A fortélyos lány

Keresztúrfiszéki népmonda nyomán –

     

matyasVolt Mátyás királynak egy móc jobbágyfaluja, s a király egyszer erősen megneheztelt erre a falura, ezért ráparancsolt, hogy a malomkövet a malom udvarán nyúzzák meg, mert ha nem, tudják meg bizonyosan, hogy minden nagyobb gazdának fejét véteti.

    A szegény mócok három hétig mindennap falugyűlést tartottak, s mégsem tudtak annyira menni, hogy megegyezzenek benne, miképpen lehetne a malomkövet megnyúzni.

    Volt egy szegény móc a faluban, s annak egy tizenhét esztendős lánykája. Azt kérdi a lányka az apjától:

    - Apám, hova megyen mindennap? Hol eszik, hol nem eszik, s nem mond senkinek semmit.

    - Hova megyek? – azt mondja. – Nem tudod, hogy ez a kegyetlen király ránk parancsolt, hogy a malomkövet nyúzzuk meg a malom udvarán?

    - Édesapám, menjen a bíróhoz, és mondja meg a bírónak, hogy többet falut nem gyűjtessen. Onnan menjen el a királyhoz, és mondja meg neki:

    - Fölséges király, életem-halálom kezedben vagyon, én követ vagyok, engem küldött a falu. Hogyha a fölséges király vérét nem veteti annak a malomkőnek, a falu meg nem tudja nyúzni.

    Azt kérdezi a király a falu követétől:

    - Ugyan ki adta ezt a tanácsot neked? A falu nem tudta adni, a faluban csak a jegyző vagy a bíró – ez a kettő lehetetlen. Valld meg, mert ha nem, most mindjárt ötvenet kapsz!

    - Fölséges király, életem-halálom kezedben vagyon, nekem egy tizenhét esztendős lányom van, az adta nekem ezt a tanácsot.

    Azt mondja a király:

    - Megállj, te móc, mert a lányod kihúzta a töviset a falu lábából, s ütötte a magáéba!

    Fordul a király, fölveszen egy új fazekat, akinek az oldala bé volt esve.

    - Mondd meg a lányodnak, hogy ezt a fazekat úgy béfödje, hogy ezen se folt, se varrás ne látszódjék, mert ha látszik, akkor neked is fejedet vétetem, a lányodnak is.

    Elveszi a móc a fazekat, viszi hazafelé, megérkezik a lányához.

    - No, édes lányom, kihúztad a töviset lábából a falunak, s ütted a magadéba. Né, ehejt küldött a király egy fazekat! – s elmondja a parancsolatot.

    - Jól látom, édesapám, hogy küldött. No, édesapám, üljön le, egyék-igyék nyugodjék.

    Mikor felkelt volna az édesapja, azt mondja a lány:

    - Édesapám, vigye vissza ezt a fazekat a királyhoz, s mondja meg a királynak, hogy fölséges király, az én lányom árvasággal nőtt fel, de nem látta, hogy egy zsákot vagy inget színére megfoldott volna valaki. Hanem ha a fölséges király kifordíttatja ezt a fazekat, én becsületemre fogadom, hogy béfödöm ügyesen.

    A király félrefordult, elkacagta magát.

    - Megállj – azt mondja –, mert küldök én a lányodnak bajt, ha nem volt.

    Megyen a király, veszen három fő kendert, kezébe adja a mócnak.

    - Nesze, te móc, vidd el a lányodnak ezt a három fő kendert. Mondd meg a lányodnak, hogy ebből künnvaló-bennvaló cselédimnek, egy kompánia katonának fehérnemű gúnyát fonjon, szőjön, mert ha nem, elpusztítalak lányostul együtt.

    Megindul a szegény móc hazafelé nagy bús lélekkel. Megérkezik haza.

    - No, édes lányom, ehejt küldött a király három fő kendert, ebből künnvaló-bennvaló cselédjeinek s egy kompánia katonájának fehérnemű gúnyát szőjél, fonjál.

    Azt mondja a lány:

    - Üljön le, édesapám, nyugodjék.

    Azalatt kimegyen a lány, megyen a favágóra, fölveszen két kicsi fácskát, mint két pipaszárat, akkorát.

    - No, édesapám, megnyugodott-e?

    - Meg, édes lányom.

    - Menjen el a királyhoz vissza, instálja meg a királyt, hogy én árvasággal nőttem fel, nekem szövőszékem egy szikra sincs, azon instálom a fölséges királyt, hogy akár magával, akár mással abból a két eszközfából nekem egy szövőszéket csináltasson, de oly móddal, hogy abból ki se vegyen, s ahhoz ne is tegyen. Akkor én fogadom becsületemre, hogy nemcsak a bannvaló cselédjeinek, hanem az egész országbéli katonájának tudok fonni-szőni abból a három fő kenderből, amikor az készen lesz.

    Félrefordul a király, s elkacagja magát.

    - Te móc, hány esztendős a te lányod?

    - Tizenhét, fölséges király.

    - Mondd meg a lányodnak, hogy ezen s ezen a nap itt legyen. De se úton, se útfélen ne jöjjön, se gyalog ne jöjjön, se lóháton, s mégis ide jöjjön! Ajándékot is hozzon, s anélkül is jöjjön!

    Elbúcsúzik a móc a királytól, megyen haza.

    - No édes lányom, én megmentődtem a járástól, hát menj té is.

    - Mint mondott a király, édesapám?

    - Azt mondta a király, fiam, hogy ezen s ezen a nap odamenj, se úton, se útfélen, se gyalog, se lóháton nem menj.

    - Jól van, édesapám.

    Megyen a lány egyszeribe a faluba. Tudott egy szamarat, elkéri, oda is adják, ő elviszi haza, s szamárnak szénát, zabot ád. Elig várja a napot, hogy indulhasson. Még egyszer meggondolja magát a lány, hogy vesz egy pár házigalambot. Hogy megveszi őket, viszi haza.

    Megérkezik az az áldott nap, amelyiken menni kellett a király elejébe. Megindul a lány az útnak a kellős közepén szamárháton. Vitte a házigalambot a hátán.

    Várja a király a móc lányt. Megérkezik.

    - Adjon Isten jó napot, fölséges király!

    - Isten hozott, te móc lány!

    - Itt vagyok parancsolatodra, fölséges király! Úton se jöttem, útfélen se jöttem, ajándékot is hoztam, a nélkül is jöttem.

    Hívja a király:

    - Gyere bé, hány esztendős vagy?

    - De azért se jöttem, fölséges király, hogy bémennék, mert bé merek jönni.

    Egyszeribe kétfelé nyitja a két fatálat, s a két galamb elrepül.

    Papot hívat a király, egyszeribe megesketi őket a pap. De azt mondja a király:

    - No, lány, te immár a feleségem vagy! Hanem azt parancsolom neked, még most előre, hogy te az én hírem nélkül soha senkinek tanácsot ne adj az én udvaromban, mert másként rosszul lesz dolgod!

    - Nem is adok, fölséges király, senkinek tanácsot.

    Jól élnek két-három esztendeig együtt, de a király mindég vadászni járt.

    Két szegény ember volt azon a városon. Egyiknek volt egy kicsi fakó szekere, a másiknak egy csitkós kancája. Mindennap jártak az erdőre, úgy hordogattak egy-egy kicsi fát az erdőről a cimborával, a kancával s a szekérrel.

    De egyszer, mikor mentek az erdőre, hideg szél fú az erdő felől. Amelyiké volt a kanca, ülött a kancán, amelyiké volt a szekér, ülött a szekéren, de hazafelé szemmel, mert a hideg nem állhatta szembe, hogy fújja.

    Azt mondja egyszer, aki a szekéren ülött:

    - Állj meg, komám, mert a szekerem megcsikózott.

    Azt mondja, amelyik a kancán ülött:

    - Ott biz az én kancám!

    - Ott biz az én szekerem! – azt mondja a másik. – Nem látod, hogy az alól maradt ki a csitkó?

    Abból a helyből megtértek vissza, elmentek haza. Hazulról elmentek a király elejébe. Hát a királyt nem kapják otthon.

    A királyné leülteti őket, s kérdi, hogy mi bajuk a királlyal.

    Elkezdte a kancás ember:

    - Fölséges királyné, kicsi dolog, semmiség az egész. Ennek a komámnak van egy kicsi szekere, nekem egy kancám. Mentünk az erdőre együtt. Ez a komám azt mondta, hogy álljak meg, mert a szekere megcsitkózott. Megálltam, s megtértünk. Nem tudtuk megosztani a csitkót, ide kellett folyamodjunk a fölséges király elejébe.

    Ahogy a pörlekedőt végighallgatta a királyné, azt mondta nekik:

    - Ó, ti boldogtalan két ember, hogy biz ti mit osztozódtok, mit veszekedtek együtt ilyen dolog fölött, hisz azért a világ lekacag titeket. Hanem én azt mondom nektek, hogy menjetek haza, kössétek meg a kancát szekérhez. Ha az a kutya csitkó a szekeret szopja meg, úgy a szekéré, de ha a kancát, úgy a kancáé.

    Elpróbálja a két szegény ember, de hát a kutya csitkó nem a szekeret szopja, hanem a kancát. Erre megharagszik a szekeres ember, odafut, kirángatja a csitkót az anyja alól, béhúzza a szekér alá, s azt mondja:

    - No, hogy a kutyák egyenek meg, ha az erdőn a szekerem alatt voltál, hát légy ott most is!

    De a csitkó visszafutott az anyja alá, s ismét szopni kezdett.

    Jól van, a király megérkezik a vadászatból, a két pörlekedő ember most kapja magát, s ismét elmennek a király udvarába, s füléről farkára elbeszélik a dolgot magának a királynak is, hogy eddig mi történt a csitkóval. A király megharagudott azért, mégpedig ugyan erősen, hogy ilyen bolondsággal mennek hozzá alkalmatlankodni, jól elszidta a szekeres embert, s azt mondta, mindjárt fejét véteti vagy fölakasztatja.

    De megharagszik immár a király a feleségére is, mert tudta, hogy tanácsot adott másnak az ő híre nélkül.

    - No, édes feleségem – azt mondja –, te állhatatlan móc lány! Mit fogadtál volt, mikor elvettelek? Hogy senkinek tanácsot nem adsz! Mégis adtál. Hanem velem többet egy tányérból nem mártasz!

    - Vagy igen, édes uram – azt mondja –, még egy ebédet készítek, aztán elmegyek.

    Az ebédet megkészíti, s akkor azt mondja a király:

    - Hat lovat a hintó elejébe fogass bé, s ami a legdrágább kincsed, vigyed, amerre tetszik, mert velem tovább nem lakol.

    Hat lovat hintó elejébe fogat egyszeribe a királyné. Az urát már az asztalnál ellátta volt álomporral s egyet-mással. Neki drágább kincse nem volt, mint a kedves ura. Megfogatta a legényekkel, s beletéteti a hintóba, hajtja két éjszaka s három nap.

    Megébred az ura egyszer az úton, széjjelnéz.

    - Édes kincsem, hova viszel?

    - Tudod-e mit mondtál volt? Hogy ami legdrágább kincsem, tegyem hintóba. Nekem drágább kincsem nem volt, mint te: én viszlek.

    - Az Isten megfizeti, állj meg, édes kincsem, térjünk haza! Én többet veled nem próbálok hiába, többször kezed alá nem szólok.

    Megtértek haza szerencsésen. A király egyszeribe lakodalmat hirdet újból. Eltelik a lakodalom. Tál, tányér elég volt, de istenes ember, aki egy csöpp levet kapott volt.

    Még máig is élnek, ha meg nem haltak.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf