Nyirő József: Törvénytelen képviselő

Karácsonykor múlt esztendeje, hogy megbuktam a képviselőválasztásokon. A szavazás után még nekem kellett vigasztalni a választókat, mert a székelyek nem igen akartak belegyőződni, hogy ilyen cudarul jártunk.

     - Mi megtettük a magunkét! – biztosítottak. – Abba hiba nem volt! az Isten lássa a lelkünket!

     - Tudom, tudom! – szorongattam a kezüket meghatva, s beléptünk Szabó Károlyhoz egy pohár borra, hogy jobban viselhessük a csapást. Megoldódott nyelvvel tárgyalgattuk a választásokat. Én lelkesen kijelentettem, hogy a székely népet bújában-bajában, semmiféle állapotjában el nem hagyom, legyen akármi, engem mindenki saját édestestvérének tekintsen, akihez bármikor bizalommal fordulhat; mire az öreg Pap Mózsi poharat ragadott, s ünnepélyesen kijelentette:

     - Akármit mutasson az eredmény, a székelységnek a tekéntetes úr a törvénytelen képviselője!

     - Éjjön! – lelkesedett az egész kocsma.

     Megható pillanatok voltak, annyi bizonyos, s a felém nyúló kemény markok szorításában éreztem az én drága népemnek ragaszkodását, bizalmát és szeretetét. Legalább száz ember volt a »terömben«, de én előtörő könnyeim fátyolán át kétszáznak láttam. A politikának Jobbsincs, a cigány vetett véget, aki közbecsendítette azt a nótát, hogy:              

     »A szeretőm ojjan forma,
     Mintha bihajbornyú volna…«     

     Mire a kapuhoz értem, már teljes erőből zúgott fel a refrén:     

     »Ha kihajtom a mezőre
     Haza hallik a bőgése…
     Ha kihajtom…«     

     Mosolyogva lebegtem át az utcán és a jóérzéstől alig bírtam összefogni a számat.

     Így lettem a székelység törvénytelen képviselője.

     _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

      

     Azóta alig várom a keddeket a hetivásár napját, hogy minél többet láthassak az én népemből. Csak az a kár, hogy inkább arcról vélem velük a személyes ismeretséget, mert tíznek se tudom a nevét. Ők azonban ismergetnek és barátságosan elkérdezgetjük egymás ügyét-baját. A bizalom napról napra növekszik köztünk egymás iránt és magam is igyekszem megfelelni a törvénytelen képviselői megtiszteltetésnek.

     Hát jönnek is hozzám bizalommal. Adok ügyvédi, orvosi, állatorvosi tanácsokat, amit lehet segítek rajtuk. Eddig még csak az egy Mihálykó Bálind nem volt teljesen megelégedve velem, aki azt panaszolta bizalmasan, hogy a felesége el akar válni tőle.

     - Azt szeretném tudni, tekéntetes úr, hogy a törvényszék megítéli-e neki a tartásdíjat, vagy nem!

     - Miért nem megy ügyvédhez? – igyekszem kitérni a kényes kérdés elől.

     - Nem merek ügyvédhez menni! – vallja be alázatosan.

     - Miért?

     - Mert a múltkor elszóltam magamat az ügyvédek előtt.

     - Hogyan szólta el magát?

     Pironkodva beszéli el, hogy a múltakban tárgyalásra ment a törvényszékre a komájával. Az ügyvédek a szép márciusi napon sütkéreztek a folyosón. Bálind valami perköltség miatt orrolt az ügyvédekre, s nem tudta megállni, hogy jó hangosan oda ne szóljon a komájának:

     - Kijed látja-e? Ezek az ügyvéd urak. Most lopják a napot, mert mikor nem a napot lopják, minket lopnak!…

     Ezért restelli most ügyvédhez menni.

     - Megjegyzett ember vagyok előttük! – árulja el nekem.

     Eszembe jut arra gondolni, hogy az ügyvédi tanács árát akarja megspórolni. Kicsit gondolkodom, s hozzászólok a tartásdíj-kérdéshez.

     - Az a kérdés, hogy kinek a hibájából mondják ki a válást.

     - Az asszon azt szeretné, hogy az enyémből mondják ki! – világosít fel.

     - Jó, jó! – intem le – nem az a fontos, hogy mit akar az asszony, hanem van-e a feleségének bizonyítható jogalapja a maga hűtlenségéről!

     - Nem értem!

     - Volt-e hűtlen az asszonyhoz?… Igen, vagy nem? – vetem fel újra durván a kérdést.

     Bálind meghökken, majd óvatosan körülnéz, hogy nem hallja-e valaki, s csak azután súgja oda nekem:

     - Hát… hát… voltam!

     - Hányszor? – szorongatom egyenesen, hogy lássam a bizonyíték, a válási ok nagyságát. Bálind azonban keményen, haragosan felveti a fejét, s méltatlankodva azt mondja:

     - No hallja! Nem azért jöttem a tekéntetes úrhoz, hogy dicseködjem, hanem, hogy adjon tanácsot, ha tud, s ha nem tud, az Isten áldja meg…

     _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

      

     Ettől az esettől eltekintve – mondom – jól megértjük egymást a székely atyámfiaival. Mindössze a feleségem nincs megelégedve a működésemmel, pedig neki akartam a múlt héten örömet és kedves meglepetést szerezni azzal, hogy azt a disznót megvettem.

     Igaz, hogy véletlenül »került« aza avásár.

     Javában esteledett, mikor a barátok temploma előtt egy szép szál szomorú székely illedelmesen köszönt.

     - Adjon Isten jó estét, tekéntetes úr!

     - Jó estét, – nyújtom a kezem. – Mi bántja magát, mi baja, miért olyan szomorú.

     - Hagyja el! – legyint a székely. – Elég nagy az én bajom!

     Megjegyzem, hogy az atyafit nem ismertem, de elég, ha ő rám ismert és hogy: székely.

     - No, könnyítsen a lelkén! – barátságoskodom.

     Lemondóan legyint az ember, de ha már kérdeztem, hát elpanaszolja, hogy holnap adó miatt elárverezik. Egy szép kövér disznót hozott be, de nem tudta eladni, most mi lesz?

     Hirtelen eszembe jut, hogy az idén nem öltünk disznót, egy kicsi pénzhez is jutottunk, zsírt úgy is kellene venni…

     - Hol az a disznó?

     A székely felfigyel.

     - Tán nem akarja megvenni?

     - Miért ne, ha megegyezhetünk!… Menjünk, megnézem.

     Egyik szombatfalvi fogadó színjében a szekéren ott szuszog a disznó. Hatalmas állat, araszos vállakkal. Tiszta mangalica, jó zsírnak való.

     - Mit kér érte?

     - Élősúlyban húsz lejt.

     Tizennyolcba végül kiegyezünk, a disznót lemázsáljuk, kifizetem, haza visszük és berekesztem a pajtába. Az ember boldogan elmegy. Feleségem nincs szerencsére otthon. Valami nőszövetségi teát rendeznek. Abban lót-fut. A gyerekeknek meghagyom, hogy el ne árulják előtte a disznót. Hadd legyen minél nagyobb a meglepetés. Elszaladok mészárost hívni, sót, kását, fűszert venni. Szalma van a tavalyról a perzseléshez. Múlt évben a disznóöléshez csak szalmát tudtunk venni.

     Az asszony haza jön. Gyertyavilág mellett neki is tetszik a disznó, bár nem mondja.

     Hajnalban már ott van a mészáros. A disznót lenyomjuk, lógatjuk, míg kihörgi magából a lelket.

     Gyönyörködöm a perzselésben és várom, hogy meleg fület vihessek a gyermekeknek.

     A szalmaláng a fél várost bevilágítja. Sokért nem adnám, hogy a disznóölés körül tevékenykedhetem.

     - Ilyen szalonnája lesz, ni! – meresztem araszosra az ujjamat az asszony előtt, ki sehogy sem akarja osztani a jókedvemet.

     Végre elérkezik a nagy pillanat. A mészáros újra feni a kését, hogy felbontsa a disznót. A szájától kiindulva végighasít a hátán és azt mondja:

     - Gyenge!

     Megdöbbenve látom, hogy alig három ujjnyi a szalonnája.

     - Mindegy no. Amilyen, olyan!

     Az asszony nem szólt, én pedig nem merek ránézni.

     A mészáros tovább dolgozik és alig pár perc múlva kilenc gyönyörű malacot emel ki a disznóból…

     _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

      

     A többiről jobb hallgatni.

     _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

     Azt az öl fát, mit a csehétfalvaiktól vettem, a szomszédban rakattam le, míg a disznóügyet kissé feledi az asszony.

     Addig nem merem bevallani, hogy kétszáz lejjel drágábban vettem meg, mint ahogy a »fa jár«.

     Időm se igen volt a fa ára után érdeklődni, olyan meglepetésszerűleg állítottak be hozzám, hogy én vagyok az ő emberük, s most segítsek rajtuk, ha tudok, mert bebizonyíthatom, hogy az a »sok szép dolog«, amit képviselőjelölt koromban hirdettem Csehétfalván, mind színtiszta igazság, s nem csak a szám járt, hogy a nehéz kisebbségi sorsban mi magyarok mind egyformák vagyunk, ha nem állunk egymás mellé, nem tartunk ki a magyar egység mellett, egytől egyig elpusztulunk. Ők kitartottak mellettem, hát most én is mutassam meg, hogy mit tudok.

     - Ne hallgasson, rá tekéntetes úr! – hunyorgatott egy ismeretlen arcú meglett székely bizalmasa. – Egy cseppet ivott András bátyám, azért beszél ilyen szabadon, de mi tudjuk, hogy amit mag hirdetett, s a választás után es Szabó Kárujnál megerősített, azt örökké bá es tartotta. Nincs a szegén székejnek jobb embere senki, mint a tekéntetes törvénytelen képviselő úr! Ezért es jöttünk ojjan bizalommal, mert tudjuk…

     - Mibe kerül ez az öl fa? – kérdeztem szomorúan.

     - Nyócszáz lej!… De csak a tekéntetes úrnak! Másnak ilyen olcsón nem es adnók, mert ez olyan fa, hogy kacag… kacag…

     Tudtam, hogy ők is kacagnak rajtam, mert hatszázzal annyi fát lehet venni, hogy egy esztendeig sem volna képes elhordani a vonat, de mit csináljon az ember.

     Szerencsére negyven lej fekbérért a szomszéd őszig helyet adott az udvarán, nehogy megtudja a feleségem.

     A mi fánk ugyan elfogyott, de éppen most mondja a szomszéd, hogy ha a nyereségen megosztozunk, ő mindegyszálig eladja a feleségemnek, és ha legalább száz lej nyereséget ki nem hoz a hat szekér fán, hát szembepökhetem.

     - De!… – hökkenek meg. – Mégis…

     - Csak a szomszéd úrnak, s szívességből teszem, mert ahogy a szomszéd úr elgondolta, hogy őszre felmegy a fa ára, s csak akkkor áll elé a naccságos asszonynak, abba ne reménykedjék… Azt várhassa ítéletnapig a szomszéd úr!…

     _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

      

     Aztán át is hozta az első szekér fát a szomszéd. Akkor nyitottam be a kapun, mikor a harmadik pohár pálinkát töltötte ki neki az asszony, s éppen dicsérte, hogy ő mindig tudta, milyen ritka tisztességes ember a szomszéd úr, aki szerényen lesütötte a szemeit, mintha azt akarná mondani, hogy érdömtelen ekkora nagy dicséretre.

     Büszkén és diadallal távozott a pénzzel együtt, s még a kapuból is visszakiáltott a feleségemnek, hogy:

     - Egyet se tőtse a drága üdőt a piacon a fa miatt a naccságos asszon, mert én még négy szekérrel is ki tudok szakasztani a »magaméból«, amikor kell. Legalább tudja, hogy olyan fát kapnak, amilyen azért a pénzért semmiféle erdőn nem terem, de hát az ember ne nézze azt a pár krajcárt, mikor a saját szomszédjáról van szó… Én nem vagyok olyan, mint az unitáriusok, kik a csizma sarkáról sajnálják a vikszot…

     - Látja, így kell vásárt csinálni! – tanít elégedetten a feleségem. – A piacon kétszáz lej egy szekér fa, én megvettem száznyolcvannal… Csak tőlem tanuljon takarékosságot!…

     Negyedik napja lesem a szomszédot, hogy lássuk, a pénzzel mi lesz, amit a feleségemtől kapott. Szemmel láthatólag kerülte a találkozást, de ma egyenesen szembe mentem vele:

     - Na szomszéd!

     Ő azonban jóakarólag felemelte az ujját, s úgy suttogta, mintha titkos összeesküvésben volnánk részesek:

     - A pénzt csak akkor adom oda, ha az egész fa ára együtt lesz, ne kelljen addig dugdosnia a naccságos asszony elől…

     - Köszönöm szomszéd! – hebegtem elfehérdeve.

     - Nincs mit! – válaszolt foghegyről. – Igaz, hogy senkinek másnak a tekintetes úron kívül meg nem tenném, de aki olyan jó embere a székelységnek, mint a tekintetes úr, az megérdemli. Mi csak azért is magát tartjuk a igazi képviselőnknek…

     Kevés meggyőződés látszhatott rólam, mert a szomszéd szükségesnek látta, hogy »lelket verjen«belém.

     - Fel a fejjel, tekéntetes úr!… Lsze még választás, ne búsuljon, s azon mi es ott leszünk…

     Még azt sem mondhattam, hogy maguk ott, de én nem. Az ember nem cáfolhatja meg, amit harminc fokos hidegben olyan hévvel hirdetett…

     _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

      

     Csak az Isten egy kicsi pénzt rendelne valahonnan, hogy megfizethessem azt a nyolcszáz lejt, amit kölcsön kértem, hogy a fa árát a csehétfalviaknak odaadhassam!…

szozattv


szozat a tiszta hang Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf