Herczeg Ferenc: Kötelesség

Szilveszter estéje volt. Tíz órakor lefektették Andorkát. Mikor már ágyában volt, odasuhogott hozzá az édesanyja és megcsókolta a szemét, meg a homlokát. A szülők elmennek nagyapához, mint minden esztendőben, Andorka pedig nagyot alszik.

    Amint egyedül tudta magát a sötét és néma házban, öreges rendszeretetével simára paskolta a vánkosát, nyakába húzta a meleg paplant és nagyhirtelen beleszédült az álom lágy és sötét vermébe.

    Egyszerre fölriadt álmából. Olyan éber volt, mintha sohasem aludt volna. A szívében egy rémült kérdés kalapált: Mi van kis Pepkóval?

    Pepkó a kanári madara. Karácsonykor kapta nagyapótól.

    - Magad fogod etetni, magad fogod itatni, – mondta nagyapó. – A gyönyörűség a tiéd, legyen a tiéd a kötelesség is.

    Ez a furcsa, száraz szó: kötelesség, melyet olyan kenetteljes arccal ejtettek ki az öregek, büszkévé tette Andorkát.

    Az első napokban persze gyöngydolga volt Pepkónak. Bőven tartották minden földi jóval. Kis gazdája órákon át ott üldögélt drótháza előtt és hallgatta üdén gyöngyöző énekét. Valami titokzatos, boldog izgalom remegtette meg a parányi kis állatot, ha elcsattogta a maga mondókáját. Meglátszott rajta, hogy megmámorosodik a tulajdon hangjától. A trillái tündöklő tavaszi verőfényre, karcsú fákról hull virágesőre, acélkék égen vitorlázó aranyfelhőkre emlékeztették Andorkát. Az első napokban gyöngydolga volt Pepkónak.

    Aztán, no igen, aztán befagyott a tó és hullott a hó. A gyerekek szánkóztak és hóvárakat építettek. Mikor is kapta Pepkó az utolsó kendermagot? Tegnap! Dehogy, – tegnap csak akart neki adni, de nem adott, mert korcsolyázni mentek… Ma is akart neki adni, de aztán közbejött valami… Este megint gondolt rá, de –

    A fiú ott feküdt ágyában és nyitott szemmel bámult a sötétségbe. Kötelesség, kötelesség… Egypárszor ismételgette magában ezt a szót, közbe valami furcsa penész ízt érzett a szájában. Fölkeljen? Megetesse most? A madár a folyosón van s ott hideg kövekkel van kirakva a padló. Éjjel pedig nem is eszik.

    Tehetetlenül és szégyenkezve feküdt a meleg takaró alatt. És ravaszul vigasztalgatta magát: Én egy kis fiú vagyok, egy ostoba kis fiú, én nem is tudom, mi a kötelesség. Talán egy kötőfék, melyet kenderkötélből fontak.

    Úgy érezte, hogy kihúzta fejét a kötőfékből és furfangos mosollyal az arcán elszunnyadt.

    Az óra ütött. Érces hangja hosszan zümmögött a homályban. Andorka hirtelen fölpattant ágyában. No most történni fog valami! Valami rettenetes! A kötél ott van a nyakán és szorítja, szorítja…

    Történt is valami. Hosszú, gyöngyöző madárcsicsergés fúródott bele a homályba. Oly kimondhatatlanul édes és szomorú trilla volt, hogy a fiúnak összefacsarodott a szíve. A kanári énekelt, sötét éjjel. Pepkó szólítja a gazdáját.

    Megint nehéz, fekete csend borult a lakásra. A fiú kidugta egyik lábát a paplan alól. A másikat is. Gépiesen fölkelt és kitipegett a hálószobából. Végigment a nagyszobán. Érezte meztelen talpa alatt a folyosó jéghideg kőlapjait. Megállott és a sarok felé fordult: Ott kell lennie, ott… Néma sötétség.

    A hideg kőlapok lassanként melegedni, majd izzani kezdtek. Valahonnan, nagy távolságból halk zsongás hallatszott. Ez a hang a patak csobogására, az erdő suttogására, a szél zizegésére emlékeztette a fiút. S amint a füle betelt harmóniákkal, a szeme is látni kezdett a sötétségben.

    A madárház derengő, zöld szentjánosbogár fényben világított. Pepkó ott feküdt a hátán, tátott csőrrel, üveges szemmel, holtan. A drótrácson kívül különös ködalakok mozogtak. Parányi alakok, melyeknek halvány emberarcuk és szomorú szemük volt. Körülvették a madárházat és csöndesen hullámozva lebegtek, mint a hínár a vízben. A zsongásba suttogó beszéd vegyült.  

    - A teremtés bájos csodája volt!

    - Egy tarka virág, mely repülni tudott és énekelt!

    - A hangja üde volt, mint a patak gyöngyöző vize!

    - Édes, tüzes, mint a tavaszi verőfény!

    - Csapongó, mint egy arany szitakötő!

    - Parányi szívének gazdagságából mindenkinek adott!

    A zöld fény ellobbant és erre elhalt a zsongás. De aztán megint fölpislant és újból szólt:

    - Meghalt és vele ezer dal halt meg.

    - Megölték és vele ezer dalt öltek meg.

    - A világ szegényebb lett ezer dallal.

    - Mit érdemel a dalok gyilkosa?

    - Soha, sohase halljon többé madárdalt!

    Aztán végleg néma sötétség borult a folyosóra.

    Künn kutya ugatott. Kulcs csattogott. A hazatérő szülőket rémület fogta el, midőn a kisfiút ott találták a hideg folyosón. Szepegve állt a sarokban, egy ingben, mezítláb. Nem ismert meg senkit, nem válaszolt senkinek, csak egyre azt hebegte:

    - Kötelesség! Kötelesség!

    Édesanyja reggelig ott ült ágya mellett és csókjaival melengette tagjait. Nagy beteg lett, az életét azonban megmentették. De madárdalt holtáig sem hallott többet, mert megsiketült.