Sík Sándor: Hívők és hitetlenek

Szeretem a hívőket.
Amikor mennek a körmenetben
A méltóságos baldachin után,
És férfi, asszony, lány, gyerek
A tavaszi ég alatt egy szívvel énekli a himnuszt:
»Föltámadt Krisztus e napon!«
És a kisfiú megrázza a csengőt,
És minden fej egyszerre lehajlik
A titokzatos Szentkenyér előtt.
És köztük, köztük az Isten.

És szeretem a hitetleneket:
Amint szegény kisiklott életüknek
Arcuk verejtékével gyötrelődnek
Kőmíveskedni filozófiát,
És erőlködnek úgy tagadni,
Hogy nem-hitükben hinni tudjanak,
És tagadásukkal imádják az Istent.

És a kételkedőket,
A becsületes inaszakadtakat,
Akik sem hinni, sem nem-hinni nem elég erősek,
És félszege áhítattal tátongnak a Krisztus után,
És életük egy imádság:
»Uram, hiszek, segíts hitetlenségemen!«
És akiket, ó, jól tudom, előbb-utóbb
Vállán viszen aklába az Igaz Juhász,
És akikhez engem is küldött.

Ó, mind, mind szeretem őket,
Csak egy van, akit gyűlölök:
A cinikus, a röhög.
Akinek nem szent az igazság,
És nem legnagyobb a szeretet,
Aki nem sajdul a szépség után,
És nem tiszteli az életet.
Aki a minden-mindegy hullamérgét
Oltja miazmás ördögmosolyával
Az édes élet organizmusába.
Az ilyen előtt zárva kilincsem,
Az ilyen neve ne is említtessék
Házam népe közt, (mint szentekhez illik).
Az ilyennek alkottatott
Világnak kezdetétől a Pokol:
Az ilyen, az ilyen (ha van ilyen!)
Legyen örökre átkozott!