Erdélyi József: A nagy tölgyfa

tölgyfaMagányos tölgyfa állt a legelőn.
Ki tudja: hány esztendős lehetett,
kérge alatt hány gyűrűvel jegyezte
az ölelő nyarakat-teleket.
Magányos tölgy. Magvát a legelőre
madár, vagy gyermek hozta s ő kikelt,
megbirkózott a viharokkal s győzött.
Alacsony, vastag törzsököt nevelt.

Gyökereit mélyen a földbe fúrta,
szétterpesztette kellő kedvire,
volt helye bőven, nem úgy, mint az erdőn,
nem kellett folyton vetélkednie,
földért, napfényért, esőért, szellőért
nem kellett folyton kapaszkodnia,
nőtt egyedül, terebélyesedett,
hatalmasan, s nyílt puszta fia.

Nem nőtt magasra, nem szökött az égre,
de mint az ég s mint a síkság kerek,
olyan kerekké, olyan boltozattá
alakították a szabad szelek.
Ágat-bogot nevelt, annyit, ahány
csillag az égen, lombja sűrüdött,
mint a tejút, mint az éjfél homálya,
a viharfelhők, a sűrű ködök.

Fának beillett volna minden ága,
kerek erdő volt ő egymaga már,
egész erdőség. Ott állt egyedül,
a sík mezőben, mint valami vár,
mint egy néptörzs, amely a rengetegből,
a pusztát meghódítani, elszakadt
és megtorpant magányosan, hiába
várván a megsegítő társakat.

Hiába várta már. Körül az erdőt
kiirtották, feltörték az ugart.
Csak ő maradt meg, a legelő szélén,
tűrve tovább is minden zivatart.
Egyesegyedül ő kapott kegyelmet,
árnyékáért talán, vagy mert a föld,
a legelő a falué, közös volt
s árnyéka nem a szántóföldre dőlt.

Állt, mint egy bálvány és élt, mint az élet,
törzse nem odvas, minden ága ép,
fagyöngy ha itt-ott telepedett rajta,
soká nem bírta erős nedűjét
s nyomán itt-ott, mint megfojtó marok,
leütő ököl, egy-egy göb meredt
s azért úgy rémlett, hogy nagyon haragszik
s minden arrajárót megfenyeget.

Nem féltek tőle, alátelepedtek
fáradt kapások, aratók, a dél
tűző napja elől, alája állt,
derekában herével, a szekér.
Lehajló ága lovat legyezett,
tövén a korsó vize hűs maradt.
Pihentem én is, kóbor kisfiú,
hívogató zöld sátora alatt.

Később, bogárgyűjtő diák koromban,
meg is másztam szarvasbogár után,
de megjártam: csípős hangyáival
hamar megtelt minden darab ruhám.
Szálltam le gyorsan, vetkőztem sietve,
ráztam ki a cserhangyák özönét.
Később, midőn már bajszom ütközött,
megsúgtam néki egy leány nevét.

Megsúgtam néki, hogy fáj, fáj a szívem,
mert elmegyek és Őt nem láthatom.
A nagy tölgyfa velem sóhajtozott
s úgy meghatotta ifjú bánatom,
hogy sírt. Barázdás, kérges öreg arcán
szivárgott és folyt, folyt a könny alá.
Vagy búcsúzott tán? Tudta, hogy tövére
fejszét köszörül az irigy halál?…

Oda voltam soká, nagyon soká,
onnan jöttem vissza, ahol sokan
megpihentek mindörökre, ahol
a halál éles fejszével rohan
s erdőket irt, virágzó emberekből.
Kerestem gyermek, ifjú koromat,
emlékeit az első szerelemnek,
a nagy tölgyfát a szabad ég alatt.

Nem volt az már, azaz csak volt, kivágták,
helyben tátongott egy nagy üreg,
nagy seb a földben s a földből kiálltak
a vereskérgű szakadt gyökerek,
mint harctéren, a gránáttépte földből,
a roncsolt, véres lábak és kezek…
De hamvából is felépíti százszor,
kizöldíti a hű emlékezet – !

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf