Bajcsy-Zsilinszky Endre: Mátyás király [III.]

    6. A császár aláírja a békeokmányt    

    Mátyás elhatározása, hogy törik-szakad, kibékül a császárral, igen komoly volt. Az ország rendei előtt azonban ez az elhatározás nagyon nem népszerű, megvalósítása meg éppen nehéz dolog. Szerencsére hamarosan segítséget hoz az európai események alakulása, mint annyiszor Mátyás pályája során. Persze csak azért, mert rendkívül széles történelmi sakktáblán játszott, s a rengeteg esemény közül éber és gyors szelleme biztos ítélettel válogatni tudott. A törökök Ázsiában új, nagy sikereket arattak, s Velence és a pápa összefogtak a régen esedékes nagy támadó hadjárat megindítására. De ehhez elsősorban a magyar király akarata és ereje kellett, viszont az nem mozdulhatott a császár és Podjebrád intrikái, örökös ellenségeskedései miatt. Ezért tervbe vette II. Pius, hogy újból megfeszíti minden erejét Mátyás és Frigyes kibékítésére. Új kötetét, Landus Jeromos krétai érseket a pápa már ezzel az utasítással küldte a nagyszerű Carvajal helyett Németországba, Csehországba és Magyarországba.    

    Vitéz János nyélbe üti a békeszerződést, Giskra meghódol    

    A császár grazi udvarában 1462 márciusában Mátyás megbízásából megjelent Vitéz János, és a pápai legátus segítségével nyélbe ütötte a békeszerződést. E szerint a császár visszaadja a koronát, de tekintélyes váltságdíj fejében; fiául fogadja Mátyást, és segíti a török ellen és minden vállalkozásában, viszont halálig megtartja a magyar király címét, s ha Mátyás fiúörökös nélkül halna meg, a magyar trón a császárt illeti; végül a császár kezén maradnak Sopron kivételével a magyarországi birtokai is. Ez történt április 3-án, s a pápai követ április végén már Budavárában van, hogy az egyezséget Mátyással jóváhagyassa.

    Mátyás közben Giskrát is leszerelte, királyi zsoldjába fogadta a nagystílű rablóvezért, aki látván a császár és a király békülését, jobbnak látta Mátyásnak meghódolni.    

    Országgyűlés Budán    

    Május 20-án nyílt meg Budán az az országgyűlés, amelyen sor került a császárral való elég súlyos egyezség jóváhagyására. A király maga terjesztette elő úgy a császárral, mint a Giskrával kötött egyezményt, és Vitéz János ékesszólása meg a királyné, meggyőzte a rendeket mindkét békés lépés helyességéről, hasznosságáról. A császár örökösödési joga a maga föltételes és távoli voltában a 22 éves király viruló ifjúságával szemben jelentéktelen semmiségnek, inkább csak afféle gesztusnak tűnt fel úgy Mátyás, mint a rendek előtt, a korona visszanyeréséhez s a nagy főcél: a török háború lehetőségének megnyílásához képest. A rendek lelke ezen az országgyűlésen – mint annyiszor azelőtt és azóta – váratlanul ismét megtelt azzal a sajátságos magyar történelmi hangulattal, amelyben a magyar hősiesség, nagylelkűség és áldozatkészség legszebb tettei szoktak volt teremni. Ujjongó lelkesedéssel sorakoztak nagyszerű királyuk mögé, örültek a koronának, amelyet nem lehet majd többé vásár tárgyává, összeesküvések eszközévé tenni, s készséggel megszavazták a kívánt nehéz adókat a török hadjárat előkészületeire.

    A budai országgyűlés jóváhagyta a grazi békeegyezményt, de ezzel a császárral való viszálykodás mégsem kerülhetett le a napirendről – a császár hibájából.    

    A bosnyák király bocsánatot nyer; Vlád és Radul    

    Mátyás kissé kiszabadulni érezvén magát nyugati bajlódásaiból, a déli végek irányába fordította figyelmét, birodalma fontos mellékországai felé. De a császár tovább szövi intrikáit, s halogatja a szerződés aláírását. Mátyás a pápa kérésére visszafogadja a szent korona szolgálatába Tamás bosnyák királyhűtlenné vált fiát, Istvánt, némi szemrehányásokkal ugyan, amiért a pápa a király megkérdezése nélkül vette pártfogásába a hűtlen fejedelmet. „Egyénként – írja Csezmiczei János pécsi püspök finom tollával a király – bármiképpen történtek a dolgok ekkorig, mi meghallgatván Szentséged intelmeit, a bosnyák királyt, ki itt jelenlevő követei által bocsánatunkért folyamodott, kegyelmünkbe visszafogadtuk; azon föltétel alatt, hogy ezentúl hívebben teljesítse kötelességét és hódolatával tegye jóvá az elkövetett bűnöket!”

    Majd Vlád havasalföldi vajda követeinek segítségkérésére júliusban elindul Dél-Magyarországba, onnan pedig Havaselvére készül Radul ellenvajda elűzésére. De Radul Brassóban elébe járul, s meggyőzi a királyt Vlád érdemtelenségéről, mire Vládot elejti, s Radult iktatja a fejedelmi székbe.    

    Podjebrád megmenti a császárt    

    Ezalatt Frigyes ellen újból pártot üt öccse, Albrecht főherceg, kinek hívei bécsi várában a császárt magát is ostrom alá fogják. Csak Podjebrád erélye és fegyveres közbelépése menti meg a császárt, ami természetesen a cseh királlyal való barátság megerősödésére is vezet. Ezzel pedig Frigyes számára eggyel több ok kínálkozott arra, hogy ne érezze sürgősnek a Mátyással kötött békeszerződés aláírását. A pápa viszont erőteljesen ellensúlyozni igyekszik a császári udvarnál Podjebrádnak a római egyház szempontjából is kártékony befolyását. Sikerült végre két pápai követ hosszas diplomáciai erőfeszítései eredményéül elérni, hogy a császár júliusban nagy keservesen aláírta a békeegyezményt. Pár nappal később Ujlaki Miklós, Pálóczi László, Vitéz János és Zápolyai Imre átvették a szent koronát Grazban, s nagy pompával kísérték föl Budavárába, negyedszázados távollét után.    

    7. Az első török hadjárat    

    A tolnai országgyűlés honvédelmi reformja    

    Mátyás nem várta be a korona hazaérkezését. 1463 márciusában országgyűlést hívott össze Tolnára, mely honvédelmi szempontból egyike volt a legjelentősebbeknek uralkodása alatt. Javaslatára az országgyűlés az eddiginél súlyosabb honvédő kötelezettséget rótt a nemességre: minden 10 jobbágy után egy-egy lovas katona kiállítását, az eddigi 20-as rendszer helyett. De az állandó királyi hadsereg létszámát is felemelte 2000 lovasra, 5000 gyalogosra. A főpapok és zászlóurak dandárai 2000 lovast tartoztak fegyverbe állítani.

    Bosznia meghódítása, a legelső török hadi cél ez időben, kétségtelenül sikeres első lépés volna a magyar birodalom fölbomlasztására.    

    A török Bosznia ellen; Bosznia jelentősége    

    Bosznia politikai és katonai jelentősége Magyarország szempontjából nyilvánvaló. Szerbia, Dalmácia és Horvátország közé ékelten hatalmi hovatartozása döntő tényezője e másik három fontos birodalomrész biztonságának. Dalmácia egyenesen védhetetlenné válnék Magyarország részéről, ha a Velence hatalmi törekvéseinek amúgy is nagyon kitett hosszú tengerpartot kelet felől a török szorongatná Boszniából; de Szerbia is végképp kihull a magyar birodalom kereteiből, mihelyt Bosnyákország a töröké. Mátyás ezt bizonnyal jobban tudta, mint mi most. A készülő török támadás hírére Báttán, majd Futtakon ütött tábort.    

    Mátyás győz, a töröké a hadászati siker    

    A szultán Dél-Magyarországra mérendő csapással akarta hadászatilag tehermentesíteni az igazi hódító célját, Boszniát. Ali bejt erős sereggel a Szerémségbe küldte, de ott dengelengi Pongrácz András főpohárnok hamarosan megverte és elűzte. Erre Ali, előbb kiegészítve seregét, Temesvár vidékét kezdte dúlni, ott azonban a másik Dengelengi, János erdélyi vajda csapott rá, súlyosan megverte és megkergette. Ali bej seregének roncsaival a Száva mögé húzódott, ott meg Mátyás maga kapta el és adta meg a vert hadnak a kegyelemdöfést. Mátyás erre Szerbiára rontott, s 15 000 kiszabadított keresztény fogollyal tért meg Nándorfehérvárra. A hadászati siker mégis a szultáné maradt, mert míg a király a Szerémségben, Temesben és Szerbiában hadakozott, ő Boszniát rohanta le. Kljucs várában megadásra szorította István bosnyák királyt, és az egész országot elfoglalta.

    Mindez nyáron történt. A király Nándorfehérvárott seregének erősítésével foglalkozik, és Bosznia visszafoglalására készül.    

    Magyar-velencei szövetség    

    A boszniai török hódítás Velencét is ráébresztette a közös veszedelem közvetlen fenyegetésére, hatása alatt a Signoria már szeptemberben szoros szövetséget ajánlott a királynak követei útján; Mátyás Péterváradon elfogadja. A közös terv: a király teljes erővel támad északról, a Signoria 40 hadigályával a tenger felől és sereggel Görögország felől támogatja a magyarokat.    

    Jajca ostroma    

    Mátyás Ország nádorispánnal, Zápolyai Imrével, Vitéz Jánossal, Ujlaki vajdával és Frangepán bánnal október elején átlépi a Szávát, és gyorsmenetben eléri Jajcát, Hervoja bán egykori megerősített sziklavárát, s azt nehéz ostrom után, rommá lőve, kicsavarja vitéz védőjének, Haram bejnek markából. A király személyesen vett részt az ostromban, szokása szerint, és a magyaroknak fölötte tetszően nem nézte a veszedelmet. Egy ízben Gerendai István vitéze mentette meg: lenyilazta a törököt, aki célba vette fegyverével a királyt.

    Haram bej eleinte szabad elvonulást akart foglyaival együtt, de Mátyás fölháborodva utasította vissza az ajánlatot: „Emberek, nem falak miatt állunk itt – így szólt a török küldötthöz –, a legalábbvaló keresztény szolgát sem hagyhatom urad kezei között. Utolsó csepp véremet is kész vagyok ontani megszabadításukért!”

    Végül Haram bej megelégedett a maga meg az őrség szabad elvonulásával. Nagy segítségére volt az ostromban a vitéz Koszacsics László hercegóc fejedelem, akit Mátyás ezért utóbb nagy birtokkal és a magyar zászlósúri méltósággal jutalmazott meg.

    A király azonban nem állott meg, folytatta sebes iramban Bosznia visszahódításának művét; egész sor várat vette meg, s már csak déli Bosznia és az Alsó-Duna vidéke maradt török kézen, mikor új felvidéki cseh garázdálkodások riasztó hírei hazatérésre szólították. A hadjáratban különösen kitüntette magát atyjának egykori hű titkára, Zápolyai Imre, a király jutalmul gondozására bízta a visszaszerzett országot.    

    „fegyveremet a hűtelen hívők ellen kell használnom”    

    Mátyás bosszúsan hagyta félbe boszniai hadműveleteit. A pápához ekkor írott levele élesen rávilágít azokra az okokra, amelyek az ő roppant erejét állandóan fogyasztják, bénítják s minden nagyobb föladattól elvonják. Ezt írja többek között:

    „El vagyok rá szánva, hogy egész erőmet a katolikus vallás és híveinek oltalmára szentelem; csak szabadságom legyen meg és akadály ne tartson vissza. De ha ez megvan és amaz hiányzik, akaratom ellenére másfelé kell fordítani figyelmemet. Már mostan óvásképpen kinyilatkoztatom Szentséged előtt, hogyha sérelmek által kényszerítve, a hitetlenek ellen irányzott fegyveremet, szívem fájdalmára, a hűtelen hívők ellen kell használnom, és az országom ellen támadókra kell támadnom: ezt senki se vegye rossz néven.

    Mindazonáltal közbelépett Szentséged tekintélye, mely képesíteni fog arra, hogy folytassam, amit megkezdettem és a nehézségeket elhárítsam. Hogy erre Szentségednek gondja legyen, mind az én hódolatom megérdemli, mind pedig a hit érdeke követeli!”

    A király 1646. február 13-án vonult be ünnepélyesen Budára. Rövidesen rá szerencsétlen gyermekszülés miatt meghalt a fiatal királyné.    

    Koronázás    

    Március 29-én pedig megtörtént a nemzet részéről várva várt esemény: fényes szertartások között Hunyadi Mátyás dicsőséges ifjú fejére tették Szent István koronáját. Székesfehérvárott, Szent István székesegyházában; ott voltak az új szövetséges, Velence követei is, bár a boszniai hadjáratban nem került sor a Signoria támogatására.    

    8. János kormányzó és fia, a király    

    Ha apa és fiú, Hunyadi János és Hunyadi Mátyás egyéniségét, politikáját és eredményeit egymás mellé állítjuk, azonnal szembeötlenek az éles különbségek. A mérleg szerintem Mátyás javára billen. Mátyás a nagyobb, teljesebb, egyetemesebb, egyszerre magyarabb és európaibb egyéniség.

    Ugyan a történetírás és a közfelfogás is csak hadvezéri tehetség tekintetében emeli fia fölé az apát. Azonban ezt is nehéz volna minden kétséget eloszlatóan beigazolni.

    Igaz, Hunyadi Jánost a hadi történelem a világhistória második sorban legnagyobb hadi vezérei közé sorozza, Mátyást nem. De az ilyen osztályozás valójában nehéz és bizonytalan dolog.    

    A legnagyobb hadvezérek elsősorban birodalomépítők    

    Kétségtelen csak az, hogy még a hadi történelem is turáni és görög-latin világhódítók között osztja szét a legelső hadvezéri rangot: Dzsingisz kán, Attila, Timur Lenk az egyik oldalon, Nagy Sándor, Julius Caesar és Napóleon a másik oldalon, középütt talán az egyetlen sémita: Hannibal. A nagy karthágói azért csak talán, mert nem tudjuk, milyen méretű államférfiú volt. Míg a többi öt mind világbirodalom-építő volt elsősorban, és csak e legnagyobb feladatuk szolgálatában s óriási államférfiúi képességeik részeként, kiegészítéséül, hadvezetők. A legnagyobb közöttük elvitathatatlanul: Dzsingisz kán. Szinte emberfölötti méreteit némileg érzékeltetni tudja egyik mondása, a legcézáribb mondata a világtörténelemnek: „Isten az égben, Dzsingisz kán a földön.” De vajon mit szólnak ehhez a politikai és katonai nagysághoz, dicsőséghez és elsőséghez Rosenberg Alfréd uram és a germán Walhalla sápadt lakói?

    Bizony a szigorú hadi történelem csak a második sorba állítható germán hadvezéreket ismer – Nagy Frigyes, Moltke – együtt Hunyadi Jánossal, Turenne-nel, Wellingtonnal, Savoyai Eugénnel és még néhány más naggyal. A szlávok még rosszabb osztályzatot kaptak a hadtörténészektől…

    A németeknek, ha be akarnak jutni a legnagyobb birodalomépítő vezérek – a „Weltleiterek” – Walhallájába, bizony a római Caesar és az olasz-francia Napóleon révén kaphatnak csak bebocsáttatást; nem németekként, még csak nem is germánokként tehát, hanem mint árják. Mi magyarok egy fokkal könnyebben léphetjük át ezt a küszövét a dicsőségnek, mert közelebbi rokonságot tartunk nemzetünk ősével, Attilával, de Dzsingisz kánnal is, még inkább a török-tatár Timur Lenkkel, mint német szomszédaink – teszem, Napóleonnal.    

    Hunyadi János jobban tudott magyarul, mint Nagy Frigyes németül    

    Igaz viszont, hogy Hunyadi Jánost szeretik elvitatni tőlünk, elég szép számban, németek is. Azonban meg vagyon írva a magyar Corpus Jurisban – fölvette oda Werbőczi, a maga korának talán egyetlen magyar államférfia, aki németül is tudott, az 1446. évi országgyűlés dekrétumába, hogy Hunyadi János a szokásoktól eltérően magyar nyelven tette le kormányzói esküjét, úgy, hogy azt a törvény számára latinra kellett fordítani. Hunyadi János ugyanis még latinul sem tudott, csak magyarul. Bizonyos továbbá, hogy Hunyadi János nem lehetett inkább román, mint Moltke – dán. Az sem vitás, hogy Hunyadi János magyar birodalmi kormányzó egész kultúrája az akkori – olyan, amilyen – magyar kultúra volt, más nem is lehetett, míg Nagy Frigyes jobban beszélt franciául, mint németül, közvetlen környezete úgyszólván tisztán francia volt, sans-souci könyvtárában egyetlen német könyv sem található, csak francia, a legnagyobb porosz király úgyszólván csak franciául levelezett, csak francia verseket írt (igaz, hogy a mostani nemzetiszocialisták könnyen vigasztalódhatnak: e francia versek bizony nem szaporították valami veszedelmes mértékben az „Erbfeind” Kulturgut-ját). Hunyadi Jánosról is följegyezték ugyan, hogy Párizsból hozott ragyogó tehetségű építészt, s azzal készíttette a csodálatos vajdahunyadi várkastély terveit, de arról nem tudunk, hogy János kormányzó Párizsból hozatott volna vezetőt valamely akkori Akadémia-féle magyar intézmény élére, mint ahogy Nagy Frigyes tősgyökeres franciaországi franciát ültetett a porosz berlini Akadémia elnöki székébe. Annál kevésbé hívathatott János kormányzó bármiféle német Leitert Berlinből, mert Berlin akkor legfeljebb ha egy apró kis szláv falucska volt, mikor Budavárában már egész sor száz év óta világpolitikát csinálnak vala…    

    Bulcsú vezértől Görgei Artúrig    

    No de vigasztalódjunk német szomszédainkkal megint csak együtt mi magyarok is az áldatlan hadvezéri dicsőség kérdésében azzal, hogy hiszen a hadtörténelem csak az eredményekből ítélhet, és mégsem lehet egyedül perdöntő a tehetség és a zseni kérdéseiben sem az elért siker. S ha bizonyos is, hogy igazi nagy hadvezér aligha szenvedhet olyan csúfos, sőt nevetséges kudarcot, ahogyan például a különben tehetséges III. Henrik király, később császár, Béla magyar királyi hercegtől a Vértes hegységben kikapott, az viszont nagy kérdés, mekkora hadvezérré fejlődhetett volna ez a nagyszerű Béla, később magyar király, ha nagyobb feladatok elé állítja történetesen a sors, mint amilyen például a III. Henrikkal való mérkőzése volt. Bulcsú a világ első és mindenesetre a legvillámszerűbb járású hadművészei között szerepelhetne a históriában, ha szerencsétlenül – máig rejtélyszerűen – el nem veszti az ágostai csatát. Szent Lászlóról is csak néhány gyér adatunk maradt, de azok csodálatos hadvezéri intuícióról, nagyvonalúságról, még csodálatosabb gyorsaságról tesznek tanúságot. Báthori István erdélyi fejedelem és lengyel király sem futhatta ki egész nagy hadvezéri formáját kora halála miatt. És így tovább – Mátyás királyi, Bethlen Gáborig, egészen Görgei Artúrig.    

    Hunyadi János: elsősorban az egyetemes kereszténység hőse, fia, Mátyás: elsősorban a magyar birodalomé    

    E kis kitérő után visszakanyarodom a nagy Hunyadi apához és nagyobb fiához. Az apa kétségtelenül nagyobb szabású hadjáratokat vezetett és nagyobb hadászati győzelmeket aratott, mint a fia. De vajon ebben a különbségben csupán a tehetség mértékének volt vagy lehetett része? Nem elsősorban annak, hogy Hunyadi János seregeit világraszóló jelentőségű harctereken mozgatta, mint két világmozgalom, két világerő, két világelv összeütközésének legkimagaslóbb vezére és hőse? Míg Mátyás visszazökkent a világnézeti és európai küzdelem szélesebb, de részben idegen síkjáról a magyar célok, a magyar erők mértékére? Az apa még az európai kereszténység hőse, fia már csak a magyar nemzeté, a magyar birodalmi eszméé. Az apa elsősorban hadvezető, bár kiváló államférfiú is, fia elsősorban államférfiú és diplomata és csak másodsorban hadvezér (de a javából) – hivatása, pályája s egyéniségének sokoldalú és egyetemes volta révén. Az apa elsősorban európai keresztény hős, megkésett keresztes lovag, egy nagyobb szabású Bouilloni Gottfrid, amellett remek magyar hazafi és országkormányzó. A fia elsősorban és mindenekfölött magyar király, egy szép, de alig megnagyobbítható birodalom építője, akinek művében a mérséklet és az óvatosság, az egyensúlyozás művészete kötelezőbb, mint a kereszténység egyetemes hősének pályáján. S ez a kötelesség szab határt benne a hadi dicsőség vágyának, külön céljainak és a merészség, kockázatvállalás ama természetes lendületének, mely egyébként Mátyás egyéniségének egyik legjellemzőbb vonása volt. Az apa minden erejével a török világhatalom megtörésének szentelte életét, őseredeti katonai és politikai géniuszát. A fiú is legfőbb céljának ismeri és hirdeti a török háborút, de valójában csak egy ki nem mondott, vagy csak ritkán kimondott más nagy, mindenekfölött való cél mögött, s ez a cél a magyar birodalom épsége, biztonsága, virágzása. Mátyást már a törökkérdés főleg a magyar birodalmi érdek szempontjából érdekli és csak másodsorban az egyetemes keresztény szempont, a hit, az igazhitűség szempontjából. Ez benne talán nem hűvösebb hitbuzgalom vagy korabeli reneszánsz fejedelmek térbelileg és erkölcsileg korlátlanabb nagyravágyása, sem az egyéni önzés túltengése, legkevésbé pedig korszerű cinizmus. A fiú is hűséges és alázatos keresztény, lelkes katolikus, ha nem is apja vallásos átszellemültségének mértékében. De a fiú fölkent magyar király, Szent István utóda, Szent István, III. Béla és Nagy Lajos örököse, egy nehéz sorsú, de büszke és nagy lelkű, nagy tehetségű nemzet legfőbb vezetője, gondozója – a fiú legelsősorban is magyar ember és magyar király…

    Mátyás király, aki mindjobban beletanul hivatásának mesteri elemeibe is, egyre szélesebb távlatban s egy re pontosabb tájékozódás alapján ismeri és ítéli meg a magyar dolgokat, kevésbé egyetemes keresztény szemszögből, mint apja, de sokkal inkább egyetemes európai szemhatárban. Ismeri a török veszedelmet s tudja, hogy az nemcsak a keresztény vallást és művelődést fenyegeti, hanem benne a magyar nemzetet és a magyar birodalmat is. Pontosan látja, hogy a fenyegetés óriási, ezért ő is a keresztény világ első lovagjának és első harcosának tudja magát, akárcsak atyja, tudatában van annak, hogy a kereszténység veszedelme itt hajszálnyira összeesik a magyarság veszedelmével, ám csak egy bizonyos határig. Lángelméje megérzi és meglátja jókor még ezt a közönséges szemmel talán nem is látható finom vonalú határt: ő benne van egész lelkével és hősi népével az egyetemes kereszténységben, de ez az „egyetemes kereszténység” vajmi könnyen párává foszlik, s mindig éppen akkor, mikor fegyveres összefogássá és kiállássá kellene testesülnie; az egyetemes kereszténység a közös veszedelemben szeret úgy gondolkodni, hogy védjék magukat először a magyarok, ők vannak a legközelebb a veszedelemhez, mi többiek még ráérünk. Ezért rendkívül erős és következetes szövetséget tart ugyan a pápasággal, a különböző pápákkal, lehet mondani: a mindenkori pápával. De ugyanakkor valamit egészen bizonyosan nem érez, vagy nem úgy, mint az apa és előd: nem érez magában hivatottságot arra, hogy mártírja legyen az egyetemes kereszténységnek. Nem azért, mintha a bátorság, az önfeláldozás volna kevesebb benne, hiszen személyes katonai kockázatot kereső merészsége, sőt vakmerősége sokszor egyenesen az istenkísértést súrolja, hanem mert hősiségének, önfeláldozásának más a tárgya: a magyar nemzet, „a magyar nyelv és becsület”, a magyar birodalom. Elsőként akar harcolni a török ellen ő is, ki akarja űzni a szultánt Európából ő is, de kockáztatni csak annyit hajlandó ezért a célért, amennyi nem veti kockára a számára még nagyobbat: a nemzetet, az országot, a birodalmat.

    Az 1462. évben beleveti magát a bosnyák háborúba teljes erővel és mondhatni szenvedelemmel, de félbeszakítja, mihelyt kétsége támad, nem veszt-e többet északon az ország.

    És a következő két esztendő törökellenes politikai és katonai akciói még élesebben megmutatták, hogy nem hajlandó merőben keresztény ügybuzgalomból megfeledkezni a párhuzamos, de közelebbi és pontosabban körülhatárolható ügyről – a magyarról.    

    Mátyás török ellen való támadásának nemzetközi föltételei: magyar biztonság, európai megmozdulás    

    Mátyás király általában két nemzetközi föltétel teljesítését sürgeti szüntelenül és fáradhatatlanul, hogy a magyar nemzet és birodalom minden erejét s a maga nagy tehetségét belevethesse a török elleni háborúba: nyugalmat és biztonságot követel Magyarország nyugati és északi határán és európai megmozdulást Európa veszedelmével szemben. Nagy elméje és forró magyarsága élesen tiltakozik még a gondolata ellen is annak, hogy a magyarságot és birodalmát föláldozza vagy akár csak egyedül tegye kockára egy ügyben, amely tulajdonképpen egyetemes európai és egyetemes keresztény ügy. Az ozmán birodalom: világhatalom; Magyarország csak mérhetetlen erőfeszítéssel és áldozattal bírja magát nagyhatalmi színvonalon tartani. Kell neki ez a nagyhatalmiság, soha nem hajlandó róla lemondani, érzi és tudja, hogy a nemzet léte csak a birodalmi formák és mértékek között van úgy-ahogy biztosítva, de nem ismételheti a végtelenségig Bulcsú vezér rohamait, még Hunyadi Jánoséit sem: erejéből a nemzetnek legföljebb ha diadalmas védekezésre telik…

    Hanem a gyakorlatban Mátyás király nem ragaszkodott betű szerint e két nemzetközi föltételhez. Egy kis komoly reménysége a császárral való kibékülésre és csak egy kis támogatókészség legalább a szentszék vagy egy kis önvédelmi készség legalább a leginkább érdekelt és fenyegetett birodalmi mellékországok – Bosznia, Szerbia, Moldva, Havasalföld – részéről elég volt ahhoz, hogy Mátyás belekapjon Toldi módjára a félhold szarvába.    

    Átüt az ősi magyar politika…    

    Az ősi magyar politika évről évre tisztábban bontakozik ki Mátyás terveiben és akcióiban: védekezni minden idegen birodalmi törekvéssel szemben, bárhonnan is jön az, akár keletről, mint a tatár, akár nyugatról, mint a német, akár délkeletről, mint a török, s az erősebb ellen lehetőleg támadólag védekezni. Mátyás idejében a legerősebb támadó imperializmus a török volt kétségtelenül, ezért volt a hagyományos magyar védekezés is vele szemben a támadás. Frigyessel még aránylag kedvezőtlen békébe is belemegy, míg a török békeajánlatait minduntalan kereken visszautasítja.