Móritz Mátyás: Szürkülő szorongás

Bella Istvánnak
akit úgy veszítettünk el, akár a száj a szót

Szíve magánya ziláltan befordult a falnak,
hogy a málló napfogyatkozást már ne is lássa;
nem akart lenni ordasnak, veszett fiatalnak,
várta csak hogy a tűz a hamvába visszaássa.

Megtartotta a szavát, és okos idézetét,
nem nézte mások milyen boldogak körülötte;
lerázta az élet és a halál igézetét,
a testnyi sebét mint bűntelen nem is ütötte.

Nem vágyta a félretaposott, és rossz napokat,
és hogy utat mutasson az embertársainak;
nem rázott már csörgőt, nem rázott már csillagokat,
ahogy nem is nőtt már szárnya zuhanásainak.

Utána nyúlt a föld alól a komoly kísértet,
az igazságtalanság és rontás szellemében;
hogy ne keresse más szemében az őszi képet,
és az idő se hullámozzon már a mellében.

Gyötrő volt minden dala, véres volt minden verse,
ha nem hagyta éppen a szó vagy a beszéd cserben;
atomjaiban nem dobogott a naprendszer se,
két vak szemével, karikákkal megbilincselten.

Megszállottként a bőrét nem vitte már vásárra,
nem várta, hogy torkáról a vasmarok lekerül;
nem vár már csupán csak a letartoztatására,
egy mondatot darálva összefüggéstelenül.

Aggodalmait nem temette sötét pincébe,
mint akit a holnap, áldozatává avatta;
nem is ült már asztalhoz az avítt versgöncében,
és szótagjait, és sorait sem számolgatta.

Remény nem fűtötte át a didergő éjszakát,
és mint akire a perc már utolsókat számol;
úgy hányta ki a világot, és magából magát,
ahogy a szívét, a kihasított mellkasából.

Mi maszatos volt a vértől, maszatos a portól,
homokba írt imáit el a dagály törölte;
nem volt sugárzó a szenvedélytől, és mámortól,
és ő halt meg, nem az ki tőlünk őt elpörölte.

Nem őrlődött már gyilkos és öngyilkos hit között,
a költészetnek, a szónak sem adott szerepet;
verse nem is akadt mi holmi múltba öltözött,
kinek tíz éve tettünk szemére két cserepet.