Sík Sándor: Szabadíts meg a gonosztól

És hányszor nem lehet segíteni!
*
Egy vérző pár. Két egymásnak való
Szép, igaz ember. »Milyen boldogok,
Milyen igazán boldogok lehetnek!« –
Örülnék nekik, messziről ha nézem:
Közelről jajszó, sikoltás, pokol.
Jó és szép minden, csak egy kicsi pont van,
Egy szabad szemmel meg nem látható
Picike pont és abban egy fullánk,
És a fullánk szúr, a megszúrt sikolt,
A sikoltás a fullánkosba szúr,
S kétszerte maróbb és kétszerte mélyebb
A második döfés, kétszerte tépőbb
A második sikoly, s a harmadik
Megint halálosabb és gyilkosabb.
Könyörögnél az egyiknek: »Barátom,
Csak egyszer törd el a fullánk hegyét,
Egyetlen egyszer legyen, hogy ne bánts:
Másképp lesz minden!« Sírsz a másikának:
»Egyetlen egyszer tűrd el a sebet
Sikoltás nélkül, csa kegyetlen egyszer
Maradj mosolygó, és örökre győzöl!«
Hiába minden: »De hát mért gyötör« –
Zokog fel görcsös-keserűn az egyik.
»De ha ő rámsikolt!« – kiált a másik, –
»Mint egy gonosztevőre!«
Nincs tovább:
A sudaras, nagy, lombos drága fát
Tűhegynyi résen megöli a szú.
És nem lehet rajtuk segíteni!
Ó hogy az ember milyen tehetetlen!
*
Fiatal férfi, okos és derék.
A lelke sudár, mint egy szép fenyő,
És mégis egyre vállbahúzott nyakkal
Görnyedve jár, mintha mindenkitől
Bocsánatot kérne, hogy élni mer,
Mintha szégyellné lelke kincseit,
Szinte szánalom nézni rá. Miért?
Mert azt hiszi magáról, hogy kicsi,
És retteg, hogy ha kiegyenesíti
A derekát, meglátják mekkora,
És gúnyosan találnak nézni rá,
Vagy, ami sokkal szörnyűbb, szánalommal.
Hát inkább összecsuklik önmagától,
És azt mondja magában: »Ostobák,
Azt hiszik rólam, hogy kicsiny vagyok,
Pedig én tudom, hogy nagyobb vagyok
Valamennyiüknél, csak úgy teszek,
Mintha kicsiny lennék, mert mulatok
Az embereken, hogy olyan kicsik!«

És mondom neki: »Testvér, föl a fejjel!
Hisz olyan szép vagy és olyan sudár!
Hadd nézzünk föl rád! És örülj magadnak!
Mindnyájunk kincse vagy, csak egyenes légy!«

Rám néz, és megszorítja a kezem,
Szemében könny, azt súgja: »Köszönöm.«
És magában azt mondja: »Szán ez is!«
És elmegy és még jobban összegörnyed.
Ó hogy z ember olyan tehetetlen!
*
Azt mondja bosszúsan a harmadik
(És egyszer sír hozzá, és másszor ásít)
»Én nem tudom, mért élek a világon!
Egyedül vagyok, egészséges vagyok.
Nem izgat semmi és nem érdekel
Semmi, de semmi, minden oly unalmas!
Reggel fölkelni, lefeküdni este,
Napjában négyszer enni, hírlapot
Olvasni, délelőtt a hivatalt
Lemorzsolni, egy ostoba libának
Rúzsát csókolni, és négyszer hetenkint
Borotválkozni: Hát ennyi az élet?
Buta komédia! Előbb-utóbb,
De meg kell unni, s pontot tenni rá!«

»Felebarát, keress egy célt magadnak,
Egy eszmét, egy ügyet, egy ideát,
Aminek élj, és feláldozd magad.
Csak attól lesz az élet érdemes,
Ha odaadjuk. Mindegy, hogy minek:
Ha odaadjuk, akkor megtalálod,
Ha föláldozod, akkor a tied!«
– »Mit erőlködjem? Hol van olyan eszme,
Amely megérné, hogy egy napra is
Föláldozzam a kényelmemet érte?«

»Szeress valakit! Egy lelket keress,
Akihez jó légy! Oszd ketté magad,
Csak aki ád, csak az kap igazán!
Nem jó egyedül! Szeretni születtünk!«
– »Kit szeressek? Engem se szeret senki!
Ej, mégis más bolondja nem leszek!«

»Gondolj Istenre! Krisztus!« Másvilág!
Ego sum via veritas et vita!
– »Az Isten majd csak meglesz nélkülem!«

Nem, nem lehet rajtuk segíteni!
Az embervolt keserű csődje ez!
Sírjunk, sírjunk, elesett emberek,
És kiáltozzunk mind, emberen túlra:
»Jöjj, szabadíts meg minket a gonosztól!«