépve hull a mélybe..
s fájdalmából aljasul
felmagasztosul
a Vércse!

Ványai Fehér József: Így hullatja

Nád lábán a feketerigó
Kocsiban ülök és lesem
Csőrrel motoszkál sarjadó fű közt
Kilátásom a kilátástalanság
Mintha fejest ugrana a földbe
Fekete föveny napom
Szalmaszálra előrebukik
Nyitott verem a holnap
Így hullatja tollunk örök
Fészeképító, világnagy tavon.

Végh Attila dr.: Tenyérnyi gondolat

Szenvedély. Talán ma elfelejt.
Rettegés. Koránt sem érdekelt.
Kongatom. Ki hallja hangomat?
Szárnyalás. Tenyérnyi gondolat.
Napsugár. Vörösre fest e fény.
Sajtpapír zizegte költemény.
Szenvtelen sorokban íztelen.
Szürkeség. Ma szinte jobb nekem.
Koptatott időkben él e szenny.
Számvetés. Mutatni kénytelen.
Lesz, ha majd hiába hallgatom.
Képzelet halálba andalog.
Szenvedély. Ezernyi gondolat.
Szárnyalás. Bezárja sorsomat.
Napsugár. Fehérre fest e fény.
Hamvaink vetíti szerteszét.

Anka János: Vitézi ének

(Nagy a boldogsága a lantos diáknak:
Az árva végeken most új hősök járnak…)

Hajh! kurucok új riadók szólnak,
E viharzúgban csodamódon
Megjött a hangja a tárogatónak:
Kesergőjében régi harcunknak –
Viharai zúgnak!

Most dicsőség lett mi kurucvoltunk:
A békességben, boldogságban
Szegény, hazátlan bujdosók voltunk…
Most ránk ismernek a bajjal szemben –
A veszedelemben!

A régi harcok tüzében égünk:
A világ minden hatalmánál
Százszor erősebb a mi hűségünk…
A hon határán táborba száll ma –
Rákóczi villáma!

Hajh! talpra! lóra! kurucvezérek:
Most visszaszerzi mi hazánkat
Ez a sok vakmerő, kőszikla-lélek:
Ezek megállnak harcok sodrában,
Vérzivatarában!

A veszedelemben jobb sorsot érünk:
Drága kincse lett országunknak
Mi árva hitünk, mi olcsó vérünk…
Szegény kurucok új utat vágnak –
E labanc-világnak!

(Nagy a boldogsága Mikes Kelemennek:
A magyar bujdosók most mind hazamennek…)

Áprily Lajos: Ismét viharban

Az út, amelyen itt oromra értem,
nem pázsit volt, csak vulkán-lökte kő.
A szirt, mely durván megsebezte térdem,
nem nyugtató hely: villámos tető.

Most is vihar jön. Ködben áll a lábam,
suhognak lenn a vén fenyő-sorok.
Hallom, heregnek Isten pitvarában
a lázadó felhő-komondorok.

Lelkem kibontom a szabad rohamnak,
szél tépi össze kurjantó szavam.
A ködben nagy, szabad szárnyak suhannak
s a szélnek is szabadságszaga van.

Hegyet, vihart, villámot fogva szemmel,
itt állok, mint egy régi bujdosó,
s lihegve érzem táguló szívemmel:
mily szent a szent Petőfi-ízű szó!

Hadd zúgjon már a fellegek csapatja,
sziklák echója verje rá a tust:
A hegy zenéje még egyszer fogadja
a búcsúzó, szilaj romantikust.

Leszállni? – Messze lenn, amerre jöttem,
egy foltra még az Isten fénye süt.
Állok, míg megzúdul a menny fölöttem
s arany dárdával egy villám leüt!

Bárd Oszkár: Kell lennie

Kell lennie, kell lennie egy szónak,
amelyet hogyha elkiáltanék,
megoldódnának minden görcsös titkok,
és szent-békére virulna az ég,
egy szó, mitől az egyensúlyvesztett
világ helyére billen csendesen,
egy szó, amely a harcokon túl vibrál
és tilinkózik túl a csendeken.

Kell lennie, kell lennie egy szónak,
mitől szétporlad minden torz, hamis,
egy szó, amely gyöngédség s vad erőszak,
együttesen korbács és balzsam is,
egy szó, melyben pokoli partitúrák
robaja mellett égi hang dalol,
egy szó, amely káromkodásnak indul,
de zsolozsmává szépül valahol.

Kell lennie, kell lennie egy szónak,
mitől az ájult öntudatra tér,
szolid mederbe mitől visszalendül
a testvérgyilkos, buja, balga vér,
egy szó, amitől halkan feloldódik
a sok hurok, póz, ádáz, hülye csel,
egy szó, amit a mikroszkóp s a távcső
egyformán lát s egyformán helyesel.

Kell lennie, kell lennie egy szónak,
mitől a vad láng bénultan kihuny,
mitől a dac a semmiségbe hamvad,
és önmagától megtorpan a gúny:
e szomorú és kirabolt világnak
oly keservesen nincs már semmije,
hogy e mágikus, bűvös, drága szónak
kell valahol, nagyon kell lennie!!…

Boncza Berta (Csinszka): Csucsai kert

A kert, a messze, termő, áldott,
lombba borult...
Álomsziget. Csöndes, mély, tiszta.
Ott vár a múlt.
Mohos utain nem jár senki,
hosszú fák árnyékai nyúlnak.
Ölelkeznek ideges ágak,
hajlásukban ős, rejtett vágyak.
Ha jársz utain csendben, mélán,
fák őriznek megértőn, némán,
nem emberek...
Árnyék borult lelked falára,
sirig kisér bús útadon,
a nap rásüt a ház falára
s elédtáncol az utakon.
Homokszemek csillogva élnek,
dús fűben begóniák égnek
és klematiszok, karcsún, kéken
kúsznak játékosan, kevélyen
a napsütötte házfalon.

szozattovabbacikkhez

Gaál Áron: Invokáció

Nem kell elmenned Amerikába
idegenként idegen életet
bárhol élhetsz a coca-cola lázban
és analizál majd téged is lehet
Dr. Freud egy jókedvű utóda,
aki emlékeid mélyére ás
szavaid alján hátha ott van Trója
Szépheléna és a gyönyörű király
azaz királyfi, a daliás Páris,
de nem talál majd mást, mint verseket
megannyi frázist és parafrázist
melléknév cicomázta rejtjelet:
anyaföldet és szülőhazát
anyaméhet és szülői házat
első szerelmet s még annyi mást
meleg ételt és puha vágyat
életed széthulló darabjait
amit összerak majd a képzelete
és a maga képére kialakít
és nem érdekli, hogy élvezed-e,
hogy a puha bábból szép ölelésből
lepkeként szállhatsz az ég felé
szabadon, távolodva a világtól,
ahol hamburger nemzedék
bámulja némán néma röptödet?
Ó nem! Túl sok ami b enned más volt,
mint mindenki másban, ötvözet
gyáva hűségből, bátor árulásból
földrehúz száz ok, asztalhoz, ágyhoz
köt emberi mivoltod, semmit se tehetsz
legfeljebb írhatsz, álmodhatsz, álmod
akár egy új asszony, Európa lehet.

Jagos István Róbert: talán még szerettek...

talán még szerettek
ti
kikkel jeges úton összefagytam
kikkel poklok tornácán énekeltem
kik csak vártatok rám, a szóra
kik nem szóltatok érdekemben
te
kivel virrasztottam hajnalokig
kinek szívén kötést cseréltem
kivel szálltam dallamokig
én
ki mások miatt porig elégtem

Kapui Ágota: Idéző

Szerelmek ívével gerincemen
liliomlakattal számon
emléked fényében sütkérezem
hiányod borzongat, fázom
kihull a pillanat méregfoga
elkopnak lassan az évek
hőköl a hormonok vad ostroma
szőlővé aszott a lélek
szerelmed ívével gerincemen
porladó csigolyák vásnak
csontomból hiányzó lét-nyomelem
múltamnak mélyére áslak
átbukok rajtad mint szent küszöbön
léptemet akasztja árnyad
szemednek tüzében rőt köntösöm
porrá és hamuvá sápad.

Kányádi Sándor: Megrozzant az öreg malom…

Megrozzant az öreg malom,
lassan a víz ellopkodja:
elúszik a Nagyküküllőn
első csókom szemtanúja.

Viszi a víz a vén malmot,
az a lány is már rég asszony,
engemet is másnak kell majd,
más asszony kell elsirasson.

Korhadóban a malomláb,
melynél annyit várakozott
fehér lovam, kit azóta
rég megettek a farkasok.

De más, de más, de más minden!
A víz is más medret ásott.
De a csókom megőrizték,
őrzik szelíd csobbanások.

1958

Szervác József: Egy régi fényképére

midőn még rosszkedvem felhőtlen fénykorában
haknizni járt belém a hátulgombolós remény
midőn a ráncok homlokom bensőjén épphogy érni kezdtek
midőn a nagy szerelmek bennem már futottak még fogantak

eszmék s egyéb paródiák átjáróháza voltam
midőn még kackiásan állt ki bennem ördög isten
midőn még minden asztaltól szószéktől vígan elzavartak
midőn még túléltem midőn még ebbe haltam

az volt a szép rosszkedvem önfeledt kölyökkora
s a többi már előlegként zsebemben

A.Turi Zsuzsa: A fák, télen

A fák,
az ágak,
varázsütésre
dermedt
árnyak,
nyújtózó
mozdulatok
csendjébe
meredt
kezek,
télen
pőrére
vetkezett
élettelen
gondolatok
kifeszítve,
a jövendő
pillanatképei,
csontvázak,
vakon
tapogatva,
kaparva
keresve
a fényt,
az idő
mindent
lerágó
labirintusában.

Albert Zsolt: ELALVÁS ELŐTT

Mert folyton hajnalt akar,
vörös tetőkön ezüst delet,
mégis járja minduntalan,
mint alkony az utcát,
mint szürke halál a teret.

Őrizne néma folyópartot,
hidat mely összevarr, cipel,
hogy cölöpjein mindig álljon,
hullámai alatt a távolságot
temesse el.

Elalvás előtt érik az árnyék,
ahogy feketére keseredik
a fán felejtett meggy. Végül
vére varjak csőrén fröccsen,
de csontos magja új életre kel.

Bánfai Zsolt: FÉNYHOZÓ

Szívem olajfák alá ágyazom.
Mária könnyezik, árnyként jár a falon.
Halott ágon hírek szerint nem nő alma –

oly szép, ahogy alszik: arca fénye kitakarva.
Apám karjában szótlan rózsa-magány.
Anyám szonettet fűz két oldalán.

Napon görbült minden álom –
gúnyában járok, világít a származásom.
Jártam én is hóban egykor –

csillag-úton bolygó-ropta bocskor;
hajnalban-fejt-fehér köd fröcsköl rám,
tulipános törzs a két bokám.

Anyám ölében lobog, ég a párna –
Fulladt csikóm rég nem jár a bálba.
Mohaköntös zöldít, ül a vállamon –

Hollószárnyon fénylik ravatalom.

Barna Zsolt: Nyári tangó

A körúton egyedül
járt tangót
megint a június,

s egy régi dallam
tompa ritmusán
egy viharvert szív
ütemre dobbant.

Sóhajtva dőltem
egy odvas fának.
Esett. Apró cseppjeit
hullattam a mának'.

Talán a szélvihar
csalta meg szemeim,
vagy csak a múlt
a ború kedvére játszott,

de lüktetett s látszott
ahogy a jelenre, hűlt
vért pumpáltak
meszes ereim.

szozattovabbacikkhez

Bogdán Mária: Bíborhajnal

Ma reggel lilában kelt a Nap,
még sosem láttam ilyen szépet,
hálóruhája ráncait durcás szél húzkodta,
s kihűlt kémények mögé bújt a lényeg.
Takargatta szemérmét álmos-pajkosan,
kócos haját felhők simították,
baglyok pletykáltak a nyárfán, de
nem tudja senki: múlt éjjel hol járt?
Vajon mitől csillog olyan nagyon
boldog-bíbor színben?
Nem tud erre választ,
talán csak az Isten,
hiszen az ő házában öltözött,
mielőtt felbukkant végre
a templomtorony mögött.

Czipott György: Őstenről, rólad

idő horgonyul kérdéseidbe,
hánykódnak lemált napok
feszített napkötélen.
verődnek percek sebezve
varhibákat és születlen
rózsálló dedek ajkait;
hogyanmód is várhatsz,
véregek közé feszülten
enszaros föltámadást?

idődara plasztikfogad élén,
mintha megcsikorrannak
magukbanyíló ajtók;
de cikkafényt muszájolsz
csóvás lámpává egybegyúrni
és rettegőn köpöd csillagok közé
reneszánsz mérgeid.

ősten viharkabátját irigyled,
hisz csak csúszmászni tudsz
eszmék csapásán…,
sosem léssz majdmár úsztudó
vertkalászok halálos
hóarany őrletében.

irigyeld hát ősten viharkabátját,
hisz pőrén vonaglasz
csilló kátyuban.

Dóczi Székely Gábor: Gazdagok bibliája

Az emberek halnak. Vajon mi él?
A virtualitásban egy e-mail!
 
Új képkorszak támadt körülöttünk.
Írástudatlan ismét a földünk.
 
Kijelzőn gazdagok bibliája.
Az értelemnek fáj. Hát sajnálja.
 
Megfullad a lélek. A tudat hal.
Utolsó vacsorákhoz sincs asztal.
 
Porbul tornyot ma már nem rak a szél.
Eltűnik az összes régi szeszély.

Ernst Ferenc: Olvasat

Olvaslak, ahogy senki nem.
Innen a semmin, túl a mindenen.
Kicsorbult üveggolyók a fényt törik,
kiszámolva jutunk egy új körig.
Beléd bújok, eljátszom önmagam,
kívülről nézve jó, ha van
valami kölcsönös vonzalom,
ahogy a levelek nőnek az ágakon,
hisz rügyek nélkül nincs tavasz,
s minden ébredés vége az,
hogy estére álomba szenderül,
a test mélyén, ott legbelül,
lapul, ugrásra kész, az élet.
Szavakba bújnak a semmiségek.

Fövényi Sándor: Madaras fákon

ez a nyár is esővel kezdődik,
bolond világ, vagy nem is tudom,
átszúrja kabátom egészen bőrig,
szinte lemállik csontomról húsom.

hetek óta szél nyúzza hajam,
melyre a múlt ősz deret köpött,
de nem érdekel ballagok magam,
mindig erdőben madaras fák között.

mert nem maradt másom csak a táj,
dombok hegyek, lila párás mélye,
nem kevés, mégis néha nagyon fáj,
mintha az árnyékom is tőlem félne.

szeretnék én élni, ha volna miért,
hiába vár házam, asszony, gyerek,
az Úr is azt mondja, e vándor szívért
nincs kit vádolnom, róla magam tehetek.

szozattovabbacikkhez

Fülöp Kálmán: Megküzdünk

Visszatért régi kedvem,
úgy érzem újra én vagyok-
nyílnak az orgonák a kerben,
s elbüvölnek az illatok-

minden nap jönnek szélfúvások,
madarak röptén új tavasz.
felhőket cibálnak az álmok,
s a napfény mint csintalan kamasz,

néz át a kerten,s szomszédom
mosolyogva int-
csillogó bort tőlt poharába,
átnyújtja s huncutúl kacsint-

egy-két korty,mélyül a barátság-
holnap én várom a pohárral,
nincs félelem,de folytatás van,
megküzdünk a virusos világgal.

Jóna Dávid: Reggeli

Te a forró pirítós voltál,
én egy késhegynyi vaj,
a Sors összekent velem Téged,
pórusaidba ivódtam, átittalak,
vajas lett minden morzsád,
vajas lett a lényed.

Így száradunk időtlenül együtt,
mint halott katonára a csatazaj,
de már én vagyok a kenyér,
és Te a teavaj.

Kemecsei Gyöngyi: Kiskabát

Akkor...ott...
...sosem fáztak bennünk
a hajnalok.
Nem szálltak ránk
hazug ködök.
Nem volt
egy percnyi hely
a karod és a vállam között.
Most
belénk hűltek a holt terek.
Te jéggé öleltél,
én faggyá szerettelek.
Már nem hajlik karod a vállamon át.
Majd megteszi helyetted
egy könnyű kiskabát.

Kiss-Teleki Rita: Ha kérhetek

Csokrot azt ne hozzál.
Vágott haldokló bimbókat soha.
Egy cserepest, ha alig igényel gondozást
elbír még az előszoba.
Ne hozz csokit se,
tudod, hogy nem szeretem.
Ékszert meg alig hordok,
jó vagyok így, dísztelen.
Ruhám, cipőm van elég,
az a rózsaszín izé meg eszedbe se jusson.
Nem vagyok én unikornis,
sem szivárványputtony.
Ha kérhetek… üres lapot hozzál,
és hozzá tollat meg hogy mosolyogjál.
És meleg pokrócot, hogy alákucorogjak.
És a két karodat puha támaszomnak.

Mihályi Molnár László: Kárpát kárpitja alatt

(pünkösdi remény)

elzúgott fölöttünk
a böjti szél
s itt maradtunk
mint szétszórt levelek

de vasárnapra
a Szent Igét
megmutatta
hogy beteljesedett

s a hegy nyergébe
gyűjt egybe ismét
és sólyom köröz
a Somlyó-csúcs felett
kiterítve védő szárnyait
mert Anyánktól jött
élő üzenet
ha elfogadjuk
kinyújtott kezét
hogy összetartson
lélek és a hit

bár a sátán
maga tépte szét
de egybeforr
mi akkor megrepedt

M. Karácsonyi Bea: Pécs, teraszok

Fénybe karcolt szoba a reggel,
függönyeit húzkodja lágy szél,
a Széchenyi téren szép rendben
asztalon viaszcsonk, gyertyabél.
Teraszra ültek tegnap este
mediterrán, buja illatok,
míg bronz-neon pulzált, az égre
felfűződtek a gót csillagok.
Itt beszéltek tegnap bor mellett,
nyelveken domb érlelte ízek,
talán csók is csattant, ki tudja,
ahogy kioldódtak a színek,
mint elmosás - éj lett belőlük.
A falakon felfutó repkény,
szobor áll antik homlokzaton,
jel a pécsi belváros mellén.

Nagygábor Margit: Ajtóm nincs kulcsra zárva

itt vagy és mégse
a távolság abroncsként
szorít mint a fogyó idő
hevít a vágy
ész a szívvel ölre megy
s ha megvetne a világ
ha ránk dőlne az ég
akkor is akkor is...
egymásba fűztem
csillogó éknek szavakat
el ne eressz az éjben
örökre megmaradj
hozz bort a kupába
a gondolat hiába szárnyal
ha nem öltöztetjük föl
lelkünkkel üres marad

Paál Marcell Hesperus: SZÍVFELFALÁS

/Cardiophagia/

.
Kendőzetlenül,
nyíltan, nem fonákul.
Bizalommal telve
és nem galádul.
Szomorúan talán,
ha a sors megrándul,
de félelem nélkül,
s várva, hogy kitárul
.
valakinek karja,
ahová bebújhatsz,
ölelhetsz erősen,
tudván; el nem bukhatsz,
bár botlottál már százszor,
s elfordultak sokan,
kik vétkük cicomázva
méricskéltek ugyan,
.
ám nekik sem
tágabb a végtelen,
és nem válnak
többé attól,
hogy elhúzódva
az alázattól,
büszkeséggel telve
lesz szívük vértelen;
.
fakó lenyomat,
halványuló árnyék,
a lét szövetéből
kiszakított szárnyvég,
zárlatos glória,
cseppfolyós sötétség.
Önmagát felfaló
múlhatatlan éhség.

Pápay Eszter: Van élet

Van élet még a vég előtt.
Jártam ott egyszer egy délelőtt.
Keskeny az ösvény, jó gyomos.
Nem döcög arra villamos.
Nincsenek sorszámok, trón alatt -
Isten a sörpultnál fogad.
Bankbetét helyett: hangszerek.
Kávéznak kócos genderek.
Válladhoz szárnyak tapadnak.
Dublőre lehetsz magadnak.
Emléket gyűjthetsz, rang helyett.
Hallgatott róla a tanmenet.
Jobbról is, balról is szakadék.
Van rá pár éved. A maradék.

Pelesz Alexandra: Sóhajom

lebegteti a
fehér abroszt
a szél
csipkét ver az
óceán vizére
itt libben a
miértje
a mostnak
csodát fest
az égre
a holnap
sóhajom
lebegteti a
szót… a suttogva
kimondhatót...
a szél
csipkét ver
csipkét ver
habokból
álomfogót.

Pethő László Árpád: Ébredés

Magadhoz kötve
aztán eltaszítva húzod
vonod az igét

szóra bírva az
elfeledett figyelmet
ama szózatra -:

féljétek látva
újjáébredést káosz
előtt és után

hordozd csak amíg
feltámad lélek – zúzó
hited a dalban

égbe szorított
billentyűk játékának
szárnyalásához.

Sógor Zsuzsa: Biztatás

mikor a csillagokba költöztek a fények
és barlangokban bújtak össze akik éltek
elküldted akkor a biztatást 
hogy lesz nap szél és eső
hogy lesz gondolat szó és erő
lesz akarat  hogy megalkosd magad

hullámozni hívtad a tengert
reményt oltottak a homokba
a partra simuló habok

a szél vitte tovább a biztatást 
szelíddé váltak akkor a távoli rögök 
és állhatatossá mindenfelé a sziklák

és évek ezreit adtad nekünk
és csináltunk piramisokat 
városokat mindenféle földön
és gépek seregét  

alkotni akarjuk magunkat azóta 
adj még néhány ezer évet
hogy ráleljünk egymásban magunkra 

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf