Jóna Dávid: Anzix Dalmáciából

Nagyapám borotválkozás után
arcvizét két kézzel úgy csapta magára,
ahogy a tengervíz csapódik,
a partmenti sziklákra.
A két pinea, mint két öreg,
ágaikkal néha kezet is fogtak,
mindig köszöntötték egymást,
bólogattak, káromkodtak.
A sétányon ülök, egy kopottas padon,
várom az alkony vöröses fényét,
fotóznám, hogy magammal vihessem,
mint valami megnyugvásfélét…

Kaiser László: Kötődés

Én úgy kötődtem, hogy megtagadtam,
kirobbantam vagy távoztam halkan,
bármi történt, végig ott maradtam,
úgy éltem tovább, hogy belehaltam.

angyalelhagy

Kemecsei Gyöngyi: Dimenziók

én beszélek hozzá
megkerülöm érte az időt
átlépek a mindenek felett
hogy foghassak egy kezet
ami rég elengedett
vagy sosem keresett
mert nem ismer véget
sem kezdetet
ki a jövőbe lépve
a múltba tévedett
vagy velem se volt még
mert sosem létezett
megkerülöm hát az időt
hogy utólérjem őt
a rég elhagyottat
vagy meg nem érkezőt

Kolev András: Műtét után

Hideg homályban félvak ablak,
üres szemekben pisla láng.
Sebzett kézzel kimért szavaknak
halandók ajkán csendje ráng.

Csontok között időz a lélek,
mint börtönében méla rab.
A test : kegyelmes pengeélek
mentette fércelt húsdarab.

Az elnyűtt szív dadogva dobban,
a sóhajokban rettenet.
Remény kering az oldatokban,
és Isten áll az ágy felett.

Lackfi János: Péter, te azt mondod…

Péter, te azt mondod,
kifacsart felmosórongy vagy,
háromszoros áruló, koszos halász,
kinek háló mellett a helye.
Én azt mondom, kőszikla vagy,
háromszoros Isten-szerelmes
és emberek halásza.
János, te azt mondod,
a mennydörgés fia vagy,
forrófejű hangulatember,
Jakabbal együtt a legnagyobb karrierista.
Én azt mondom,
te vagy a legkedvesebb apostol,
akit az Úr a legjobban szeretett.
Júdás, te azt mondod,
te vagy a pénzügyek rendbentartója,
a szegények érdekeinek képviselője,
na meg az, aki végleg elrontotta,
akinek még az Isten se bocsáthat meg.
Én azt mondom, te vagy az,
akit meghívtak a lakomára,
aki engem elárult s ezzel megdicsőített,
aki végül nem jött el
a rá váró bocsánatért.

Márkus László: Vélemény

Ajtóm, ablakom zárva,
rálátásom nincs így a világra.
Mindenféle vélemény,
legyen az puha vagy félkemény,
hasamra csapva született,
nem manifesztálódott belőle tett.
Bár burka megreped,
bennem reked.
Kitart.
Akár a part,
mit ugyan folyója bont,
eltörölni sohasem fog.
Milyen is volna végül
egy folyó a partja nélkül.

Mécs László: Egymáshoz

Érted menni,vagy Hozzád,
Elém jönni, s nem tovább,
Mert maradunk, s leszünk,
Már vagyunk, csak megyünk
éppen együtt, s veszünk
levegőt, s életet belőlünk,
mert más nem ad nekünk?
Magunkra nem vagyunk.
Nem hagyunk hátra szót,
Kimondatlan kimondhatót,
Míg fájjuk a valót, a jövőt
féljük-e?
Vegyünk, veszünk erőt
Én Tőled, tőlem Te.
Bajok! Gyerünk szőnyegre!
Nem alá, rejtve, elsöpörve!
Gyertek levegőre, előre!
Támasztunk vihart, ha kell,
Álljon elé mind, ki mer!
Mert magunkban hiszünk,
Magunkkal kételyt nem viszünk.
Fölös teher !
Ne bánkódj Kedves!
A jövő nem terhes, a múlt az,
A kor, s lelkiismeret.
De tudd, tiszta Vagy, meglehet
nehéz, s nem érzed néha úgy,
Szerelmed, s enyém csakúgy
elég, a múlt megfakult.
A fény Te vagy, ne hagyd Magad!
Engem sem Édes!
Együtt mindenre képes
leszünk!

Nagy Horváth Ilona: Adagio

A repkedő fecskék mögött felhőket keneget az isten,
néha unottan megrázza a szemközti nyárfát,
s dob egy-két bogarat a teraszra.
Bögrém szélén koraesti rózsaszín fények rímelnek
a lemenő napra, bőrömön borzong a közelgő
éj hűse.
(Ma nem tudom, miért élek.
Ma igazán nem.
Lehetnék nyárfa.
Bogár vagy felhő.
Lehetnék isten.
Bárki. Csak ne én.)
Nem hallom a világot. A világ nem hall engem. Kölcsönösségben vagyunk.
Föl-alá járkálok magamban. Gondolataim, mint a repülni tanuló
fecskefiókák, kapkodó lélegzettel verdesnek az ég felé.
Egyszer csak elpihenünk majd.

szozattovabbacikkhez

Nagygábor Margit: Kötelék

Láttál -e már
keletlen kenyeret?
Olyan az idő is.
Úgy morzsalékol,
szenvtelenül,
apró darabokra,
mintha öröktől fogva
ez lenne a dolga.
Mit bánja, hogy szívem
életed keresztjén,
sohsem volt
kínban megfeszül.
Folyik a vérem.
Csordogál.
S madarak isszák fel
hajnalonta.
Trillájuk, szemed tükrében
lángként felizzik, s te
csörtetsz szavaid erdejében.
Érints meg engem!
Látod? Így itatlak!
Elfolyó vérem,
mint az idő is, gúzsba köt.
S Benned kinyílik, tűzvirágom.

Paál Marcell Hesperus: Olykor

.
Néha szavadból fonom meg napjaim,
néha úgy hiszed, hiába, nem érted.
Néha felszítod rejtőző vágyaim,
néha szemedben látszódom keménynek.
.
Néha nincstelenné sarcol a kétség,
néha rám húzod lepledet. Színtelen.
Néha hiányom az egyetlen érték,
néha változol. Mélyen és hirtelen.
.
Néha úgy hiszem;
sziget vagyok kavargó tengeredben.
Lassan elhiszem;
sziget vagy. Metszéspont a végtelenben.

Pápay Eszter: Jegyzőkönyv szerint

Anyám azt mondta, megfulladtál.
A hivatalos jegyzőkönyv szerint kilenc óra húszkor,
ott, a klórbűzös kórteremben,
ahol egy csukott ablak miatt ordítozott valaki,
s ahol számodra is nyilvánvalóan
esély se maradt a gyógyulásra.
Én egy bajnokot faggattam épp Csepelen,
és cirka másfél órára meg is feledkeztem rólad.
Amikor elvittek, a kutyát fogtam le ahelyett,
hogy a szemedbe néztem volna még egyszer,
utoljára ebben a hozzád társított életben,
amelyből fél szóval mindvégig hiányoztál.
A ravatal mellett nem hullott könnyem,
hiszen kezdettől hatékony, jó tanárom voltál;
emelkedetten szépnek láttam a pillanatot
és misztériumot sejtettem még abban is,
hogy a szádat végül nyitva feledték –
talán a mindvégig hiányzó fél szó miatt.
Anyám azt mondta, megfulladtál.
Ott, a klórbűzös kórteremben,
a hivatalos jegyzőkönyv szerint kilenc óra húszkor,
kétezer-tizenöt augusztusának ötödik napján.
Én persze tudom, hogy valójában
évtizedekkel korábban történt.

Radnai István: Kerestlen

„már majdnem élek – rutinná lesz, amit már nem tudok
a tévedéseim – talán az mind vagyok –”
Petz György: A láthatatlan ember

ruha vagyok s alatta meztelen
fényem is megkopott
alattam s felettem
a víztükrön koppannak a csillagok

a parton állok örökké mint a fák
kivág az idő vagy elnyel napra nap
de addig az élet nem aláz
vak ágaim a víz fölé kihajlanak

vagy tévednék ez már a másvilág
nem álom volt az éjjel a sötét
lelkem testet hazudni kíván
kocsmát melyben felhajtja sörét

közhely hogy mezítlen érkezel
és tested eltakarítani a koporsó megfelel

Rajki Rita: Kizárva

Már megint nem vagyok itt.
Kívülállok,
Ne keressen ma senki.
Vagy csak aki a semmit
értelmezni tudja,
fėny nélkül élők,
sötétben látók,
ėjjelben nyugvók.
Mert
ma
mozdulat nélkül
fogok mozdulni,
Ėrtelmezhetetlenül.
Lezárom a lezárhatatlant
Elvégzem
a bevégezendőt.
Leszámolok
ės elszámolok.
Magamba zárom
ami zárandó.
Nyitni csak holnap fogok
Ma nem vagyok itthon.

Sógor Zsuzsanna: Akkortól

– Didó karthágói királynő emlékének –

akkortól sokáig nem ment ki a partra
belül mégsem látott mást
csak a távolodó hajót
őt vitte magával
akit megkapott
de meg nem tarthatott
kit felmutatott a sors
hogy elvehesse
most valami por fedte a fényeket
valami mindenben elfedte a lényeget
hiábavalóság hálójában vergődött a mozdulat
szíve üres termeiben kóborolt a szeretet
kihullott a nap ölelő karjából valami ismeretlen létbe
csak zuhant mint életunt csillag a tenger éhes vizébe

Szenyán Zoltán: Ragaszkodás

mi ragaszkodunk,
ők ragaszkodnak.
ahogy elmúlt a mai nap,
úgy múlt el a beígért tavasz,
csak a vírus az,
meg a hazug szavak,
melyek nem várt vendégként,
mint csúf fekély, nyakunkon rohadnak,
indulatból, indulatról, indulót dalolva...
- csak a bárányok hallgatnak.
mi ragaszkodunk,
ők ragaszkodnak.
gyengeségünket kihasználva,
örökké éheseknek főfogásként tálalva,
nem lázadva,
nem lábadozva,
magunkért nem kiállva,
örök némaságba burkolózva,
mosolyt és boldogságot belehazudva...
- csak a bárányok hallgatnak.
mi ragaszkodunk,
ők ragaszkodnak.

Székely Máté László: Falka

Kopóvá lettünk széles határban
Vadászként űzhetünk sebzett vadat
Megfagyott lábam és havas a hátam
Vérfoltot szagolgat rőt pillanat
Kutyává tettél, enyém a préda
Elszakadt pórázod lassan ereszt
Rabságunk szabadság csúf maradéka
Töltetlen puskádon acélkereszt
Kóborrá válunk szűkülő földön
Húskondért birtokol mérföldnyi táj
Véletlen eltalált szarvasod őrzöm
Hadd legyek bolondod, ázott király
Nyugodt a falka, mindenki jól van
Elkopott késeden csillog egy éj
Megkapom koncomat fűtetlen ólban
Ásít és alszik a vén szenvedély

2020

Varga Rudolf: FELSZÁLLÓ GALAMB

Elharapott félmondatok.
Megbotlott szavak.
Pokolraszállt angyalok.
Ez
a
nullpillanat.
A
felszálló galamb
árnya.
A
pókfonállal megkötött
lelkek
pillevonulása.
Csupa szürkeség.
A
trónkövetelő
áldozatibárány
máris hozza a számlát.

Dedinszky Erika: Hit

kiürült szörnyű urna
sötétlik és kong a hajnal kapujában

falba rést nem ver az átok a jaj
a kérés, a szépszavú rigó-imádság
feszülő erek parancsa csak a húst
bírja vallomásra

a félelem párnáján álmodtunk békét?

és mégis
úgy zúg a messzeség mint öblös kagyló
cirmos márvány az ég csupa vad sugárzás

1964

Fáy Ferenc: Napraforgó

A feltárulkozás órája ez,
a megmutatkozásé.

A szél-felvert napok poros dűlőin
bukdácsol a lélek
a kakukkfű-illatú órák
búzavirág-kék szomorúságát,
pipacsmeleg, láng-nevetését
gyűjti csokorba – hogy a
tűzszemű porzók, karcsú bibék
egymást kiáltó, boldog mámorában
fürössze széppé szennyes életét.

A feltárulkozás órája ez,
a megmutatkozásé.

Nyár-szemű lányok
kapcsos térde között
álmodik csókról a lélek.
Mellük lankáin dudorászik a vágy;
s méhük magotfakasztó humuszában
ballag az ostoros-bánat
az álmok fényes ekéje után.

A feltárulkozás órája ez,
a megmutatkozásé.

Fekszem a fűben, mintha fenn, az ég
Istent lélegző nagy mellén pihennék.
Lepke dalol, fütyürészik a szél is …
s a kurtaszoknyás bokrok énekére

kamasz felhők, szédelgő fák felelnek.
Minden kilép az álmok idejéből…
Boldog virágok szép órája ez,
a fényé és a feltárulkozásé.

S fejem felett a lányom méz-szemében,
mint napraforgó ért korongja fénylik
a szerelem.

Flórián Tibor: Keletről jöttem

Felhők szállnak, szél zúg fölöttem,
barbár vagyok, keletről jöttem.
A valónál szebb volt az álmom,
ólban lakom, nyakamon járom.
Hittem egykor a bölcs nyugatban,
dán polgárban, bajor parasztban,
híres szerekben, tudósokban
és ördögűző orvosokban.
Hittem, hogy itt nagyobb a szellem,
de a gép volt több, nem a jellem.
A bálvány-világ összeomlott,
törpe lett, keserű és romlott.
Morc a nap, a hold halott király,
rút ragadozó csak a sirály.

Barbár vagyok, keletről jöttem,
ítélj nyugat, ítélj fölöttem !
Mióta emberé az élet,
itt éltem a földön tevéled,
titkos erőknek áramában,
egy akolban és egy világban.
A bőröm színe mint a tied,
hitemet te éppen úgy hiszed,
de ha néger vagy sárga lennék
Istenhez úgy is veled mennék.
Ha eljönne a nagy ítélet,
kérném : ne büntessenek téged.
Itt hagytál veszni idegenben,
s nem ismertél föl soha engem.

szozattovabbacikkhez

Negyedi Szabó Margit: A vándor

Bujdosik a vándor messze idegenben,
Minden amit csak lát, olyan ismeretlen,
Más a föld alatta, más az ég felette,
Hazája távolban elmaradt mögötte.
Lelkének mélyéből bánatfelhő támad,
Hiába néz vissza, azon át nem láthat,
Alig töri azt át falujának tornya,
Mintha csak feltörő szíve-vágya volna.
Így bujdosom én is az élet pusztáján,
Szívemben bánattal, elhagyatva, árván.
Fölnyúlik az égig bánatomnak tornya,
Mintha életemnek szoborképe volna.
A vándor lelkében emlékek ébrednek,
Amint tovább megy a messze idegennek,
Édes hangon vonják az emlékek vissza,
Eltörött életre, virágos tavaszra…

1978

Négyesy Irén: alázat

Fejem a csillagokban hordom,
lábam a porban.
Titánokkal kelek birokra,
törpe voltomban.
Végül, mint egy árnyék,
eltűnök a porban.

Jól van.

Gaál Áron: Kell, hogy szeresd…!

„mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend”
József Attila

Kell, hogy szeresd a versemet,
úgy szeresd, mint engemet,
mint bennem szerelmedet,
ölelésed létemet,
mint létemben, a lelkedet!

Kell, hogy szeresd a szavaim,
szavaiddal, hogy beborítsd,
szavaid közé szorítsd,
nyelveddel megmámorítsd,
ajkaiddal bátorítsd,
nem baj, ha elkárhozik!

Kell, hogy szeresd a könnyeim,
virágaid megöntözik,
nyakadat körbe gyöngyözik,
bennük a tenger csöppjei,
a Mindenség, mély csöndjei!

Kell, hogy szeresd a csöndjeim,
benne hallgatnak csöndjeid,
benne alusznak álmaid,
valósulnak meg vágyaid,
ki, belőlük görgeti
neked a verset itt, a rím!

Jagos István Róbert: Hőség (Tízperces fájásoké a nap)

A mozdulatlan hőség mindent felolvaszt.
Apró tócsák párolognak a hajlatokból.
Volt egyszer szebb a nyár - de hol van?
Megrekedt a repedésekben valahol.

Vén nyomorékként hörög halált a hűtő.
Verejtékén pihegnek a megakadt percek.
Oly` messzinek tűnik a műtő,
s oly nehéznek azok az angyali terhek.

Percek, talán napok, ama pillanatok,
`melyben az ember akár végleg elmerül,
törnek elő ős-indulatok,
felforgatnak mindent ott mélyen, legbelül.

A sápadó falak csak olvadnak tovább.
Az Isten - úgy látszik - megint nagy tüzet rak.
Mi meg őrizzük kicsiny szobánk
szép titkait. Tízperces fájásoké a nap.

2012. augusztus 26.

Kapui Ágota: Tömbházia

Mit gondolt Ábel
egyszer magában,
elindult messze
Tömbháziába.

Volt rengetegben,
volt az országban,
de nem volt soha
Tömbháziában.

Elindult Ábel
világnyi útra,
át a játszótéren,
két sarkon túlra,

doboz-országban,
kocka-világban,
ott termett egyszer
Tömbháziában.

Ámult, hogy itt is
gyerekek laknak,
jut kocka bőven
kicsinek, nagynak.

Doboz-szobából
kocka-konyhába,
dobozba járnak
az óvodába.

Gondolta Ábel,
már mindent látott:
Tömbháziát és
a nagyvilágot.

1988

Kányádi Sándor: Vigasz

Feleségemnek

ne bántson hogy állás
nélkül maradtál minden
valamirevaló elbukott
szabadságharc azóta is
világosnál teszi le a
fegyvert ott tetted le
te is majd csak össze-
hozunk annyit amennyi
egy kétgyermekes szerény
tanító házaspár jövedelme
azok vagyunk hadd
nyüszítsenek bach
jól táplált ebei lessék
őrizzék a koncot rúdra
kerül úgyis a bőrük

1981

Szervác József: Biztató

Becézem magam biztatókkal,
mintha te mondanád: szeretlek.

Mintha te tartanál, fogódzom
magamba - bennem már elestek

asszonyok annyian, tudod, és
bennem feledkezett egy nagyon.

Becézem magam biztatókkal.
Kés és méreg az asztalon.

* * *

Becézem magam biztatókkal,
kihordasz majd, ha kihordható,

ki maga is, mintha várandós
volna; mint fehér lapra a szó,

születne még csak, de benne már
minden vonzata, és benne még.

Becézem magam biztatókkal.
Kés és méreg: legyen elég.

Barna Zsolt: Angyal melletted

Magányos nélküle. Egy padra ülsz.
Az idő fogy, eltelik. De te csak hevülsz.

Szerelemben bolond, ki elveszti az eszét.
Újraélve, félelmedben mantrázol egy mesét:

Ahogy eljutsz mennyből a pokolba:
halottak zúzzák a szívedet sikoltva.

Földöntúli zene ez. A hő kibírhatatlan.
Jajveszéktől hangos a fekete katlan.

Valaki mellkasodra lép, tiporja kacagva,
egy démon a karmaival ízekre szaggatja.

Adnád te a lelked, legyen végre vége!!!
Mocsárból bűzt lehel a valóság lidérce.

Halálos szerelmed soha el nem múlhat,
míg szemeid tükrében vad háborúk dúlnak.

Elvettek már mindent: csak így menekülhetsz!!!
A semmivel (mindennel) a mennyekbe kerülhetsz.

Halottnak hitt(etett) szerelmed feltámad,
s te kihúzod a földből a saját fejfádat.

Válladra veszed -hisz tiéd- saját keresztedet,
többé nem akarod már, amit nem lehet.

Leülsz egy kis padra, lelked nyugovóra tér:
Angyal melletted, kicsinyég válladhoz ér.

Bátai Tibor: Verstettek

Túlkoros angyal vállán fityegő
csibeszárny — halovány virtus.

Mutatványra futja még,
a repülés túl fárasztó csoda.

Hanyatt-homlok támadások,
győzelmes bukások közhelye,

és homlokegyenest harmóniák.
Mindahány verstett hiába.

Látszatok impozáns sorát zárom:
vesztesek számadása.

Narcisszusz végsőkig elszánt arca
merül az olajos víztükörbe.

Bíró Rudolf: Magnó

Évek óta ugyan az a lemez pörög.
Hiába is vettél újraírható cédét,
karcos már mindkét oldala,
s a lejátszó is járja a végét.

A hangerő gombot tekergeted,
hátha még odafigyelek a zajra.
De nálam már csak balra forog,
hogy senki, még véletlen se hallja.

Örökösen visszafele tekered.
Keresed azt az egy számot,
amit utoljára együtt hallgattunk,
mert mostanra nem maradt másod.

Recseg, ropog, káromkodik.
Ki kellene dobnod azt a magnót.
Tudod, ahogy tetted velem is,
pedig az az album nem rólam szól.

Czipott György: Világtúltulipán

csak csontsovány
emlékek dideregnek
beláthatlan égben;
elpárállt gondolat
sűrűdik csillagokká
s köztük oly silánnyá
szükségell teremtés.

(erjedt dögkutak
kifordulni vágynak,
szenny és genny
között csupahétfősen
mállik héthatár)

búcsús kótyavetyéről
meddig rejthető vissza
szív bordakosárba?
meddig zengeti még
ősten dalait
hold hegedőse?

emlékek dideregnek
csontsovány égben.
világfa ágain
szenttéavult varjak
próbálnak kellőbb igéket,
míg eszméktől részegült
szeráfok mennyugaron
alakit gyakorolnak.

vilgtúlnan feszül
gyilokkereszt árnya.

Deák Mór: MÁMORA KEDVESEIMNEK

mámora kedveseimnek
mindig a fejembe száll
intenek és én intek
hol van a régi dagály

hol van a csönd s a zihálás
hol van az akrobata
hol van a mindig hálás
nem megyek el sehova

tengeri sellő volt mind
megölelt s én belefúltam
bent ami volt az volt kint
élve avagy félholtan

hogy ne lehetnék csillag
hogy ne lehetnék nap
mindig a nevemen hívtak
kap mindig aki ad

Ernst Ferenc: Ha volna ingem, tépném...

Szünetet tartok, mert
szünetnek lenni kell.
Két felvonás között, én
figyelek, te figyelsz. Ő figyel.
Csendharapások nyomán
vérző szósebek.
Összerezzensz, s én
veled rezzenek.
Szemedet nézem,
benne a könnyeket,
„örömkönnyek” mondanád,
s fájdalmam így
lenne sokkal könnyedebb.
Felhőket néznénk,
a felhőkben keresve arcokat.
Sötét foltok közt,
egy fél mosolyt,
mit nekünk tartogat
a létezés.
Itt vagyok, ahogy te is.
Létezem, létezel.
Háborúk dúlnak,
kis csaták, harcok,
mindenki mérlegel.
Szavakkal karcol,
mondatokkal öl.
Sebeket ejt, vért fakaszt.
Nem vár, nem remél,
csak temet, nyarat,
őszt, telet, tavaszt...

Ha volna ingem, tépném.
Gyolcsnak a hegre.
Ne vájhasd, vakarhasd
még sebesebbre.

Fövényi Sándor: Meghaltam

meghaltam, mert ráértem éppen,
és semmi más dolgom nem akadt,
de nem volt több hely az égben,
maradt a játszótéri ócska pad.

hevertem ott mozdulatlan,
hajam borzolta a szél,
nem volt benne semmi szokatlan,
csak szememre ráalvadt az éj.

emberek jöttek mentek,
néha köptek, vén csöves,
élve örültem volna a kegynek,
hogy poharamba csendül pár boldog ötvenes.

hirtelen felültem,
azt hiszem egész álom volt,
de szerintem addig repültem,
míg megittam hat liter nejlon bort.

tudom, már a halálnak sem kellek,
húsom döglegyek hiába köpik,
legjobb lesz ha élve eltemetnek,
nem kell egészen csak köldökig.

így enyém a lent is fent is,
lábam pokol szemem éden,
szétszakadok egyszer úgyis,
virág rajtam vörös vérem.

mert nincsen föld mely befogadna,
úton vagyok mióta létezem,
szám a jóllakottakat fosztogatta,
még Isten sem tudta, hogy éhezem.

sovány lettem csontom csörömpöl,
de csupán a játszótér hallja,
fejemen szikkadt jég dörömböl,
baloldalam a szívem kimarta.

lyuk lett hát a baloldalon,
az életnek nevezett golyó ütötte,
a szív nem kis vagyon,
mégis mindenem lehűtötte.

Fülöp Kálmán: Szaturnusz láng

Nyiscsák Veronikának

Magadba bomló
drága mécses.

Szaturnusz láng,
tört porcelán
neved írd
hűvös hajnalokba,

a változás titokfalán
jelzés légy,
szavak piros virága
áttűnés örök létezésbe,

szeplőtlen tűz, titok csupán
hű önmagadnak
lépj elébe.

Irlanda Máté: Mindigse

1.

Nem emlékszem az elsőre
nem égett belém, az
azt sem tudom mikor,
neked se rémlik,
amire én sem emlékszem,
olvasás nélkül vissza a feladónak,
nevezés nélkül nyert verseny.
Önmagába omló magabiztosság.
Visszarettentő viszonzás.

A jelentéktelen pillanat közös felejtése a miénk, csak
nehogy hibás premisszákból
vonj le téves következtetést.

Én rendben vagyok,
én nem gondolok rád állandóan,
én nem állandóan gondolok rád,
én állandóan rád nemgondolok.

És egyáltalán nem is gondolok rád.
És te? Veled sincs semmi sem?

2.

Ma nem jutottál eszembe,
ahogy egyébként is mindig sosem.
Közös félrenézésünktől
felrebbent madár kacajod
sem pihent meg mosolyod ívén,
nem telt meg a szemed színével,
amire sem emlékszem én úgyse,
hogyan is juthattál volna,
hátnemis
jutottálmaeszembeegyáltalán!

3.

Ma sem gondoltam értelmetlenséget
a nélküled mögé. Nem vesztették
el hiányodtól jelentésüket a szavak.
Minek a hiánya?
Minek a jelentés?
Minek az én,
minek a te,
mi? mi. mi!
Minek küldeném,
nem is hívtalak.
Ma sem gondoltam.
Páratlan barkochba
Holnap se vártalak.
MindigSosem

4.

Ez meg már nem is neked szól,
(a hiány sem)
lesz ez
még inkább
így se
és még inkább így.

Kaiser László: Bojkottált múlt

Bojkottált múlt
tetszhalott emlékek
feledés csöndje
átváltozás

Múltak temetője
szórások szélben
nyomok szemfedője
pázsitok földek

Nincsek és voltak
matt hallgatással
élesedőben
mégis számadások

Kemecsei Gyöngyi: Anyám tengere

anyám sose látta a tengert
valahogy nem volt nekivaló
csak komfortos vágyai voltak
csendesek...és egyre halkulók
most épp a kezébe adott
reggeli kávéban
suttognak
alig hallhatón
s ahogy vár
a csészére és rám
szemében az egész óceán

Nagy Horváth Ilona: Énmás

Eső maszatol az ablakon,
szétesett ütemek huszonhárom
külön fokban. Fázom.
Bennem valahol a rációkon innen
ceruzája hegyét nyálazza
egy vastag szemöldökű isten
könyökével lökve a folyton jövőbe billenő időt.
Szívdobogást rajzol,
hozzá készül a körém passzoló
transzcendens keret,
amiben felemelem
a nyakakra maszatolt,
alázattal lehajtott fejek közül
a magamét, és azt mondom,
én más vagyok.

Rajzolnék neked katicabogarat,
csillagokkal rajzó éjszakát,
egyszerű, szabad álmokat, békét,
ahogy levél alján alszanak
ringatózva a csigák.
Tenyeredre színes kavicsot,
homlokodra hűs szelet,
hogy aztán visszatérni elengedjelek,
mint a pocsolyán úszó papírhajót,
amire nem írnék semmit.

Paál Marcell Hesperus: Májá

.
Viasz lesz a fényből. Csúszós,
megolvadt levegő. A test mélyébe
kúszik, zsírfoltos merevséggel
borítja a szívet.
Árnyékok hámlanak a falakról,
bizonytalan lélegzetvételek
közé ékelődik a gyötrő gondolat:
semmi sem múlik el,
csak kiábrándul innen-onnan.
.
Ahogy átszédelegsz alattomos
társasjátékok szabályrendszerén,
úgy égeti beléd a tapasztalás
stigmáit az idő.
Már érzékelni sem akarsz,
de szemedbe csorog a viaszos fény,
átjárnak az ingatag árnyak,
és visszahúznak a létezésbe.
.
Várnak még rád élhető káprázatok.

Pethes Mária: illegalitás

látjátok
fákba fészkel a villám
de nem talál rám
olyan mélyen élek a víz alatt
kihűlt emlékekkel harcolok
nem szövetkezem
semmiféle rendszer ellen
ahhoz is évek kellettek
mire önmagam hatalmát
megdöntöttem
koponyám belsejébe
illegalitásba vonulok
lelkiismeretem partizánjait
agyam tekervényébe bujtatom
már nem elemzem választások adatait
nem agitálok senkit
semmilyen szavazásra
nem hasonlítok össze uralkodókat
felszabadítókkal akik idővel ugyanolyan
népnyúzókká válnak
az igazi zsarnokság bennünk van
a hajmeresztő hazugságokban a megcsalásban
a szeretettől elfordulásban az érzelmi
zsarolásban a válással megnyomorított
gyerekek gyökértelenségében láthatások
huzavonájában a haragban a mindig újra
sarjadó gyűlöletben a megosztottságban
a szegregálásban az előítéletekben
a legfőbb ellenség
ott van a vakuló tükrökben
álljatok elé és ismerjétek fel
magatokat
engem ne várjatok
oly mélyen élek
koponyám csarnokvizében
kihűlt eszméket raktározok

Radnai István: Így nem szabad verset írni

ma nyár volt de fakó a fény
az ablak mögött felhő emelkedik
ma nyár megszürkül a felhő
esőre nem telik ma nyár volt

vírusok szállnak mint a lepkék
nyílnak még egynyári virágok
szirma hull némelyik feje kókad
öregszem én is vírusok szállnak

ma nem keresek fel senkit
nem várok víg vendégeket
kulcs a zárban ajtót nem nyitok
a parkot ma nem keresem fel

ma holnapra tegnap vírus helyett lepke
szálljon az ablakomba ha egyszer
virágot nevelek még tegnap nyár volt
éjfél után megugatom a holdat

Rajki Rita: Lámpások a fűben

Velem nyílt lapokkal játszik már az élet.
Ezėrt látom mindig a botor szenvedőket.
Arcuk sápadt, az igaztól félnek,
lelkük üres, csak testükben serények.

Velem nyíltan játszott a teremtő,
Mikor fájt is, tudtam miért meddő
minden ember aki nem őszinte
magából indulva, föld körül keringve.

Most már csendben élek, vigyázok a fényre,
lámpásokat gyújtok az utak menti fűbe,
csak az az ember lássa, aki belül éled,
magamköré gyűjtöm aki igaz lélek.

Székely Máté László: Szép estét

sikoltó pipaccsal ünneplő ének
páholyból bámuló élveteg nő
kóborló disznóink kalácson élnek
táncol és kering egy marokszedő
domboldalt bitorló leharcolt várrom
támadó seregre naphosszat vár
folyókon ívelő széles határon
éjfélre érkező fáradt szamár
átázott bundájú zivatart érez
hullámzó viharban fürdik egy rét
nádakat lengető medencévé lesz
szép estét szép estét terít eléd

Szele Anna: Elköltözve

akkoriban még szerettünk élni
és szerettük egymást is
a belvárosban laktunk
néhány utcára a Duna-parttól
folydogáltak a hétköznapjaink
szombatra mindig beszivárgott az utcai járdáról
egy-egy részeg vizelete és hányása a kapualjunkba
a házmesterasszony ilyenkor
sem hipózta fel a sakktábla-mintás kőlapokat
alig bírtuk tovább a bűzt egy légvételnél
a kukatárolóban ideiglenesen egy madárka testű néni lakott
háromszor másfél méteren
és egyharmadnyi vécéülőkét is birtokolt a közös budiból
nagyobb szükség esetére
ezeken kívül egy ládányi terület is illette
hozzá föld
miket sosem birtokolt
vasárnaponként a bérházból áradó sülő hús és leves illata csapta meg
némi dohszaggal elegyítve
a százvalahány éves gipszcímer-oroszlán orrát -
vajon hány család sorsára tekintett le az a fenséges fő

szozattovabbacikkhez

Szentjánosi Csaba: Nincs eső, nincs szél...

Nincs eső, nincs szél, nincs napsütés,
csak valami ősi áramló állapot,
nincs internet, nincs monitor, nincs lájk,
csak betűruha, arcmaszk, amiket
valaki itt hagyott,
nem vagyok én sem, nincs tudat,
nincs érzés, csak valami űri andalító zene,
nincsen macska, csak a lelkiismeret nyávog,
hogy a lelket simogatni kellene,
nincs a nincs, nincs a valami, csak mint
a testben a neurotranszmitterrel átjutó ingerek,
nincs kísértés, nincs édenkert, kicsavarodnak
Napóleon, Sztálin kezéből a kígyófegyverek,
nincs tüntetés, nincs tetoválás, sima,
érintetlen minden szerelem, minden szándék,
de te öröktől fogva vagy nekem, és arcomra
mosolyoddal visszajárnék.

Szenyán Zoltán: Téptem

... téptem,
téptem széjjel,
széjjel minden éjjel,
éjjel elvette apró lelkemet,
lelkemet gondosan kővel fedte,
fedte be a Teremtő,
teremtő erő,
- Ő!
Ő, aki adott,
adott, majd elvett,
elvett,
elvett,
elvett...
véremen hizlalta sápadt angyalait.

Szokolay Zoltán: Jegyzetdal

Terrornak mától azt nevezd tehát,
mi úgy lopakszik korból korba át,
hogy rejtőzködve álarcot cserél,
majd jótevődként lép fel, úgy ígér
boldogulást, de hálót vet ki rád,
megszervezné, hogy bálványozd, imádd.
Terrornak azt nevezd, ami
szabadságot tud játszani,
meg-megcsillantva hirtelen
odafönn, aztán idelenn,
hogy fontos mindenütt te vagy,
vigyáz majd rád, csak el ne hagyd,
miközben fájva vonszolódsz
a part felé, kések felé,
hol majd ő ontja véredet,
és megmentődként ünnepelheted.
Életmentőnek ne nevezd,
ki lassan öl, mert úgy szeret,
akinek zsákmánya lehetsz,
szabadon soha nem ereszt,
minden más zsarnoktól megóv,
heterofób, homofób, bifób,
szélső, középső, bármely oldali,
agyadba írja, mit kell mondani,
megtanít egyenmosolyt hordani,
zsinóron rángat jóembereket,
eljátszat velük játszmás ügyeket,
hogy nincs is itt, már úgy van itt,
csak elszorítja ujjaid,
elhallgattatja éneked,
vasajtó brong, kerék visít,
a lélek is csak test lehet,
már úgy van itt, hogy nincs is itt.
Terrornak ezt nevezheted.

Varga Rudolf: VÁLASZ, KINEMMONDOTT KÉRDÉSRE

Nem gyűjt több parazsat
fejére a szigorított életfogytos
életreítélt.
Örökös félálomban már csak motyog, motoz,
surrog
a
vibráló villamosságban,
ahogyan a vér zuhog
az
agyban
valami mágneses vonzásban,
időtlen, tompa ragyogásban.
Tapsra várva
tombol a vér az artériákban.
Taps. Ütemes taps. Tapsvihar.
Tetszhalál. Tecchalál.
Tecc. Halál.
Fej vagy írás?
Fej. Fej.
Írás. Írás.
Tapsvihar. Ébredés.
A
Tejútrendszereket
rozsda tartja össze.
Az
élethalálra ítélt
ott gubbaszt
az
álmok fölött törvényt ülve.
Körülsimogatja
a
titkot.
Kisiklott vonat a vers.
Semmi nem az, ami. Semmi sem önmaga.
Kisiklatott vonat a vers.
Ami az ütközésben
szilánkokra tört,
az
ő.
Az
én vagyok.
Az én vagyok.
Úgy, hogy nem is vagyok.
Ím,
a
szellemjárás
farsang gyászruhás álarcosbáljában,
Nagyboldogasszony didergő havában,
féllábbal már
a
fejbelőtt
másvilágban.

Vámos György: Átváltozás (... általbukcsázni...)

Lehet csak veréb.
Közönséges szürke lét:
-- nyüzsgő, lármás, szemtelen..,
de olykor olyan is terem
kinek szűk e röpte,
s ki, ha magát összetörte,
(míg csivitel a sok ostoba:
-- lám csak így készül a csoda?!)
GALAMB-LELKE tépve hull a mélybe..
s fájdalmából aljasul
felmagasztosul
a Vércse!

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf