Bodor Aladár: Fekete angyal
Ott ül a zongora kettős székén,
Senkisem látja, de látom még én,
Kéken
Fellegek úsznak az éjben.
Vissza se néz, de érzem, vár rám.
Vár maga mellé szótlan, árván
Ferdén
Vérszalag fut le a mellém.
Rapszódiát lapoz: „csóktól-vérig”
Remegve játszottuk, s nem volt végig.
Nem volt…
Sürgetve súgtam a tempót.
Letört a dallama, sírba tört le,
Magamat zihálva vágtam földre,
S mégsem! …
Utána sietni késtem.
Sürgetett sokáig, vádolt, hívott,
Azután szelídült. Rejt egy titkot.
Árván
Őrizi a sírban a márvány.
Ámde, ha ily teli holdak égnek,
Hogyha az éjjelek ily vad kéke:
Följön,
Számot tart rám még e földön.
Ott ül a zongora kettős székén,
Vár, hogy a székire ülök még én
S szállva
Visz majd a rapszódiája.
Telt ma a hold s egy tükrös szemben
Látom: a széken ülünk ketten
Alszunk,
S feketén mosolyog ajkunk.