B.Mihály Csilla: Nagy-Magyarország

Szegény vagyok, látod, 
szegényebb a holtnál,
amikor eszméltem 
te már nem is voltál.

Örökségem annyi, 
amennyit meghagytak:
elárult testvére 
lettem a magyarnak.

Kellett ez a béke, 
hazám, anyám, enyém?
Tej nélkül szoptattál 
már a legelején.

Öledbe úgy bújtam, 
mintha nem is lenne,
közben ránk rakódott 
Európa szennye.

Rablók és bitorlók 
színhúsunkba vágtak.
Vérét venni vágyják
a magunkfajtáknak.

Erőtlenül fityeg 
nyelvünk, lábunk, karunk.
Óvjál, öreg Isten, 
amíg feltámadunk.
 
A trianoni békediktátum 100. évfordulóján

 

Csata Ernő: Gyökereim…

…jégkorszaki génüzenet

Némelyek szerint bozgor vagyok
vagy hazátlan olykor,
megsértődnék, de a szót
nem értem semmi módon.
Talán baskir lenne vagy bazgir,
így emlegetnék Magna Hungariát,
ahová visszajárt Julianus barát?
Hiába az akadémiai métely,
bizonyos szkl betűkkel
jelölt nép az ősöm, mely csak egy volt
és van ma is: ez a székel(y).
A Kárpát-medencébe régen jöttünk,
itt érvényes telekkönyvünk
a hétezer éves tatárlaki amulettünk,
de ősibbségünk krónikája
a székely galambbúgos kapulábra
– itt a fenyvesek között – rávésett pálma,
aminek Konstantinápolyig nincs nyoma.
Hol látott a székely pálmát, hogy utánozza
s az asszonya hol látott pettyes párducot,
hogy falvédőjére ezeket varrja?
Tán a kusföldön, ahonnan egy őshaza
ősemléke él génjeiben s azt vési, rója, varrja:
kőbe, fába, rongyra, a még el nem felejtett
titokzatos rovásával e büszke nép
csupán igaz történelmét írja.

Czipott György: (.)Prófécia

.ácsolnak majd keresztet
szépen faragott bitót
hisz szó szóközön reszket
.kuporgasd csak rávalód

.féli éli sorra jut
nemén ütnek billogot
s fölhabult idő kifut
.veszti mit meg sem kapott

     (pokolszép feltámadást
     rejt tépett krisztuspalást)

.kotornak mély vermeket
semmivétüntetni jót
és reádvall gyermeked
árazhatlanvér adód

Deák Mór: BELÉNDEK

ordítástól berekedni
barátságból verekedni
hajnallal gyújtani eget
megenni a beléndeket

ordítva is csöndben lenni
némán is csak üvölteni
megölelni ami rettent
fiatalítani Istent

egyenes barázdát húzni
édesapámat megnyúzni
s apaként hogy megnyúzzanak
hagyni hiszen van egy fiad

anyámat vállamra venni
puha földbe beletenni
kényelmesen megágyazni
koporsóját égbe dobni

kiszúrni a saját szemed
csak azért mert megteheted
aztán csodálkozni rajta
milyen vörös az ég alja

megölni aki bereked
megölni minden kisdedet
immár bármit megtehetni
s épp ezért semmit se tenni

majd csöndesen hazamenni
ahol soha nem vár senki
ahol már nem szólítanak
ahol soha nem kel a nap

Dóczi Székely Gábor: Gondolatok a könnyárban

Mert a könnyeknek is ára van!
Te alkottad e kufár világot,
Ahol a tisztesség árva tan.

Láthatatlanul sír a világ.
Furcsa zajt hallgat mind a hang-őrült.
S többnyire az is vak, aki lát.

Nem használt szerszám a gondolat.
Nem röpíti pályáján tágas szárny.
Előre nem visz, nézd, hogy tolat.

A jó mulatság rabszolga-sarc.
Őseink porát PET-palack fedi.
Sehova térünk: tombol a harc.

Gettók, NoGo zónák épülnek.
A sok luxus alatt szlömösödünk.
De hisszük: nem lesz elévült net.

Milliók nyomora milliárd.
Pár mágnás, meg amott a Bilderberg.
Pride-on vonul megannyi tribád.

Más ez az élet, egészen más.
Rátapos múltra, gyökerére,
A mintha-ember - egén – szektás.

Erőnk szerint s legnemesbekért?
Igen, amit mondtam fájdalom volt.
Kor-dosszié, mit bensőm bekért.

Mennyi szent akarás, lendület
Szüli a szépet, dagasztja a jót.
S körül magokat a Rend ültet.

De Bábelt ne. Azt semmiképp se.
Megint lenne nyelvzavar s minden nép
Kígyó, hiéna, vagy kis vércse…

Át kell sírni néhány éjszakát.
Tisztuljon olyanná e szabdalt Föld,
Mit a szeretet s nem kéj szab át.

Mert a könnyeknek virága van!
Te alkottad ingyen e világot,
S bár ne lenne vágy: a csáb-arany.

Fülöp Kálmán: Magányosan

Forróság mardos,
az arcom ég,
törülközöm
a hallgatás
vásznába,
s hajamon
hullámzik a kék.

Némán
szárnyaló
tarka lepke,
a nyugvó nap
tükrébe néz,
az édes alkony
érkezését lesve.

Jóbi Annamária: Akkor...

Igen még hallom ver a szívem
S ha akarom újra megidézem
Visszhangjait a mellkasod alatt
Ölelt a karod aludni hagytalak
A plafon beázott mintázatán
Mint felhőn ültek az angyalok
Összenevettek halkan a csendre
Megőrizték azt a pillanatot
Da-dom da-dom a ritmusában
Reménylőn kelt fel egy kis virág
S tusrajzot húzva a fehér plafonra
Angyalkéz rajzolt jövőt miránk

Kaiser László: Középre állni

Középre állni hagyjatok engem,
hadd éljek végre nagy fegyelemben,
nagy fegyelemben: az én hitemben,
ne ítéljetek, ítél az Isten.

Kemecsei Gyöngyi: Értünk

Én magammal
küzdöttem meg érted,
átírtam százezer lapot.
Látod?
Már ölemben hordom
gyengeséged
s hátamon viszem a holnapot.

Kiss-Teleki Rita: utak

képzeld tavasz lett
olyan igazi színes
belülről hordozós
nem az az éppen csak
amit a március porcióz
ki hogy rámutasson
néha valami szépre
szóval tavasz lett
én nem éltem mégse
és a halálba
belecsúsztak a nyári hetek
és te is elmentél
szóltam várjál én is megyek
de másfelé vitt
az őszi utca
hát nélküled jártam végig
bicegve futva
és később ott a téli
összebújós úton
már tudtam nekem
valamit meg kellett tanulnom

M. Karácsonyi Bea: Pilleszikék

Most úgy festem ki magam,
hogy istennek tessék,
keresztet rajzolok a homlokomra,
az ősi jel, tudom, mindentől megvéd,
nem jutok soha az élő pokolra.
Most úgy öltözöm fehérbe,
mint angyal a templomi freskón,
szárnyaimat plakátról letépem,
majd eltakarják színes tetkóm,
diszkó-füstök nyelik könnyű léptem.
És pont úgy leszek újra gyermek,
hogy hirtelen megszépülök,
öledbe veszed az anyukislányt,
én arról mesélek, hogy messze repülök,
mellkasom pilleszikék nyitják.

Nagy Horváth Ilona: Grafit

Nem ki.
Hanem magamba.
A szemed hamar megvolt,
de aztán sokáig kerestem a szádat.
Az sose tetszett annyira,
(sima száddal mit kecsegtetsz)
((ez jutott mindig eszembe róla))
talán, mert valaki egyszer már csókolt
engem ezzel a szájjal.
Aki aztán hazudott.
Akin bevasaltam egytől egyig az összes hazugságát,
(mert végtelen az én szerelemtelenségem is)
és most Ibsen örülne, hogy minden igaz.
De én a lap fölött ülve mindig
arra gondolok, veszne a többi,
akár az origóig,
csak te lennél az.

Radnai István: sortűz ma nem várható

álmában nyújtózik az ősz
szabadságra kel-e fel a nap
ráér hiszen napvilágra kerül minden
kelet után rabszíjat kínál fel a nyugat

álmában nyújtózik az ősz
felhőcsíkok résein ébred a fény
kék ablak az ég szelíd szeme
pilláját emeli egy percre

álmában nyújtózik az ősz
a történelmet ráér keltegetni

Szabó Lajos: esik

egy bögre forró teát szorongatsz
nézem ahogy hosszú ujjaid
a porcelánra festett mintákon pihennek
lila virágok
aprók ibolyák
kopott zöld levelekkel

egy bögre forró teát szorongatsz
odakint napok óta megállás nélkül esik
a falak átnedvesedtek
a csatorna tele megdagadt mohával
holnap már penész foltok jelennek meg
a plafon egy virágoskert lesz
lehet hogy Jézus képe is kirajzolódik halványan
valahol valamelyik sarokban
ha nem lesz megváltás majd lefényképezem

egy bögre forró teát szorongatsz
állok a konyha ablaka előtt és nézem
ahogy egy szürke patkány
a kikészített szemetet dézsmálja az udvaron
óvatos de néha megfeledkezik magáról... kockáztat
egy parkoló autó alá oson a zsákmánnyal aztán vissza
percekig figyelem a monoton bojler zúgásban
ahogy szembe jön a halál

Szentjánosi Csaba: Munkahelyi vers 3.

Lemész a hőközpontba,
nézed a csöveket,
forróak, lázasak, mégis
egyikük sem beteg.

Leparkol a füzet az asztalon,
4-óránként vezeted,
a toll-kardántengelyén,
egy egész világ forog veled.

Aztán liftezel kicsit,
dugattyúként ég és föld között,
King Konggá válsz az épület tetején,
a munka idáig üldözött.

Aztán megint csövek, kazánok,
egymáshoz hajló karok,
kicsit átölelnek engem is,
amíg rabszolgájuk vagyok.

A szél csendesen megsimogat,
besüt rám a Nap,
felébredt ősemberként állok,
egy idegen világ alatt.

Székely Máté László: Esteség

Kérés nélkül ád, ki fizet,
friss kenyeret, ivóvizet.
Kérés nélkül szép a szó,
változatlan nyárutó.

Megfáradt az alkony lába,
fűre fekszik nemsokára.
Vöröslő, vagy zöld az ég?
Estére csak semmiség.

Álmot rajzol két felére,
holdsarló lesz pengeéle,
csillagok közt rendet vág,
alszik már a nagyvilág.

Varga Rudolf: FÜSTBENELVESZETT

Valahol még
kell
lennie
egy
világszép vadalmafának,
valahol még
kell
lennie
egy
zöldágnak,
lennie
kell
még
hűs árnyékának,
valahol még
kell
lennie
egy
hívó
tájnak,
valahol kell lenni
egy
országnak,
egy
háznak,
egy
meleg ágynak,
meg kell
találja
füstbenelveszett önmagát
a
lélek,
kell, hogy
enyhet adjon
a
tegnapi árnyak
felsajgó
szívdobbanásának.

Zsebők Csaba: '56-os látomás /Zrínyi modorában/

Hunyadi sarkában, Zrínyik nyomdokában,
Szokatlan őserő Pongrátzok hadában.
Angyal István sorsa ferencvárosi tan,
Pesti srácainkon rontás volt, áldás van.

Nagy Imre az agyban, Mindszenty a szívben,
Kéthly a lélekben, Tildy zsigerekben.
Bájolók pendültek ködös reggeleken,
Hősök ébredeztek révülve, délcegen.

Magyarok istenét sokan újrahívták,
Így nem lettek rabok, bár támadtak hordák.
Bibó tanítását ösztönösen tudták,
A teljesség felé segítettek párkák

Palágyi Lajos: Lívia

Én néma lányom, titokzatos szépem,
Bús idegen a többi lány között,
Magányos hattyú elzárt tó vizében,
Bűvös dal, melynek szárnya megtörött,

Fénylő szivárvány könnyek özönében,
Hallgatag tündér, földre száműzött:
Te vagy utolsó, síró reménységem,
A végső bánat, amely ide köt


buborek

Páll Miklós: Mit fogsz felelni akkor?

Ha egy napon az Úr magához hí majd,
tegnapoknak és holnapoknak folytán,
mikor elmúlnak minden akarások
s vágyak
és kihullnak
gyorsan lecsonkult, lüktető valódból,
csaló színek és hiú álmodások
s nem bódítnak már megcsillanó ormok,
vagy vérvak mosolyok
a csipkés selymek forró örvényéből,
sem elhazudott, mégis – jó – mesék,
sem nosztalgiás, fájó alkonyórák
balzsamos bui és messzi maradnak
kenyér-csodák és rossz rotációsok,
mint bárányfelhők ősszel, ha a csend jő
fehér kezével s nem fog érdekelni
többé nagy Páris s kicsi Budapest,
meg tudós górcső s apró emberi játék
mert szürke szemed
az Ő vakító fényét látja csak
örökre
és a titkos végtelent
kigyújtja egy nagy néma-néma kérdés
a sorsot hordó csillagok alatt:
„Hol jártál s mit akartál? …”
Mit fogsz felelni akkor és felelni tudsz-e?

Simon Menyhért: Nem nyúlunk egymás keze felé

Szellememet nem senyvesztheti el szürke kisváros,
látkörömet nem zárhatják el a környező hegyek,
kis létgondok nem húzhatnak le az Eszme-csúcsokról:
ha itt kellene meghalnom is észrevétlenül, meg nem ismerten,
én végig élném az emberiség életének kvintesszenciáját.

És hányan vagyunk így szerte a vadságokkal tele Földön
örök vártán álló emberek, kik a káosz minden jelenségére
fájdalommal vagy hitsugárral reagálunk, kik próbáljuk
fényesre csiszolni a lelkiismereteket az évezredes
barbár megkopottságból, törődöttségből, érzéketlenségből
hányan vagyunk és mégis oly végtelenül kevesen ahhoz,
hogy az emberiséget kiragadjuk a lélekgyilkos sötétségből!

Vagy talán nem is vagyunk kevesen, csak nem nyúlunk
egymás keze felé s nagyon ritkán hallatjuk tülekedés,
létharc zajában elvesző, ember hangunkat, a Lét szavát,
csak az erőszak, kaszt-uralom mindenhatóságától megrészegültek
fegyvercsörtetése, durva lármája akarja elhitetni velünk,
hogy nagy messzeségek köde burkolja a megváltó kor eljöttét!

Ó éppen elegen vagyunk már, nagy mindenséget felérző testvérek,
tettéváltásának áldott testvérrendjét hirdetve hirdeti –
ne rettentsen bennünket elnyomók milliós hadserege,
trösztök hatalma s a tömegek éretlensége, megalkuvása.
Krisztus, Buddha csak egymagukban voltak, mégis új utakat
adtak százmillióknak, mély, egyszerű szavakkal, mert örök
mégis csak a Szeretet, mert hatalom is csak a Szeretet –
nyújtsuk hát ki kezünket, erősítsük meg teremtő hangunkat!

Szeredai Gruber Károly: Ködös éjjel a bécsi Ringen

Ma fájnak mind: A fáradt emberek,
Kilobbant fények, végtelen telek.

Ma minden álom koldusrongyban jár
S tavaszbeteg a sápadt napsugár.

Torz, tépett, gúnyos, éjbesejtő rém
Gubbaszt ma minden szájnak szögletén.

A rikkancs, rokkant, verklis, utcalány,
Mind égő, sajgó, könnyes nagy talány.

Szívem riadtan fölneszel s remeg:
Hull, hull reá a sóhajpermeteg.

Sok veszett élet vádat s vért szitál.
Ködmenyegző van. Bánatkarnevál.

Halk hazafájás, gyáva gyötrelem
Gyújt lankadt mécsest, némán, nesztelen.

Ó futni, futni! Vágyam felzokog
Utánatok hűs, békélt alkonyok.

Akácos utcák, csókzenés regék.
Megfogni egyszer még az Üdv kezét!

Didergő, ólmos, bás eső pereg,
S a Boldogság oly messze szendereg.

Nem keltik fel a selymes, lágy szavak,
Mik lelkem mélyén felaranylanak.

Vegyétek hát e vérző éneket,
Kilobbant fények, fáradt emberek.

Kit csók nem illet, testvér mindahány –
Aránk és Éj, az örök nagy talány.

Vozári Dezső: Érzelmes ének

Bizony nem látlak, mert nehéz ködök takarnak el mint gyászolót a fátyol,
s bőröd jószagával fut egy szél, mely fürgébb, mint minden elektromosság.
Ha ismerném a titkos utakat, mik alabástrom-tornyodhoz vezetnek,
utaznék hozzád lankadatlanul vézna biciklin és görbe tevéken
s vándorolnék csöndes téli mezőkön, követve finom talpad nyomát.

Kutatlak, mert az ólban, mely bezár, megfoghatatlan vagy s elérhetetlen.
Szeretlek, hát kereslek; jól tudom, voltak, kik mint elunt szivart letettek
s most gégéjük égeti a csömör, hiába hűtik borhegyek levével.
Csak az kutat, ki még meg nem talált s ki megtalált így szól majd: mégsem ő az.
    Bár lehetnék vak, ki az utakat, mik hozzád

Gaál Áron: A művész az időben

Az igazi művész tragikus hős. De már az esszé kezdő mondatánál meg kell állnom, hiszen mit jelent a szó "igazi"? Meggyőződésem, hogy nincs "igazi" és "nem igazi" művész vagy művészet, csak MŰVÉSZ létezik, művészetével szóljon akár a mának, akár a jövőnek, megfogalmazásai, kifejezésmódja legyen bár hagyományos vagy újszerű. Ugyanez a véleményem az olyan díszítő jelzőkről, mint a "nagy költő", a "zene óriása", stb. Ahogy nincs igazi és nem igazi művész, csak a művész, ugyanúgy nincs kicsi vagy nagy festő, szobrász, író, zeneszerző, csak jó - vagy rossz. Csalhatatlanul meg lehet állapítani a műről, hogy alkotója műkedvelő-e vagy profi, és ebben az esetben kerülöm a dilettáns szót, hiszen a művészetért rajongó, annak miben létét ismerő, de lehetőségeiknél fogva életük során más tevékenységet végzők is pusztán szabadidejükben, ma azt mondanánk „hobbi képen” alkottak az un. „magas művészetben” is helytállót, sőt maradandót. Hadd hozzak itt néhány magyar példát. Az egyik Eszterházy herceg kitűnő muzsikus és zeneszerző volt. De se ő nem tekintette magát, se mások nem tekintették őt művésznek, már csak azért sem, mert korában a társadalmi hierarchia csúcsán élő arisztokrata nagybirtokos-politikus számára ez inkább leminősítő jelző lett volna.

szozattovabbacikkhez

Jagos István Róbert: Végtelen fonat

Végtelen fonat az életünk,
Sok-sok válaszút...
Többet nem kérhetünk.
A nappal és éj egybe ér,
Kinyílt egy kisvirág
A valóság peremén.
Itt vagyunk, álmodunk,
Bíbor felhőkön magasan szárnyalunk.

Időtlen időkben élhetünk
Számos titokkal,
Melyet még nem érthetünk.
Az Őrző már rég nem regél,
De itt hagyta harmatát,
Ránk hagyva mindenét.
Itt vagyunk, álmodunk,
Letűnt korokon szabadon szárnyalunk.

Végtelen fonat az életünk,
Ezer színvarázs...
Mi ebben élhetünk.
Hold és a Nap frigyre lép,
Kigyúlt egy csillag
Vágyaink színterén.
Itt vagyunk, álmodunk,
Fantáziánk tengerén szabadon szárnyalunk.

Kapui Ágota: Otthon

Olyan csend van
hogy megpendülnek
hajszálvékony húrokon
a poharak
s a Gy. Szabó-metszetek
sokatmondón
összenéznek

Szeretném
ha már egyszer
megmoccanna a rend
s a merev polcokon
kő könyvekben
megelevenednének a szavak.
Kinyitanám az ablakot
hogy legalább azon át
érezzem az élet-szagú
levegőt
de anyám ujjnyoma
pecsételi a kilincset

Színes üvegeken át szeretném
álmodni a világot
de tejüveget tart az álmaim elé
Anyám

1974

Kányádi Sándor: Töredék

...talán az őserdők a dzsungelek
talán a tajga néhány foltja még
vagy talán a sokat megért magányosak
a cirbolyák a cédrusok de nem
őket irtjuk ki elsőül és teljesen
mint konkurens lábonállókat
talán valamelyik alacsonyabb -
rendü növény alsóbbrendű faj
megpróbál majd a majdani
az emberutánihoz igazodni
de a fölszabadult mérgek az
elszabadított elemi
részecskék ez az egész rák-
jegyében senyvedő bolygó még
sokáig őrzi majd
nyomunkat szagunkat a
mindenségnek ebben a parányában...

1992

Szervác József: Aludj…

Ruhának rádadnám magam
költözz be összkomfortos tébolyomba
bennem aludj ha álmodsz, bújj
szemem mögé, belőlem nézz magadra
itt nincs hideg, lehessek nagykabátod
ha éhes vagy, levesed, kóstold meg éhezésemet
ha fáradt vagy, nézd itt a vállam
hajtsd rá fejed
aludj

1974

Albert Zsolt: Fülcsengés

öt után értem haza
délutáni migrén csillogott
angyalkardok hegyén
ők már nevetve legyőzték,
de fejemben még hasítva
nyomta az utcazajt
fülcsengés, ezüst tűhegyek
csendek életkapszulák
konyha kövén kontúrok
lassú nyárfáké a ház előtt,
meg ahogy épp könyöklök
az asztalnál darabokban,
és látszik mikor ő odahajol,
gyógyít, körberajzol,
arcomhoz ér végül
feloldódik az elmúlás

Czipott György: (.)kariotiak

.pénz csörg kocog
kővé váltható igaz
hisz oly édes zúzni
egymás anyjának testét
ha még olyik ítéletes

.iskariot áldoz
borjú előtt tinót és
röhög csikorgva kés
kenyérszenteléskor

      …angyal miért hogyan
      szolgálhat torz valót

.feketeanyag homokja
megront már minden fogat
iramlik csillagóramű
hamar tengelytört lejárta
de ki önkéntlen teremt
képes-é még újítni rendet

      …setét zugokban
      árnyék vérhabot köpül

.számtalanján bizseg
orvpengés kariotból idő
és kőmívesek raknak
jobban bízható keresztet
brokátmély páholyhűvösökben

      .tán fölérez istenember

      …iskariot kezén csókot tanul
      csócsálva júdás nevét

Deák Mór: PERMANENS

mindnek nyitva van a szeme
s képtelenek látni vele
világtalan lett a világ
pupillázik vakon tovább

dülöngélve botladozva
zuhan a szakadékokba
elhízott a fogyasztása
kikelt minden emberlárva

műanyag került a vérbe
műanyagból van a szíve
materialista anyag
eltöm szívet eltöm agyat

eltöm lelket álmot létet
élhetetlen lett az élet
szintetikusak az eszmék
ikrek már a lét s a nemlét

forral a hold fagyaszt a nap
egyetlen tenger sem marad
szemem nyitva mégis vakon
vétkeimen gondolkodom

vak fog vakot operálni?
megtanítja újra járni?
maradt még valami esély?
jön az utolsó meredély?

emberlárvák nyitott szemmel
figyelik vakon hogy nem mer
föltámadni s látni egy sem
a harc önmagunkkal szemben

permanens és sikerülhet
végleg eltörölve minket
ha sokmilliárd emberlárva
vakon rátámad a világra

Dóczi Székely Gábor: Adjon Isten

Adjon Isten jó éjszakát.
Min az élet nem szakad át.
 
Adjon Isten, ne csak álmot,
Minden ember lenne látnok!
 
Lelkemből én úgy sóvárgok.
Dagassz, sorsom, bátorságot.
 
Már meguntam a bujdosást.
Béke, benned legyen a pást.
 
Adjon Isten jó nyugalmat.
Csillagként csak igaz alhat.
 
Adjon Isten jó éjszakát.
Akkor is, ha hoz majd kaszát.

Ernst Ferenc: Összeraklak

Ha összetörsz,
és én téged szerteszét,
ha szádból számba
adod a víz ízét,
ha átnézel rajtam,
mint a téren,
ha két oldal között vagyunk
egyetlen érem,
mit valaki feldob, vagy épp elejt,
ha a tökéletes az, ami selejt,
szóval ha összetörlek,
és te engem szerteszét,
miközben vérző ajkad
kapja szárnyra a szóbeszéd,
s véred lassan alvad ajkamon,
talán az lesz az utolsó alkalom,
ha absztrakt, szerelmi kép
leszel darabokra hullva szét,
tudod, én akkor is
összeraklak.
Minden nap. Egy versben.
Önmagamnak.

Fülöp Kálmán: Mert él a nemzet

A markológép
morcos hangja
üvölt bele
az éjszakába,
házat épít
a szomszéd,
nő a család,
és bővíteni kell –

mosolyt csal
arcomra
a gondolat,
s a lélek
hullámzása
örömöt cseppent
a reggel szemébe –

hiába Sátán,
álok indulat,
amíg a szándék
ég felé mutat,
tanít minket
az élet iskolája,
a kellemetlen
történést lezárjuk –

mert él a nemzet,
s mindig élni fog,
az ősi zászló is
ezért lobog.

Gavallér János: Néma szél

Száz éve, talán ezer,
keresem, ami elveszett:
Testvérben érzésrendszert.
Érdek-törvény diktál, nevet,
ezt meg ezt lehet,
az ajtók jelszóra nyílnak,
pusmogó hierarchia
az úr.

S látod, neked nem jutott,
felhők fölött az ég,
magyarázatot zúg a szél,
csak ezt meg ezt lehet,
kizsigerelt gondolat
az úr.

S mégis mindig vesztes
sokaság, kuss-jusson, osztozik,
hinned kell, ez így jó!
Magyarázatot zúg a szél.
Száz éve, talán ezer,
hallgatnom kel.

2020.07.19.

Mécs Gábor: Oltáron

Én tudom, hogy nem Te vagy!
Én tudom, nem Te vagy a Társadalom.
Azt is tudom, hogy Ő, Te vagy, nagyon.
Tudom, élek semmibe, s Te is, ha hagyom.
Ha tudom, Te leszek kicsit, és elveszek.
Elveszel Magadban, mit agyadban
ruházni vágyott a sors, vagy ösztön,
Mert teremtettünk, teremtettünk rögtön,
mikor szabadulni a rögtől vágytunk…vágytunk.
Előtted való, igéző idők, ki lenni akarnál.
Hagyjál, s ha mondod, takarnál sebeket.
A TEREMTÉS ELVÉGEZTE DOLGÁT!
Tied legyen, hogy átvedd hatalmát!
Átvedd Angyalom! Csak magadért, s kit szeretsz!
Lehetsz bármi, világgá is mehetsz,
mint tettem én anno, de most szeretsz!
Halnék, ha éppen, de nem vehetsz
sorsot újat, múlhat bármi, csak akarj!
A többit én Istentől megkérem, felejtsd,
mit zsenge élted benned teherré nevelt!
Én áldozom magamat, mert másom sem vagyon,
Szerető, bizalmi életoltárodon!

Hajnal Éva: titkos

titkos hegedűkkel érkezik az ősz
szellő hátán morcos menedék
mély kabátzsebéből vékony sál lifeg
ráér elővenni
nem szükséges még
lopva csókolóznak apró sóhajok
ködhártyán úszik egy madár
messzi végtelenben levél oldalog
látod
elmúlik a nyár

Kaiser László: Vannak

Kietlen bennem a köröttem,
mert lehet, hogy vannak kint,
de nem érzek senkit sem bent,
édenemben mégis angyalok
várnak, váratnak, altatnak,
egyáltalán vannak. Vannak!

Kemecsei Gyöngyi: A régen várt

Kilincshez ér,
lábat töröl
és halkan benyit.
Nem szól,
de ért.
A vállamhoz ér,
majd puhán
rám simítja
édes bilincseit.
Igen.
Ő az.
A boldogság.
Ahogy csendben megérkezik.

Márkus László: esti egyfelvonásos

a mart takarásában róka óvakodik
egy rigó megkiabálja
szájában szürke tollruhás madár
talán idei fácántyúk tapasztalatlan
lábai megrándulnak mintha futna
az erdőszélen süldők visongnak
a fiatalosból méltatlankodó horkantások
talán az a legendás remete kan
kit ma a szóróra várnak
a magaslesen terepmintás gúnyájú vadász
kezében kopottas kukker kacsintgat
bíbor napot nyel el lassan a kökényes
mint hárászkendő borul az est a tájra
nekibátorodik a konda nekibátorodik
tülekedés csámcsogást visítás
fordul az esti szellő
riadót fújnak a kocák csülkök dobognak
holdfény karol a csöndbe a dráma elmarad

Nagy Hováth Ilona: ...

Fény csorog, finom por szitál,
a délutáni langy árnyak közé
a felső ablakokból
arany oszlopot emel
távozóban a nyár.
Lefegyverezve állok,
ez egy csendekké hasadt,
tétova óra.
Ereimben óvatosan fordul a vér,
figyelmem rebbenő madár,
meg-megül a válladon.
(más akarok lenni,
csatába menni a szerelmedért)
Hiába tudom, hogy indulni kellene,
„légy fegyelmezett”,
idebenn valami tombol, szaggat
és felsistereg, ahogy képzeletem a
bőrödhöz ér.
Azt mondom, nem hiszek,
mégis katedrálist ölelnek köréd a
fémszagú falak,
szempilládon szelíden megül,
ismétli magát a nap.
A rádióból zene kúszik lábam elé,
mélabús taktusa a
göröngyös betonon botlik, kanyarog,
elvesztettem az összes istent,
ne is legyen meg egy se,
miközben valahol biztos vannak,
mint az olajfoltos zugokban megbúvó,
már indokolatlan, leesett csavarok.
Fáradt vagy, mégis mesélsz,
én leengedett karokkal a kezedről
álmodom,
(mert nem csak a szemed)
(és nem csak a szád)
hogy hozzám ér, és ujjaddal
ívet rajzolsz a nyakamon.

Pápay Eszter: Önéletrajz ünnep idején

Én már gyújtottam meg lángot.
El is oltogattam.
Félszáz szép karácsonyt
magam mögött hagytam.
Voltam csendes éjben
angyalok barátja,
fázó testvéremnek
ölelő kabátja.
Festettem szivárványt
sáros utak felett,
viseltem Hold-fátylat
Nap-korona helyett.
Jártam mesék mélyén
csoda-rengetegben,
csalódtam már csókban,
korban, emberekben.
Daloltam csönd-hangon,
világok közt szálltam
fénybe suhogtattam
láthatatlan szárnyam.
Voltam varázs-szavak
néma temetője,
csak a csillagoknak
igaz szeretője.

Pethes Mária: Magamra álmodom

Magamra álmodom
minden szép napom
Azt a félénk vallomást
amit szemedben látni véltem
tegnap délután
Magamra álmodom
minden érintésedet
azt is ami meg sem esett
Mint vigasztaló ölelést
a legtisztább ingedet
és lágyan erezett kezed
mely ökölbe zárja
mostanában a régi tüzet
Ma én szeretnék minden
szavak tudója lenni
Rád teríteném a legszebbeket
hogy azt a kevés áldásos percet
viszonozzam e kallódó éjjelen
de oly messze vagy az ágy túloldalán
mint árvízzel elzárt sziget

Radnai István: Keresetlen

„már majdnem élek – rutinná lesz, amit már nem tudok
a tévedéseim – talán az mind vagyok –”
      Petz György: A láthatatlan ember

ruha vagyok s alatta meztelen
fényem is megkopott
alattam s felettem
a víztükrön koppannak a csillagok
a parton állok örökké mint a fák
kivág az idő vagy elnyel napra nap
de addig az élet nem aláz
vak ágaim a víz fölé kihajlanak
vagy tévednék ez már a másvilág
nem álom volt az éjjel a sötét
lelkem testet hazudni kíván
kocsmát melyben felhajtja sörét
közhely hogy mezítlen érkezel
és tested eltakarítani a koporsó megfelel

Rajki Rita: Különcködő

Valahogy úgy szeretek,
ahogy ti nem,
nekem a szép
az elérhetetlen,
nekem a vágy
az beteljesületlen,
ahogy ott a régi filmeken.
Valahogy úgy akarok
ahogy ti nem,
melankolikusan
és csendesen,
a szívemmel
galamb pósta üzen,
és egy délibáb lebeg velem.
Odakint most este lett,
esti Isten felnevet,
velem vigad magányosan
különcködik álmosan.
Valahogy úgy gondolok
ahogy ti nem,
ami távol él, az jó nekem
közelre többé nem engedem
velem vétkezik a végtelen.

Sógor Zsuzsa: A tétova

Azt mondtad, elmégy messzire
de onnam egy tapodtat sem tovább.
Pedig vezettek volna autópályák,
és légifolyosók tovább.

Tudod, én  ott vártam volna rád.


alkony

Szakál Gábor: Nyári hangulat

Bősz északi szél szaggatja
a fák vitorláit,
ágai borzongva hajladoznak
a zöld tengeren.

A tikkadt nyárban
hűsül az erdő,
tombol az orkán
a gyökerek is beleroppannak !

Ablakomból szemlélem
az égi színjátékot
a természet tombolását
a teremtői akarat erejét…..

A fák egyenes gerinccel
dacolnak a zivatarral,
mélyen meghajolnak,
majd újra felegyenesednek….

Ágárbocai a fák lombjába
kapaszkodva derekasan vívnak csatát
a vad zivatarral …...ilyenkor nyár idején….
ámulva kémlelem az eget….

Majd lassan elül az ijesztő színjáték…..
kikandikál a Nap…...újra vakítón perzsel,
a levegő tele van szerelemmel,
mint májusban - Kikelet idején….

- 2020 forró nyarában

Székely Máté László: Út

Dobókocka pöttyök nélkül.
Pengéjét vesztette kés.
Ki maradhat talpon végül?
Csupasz csont a feledés.
Magvam szétszórtam a porban.
Hazug vágy vagy, semmi más.
Harminc ezüstpénzért szóltam.
Elfogyott az áldomás.
Feltörekvő árnyékember.
Mennyi kell, hogy jobban élj?
Ne rám sandíts görbe szemmel,
önmagad vagy nagy veszély.
Kettévágott kenderhurok.
Hajókötélen a tű.
Legyünk áldott magzatburok,
nagyregényben egy betű.
Legyünk feláldozott jelen.
Kapcsok gyűrött lapokon.
Kiforgatott történelem,
elhanyagolt vérrokon.
Legyünk, aki nincsen soha.
Atomokban nyers erő.
Kedves szavú, szép mostoha,
ronggyá mosott keszkenő.
Voltunk sárba ásott verem.
Elrozsdásodott kerék.
Borospince szőlőhegyen,
paprikában töltelék.
Voltunk szekér, voltunk hintó.
Kalitkában papagáj.
Zsarátnokként fel-felizzó
betartatlan jogszabály.
Ki ítél, ha nem lesz bírád?
Ki fest újabb mintákat?
Visszahulló, bősz hamis vád
rabszolgaként fellázad.
Kanyarog a bátrak útja.
Egy tisztáson véget ér.
Előbújt a holdunk újra.
Nézd, a hajad hófehér.

Szenyán Zoltán: Ráncaim

Szenyán Zoltán: Ráncaim

Apró homok szemek,
megannyi érdes szellemek,
születtek, mikor ide születtem,
s ha innét is mennem kell,
hidd el, kell,
kell...
szellemeim is semmivé lesznek,
míg jelen vagyunk, össze tartozunk,
akaratlanul is egyek vagyunk;
tapadnak rám mind, mind, mind...
rajtam,- rút nyomot hagynak,
mély árkokat karcolnak
ahogy egyre fogynak,
időmből időt lopnak,
s mégsem bánom,
korom nem tagadom,
minden ránc a jó barátom,
földön, ha már megadatott,
stabilan, két lábbal járok, látok,
látom reggelente a felkelő Napot,
látom az eljövendő holnapot...
amiben én is,
amiben Ti is, benne vagytok,
- s ez mégsem átok!
... várok rátok.

Varga Rudolf: OBSITOS ÓLOMKATONÁK

Kürt
szól megint?
trombita?
vagy csak
csavarintos szél
süvít álmaink vérszagú
romjai fölött?
a
gyász fölött, hol
sebláz sajog, feketevaros
pernye szitál, bordáink közt
gennyez, fekélylik
valami
mély döfés, valami
alattomos vágás, valami
tályogos ámítás. Indulunk-e
valaha még a becsapottak
hadjáratába, tébolydájába?
Mennyi,
mennyi eldobált emlék!

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf