Dóczy Lajos: Dicsőség

Hajrá élet! Kedvre kapok,
Nékem is áll a világ.
Múljatok el, borul napok,
Búval népes éjszakák.
Vesztes voltam szerelemben,
De a játék hű maradt;
Barna leány elhagy engem,
Szőke asszony hívogat.

Szőke asszony, szép szerencse
Biztatóan rám nevet,
S küldi hogy kegyét jelentse,
Apródját, a hírnevet,
S a kis csacska ingerkedve
Pedzi lantom húrjait,
S élet és dal újult kedve
Új reménnyel andalít.

S mintha nem is lettél volna,
Foszlik képed, csalfa lány, –
S messze, mintegy ködbe folyva,
Kél egy büszke látomány,
Győzelem, melyért a hős ég,
S küzdve tűr a férfiú:
Szerelemért szép dicsőség,
Rózsaláncért koszorú.

Vess hát, hamvadt ifjúságom,
Szikrát a parázs alúl;
Van még dolgom a világon,
S van még élet rajta túl.
S tanítsatok még sebzetten –
Sorsom békült Isteni – !
Ha az egynek nem tetszettem,
Millióknak tetszeni.

Hah! Mint cédrus felszökellő,
Mint a tölgy erős leszek!
Játszhatik velem a szellő,
S i nem dönt a förgeteg.
Rám lehelhet az enyészet,
De nevemnek nincs halál;
Leroskad a testi fészek,
Hírem sasként égre száll!…

Büszke álom! Csalfa vigasz!
Mikor szívem úgy sajog,
Egyet érzek, egy az igaz:
Az, hogy boldog nem vagyok.
S lelkem még, ha rég kimondtam,
Fölzokog a hant alúl:
Küzdtem, győztem, boldogultam,
De nem éltem boldogul.