Wass Albert: Utazás

München felé vágtat a vonat.
Surranó villanyoszlopok.
Erdők és házak váltakoznak.
Idegenek. Magam vagyok.

Rét közepén magányos fűzfa.
Megakad rajta a szemem.
Valamiképpen ismerős.
Valahonnan már ismerem.

Szalad a vonat. Ideges.
A rét s a fűzfa elmarad.
De viszem magammal a képet
mélyen a döbbenet alatt…

S már tudom is: a Szamosmentén
állanak ilyen árva fűzek.
Ágaikra estefele
vándorló varjak települnek.

Ilyenkor már sárga a lombjuk.
Hulló arany öntözi őket.
Megadó mozdulatlansággal
nézik a változó időket.

Körülöttük ezüst a rét.
Az ősz fátylai már ezek.
S ott túl a kolozsvári dombok!
Igen, reájuk ismerek…!

Hóharmatos lankák mezőin
zörög a kukoricaszár…
Friss szél köszönt: tékozló gyermek
csakhogy itthon vagy újra már…!

A kálvinisták vén harangja
idáig bong az őszi csendben
s ott kanyarog az ország útja…
arra kellene haza mennem…

S már megyek is. A régi völgyek
tárt öleléssel elém jönnek…
fehéren kacag a falu
és nincs határa az örömnek…!

Ujjonganak a kerti fák!
Kutyám boldogan felcsahol!
A ház előtt vár a család
s egy gyermek kacag valahol…!

(Igaz lenne, hogy a fákból
már egy sem áll? A ház halott?…
S azt a kis sírt, ott fent, már régen
betaposták az állatok…?)

Éles fütty. Váltók zakatolnak.
Ronggyá szakadt látomás.
München. Romok. Vak pályaudvar.
Megérkeztünk. Végállomás.

1947