Cságoly Péterfia Béla: Darmay Viktor költő, hírlapíró

Elfeledett költők sorozatunkban most egy az életében majd halála után is ellentmondásos megítélésű szerzőt mutatunk be. „Ki is emlékeznék még ma Darmay Viktorra vagy igazi nevén, Viczmándy Győzőre” – írta 1884-ben, a „Koszorú” irodalmi újságban felidézve alakját az ugyancsak ambivalens életútú Palágyi Lajos ( http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/26492-palagyi-lajos-kolto-tanar) – „Amint az utolsó rög ráhullt sírjára, eltemette az egyszersmind nevét és költészetét. Tömérdek sok költeménye közül egyik sem él többé a közönség ajkán”.
Darmay Viktor költői indulásakor Petőfit követte, de nem az akkorra már Gyulai Pál által lecsiszolt költőt, hanem a forradalmárt. Szabadságszeretete sokak akkori véleménye szerint a nemzeti függetlenség, a köztársaság hívévé tette, a
világszabadság gondolata itatta át: egyaránt fontos számára az utolsó lengyel forradalom meg a franciák és a törökök harca, de szerintem inkább a deáki liberalizmus változatain át –elsősorban nincstelensége, reménytelen élete miatt,
származása ellenére is –szélsőbaloldaloldali gondolkodásúvá lett.

„Bús avar, ahol bolyongok,
és körülöttem ezer lábnyom,
mennyi jár még tévelyegve,
mennyi - mint én — a pusztákon?!
Mily kevés még a csillag, mely
E sötét földön ragyog.
Én tudom csak: mit jelent,
ha Néha sírok, ha - sírok.”

Mint ifjabb kortársai, Schopenhauer, Büchner, Byron műveinek hatása alatt ő is pesszimista volt.

„Kietlen éj körültem mindenütt,
Szemembe egy halvány sugár se süt;
Vak ösztönöm vezet csak egy uton,
Hol, merre járok, én azt nem tudom.

Érzem, hogy rög van talpaim alatt,
Hallok rezegni szelíd lombokat; —
Lelkemre száll kéjérzet, borzalom . . .
Szellő volt-e, kígyó-e, — nem tudom…”

/Céltalan bolyongás – részlet/

Még nagyra becsülte Heinét és Victor Hugót, de hatott rá Vörösmarty lírája is. Költészetében nem egyszer tüzes érzelmek is hullámoztak meg szerelmi bánkódások és hazafias hangulatok, függetlenségi eszmék vagy forradalmi dalok.

„nem könnyez többé senki sem,
A rég letűnt felett,
A föld bevette hamvait,
És minden perc ráhengerit
Egy roppant sirkövet.”

Ugyanakkor Komlós Aladár szerint más „munkásköltők” mellet Darmay Viktor versei a „tarka, jó habosan elrendezett szalagdíszek között szinte kivétel nélkül irodalmunk gyomnövényeiként szerénykednek”,

„Le az álcával, egy ügyű bohócok,
Elég volt már a tréfából, elég;
Elmúlt a farsang, királyok farsangja,
Mit akartok hát, mire vártok még?
Halljátok, ő az, kit ez óra illet,
Ki türelemmel oly régóta várt;
Halljátok e morajt? Reszkessetek, mert
Az ő szava nem egy, de milliárd.”

„A hatalmasokhoz – részlet/

Majd hozzátette, hogy „politikai versei alig haladják meg az élclap-költészet színvonalát”.

„Jelen megállj, ó ne ítélj még,
Ne dobd reájuk a követ:
Lesz kor, amely kérdőre vonja
S tisztára mossa bűnüket!
Lesz kor, melynek téged ér vádja,
Midőn felőlük szól s ítél;
S rámutat titkos bélyegedre,
Melynek sütése régi, mély.

Rámutat a rejtett pohárra,
Melyben sorvasztó méreg áll,
Mely tébolyító a léleknek
S amelyből minden csöpp – halál.
S megmondja, hogy te vagy a gyilkos,
Tiéd a bűn, mely annyi sok,
Tiéd a könny, a vér, a láng – és
Ők bukva is még angyalok!”

/A Kommünről – részlet/

Irodalomtörténeti tény, a Bach-korszakban oly nagyon elharapódzott Petőfi-utánzás Darmayt is magával ragadta, s egyike lett azon fiatal feltörekvőknek, kik bár némi lelki tehetségekkel bírtak az irodalom művelésében, féktelen szenvedélyei elsodorták, korlátlan szabadságvágyának áldozatul esett, és aki megvetően, határtalan dölyffel nézett le a próza embereire. Úgy élt, mintha versében leírt elvét akarta volna megvalósítani:

„Én inkább betöröm fejem,
Semhogy meghajtsam derekam.”

Darmay természetellenesen rövidre szabott földi létének elvetélt forradalmak, vérbe fojtott szabadságküzdelmek, általa nem kívánt restaurációk voltak életre szóló élményei. Önnön anyagi romlásán, a saját bőrén tapasztalta családja elszegényedését, osztálya deklasszálódását. Mindez — társulva azzal a körülménnyel, hogy életpályája pont az 1867 utáni irodalmunk helyét kereső évtizedére esett — egyfajta általános elbizonytalanodást, kiforratlan történelemszemléletet eredményezett. Így mi sem természetesebb, az események változásai vegyes érzéseket ébresztettek benne, ellentmondásos egyéniségét tovább bonyolítja az egyébként szintén ambivalens Kossuth Lajosba vetett töretlen hite, amikor a „turini remete” egyik levelének gondolatát szinte követendő jelszóként verselte meg:

„Munkára fel hát!
ki van tűzve a zászló, ússzék a hajó....”
/Kossuth levelére- részlet/

Darmay, (családi nevén Viczmándy Győző) Viczmándy Viktor nemes földbirtokos és Reviczky Zsuzsánna fia, született 1850. december 2-án az Ung vármegyei (Őr)Darmán(ma Ukrajna), gyermekéveit Kozmán(ma Szlovákia) Zemplén vármegyében töltötte, hol atyja közbirtokos volt. Régi és híres zempléni família sarjaként született, az újhelyi piaristáknál tanult, és élete egy részét Kozmán és Pesten élte le. Igazi csodagyereke ő Sátoraljaújhelynek, akire akár a kőszívű ember unokájaként is gondolhatnánk a Jókai által megrajzolt nemzedék leszármazottjaként, bár családjában kicsit összekuszálódtak a szerepek. Nagyapját, Viczmándy János zempléni főszolgabírót már megérintette a felvilágosodás, a vármegyei közgyűléseken való szereplésére Kossuth is felfigyelt, mint ahogyan fentebb említettünk ő is haláláig neves földije, hűséges híve volt. De valójában konzervatív szemléletű maradt, akit 1831-ben parasztjai megkötöztek és vallattak, de nem tanult belőle, még 1842-ben is gyakorolta pallosjogát, amit a Viczmándyak a XVII. században kaptak II. Miksa osztrák császártól. Fiát, Viczmándy Viktort katonának szánta, aki Görgei Artúrral, Klapka Györggyel és Kazinczy Lajossal járt a tullni iskolába. így hát a szabadságharcban császári tisztből vált honvédszázadossá, de mert Komárom védőjeként Klapka menlevelét birtokolta, emiatt a zaklatást és a börtönt elkerülte. Hazatérve pótolta a harcok miatt elmulasztott életet: feleségül vette Reviczky Zsuzsannát, aki talán azon Reviczky árvák egyike lehetett, akinek borai először megkönnyítették, majd megnehezítették Kossuth életét... Legidősebb fiúk, órdarmai Viczmándy Győző csak véletlenül született Darmán, fiatal és tapasztalatlan szülei rosszul választották meg a rokonlátogatás időpontját, így aztán már a kisbabával térhettek haza Kozmára. Életükbe azonban nemcsak a nemzedéki ellentét, a politika is csúnyán beleszólt: nagyapja áhítatos Kossuth-kultuszával ellentétben apja Görgeit istenítette. Bár mindkét családdal rokonságban álltak, mégis hatalmas viták dúlták szét a famíliát, éppen úgy, mint akkoriban Magyarországon sokat azt eldöntendő, hogy Kossuth vagy Görgei tette-e tönkre a hont?! Egy ilyen vita hevében a nagyapa még a meg sem született unokát is megátkozta, hogy aztán ezzel az átokkal a nyakában kezdhesse meg életét.

Hová visz, ember, magas röptű vágyad—?
Küzdelmeid tövises utain Gát visszatart,
hegyes kő vérzi lábad,
Tépett szivedben sajgva ég a kin.
Megállj, ne lépj a kész veszély elébe,
Nem ment meg attól ingatlan hited;
A világ téged levonhat a mélybe,
Te őt magaddal föl nem viheted!

/A küzdőhöz – részlet/

Darmay az otthoni puskaporos légkörből szívesen menekült Szemere Miklóshoz, akivel hét esztendeig egy településen, Lasztócon éltek, az ő hatására vált Kossuth rendíthetetlen hívévé. Munkáit Szemerének mutatta meg, (tizenkét évesen kezdett verset írogatni) aki nagy pedagógiai érzékkel biztatta, tanulásra serkentette. Szüksége is volt erre, hiszen apjával politikai nézetei, nagyapjával meg a versírás miatt került ellentétbe, aki egy nemes Viczmándyhoz méltatlannak érezte azt. De mindkettőtől megörökölte heves vérmérsékletüket, emiatt aztán Kassán, a főgimnáziumban ő is úgy összeszólalkozott egy katonatiszttel Kossuth védelmében, hogy szülei jobbnak látták, ha magántanulóként fejezi be az utolsó esztendőt. Verselni már 12 éves korában kezdett. Nemes szívű, a jóra fogékony gyermek volt;, de már mutatkoztak jelei a függetlenségre és önállóságra való törekvésnek ifjúsága zsenge éveiben is. Az élénk képzelőtehetségű gyermekre és ifjúra nagy hatással volt Szemere Miklós. Úgy van az: a környezet egy-egy jelesének fénye életre kelti, gyümölcsözővé teszi sokszor a szellemi talentum szunnyadozó magvát is.
Középiskolai éveinek befejeztével mindig is úgy érezte, Pesten kellene élnie, szülei kérésére azonban Eperjesen kezdett jogi tanulmányokba, hogy először csak átiratkozzon a pesti jogi karra, majd véglegesen búcsút intsen a kijelölt dzsentri-pályának, és a szabadabb íróit válassza. Valójában nem is volt más lehetősége: ha hivatalt vállalt volna, azt ismerte volna be, hogy ő maga sem hisz a tehetségében, szülei birtokait pedig sógora bérelte, aki nem osztozkodott. Apja azonban nem fogta fel a fiában forrongó érzéseket, a jogi tanulmányok félbehagyása után — a kisebb gyerekekre hivatkozva — nem volt hajlandó tovább finanszírozni életét. Mindehhez azért a politikai nézetkülönbségek is erősen hozzájárultak, hiszen akkoriban, ha nagy ritkán találkoztak, már szóba sem álltak egymással. Tudta, s már ott a tapasztalásból is meggyőződött, hogy a hírlapírói szereplés és a lapokban való verselgetés óhajának legtágasabb tere Budapest irodalmi köreiben nyílhat meg számára. Szemere megelégedett a Lasztócon élvezett boldogság örömeivel, meg a szép természet gazdag képei nyújtotta gyönyörrel s a jó barátok társaságában élvezett függetlenségével. Elég volt Mád bortermő vidékének kies képe, elég a zempléni társadalmi élet magyaros őszinteségben nyilvánuló gazdagsága — írói hajlamai kielégítéséhez: ellenben D a r m a y, aki nagy tervekkel foglalkozva s tán több tűzzel, mint érett megfontolással lépett a küzdő térre, — az irodalmi pezsgő élet szívébe. Budapestre vágyott. Életének elkövetkezendő esztendeit 1871-től Pesten töltötte. Hiányzott neki az otthon, a testvérek, de úgy érezte, küldetése van: ha kellő időben elmondja gondolatait, azt meghallja a világ:

„Előre hát!- előre most már!
A húr pattan, a nyíl repül,
Nincs, ami többé visszatartson,
Magamban állok egyedül.
Kiket szerettem, megsirattam,
S kitépem bús emléküket...
Ragadj hát most amerre tetszik
Te sötét bullám engemet.

Az önmagával már huszonegynéhány éves korában számot vetett költő nem kis öniróniával tette mérlegre műveit:

„A mi legkönnyebb: álmodoztál
S dúdoltál apró dalokat;
S a dicsőség számára tőled
Egyetlen nagy mü sem marad.”

Sokáig egy fűtetlen padlásszobába költözött, nyomorgott, éhezett, mint költőtársai többsége. A beígért munkákat azonban nem kapta meg, alkalmi jövedelmek és a nyomor maradt számára, miközben szabadnak érezhette magát. Nézetei miatt azonban csak az ellenzéki költők tábora fogadta be. Hatalmas különbség volt akkoriban a hivatalos nép vs. nemzeti irányzat (Arany János, Szász Károly http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/12900-szasz-karoly-szemerjei-legifjabb-kolto-iro-irodalomtortenesz-politikus ) és az annak kereteit feszegető ellenzékiek között. Ekkorra maga a népiesség is válságba került, amelyet a Tóth Kálmán-kaliberű költők nem éreztek meg, de Arany igen, mert is változtatni, igaz, csak titokban, a Kapcsos könyvben. De a hivatalos fórumok, a Kisfaludy Társaság, a Petőfi Társaság, a Tudományos Akadémia, az egyetem és az azokhoz kapcsolódó anyagi javak - a népnemzeti - kormánypárti költők kezén voltak. A Nyugat előtti irodalmi nemzedék egyetlen tagja sem volt jó helyzetben: Vajda mogorva, emberkerülő igavonóként dolgozott egy újságnál, Komjáthy Jenő a társadalom szélén tengődött, Tolnai Lajos nyomorban élt, Mikszáth elvált szeretett feleségétől, hogy megkímélje a nyomortól, Reviczkyt irigyelte mindenki fix fizetéses állásáért, miközben éhen halt. De nemcsak az volt a frissen induló költők baja, hogy új stílust próbálgattak, az irodalom is elvesztette erre az időre korábbi társadalomformáló szerepét, és hiányzott a támogató olvasó: Vajda előfizetői ívére például hatan jelentkeztek. De Darmay ifjúsága, felszabadultsága ekkor még elegendő erőt adott neki: bohém társaságba került, ahol könnyebben tudta elviselni a nehézségeket. Darmay versei mégsem panaszosak, önironikus, kesernyés modorban mutatta be életüket:

„A pesti koszt jó paprikás,
Koplalni meg nagyon pikáns;
Adjő! - verselni oda el,
Hol a veréb is eltelel.”

Darmay első kötetének címe, a „Felhők és csillagok” is több a Petőfi „Felhők”- ciklusával való véletlen egybeesésnél. Szemere Miklósnak és Gyulai Pálnak ajánlotta”szeretete és tisztelete jeléül”, az 1872-ben megjelent könyvecskét. Ebben „A commune-ről” szóló alkotása a munkásmozgalom iránti szimpátiájáról tanúskodik. Válogatott verseit tartalmazó jelen kötetének címadó verse, a „Merész a szó!”, leginkább republikánusoldalát mutatja.
„A versfüzér legtöbb darabjának alaphangja a sötét világfájdalom és életuntság – írta róla egy kritikusa – s csak itt-ott találunk derültebb színezetűeket és humorosokat. Nem vagyunk a világfájdalmas költészet feltétlen ellenei, amennyiben az egyes költeményekben, mint a fájdalmas szavak csapások s lelki megrázkódások eredménye nyilatkozik s élénk, költői kifejezést nyer. Darmay költeményeinek főhibáját különben nem az alaphang képezi; telve vannak azok a gyarlóságok mindenféle nemével, úgy hogy csak nagyon kevés van köztük, mely egészben véve csinos, vagy csak meglehetős volna, s melyben vagy száraz prózai helyek, vagy képtelen képek s dagályos kifejezések, — vagy gyarló verselés — sőt nyelvtani hibák is ne fordulnának elő.

»Melyet belém oltál, a láng ah! mi bágyadt
S fenncsapongó lelkem be erőtlen szárnyad,
S mi bús, beteg dalom.«

A mondottakból láthatni, hogy Darmay Viktor költészete még nagyon kezdetleges és tisztulatlan, azonban igazságtalanok volnánk, ha a fiatal költőtől a tehetséget egészen megtagadnók, mert egyes csinos, vagy erőteljes részletekkel már
most is találkozunk költeményeinek némelyikében, sőt itt-ott olyan költeményekkel is, melyek egészben véve meglehetősek”- fejeződik be a Figyelő hetilap recenziója. Petőfi Sándor királyellenes verseit 1874-ben jelenhettek meg újra, ami
az ő hangját is radikalizálta.

„Republikánus vagyok én;
S gyűlölöm azt a szabadságot,
Mely koronát hordoz fején.“

Amikor 1875-ben Tisza Kálmán szögre akasztotta a bihari pontokat, és a Balközép és a Deák-párt fúziójával létrejövő Szabadelvű Párttal politikai hatalomra jutott, Darmay szatirikus versekben bírálta a
„Zavartelvű Pártot”, az általuk újból divatba hozott nepotizmust, szervilizmust, családi protegálást... Minthogy ez az időszak kedvezett a szatírának, Darmay — Csipkedi Viktor álnéven - Garabonczás Diák címmel maga is megpróbálkozott
ilyen jellegű lappal(1875. ápr. 4-től aug. 22-ig, összesen 20 száma jelent meg.).A szerkesztőség hónapos szobájában volt, és saját versei megjelentetése mellett barátait juttatta fórumhoz. Nem mindig tudott ezekért fizetni, de tartásukat megemelte a megjelentetéssel. Akkoriban kereste a politikai költészet lehetőségét, amikor az - Simor András kifejezése szerint- a líra mostohagyermeke volt. Szózat parafrázisa — melynek alcíme is sokatmondó: Dúdolják új pecsovicsok a Zavartelvű Párt fülébe — ha nem is közelítette meg Arany frappáns átírását, eredeti és szellemes. Második kötetét 1877-ben jelentette meg „Újabb költemények” címmel. Ezt már nem cifrázta semmilyen külső idézettel, s az összeállítást a tudatosság jellemzi: néhány kivételtől eltekintve elmaradtak a versek keletkezését jelző évszámok, de egy-egy ciklus összerendezésével jelezte egyre tudatosuló kötetteremtő szándékát. Victor Hugó után szabad átiratban használt „jelszava” lett szemléletének hordozója, és az, hogy Damjanich özvegyének, Csernovits Emíliának ajánlotta azt. Darmay dalainak érzéstengerének csapongásából egy-egy hullám csap ki, hol a forradalom, hol a szabadságért való rajongás, mely mozgató elemként vonul végig költeményeinek hol kisebb, hol nagyobb gonddal rendezett menetén. Bizományi alapon megjelentette verseit, de azok nem hozták meg számára az elismerést. Emiatt elkeseredett, ellenfelei szerint élete utolsó részét mulatozással, semmittevéssel töltötte. Pénze aligha volt erre, ha oka lett is volna rá. Eközben, hogy Darmay kinek dalolt, úgy mutatja, mintha maga sem tudná; pedig költeményeinek változó helyzeteiben nagyon is meg lehet ismerni az alakokat. „Kinek?” című költeményében így versel:

„Kinek zúg a bércről omló patak?
Mélyén a tenger kinek háborog?
Kinek kondul a szélhajtott harang?
S én kinek zengek, kinek dalolok?
Az embereknek? Nem bizony . . .
— Ők nem tudják, én sem tudom.“

Az irodalmi ellenzék minden tagja szenvedett az érdeklődés hiányától, de Darmayt mindez megdermesztette. Ráadásul magánélete sem alakult úgy, ahogyan ő szerette volna. Szép unokatestvéréhez, Reviczky Saroltához gyermekkora óta írta verseit, aki elfogadta azokat, de aztán a polgári életet garantáló Ambrózy Nándort választotta férjül, aki Újhelyben lett vármegyei köztisztviselő. Darmay szerelmi ciklusaiban (Charlotte dalai, Feledés könyvé) is van néhány könnyedebb, fanyarabb dal, mely a nagy költőt sejtette ebben a témában is. Hagyatéka egyik versével üzent szerelmének: „Legyen utolsó”

„Vágy, szemrehányás vegyenek
örökre búcsút tőled,
és dalaim kísértete
ne háborgasson többet.”

Politikai versek vonulatába a magyarországi viszonyok rajza is bekerült, változatlanul Petőfit hívta segítségül, akinek Vörösmartyhoz írott versét mottóként is felidézte. Darmay ekkor már a politikai pártok egyikével sem tudott azonosulni, mert a fúziót a Deák-párt fegyverletételének tartotta, s attól félt, a történelem újfent megismétli önmagát: visszahozza azt a dicstelen időt, amikor Rákóczi bujdosott és Károlyi Sándor nagy paloták ura lett. Életkedvét nemcsak politikai csalódásai és az irodalmi érdektelenség, hanem szívbetegsége is emésztette. Még néhány szép napot töltött a Balatonnál, majd orvosai hazaküldték, hogy aztán anyja közelében halhasson meg. De nem lett számára Kozma igazán pihentető környezet, hiszen egy fedél alá került gyűlölködő apjával és sógorával. Édesanyja a hétszobás lakásban kijelölte a határt a férfiak között, ilyen körülmények között távozott, meghalt 1878. március 28-án Kozmán.
Egyedül gróf Vay Sarolta siratta el temetése után versében: „Viczmándy Győző sírjára”, de barátai hallgattak:

„Tudom, hogy nem nehéz a föld röge néked,
Hisz’ sokkal fájóbb volt a lét búja, átka,
— Egy forró sugárért mit nem adtál volna...
Hasztalan kerested, hasztalan, hiába!”

Majd halála után harmincnégy évvel, váratlan hazafias lelkesedéssel 1912-ben Darmán, a szülőházán emléktáblát avattak tiszteletére, ahol Ábrányi Emil volt a szónok. Ábrányi ekkorra elfordult már ifjúkora radikális nézeteitől, bár minden március 15-re írt egy ódát. Darmayval szembeni igazságtalanságát beszédével a maga módján korrigálta, kár, hogy az akkor már három évtizede halott költő nem hallotta: „ha valaki akad majd, aki összegyűjti és a nemzet rendelkezésére bocsátja mindazt, amit a szívedből valaha elsóhajtottál, ámulva fogja látni, hogy Petőfi fanatikus tüze szikrázott benned, amikor a szabadságról énekeltél, s ezek közül néhányat büszkén állítunk be a világirodalom legszebb harmóniái közzé.”

„Múlandóság, múlandóság,
Árnyék, a mely nyomunkba szállsz,
Nemezis, mely lesbe jősz, hogy
Büszkeségünkért megalázz.
Ne kérlek, hogy megkegyelmezz,
Nem, hogy szánakozzál rajtam,.
Hogyha-egykor zúzott fővel
A sírhanton elroskadtam.”

Prózai írásai a korabeli lapokban és hagyatékában maradtak fenn. Apja elbeszélése nyomán 17 évesen lejegyezte „A császári-királyi huszárok” történetét 1848-ból, amelyet a „Kossuth és kora” című könyv is felvállalt. Kordokumentumként olvasható ez is, akárcsak beszámolója „Szemere Miklós és házatájáról”, arról, „Hogyan élt Kossuth?” vagy a Zilahy Gézáról mint lírikusról írott kritikája. Ezen az úton is lehetett volna még bőven folytatás…
Darmay Viktor nevének fennmaradását mégsem a többé-kevésbé közepes teljesítményű lírája miatt tartom érdekesnek, hanem mindenekelőtt az alig tucatnyi verse okán, amellyel fölé nőtt a korszak átlagnak. A többi, majd háromszáz verse, csak inkább elvetendő kísérlet volt. Terhelő bizonysága annak, hogy Darmay tolla néha mennyire nem akart engedelmeskedni a verstani szabályoknak. Annak, hogy gyakran bicsaklott meg a nyelve, volt közhelyszerű költői képek hordozója a műalkotása, homályos a gondolata, erőtlen ugyanakkor túl harsány a hangja. Jól s rosszul is írt tehát. De végtére is ez is, az is Viczmándy Viktor, volt honvédszázados és Reviczky Zsuzsanna több mint százhetven éve született Győző fia, költői nevén – Darmay Viktor. Egy homályba tűnő poéta, egy savanyú sorsú férfi, aki a szocialisztikus eszmeáramlatok első magyar megszólaltatóinak egyike volt.

Munkái:
1. Felhők és csillagok. Költemények. Budapest 1872.
2. Ujabb költemények. Budapest 1877.

Kiadta és szerkesztette a Garabonczás Diák című humorisztikus lapot.

Források:Arcanum, Beregszász Határszéli Újság, Borsodi Szemle, Ezredvég, Figyelő, Hölgyek Lapja, Irodalomtörténeti Lexikon, Koszorú, MEK, Magyarország és a nagyvilág, Vasárnapi Ujság egyes számai

Összeállította- cspb –