Kemecsei Gyöngyi: Egy teát?

Olyan hosszú lesz most a tél.
Tudom.
Némán szólít meg majd
minden elárvult hajnalon.
Egy teával kínál
és mesélünk majd
a forró gőz felett.
Bár azt hiszem,
leginkább majd
csak magamról kérdezek.

Ő válaszol...
...én meg csak hallgatom.

És hagyom,
hogy meggyőzzön...
... hogy most jó nekem.
Nagyon.

Kolev András: Lehetsz te más

Lehetsz te más, én azt nem bánom,
csak ne mondd, hogy további pénz jár neked,
mert valaha valakid bujkált egy padláson,
s mindezért nem kaptál még eleget.

Lehetsz te más, én azt nem bánom,
csak henyélés helyett jöjj el velem,
osztozzunk egymást közt munkán és szerszámon,
s ne akarj élni a kenyeremen.

Lehetsz te más, én azt nem bánom,
csak ne sértődj meg, ha mondom, beteg,
hogy férfiként tangában hétszínű deszkákon
riszálod ribancmód fenekedet.

Lehetsz te más, én azt nem bánom,
csak ne vedd a szádra az Isten nevét,
s mert vásárolt áldás van csupán a szektádon,
ne kívánd javaink egytizedét.

Lehetsz te más, én azt nem bánom,
csak ne lepődj meg, ha dühös leszek,
mert bosszant, hogy úgy lopod szét az országom:
bűnökhöz hajlítgatsz törvényeket.

Lehetsz te más, én azt nem bánom,
de fogadd el azt, hogy az vagyok én,
ki elfogad téged, de csak,  ha úgy látom,
neked is fontos a más vélemény.

M. Karácsonyi Bea: Lapozok

lebontom az arcom
új álarcot húzok
rímből sárból sarkot
lesznek új kontúrok
most nyúzom a bőröm
vérerek indáznak
van pár líra-tőröm
nincs akibe vágjam

csak úgy erdő lennék
őzekkel törpékkel
lennél te a vendég
mese kék lepkékkel
most nyúzom a bőröm
papírillat árad
színes lapú őszön
húzok betűszárat

Marcsák Gergely: Fekete-Tisza

Hajam még őrzi, tartja híven
az éj fejemre hullt színét,
és vért szivattyúz gyönge szívem.
Ne tartsatok hát gyászmisét,

mert élünk. És ahol az úton
a két folyónak násza vár,
a Mármaros engem s a húgom
sziklái börtönébe zár.

S ha elhagynak a szenvedések,
a vén hucul tutajra tesz.
Terít egy inget szemfedélnek
fölém, s az Úrhoz átevez.

Hasamban hordom szégyenemre
oláh zsiványok gyermekét.
Üt-rúg, amint az apja tette,
és gyűlölet feszíti szét.

szozattovabbacikkhez

Márkus László: Nézd

nézd
hogy futnak a fékevesztett felhők
vad őszi szél kezében ösztökéjük

nézd
vérpettyezte leveleitől búcsúzkodva
a hárs ágain megannyi könny a köd

nézd
tüllszoknyát öltött a fess tévétorony
a piruett ettől még nem megy neki

nézd
markunkból hasztalan csurran az idő
miazmás hordaléka lassítja léptünket

nézd
szemem kékje savószínre szürkült
ám benne te vagy a kacagó tavasz

Móritz Mátyás: Abitus (Elutazás)

be a lábam nyomát friss és járatlan utakkal hintem
feledve a napokat mik sértettek és összetörtek
örülve az élményeknek mik nem voltak terveimben
egyre erősebbé válva mint ellenszélben a tölgyek
oda hol a reményt és a hitet szem elől nem vesztem
el sem képzelve magamnak szebb napokat és szebb hetet
szinte menekülve onnan ahol eddig gyökereztem
köszöntve a legnemesebb emberbaráti tetteket

túllépve minden bántó szón túl lépve minden intelmen
nem törődbe azzal sem ki a nevem is elfeledte
hogy magamévá tehessem amit eddig nem ismertem
hogy meg ne vénüljek ifjan a vén dolgok közepette
éhezve a szót a vigaszt a derűt és a falatot
éhezve a csodát amit helyettem más sosem él át
feledve a sok kényelmetlen unalmas szennyes pillanatot
kiszakadva önmagamból megjárva a sztratoszférát

szozattovabbacikkhez

 

Nagy Horváth Ilona: Holt idő

Nyújtózik az égbolt, hűvös takaróján halványul a csillag.
Ősz hull, kavarog, kései lonc illata lóg,
léptek alá kék foltos csendet ken a város,
álmos vackán békén pihenő eb ma a sár.
Holt idő szitál,
fal mentén meglapul,
nyirkos álmokat szorong a szürke félhomály.

Ólom révület bénít, lecsorgó ablaktábla-szemmel állok,
nyüszítve utcára bámul a szűk, ráncba gyűrt óra,
elmúlás kúszik, loppal körüljár, nehéz mutatója végén
bágyadtan csüng a nem vallott világ.
Halál ólálkodik,
horpadt mellén doh, megült imák és rongyos szegélyű, megfakult stóla.
Vértelen suttogás terül, ütemnek én:
elbotló lélegzetvételek,
nem hallott ,
lehajtott fejű,
keresztre álmodott,
bús szimfóniák.

Paál Marcell Hesperus: Modern Mitológia

.
Zabkása van az ég helyén,
kavargatják az angyalok.
Földig lógnak az istenek,
túl sok köztük a tetszhalott,
kikről példát vesz az ember.
.
Hamburger van a Föld helyén,
mócsingos, akár az ördögök.
A befejezetlen másvilág
az élők közé költözött,
s méreget. Farkasszemekkel.
.
Halszálkát köpköd a rőt pokol,
fulladoznak a démonok,
bűnt öklend széjjel Babilon,
jobbára semmi sem változott.
Sorsunk szépülő falanszter.

Pethő László Árpád: Hamuban áztak

Fojt – folyik  véred
lábhoz fegyverrel  tessék
lőni – ölni tán

maradjon égben
a szilánk és arc sem lesz
gondolat – sóhaj

bolyong  terítve
szétkenve fákon mezőn
békétlen – árván

szüleid  sírját
nem látod rég – nagyszülő
fátyla borítja

Isten  takarja -:
ne lásd süllyedését az
elveszett végnek

szozattovabbacikkhez

Rajki Rita: Skarlát betű

Jelölve ártatlanul,ajkakból
kitörő végszóval,
nyers húsból nyíló, rózsalugas
fájdalommá tekergő,
megtévedt emberi szív.

Jelölve ártatlanul, ökölbe
taszított rebbenő
szempár mögül
kiles a lélek.

Jelölve ártatlanul,
hangja elomlik,
akinek vérében fürdik a sors.
Nem várt talányban
kallódó pillanat,
s lám skarlát betűt vet rám
az árnyék.

Szele Anna: Elköltözve

akkoriban még szerettünk élni
és szerettük egymást is
a belvárosban laktunk
néhány utcára a Duna-parttól
folydogáltak a hétköznapjaink
szombatra mindig beszivárgott az utcai járdáról
egy-egy részeg vizelete és hányása a kapualjunkba
a házmesterasszony ilyenkor
sem hipózta fel a sakktábla-mintás kőlapokat
alig bírtuk tovább a bűzt egy légvételnél
a kukatárolóban ideiglenesen egy madárka testű néni lakott
háromszor másfél méteren
és egyharmadnyi vécéülőkét is birtokolt a közös budiból
nagyobb szükség esetére
ezeken kívül egy ládányi terület is illette
hozzá föld
miket sosem birtokolt

szozattovabbacikkhez

Székely-Máté László: A vámszedő

Sáros vízbe fémcölöpöt vertek.
Jó embered rossz kárán tanul.
Hol teremnek érett édenkertek?
Újjászületsz láthatatlanul.

Száraz földbe határkarót nyomtak.
Lélegzetet kért egy vámszedő.
Pihennek az élők, és a holtak
ültetvényén szánt a jégeső.

Fagyott hóban olvadás az élet.
Gyökér volt, és görbe, puszta szár.
Sáros vízből apró zöld levél lett,
mégis ordít, ordít egy szamár.

Műanyagból gyártott olcsó pányva,
kikötözve gyérülő gyepen.
Nézd az erdőt, őrangyal vigyázza,
mély veremben vár az élelem.

Fáradt kézbe fémszögeket vertek.
Házak romján ferde, szürke kő.
Kísértenek ősrégi szerelmek,
visszatér a végső vámszedő.

Szlávics Noémi: Skicc

szívig tart egyetlen magánya
nem érdekli se fia borja lánya
senkinek idegeneket keres
gyógyszerül pusztulásra remeg
benne az ideg minden idegszála
nem érti meg nem érti meg

Varga Rudolf: GYÖNYÖRŰ TÉVEDÉSE

Féreg? féreglyuk
szívében?
porszem? valami porszem
a tekintetében? örökkön száll,
száll egy világító
porszem, hullócsillag?
káprázat? örökkön
örökké, időtlen,
időtlen bámulja,
bámulja köldöke
forradását, féreg?
féreglyuk? kell hogy lét,
létezzen, lélegezzen!
lélegezzen, csak lélegezzen
gyönyörű,
gyönyörű tévedése!

Varga Árpád: A teremtés nyelve

Ahogyan ős-erős retek vagy torma íze fáj
– felizzítja nyelvemet, mégis tompul tőle a száj –,
úgy mart, hasított belém a gondolat,
hogy a magyar mindig
a teremtés nyelve marad!
 
Úgy csuklom ízétől: kapkodva kiáltok:
inni adjatok drága cimborák, közeli barátok!
Remélem, ti legalább jól tudjátok,
hogy a hivatalos nyelv még nem anyanyelv,
mert ha az anyanyelvet tanítjátok,
átok helyett velős holnap köszönt rátok!
 
Az erős íz csak felizzít,
csak cselekvésre sarkall –
így hát, teszem fel néktek a kérdést:
cimborák,
vajon azt jól tudjátok-e,
hogy ma ki a magyar?
 
szozattovabbacikkhez

Vámos Hang György: Ámító

Legyetek rosszak, muszájból!
Farkas kell a fenevad kosnak
s a házakra kakos’ nagy lángból..

Aki mást mond: ámít!
A többi nem számít!

Legyetek otromba móka!
Ravazdibb a lúd, mint a róka!
Kevés az eszkimó, sok a fóka!

Aki mást mond: ámít!
A többi nem számít!

Legyetek gazok, rablók!
Legyeket imád a sok pók!
Meg ne adjatok adott szót!

Aki mást mond: ámít!
A többi nem számít!

szozattovabbacikkhez

Vernyik László: Nem vagyok én...

.
Nem vagyok én Neked fontos!
-Fontos az, mit vizsgál agyvelő,
vagy csodálkozva hallgat felette
a végtelentől rettegő idő!
Ha a téli ég kormos, kályhafüst.
Ha a hiányod oson a házak között,
s mindenütt!
Loccsan a csendesség fekete vére.
Kihűlt csókod még égbekiált!
Én emlékszem, az Isten szerelmére,
hogy fellapozta hófehér kezed,
a ki soha sem nyitott Bibliát!
Az Ószövetség verseiben voltál
Mózes kezében a bot.
Dávid szájában a 101. zsoltár...
De jött utánad minden, nagy bajod!
úgy hittem Benned, úgy vártalak, esdve,
mint apa, hogyha egy fiút temet!
És kapaszkodik egy rozoga keresztbe,
hogy feltámassza a szerelmedet!

Ásgúthy Erzsébet: Ló az aszfalton

Az aszfalt nedves fényen úszott, s a ló
az aszfalton elcsúszott.
Térdre esett.
Nem nagy eset. Kissé zavartan
nevetett a ló.
Kissé zavartan vihogott, s könnyedén
talpra akart állni. De
nem tudott aszfalton járni, mert
vidéki ló volt szegény, s az aszfalt
síkos volt s kemény.

szozattovabbacikkhez

halottló

Kövesdi László: Atlantiszi menekült dala

A felhők még a völgyben szántanak,
mint barna földben izmos pór-eke,
s a csúcsok még győzelmesen kiválnak,
mint tűnt gyermekkorunk Atlantiszának
kristállyá dermedő üveghegye.

Kék még az ég; nem éri semmi gátlás;
mi lent van, födi már a köd, a távol.
A sziklán ülök és a csúcsokat
nézem, mindezt, ami eddig megmaradt
tiszta gyermekkorunk Atlantiszából.

Újtátrafüred, 1944. aug.

Stelczer Endre: Áltatás

Nem engedik, hogy őszinte legyek,
akik azt prédikálják:
hazudni bűn.

Nem engedik kitárnom vénült lelkemet,
mert: a testem még fiatal.
Nem engedik, hogy halálról beszéljek,
mert: előttem áll az Élet!

Mért nem szabad erről beszélnem?
Tudom, ti is látjátok a bölcsődben a halált
s a pólyára ejtett szemfedőt.
Álmodjátok a jövőt, megborzongtok,
de szép álmokról beszéltek mégis.

Szenes Erzsi: Halottakat idézek

Halottakat idézek,
s magamat is már csak
a múltban látom.
Mintha nem is élnék
s egy másik csillagról
néznék le a földre.
Ott, ott, amott az én voltam,
abban a táncos körben.
Most fekszem a gödörben,
s csak kihűlt agyamban
rajzanak még a képek.
Hová húzódott a valóság előttem?
Annyi nyomom se maradt sehol,
mint elsuhanó árnynak a falon.
Légüres térben lebegek,
hol senkivel sem találkozom.
Hiszen a szívem még eleven,
ha már megöltek,
miért nem szúrták át a szívem?
Miért van csak múltam,
miért nincs jelenem,
miért nincs jövőm?

Szeredai Gruber Károly: A pozsonyi Duna-parton

Ma nyári vágy suttog merészen
a Duna-parton. Este van.
Reviczky emlékét idézem,
ki itt járt, s elhullt hangtalan.

Meghalt hősnél titoktartóbban,
de édes dalzenéje él,
s lágyan zeng minden ifjú csókban…
Illathullámot hoz a szél.

Jobb volna tán most hazamenni,
Mint ülni fátylas hold alatt.
Kezemet halkan összetenni:
Volt… nincs… Az élet elszaladt.

De régi álmok énekelve
marasztanak… nincs változás.
Ott jön a költő szép szerelme –
ábrándos, szőke, kékruhás…

Gaál Áron: Ha elfogynak a szavaim

A fulladás lehet ilyen,
amikor elfogy a levegő,
amikor már nincsen „igen”,
és körül ölel a föld,
amikor a válasz „nem”
a „volt”, a „nincs”,
a kárhozat lehet ilyen,
ha elfogynak a szavaim.

Jagos István Róbert: Légy minden

Légy a csend szavaim között.
Angyal, ki éjjel könnyel öntözött.
Sóhaj, páradús reggelen,
a csók elernyedt testemen.
Remény, ha keserű száj ontja szennyét;
otthon, mely a Mindenségtől megvéd.
Láz: forró, perzselő.
Nő, anya, tiltott szeretőm.

2010

Kapui Ágota: Pusztában

a pusztában maradottak hitével
várjuk a végtelen utazást
a kiáltás visszhangos végét
az oázisok árnyékolta utakat
ahol csenevész reményt növeszt
a kiszomjazott élet
sós verejtékkel öntözött
fűszálnyi diadalt

a pusztában maradottak
hitével kezdjük újra a semmit
fenékig isszuk  a kénezett szó poharát
a csend törékeny kelyhéből
csöppen a mézízű-szólam
kesernyés mázzal leöntött
vigasztalás.

                    2016

Kányádi Sándor: Távolodóban

távolra még ellát a szem
de a közeli apróságok
már a betűk is megkívánnak
félkarnyújtásnyi távolságot

és ködösül a távol is
heggyel az ég egybemosódik
és kezded el-elhagyogatni
fontosnak vélt vinnivalóid

süllyedőben emelkedőben
látod a foszló láthatárt is
osztogasd szét amid maradt
ingyen is átvisz ha ki átvisz

s hátra ne nézz kiket szeretsz
a maguk útján nem utánad
mendegélnek akaszd a fára
üresen maradt tarisznyádat

1996

Szervác József: Az ég, a föld...

Az ég a föld alá is eltalál,
a víz, a jég alá is eltalál
- ahol nincs élet, nincsen ott halál -
s az ég a föld alatt halált talál,
a víz, a jég alatt halált talál,
az ég a föld alól előtalál,
a víz, a jég alól előtalál
- ahol nincs élet, nincsen ott halál -
s az ég a föld fölött halált talál,
a víz, a jég fölött halált talál,
az ég az égbe is csak föltalál
- ahol nincs élet, nincsen ott halál -
s az ég az égben halált nem talál,
s az ég az égből már ki nem talál.

Arany-Tóth Katalin: VAN...

Van, kinek gyermeket nem ad az Ég,
Van, ki eldobja gyáván szülöttjét.
Van, kinek hiába fogod kezét,
Van, ki veled élné le életét.
Van, ki másban keresi a hibát,
Van, ki sosem védi meg igazát.
Van, ki szerény, s ezért eltapossák,
Van, ki büszke, kihívó mutatvány.
Van, ki gazdag, de szívet nem kapott,
Van, ki szegényen él minden napot.
Van, ki kér, és szégyen neki a ,,nincs",
Van, ki lop, miközben szégyene nincs.
Van, kinek arca szép, de lelke nincs,
Van, ki csúfságban is egy drága kincs.
Van, ki az egészségtől kicsattan,
Van, ki éltében fetreng a kínban.
Van, ki hiába néz, nem lát sokat,
Van, ki behunyt szemmel sem tapogat.
Van, ki bátran mondja a szavakat,
Van, ki bölcsen hallgat, s csak bólogat.
Van, ki vadul szórja az átkokat,
Van, ki imát mond a kereszt alatt.
Van, kinek élete csúf véget ér,
Van, kinek léte áldott, tiszta fény.

Czipott György: (.)szoros elszámolás

.egy egy késővirág

.hajnalhideg kilúgoz
mosolyt csöndesigét
görbedt égérintőn
kalimpálva hullnak
meszes angyaltollak

.lomtárba került hát
velemfonnyadt nyár is
vámpecsét visszája

.minta érték nélkül

galambtetem

Deák Mór: PARÁNYI EGÉSZ

panaszkodni volna mit de nincsen rá okom
száraz lábbal keltem át az óceánokon
üres szívvel körbenézni szépen nem lehet
körbenézek s teletöltöm üres szívemet

minden bűnért meglakolni hiábavaló
arra ott van mentségünknek a mindenható
kicsi kínok között estig elbandukolok
s álmomban majd megmosolygom ami kínozott

alma
körte
szőlő
dió
mindet szeretem
néha eltűnődöm hosszan
rövid nevemen
vékony pénzem még az árát sem is éri meg
szétgurulva forintjaim mind rajtam nevet

voltam én de ki voltam én loptam a napot
többet nem is kértem annál mint amit adott
s most már minden ajándékot visszaadni kész
a parányi részből épült parányi egész

Demeter Zsolt: Segítség

Segítség !
Ezt a szót festi
az utcák kövére
a vér, a piros ér,
holtak arcáról
lassan szivárog .
Ezt ordítja a város
sok ezer torka,
a fekete sikátorok,
ahova meghalni hordta
a szabadság
bátran elvérzett hőseit.
Az erdők régiség ,
tölgyek, jegenyék, nyírfák,
szüntelenül sírják,
segítség .
A telefon póznákban
ott remeg
és fut a dróton át,
mint végső üzenet
a világ füléhez.

Ernst Ferenc: Helyben topog

Kezemben függőt tart a görcs
talpamra kérget von a sár
ha van mit, kérlek újra : tölts!
Még közel, s messzi még a nyár.
Hajamba fullad pár színes levél,
szemembe esők hullanak,
a jövő ma bennem él,
holnapra, ez is múlt marad.
Lábnyomom a fűben bújik el,
onnan pásztáz, kopár bokrokat,
néma völgyeket figyel,
ahogy az örökzöld világ
susogva bólogat.
Érett termésből magvak hullanak,
ágyuk már öreg, rothadó avar,
talán egyszer, még rájuk süt a nap,
ha kikelnek, senkit nem zavar.
Holnap is lesz, meg madárdal,
újabb reggel, egy másik ébredés,
s holnap is esznek nagy kanállal,
lesz sok, s lesz nagyon kevés.
Tudom, tudod, valahogy
mindig élni kell,
nem maradni fáj:
Nem indulni el..
MERT
A világ szép,
az egész így kerek,
magánytengerbe fulladnak
átlagemberek.

Fülöp Kálmán: A barátságok gyökerei

A barátságok gyökerei,
ha kiszakadnak a mából,
kiskapuk nyílnak a holnapba –
a jó és rossz pilléreibe
kapaszkodva
egyensúlyoz az akarat,

s a történések
lefoglalnak téged,
és gondolataid
rongyos foszlányain
átbotlik a délután.

Hajnal Éva: és ősz

.
levegő után kapkod ez a reggel
ólomkatonák ágaskodnak és zuhannak
minden lecsupaszított ágvég tenyerébe
segítségért könyörög az erdő
nyirkos homály harsan avarillaton
itt nincs térerő
lám
semmi sincs
csend van
és ősz

Jankovics Zoltán: Anyagtalan őszi gesztenyés vers

Zsíros szürkéjét a rögnek
az őszből bámulom. Bikák hörögnek.
Domboldalamra fénylő gesztenyék
koppanva hullnak, elgörögnek.

Elgörögnek, fogaim kivásnak
nem írok se magamnak, se másnak.
Megmértem és formája, súlya nem volt
sőt, anyaga sem volt az alkotásnak.

A semmi tömbjére vésőm illenék-e?
Nincs-vászonnak volna zöldje, kéke?
Szavak és gesztenyék koppanva hullanak,
a költőnek nincs semmi menedéke.

Elgörgő, fénylő gesztenyéknek,
akik most lenti létbe kezdenének
zsírszürke hullását csendben bámulom:
Anyaga-súlya nincs a létnek!

Ebben a rézvörös, szédítő csodában
bénultan, de mégis nagy harmóniában
mosolygok múló súlytalanságomon,
s tovagörgök tüskés gesztenyeruhában.

Karkó Ádám Metrópótló szekerek

Mit a nép felállít, hol város világít,
nem élet az, halott föld.
Mit húz le a szomszéd, szar-e avagy moslék,
poharába vizet tölt?
És e fal is horkol, más álmodik s fordul,
együtt veszünk levegőt.

Az óra kattogás, hajnali arcmosás,
a friss kávé meglegyint.
Mely csontot rágja le; locsog a láb vize:
a plafoncsönd is beint.
Mindenki létbeteg, az álmos életek –
csak az autók zúgnak kint.

Éjjel sincs sötétség, sárgálló bura-ég,
fénnyel folyton megtelek.
Befogadó világ, szűnő agóniák,
igazak a szent jelek?
Szép város ez a hely, s talán majd megölel –
metrópótló szekerek.

Kemecsei Gyöngyi: Tüzem

A nagy tüzek mind
csak bennem születnek.
Gyújtós is, szikra is én vagyok.
Lángom gyúl ok nélkül,
néha érdemtelennek.
De parázson járni is én fogok.

A nagy tüzeket bennem
én gyújtom csak lángra.
Ég benne vágyam,
mint remegő levegő.
Én halok benne hamuvá válva,
s leszek én virágos temető.

Márkus László: mint sárguló falevél

mint sárguló falevél
öregkori rigolyáid mind a földre hullnak
számolgatsz
életed hány évig hoz hajtást
szemed mennyi fényt fogad magába
a fülemüle hányszor dalol még neked
nem tudod
tán a kakukk se
mint sárguló levél az avarban
te is feloldódsz végül egy dalban

sárgalevél

Móritz Mátyás: Via transversa

Jézust halálra ítélik

a halálra ítéltet volt
aki nevetve leköpte
mondván ő sem lesz már többé
se eszköze se az őre

a mennyeknek ami többé
nem tágul már körülötte
hogy hírt hallani nem fog ez
a világ többet felőle

a halálra ítélt mellett
senki nem tett és fogadott
tudták hogy akár mit is mond
csak a saját sírját ássa

ki sebeiből egyet sem
fájlalt nem is tapogatott
kiről bírái elhitték
nincsen többé maradása

szozattovabbacikkhez

 

Paál Marcell Hesperus: Újpróba

.
Itt erősebb a szél. Olykor egyszerre
többfelé iramlik a sík tájak felett.
Magához öleli az esőt, s úgy szórja
szerte, mint magvető az értékes
magot; a mozdulat hasonló,
de a cseppek sohasem ugyanúgy
érnek földet. Itt sűrűn lakott a
harsányzöld vidék. A falvak,
a városok szinte egymáshoz bújva
keresnek menedéket a viharok
elől, csupán a szélmalmok kallóznak
reménykedve; talán helikopterré
változtatja őket az orkán.
.
Itt az esőnél, csak a burgonya
elkészítési módjai, a csatornák
útvesztői és a tulipánok
változatosabbak.

szozattovabbacikkhez

Pethő László Árpád: Reggeliben

Reggeliben itt
emlékezve a jövő
fájára – Napra

felkeltél újból
égig érő hitben a
számonkérések

évfordulóján
szótlan kiáltva ottan
s hallgatott az ég.

bőrönd1

Pethes Mária: Majdnem így

beérlelte a nyár érzéseinket
még nem ősz ez csak értünk mindent
amit egymásnak adhatunk

a változatlant próbáljuk élni
közben a székre vetett ruháink
összeölelkezve öregszenek

halálosan hétköznapi ugyanakkor
felfoghatatlan milyen gyorsan
nyeli el az emlékezet az éveket

csak a vágy nem adja meg magát
visszahúz a gyógyíthatatlan
szenvedély édes kínjaihoz

s ha jelentősége miatt
földre rogyunk legalább tudjuk
mi ölt meg bennünket

minden utánam érkező
nő engem ismétel ahogy idei tél
a tavalyi hó tisztaságát

minden utánad érkező férfi
téged ismétel ahogy idei tavasz
a tavalyi zöldjét

vagy majdnem így

Rajki Rita: Fanyar és keserű

Fanyar íze van a nyálnak,
fanyar ma minden búbánat,
fanyar a szó, amit nem lehet
kimondani : mi nyomja
fanyarrá aszott lelketek?
Fanyar és keserű köpet,
ma ti vagytok kik
hoztok vétkeket.
Ma ti lesztek a zöld epe,
őszbe sárgult arcok végzete.
Mert most, itt eltakar mindent
az ősz,
mint Torinói lepel
azt a testet.
Most mindenki kiterítve
vár avarra fekve.
Mert vártok,
keserű ízzel a szájban,
fanyar mosoly az arcon.
október utolsó napján.
Októberből léptek.
Egyszerre, mint katonák, menetelve.
Fanyar és keserű emlékekkel
utat törve,
mint föld alatt mocorgó férgek.
Nézzetek,
ezek a férgek kövérek,
savanyú és zsíros földben élnek.
Gyűrűznek vígan énekelve,
Várva néhány bomló
emberi tetemre.

Rita Kiss-Teleki: Csendben

Egyedül maradtam valamivel,
valamivel, amit nem lehet érinteni,
nehéz csend üli a napokat,
talán nincs is rendben semmi,
de nézd… a fájdalom
annyi mindent megmutat;
hogy sír a hegedű,
hogy művészet kövezi az utat,
hogy a szavakká tett betű
tompítja az éveket,
és ha velem bandukol,
legalább nem egyedül megyek.
Felettem kevesebb az ég,
bár most még nem érted,
hogy miért is vagyok néma,
csak figyeld ahogy elhalkul a szó…
és hogy sír a hegedű,
majd azt is meghallod néha.

Sógor Zsuzsanna: Ott vagy Uram?

Templom öreg padjai közt,
magasban, a kupola színes
ablakai mögött,
az áldozati oltáron,
ott vagy Uram?

Templomajtóban pénzért
alázkodó hajléktalan mögött,
ki majd italra költi amit kapott,
és hallotta sokszor már,
megérdemli sorsát,
mögötte ott vagy Uram?

Madárcsontú öregember
viaszosvászon asztalához
leülsz, morzsás ebédjét
vele elkölteni,
ott vagy Uram?
 
Kórházban küszködő,
reményt vesztett beteg
homlokára ráteszed kezed,
ott vagy Uram?

szozattovabbacikkhez

SZAKÁL GÁBOR: A SZERETET SZIGORA

         Beke Sándornak
              szeretettel    


Az szeret igazán
ki minőséget kér,
ki a tehetségtől
sok sikert remél.

Ki sziklára épít,
és dús lombot fakaszt,
gazdag termést igér,
s bátran irtja a gazt.

Ki tudása magvát
vér-humuszba szórja,
hogy dolgavégezetten
térjen nyugovóra.

A növekvő palántát,
szigorral neveli,
virágba borítja,
sok fénnyel öntözi.

Minőséget kérve,
gyújt alkotó erőt,
s viruló mezőre
hint szeretet özönt.

A munka gyümölcse
nem terem meg könnyen,
sok verejték árán,
munkás türelemmel.

Adyt megértetni,
s eljutni Hamletig,
Parnasszus fényéből
az Olümposz csúcsáig.

A méltó siker titka,
a szigorú szeretet,
a színpad varázsa,
s a testreszabott szerep.                                       
    
                       2019. június 30.

Székely-Máté László: A bohóc eljövetele

Néha megmarad a fény
Becsukott szemhéjak alatt
Akár szálka bőr alá fúródva
S fájdalom kiált, szegény
Néha megmarad a hang
Párnába fúrt fejek fölött
Ahogy bezárt sziklatemplomokba
Hajléktalan horda költözött
Ott ég majd a legolcsóbb gyertya
A remény
Néha megmarad egy husáng
Lázongó kutyákat páholsz vele
Használt gúnyában élve gyászol
Nem rászabott ruhában házad istene
És a fákat talán jókedvében vágja
Mikor ádázul élelmet kutat
Hiszen most haldoklik unokája
A remény
Néha megmarad egy vászon
Mozgalmas vetített képeket mutat
Fertőzött sebet kötöz lágerben, határon
Hol új seprők sepernek tévutat
Mint egy sárban tekergőző féreg
Testünkön megkopott a bőr
Gerincünk öntudatra ébred
Mert páni félelem gyötör
Néha megmarad a fény
Tágult pupillák sötétje helyett
És nem ég gyertya csonkig többé
Ha isten helyett bohóc érkezett

Szlávics Noémi: Ima

Igazán leborulhattál volna, Atyám,
azon a ki tudja milyen délelőttön
avagy délután, utólag hivatkozva
mellkasi görcsre, jógára, viccre,
vagy ami épp eszedbe jutott volna, vagy
legalább ne lettél volna bárány,
földmíves inkább, ásóval téve egyenlővé
őt a sivatag porával. Csak épp
a bárányoknál sosincs szívlapát,
se kés, se fegyver – csupán a szív.

Tudjuk, egyetlen műhiba elég:
a gyíkból sárkány lett mégis, ami
azóta is sárkányokat nevel szüntelen,
újra meg újra rádaggatva töviskoronád.
Csak a keskeny ösvény, végig a kereszttel,
(megszaporodtak a stációid, Uram),
meg a fenevad. Plazmakivetítőn át
közvetíti huszonnégy órában a nyilvánvalót:
feneketlen mély a pokol. A templomok:
bezártak – turistalátványossággá lett a világ.

Csak a galambok szárnysuhogása
és a gyerekek – vigyázz a bárányaidra, Uram.

Valek Tünde: Trois non!

Háromszor is nem!
Nemet mondok a Gazságra
Emlékezek az Igazságra
És emlékeztetek:
Az a vezető, ki önként lemond
Hazája egy darabjáról
Megalkuvó, nemzetáruló
Illetménye: megvetés
Még érik a termés
Ősszel másoké a magvetés
Gyávaságáért egy nemzet fizet
Elmondhatatlan hányszor
Meddig, mennyit és kinek?!
A veszteség, a hiány fájdalma már néma
De sajog, éget, kiben él még a haza
Átkozott a KÉZ, mely ezt a békét
Aláírja
Áldott az a SZÍV, mely túlélni
Megtanítja
A Szülőföldön maradtakat,
Kisebbségi sorba taszítottakat
Tisztességgel helytállni,
Becsülettel dolgozni.
Áldott az a SZÍV, az a LÉLEK
Amelyik szelíden kimondja: NEM FÉLEK!
Kegyelettel védem a temetőket
Dicső elődeim nem felejtem
Őrzöm a hagyományokat, emlékeket
Öregek meséit és népdalait
Megtartom anyám könnyű álmait
Mely mára egyre nehezebb
Mégis nincs az a pénz a Föld kerekén
Amiért anyám nyelvéről lemondanék!
Ültetek árvácskát a temetőben
Életnek, reménynek, szeretetnek
*
Ébresztő, harangok zúgjatok!
Nyugatról készülődik egy új Trianon!
Szellemi nemzet-vesztőhely készül:
Ne legyen múltemlékezet, csak jelen
Ne legyen hagyomány, elődtisztelet
Ne legyen közösség, csak én legyek
A virtuális jövőtlen világ nyeljen el!
Pusztuljon mi régi, ami szerves!
Kritizáló, pökhendi ifjaknak más kell
Nem a haza, és nem a nyelve
Húsz ezüstért eladó minden!
A sok honvédő hős áldozata, kit érdekel?
Egy a lényeg, a világ álságosan más legyen!
Ébresztő, harangok zúgjatok!
Nyugatról készülődik egy új, szellemi Trianon!
Tanuljunk a múltból, merjünk a hazáért tenni
A széthúzóknak nem bedőlni
Ne győzzön az irigység, nagyravágyás
 Ne kábítson a parttalan kritizálás
Ne hagyjuk az újabb csapást
Éljen nemzetünk, míg világ a világ!  

2019. 10. 11.

Vámos Hang György: 301

/a földbe vágott luk, ami zászlónak látszott./

szám
kivetett
föld.

kikotort, zöld
nyögdelés-teknő.
benne, -- rendre
hasonló, hason fekvő,
meglapult alak:

hátra drótozott nyelvcsapú
szavak.

a csontokról
csak hegek,
s a lefoszló helyett
csontosodó mával,
türelmes gonddal
kézzel, lapáttal, ecsettel
félresöprögetett Ember.

számolatlan
hőssé rettenések.
moha befogta részek,
üreggé öblösült "soha!":

homokká hintett
messze-kék tekintet.

lengve fojtó,
csomóba oltó,
nyeldeklések boga.

feszített háló,
vesztésért kijáró,
kövér,
gyökér
korona.

fogadatlan,

-- fogatlan, résekkel a rések sora:
fölbujtott,
fölgyújtott,

-- most tovább,
fölnyújtott,
fölemelt
koponya!

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf