Gyóni Géza: A pozsonyi Duna-parton
Alszik a város, mélyen, nyugton alszik.
Csak engem kerül az álom itt máma.
Félholdvilágnál, villamos lángnál
Oldódzik, tárul
Fátyolos, múltas, színes panoráma.
Idők fátyolán, - rég volt, igaz sem volt? –
Vagy csak az évek kettőződtek folyton –
Magamat látom itt poéta-pózban
Ezen a fényes,
Árnyékos, kényes, lámpasoros parton.
Valakit vártam. Barnaölű liget
Átüzent hozzám híva, hízelegve.
Indult a hajó, szántott, szállt a vízen
S boldog öléből
Két vidám isten szállt ki a szigetre.
Hol az a hajó? …S a szép királynő
Ajakán mosoly játszott-e azóta,
Hogy a poéta dalosan elindult…
Szemsütve jár most
Búsan a parton, lassan, lopakodva.
Ó, végy öledbe, ifjúság hajója.
Szép kőkirálynő, mosolyogj rám újra.
S mint akkor, régen, büszke indulómat
Tavaszi kedvvel,
Áradó kedvvel a vén Duna fújja.
Kit mindig várok, jöjjön itt elébem
Ezen a fényes lámpasoros parton.
Elpártolt istenek, akik itt hagytatok,
Tavasz és mámor,
Violakorbáccsal suhintsatok arcon.
1910.