Mikszáth Kálmán: Kosztolán

Magyarországon, a vadregényes Vág völgyében volt a legtöbb vár. Az égnek meredő sziklák, hegyescsúcsok nagyon alkalmasak voltak várépítésre. De néha még a völgyek közepére is jutott egy erősség. Ilyen volt Kosztolán.
Svehla vezér cseh volt és Mátyás fekete seregében szolgált jó pénzért cseh csapatával együtt. De mikor a király a horvátok ellen indult, így szólt a királyhoz:
- Eressz engem haza felséges királyom, én a horvátok ellen nem harcolhatok.
A király a fejét csóválta. Ritkaság csehben az ilyen becsületes ember, majd azt mondá:
- Hát eredj, nem bánom. A kedvetlenül kihúzott kardnak úgyis tompa az éle.
Ellátta költséggel Svehlát és csapatát, akik haza indultak. Amint mentek felfelé a Vág völgyében, szemükbe tűnt Kosztolán.

Berde Mária: A csodatevő notesz

Az iskolába gazdag és szegény kisleányok jártak, de a legszegényebb mégis Annuka volt. Tízórai kiflire ő nem kapott pénzt, csak fekete kenyeret hozott magával. A könyveit ócskán vette, a hajába szalag helyett pertli volt befonva, és míg a többi kisleányoknak pillangós fehér köténykéi voltak, az övéit kékkockás segesvári szőttesből varrta az édesanyja.
Aztán valami nagyon szép se volt Annuka. Tudta ő azt, hogy szemre a legutolsó az osztályban, hát nagyon meghúzódott a padban és az ujját is alig merte nyújtani. A szépruhás, széparcú, vidám kisleányok bezzeg másképp tettek! Kiabáltak, csiricsáréztak csengetés után is, bizony, fel is bosszantották sokszor a tanító nénit, és hogy aztán kiengeszteljék, egyre-másra hozták neki a szebbnél szebb virágokat.

Tamási Áron: Nemzeti hős

I.

Koraesti, idétlen holdvilág volt. A lét és nemlét küszöbén derengtek a park hatalmas, megvedlett fái. Néha egy-egy kiáltás vagy énekrikoltás úszott át a kastély felé a faluból.
Egyébként teljes, mogorva, téli csend volt.
Csak nyolc óra felé vert némi zajt az ággal telihullt parki úton egy alak. Az enyhe sötétben csak annyit lehetett kivenni, hogy férfi. Egyenesen a kastély nyugoti szárnyának tartott. Ott megállt egy gyérvilágú ablak alatt és kopogtatott halkan:
- Domnule Radu!
Egy magos, erős, fekete férfi nyitotta ki az ablak jobbik szárnyát.
- Mi van? – kérdezte románul.
- Jó hír, uram. A román hadsereg bevonult tegnap Kolozsvárra.

Demjén Ferenc: Hegyek alján

Az erdők mélyek és nagyok a fák.
Majdnem égig érnek a hegyeken.
S az emberek völgyben fűrészelik az életük,
mert nagyon ólom a kenyérkereset
a hegyek alján

György Ferenc: Emlékezés egy börtönre

Csönd. Hideg hajnal. Fejem lehajtom
hűs rácsára bús cellám falának.
A szél kocog be rám az ajtón,
Dúdol dalt álomhajtón..
Sóhajaim de messze járnak:
Május 1. És künn fehér világ. A hó esik…
Holnap bitó. És vége. Élni úgysem édes itt…
Arasznyi, mit látok, előttem a tér.
És minden, minden dermedt, hófehér…
A friss, piros szájak már kékre váltak tán…
Almavirág nem rózsállik a fán…
És holt ököl szorít tört zászlónyelet…
És elveszett a Május… Elveszett…

Györke Zoltán: Ők küldtek

Ők küldtek téged: a barázda-nyíltak,
A föld-igazak, tarló-edzettek.
Kiknek arcán ráncok rózsái nyíltak,
Kik ebédet a térdükről ettek.

Ők küldtek téged: kik izzadság-cseppel
Edzették üllőn vert penge élét.
Kik rigófüttyre indultak reggel,
S lányként ölelték a búzakévét.

Ők küldtek téged: a kaszás csapatok,
Kik este, a rend végére érve,
Szénaboglyák alá dugták a napot,
S kiszegezték a holdat az égre.

Prerau Margit: A tavasz szerelmese

Szerelmes vagyok a Tavaszba,
a kacagó-piros Májusba.
Orgonák bujafürtű, fehér s lila ágaiba.
A kékselyem, fehérfátylas végtelen égbe,
a hegyek üde új zöldjébe,
mezők hamvas, friss színébe.

Szerelmes vagyok a Tavaszba,
a kacagó-piros Májusba,
tulipiros tulipános szirmaiba.
A föld felcsapó, párás leheletébe,
az Életbe, e hatalmas felzengő hangszerbe.

Simon Menyhért: Verhovina alján

Ott élek én, ahol hegyet-völgyet
Beborít a nyomor gyászos árnya
S a gyűlölet vitustáncát járja.

Ott élek én Kárpátok tövében,
Nyolcféle nép vergődése között –
Csoda-e, ha bánatom mély, örök!

Csoda-e, ha Istent folyton kérdem:
Jöhet ide embersors, megváltás?
És a harcban lesz-e még megállás?

Gaál Áron: Róma bukása

Jöjjön a barbár gót, Alarik,
dőljenek össze a Csodák
a Fórumon, minden rom legyen,
a templomok, s a paloták!

Elárultak az istenek,
hiába áldoztuk fényeink,
csak a kereszt izzik odalent
a katakombák mélyein…

Ezt álmodtam egy éjszaka,
Frankfurt utcái felett,
hol templomaira, – mint Isten maga –
nézett a 42. emelet.

Jagos István Róbert: Ki vagyok én?

Ki vagyok én?
Néha már én sem tudom.
Számon kérhetném
megfeslett öntudatom.
Választ kapnék?
Aligha.
Bármilyen válasz
a másik Ént hazudja.

Ki vagyok én?
Talán Te jobban tudod.
Egy szerető lény,
talán gyűlölet-pofon.

Kapui Ágota: Valaki a múltból

A kurta szóból én sajnos nem értek,
annak adok, ki tiszta kézzel kért.
A parancs arcul csap nyitott tenyérrel,
s én törölgetem arcomról a vért.

A zsarnok ujj, ha ajtómon kopogtat,
és csizma döng az ázott küszöbön,
itt be ne lépj, és rohanj utca hosszat ‒
zuhanó árny az omló rögökön.

A kurta szavak mindig utolérnek ‒
a mozdulat is félreérhető.
A kiáltástól meghőköl a lélek,
és menekül a múlttól a jövő.

Kányádi Sándor: Cáfolat

vannak vidékek ahol a
szerencsésebbek állítólag
névházasság útján a
még szerencsésebbek viszont
konvertibilis valutával
válthatók meg az emberi
jogok kiáltványában szavatolt
ama cikkely gyakorlására miszerint
bárki bármikor szabadon
elhagyhatja hazáját és oda
bármikor sértetlenül vissza-
térhet
ezek persze csak amolyan
rosszhiszemű sőt rosszindulatú

Rakovszky József: Mindenki doktor

Egyszer Mátyás király tréfás jó kedvében
kedves bolondjához szólott ilyenképpen:
– No Mujkó, ha eszed eléggé csavaros,
kérdésemre lesz a válaszod hamaros.

– Felséges Matyikám, kérdezz csak szaporán! –
csipogott a bolond a trónus zsámolyán.
Minden egyes szónál a kobakját rázta.
Csak úgy csengett-pengett a csörgősipkája.

– Halljad hát a kérdést! – szól a király újra,
s a magasba lendül aranygyűrűs ujja.
Mely foglalkozás a legnépesebb, kópé?
Felelj, jutalmat kapsz! Hadd lássuk, tudod-é!?

Recsenyédi Fekete Miklós: Füstkarikák (A negyedik)

Már pipaszó mellett tüzelget éjjel
az almáskertek őre,
titkon hinti, hinti
a lomb-erdőre aranyát az ősz,
                       hajnalra a Nagy-Kevély is
                       pipára gyújtott,
s én attól félek,
többé felém se jössz.
                       Pedig emlékezned kell reám,
                       tudom,
                       ahogy emlékszik az anyaföld
                       a beléhasító, fényes ekére,
ahogy a szántó-vető meleg kezére

Szervác József: Könyékig, vállig, örökre

Asszonyt, álmot, szerelmet
az éjnek odahagyva
tántorgunk minden hajnalon
vissza a gép-vadonba

hol e percenként szebbé
szédülő hazába végül
két kezünk könyékig vállig
örökre beleépül

Életünk odaszokott már
a vétlen anyaghoz végképp
így válunk vassá, földdé
kenyérré, szeghetővé

Dóczy Lajos: Egy szép asszonynak

A »Csók« című darab egyik példányára

Jön a tavasz. Hej a tavasz!
Ez aztán a szerető,
Olyan ifjú s már oly ravasz,
Óvatos, de vakmerő;
Nesztelen jő, loppal halad,
Mint tolvaj néz szerteszét,
Úgy tekinti leple alatt
Szunnyadozó kedvesét.

Hó a leple, félig fedve
Fekszik a föld s álma jó;
De ráfúj a tavasz kedve
S foszladoz a takaró.

Koroda Pál: Ifjan halunk meg!

A hervadással, kedvesem, ne gondolj,
Óh mert, hidd el, minket nem bánthat az.
Mi nem várunk az ősz nehéz ködére,
Csak addig élünk, míg éltünk tavasz.
Redők nem jutnak sima homlokodra,
A fény lankadni nem fog szép szemedben,
Nem fonnyad arcod és nem hűl ki lángod…
– Ifjan halunk meg, édes szép szerelmem!

Nem nézve jövőt, múltat, a világot,
Szeressünk úgy, ahogy most szeretünk
S nem érezhetjük a múlásnak átkát,
Csak azt, hogy milyen áldás életünk.
Ismerjük a szerelem nagy hatalmát,
Reábízzuk magunkat önfeledten,
Megédesíti életünk, halálunk!

Lipcsey Ádám: Vén lány

Kit sorsa össze nem hozott
Soha egy édes tiszta nővel,
Olyan mint a megátkozott
Fa, mely síró homokba’ nő fel.
Áldatlanul, kínlódva teng
S hajt mindig újra aszu lombot,
Min mézszedő bogár se zsongott,
Megenyhítő harmat se reng.

…Még raj’ ragyog az ifjúkor
Hamvas, üde zománca épen.
A szűz, nemes vér tüze forr
Sóvárogva, dús, pompás keblében

Thaly Kálmán: Tudod-e még…

Tudod-e még: mikor legelőször
Átölelvén forró kebelem –
Elsusogtad lángoló szerelmed,
Holdragyogta csöndes éjjelen?!

A csillagok – szerelmünk tanúi –
Úgy fénylettek fönn a kék egen,
S a szellő oly édesen sóhajtott,
Holdragyogta csöndes éjjelen…

– Nem sokára, hol szerelmet vallál,
Tévelyegtem a kies helyen:
S láttalak a más keblén pihenni,
Holdragyogta őszi éjjelen…

Torkos László: Csak engem szeret

Lombos ág ne hajlongj, hagyj fel a bókkal,
Kedvesem homlokát ne illesd csókkal!
Akármint hízeleg susogó ajkad,
Hasztalan keresed leánykám szerelmét:
Csak engem szert ő, reám hallgat!

Epedő fuvalom hagyd el bús nótád’
Ne hidd, hogy érte csak egy nyájas szót ád!
Kedvesem megveti, ki mindig jajgat,
Csak engem szeret ő, csak az én dalomra,
Csak az én ujjongó dalomra hallgat!

Sugárid, – királya a magas égnek,
Kedvesem arcain hiába égnek!
Nem neked virul ott a piros rózsa,
«Csak engem szert ő, egyedül enyém,
Ölelő karjai, mennyei csókja!»

Gr. Zichy Géza: Dal

Ha meghalok, visszajárok
Még erre a földre,
Nem mint rémkép haloványan,
Hófehérbe födve, –
Arany hajnal hasadtával
Csalogánnyá válok,
Szerelemről énekelve
Fejed fölé szállok.
Esti szellő lesz belőlem,
Repülök utánad,
Csókjaimmal behálózom,
Hajad, arcod, szádat.
Akácvirág lesz belőlem,
S holdvilágos este,
Illatozva elhervadok
Hó öledbe esve!

Cságoly Péterfia Béla - Katonadalok, betyárnóták I.

Legújabb sorozatunk szervesen csatlakozik nép és műzenei kincseink és zenei magyarázatink eddig közölt bemutatásához. Ismét felhívnám a figyelmet
http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/7674-miert-magyar-a-ciganyzene
http://www.szozat.org/index.php/eszmek-es-tenyek/24567-torocsik-attila-a-zene-pszichologia-aspektusai
http://www.szozat.org/index.php/eszmek-es-tenyek/tartalommutato/5207-torocsik-attila-gondolatkiserletek-a-szakralis-zene-pragmatikai-dimenzioirol

Egyed Emese: Nagykárolyi képeslap

A Nagyhajdúváros.
Házsora sárga.
Sepert udvarok, otthonos fák
kandikálnak a kinti világra;
egy asszony répát
vet keskeny földbe
az úttest szélén, a járda szegélyén.

Bizonyára jó az álma,
nem álmodik lehetetlenről,
a haszontalan nem kísérti;
egy asszony a kapáját nézi,
másik a söprűt, a szatyrot.

Gárdonyi Géza: Az öreghonvéd

Öreghonvéd, fakó panyókás sipkában
ballagdál az utcán csöndes egymagában.
A szakála fehér; a keze remegő.
Meg-megáll s kitér, hol sok a járókelő;
botra támaszkodik, és néz szomorúan.
Oly idegen köztünk, oly fáradt, bágyadott!
...Ha öreghonvéddel találkozol fiam,
térj ki, és emeld meg szépen a kalapod!

Lásd ez az öreg is gyermek volt hajdanán,
eleven, mint te vagy, s tekintete vidám;
orcáin a tavasz rózsái virúltak;
szólíták öcsémnek, fiamnak, ifjúnak.
Haj, de zivatar jött az ő tavaszára:
megrendült az ország s ő kardot ragadott...
...Ha öreghonvédnek pillantasz arcára

Gárdonyi Géza: Korvin János

Futott a csatából Mátyás király fia:
Kinizsivel nem is lehetett vívnia.
Fejét csak éjfélkor mosta ki a vértől.
S akkor keserű könny csordult a szeméből:

Óh elvakult nemzet! Kígyószivű papok!
Apám emlékére de rátapodtatok!
Legyen hát az áldás, amint imádkoztok:
idegen a király, ha idegent hoztok!
idegen! idegen! ki magának kapar!
aki sohse mondja: Nemzetem a magyar!
Panaszodra siket, vigaszodra néma,
lelkében is balog, nagy lépésre béna!
Ha édesnek mondod, érezd keserűnek,
ha apádnak mondod, mostoha-kezűnek,
s ha mondod: a király a leghívebb barát,
ellenséges fogát vicsorítsa reád!

Gárdonyi Géza: A bor legendája

Szólt az Isten: "Kedves fiam Nóé:
Itt a szőlő, kóstold meg, hogy jó-é?"
Felelt Nóé: "No megöregedtem,
de ilyen jó bogyót még nem ettem".
Szólt az Isten: "Kedves fiam Nóé:
A csípős must, hadd lássuk, hogy jó-é?"
Felelt Nóé: "Ihaj, csuhaj! Sári!
Három Istent kezdek immár látni!"
Szólt az Isten: "Kedves fiam Nóé:
Hát az ó-bor, hadd lássuk, hogy jó-é?"
Felelt Nóé: "Iszom reggel óta:
Gyere pajtás, van még a hordóba!"

1890

Gárdonyi Géza: Azt gondoltam…

Azt gondoltam, virág van,
Virág van az ablakban,
Pedig hát egy leány ül,
Leány ül az ablakban.
Virág volna, kalapomhoz szeretném,
De ha leány, a szívemre ölelném.

Szőke kis lány mit forgat,
Mit forgat az eszébe?
Fehérvári tükröt tart,
Tükröt tart a kezébe.
Szőke kis lány, sose nézz a tükörbe,
Inkább nézzél szerelmes két szemembe!

Gárdonyi Géza: Kanász nóta

     Haragszik a feleségöm,
Azért támadt kedvem néköm,
Ha haragszik, majd megbékül,
Ha nem békül, majd megkékül,
Ihajla! itt a régi kedvem,
Csuhajla! újra legény lettem.
Félre vágom a kalapom,
Magamat ma kimulatom,
Ihaj, haj, de csuhajla!

Gárdonyi Géza: Meg kell válni a falutól…

Meg kell válni a falutól,
     Faluban egy kis kaputól,
Kis kapuban rózsafától,
     Falu legszebb leányától.

Felhős az ég, csillag sincsen,
     Isten veled, édes kincsem!
Egyet lépek, kettőt állok,
     Jaj, de nehéz szívvel válok!

Gárdonyi Géza: Tolsztojnak

Azt mondod-e, hogy versnél szebb a próza?

A próza fű. A vers közötte rózsa.
A próza billegdélő házi kácsa:
csak úszni tud, bár oldalán a szárnya.
A vers csapongó énekes-madár:
a földről mindig a magasba száll.

A próza csupa bővizű patak,
rajt hánykolódva megy a gondolat.
A vers aranyló tiszta napsugár.
A gondolat benn ölelkezve száll.

A próza morgó malom kelepe.
A vers a szívnek hárfa-éneke.
A próza mállik, szertehull ha régi.
A vers örök, mint minden ami égi!

Kosztolányi Dezső: Heltai Jenő

Heltai Jenő prózája tökéletes. Ha olvasom könnyű, gördülékeny mondatait, ara kell gondolnom, hogy az írója kitűnő poéta és boszorkányos verselő. A versíró másképpen ír prózát, mint az, aki rendesen gyalogosan jár. Nemcsak illúzió ez. Kihúzok a könyvpolcomból néhány magyar prózakötetet, s pár mondatot olvasok egy írótól, aki csak prózát írt, aztán tőle olvasok, aki nálunk a könnyű vers ezermestere. Egy kis idő múltán nemcsak érzem, mi a különbség a kétfajta próza között, de bő példákkal igazolni is tudom. A született prózaíró tollából folyik a tinta. Az azonban, aki verseket írt, és ismeri az ütemek katonai szigorát, a rímek és a

Reményik Sándor: A feltámadt Lázár litániáiból

I.
Könyvek rohannak rám és kiabálnak:
Lapozz, lapozz,
Ezeroldalakat,
Rohanjon szemed, mint a gyorsvonat,
Pótold, pótold,
Napok alatt
Az éveket, az évtizedeket,
Az ó s az új világot;
A mulasztottakat.

Látások jönnek, édesen gyötörnek,
Szüntelen kavarognak,
És könyörögnek,
És parancsolnak:
Véss a kőben minket,
Minket, minket,
Hamar, hamar,
Megoldatlanul ne hagyd titkainkat,
Elillanni ne hagyd a ritka kincset.

Reményik Sándor: A feltépett sínek

(Meghasonlott szívvel 5.)

I

Az egyik feltépi a síneket
És jönnek mások, s visszafektetik.
Úristen, melyiknek van igaza?
Melyik szereti hazáját, melyik?
Mert más a cél, de egy tán a haza.
Úristen, kinek van hát igaza?!

II

Jön, közeledik. Egyszer csak megáll,
Megáll a gondolat.
A megértéstől nem is messze már,
Megáll és nem halad,
Valahol feltépték a síneket.
Így nézem én most már a dolgokat,
Csak alig érintik a lelkemet
És a központig nem jut egy sem el.

Lelkem síneit ki szaggatta fel?!

1921. október 27.

Reményik Sándor: Nem lesz kit ütnöd

Én Úr vagyok és erős Isten
S megbüntetem az atyák vétkeit
Hetedíziglen fiaikban.

Lehetsz Úr s lehetsz erős Isten
És büntethetsz, ahogy akarsz,
De én vétkemért csupán engemet.

Egyedül állok szemközt Véled
Vétkeimmel Te bosszúálló –
Megszenvedek, és vége aztán.

Reményik Sándor: Romon virág

Körül feketecsipkés rom-falak…
Sziklába markol még a gyökerük.
A Duna ballag a várhegy alatt
S a nap a málló kövek közé süt.

Nem ostromol, – csak besétál a szél, –
Itt-ott tátong egy kapuboltozat –

Messziről ide kékell a Pilis –
A régi méltóságból ez maradt.
Nap, szél, Duna, és messze kitekintés:
Nagy Lajos udvarából ennyi csak.

Reményik Sándor: Vétkeztem a szememmel

Szántó Györgynek

Vétkeztem a szememmel,
Vétkeztem én bizonnyal,
Hogy vele ver a végzet,
Vaksággal nem –
De örök izgalommal.
Hogy ami természetes,
Áldottan könnyű másnak:
Számomra gyötrelme van
Majd minden pillantásnak.
Hogy a színek s a formák
Élőn rám nem tapadnak,
S maradok imádója
Ködös körvonalaknak.
Hogy könyv-toronyban élek,
S az még mind tornyosul –

Olosz Lajos: Aranyeső

Napsütött test arcra borulva
a part puha fövenyén fekszik.
Talán leány.
Sötét ruhája visszacsúszva.
Forrón ragyog a finomrajzú hát
és a lábak karcsú butéliáját
homokhullámok temetik.
Közelben senki.
Ő és a Nap égő kettesben
a néma suhanó víz
elhagyott ölén
és zuhog a nap,
lángbokrai térdre rogynak,
keresztül-kasul ölelik.
Fekete haja kék fényben izzik,
sugár sercen ujja szirmán
és ereibe szétgyújtogatva ömlik
a napisten győztes ereje

Olosz Lajos: Barlanghomály

Maholnap már semmit sem mondok.
A barlang homálya egyre mélyebb.
Reákönyöklök kőpadomra,
nem lázadok és nem remélek.
Jaj, amikor még tavaszi álom
kicsalt a völgybe és egyre űzött,
milyen gyönyörű furcsa hajsza volt:
a szívembe vérvörös virágot tűzött.
Barlangomba, akkor, ha megtértem,
parazsat szítottam karcsú lángra,
és vidáman ámultam, trachit-szobámat
virágokkal hogy bedobálta.
Éjszaka a szájához ültem:
besziporkázott minden csillag,
a réteken nyújtózott a május
és nem hagyott aludni a tavaszillat.
Most már sötétkék itt benn a mennyezet
és lassankint a falak egész feketék,
és hasztalan vonszolnám magam a szabadba,
mert benn a szívemben fekete az ég.

Olosz Lajos: Égerfák alatt

Saját sorsom bogait kötözve
vissza-visszatérek egy-egy őshöz.
A ma és holnap komor titkai
a múltak mikéntjét kérdezik.
Megidéztem két kékszemű nagyapámat:
a házsongárdi és az ágyai temető üzen.
Két föld alá tűnt medrű folyó kék vize
a szakadékon át egy percre visszaint.
A jurátus már nem volt forróvérű,
támadó szívét zsoltárok hűtötték
és közbajokból, ha kivette a részét,
menekült a havasra vadat űzni,
s mikor meghalt kedvenc gyermeke,
egyedül temette kertjébe egy diófa alá.
Sokat merengett, hallgatag volt, bezárt,
mélyrenéző és rövidéletű,
s meg nem fejtett bút már magával hozta
és átadta nekünk, mint sötét családi címert.

Olosz Lajos: Enyhe napon

Mikor a vállunk törten lehanyatlik
és a lelkünk, mint morfiumot,
áhítja a halált,
és új rohamra menni már nem tudunk,
esedezünk akkor egy friss új ideált.
Új istenek ma már nem születnek,
az idők méhe meddő és sötét,
elvesztett eszmények anyjaként
szaggassuk meg fájdalmunk köntösét.
Mint a hadból megtért halvány sebesült
enyhe napon szárítja fejsebét,
és kábasága nehéz fátylait
az idő halkan és gyöngéden hajtja szét,
úgy heverek a diófa alatt.
A tavasznak annyi pompás színe van.
Egy arany hímrigó nagyokat kiált,
és e harsanó öröm idegeimnek mégis zajtalan.
Nincs programom. Lehet, hogy holnap
a Világ, mint sebzett mamut, holtan elterül…
Addig a lényem kioltott öntudattal
az élet örök ütemével egyesül.

Olosz Lajos: Félig élt élet

Nagy-nagy vágyam,
életkoporsóm, tüzes ágyam,
bocsáss meg nekem,
hogy egészen sohasem akartalak.
A földből csapott ki érted
ezernyi lobogó láng,
mindig parancsoltál velem,
mégsem fogadtam meg
soha a szavadat.
Éreztem titkod,
gyönyörödet és tüzedet,
végigkísértél életem ciprusos útján,
megcsaltalak mégis mindenekkel,
elhagytalak, mint egy együgyű
balga leányt.
A cipruság már vállamra hajlik:
most fogsz elhagyni Te is engem.
Adj még nekem egy utolsó tavaszestét,
hadd öntsem ámított szívedbe
a legigazabb, esztelen
és elkésett szerelmet.

Féja Géza: Cs. Szabó László

Cs. Szabó László a mai negyvenéves nemzedék lovagja. Ez a megállapítás nemcsak magatartásának és írói erkölcsének nemességére vonatkozik, hanem szerepére is: bizonyos mértékben Don Quijote-szerű jelenség, egy tűnő világ félig-meddig már rozsdaette páncélját öltötte magára, írásai néha szinte múzeumi jellegűvé válnak, küzdelmei pedig fantomokkal s fantomokért folynak. Mindez nem csökkenti jelentőségét: Cs. Szabó László mai irodalmi életünknek lényeges alkati eleme, göcsösen őriz s megtart valamit és ennek a mozdulatának erkölcse s ereje minden bizonnyal beleolvad a készülő új „vallásba”: szintézisbe.

Barta Emma: Augusztus

Nyár délutánja… „Sarlós szűz hava”:
Mosolygó tarlók… fáradt lepke-tánc.
Emitt gyűrődés… ott egy röpke ránc
Nyár viganóján… Árnyak távlata…
A fák hajából egy levált levél
Már elsodortan vándorútra kél…

Az ég arcán új, furcsa fellegek
Jönnek lebegve… búcsút játszanak
Megannyi sárkány: fénylő, álmatag,
Melyért alant bús gyermek-kéz remeg…
S arany-özönben kék vizek fölött:
Vitorlát bont fehéren már a köd.

Fáy Ferenc: Kánikula

Mezítláb jár nagy rétjein az Isten.
Nap-szítta lába térdig harmatos;
és ránk gondol, kik tűzben élünk itt lenn,
s a lábunk élő álmokat tapos.

Eldőlt a ház. S mint szél-vert lompos árnyak
húzzák a fák a porban karjukat.
Szűköl a csend s csont-kemény halálnak
szikrázó bokrok alján ás lyukat.

Lobban a szél. És zúgó, sárga hullám
izzó taréján szállnak a füvek.
Réz-láng lobog egy templom ferde tornyán…
s rózsáim száján tikkadt rémület.

Habán Mihály A nap nyári kertjében

Fekszem: körülfog a föld
És csobognak az ő emlői, amikkel fölnevelt!
Fekszem: körülfog a föld
És hangzanak az ő dalai, amikkel fölnevelt!
Fekszem és a nap nyári kertjében tart a föld,
Az ő illatos teste, az ő lángoló teste, aki fölnevelt!

Havas István: Holdvette nyári éjszakán

Holdvette nyári éjszakán:
gondol-e még egy lányka rám,
a mályvaszegte utakon,
egy árva kertben valahol!

Beszél-e néki is a Hold,
a csillagszavú égi bolt,
a tücskök esteli dala,
platánfák búsult sóhaja?…

 Kezet fogunk most. Kérlek én,
holdsugár, óh, fényköltemény,
dalold szívébe kedvesen
a vallomásom: Szeretem.

Weöres Sándor: Égi csikón léptet a nyár

Égi csikón léptet a nyár,
tarka idő ünnepe jár,
táncra való, fürdeni jó,
nagy hegy alatt hűsöl a tó.

Hogyha kijössz, messzire mégy,
hogyha maradsz, csípdes a légy.
Habzik az ég, mint tele-tál,
tarka idő szőttese száll.

Berda József: Egy kedves kutyáról

Szultánnak becéznek a füredi
gyerekek, holott nem vagy török te sem.
Én magyaribb rangra emellek:
Balatonfüred polgármestere leszel ezentúl,
bár ez a titulus kissé avúlt már. -
Mindenkihez odasompolyogsz, minden
emberhez nyájas, barátságos vagy,
te emberfeletti, négylábú,
csodálatos színész!

Szívkórház, 1962.

Cs. Szabó László: Balatoni képeslapok – Lelle

Hazudik a hitrege: Aeneas a szemközti hegyek közt ereszkedett az alvilágba. Badacsonytól az Örshegyig minden latin ősi hazájára ismerne ebben a sorhegyben. Kár, hogy Vergilius sose látta. Egy festőállvány mellett beszélgetünk, a pallón.
Munkácsy a luxembourgi Colpachban s Paál a barbizoni erdőmélyén magyarabb képet festett, mintha teletűzdelte volna kelevézzel és nyereggel.

Gárdonyi Géza: A Balaton

Csakhogy újra látlak, égnek ezüst tükre,
égnek ezüst tükre, szép csöndes Balaton!
Arcát a hold benned elmélázva nézi,
s csillagos fátyolát átvonja Tihanyon.
Leülök egy kőre s elmerengek hosszan
az éjjeli csendben az alvó fa alatt.
Nem is vagyok tán itt, csupán csak álmodom:
Balatont álmodom s melléje magamat.

1894