Móritz Mátyás: Egyetlen órára...

Gyóni Géza nyomán

Egyetlen órára küldjétek el őket,
éljék át ők is a kegyetlen időket;
járjanak velünk együtt a förgetegben,
honnan el még a halálmadár sem rebben.

Ahol a vér szitál a felhőgomolyból,
miközben a sok katona haza gondol;
ott, ahol nem akad semmi-semmi szépség,
nem is hallani a hősök szívverését.

Egyetlen órára küldjétek el őket,
a hamis kifogásokat keresőket;
jólélekként ott dicsérjék ők az Urat,
ahol a sápadt hold is véresőt mutat.

Ott éljen bennük a mesebeli jóság,
ahol az erdőket lángok lobogózzák;
egy órát töltsenek el itt, -ne is többet,
ahol a halálágyuk úgy dübörögnek.

Egyetlen órára küldjétek el őket,
ülepüket a bársonyszékhez verőket;
járja át őket a félsz, akár az áram,
a hadszíntéren, a bombák robajában.

Védeni a hazát, álljanak elébem,
a csataterek szénfekete szelében;
ahol holt bajtársakat kell temetni,
ahol az esőt nem hallani nevetni.

Egyetlen órára küldjétek el őket,
a lejáratott szavakkal üzérkedőket,
kiknek a mondandója hamisan harsog,
míg halott honvédek újrázzák a marsot.

Kiknek a portáján terítve az asztal,
és ágyuk befedve fehér patyolattal;
amíg itt, én is egy barátként hallgatom,
ahogy velem üvölt az ember és a barom.

Egyetlen órára küldjétek el őket,
a díszmagyarba bújt hazaszeretőket;
ide, ahol meghasadnak mind a szívek,
ahol könnyekben tőr ki a megfeszített.

Egy órára jöjjenek, -ennyit mondok,
ahol halomban állnak a férficsontok;
itt beszéljenek a hazaszeretetrül;
ahol a szenvedés talán sosem enyhül.

Itt tegyenek valamit értük és értem,
kiket hiába is várnak hófehérben;
a szerető és hű családtagok itthon,
az ajtón csak halottként lehet benyitnom.

Nem jár majd nekünk csupán pár halovány szó,
és a sírunkra dobott pár papírzászló;
úgy takaróznak majd ők a bátrak velünk,
hogy semmivel sem fizetik meg sebhelyünk.

Pedig véremet én is a hazáért adtam,
ott ahol zúgnak a golyók szakadatlan;
a vérünkkel mosták fel az egész világot,
mégsem kapunk szobrot, nem kapunk virágot.

Kik lehetetlen vállalkozásba fogtunk;
és az Istennek hiába sikoltottunk;
mikor láthatatlan magja kélt a ködnek,
értük is, akik most a sírunkra köpnek.