Nemes Nagy Ágnes: A ponty-király (Keleti mese)

Milyen is a hegyi folyó? Fent ugrál szikláról sziklára, mint az antilop-borjú, és zúg, zubog, sistereg, mintha forrna – pedig nem forr, inkább jéghideg. Lejjebb aztán csöndesül, szétterped, sötétbarna gyékénybuzogány köríti, mint szempilla a szemet.

    De sokat nézett Szádeli a folyó szemébe! Járt-járt csörtetett a nádban, aztán kiült egy lapos kőre, lóghatta a lábát, s nézett, nézett a vízbe. De nemcsak azért nézett, mert vízbe nézni jó – nem. Nagyon szeretett volna találkozni a márnával. Mármint azzal a márnával, amelyet ő festett a falra, s az mindjárt megelevenedett s beszökött a folyóba. Mert az aranyecsettel festette. Bizony, az aranyecsettel! Ült Szádeli a lapos kövön, s tapogatta az aranyecsetet; ott lógott az zsinóron a nyakában. De a márnát, azt nem látta sehol.

    Amint ott ült, egyszerre csak hangot hallott az egyik kis iszapos öböl felől.

    - Kisfiú! – szólt a hang. – Kisfiú!

    - Ki szólít? – kérdezte Szádeli

    - Én – felelte a hang, s egy jókora ponty bukkant ki a vízből egy pillanatra. Csodálkozott Szádeli, mert ritka volt ott a ponty, különösen az ilyen kövér.

    - Kisfiú – bugyborékolt tovább a ponty –, te vagy az a kisfiú, akit Szádelinek hívnak?

    - Én – felelte Szádeli. Erre a hal iszonyú pocskolást csapott a vízben, mind felkavarta az iszapot maga körül, valósággal elfulladt a hangja, úgy mondta:

    - És mondd, igaz, amit hallottam rólad? Hogy te elevent festesz az aranyecsettel?

    - Honnan tudod?

    - Beszéltem a márnával, akit te festettél.

    - A márnával? – Szádeli felugrott a kőről. – Hol a márnám?

    - Hát, őszintén szólva, az elúszott jó messzire, azt mondta lemegy ő egész a tengerig, s mindenkinek elmeséli, hogy a falból született. Nem… nem hinném, hogy visszajön.

    Szádeli visszaült a kőre. Szóval elment. Életre kelt, és máris elúszott a tengerig.

    - Szádeli – bugyborogta a ponty –, Szádeli! Nézz már rám egy cseppet! Mit bánod azt a márnát! Tudod te, milyen nehéz egy ponty élete?

    - Nehéz?

    - Nehéz, de még mennyire. Naphosszat úszkálhat azért a kis moszatért, amit megeszik, és itt – a ponty lehalkította a hangját –, itt néha még csukák is akadnak. Persze, milyen más volna, ha … Szádeli! – A ponty megint pocskolni-fröcskölni kezdett, zavarta-kavarta az iszapot.

    - No? – kérdezte Szádeli.

    - Szádeli, Szádeli, szép deli Szádeli! – azt hihette volna az ember, hogy a hal énekel.

    - Mit hízelegsz, ponty? – mondta Szádeli.

    - Zétárnak hívnak.

    - Hát Zétár.

    - Neked az semmi. Mármint azt akarom mondani… vagyishogy, mi lenne ha fogat festenél nekem?

    - Fogat?

    - Fogat.

    - Egyet?

    - Hát… talán kettőt. Vagy hármat, négyet.

    Szádeli fölállt. – Gyere csak közelebb – mondta Zétárnak. Lehajolt az öblöcske fölé, elővette az ecsetjét, s gyorsan két fogat festett a hal kitátott szájába. Ki is nőtt a fog rögtön, s Zétár a víz közepéről kiáltott vissza:

    - Köszönöm, köszönöm, Szádeli!

    Szádeli aztán hazaballagott, egy gyékénybuzogánnyal suhogtatta a levegőt egész úton, de nem a pontyra gondolt, hanem a márnára.

    Pedig jó lett volna, ha a pontyra is gondol. Mert alig telt el egy él-holdfordulásnyi idő, egy este neszezést hallott a kunyhójában. Felkönyökölt a szalmazsákján, s abban a szempillantásban egy levelibéka ugrott az orra elé. Hátrahőkölt a fiú, de a béka is mindjárt visszaugrott a döngölt földre, s félig a szalmába bújva nyiszogta:

    - Szádeli!  

    - Mit akarsz? – mondta a fiú mogorván. – Álmos vagyok.

    - Szádeli, én már régóta itt ülök a sarokban, de nem mertem szólni. Most megijedtem, hogy elalszol.

    - Mért nem mertél szólni?

    - Mert te olyan nagy vagy, Szádeli.

    Szádeli elcsodálkozott. Hát ő nagy?

    Mindig úgy tudta, hogy ő kisfiú. De hát egy levelibéka…

    - No jó. Gyere fel. – A béka felugrott. Világított a szeme, mint két kis karbunkulus, pici zöld lábán öt pici ujj volt – helyes kis levelibéka.

    - Te, Szádeli, én követségben jöttem.

    - Követségben?

    - Abban. A pontyok küldtek hozzád. Tudod, te Zétárnak, annak a nagy pohosnak festettél két fogat. Még tiszta szerencse, hogy nem hármat vagy tízet, mert így se lehet elviselni. Hogy mi van azóta a folyóban! Öli, gyilkolja a halakat, senki meg nem állhat előtte. Saját fajtáját sem kíméli, folyik a pontyvér a vízben, menekül, aki bír. Gonosz, gonosz lett Zétár, mióta foga van. Azt mondja, ő a ponty-király. Ezen csak te tudsz segíteni.

    - Én? Hogyan?

    - Azt én nem tudom, Szádeli, de módolj ki valamit. Könyörög neked minden kisponty, keszeg, balin, de még az ebihalak is. Jaj, az ebihalak!

    A levelibéka a torkára tette pici kezét, ott lüktetett a vére, látni lehetett minden dobbanását. – Én futok is haza! – Azzal elugrott, csak egy piros kis villanást lehetett látni a félhomályban, amint visszanézett.

    Gondolkozott Szádeli, míg el nem aludt, aztán másnap kiment a folyóhoz. Járt-járt, csörtetett a nádban, s fel-felkiáltott:

    - Zétár! Hallad-e, Zétár!

    De nem válaszolt senki. Végre valahonnan a folyó közepéről megszólalt mély, zsíros hangon valaki:

    - Ki szólítja a ponty-királyt?

    - Én, Szádeli.

    - Úgy? Szádeli? Üdvözlégy, te ügyes gyermek.

    S megvillant a vízben Zétár nagy, pohos háta.

    - Gyere csak, Zétár, beszélni szeretnék veled.

    - Velem? Haha! Azt gondolod, velem csak úgy beszélgethet akárkifia? Én Zétár vagyok, a ponty-király!

    - Jó, jó, tudom, de azt a két fogadat mégis én festettem a szádba!

    Pocsolni kezdett erre Zétár, zavarta a vizet, visszaszólt bugyborogva:

    - Mit kiabálsz? Mit kell az ilyesmit elkiabálni?

    - El nem kiabálnám, ha csöndesen is beszélhetnék veled.

    - Azzal beszélek, akivel akarok, azt teszem, ami nekem tetszik! – kiáltotta Zétár. – Hopp, várj csak!

    Hirtelen lebukott a víz alá, kettéharapott egy vigyázatlan vízisiklót, s úgy merült fel megint, hogy a széles pofáján kétoldalt lógott a sikló teste, mint egy vastag, pikkelyes bajusz.

    - Látom, nagyúr lettél – mondta Szádeli. – De mégsem teszed azt, amit akarsz. Mert azt meg nem tudod tenni, hogy eljöjj hozzám látogatóba, hiába vagy ponty-király.

    - Hogy én nem tudok elmenni? Hogy én? Látsz te csudát ma este! Elvárhatsz a kunyhódban!

    Azzal Zétár nagy pöffeszkedve feldobta magát a vízben, s visszabukott, eltűnt.

    Szádeli már alkonyatkor otthon ült. Hitte is, nem is, az ígéretet, várta is, nem is, a pontyot. Hát éppen akkor, amikor a hold fölbukott az Óriás-hegy mögül (telihold volt, jól lehetett látni), egyszerre csak félrehúzódott az ajtaján a gyékényszőnyeg. Két vipera siklott elől, mindegyik hosszú sásszálat tartott egy-egy pikkelye alatt, mint valami szablyát, utánuk meg lassan, ünnepélyesen behullámzott egy hatalmas, kivájt tökhéj. Tizenkét varangyosbéka tartotta a hátán, egyszerre ugrottak és aprót, hogy ki ne löttyenjen a tökből a víz. Mert a tökhéj színültig volt vízzel, s abban terpeszkedett a ponty-király.

    - Üdvözlégy, ügyes gyermek – mondta Zétár a tökben, és kegyesen integetett az uszonyával. – Amint látod, itt vagyok. No, ugye most leesett az állad?

    A tizenkét varangyosbéka leengedet a hátáról a héjat, s fújtatott. A két vipera odacsúszott melléjük, magasra emelt sásszállal, mintha tisztelegnének. Szádeli még mindig nem szólt, gondokozott erősen.

    - Hát ami igaz, az igaz – mondta végül. – Ezt nem hittem volna.

    Zétár hangosan nevetett. A két vipera némán, mereven szögezte szemét a fiúra, minden mozdulatát figyelték.

    - Hát akkor – mondta Szádeli –, megengeded talán, Felséges úr, hogy az aranyecsettel szórakoztassalak?

    - No lássuk – intett kegyesen Zétár.

    Szádeli akkor gyorsan odalépett a falhoz, elővette az ecsetet, s amilyen sebesen csak bírta, két ölyvet festett.

    Az ölyvek hirtelen kiszálltak, egy félkört írtak a szűk kunyhóban, s máris lecsaptak a viperákra, felkapták őket s huss! kirepültek a kunyhóból.

    Amint ezt látta a tizenkét varangy, úgy megijedt, hogy ahány volt, annyifelé menekült. A tökhéj megdőlt támasz nélkül, loccsant kifelé belőle a víz, annál is inkább, mert Zétár cdsapdosott, pocskolt benne, s rekedten kiabálta:

    - Szádeli! No de Szádeli! Mit csinálsz egyetlen jótevőm!

    Akkor Szádeli odament, átkapta Zétárt, akárhogyis veckelődött, s zöldszín festékkel hirtelen keresztülhúzta mind a két fogát. A két fog el is tűnt, de mindjárt – a fiú meg visszatette a tökhéjba a nyöszörgő Zétárt. Bizony, annak már csak az alján zötykölődött egy kis víz. A fiú megfogta a héjat, mint valami fületlen üstöt, s vitte kifelé.

    - Szádeli! – bugyborgott Zétár. – Szép deli Szádeli! Add vissza a fogamat!

    - Még mit nem! – mondta a fiú. S visszadöntötte Zétárt a folyóba.

    Ezért nincs a pontynak foga.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf