Darkó István: A vadászat

Nem művelt Petrőcz Palyi valami úttörő nagy dolgot, amikor apja halála után Szklabonya mellett, a Futó-pusztán gazdálkodni kezdett. Sok Petrőcz csinálta ezt előtte is. Azt sem lehet valamilyen nagy újdonságnak számítani, hogy Palyink be is fejezte a gazdálkodást. Sok Petrőcz folytatta előtte úgy, hogy csak a halál szakította félbe őket. Hát időben az utolsó, a mi Palyink megelőzte a halált. A megváltozott idők, talán maga a tanya-puszta is hibás volt a dologban. Nem is nevezhetnek egy földdarabot, rajta az oszlopos házat, néhány cselédlakást, ólat, pajtát a földgolyó rejtett, nógrádi hajlásában csak úgy a világba, Futó-pusztának. Egyszer kedve kerekedik és lefut. Így tette hát a világháború után úgy tíz évre a kis kurtanemes Futó is.

    Csakhogy éppen Palyink keze alól tette ezt. Pedig azt sem lehet mondani, hogy megkente volna a négy sarkát szalonnával, amiképpen gyerekkorában az iskoláét, a Huszenyik Joskó tanácsára. Úgy majd könnyebben elviszi a kutya. Őrizte inkább a Futót, csakhogy a maga módján. Mindösszesen csak nem szegte útját, hogy rájött arra, neve után, a futhatnék. Igen egyszerű volt a Palyi tervnélküli módszere. Alig múlt el nap, legfeljebb tilalmak idején, hogy már hajnalban puskát ne akasztott volna a vállára és hat darab vadászkutyájával neki ne vágott volna a kinti tágasságoknak. Hát még a nagyobb vadászatok, fel Losoncig, másfelől Korponáig! Otthon hát addig megtanult sinkózni a puszta, aztán lépegetni is és amikor egyszer a bank közösen az adóhivatallal hátbataszította, hát elszaladt bizony, de könnyedén.

    Futott aztán Palyi is. Először Ságra szaladt. Két szoba nehéz diófabútort vitt oda magával, de olyan szépeket, amilyen a hozzárétéssel kiszítt borostyán. Három remek puskát is kimentett magával a Futóból, meg négy vaddisznóbőröndöt is. Annyi idő múlva, hogy éppen virágzik és szüretet ád az almafa, továbbköltözött, jó távolságra, Szombatba. Ide már csak egy szoba bútor, két puska, két bőrönd követte. Félévre rá innen is továbbfutott és bútor nélkül, egyszál puskával, szerény prágai vulkáncsomaggal, körbenyesett harminc életével, egyszuszra ment egészen Kassáig.

    Itt aztán világraszóló nagy sanyargatásba kezdett. Megpróbálkozott mindenképpen, de a vadászszerencse furcsa szerzet. Csak az igazi puskás emberrel tart barátságot. Már pedig Palyi puskája szétszedve hevert az utolsó szál fekete ruhája és megfogyott fehérneműje között, a vulkánbőrönd alján.

    Embertelenül elkeseredve cipelte a csomagot az utcákon. Ment és mendegélt, mint akinek csak azért tart még az ereje, mert fiatal. Olcsó hónapos szoba után nézegetett Palyi a város külső tájain s így lelt Szőregi Jónásékra. Szegény férfi számára hirdette a szobát a hosszú sárga házra kitett cédula, márpedig Petrőcz Palyi ekkorra már olyan szegény lett, mint egy magányos ibolyaszál.

    Meghúzta hát a nyeles csengőt és belépett az udvarra. Észre sem vette, hogy az utcabeli asszonyok mennyire mosolyognak rajta. Látták, hogy a szobahirdetést olvasta, hát most módfelett sajnálgatták a szegény, tájékozatlan, idegen embert.  

      *       *       *  

    A régi világban orrukat befogva mentek volna el a nadrágos emberek a Szőregi Antal háza előtt. Mesék távolába tűnt régi világ! Akkor még Szőregi Tóni is távol innen, az Északi-Kárpátok magasában őrizte valamelyik osztrák herceg sokezer holdas erdejét. Azután újba fordult a régi világ s az erdők búcsút mondtak a hercegnek. Szőregi Tóni a háború tövében, a felfordulás közepében még hamarjában eltemette hűséges életpárját, a kövér Hanka asszonyt, azután süldő leánykájával, Julikával leereszkedett a hegykeből.

    - Annyi jólevegőt szíttunk életünkben – mondta a leányának –, hogy mostan majd kevesebb fenyőgyantával is megelégszünk.

    Megvásárolt a Hustákon egy szépen kiterjedt telket, annak a homlokára odatett régi földszintes házzal együtt. A házat kifestette őszi sárgára, a telekre pedig, az udvar végébe emeletes téglaépületet állíttatott. Az lett a szappanfőző gyár, Tóni pihent keze alatt az illatosan párázó pénzgyártó műhely.

    - Te büdösnek találod? – Kérdezgette a lányát és szűkös hangon nevetett. – Nekem pedig olyan jó illat az, mint a rózsáé.

    - A barátnőim nem szívesen jönnek hozzám – barna hajkoszorús fejét cseppet meghajtotta Julika.

    Szőregi Tóni boldogan csapkodta a térdét, de másik elrejtett nézésével a lányát komolyan vizsgálta.

    - Másra én meg nem is vagyok tekintettel, csak a gimnazista lánykák gusztusára. Akkor volna neked annyi hozományod!…

    Julika nem szólt, de körbefutott a gondolata a gazdag lakáson, a nehéz bútorokon és garmada ezüstön, azután kint az orrot bántalmazó faggyúszagokon s még a virágos kerten is, amely a szappanfőző műhely háta mögött vívott reménytelen illatharcot a szappanfőzővel. Ki lesz az a vakmerő, aki ide be mer társulni harmadiknak, melléje és krajcárfényesítő apjához. Vagy lesz-e ilyen vakmerő egyáltalán? Zsugori Szőregi, illatos Szőregi, penetráns Szőregi, így emlegetik őket és sajnálva néznek rá az utcán.

    - Minél kellemetlenebb szaga van az árunak, annál nagyobb az értéke és annál több pénzt hoz – túlozva, de alapjában komolyan magyarázott így sokszor az apja. – A mi ismerőseink lenéznek engem. Persze, a sovány nyugdíjnak nincs szaga, a szappan pedig büdös, de kövér…

    Pénzsimogató mozdulattal lengette meg a kezét és gyűrűs ujjaival gyűjtögetve tapogatott a levegőbe.

    A szappangyár és a virágoskert közötti gyümölcsöst a telek végében, kivágatta s helyébe emeletes deszkapajtát építtetett. A virágoskert közepén nagy utat szélesített hozzá.

    - Kibővítettem az üzemet, fiacskám, – fukar mosolygással magyarázta a lányának. – Új vállalatot teremtek. Ennek még erősebb szaga lesz, mint a szappangyárnak. Kimondom, ha befogod is az orrodat, nyersbőrnek építettük a raktárat a kert végében.

    Hangja nem jött Julikának, csak csepp arca fehér lett és sápadt ajkát pirosítgatta fehér fogaival.

    - Talán bizony megijedtél? – Kérdezte Tóni és egy rezzenésnyi időre megtorpant.

    - Ezentúl ki sem lehet menni a kertbe – sóhajtott Julika. – Elől a szappan, hátul a nyersbőr…

    - Egy mázsa bőr többet ér, mint az egész kert – mondta Tóni és ment, mert hívták az udvarba, ahol a munkások hordták már a nyersbőr kötegeit a raktár felé.

    Az ajtóban visszafordult és öreges soványságú arcára kerek mosolyt unszolt.

    - Ha a kiadó szobát keresné valaki, vezesd a kapufelőli, szélső szobába, Julika. Minek nekünk hat szoba? Egyet kiadok. Már ki is tettem a cédulát.

    Julika árván bámult és szegény tiltakozással buggyant ki a száján:

    - Mi szükségünk van arra, apuka? Még szobát is kiadni. Talán, ha kétszáz koronát kapsz érte…

    - És az neked nem pénz?

    - Hiszen egy milliód is van, apuka.

    - Majd csak akkor tudod meg, hogy mennyim van, ha meghalok, Julika.

    - Rendes ember ki sem veszi…

    - Nekem éppen elég jó lesz lakónak, aki a zsugor, büdös Szőregi szobáját ki meri venni.

    Kisietett az udvarba, ahol a szappangyár idült szagába éppen először vegyültek belé a friss nyersbőrök illatai.  

      *       *       *  

    Meghúzta hát Petrőcz Palyi a nyeles csengőt és belépett a kiskapun. Julika az első pillantásra meglátta és megszánta a barnaképű fiatalember árvultságát, olyan ügyetlenül állt az a tornác végében. Árva vulkánbőröndjét maga mellé eresztette a földre, a bőrökkel bajlódó emberekre vetette pillantását, megbámulta a gőzölgő szappanfőzőt. Orra segítségével csodálkozott a súlyos szagok felett.

    - Tessék kérem – sietett feléje Julika, – a kiadó szoba itt van a folyosó végében.

    - Megnézném, ha megmutatnák – bámult lankadatlanul Palyi. – Csak azt mondja meg nekem, kedves, hogy mi az a rettenetes szagokat árasztó boszorkánykonyha az udvaron?

    - Majd én mondom meg, uram – szólalt meg a háta mögött Szőregi Antal. – Te csak menj és végezd a dolgodat, Julika. Majd én megmutatom a szobát.

    Julika szaladt, Tóni pedig kitárta a szoba kettős ajtaját és félszemét vadászó hunyorítással célozta a Palyi arcába.

    - Itt van a nyáron hűvös, télen jól fűthető kiadó szoba. Kétszáz korona havonként. A rettenetes bűzöket árasztó boszorkánykonyha az én szappanfőző műhelyem. Mögötte még rettenetesebb szagokra van kilátásunk. Most rendezem be a nyersbőr raktáraimat. Szőregi Antal vagyok.

    - Petrőcz Pál – és közben azon töprengett Palyi, hogy ennek a szikkadt külsejű, száraz belsejű embernek miképpen lehet olyan rebbenő napsugár leánya. Tekintgetett is a folyosó felé, de hasztalanul.

    - Mi a foglalkozása és honnan jött?

    Szőregi Tóni szigorú hangja visszaébresztette a valóságra. Akképpen zörrent a Tóni hangja, mint a hüvelyből csendesen kihúzott kardpengéé. Palyit oktalan, de szíve táján csiklandozó vidámság lepte meg és tusakodásra kész életkedv tápászkodott fel benne.

    - Végzett földbirtokos vagyok – mondta hamiskásan és előhúzta ő is a tokbazárt pengét. – A Futó-pusztáról jöttem, elég messziről. Kétfele futottunk. Összes vagyonom ez a bőrönd külsejű papírmasé. Benne ruhám, kevés fehérneműm és utolsó szétszedett puskám. Állást és foglalkozást keresek.

    - Jól van – Szőregi gyakran csodálta magát később is, hogy ilyenképpen felelt. – Magam is vadásztam annakidején eleget, de jelenleg egyetlen puskám sincs. Eladtam a puskáimat, amikor beköltöztünk. Nem érek rá ilyesmire.

    - Látom, hogy vadászházba kerültem – mondotta Palyi, és a folyosó túlsó hajlásában, a falra dúsan felrakott agancsokra mutatott. – Nagy vad is van itt bőven.

    - Volt – felelte Tóni. – Önre nézve az a kérdés, hogy érez-e magában munkakedvet. Ha igen, úgy még talpraállhat. Az udvaron terjengő bűzökkel számolnia kell, ha kiveszi a szobát. Ezek a szagok a gazdasági élet párái.

    - Itt maradok – mondta Palyi és bevitte a csomagját a szobába. – Az első havi bért kifizetem. Azt hiszem én is, hogy talpraállok. Nem is lesz időm, hogy az udvar nagyrabecsült illatait élvezzem.

    Azután bizony volt szegényfejének. Nem nagyon sok napig, csak felkelt, mosdott szaporán és öltözött reggelenként, s mint akinek pontos hivatala van, el is sietett nyolc óra táján. Foglalkozás után kutatott ilyenkor, de hasztalanul.

    Megunta hát és otthon maradt. Aludt féldélig, ebédidőre kiállt a tornácra, ott nézelődött s csak jóidőre a déli harangszó után ment el valamerre.

    - A talpraállás, úgy látom, késik – mondta neki huzakodóan Szőregi. – Talán nem jó végénél nyúlkál utána, Petrócz úr.

    - Pedig mindent vállalnék – felelte Palyi fakultan és a közelgő új hónapra, a szobafizetés idejére gondolt. – Csakhogy a kerék nekünk most lefelé fordult és ott is a sárba ragadt. Ilyen a kisebbségi sors.

    - Nincs igaza – ellenkezett felhorkanva Tóni. – Kényelmesebb kívülálló okokat keresni. Valamiféle büdös foglalkozáshoz kellene fognia. Szappanfőzéshez, nyersbőrgyűjtéshez. Ne a sorsban keressük a hibát. Nem szabad megvetni a nehezebb illatokat sem. Amikor jószágigazgató voltam, én se nyersbőrre vadásztam. Most mégis itt vagyok.

    - Tóni bácsit szereti a pénz – mondotta bizalmasan Palyi.

    - Nem igaz.mert én szeretem őt – felelte Tóni és szárazon nevetett hozzá. – Mást akarok mondani… A lányom után ne tekintgessen, mert minden keresgélés közt ez a leghaszontalanabb…

    Palyi arca után fordult egész görnyedt alakjával és behunyt félszemmel célozta oda a szavait.

    - Tudok én dolgozni is, csak legyen mit – mondotta Palyi szíve gyökeréig elkeseredve és elmellőzte a figyelmeztetést. – Nemcsak vadászni! Az utolsó puskám úgy van szétszedve. Hozzá se nyúlok többet.

    Valamelyik ablakban mindig megjelent a Julika bodri feje, valahányszor apja így beszélgetett Palyival. Hosszasan lesett kifelé valamelyik függöny mögül. Talán abban a hiszemben volt szegényke, hogy az apja nyilakat repítő szürke szemét ilyenképpen lekerülheti. Most is észrevette Tóni, hogy az egyik túlsó ablak felé küldözi Palyi az elkalandozó nézegetéseit.

    - Ha más nem akad, vágjon fát – kiáltotta bosszúsan Palyinak.

    - Hát vágassa fel a fáját velem – emelte fel a hangját Palyi is. – Ne csak tanácsolgatni legyen esze!

    - Erre parancsoljon – horkant fel Tóni szokásosan és megragadta a Palyi karját. – Méltóztassék, ha csak ez tetszik – s a szappanfőző mögé vezette, ahol óriási halom hasábfát aprított egy harsogó körfűrész.

    Palyi fejsze után nyúlt és aprítani kezdte a fát.

    - Ráérek – gúnyolódott –, három nap alatt felvágom.

    - Meg is fizetem az árát – harsogta Tóni még felszítottabb dühvel. – Feltéve, ha beválik és nem szökik meg közben. Ingyen munkát nem szoktam kívánni.

    - Az már más – bólintott Palyi és mutatta, hogy mindjárt nagyobb kedvvel dolgozik. Három nap alatt hibátlanul apróra osztotta a fejszével a fatuskókat és izmai sajgását titkolva, rejtelmes arccal tartotta a markát a munkadíjért.

    - Legényeskedésből egyszer ezt is meg lehet csinálni, nemigaz? – Gúnyosan számolta a pénzt Tóni a Palyi véres hólyagokkal teleültetett tenyerébe.

    - Adjon más munkát, Szőregi úr – állt ismét ellene Palyi. – Benne vagyok, szívesen folytatom. Aztán megvallom, rá is vagyok szorulva. A szobabért sem tudnám kifizetni.

    Tóni gyanakodva vizsgálta, de a Palyi barna arcbőrbe bújt, eltitkolt vonásai, a nyílegyenest moccanás nélkül álló, fekete szembogara semmi szándékot sem mutattak kifelé.

    - Egyik emberem megbetegedett – szólt végül Tóni, de orvul. – A harmadik szappanfőző üst mellett volna egy kis dolog… – Rögtön kaján módon intette el magától ezt a gondolatot és gúnyosan mentegetőzött. – Nem, nem, hogyan is gondolok ilyesmire! A boszorkánykonyhában olyan bűzök vannak, hogy az kibírhatatlan!

    - Majd kibírom én – nevetett elszántan Palyi és már ment is a szappanfőzőbe. – Csak rendesen megfizessen a főnök úr.

    Két napig harcolt a nehéz szabok mázsás súlyú támadásai ellen. A harmadik reggelen, munkakezdés után Tóni hívatta az irodába. Csepp szoba volt az iroda s a szekrénnyel letorlaszolt ajtó mögül a szomszédos szobából vigasztalást kereső zongoradallamok hangzottak át.

    Szőregi Tóni számoló, ráncos képpel ült az íróasztal előtt és vizsgás hunyorítással fordult Palyihoz.

    - Látom, hogy a bűzök elsőfokú poklát jól bírja, Petrőcz úr. Elhatároztam, hogy komolyabb ajánlatot teszek. Állandó felügyelőnek alkalmaznám a másik szagpokolba, a bőrraktárba. Ott a raktárkönyvet kellene vezetnie. Azonban a kezdő fizetés igen szerény.

    - Vágtam fát és főztem szappant – felelte Palyi bölcsen és csendesen. – Most majd számba veszem a nyersbőrt is.

    - Ez itt a szerződés – mondta Tóni és papírlapot tett eléje. – Tessék átmenni a bőrökhöz.

    Aláírta Palyi a szerződést és beállt a mellreülő szagok bepácolt deszkatermeibe. Az orrában dagadt fájdalmak keletkeztek, gyomrában jóllaktató nehéz légiétkek szegültek ellenébe az ebédjének. Hanem mégis állt rendületlenül a bőrkötegek között és jegyezte számukat, terjedelmüket és mineműségüket.

    Szőregi Tóni itt is melléje lépett és elrejtett szándékokkal bélelt beszélgetést kezdett vele. Új foglalkozásának első hete végén így szólt Palyihoz:

    - Ha nem vadásznánk, nem öldösnék az emberek az állatokat, nem is nyúzhatnák meg őket s akkor büdös bőrükkel sem kereskedhetnénk.

    Mások vadásznak, nem mi – felelte ugrás helyett Palyi, aztán egyszerre csak letette egy ládára a jegyzőkönyvet és nekilódult Szőreginek. – Nem titkolódzunk többet, Tóni bátyám. Mindketten egyvalakiért hozunk ekkora áldozatokat. Láthatja, hogy a faggyús katlantól a bőrökig mekkora és milyen mindenre vagyok képes… A cél nálam is az, ami Tóni bácsinál. Bevallom, ahogy van. Adja hozzám a lányát, Julikát.

    - Hol találkoztatok? – Nyögte Szőregi veszedelmesen. – Mindig tiltottam néki… Hol játszattatok ki engem?

    - A kertben, késő esténként – és odamutatott Paliy a bőrraktár és a szappanfőző, a két bűzforrás közé ékelt virágos kiskertre. – Tegnap este is ott határoztunk véglegesen.

    Akkor sem ordíthat tágasabban Szőregi Tóni, ha a lábára odaejtik az egyik szappanfőző katlant.

    - Nem adom! Tégy le róla! Senkiházi vagy! Jobb, ha mindjárt el is takarodsz innen!… Az én lányomat gazdag emberhez adom, olyanhoz, aki valaki! Nem csupasz-kopasz, senkiházi, végzett földbirtokoshoz! Kódus vagy, fát vágsz, szappant főzöl, a bőröket szaglászod! az én lányomnak persze van! Megtőtöm vele a szappanfőző üstöket, ha akarom!

    - Ne ordíts, Tóni – kiáltott rá vissza nem kisebb ordítással Palyi is. – Megértem én csendben is. Mondd egy szóval, de csendesen, hogy nem adod. Nem adod, mert zsugori, vén bolond vagy!

    - Nem is! Neked nem!… Olyan férjet választok majd neki, aki most is vállára veti a puskáját és megyen ki a vadra, szarvasra, még nagyobbra, a saját területére. Olyannak adom, aki be se jön egy ilyen bűzös udvarra, mint az enyém, aki befogja itt az orrát, nemhogy odaállna a katlanhoz! Olyanhoz, aki úr most is, nem csak úgy emlegeti a régi vadászást, mint te!…

    - Odaálltam dolgozni, te bankótól vakult Szőregi – csodálkozott Palyi. – Nem is azért tettem, hogy megnyerjem a tetszésedet. Láthattad, hogy semmit sem restellek.

    - Elég, ha én teszem azt. Csakhogy a lányomnak, meg a férjének nem engedem!

    - Értem már jól – legyintett lenézéssel Palyi. – Álmaidban urat játszol még mindig… Felfelé kapaszkodol, büdös, zsugori Szőregi…

    S úgy, ahogy ott állt, viseletes munkaruhájában, a valamikori, csakhogy elnyűtt vadászgúnyájában, bakanccsá vált vastagtalpú sárgacipőjében, átitatottan a bőrraktár szagával, de igen egyenesen lépkedve otthagyta a dühében levegőt nyeldeső Szőregit.

    Átlépdelt a virágoskerten, az udvaron és kifelé ment a kiskapun. Odamondta még a szolgálónak:

    - A ruháimért még elküldök… Julika kisasszonynak annyit üzenek, hogy legfeljebb akkor, ha visszatérek, mikor megint jómódom lesz. Akkor majd befogom az orromat és úgy kérem meg az apjától.

    Hanem, különös végzése a sorsot irányító Gondviselésnek, másként tette. Felriadózó, lányos sírással töltött éjszaka végén, a pirkadó hajnalban Julika zengzetes pergő hangokra ébredt az utcafelőli szobájában. Függöny mögé osont és onnan lesett kifelé, miképpen Palyi után tette az udvar felé sok ízben. Annyira szóltak a sovány, zenélő hangok, hogy az udvar felőli túlsó szobájában Tóni is meghallotta. Mivel éppen papucsba bújtatta a lábát, hogy felkel és mosdásba fog. Magára kapta hát a köpenyét, átsietett a lánya szobájába és az ablakhoz állt ő is.

    Petrőcz Palyi csapzott elszántsággal állt a testes sárga ház tövében, Julika ablaka alatt, de nem is magányosan, hanem kétszál hegedűt nyaggató, nyakba tűrt kabátos, fázó cigány között. Körbekormozott nagy nézése votl a Palyi szemének. Puha tapintású fekete haja eltakargatta a fél arcát, erős kitartással állt egyhelyében és végtelen türelemmel bámulta a Julika ablakát. A két cigány húzta mögötte, bíztatás nélkül, de fájdalmasan csipegő keserűséggel.

    Tóni dühvel csapta ki az ablak két szárnyát és hatalmas hangot bocsátott ki az utcára:  

    - Rád vall ez is, te Petrőcz. Ilyen vagy te valóban, most bemutatkozol. Talán nem is te vagy, hanem ükapád. Kikeltél a sírboltból és ijesztgetni akarsz. Majd rendőr gyün, oszt bevisz. De addig sem félünk tőled, hódkóros!

    Becsapta az ablakot és lekanyaríntotta az ablaktól Julikát is.

    Palyink bámult, homlokát dörzsölte és maradék pénzével elbocsátotta a két cigányt.

    Elővette a kapukulcsot, besétált az udvarra, fel a verandára és be a tegnap lehagyott szobájába. Tett ott és vett, vizet csapott az arcába, sima rendbe gereblyézte a haját, azután előzúzta a vulkánbőröndöt s háttal az üvegajtónak abban rendezkedett.

    A szolgáló, aki megleste, sikoltott egy aprót, mert megfordult Palyi s akkor már kezében összerakva, ragyogó kék csövével fenyegetőzve az egy maradék puskája volt a kezében. Megtömte a zsebét patronokkal, aztán kilépett a tornácra.

    A kis szolgáló jércecsipogással tűnt el a ház túlsó oldalában. A nyáripárás üres udvaron szétjártatta a nézését Palyi. Kiszíntelenedett arccal nézegetett, hátát a tornác oszlopának vetette. A nagy L-betű alakjában behajló ház túlsó ágára meredt. Ott volt a Tóni lakószobája, ott volt a Julika megrebbenő lesőfüggönye is, kívül pedig, a tornác udvari falán, a fonott kertiszékek mindig üres csoportja fölött, a falon sűrűn felszegzett csapatban, végig beborítva ezt a falat, az agancsok csordányi sokasága. Híres, díszes szarvasagancsai voltak Tóninak, némelyiket az osztrák herceg társaságában lőtte. Volt aztán ott tízesével kis őzfejdísz is, zergeszarvacskák, de kitömött medvefej is vagy három.

    Palyi megtöltötte a maradék puskát és célba emelte a középen díszelgő királyszarvas fejkoronája felé.

    - Tóni, hé, hallod? – kiáltotta nyújtott vadászó kurjantással. – Itt vagyok, ládd-e, hajnali lesen!

    Lőtt és a fali agancs zöldposztós táblája freccsenve porzott szilánkokba a falon.

    Visszhangozva dördült a lövés a szappanfőző falán és az agancsok közé bújt ablak belső párkánya alá ijedten bukott le Szőregi Tóni.

    - Bolond, – lehhentett elmeszelődve. – Esze távozott a fiúnak.

    Palyi testének sajgó rostjait balzsamosan járta át a puskadördülés hangja. Előrehajolt, miként a bozótban régen. Gyorsan és egymásután töltött és sorban dörgette a fali vadászdíszek közé, pontosan a homlokuk közepébe, szaporahangú puskát. Kipirult az arca és sebesen dolgozott. Miképpen valamikor, mindig talált most is. Zördülve mozdultak a dördülések nyomában az agancsok, némelyik a földre is lehullott. Fehéren pergett a nyomukba a falimész. Vadászott hát Petrőcz Palyi megint. Ellőtte minden golyóját és széljárta veresség öntötte el a kelő napba belefürdő képét.

    - Erről beszélgettél, kalmár Szőregi, – kiáltotta végül és nagy ívben, bevégező lendülettel az udvar közepére hajította a puskáját.

    Aztán mozdulatlanul állt a tornácon, hátraesett fejjel bámult maga elé és megvárta, amíg előmerészkedtek az emberek.

    Szőregi Tóni is jött egymásrabotló lépésekkel. A tornác párkánya alatt megállt. Megváltozott ábrázattal nézegette a mozgásnélküli Palyit. Kapzsi nézése eltűnt és elolvadt, és magában beszélt sebesen. Elküldte az előkerült rendőrt, felemelte az udvar homokjában heverő puskát. Felvitte a tornácra és Palyi mellett megállt vele. Félig kinyúlt karral tartotta a puskát, mint aki éppen átveszik, mert odanyújtották neki.

    - Bolond, – mondotta súgva és kérlelve mosolygott. – Nekem adod-e ezt a puskát? Eldobtad, látom.

    Palyi kínba fürösztött szemgolyója rábámult és egybeharapott szája nem nyílt.

    - Köszönöm, – folytatta hangosan nevetgélve Tóni. – Beviszem a szekrényembe, szétszedem és úgy őrizgetem… Ránk ijesztettél, zsivány Palyi. Szétveretted a golyóiddal az agancsaimat… Látom, hogy tudsz vadászni is.

    Mozdult Palyi és kinyújtotta kabátgallérja felé a karját.

    - Várj csak fiam, – húzta félre a reszkető kezet Tóni, de úgy, hogy mindjárt ott maradt az a markában is. – Nem kívánom én tőled ingyen ezt a jó puskát. Ha megígéred, hogy többet nem vadászol, adok helyette valamit. Csak ígérd meg, hogy levezeted a bűzforrások, a szappanfőző, meg a bőrraktár irodai dolgait.

    Hátrafordult, magasba emelte a puskát s hozzá vékonyan kacagva kiáltotta:

    - Ne less az ablakon, Julika, a szemedet is töröld meg, elcseréltelek a puskával!

    Szaladt a fegyverrel, hogy ledugja a szobában. Az ajtóban a karjába esett a lány. Átölelve meglóbálta és továbblendítette Palyi felé. Palyiban csak ekkor mozdult meg az élet. Szaladásba fogott ő is és akkora lihegéssel érkezett a tornác végébe, mint az ereje végére ért, halálosra feszített futó.

   

folytatjuk

   

szozattv


szozat a tiszta hang 2017. SZENT KORONA KONFERENCIA mod meghivo 2017 dec 16 Kerecsen 17 Kerecseny 17 lelkisegély1 lelkisegély2 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf