Rónay György: Szeptemberi ekloga

Üdvözlégy, gyönyörű nyárvég, tündéri sugárzás,
hullámos, szelíd ég, selymes omladozó
felhők fátyola fönn: puha kék, teleszőve arannyal,
s távoli dombok ölén lengedező lila köd.
Látod, az erdők zöldjei közt már sárgul a nyárfa,
s alkonyidőben avart zörget a halk fuvalom,
rőzseszag úszik az estben, a vad szerelem heve, drágám,
nem lobbant zivatart: símogat és mosolyog,
s mint a gyümölcs, ha leválna betelve zamattal az ágról,
szívre a szív, megadón úgy omol ajkra az ajk.
S nem viadal, nem a csók! – a hegyekben a párok időnkint
hosszan nézik a táj őszbefolyó színeit
s szól a fiú, derekát a leány karjára övezve:
„Drága, betelt ím a nyár, hamvasan int a kökény,
vérzik a csipkebogyó, a hegyoldalon érik a szőlő,
duzzadt fürtjei közt dongva kering a darázs,
szinte kicsattan az őszibarack, úgy kéri: szakíts le,
s vágyik a fogra, amely zsenge húsába harap”…
És – kicsi melle remegve feszül a fiú tenyerében,
nedves a szája, ragyog mély szeme – szól a leány:
„Ó, csak az ég lehet ily gyönyörű, csak a menny ilyen édes,
fönn az a távoli táj, hol csupa fény a világ,
tündöklő tavakon hattyúként úsznak az álmok,
lágy dalt ködlik a föld és a vidám szeretők
élnek örökre heves, remegő szerelembe borultan
s csókok szirma virul szüntelen ajkaikon”…

                                                        1943. szeptember