Fazekas Mihály: Ámelihez

Véled való mulatásom
Táplálta életemet,
Tőled való elválásom
Sietteti végemet.
Ámelim! míg öleltelek,
Haláltól tudtam félni, –
Mióta elvesztettelek:
Félek azóta élni…
Gondolám, e fa enyhébe
Hogy majd nyugalmam lelem.
S ím könnyebbülés helyébe
Még kínomat terhelem.
E hely szerelmünk kezdését
Juttatja bús eszembe;
Hallom egy galamb nyögését,
S könnyek gyűlnek szemembe.
Amott, ahol a vízesés
Az ekhót fecsegteti:
Úgy tetszik, a csergedezés
Nevedet emlegeti.
De csak haszontalan lesem,
Senki sem száll ölembe,
Mivel Ámeli, kedvesem,
Nem vagy itt, csak szívembe.
Nálad nélkül nem találom
E világban kedvemet,
S érzem, hogy a végső álom
Már altatja véremet.
De akkor is, édes hívem,
Ha éltem kell végezni:
Hogy szeret! – azt fogja szívem
Utoljára érezni…