Hajnal Éva: motozó

a délutáni jégeső
itt sátoroz és kárt okoz
most csönd csöpög
és sár motoz
és itt a semmi bársonyoz
csak foltra folt
és hűlt helyén
lám itt riszál e vélemény
a sárcipőnyi félelem
mi ott se volt de itt terem
e vad viharnyi délután
így okkupál a nincsemen

*Első közlés

esernyo feher

Herczog Gyuláné Pilla: FÉLEK

Lement a nap-forgalom.
A csillár nem remeg.
Az üres asztal körött csak
egy légy zümmög.
Az ablakpárkányoknál
éj-gyerekek gyűlnek...
hallom mind... köszönnek...
a csillagok alatt lassan
látható lesz, az éj.

Mozdulj meg, csillár!
Térj magadhoz, asztal!
Nem érdekelsz, te légy...
kegyelmezz, Isten...
állítsd meg az időt,
ma ne legyen éj.

Hang legyen, és zavar!
A sötétben fáj a szem.
Bántja az álom: út...  
a végén Semmi.
Maradjon nappal.
Maradjon, éljen, az élet...
nyomja el, ha azt kiabálom:
Félek... és nincs menedék.

/Bicske, 2018. június 25./

Jankovics Zoltán: Kontroll végtelenre rakva...

Pénteki esők, lomha délután
Homlokhely-pára az ablak hidegén
Szólni kéne, elmondani kéne
de „te vagy aki csinálhat valamit és nem én”

Elmondani kéne, ha nem cérna volna
ha nem selyem volna, elmondani kéne!
A hold befonta lucskos hollóhaját
most valószerűtlen, nincsen semmi fénye

Üveg szilánkol, vörös festékbe márt
én kiköpök egy alant sétáló alakra
csak te maradtál megint, Bárdos Deák!
Megy a Kontroll végtelenre rakva...

Jónás Tamás a némaságról

    a némaság még otthonos
szobái vannak nagy lakás
ablaka nincs de tengerre
néz belőle a kiábrándulás
    padlója recseg boldogan
ha sétára indulsz ágyadig
jónástamásversheza szép fehér falak között
tizenkét ember álmodik
    alszik a kisfiú nyitott
száján az álma elcsorog
finnyásan kóstolgatják a
felzümmögő angyalok
    alszik a férfi karja lóg
erős lenne de nincs kinek
lerúg párnát és takarót
a levegőért is megfizet
    szipog az anya a teste vas
bőre zománc öklendezik
nagy a pocak de üres a has
megszüli magát ha engedik

szozattovabbacikkhez

Kaiser László: Fohász

A tombolás után
csönd nyugalmától
ments meg engem, Uram!
Hogy magam baját
tovább ne osszam,
segíts meg engem, Uram!
Hogy selejtes sejtjeim békéjét
ne rontásban találjam,
segíts meg engem, Uram!
Hogy fuldokló dühöm
hurokká másnak ne tágítsam,
segíts meg engem, Uram!
A tombolás utáni
csönd nyugalmától
ments meg engem, Uram!

Lelkes Miklós: Nyári barangolás

A messzeség
kék lángtükör.
Égő tűzkard
árnyékot öl.

Belenyugvó
a nyári táj,
bármi múlik,
akármi fáj.

Csend-híd alatt
vízcsík siet,
villant ezüst
pikkelyeket.

Mezőn virág,
s virágmező,
elszunnyadó,
felébredő,

szozattovabbacikkhez

Márkus László Werkfotók

Elmém hátsó traktusában
kiállítást nyitott a Mindenható –
a falakon fura, fakó képek.
 
Mind werkfotó egy tétova lélek
zagyva útkereséseiről.
 
Mondd, Jóuram – botlásaimnál
volt csak kéznél kamera?

 

agbog

Móritz Mátyás: Egy halottnak hitt költő, a huszonegyedik században

Majd hetven éve annak, hogy a tollamat félre dobtam,
félve az élettől, arcom a hideg föld alá fúrtam;
azóta nem írtam verset, azóta nem vonyítottam,
szorongó lelkemmel, zúgó egek fenekén lapultam.

Megcáfolni nem akartam, nem is tudtam a végemet,
hogy legyen beszédtémája majd, a dolgos tömegeknek;
azóta nem tartottam a fénybe a mindenségemet,
kezeim az írástól most is, tehetetlenül remegnek.

Persze egy viszály sem tartott bennem sohasem szünetet,
és az életemmel nem is egyszer vetettem már számot;
hiszen a kínjaimból a jövőm még meg nem született,
várva a jó szavakat, a kenyeret, -a szabadságot.

szozattovabbacikkhez

Paál Marcell Hesperus: ÖLTÖZÉS

Másként lenne praktikus
hordani a súlyokat,
a terheket, az átkokat.
Másként, mégis ugyanúgy.

Vádlód soha nem leszek,
de sokszor leszek hű tanúd.

Másként lenne érdemes
érezni, hogy miért kevés,
a menny, a föld, a térnyerés.
A fontosság nem lényeges,

célba ér a kósza hang,
a bárány néha nem kezes.

Körbejár a kőpohár,
látomásom arctalan,
a hiány mindig hangtalan,
sosem tudod mi az ár.

Bölcsőt fon a némaság,
a sors ruhát bont. Testre vár.

Pethő László Árpád: CSODASZARVAST VÁRVA

                    - Apám emlékére -
 
Kifeszítve itt
              "jurópa "közepén
azért vigyázz
               istenedre
szólj hozzá
               kérjed - tereld
tartsa föléd
               ernyőjét
ha zivatar
               kerget s lélek
nélküli szelek
                üldöznek ott
hol nincsen
                kegyelem sem
áldás - hitetlen
                ott minden
és pénzre hajt
                 a pénz is
nyugodj békében
                  feltámadtál

szozattovabbacikkhez

Sógor Zsuzsanna: Sóhaj

megfestetlen kép színei
virág sóhaja üres vázában
nem kóstolt étel íze a szájban
félbehagyott mozdulat esteledő szobában

mondd meg hát  eljössz-e és meddig maradsz

ismerős ízt adsz-e a létnek
adod-e színeid a megfestetlen képnek
velem leszel-e esteledő szobában
amikor azt a félbehagyott mozdulatot befejezem

Schifter Attila: Egy mint száz

Vagytok   fivéreim,   nővéreim:  
kopogtatók  a  holnap  kapuján,  
vigasz,  mikor  megrogyó  térdein  
bűnbánatot  mormol  a  délután.  
 
Vagytok  éjszakám  varázslatában  
a  mondák  győzni  induló  hőse,  
kit  gyermeklélekként  társul  vágytam,  
mert  nagyon kell  a  rossz  legyőzése.  
 
Vagytok  sorsot  sarjadó  reggelem:  
belőletek  nő  lombom,  gyümölcsöm,  
törzsemet  az  ágak  közt  meglelem  
’s  csillagszemű  juhászaként  őrzöm.  
 
Emlékezve  Mohácsra,  Aradra:  
búsult  lelketeket  támogatnám  
pásztorbotként,  hímesre  faragva,  
vert  szíveteket  hajtsátok  reám,  
 
hogy  e  százszor  alázott  hazában  
kit  meghagytak,  egynek  maradhasson  
a  testvérlét  falanxába  állva:  
összetartozást  emelve  pajzson.

SZAKÁL GÁBOR: MAGYAR KÁNAÁN

Vereckénél az út folyók völgyébe tér,
erre vitte népét a hős Árpád vezér,
a választott népet, kit Isten elhívott
s a turul röptével rendben irányított.

Megmutatá néki az Ígéret földjét,
a Kárpátok ölében Kánaán mezejét,
hol virágok nőnek még a mocsárban is,
s gazdag termőföldet rejt a réti tövis.

S adta néki Istvánt, a bölcs államférfit,    
erős békevágyát, okos intelmeit,
aki felvéve a keresztség szentségét,
példásan munkálta népe istenhitét.

Mert e népet Isten, biz´ nagyon szerette,
bőtermő mezőkre méltán rávezette,
s ha már idehozta, úgy őt meg is védte,
tatár,oszmán vésztől bizony megmentette.

szozattovabbacikkhez

Varga Rudolf: KI SZEMEMBE MONDJA

Fejszével, körömmel, foggal,
csecsemopozvárva százszárnyú szeretőre,

ki tombol vérembe rejtőzve,

szuronnyal és bronz fokossal,

arca arcomra égetve,

nevét homlokomra savazza,

nincs helyem ebben a világban,

örökké tegnapra várakozásban,

tántorgok perc peremére,

már csak a jelenben élek,

mint lelőni való vadállat,

kormos lelkemre kozmál a bánat,

felszakadnak varak, évek.

Vérben úszó szárcsa mondja:

Isten hozott a pokolba.

I.M Kapui Ágota

Kapui Ágota„felzúg a vers és egekbe emel”

Kapui Ágota emlékére

 

Június 19-én az M1 déli híradóját nézve rossz érzésekkel észleltem a futócsík figyelmeztető jelzését, miszerint a 405-ös út Újhartyán és Nyáregyháza közötti szakaszán közlekedési baleset miatt teljes útzár van. Rögtön arra gondoltam, hogy a baleseti helyszín túlságosan közel van hozzánk és a szerencsétlenségnek dabasi érintettjei is lehetnek. Baljós előérzetem sajnos beigazolódott, a következő másfél órában két sokkolóan döbbenetes tartalmú telefont kaptam. Ezek számos ellentmondást tartalmaztak, de abban mindkettő megegyezett, hogy a baleset következtében kedves közös ismerősünk, Kapui Ágota költőnő a helyszínen meghalt.

szozattovabbacikkhez

Ásgúthy Erzsébet: Tarca-part

Magányos vagy? Ne bánd, te árva fűz,
Ki bomlott hajjal állsz a víz felett,
S üres karokkal meredsz ég felé,
Mert elhagyott már minden leveled.

Sóhajt, suhogtat, míg cibál a szél,
S vígan fütyül a téli táj felett:
– Nem vagy kivétel. Vannak társaid. –
Te itt fakadtál: itt van a helyed.

Te itt fakadtál mostoha rögön,
Megtépdesett, mosódó partokon.
Napfényes, cifra ég alá került
Talán a többi, gazdagabb rokon.

Van társad tán, kit sorsa többre vett,
S virul nyesett part kőfalán belül.
Te partot kötsz csak, fészket rejtegetsz,
S itt állsz továbbra is – rendületlenül.

Te partot kötsz csak, fészket rejtegetsz,
S csak állsz, mint őr, ki őrhelyén kitart.
Téged is itt köt gyökered… Ne bánd!
Szívére zár az omló Tarca-part.

Ölvedi László: Zúg a Vág

Fut, zúg a Vág.
Holdfény remeg a csillanó habon.
És a zengő, szilaj ütemben
A bércek örök lelkét hallgatom.

Száz mérföldnyire,
Valahonnan, tán a Krivánról
Omló szikla görgött a mélybe.
Megtört csöppek ezüst tengere
Kavargott a visszhangos éjbe’.

A parton álltam.
A rét holdfényes bársonyára
Felhők hímeztek barna foltot.
Halk, fehér csönd terült a vízre…
Csak én hallottam, valahol messze
A Vág jajongva fölsikoltott.

vágbeszterce

Szenes Erzsi: Rapszódia

Este… Utcák és terek és házak
és völgyek és hegyek
Hol vagy?
Én felgyújtott élő és égő, világító fáklya
bontom a sötétet
Hol vagy?
Oh fák és kövek, segítsetek és kiabáljátok,
Oh hegyek és völgyek, segítsetek és visszahangozzátok:
„Hol vagy?”
Utcák és terek és házak
mindmegannyi ábra
néma
ablak és ablak, de egyik sem Téged megmutató
ajtó és ajtó, de egyik sem Tereád nyíló
és mennyi kapu!
Hát ég és föld között semmi más nincsen csak börtön?
Néha jön egy-egy ember és kérdez és beszél.
Beszél, de miért és minek?
Hát nem látja, hogy égek?
Hogy nem láthatom őt,
mert már csak Téged láthatlak minden szem tükrén.

szozattovabbacikkhez

Sziklay Ferenc: Ágy és íróasztal

Az élet-óra ingája vagyok.
Két zökkenőm: az ágy és íróasztal.
Se túl, se innen nincs utam tovább,
Be kell érnem e kurta arasszal

Minden lépésem: tompa kettyenés
Valahol mélyrül, titkos belőlrül,
Kimérten hajszol kegyetlen erő,
Ha egy nap lejárt, újra, előlrül! –

Az idő halad. Szabom a percet, –
Halott lengésem mást hajt előre,
Felém? Figyelő szem sohasem téved,
Nem rám vigyáznak, hanem az időre!

Régen?… Halk hangú csoda szerkezet,
– Hogyha órákba szedtem a percet,
Acélos zengéssel el-elmuzsikált
Vigaszos valcert, lágy menüettet.

Ma?… Oda a kedv, romlott a verkli…
Ha betelt egy nap – aggódó gondtul,
Riadt féléstől, hogy lejár a rugó, –
Tompa búgással bús éjfél kondul…

Tamás Lajos: Örökségem

A dédapám még törte a szót
S két part között küzdés volt élte.
Szláv álmodónak lassú vére
Birkózott benne a varázzsal,
Mely örökségét hordta, tépte.

A nagyapámban elpihentek
A vádoló és sajgó harcok.
Az oltott ág bimbókat hajtott
S a fakult múltat úgy őrizte,
Mint kontár a művészi rajzot.

Az apám már bevert gyökér volt,
A bűvölet egy röghöz fonta,
S ha titkos vágás, vagy goromba
Ütés rezgett nemzetén végig,
Dühhel szikrázott magyar volta.

Ő tőle kaptam magyarságom,
Mely el nem nyűtt akarat telje
Elkanyarog az idegenbe
Bezárt szívekhez medret ásva,
De vize tiszta itt eredve.

Kapui Ágota: Csendvadász, Finis

Már minden történetünk befejezve
lezárva minden tartózkodó részlet
tisztázatlan mozzanat
félreérhető csend
leejtett szeretetmorzsa
már becsukva minden ablak
lesütött tekintet
zavarba ejtő próbálkozás
 
marad a nagy befejezettség
az elmúlás kerek egésze
táguló lyuk az agyonhordott zoknin
sóhajtás a keskeny tűfokán

szozattovabbacikkhez

Móritz Mátyás: Lar paternus

Hommage á’ Kapui Ágota

Ismerte a napnak csendjét, és a felhők mélabúját,
hogy a vágyvirágok és a csókok, hogy fakadnak fájva;
magára öltve nap mint nap, a veszteségei súlyát,
míg az idő gyorsvonatként, rőt fényt villantott a tájra.

Igyekezett feltárni a lelke minden kis rejtekét,
megtartani a bizalmát, mindig az ősi erényben;
fekete ménként zúzva szét, félelmei vastag jegét,
lábujjhegyen dudorászva dalait, az ablaknyi fényben.

Tudta milyen a gondolat, ha ajtaján csendben zörget,
hogy milyen a víz, ha útját a kövön át is kivájja;
remélve hogy lerázza majd, válláról a(z ólom)nehéz földet,
hogy rá ne rozsdásodjanak a fémpénzek, szemhéjára.

szozattovabbacikkhez

Albert Zsolt: Arató

A téglakerítés tetején
hajnalba öltözik a szél,
láthatatlan kezekkel
túrja fürtjeit a sarjadó nap
fénysarlói között.

Csak az ember áll egyedül,
aprón, kimondhatatlanul,
s ha mégis egyszer szól
ajkáról áradat sodor,
láng nyelve erdőt gyújt.

Tekintete bár homályos,
ő földet ás s kincsre vár
lankadatlanul.
Az égre néz s szól felfelé,
ásójára dőlve haraggal!

Végül egyre mélyebb csendbe ér
arca simul, ökle lassan kifeszül,
magvakat szór és suttogja:
  - Isten zokogjon áldást rád!

Élete kút, s fiai isznak belőle,
elfárad dühe a vihart learatta,
az ég ajtajához menekül szíve
s barázdákon dobbanva térdre hull.

Bak Rita: Látkép

Derékszögben hajlik el
a panelház teteje,
belesimul a szürke,
elmosódó égbe.
Kinézek az ablakon.
A fenyőfa ága beleszúr
Margó néni szemébe,
lesi a szomszédokat.
Véres szemgolyó
a nap felettünk.

panorama

Bátai Tibor: földröpte

a madár
tekintete rég a levegőben hasít
mielőtt szárnyát kiterjeszti

és fordítva
röptében is ragaszkodik a földhöz
célját meglátva
 
te
csukott szemmel türelmesen erőlködsz
csukott szárnyakkal

Bíró Rudolf: Dekompresszió

próbálok levegőt venni csak
azért hogy lássam két belégzés
között van e térfogat beli különbség
mikor meglátlak és ha nincs tudjam
már a látványod sem tölti be azt az
űrt amit a kilégzés során az üres
mellkasban már régóta érzek

Bogdán Mária: Burokban

Legszívesebben burokban tartanálak.
A burok megvéd.
Engem.
Tőled.
Csak néznél onnan szépen kifelé.    
És nem hallanám, mit mondasz.
Tegnap különben is
nem szerettelek harminc percig.

Aztán megint.

Szedres, 2018. május 20.

Czipott György: Aquino széltornyain

híg fényben szellőznek gyolcsok
dajkálja sebeit égbolt
s kell bírnom emléksereggel
hisz vekkerben mind mi rég volt.
árnyék páráll s föld alól sok
diólevélszagú reggel.

lidérces sarlóhold alatt
vonaglik szabad akarat.

fönn kátyút mélyülő utak
már szertetékozolt irány
s csak holnappá porladó dal
eloldott csillag mindahány.
vagyok s álmom engem kutat
tükörcsöndes angyalokkal.

aquino

Fülöp Kálmán: Elviharzik

Fehér lapokra
álmodom magányom
s kezemből kiesik a toll-

viharban viaskodom
duzzadó erekkel
s mint jó gazda
veszekszem haragos vizekkel

szememben ég
a lázas ismeretlen
és felépítem napjaim
a kínálkozó ismeretben-

míg kilépek a sötét
éjszakából
utamból elviharzik
a belátható távol.

Gavallér János: Sétálok veled

Ott, ahol a fák égig érnek,
sétálok a csend tengerében.
Hallgatom idők üzeneteit,
évgyűrűk körtánc ringatásait,
ágak között a suhanó ájert.
Néha-néha egy-egy madár reppen.
Távolban halk tárogató szól.
A lélek felhorkan álmából
ózon dús békesség szigetén.
Friss forrás fut a gyökerek között.
Szomjam oltani elé lehajlok,
térdre rogyok, mint Isten előtt.
Nyomokat látok, űzött vadakét,
odú-barlangból futnak szerteszét,
béke szigetén felbolydult méhkasként
zizegve zúgnak a lehullt levelek.
Spórák sóhajtanak újabb reményt.
Ágak között az eget kémlelem:
Hát itt vagy Istenem! Itt vagy velem!
Távolban halk tárogató szól.
A lélek felhorkan álmából,
sétálok a csend tengerében
ózon dús békesség szigeten.

                                 2018.06.21.

Jánoska Mátyás: Ma lagzi volt

Ma fegyverrel verték szívemet,
Reccsent a pitvara hangosan.
Ború takarta a színeket,
Lelkem kalandozott álmosan.
 
Mert ők úgy hívják ezt, hogy lagzi,
De a pokol tornáca volt az.
A bánatom, ő az, ki fekszi
Ágyamat és nő benne a gaz.
 
Ma még pompásabb volt ez a gaz,
A lelkem kiszolgáltatott volt.
A lagzi: sok képmutató az,
Ki benne megfordul, és a holt,
 
Én, szívem szívének a lelke
Megpattant egy pár óra alatt.
Az ős, bölcs telkemnek a telke
Omol és énem ronggyá szakad.
 
Dicsértessék az Emberek közt,
Kik oly jó mulatnak s csak vannak.
Oly sátáni mosoly ez szemközt,
Maguk után álszentet hagynak.

Jóna Dávid: balatoni anzix

jegenye lándzsák fodrozódnak a parti vizeken,
az esti gyors zakatolása nekem az időt jelezte,
ott állok Szárszón, csuromvizesen,
mellúszásom az előbb még a Balatont felezte

egy üres csónak pórázán ring,
evezőszárnyai utat bontanak majd,
most izgatottan lebeg, cuppog,
tükrének a nádas is odasóhajt

itt valahogy közelebb van az ég,
látom, ahogy a felhő Badacsony kúpjának nekiront,
létező része vagy a nagy egésznek,
alig karnyújtásnyira a horizont

Kaiser László: A homogén vándor

Homogén vándor a mellékutakon
konzekvens keresést föl nem adhatom
nem adom föl hogy legyek és lehessek
hogy nem kellenek már álcázott szennyek
pofámba hazudott hírek és  vad tények
nem vagyok gyáva de gyártóktól félek
miként félek a tegnapi hitektől –
látok már mindent égből és gödörből

Kapui Ágota: Már nem emel

            -Apámnak-

Már nem emel
és nem lök el magától
a megbékélés
homlokon simít
és kézfején
a foltokat a zápor
lemossa majd
a kor pigmentjeit
én siratom
már mintha holnap volna
pedig a mában
néha láthatom
még üldögél
mint karszékének foglya
az arca ívén
ott a fájdalom
még tart a váll
és gerincét a vénség
nem törte meg  
a fején glória
a két szemén
már ott az égi kékség
és várja őt
az Úrnak jó fia

Kátya Portörő: Vég-játék

Magányom határán
fátylamat leterítem
csend ölel
halkan dúdoló szelek
szárnyaira fekszem
csukott szemmel
eljátszom halálom
édes ízébe
fojtom bánatom
értetlen tekintetek elől
menekülök
szépségemet nem adom
kufároknak
nem tehetem
elhagyom otthonom
elrejtőzöm
a fenevad elől

szozattovabbacikkhez

M. Karácsonyi Bea: hajnal

add rám a hajnal
csipkeköntösét

vakuló csillagok
idején
amikor a kövek nem mozdulnak
és a csend párás narkotikum

simíts
markolj
ízlelj
mint a szót
vagy keserű eszpresszót
míg el nem húzódom
akár szemről a szemhéj
s csipkeköntösöm
elemészti a fény

Márkus László: Vándorfelhők

vándorfelhőkre
bízom verseim
hadd olvassák
messzi vidéken is
nem baj ha hamar
szertefoszlanak
könnyet
nem hullat
értük
senki sem

felho thumb

Molnár Dávid: A ködben egyedül

Ők átlátnak ezeken a fehér héjakon, ezeken a köd-hagymarétegeken. Folyton figyelnek engem. Hallom a suttogásukat, amikor súrlódik a kabátom ujja. Rólam beszélnek, de ha teljesen csendben maradok, azonnal elhallgatnak, hogy ne érthessem, amit mondanak. A kontúrjaik sose rajzolódnak ki a homályból. Ha elindulok feléjük, tartják a távot, le ne lepleződjenek. Persze csupán mindig pár lépésnyire vannak. Bele kéne hajítanom egy követ a ködbe, hogy szétszaladjanak. Egy akkora követ, mint a fejem, azt kéne odarepíteni közéjük! Félek, ezzel átlépném a határt, felbosszantanám őket, és közelebb jönnének, belépve a láthatóság gyűrűjébe. Látnám őket, tudnám, hogy nem tévedtem, nem csaltak meg az érzékeim, amikor a saját mocorgásom zajában felismertem a hangjukat, hogy nem csupán az én játszadozásom, ábrándozásom, az én kelletlen, bizarr szórakozásom ez. Semmi kétség nem maradna, semmi önámító biztonságérzet. Könyörgöm, Istenem, szálljon föl ez a sűrű köd! Ők nem léteznek a napsütésben.

Paál Marcell Hesperus: LAKOMA

Tisztítsd le vígan a szúette asztalt.
Ebéd ma nem lesz, de vacsorára,
házadba tér, aki sápadt vigaszt ad.
Alkony szelidül szendergő fára.

Tégy üres tálat a kert közepére,
tányér kerüljön minden bokorra.
Szokatlan vendéged különös étke,
mást kínál néked; írt a nyomorra.

Helyére talál a villa, a kés is,
ágyásra röppen a plasztik pohár,
és várakozol, míg valaki késik.
Az idő fakul, de rohanni kár.

Sorsodra éhes egy bicegő angyal,
sehová hurcol álmoddal együtt.
Arcot cserélünk, s likas kalappal,
az Isten csendjét egymásra merjük.

Payer Imre: FÉNYBŐL VAN A FAL

A levegő, a nap, az éj
az álomnál súlyosabb. Fiatal,
az ég világosabban ragyog, fényből van a fal.
Látásból milyen rácsozat?
Lehet, hogy sehol se, sehol ok-okozat?
Vagy csak ők vannak? Arcok, utcák, házak.
A sorokban szétrévedő
a képrázó káprázat.
Csukódó percredő.
Korszakok egymásutánja nem ámít.
Nem törli el őket, örökre épek.
Megolvadnak és szertefolynak
téridő-szögellések.
Mégis, e lebegők most szilárdabbak, mint a gránit,
felvetítve maguk valónak.
Mert nem folynak a napok, kizárólag
erőből építem meg őket,
idegen épület-tetőket.

szozattovabbacikkhez

Péter Erika: hogy visszavonhatatlanul

hogy visszavonhatatlanul mit teremt,
még ki sincs találva, még várhat.
éppen lehetne, de még nem a rend,
mert nincs arra még magyarázat,
hogy vajon miből, meddig, miért
formál és alakul a lényeg,
s a képzelet pulzáló ellipszisét
- ami majd egyszer úgyis szerteszéled -
mi mozgatja, óvja, tartja egyben,
mikor lesz teljesen kész, mi félig,
ha a széleket, a felszínt megigézik,
de a közép érinthetetlenül marad.
ez itt a szív. vagy valami más vacak
néhány sejtrekeszben.

Pethő László Árpád: HAMUBAN ÁZTAK

Fojt – folyik véred
lábhoz fegyverrel tessék
lőni – ölni tán

maradjon égben
a szilánk és arc sem lesz
gondolat – sóhaj

bolyong terítve
szétkenve fákon mezőn
békétlen – árván

szüleid sírját
nem látod rég – nagyszülő
fátyla borítja

Isten  takarja -:
ne lásd süllyedését az
elveszett végnek

szozattovabbacikkhez

Schifter Attila: Carpe Deum

Minden egyes félbehagyott vers csak olyan, mint
poharad legalján az utolsó ujjnyi bor:
ahogy méregeted ( talán szemre  sincs  fél  pint )
példabeszéd nélkül is rájössz, mint annyiszor,

a maradék szokásosan az Ördög vámja,
s fizetned kell, ha egyszer asztalához ültél,
bár az utat Jézus már neked is kijárta,
hogy ne légy a pokolban visszatérő ügyfél,

s ne törődj soha azzal, hogy Belzebub befűt,
(úgysincs más tüzelője, csupán a félelem)
hát fenékig kell ürítsd az életkeserűt,
ha felmarja a torkod – majd az tart éberen.

szozattovabbacikkhez

torottpohar

Szakál Gábor: FOHÁSZ A KŐSZIKLÁHOZ

Ha már türelmem elfogyott,
ha már mindenki elhagyott,
az archimédeszi szilárd pont
Te vagy nékem,Uram !

Ha egészségem megkopott,
s a lassú léptem indokolt,
elmémet ébreszted legott,
Te megsegítesz Uram !

Sok munka vár,a kedvemért
segíts meg Uram,ezért
fogd erősen a kezemet,
ne hagyj,ó,Uram engemet !

Erőmet visszaadtad,ó,
hála Néked Mindenható,
megfeszítem a húrokat,
s folytatom mi abbamaradt.....

szozattovabbacikkhez

Székely-Máté László: Negyven sor

Válladon a csend magánya.
Arcodra írt látomás.
Három majom hoz szabályt ma.
Sárral teli árkot ás.

Homlokodra égett bélyeg.
Félreértett szentbeszéd.
Korcsként könyvelt telivérek.
Fiad kesztyűt dob eléd.

Sziklába vájt furcsa otthon.
Új második emelet.
Muskátli az utcafronton.
Elköltözni nem lehet.

Bölcsességek falra írva.
Látod belső udvarát?
Ecetfáknak nagy a kínja.
Talán jobb lesz odaát.

szozattovabbacikkhez

Varga Rudolf: SOSEM HALLOTT BAKANÓTÁT

Nagyapa korhadt
katonaládáján
ücsörög,
fájós csontjaival
ellibickel, melencében
áztatja,
kacorkéssel vágja
üszkös
lábkörmeit, nyög,
sziszeg, de fikarcnyit
nem jajdul, nem,
nem jajdul soha,
leheletének üvege
homálylik,
nincs győztes,
nincs vesztes, csak
csata van, esztelen
öldöklés, hadak
útján, félrevezetettek
hadjáratán
füstölgő csövű
puskával botorkál,

szozattovabbacikkhez

Földváry-Boér Elemér: Szeretet

Tudom, hogy más is érez, nem csak én;
tudom, hogy más is lélek, nem csak én.
Tudom, hogy más is szokott néha-néha
gondolkozva,
vágyakozva
járkálni a
nyárnak egy-egy
békés, csendes,
csillagfényes
éjjelén…
Érzem másban is az örök értéket,
a maradandót, az igazi szépet.
Tudom másnak a gondolatait,
bajait,
vágyait,
álmait.
Velük sírok,
nevetek,
szenvedek, -
és ez a: szeretet.

Gyetvánné Bercsényi Ilona: Ördögszekér

Vajh ki ne ismerné az ördögszekeret,
mit az őszi szél hajt kopár tarlók felett;
szúrós tövisbokrát a magyar mezőnek,
zörgő kísértetét a bús temetőknek.

Ez vagyok, lássátok, szúrós ördögszekér,
keserű magyar sors, letaposott remény,
kit letépett, s kerget cudar idők szele,
s kinek töviseknél sem maradt egyebe.

Nem mondhatok nektek könnyű kis meséket;
bennem sír a lelke a megcsúfolt népnek.
Hangom kellemetlen, kínban fogant átok,
elkerültök, mert csak bajt hozok reátok.

Nem tudok én soha megpihenni;
zörgök, hogy boldogan ne aludjék senki.
Kerget engemet a magyar végzet szele:
én vagyok a holtak visszajáró lelke!

Kiss Ferencné Forgon Margit: Levél otthonról

Levél jött otthonról, itt van a kezembe,
mohón olvasom, de nincs sok öröm benne;
szomorú hírt hozott, s könny hull levelemre.

Megint kevesebb lett eggyel azok száma,
kiket otthon hagytunk, ki szívünknek drága;
s virágot sem szórhatunk kedvesünk hantjára.

Nem látogathatjuk a temető-kertet,
csak a szívünk őrzi kedves emléküket,
míg a másvilágon viszontlátjuk őket…

panorama

Könnyű László: Oly messziről

Ülsz az asztalnál és gondolkodol
vasárnap délután egyedül,
szemed a messzeségben honol,
a szíveden a csend hegedül.

Körötted a halk szomorúság,
borult az ég, hűs a levegő,
a fák haragoszöldek, némák
és lassan megered az eső.

Sírás fojtogatja a torkod
és tudod, így tart ez örökké,
míg mázsás bánatodat hordod,
míg elindulsz a kék ég felé.

Valahol megcsörren egy tányér,
valaki beszél és nem érted,
túl vagy már a földi körön és
a világot messziről nézed.

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 09 20 Sinka István megemlékezés sajosandorest szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf