Csanády Sándor: Mádi Feri foghúzása

Lehet már tizenöt éve, amikor Nagykörös városában Mádi Feri diákmesterembernek igen nagy híre volt. A polgármestertől a városi hajdúig mindenki ismerte. Kávébarna sapkát viselt télen-nyáron, talán nyolc esztendeig ugyanazt… A rosszmájú diákok azt mondották, hogy egyedül és kizárólagos tulajdona csupán az a kávébarna sapka no meg a cvikker, melyről szintén azt mondották, hogy éjjel is az orrán van, miként a sapka a fején.
Volt még egy tulajdon jószága, melyről sok-sok ideig senki sem tudott. Ez a csibukja volt. Ő pipának hívta. Körülbelül a hatodik osztályba jártunk már, amikor kipattant a titok, hogy Mádi pipázik. Addig a nagy nyilvánosság előtt a diákszobában – csak cigarettázni láttuk. El is neveztük Pipás Mádinak. És Feri barátunk erre büszke volt. Arra nem is gondolt, hogy ebből szörnyű veszedelem támadhat.
A pipázáson kívül volt még egy kedves szokása, az iskolamulasztás. Ha szerét ejthette, legalábbis egy órát elbliccelt, ahogyan diáknyelven nevezték a nem komoly okból eredő óramulasztást. Különösen sokat hiányzott a jó Mentovich tanár úr órájáról. Hiszen érthető is. Mádi barátunk iszonyodott a kristálytantól meg a vegyészet titkoktól, de az ásványtannal sem volt jó barátságban.
Mentovich órájáról két-három diák mindig hiányzott. Annak magyarázata pedig a következő. Az első padon túl nemigen látott az öreg professzor, hiába törülgette a szemüvegét. Az igyekezet megvolt a jó Mentovich papában, hunyorgott is szörnyen a hátsó padok felé, ahonnan igen gyakran gyanús zaj hallatszott, de csak nem tudta áttekinteni nyugtalan és folyton háborgó birodalmát. Ha a jó Isten csak egy pillanatra is megajándékozta volna tiszta látással, talán szörnyet is halt volna a látottakon. Az egyik végtelen nyugalommal latin szavakat preparált, a másik tömte befelé a német szót, a harmadik a harmincéves háborút magolta, Füredy a görög nyelvtannal civódott, Kollár az önképzőköri ünnepélyre készült a Pán halálából és így tovább, Mádi pedig hiányzott.
Szekundára ritkán feleltek a jeles emberek. Aki nem készült, az egyszerűen hazament valami ürüggyel, vagy pedig bekiáltotta a szomszédja, hogy hiányzik, bárha jelen volt a „távollevő”. Mer5t hát igen ravasz gyerekek voltak ám ezek a fickók, minden órán más helyre ültek. A jó Mentovich nem tudta ilyenformán megjegyezni az egyes helyek dicső tulajdonosait. Mádi mindig a leghátsó padban ült, ha éppenséggel méltóztatott neki igen kegyelmesen megjelenni.
Közelgett a január vége, és Mádi barátunk lelkét mázsás terhek nyomták, itt a félév s a kikerülhetetlen félévi bizonyítvány. A latin, a német, a történelem kegyetlenül fenyegetőzik, szinte beleizzad a rettegésbe Feri gyerek. Éjjelt-nappalt eggyé tesz: tanul, majdhogy bele nem szakad. Két hét óta állandóan és következetesen hiányzik a Mentovich óráiról, merthát minden percet fel kell használnia a tanulásra. Arra nem is gondolt, hogy az a gonosz ásványtan is leselkedik reá.
A jólelkű Mentovich kétszer-háromszor felszólítja Mádit az egymás után következő órákon felelésre, hogy kisegítse Ferenc kománk kátyúba rekedt szekerét, de hiába, mert a legkomolyabban nincs jelen. Utoljára magyarázattal kísérik a jó barátok a Mádi távollétét. Egyikük hasfájást gyanít, a másik fogfájást emleget, a harmadik fejfájást sejttet, a legtöbb pedig majd szétpukkad a visszafojtott nevetéstől.
Valamennyi szekundamentő barát közül a legsiralmasabban Végh Jenő János tudta vázolni a Mádi kegyetlen betegségét. Ő már nem afféle megszokott és gyanús fejfájást emlegetett, hanem szörnyű tudós okfejtéssel és vége nem látható részvéttel vérszegénységet állapított meg Mádi Ferencnél, s megtoldotta még azzal a vészjósló kijelentéssel is, hogy valószínűleg abba kell hagynia Mádinak a tanulást, ha életét meg akarja menteni. Vagy legalábbis egy időre szünetelnie kell, így enyhítette igen sötét kitételeit Végh Jenő János, az osztály poétája.
Az egész osztály elismeréssel bókolt Végh Jenő János felé, mert Mentovich elérzékenyült a súlyos eseten, fátyolozott hangján lehetett észrevenni a hatást. Végh Jenő János önelégülten veregette meg saját vállát, azután imperátori magatartással leült, a regösfejű Reinkopf pedig, akit igen jogosan Dummkopfnak hívtak még kebelbarátai is, nevettében leesett a pad alá. A nagy zuhanásra felfigyelt Mentovich, az osztály meg riadt várakozással leste a kitörő vihart, melyet azonban Füredy Jenő, az osztály legválasztékosabban öltöző lovagja, igen ötletesen elhárította, mondván:
- Tanár úr kérem, Reinkopf elájult!
- Vigyétek gyorsan a levegőre! – rendelkezett Mentovich papa.
Azzal vagy tízen-tizenketten viszik kifelé Reinkopfot, aki tényleg úgy elhagyta magát, mintha kiment volna belőle a lélek. A legtökéletesebb ájult ember benyomását keltette. Meg is jósolták neki, hogy színész lesz belőle.
Közben megszólalt a csengő élesen berregő hangja. Mentovich papa pedig cingár lábaival megindult a lépcsőn lefelé, az egész hatodik osztály meg átadta magát a lelket könnyítő nevetésnek. Azután megtárgyalták az eseményeket, és hivalkodva mondogatták a felsőbb osztályosoknak:
- Ti produkáljatok ilyent!
S ami a fő, a kristályrendszerekből elmaradt a felelés. Sokan hálásan gondoltak Mádira. Végh Jenő János pedig, a Nagykőrösi Diák ékestollú és lírai hajlamú szerkesztője magába mélyedve azon gondolkodott, hogy egy színes tudósítást ír a gyorsan lepergett eseményekről.
Mentovich professzor úr azalatt a tanári szobában részvétteljes hangon szólt a Mádi betegségéről, aki immár két hete nem jár iskolába, és azt se tudni, hogy mi lesz a vége.
Huszár György, a hatodik osztály főnöke csak figyel, csak hegyezi a fülét, hogy így, hogy úgy, hogy Mádi beteg. Nem szól semmit. Veszi a kabátját, kalapját.
Mádi otthon ül, nagy bőszen fordítja Liviust, közben bodor füstöt ereget a csibukból. Erélyes kopogtatás veri fel az elmélyedt tanulásból, a kopogásra erélyesen felel:
- Szabad!
Hanem hát majdhogy le nem nyeli keresztbe a csibukot szárastul együtt, mikor az osztályfőnöke pattan be az ajtón. Bizonyos diskurzus fejlődött ki a tanár és tanítvány között, amelynek a végén Mádi igen csendes hangon azt mondta, hogy fáj a foga, azért pipázott és azért jött haza az iskolából. A többi részlet ismeretlen.
- Majd meggyógyítom én a te fogadat – búcsúzik el az érdesszavú osztályfőnök.
Alighogy Huszár professzor eltűnik a látóhatárról, Mádi irgalmatlan iramodással szalad, lohol Tordai Béla városi főorvoshoz, hogy rögtön húzza ki a fogát, mert azonnal belehal, annyira fáj. Tordai éppen kocsira akart ülni, hogy egy súlyos betegnek gyors segítséget vigyen, amikor kétségbeesett könyörgéssel tartja vissza Mádi, hogy húzza ki a fogát.
Az orvos nem tehetett egyebet, minthogy visszament a rendelőbe, kapkodó sietséggel előszedte a fogókat, azután kereste a Mádi rossz fogát, de nem találta.
- Nincs magának rossz foga, öcsém.
- Jaj, jaj, meghalok – ordít Mádi. – Ez az! Doktor úr, húzza ki! – S Azzal Ferenc barátunk találomra rámutat egyik fogára.
Tordai nem veszi tréfára a dolgot, mert égetően sürgős az útja, s ráteszi a fogót a kijelölt fogra. Egy feszítés, künt a fog. Mádi bődületesen ordít:
- Jaj!
Másnap Tordai találkozik Huszárral:
- Mondd, miért húzatják ki a ti diákjaitok az ép, egészséges fogaikat is?
A feleletet a Mádi féléves bizonyítványában találjuk meg, kettős magaviselet és négy szekunda képében.
Végh Jenő sem ért rá megírni a tudósítást, mert nagy baja támadt a kristályrendszerekkel meg a trigonometriával, azért írtam meg én helyette e történetet.